Cseri Kálmán

Most olvastuk kalauzunk szerint Jézus Krisztusnak a tanítványait kiküldő beszédét és tanácsait. A tanítványok kiküldése és visszatérése a témája ennek a szakasznak.
Először kicsit madártávlatból nézzük meg ezt a hosszú szakaszt, összehasonlítva a hozzá hasonló más evangéliumi részekkel, aztán azt vizsgáljuk meg behatóbban, hogyan küldte ki Jézus tanítványait.
I.
Aki ismeri a Szentírást, annak feltűnik, hogy a Lukács evangéliuma 10. része majdnem ugyanarról szól, amiről a Máté evangéliumának a 10. része. Ott is a tanítványok kiküldéséről van szó. Aki azonban figyelmesebben elolvassa, annak fontos különbségek is feltűnnek. Nagyon szeretném bátorítani a Bibliaolvasó testvéreket, hogy tanulják meg a Szentírást az eddiginél figyelmesebben olvasni. Vegyék észre a hasonló részek közti különbségeket is.
Az a hibánk, hogy nagyon sokszor azt gondoljuk, ugyanarról van szó, utána pedig hamar alkalmazzuk azt magunkra. Márpedig ha más helyzetben, más körülmények között mondja el az Úr Jézus esetleg ugyanazt is, az mást jelenthet. Meggazdagítaná a Biblia-értésünket, ha a finomságokra is felfigyelnénk. Már pedig itt nemcsak finomságok vannak, itt jelentős eltérések is vannak. És ha túl hamar alkalmazzuk magunkra, a körülményeket figyelembe nem véve, akkor nagyon könnyen lehetne ilyeneket mondani az olvasottak alapján: ha például elindulok egy hetes vidéki evangélizációra, ahova meghívtak, akkor legjobb, ha nem viszek magammal egy fillért sem, és itthon hagyom a pizsamát meg a fogkefét is, hiszen meg van írva, hogy ne vigyetek magatokkal erszényt, se táskát, se semmi egyebet. Sőt ne is köszönjetek útközben senkinek. Tehát ha a testvérek közül valakivel találkozom a Nagyajtai utcán, legjobb, ha köszönés nélkül elmegyek mellette, akkor vagyok engedelmes tanítvány.
Sajnos, lehet hallani ehhez hasonló ostoba alkalmazásokat, ami azt jelenti: nem vesszük a fáradságot, hogy megértsük: miről van itt szó valójában, vagy nincs bátorságunk bevallani: én ezt nem értem. Akadjunk fenn az ilyen mondatokon, hogy miért mondja azt Jézus: „az úton ne is köszönjetek senkinek.” Ne menjünk tovább, mert hátha valami fontos üzenet van benne. Azt biztosra vehetjük, hogy nem udvariatlanságra tanította tanítványait. Akkor miért mond ilyeneket?
Az a természetes, hogy valaki ezt nem érti. Honnan tudná? Ki ismeri a kétezer évvel ezelőtti közel-keleti szokásokat? Vannak, akik ismerik, vagy sok mindent ismernek belőle, de minket általánosságban az jellemez, hogy nem ismerjük. De ha az fontos, próbáljuk megismerni. Van erre lehetőség. Sok ilyen kérdés elhangzik a bibliaórákon is. Nagyon sokszor a lelkész sem tud mindjárt válaszolni. Utánanéz valahol, ő jobban tudja, hol lehet utánanézni. De ne mondjuk azt: a Lukács 10-ben ugyanarról van szó, mint a Máté 10-ben, mert Jézus itt is, ott is kiküldi a tanítványokat, s azok többé-kevésbé végzik azt, amit rájuk bízott. Nem. Mi a különbség?
A Máté 10-ben Jézus a tizenkét tanítványát küldi ki, és a lelkükre köti: sehova ne menjetek Izráel szűk földrajzi területén kívül. „Csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz menjetek.” Aztán sok olyasmit mond nekik, amit itt a másik csoportnak is, de van egy többlete a Máténak. Részletesen beszél Jézus arról, hogy milyen szenvedések várnak majd az Ő tanítványaira, csak azért, mert az Ő küldetésében járnak. Erre készüljenek fel. A hatóság elé viszik majd őket, fizikai és lelki szenvedésekben lesz részük, de félelemre okuk nincs, és elmondja azt is, hogy miért nincs.
Ezzel szemben mit olvasunk a Lukács 10-ben? Azt, hogy hetvenkét tanítványt küldött ki - vannak olyan kéziratok, amelyek lekerekítik a számot és csak hetvenet írnak, de hetvenkettő az eredeti. Hetvenkettőt küld ki, ami már magában foglalja azt is, hogy nemcsak Izráel területére. Hetvenkettő volt a pogányok jelképes száma Izráelben. Úgy gondolták némelyek, hogy hetvenkétféle nép van (az 1Móz 10. alapján jött ki ez a szám). Tehát Lukács evangélista hangsúlyozza, hogy a hetvenkettőt Jézus már nemcsak Izráelhez, a pogányokhoz is küldi. Nekik mondja, hogy ne köszönjenek - majd meglátjuk, mi ennek a jelentősége. És ők vissza is jönnek már, és nagy örömmel beszámolnak, hogy milyen eredményes volt a munkájuk. És akkor Jézus, mintha lelohasztaná az örömüket. Azt mondja: ne annak örüljetek, hanem valami másnak. Ez csak a Lukács 10-ben van, a Máté 10-ből hiányzik.
Másról van tehát szó, és lehetséges, hogy ugyanannak a mondatnak más a jelentése más környezetben. Akkor értjük helyesen az igének az üzenetét, hogy ha azt, ami ott elhangzott, azt próbáljuk helyesen érteni. Sőt, ha már valakinek a Bibliaolvasása során ez kerül elő, akkor eszébe kell hogy jusson az, hogy egyéb kiküldésekről is olvasunk a Bibliában. Például a tanítványok közvetlenül az Úr Jézus mennybemenetele előtt kíváncsiak lettek arra, hogy Ő mikor jön vissza. És akkor is leinti őket ehhez hasonlóan, és azt mondja: „Nem a ti dolgotok azt tudni.” Hanem, mi a ti dolgotok? A ti dolgotok várni a Szentlelket, mert vesztek erőt, miután a Szentlélek eljő reátok, és tanúim lesztek nekem, (mégpedig az Ő feltámadásának a tanúi), és akkor négy koncentrikus körön megrajzolja Jézus a leendő szolgálatuk területét. Tanúim lesztek: Jeruzsálemben, az azt körülvevő kis tartományban, Júdeában, a szomszédságában levő félpogány Samáriában, sőt ezen az egész pogány világon, a Föld végső határáig.
Szabályos menetrendet ad eléjük Jézus, és megjelöli a küldetésük tartalmát, a mondanivalójukat is: a feltámadott Krisztusnak a tanúi legyenek.
Vagy ott van a missziói parancs, amit olyan sokszor emlegetünk. Megint csak Jézus mondta közvetlenül mennybemenetelekor. Kinek? A tizenegynek. A tizeneggyel van együtt és nekik mondja: „Nékem adatott minden hatalom. Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket.” Itt azt mondja: tanítvánnyá tegyenek, és hozzáfűzi még a keresztségről mondottakat is.
Biztos, hogy ezek úgy egy az egyben mindnyájunkra érvényesek? Ha valamit csak a tizenkettőnek mondott, és van olyan, hogy azt nem mondja már a hetvenkettőnek sem, de a hetvenkettőnek mond valami speciálist, amit nem mondott a tizenkettőnek. Most ezt biztos, hogy mind magunkra értelmezhetjük minden további nélkül? A Szentírás tanulmányozása alapján azt kell mondanunk: nem! Nagyon vigyázni kell arra, hogy mi kire érvényes.
Amikor Péter apostol a gyülekezethez írja a levelet, és azt mondja: ti mindnyájan, akik a Krisztusban új életet kaptatok, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket, - ezt már minden további nélkül magunkra érthetjük, mert itt rólunk van szó. A gyülekezet tagjairól, akik újonnan születtek. Minden ilyen embernek kötelessége és lehetősége az, hogy hirdesse annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el. Mondja el másoknak is: mit cselekedett az ő életében Isten, hogy beszéljen Istenről, a Szabadítóról, aki a sötétségből a világosságra hív el. (1Pét 2,9).
A következő fejezetben azt mondja Péter ugyanezeknek az embereknek, a gyülekezet tagjainak: legyetek készen mindig arra, hogy számot adjatok a bennetek levő reménységről, ha megkérdeznek titeket, szelíden és tisztelettudóan. Ez is mindnyájunkra érvényes. És ugyanakkor lehetnek olyan mozzanatok a tizenkettő meg a hetvenkettő kiküldésében is, ami egyetemes érvényű, és mindannyiunkra érvényes; ezt kell világosan látni, és kutatni az Írásokban, hogy mi az, ami csak ott őnekik, mi az, ami mindnyájunkra. És ami mindnyájunkra, abban bátorítsuk egymást és annak engedelmeskedjünk mindenképpen - például, amit itt Péter levelében olvastunk.
Van olyan hívás és küldés is, ami egészen személyre szóló. Nem olyan régen beszélhettem valakivel, aki egészen bizonyos lett abban, hogy Isten őt egy - itt a közelünkben lakó - más nyelvet beszélő nép közé küldi, ahol nem nagyon hangzik az evangélium, és meg van győződve arról, hogy neki ott a feladata, Isten ott akarja használni. A szülei aggódnak, de ő bizonyos a küldetésében.
Ilyen is van, ez megint nem érvényes mindnyájunkra. Ostobaság lenne azt mondani, hogy aki igazán elszánt tanítványa Jézusnak, az most odamegy, abba az országba evangélizálni. Ahányan vagyunk, annyiféle helyen és módon akar minket használni. És nyitva kell lenni a fülünknek, hogy megértsük, jól értsük, ne beszéljen bele a magunk szíve vágya abba, amit az Ő akarataként majd megérthetünk. Ha viszont világos lett, akkor menjünk és csináljuk.
Nos, a különbségekre jobban oda kell figyelni, és azt kérdezni a mi Urunktól, amikor olvassuk az igét: ez itt most mit jelent? Csak utána kérdezni: ebből mi következik a számomra?
II.
Néhány kérdést tegyünk fel a tanítványok kiküldéséről szóló szakaszhoz. Hasznos ilyen egyszerű kérdéseket feltenni, amikor a csendesóránkat tartjuk, és tanulmányozzuk Isten igéjét.
1) Ki küldi ki ezt a hetvenkét embert? Látszólag teljesen felesleges kérdés, mert első olvasásra mindenki megállapíthatta, hogy Jézus. Na de mi ennek a jelentősége, hogy Jézus küldi ki őket, és ők ezzel a küldetéstudattal indulhatnak ismeretlen feladatok felé, hogy az ő küldőjük maga Jézus? Ki az a Jézus, aki kiküldi őket?
Nem véletlenül mutatkozik be Jézus a tanítványoknak a mennybemenetel napján, mielőtt a missziói parancsot megkapják. Azt mondja: „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” - ezt eddig is tudhatták, de ez itt most nagy hangsúlyt kap. Az a Krisztus küldi el őket, akié minden hatalom mennyen és földön. És ha az Ő küldetésében járnak, akkor ott van mögöttük mindig ez a Krisztus. Mit jelent ez? Ez azt jelenti: nem magánvállalkozás az ő küldetésük. Ez Jézus ügye. Nem nekik kell megmenteni az evangélium ügyét. Örüljenek, hogy az a megtiszteltetés érte őket, hogy beengedi az ő Uruk ebbe a nagy ügybe. Persze, hogy ez szívügyükké is válhat, de ők alkalmazottai valakinek, aki ezt az egészet átlátja. Aki a maga mindenható hatalmával őrködik az alkalmazottakon is. Nem kell félniük. Váratlan, nehéz, kényes helyzetekbe fognak kerülni, de sose kell megijedni, mindig arra kell nézniük, aki küldte őket. Tanácstalanok lesznek, kérdezzék azt, aki küldte őket: Uram, mit kell itt most csinálni? Te küldtél ide engem, ismered a képességeimet. Most újra kiderült: képtelen vagyok valamit megoldani. És fog kapni tanácsot, védelmet, mondanivalót, ha ennek tudatában van. Ha meg elfelejti, hogy kinek a küldetésében jár, meg fog ijedni lépésről-lépésre. Visszafordul, elmenekül, kétségbeesik, abbahagyja, megnémul, ha nem mer támaszkodni arra, aki küldte.
De ez a felelősségnek a forrása is. Nem beszélhet akármit, csak azt, amit rábízott az, aki küldte. Gondoljunk azokra a szép igékre, amiket Jézus a maga küldetéséről mondott. Nem azt mondom, ami eszembe jut, hanem azt mondom, amit az én Atyám bízott reám, aki elküldött engem. Jézus mindig tudatában volt a küldetésének. Még az időt is ahhoz igazította, lásd a kánai menyegzőt. Hiába a szorongató szükség, csak akkor lép, amikor az Ő küldője mondja: most. Akkor viszont teszi, amit tennie kell. Nincs kapkodás, nincs rögtönzés, nincs késlekedés. Rend van, mert küldetésben jár.
Nos, innen kezdve kezdhetjük magunkra alkalmazni. Bizonyos vagyok-e abban mint hívő ember, hogy Jézus Krisztus küldetésében járok? Nem a képességeimtől, még csak nem is a műveltségemtől, nem is a hitem erejétől fog függeni, hogy egy-egy kényes helyzetben tudom-e majd mondani azt, amire ott másoknak szükségük van. Az engedelmességemtől függ. Ennek minden pillanatban tudatában lehetek, hogy meghaladja a képességeimet, a műveltségemet, a tapasztalataimat, a rutinomat. De ez nem rutinkérdés. Küldetésben járok: Uram, itt most mit kell mondanom? Uram, ezeket nem tudom szeretni. Kérek tőled szeretetet. Megígérted, hogy az Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által.
Állandóan ilyen szoros kapcsolatban maradni a küldővel. És mikor félnem kellene is - Dáviddal együtt mondhatjuk -, bízom tebenned. Te küldtél ide. Ha itt kell elpusztulnom, vállalom. De ha még van feladatom, nem fogok elpusztulni. De nagyon félek. Valljam be, legyek őszinte. Amikor félnem kellene is, bízzam Őbenne, aki elküldött engem.
Ez a fajta küldetéstudat szabadíthatja fel az embert az élet és halál kérdésében is arra, amire Pál apostol eljutott. Újra és újra elcsodálkozom, amikor a Filippi levélben olvasom: „mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben itt maradnom szükségesebb tiértetek.” Hogy melyiket válasszam, nem tudom. Majd az Úr eldönti. Ha kivégeznek, én járok jól - mondja Pál -, megszabadulok egy csomó rossztól. Ha életben hagynak, ti jártok jól, megyek és még szolgálok köztetek. Nem én fogom eldönteni, nekem küldőm van. Ha a küldetésem véget ért, egy pillanatig sem érdemes tovább élni. Ha még van küldetésem, úgysem pusztíthatnak el a gonoszok. Sok felesleges izgalmat kikapcsol az ember életéből. Nagy belső szabadságra segíti, miközben - nyilván - sok emberi indulat és érzés is harcol az ilyen emberben.
Jézus annyira komolyan veszi ezt, annyira komolyan akarja vétetni velünk ezt, hogy az Ő küldetésében jár, akit Ő elküld, hogy teljesen azonosul az illetővel. Olvastuk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el.” Teljesen azonosul azokkal, akiket küldött. Sose felejtsük el tehát, hogy ki az, aki küldi a szolgálatba, a bizonyságtételre, a munkába az Övéit.
2) Kikhez küldi? Említettem már a különbséget. A tizenkettőt csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz, a hetvenkettőt minden néphez. Maga a hetvenkettes szám már ezt hirdeti: a pogányokhoz is. Nem tesz különbséget Isten az Ő szeretetében. Legelőször a választott népe hadd hallja az evangéliumot, de nem zárja ki a többi népet sem ebből. Az Ő választott népének is szüksége van a megváltásra, de a legpogányabb pogánynak is lehetővé tette, hogy az Ő megváltott gyermekévé legyen.
A törvényismerő farizeusnak is kell, de a vele együtt megfeszített rablógyilkosnak is lehet bejutnia az Isten országába. Csodálatos ez a tágasság, amiről ez a fejezet beszél mindenkihez.
Egyszer valaki őszintén elmondta, hogy egyrészt hallott az egyik legádázabb ellenségének a nehéz helyzetéről, és mivel megszokta mint hívő ember, hogy ha valakinek a nyomorúságáról hall, azonnal imádkozni kezd érte, ezért is imádkozni kezdett, és észrevette: nem tudja őszintén mondani az imádságot. S nagyon éles kérdéseket tett fel magának: Uram, örülnék annak, ha ezt az embert most megszabadítanád ebből a nyomorúságból? S ki kellett mondania: nem. Érezte, hogy ez borzasztó. Ő örülni akar annak, hogy az ellenségén Isten segítsen. És bizonyos harcot kellett megvívni, amíg eljutott oda, hogy meggyőződéssel, hittel úgy tudott imádkozni érte, mintha a legjobb barátjáért imádkozott volna. Aztán később sor került arra, hogy beszélhetett ennek az embernek arról, amit ő Istentől kapott. És elmondta, hogy megint átsuhant rajta: örülnék én annak, hogy ez is üdvözüljön? És akkor már odasegítette őt Isten, hogy azt mondta: örülnék, és akarom. Boldog lennék, ha együtt lennénk ott a mennyben, az Úrnál. Ő sem gonoszabb, mint én.
Nem olyan könnyű ám ez! Az sokkal könnyebb volt, hogy csak a ti népetek fiaihoz menjetek. Egyrészt elérhetőbb is, beláthatóbb a terep, ismerjük a nyelvet, a szokásokat. Összetartozunk amúgy is. De akikkel nem tartozunk össze amúgy, sőt szembe kerültünk? Örülnék, ha üdvözülnének?
Isten segítsen el mindnyájunkat oda, hogy ez kérdésünkké legyen, és hogy erre boldogan igent tudjunk mondani! Akkor szabadulnánk meg magunk is sokféle előítélettől, ellenszenvtől, bosszúvágytól, keserűségtől.
Kikhez küldi őket? A legközelebbihez is, de a legtávolabbihoz is. És itt nagyon fontos igazságot hadd említsek meg, még ha nincs is idő ezt most kibontani. Jézus küldetésében járva a személyes ellenszenvnek és rokonszenvnek semmi keresnivalója nincs. Nem juthat szóhoz. Persze, hogy van mindannyiunkban ez iránt rokonszenv, azzal szemben ellenszenv - akármi miatt. De ez nem juthat szóhoz. Ezt ki kell irtania magából Jézus tanítványának. Itt egy dolog van csak: az a mentő szeretet, ami Őt jellemezte, meg az az irgalmasság, ami esetleg a kétkezi segítségre sarkall. Függetlenül attól, hogy kicsoda az illető.
Az irgalmas samaritánus példázata beszédes illusztrációja ennek. Nem azért segítek rajta, mert ő ilyen vagy olyan, megérdemli vagy nem. Egy oka van a segítségnek: bajban van. Ide akar felemelni minket a mi Urunk. Gondoljátok meg, hogy ez az út vezet oda, ami a kereszten szólalt meg, hogy azokért imádkozik, akik keresztre juttatták Őt. Azokat mentegeti, akik kioltották az Ő drága, tiszta életét. Ez az indulat legyen bennünk. Efelé kell, hogy úton legyünk mindnyájan.
3) Azt is meg kell kérdezni: mivel küldte el őket Jézus? Mit bízott rájuk? Mit kell vinniük, ha küldetésben járnak?
Két megfogalmazását olvastuk itt: egyrészt a békesség evangéliumát, más helyen így fogalmazza: azt kell hirdetniük: elközelített az Istennek országa.
A múltkor próbáltuk tisztázni: ez utóbbi, hogy közel jött az Isten országa, azt jelenti: az Isten királysága, királyi uralma elérhetővé vált Jézus Krisztus által. Ki lehet lépni a bűn uralmából, és be lehet lépnünk mindannyiunknak Jézus érdeméért az Isten uralmába, ahol más törvények érvényesülnek, más védelmet biztosít, más lehetőségek, perspektíva nyílik meg az előtt, aki Őbenne hisz, és aki ezt a lépést megteszi. Át lehet lépni: Isten vár, Isten szeret, Isten nem haragszik. Ugyanezt Pál a Korinthusi levélben így fogalmazza meg: „mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel, mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őáltala.” Isten nagypéntek óta nem haragszik, Jézus az Ő életével kiengesztelte, ne féljünk tőle, mi se haragudjunk: béküljetek meg az Istennel!
Ennek a nagy lehetősége az a jó hír, az az evangélium, amit hirdetniük kell ezeknek az embereknek. És miközben hirdetik - itt van egy elgondolkoztató félmondat -, kiderül majd, ki a békesség fia, és ki nem. Valami különös utalás arra, amit eleve elrendelésnek szoktak nevezni. Bementek egy házba, hirdetitek az evangéliumot, és kiderül: ki az, aki rezonál rá, befogadja, belép a nyitott kapun, és ki az, aki ellenáll - esetleg még meg is keményedik, vagy szembeszegül veletek. Ezzel küldi tehát Jézus őket.
4) És hogyan menjenek? Azt mondja: sietve, mert nem lehet tudni, meddig hangozhat az evangélium. Minden mellékes dolgot tegyetek félre, a lényegre koncentráljatok! Ez a magyarázata annak, hogy ne köszöntsétek azokat, akikkel az úton találkoztok. Keleten ez hosszadalmas, sok időt igénybe vevő valóságos szertartás volt. Egymás köszöntése megállás, lepakolás, többszörös meghajlás az előírt sorrendben, bizonyos sztereotip kérdések feltevése, amik aszerint folytatódnak, hogy a válasz hogyan hangzik el - nem azt jelentette a köszöntés: jó napot kívánok! Jézus még ezzel is szemléltetni akarja: nincs időnk ilyesmire. Kedves dolog, szép dolog, ha ráérünk. Jó ürügy a pihenésre, egy kicsit kifújjátok magatokat, felüdülve keltek fel, közben elbeszélgettetek - mert a köszöntés hosszas párbeszéd volt; de itt most erre nincs idő, itt most azokra kell figyelni, akik még nem hallották az evangéliumot, mert lehet, hogy nem éri meg közülük sok a holnapi napot. És ha ti holnapután értek oda, mert udvariaskodással eltöltitek az időt, elvesznek. Itt az evangélium sürgős közvetítésére hívja fel Jézus a figyelmet.
Ezt erősíti meg egy másik képpel is, az aratás képével: az aratnivaló sok, a munkás kevés. János 4-ben úgy olvassuk: a tájak fehérek az aratásra. Ha túlérik a gabona, óriási lesz a szemveszteség, s nem lesz mit kicsépelni. Ott vész el a földön. Gyerünk, gyerünk, itt az idő: fehér a táj. Itt nem kapkodásról és idegességről van szó, hanem szent felelősségről. Szorongat-e minket néha az, hogy szeretném mondani neki minél előbb? Tudunk-e úgy imádkozni: Uram, ne hívd őt haza addig, amíg át nem lép a sötétség birodalmából a te országodba.
A missziói felelősség szólal meg ebben: hagyjátok a köszöngetést, itt most az evangélizáció ideje van - mondja Jézus ennek a hetvenkét tanítványnak, s olykor mondja talán nekünk is.
5) Valami éles, valami nem szeretem is elhangzott itt Jézus szavaiban. Azt mondja: ítéletet is jelent az, hogy mentek és viszitek a jó hírt. Mert akik azt örömmel fogadják, azoknak új élet kezdődik el, akik azt visszautasítják: kizárták magukat valami lehetőségből. És ez az ő ítéletük. Ilyen kemény verseket is olvastunk itt: „Ha bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki az utcára, és mondjátok ezt: Leverjük még a port is, amely városotokból a lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy közel jött az Isten országa. Mondom nektek: Sodoma sorsa elviselhetőbb lesz azon a napon, mint annak a városnak a sorsa.”
Ez, hogy leverik a port, ez azt jelenti: semmi ne legyen, ami közös rajtatok meg mirajtunk. Ti nem vállaltatok közösséget Jézussal, emiatt mi nem tudunk közösséget vállalni veletek. Ez nem ítélkezés, ez ténymegállapítás. Ha valaki Jézussal olyan szoros közösségben van, mint ahogy azt a küldetésnél próbáltam elmondani, akkor nem lehet közösségben Jézus ellenségeivel. Itt ennek a ténynek a megállapításáról van szó. Az illető kizárta magát a Jézussal való közösségből azzal, hogy visszautasította a hívást, ezért nem vállalhatnak vele közösséget Jézusnak a tanítványai. Ezt fejezte ki az, hogy még a port is lerázták.
E mögött nem lehet emberi indulat. Megint nem emberi ellenszenv munkálhatja ezt. Egyszerűen az Úrhoz való ragaszkodás. Mint ahogy Jézusban sem olyan ránk jellemző emberi indulat munkálkodott, amikor kötélből ostort fonva kihajtotta a templomból a kufárokat. Ezt csak mi szeretnénk így magyarázni és igazolni vele, amikor indulatba jövünk. Azt olvassuk: az Atyához és az Atya házához való féltő szeretet indította erre. Ott Ő messiási jelként végezte ezt, mint ahogy a közelmúltban szólt is erről egy igehirdetés. Haragból, emberi indulattal nem szabad ilyesmit tenni.
Sok minden elhangzott a tanítványok kiküldéséről. Mi a közös, és mi az, ami nem biztos, hogy ránk is érvényes? Az biztos, hogy a küldőnk: közös. Minket is Jézus küld. Az is bizonyos, hogy akit Ő elhívott, azt egy idő után küldi is. Előbb rendbehozza az életünket, aztán azt mondja: eredj el, és mondd el másoknak is, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten. Hogy kikhez küld, az nagyon sokféle lehet. Itt nem kell feltétlenül magunkra alkalmazni minden részletét az egyik, másik vagy harmadik történetnek. Azt Ő világossá teszi a számunkra. Hogy mit bízott ránk, az megint közös. Valamilyen megfogalmazásban ezt hirdetni, hogy elközelített az Isten országa. Békességetek lehet Istennel. - Ezt helyzete meg embere válogatja, hogy mikor, hogyan kell megfogalmazni. És hogyan vigyük, az is sokféle lehet. Van, amikor veszteg kell maradni és buzgón könyörögni. Van, amikor ki kell mondani azt a néhány mondatot. És jó, ha nem felcserélve csináljuk, hanem úgy, ahogy mindennek rendelt ideje van.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy mozduljunk, ha küld az Urunk! A küldetésben sose felejtsük el: ki a mi küldőnk. Tanuljuk meg egyre jobban megfogalmazni, és merjük kimondani is, amit ránkbízott. Ugyanakkor ismerjük fel: sietni kell, és minden mellékes dolgot félre kell tenni, vagy türelmesen várni kell, ezt Ő mutatja meg majd nekünk. Csak azt el ne felejtsük: a hívás és küldés mindig követi egymást, mindenkinek az életében. Az egészséges keresztyén ember szívverése, lüktetése ez: jöjjetek énhozzám mindnyájan, - elmenvén tegyetek tanítványokká másokat. Venni és azután vinni másoknak azt, amit adott nekünk.

Délelőtt a megelőző versekről, a kánai menyegzőről szólt az igehirdetés. János evangélista közvetlenül ez után írja le a templom megtisztításának a történetét.
Jézus felment Jeruzsálembe, és mit talált a templomban? „A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat.” S mivel azok nem odavalók voltak, megtisztította tőlük a templomot.
Ezt kérdezi most tőlünk ezen az igén keresztül a mi Urunk: mi van a templomban?
A jeruzsálemi templom központi épülete, a szentély, nem volt túlságosan nagy. Azt azonban körülvette egy tágas udvar, az asszonyok udvara, és azon kívül volt a pogányok udvara. Isten népe berendezkedett arra, hogy akik nem közüle valók, azok is keresik Istent. És volt egy hely, ahova ha pogány érkezett, ott hallhatta a Tórát, a Mózes könyveinek a felolvasását, ott csendben imádkozhatott, s ha igényelte, külön is beszélgettek vele, tanították.
A pogányok udvara volt tulajdonképpen a missziónak, az evangélizáció-nak a helye. Jöhettek az érdeklődők, a keresők. Azok, akiknek elegük volt a maguk isteneinek az erőtlenségéből. Jöhettek a szellemi sötétségből azok, akik Izráel Istenénél kerestek világosságot. És jöttek is ...
Ismerjük a Cselekedetek Könyvéből, hogy az etióp pénzügyminiszter, a szerecsen komornyik is felkerekedett, és hosszú, kényelmetlen utat tett meg azért, hogy megismerje Istent. Jézushoz is jön egy alkalommal Fülöp, és azt mondja: Uram, a görögök szeretnének látni téged, és hallani tőled tanítást. Erre való volt a pogányok udvara.
És most ezt népesítették be az állatok árusai és a pénzváltók. Lehetett ott állatot árulni, hiszen egy-egy nagy ünnepen 120-130 ezer ember is megfordult a jeruzsálemi templomban, és nem mindenki vezette magával a barikáját száz kilométereken keresztül, hogy ott áldozatot mutasson be. Biztosítani kellett, hogy meg lehessen vásárolni ezeket az állatokat. - De nem a pogányok udvarán. Volt erre kijelölt hely. Egy ideig az Olajfák hegyének egy lejtője volt az a hely, aztán később máshova telepítették át, de nem a misszió helyett kellett kereskedni.
És pénzváltókra is szükség volt, mert sem a görög, sem a római pogány pénzeket nem fogadták el semmilyen célra, amit a templom területén vásároltak az emberek. Azt átváltották úgynevezett templomi sekelre, a szent pénzre. Valakinek ezt el kellett intéznie, s mindenki természetesnek tartotta, hogy ezért némi kezelési költséget is felszámítanak. De nem ott, ahol a Bibliát lehetett volna olvasni és hallgatni, ahol imádkozni lehetett volna, ahol csendnek kellett volna lennie.
Azonban így mindenkinek kényelmesebb volt, hogy helyben meg lehetett vásárolni, nem kellett még a városon sem keresztülvezetni az áldozati állatot, meg jövedelmezőbb volt a templom vezetőinek. Kajafás adott engedélyt arra, hogy árulhassanak állatokat és a pénzváltás folyhasson a templomnak ezen az udvarán. A kezelési költségből nekik is jutott.
Mellette pedig zavartalanul üzemelt a templom. Folyt az istentisztelet, bemutatták az áldozatokat. Semmi nem rövidült, csak éppen a misszió maradt el. Aki jönni akart és részt akart venni a megszokott liturgián, annak nem volt akadálya, csak ott az egyik külső udvarban ökörbőgés, birkabégetés, galambok szárnyának a csapkodása és pénzcsörgés hallatszott reggeltőlestig.
Ez nem tetszett Jézusnak. Ha egészen magunk elé képzeljük, hogy mi lehetett ott, akkor nem nehéz ezek után elgondolni, hogy a pogányok udvarán kiabálás volt. Ahol pénz van, ott alkudozás, veszekedés is van. És merjük most egészen valóságosan magunk elé képzelni, hogy állathangok töltik be azt az udvart, az állatok ürülékének a bűze tölti be azt az udvart. Szemét van ott, ahol várni kellene szeretettel és nyitott szívvel Istent kereső embereket, és nekik hitelesen, világosan, érthetően mutatni az élő Istenhez, vagyis az életre vezető utat. Ezzel nem törődött senki. Ha mégis odatévedt egy pogány, nem is tudjuk, hogy mi történhetett vele. Senkinek nem volt ez fontos.
Akkor értjük meg tehát ennek az igének az üzenetét, ha világosan látjuk, hogy szükség volt erre a fajta kereskedésre meg pénzváltásra, de nem ott ... Kellett ez, hozzátartozott az egész nagy üzemhez, de nem úgy, hogy kiszorítja a missziót a maga helyéről. Nem az volt a baj, hogy árultak állatokat az áldozatra, hanem az, hogy ott árulták, ahol az igét lehetett volna tanítani és embereket szeretettel Istenhez segíteni. Kiszorult valami lényeges, és benyomakodott a haszon, a kényelem, a világ a templomba.
Ezért mondja Jézus: az én Atyámnak háza imádság háza, ti pedig azt rablók barlangjává tettétek, - és kikergeti onnan a kereskedőket.
A Biblia azt mondja, hogy a mi testünk is templom. Hadd olvassak két mondatot Pál apostol leveléből: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát beszennyezi, azt elveszti az Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1Kor 3,16-17).
Akik már hittek igazán Istenben, s kapták Jézus Krisztusért az Ő Szentlelkét, azokról azt mondja: az Isten Szentlelkének a temploma. És aki beszennyezi az Isten templomát, az szembekerül Istennel. Az ugyanolyan ítéletet kell, hogy elszenvedjen, mint amilyet Jézus végrehajtott itt, a jeruzsálemi templomban.
És most megint jó lenne, ha őszintén, mindenféle mellébeszélés és kozmetikázás nélkül megnéznénk, hogy mi van a mi testünk templomában olykor. Vajon nem hasonlítunk-e sokszor a pogányok udvarához, ahova Jézus olyan szomorúan lépett be, és amit kénytelen volt megtisztítani?
Nincsenek-e olykor bennünk is - ne haragudjatok a kifejezéséért - állati indulatok? Nemrégiben mondotta el valaki egészen összetörve, hogy valami sérelem érte, és olyan indulatok kerítették hatalmába, hogy maga is megrémült tőle, mi van az ő szívében. És mivel Bibliaismerő ember volt, eszébe juttatta Isten Lelke ezt az igét: „az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztus Jézusban!” És meg kellett állapítania, hogy abból az indulatból egy cseppet sem tapasztalt akkor magában, de egyéb indulatokat bőven.
Nem jellemez-e bennünket is sokszor az állati ösztönösség, ami emberhez nem méltó? Amikor valaki azt mondja: az emberélet semmi más, mint jó evés és jó ivás. Vagy nem mondja, csak ezt gyakorolja - hogy egyebet most ne említsek ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
S nem törnek-e fel belőlünk is sokszor állati hangok? Szintén egy kedves ismerősöm mondta el, hogy egyszer, amikor hazament a munkából, a gyerekszobában állt a bál, a két fia püfölte egymást, s az egyikük valami artikulálatlan hangon ordított, és amikor ő méregbe jött és azt mondta, hogy úgy kabátban odamegy és szétcsap közöttük és rendet csinál, akkor belehasított: ez az én hangom. Így szoktam ordítani, ha nagyon mérges vagyok. Ez a gyerek tőlem hallotta, hogyan lehet üvölteni. - Neki legalább volt bátorsága ahhoz, hogy ezt megállapítsa. S azt mondja, hogy mielőtt odament a gyerekekhez, egy pillanatra bement a másik szobába és néhány mondattal imádkozott. Egyrészt ezért kérte Isten bocsánatát, másrészt kért bölcsességet, hogy úgy csináljon rendet. Nem is nagy rendcsinálás lett a találkozásukból, hanem végül is egy jó beszélgetés.
Van-e nekünk bátorságunk észrevenni, hogy a gyerekem gazembersége, ordítozása, indulatossága, hazudozása mögött én vagyok ott. Tőlem hallotta, tőlem lehet ilyet látni? Isten nagy kegyelme, hogy ha valaki látni kezdi, mi van a templomban.
Hogy összefüstöljük sokszor az Isten tiszta templomát! Egy felnőtt férfi hitetlenből hívővé lett. Attól kezdve olvasta a Bibliát minden reggel, mielőtt munkába indult. Elmondta: egyik reggel befejezte az imádságát, összecsukta a Bibliát. Szokása szerint azonnal rágyújtott. Addig is, amíg összepakolta a holmiját és indult, el akart szívni egy cigarettát. Feltűnt neki, ahogy megy felfelé a füst. S ez az ige villant eszébe: az én testem a múlt héttől kezdve a Szentlélek temploma. Ezt füstölöm össze?! Elnyomta a cigarettát, és az volt az utolsó, amit életében elszívott.
Ez most nem azt jelenti, hogy aki nem dohányzik, az jó keresztyén. Ez azt jelenti, hogy akit Isten az Ő igéjével inthet, figyelmeztethet, aki nem áll ellen annak, hogy meg akar tisztítani minket, hanem készségesen enged, annak az élete, teste valóban egyre inkább Isten temploma lesz. De arra is figyelmeztetés ez, hogy mi mindent megtűrünk a templomban sokszor anélkül, hogy feltűnne nekünk. Nikotinfüst és alkoholgőz van a templomban; trágár beszéd és hazudozás; rengeteg paráznaság; felsorolhatatlanul sok formája a finom, a szalonképes paráznaságnak is az Isten templomában. És Isten igéje azt mondja: az Isten temploma szent, és aki azt megrontja, azt megrontja az Isten. És mennyi dicsekedés, hiúság, sértődékenység, még akkor is, amikor valaki már hívő embernek vallja magát.
És hova lett az imádság? Azt mondja Jézus: az én Atyám háza imádság háza. És hol van az a felelősség, hogy mások is megtalálják Istent és így az életük megoldását? És hol van a szánkból a világos, tiszta, szeretetteljes mondanivaló, amit senki mástól nem hallhat meg ez a világ, csak az Isten gyermekeitől, akik már kijöttek a sötétségből az Ő csodálatos világosságára? És hol van az a jó illat a bűz helyett, amiről Pál apostol így ír: a Krisztus jó illata árad azokról, akik az övéi. Nem véletlen az, hogy Jézus ilyen keményen lép itt fel.
Csakugyan fontos lenne megvizsgálnunk, hogy mennyire határozza meg az életünk dolgait a kényelem mint szempont, ami ott a jeruzsálemi templomnál fontos volt. Az anyagi haszon, aminek aztán alá lehet rendelni mindent. És mennyire rendeljük alá dolgainkat a missziónak, - vagy rendeljük alá a missziót mindig a mi sokféle elfoglaltságunknak? Mi szorít ki mit? A munka meg a továbbalvás kiszorítja reggel az Istennel való közösségünket, a fáradtságunk meg a televízió kiszorítja este az Isten előtt való megállásunkat, s nem marad hely. Nincs csend. Benyomakodik sok minden. Úgy, ahogy az állatok benyomultak a templomudvarra, és kiszorították onnan a pogányokat és a missziót.
Ezen az igén keresztül a mi Urunk azt is kérdezi tőlünk: a helyén van-e minden az életünkben?
Olyan sokszor semmi mást nem kellene csinálniok problémákkal küszködő embereknek, csak engedni, hogy Jézus Krisztus elfoglalja az Őt megillető első helyet, és utána minden szépen a helyére rendeződne. Mert az a probléma, hogy nincs a helyén sok minden.
Ilyen egyszerű dolgokat kérdezek: helyén van-e az evés, akinek Isten kegyelméből van mit ennie? Annyit, úgy, és akkor szokott enni, ahogyan az szükséges? Vizsgaidőben, diákoknak ezt különösen meg kell kérdezni maguktól. Helyén van-e a szex? Megvan annak a helye, éppen úgy, mint az áldozati állatok árulásának megvolt az Istentől kijelölt helye. A szex helye a házasságban van. Helyén van-e? És a házasságban is a helyén van-e, vagy pedig valahol egészen másutt? Helyén van-e a televízió? Tényleg olyan sok időtők van, testvérek, hogy naponta több órát el tudtuk tölteni? Semmi más értelmes dologra nem lehetne fordítani azt az időt? Csakugyan pihenés és művelődés az ott előtte? Jó lelkiismerettel lehet ott naponta annyi időt eltölteni, amikor nincs aki a betegekre ránézzen, magányosokra ajtót nyisson, a kevesét másokkal megossza, és közben növekedne a hite. Tele lenne örömmel, tapasztalhatná, milyen az, hogy Jézus visz minket valahova, és Jézust visszük másokhoz, akiknek szükségük van rá, és imádság háza lesz a testünk is. Minden erőtlenségünk ellenére megtapasztaljuk, hogy mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít. S ehelyett mindenféle hitványságra lehet időt, pénzt, beszédet, gondolatot tékozolni. Gondoljátok, hogy ezt következmények nélkül lehet csinálni?
Az élet gyöngesége, szétszórtsága, tanácstalansága, a bizonyságtételre való erőtlenség, egyszerűen a gyávaság, hogy szégyelljük Krisztust és az Ő evangéliumát - azt a Krisztust, aki nem szégyellt minket - ez mind, mind ennek a következménye, hogy sok minden nincs a helyén. Benyomultak hitvány dolgok a templomba, és kiszorították onnan a szentet, és csodálkozunk az erőtlenségen és a sokféle nyomorúságunkon.
És vajon helyükön vannak-e a barátok? Arról beszélünk velük, ami mindenkit épít és ami igaz? És ki kire hogyan hat? Igaz az életünkben, amit Jézus Jeremiásnak mondott: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk? Vagy pedig sokszor ennek az ellenkezőjét kell tapasztalnunk? És helyén-e az alvás, helyén van-e a munka, ami néha mindent elborít, vagy amit némelyek messze elkerülnek? Helyén van-e a külsőnkkel való foglalkozás? És a belsőnkkel foglalkozunk-e, amikor odaállnánk Isten elé megmosdani. Nem mosakodni, magyarázkodni, hanem vallani vagy kérdezni: Uram, mi utálatos neked bennem, ezt nem akarom tovább csinálni.
Olyan sok helytelenség van az életünkben, mint ahogy ott a jeruzsálemi templomban. És a bizonyságtétel hallgat. Hiába jönnek a pogányok, még ha megkérdeznek is bennünket, olyan sokszor nem tudunk, nem akarunk, vagy nem merünk mit mondani Jézusról.
És a helyünkön vagyunk-e mi magunk? A közelmúltban egy férfikonferencián vettem részt. Nagy hála ébredt a szívemben Isten iránt, amikor láttam, hogy az ő igéjével hogy mutat rá sokunknak az életében arra, hogy mennyire nem vagyunk a helyünkön. Mi mindent mond a Szentírás arról, hol van egy férfinek, egy férjnek, egy apának a helye! Hogy a család apja a család papja. Nem az anyjuk feladata a gyerekek vallásos nevelése. Ő is segíthet, nagyon sokat segíthet benne, de az apán kéri számon Isten: beszélt-e az élő Istenről hiteles igazságokat a gyermekeinek. Úgy élt-e a szemük láttára, hogy az élete megerősítette azt, amit mondott nekik. Ezzel minden apának el kell számolnia Isten előtt, és ez alól nem mentesít, testvérek, hogy a családomért dolgozom és abba megyek tönkre.
A helyünkön vagyunk-e? És a helyükön vannak-e az asszonyaink, a gyerekek és így tovább? Beszél a Biblia erről nagyon világosan. És a helyünkön vagyunk-e a gyülekezetben, ahol az Istentől kapott kegyelmi ajándékokkal szolgálhatnánk kizárólag Isten dicsőségére és nem a magunkéra, és egymás javára. Történik-e ez naponta, hétről-hétre? Vagy ha nem, mit csinálunk helyette? Mi nyomakodott oda, annak a helyére, hogy miután Istentől olyan sok jót kaptunk, ezt a jót szétosszuk másoknak, és közben erősödne, izmosodna a magunk hite is. Nem felesleges kérdésekkel foglalkoznánk, hanem az egy igazságot tudnánk mondani, emberek életét, lelkét menteni, Isten kezében áldott eszközökké válni.
Ezért jön Jézus és ragad korbácsot, mert sok minden nem volt a helyén. Ráadásul úgy, hogy - megint szándékosan mondom ezt a műszaki kifejezést - üzemelt a templom, s minden felelős meg volt elégedve. Minden megtörténik, ami elő van írva, csak éppen megtérni nem lehet ott, mert nincsenek, akik csendben várnák Isten igéjével azokat, akik Istent keresik, és akiket Isten keres.
Amikor Jézus belép a templomba, abban a pillanatban kiderül, hogy ez így tovább nem maradhat. Vagy Jézus nem marad ott, vagy ennek a kereskedésnek kell visszaszorulnia a maga helyére. És ez mindig így van. Vagy magától rájön valaki, hogy Jézus és a bűneim együtt, egy fedél alatt nem férnek meg, vagy Jézus ragad korbácsot és végrehajtja az ítéletet.
Zákeus magától rájött. Jézus puszta jelenléte, a belőle áradó tisztaság, szentség, szeretet, irgalom elviselhetetlenné tette számára bűneit. Azokat a bűnöket, amiket addig nem is érzett. És magától rájött arra, hogy a lopott pénz és Jézus nem lehet sokáig az ő otthonában. Márpedig ő Jézust nem akarja elengedni többé. Akkor a lopott pénzt kell kivinni onnan. S nekiindult, és szépen visszaadta azoknak, akiket becsapott, amire meg már nem emlékezett, vagy nem volt rá lehetősége, szétosztotta a rászorulók között.
Itt maguktól nem mentek ki. Akkor Jézus ragad korbácsot. Készek vagyunk-e ma este megalázkodni a mi Urunk előtt? Ő nem korbáccsal akar jönni hozzánk. Egyelőre az Ő igéjével jön. És aki Zákeushoz hasonlóan azt mondja: Uram, visszaadom, amit elloptam, négyszeresen kárpótolom azokat, akiket megrövidítettem, annak Jézus ma is azt mondja: ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. De ha ezt nem tesszük meg magunktól, akkor Ő szeret minket annyira, hogy kötélből ostort fon, és megtisztítja a testünk templomát. Mert ez az ítélet még csak megtisztító ítélet, azért, hogy elkerüljük a véglegeset, a pusztító ítéletet. Még az Ő ítélete is az Ő kegyelmének a jele.
Az én Atyám háza imádság háza. Az imádság házában az egyedül imádandó Isten van a középen. A helyén van-e az életünkben Isten? Mert ha odakerül, akkor a helyükre zökkennek lassan a dolgok, akkor mi is a helyünkre kerülünk. Vissza a vele való közösségbe. Lehet, hogy ez az életforma kevesebb hasznot hoz, de a közelünkben meg lehet térni. Árad belőlünk az a Krisztus, aki megtisztított és használni kezd bennünket.
Minket mindnyájunkat fenyeget az a veszély, testvérek, hogy benyomul sok idegen dolog a templomba Isten helyére. Mi van a templomban?
Ha van válaszunk Isten kérdésére, akkor feleljünk neki most egészen konkrét mondatokban, mi van a templomban, és akarjuk-e hogy Ő megtisztítson minket. Maradjunk csendes imádságban néhány percig.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint most olvastuk az Ábrahámról szóló történeteket. Ezek között az utolsó az, amit az imént hallottunk. Meghalt Sára, és egyedül maradt az öreg Ábrahám. Úgy érzi, az ő napjai is meg vannak számlálva. Egyetlen fia, Izsák azonban még nőtlen. Ránehezedik a felelősség, hogyan talál majd ez a fiú olyan feleséget, aki alkalmas eszköz lesz Isten kezében, hogy ígéreteit folyamatosan beteljesítse, és aki majd ősanyja lehet annak a nagy népnek, amit Isten ígért Ábrahámnak.
Nem kis felelősség ez. Minden szülő érzékeli ezt, aki pedig egyedül neveli a gyermekeit, egyedül kell hoznia súlyos döntéseket, és ha elfogadják vagy igénylik a felnőtt gyermekek, egyedül kell tanácsolnia őket, az különösen is roskadozik olykor ennek a felelősségnek a súlya alatt.
Mit tesz Ábrahám ebben a helyzetben? Hogyan próbálja megoldani ezt a kérdést a fia, Izsák? Erre a kérdésre keressünk ma választ a felolvasott igéből.
Ennek a részletnek minden szereplője imádkozó ember. Ez az egész leánykérés, aminek a történetét itt színesen, részletesen olvashatjuk, imádságba van ágyazva. Imádkozik Ábrahám, imádkozik az öreg szolga, és imádkozva várja otthon Izsák, hogy Isten hogyan alakítja majd a sorsát. Ez a történet Isten gyöngéd, gondoskodó szeretetét és az eseményeket nagy erővel irányító hatalmát adja elénk. És embereket láthatunk itt, akik hisznek.
Mit jelent az: hinni? Azt jelenti: tartják a kezüket, hogy Isten megajándékozhassa őket. Ebben a mozdulatban nagyon sok minden kifejeződik. Kifejeződik, hogy sok mindennek híjával vannak. Nem nagyképűsködnek, nem hazudják azt, mintha minden rendben lenne az életükben. De kifejeződik az Isten iránti feltétlen bizalmuk. Tőle várnak mindent. És tőle elfogadnak bármit, amit ad, még ha a csomagolás néha azt jelenti: próbatétel, akkor is tudják, hogy amit Isten beletett, az ajándék. Ezek az emberek is bizonytalankodnak sokszor, tanácstalanok. A hitük is különbözik egymástól, de abban megegyeznek, hogy minden helyzetben az érdekli őket legfőképpen: mi itt Isten szándéka. Nem az dönt, hogy nekik mi jut eszükbe, vagy mások mit tanácsolnak, vagy a kor szokásai éppen mit diktálnának, hanem az döntötte el eleve, mit fognak tenni, hogy mit mondott Isten. Ha ezt nem tudják, akkor pedig kérdezik Őt, és nem úgy kérdezik, mint egyet a sok tanácsadó közül, hanem úgy, mint aki Úr, és akinek ők engedelmeskedni akarnak.
Az Isten szavának való feltétel nélküli engedelmesség, és az a törekvés, hogy az Ő uralma érvényesüljön az életük minden területén, ez jellemzi ezeket az embereket. Közben teszik a dolgukat, végzik a kötelességüket, de Istentől várnak mindent - imádkoznak minden póz és mesterkéltség nélkül. Egészen egyszerűen megbeszélik Istennel a dolgaikat. Folyamatosan kapcsolatban maradnak vele. Az ő számukra az imádság magatartás. Létfeltétel, mint a lélegzés. Élik azt, amit Dávid így mondott: az Úrra néztem szüntelen. Ezért cselekedhet aztán Isten szabadon az életükben. Ezért használhatja őket szép és nagy célok elérésére, és ezért halmozza el őket az ajándékaival. Tartják a kezüket, hogy Isten megajándékozhassa őket.
Az imádságba ágyazott élet szépségéről és nagy lehetőségéről szól hozzánk ez az ige. Ilyen-e a mi életünk? Itt most nem arról van szó: szoktunk-e néha imádkozni, még csak nem is arról: szoktunk-e mindennap imádkozni. Nem is arról, ami sajnos, egyre ritkább magukat keresztyénnek tekintő emberek házában is, hogy az étkezés előtt és után imádkoznak - most nem arra gondolok, hogy elhadarnak egy mondatot, hanem hogy imádkoznak, vagyis hogy megköszönik. Nem úgy, hogy a kanál már a kézben van, s csurog is ki belőle az első merítés tartalma, hanem úgy, hogy megköszönjük valóban: van mit ennünk, amikor sokan vannak körülöttünk, akiknek nincs mit enniük mindennap.
Nem is erre gondol itt az ige, hanem arra, hogy az egész élet és annak minden dolga a cselekvést megelőzően és azt befejezően is bele van ágyazva az egészen természetes, meghitt, Istennel való beszélgetésbe, a neki való engedelmességbe, az imádságba. Mennyi áldást kaphatnánk, testvérek, ha ez jellemezne minket!? És milyen sok minden azért hiányozhat az életünkből, mert nem imádságba ágyazott az életünk. Nem illik-e vajon reánk is az, amit az apostol ilyen keményen ír a levelében: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, mégsem kapjátok meg, azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jak 4,2-3)
Odáig sem jutunk el sokszor, hogy hittel kérjük a mi Atyánktól. Vagy ha kérjük, azt a magunk élvezeteire kérjük. Nem ez a fő szempont, mint Ábrahá-méknál volt, hogy az Ő terve hogyan valósul meg ezáltal. Az Ő dicsősége növekszik-e ezáltal, én engedelmesebben tudok-e szolgálni úgy, hogy ezt az imádságomat meghallgatja. Ha így kérnénk, ha így tartanánk a kezünket, Ő azt ígéri: mindig telerakná ajándékokkal.
Nos, miről is van itt szó? Ennek a színes, gazdag történetnek csak a bevezető részét olvastuk, amelyik arról szól, hogy Ábrahám komolyan veszi, hogy Istentől kér feleséget a fiának. Pedig abban a korban az apa joga és szokása volt, hogy feleséget szerez, egyáltalán házastársat szerez a gyermekének. Ábrahám nem a kor szokása szerint cselekszik, hanem ő Istenre figyel.
Két hibát eleve ki akar zárni: ezért eldönti, hogy az őket körülvevő kánaánita népek pogány leányai közül nem vesz feleséget Izsáknak, és hogy Izsák innen nem mehet vissza oda, ahonnan Isten kihívta őket, és ahova most az öreg szolgát küldi feleségnek valóért. Mert Izsákot Isten itt akarja megáldani és itt akarja használni.
Ezzel a megbízatással küldi el a hűséges öreg szolgát, aki végigimádkozza ezt az utat. S amikor megérkezik, azt kéri: Uram, hozd elém azt a lányt. Honnan tudjam, hogy ki az, akit te szántál Izsáknak feleségül? Mindenesetre ott áll meg, ahol sok leány megfordul, a város határában levő kútnál, forrásnál, ahova a lányok, asszonyok esténként vízért jártak. És figyel és imádkozik tovább. Sok lány jön oda, melyik az? Egyáltalán köztük van-e? Vagy egy másik város határában levő kútnál is meg kell még állni? Milyen legyen az a lány? Legyen embertisztelő - és mivel egy állattenyésztő törzs vezetőjének a felesége lesz -, szeresse az állatokat is. Legyen dolgos és legyen segítőkész, akinek szíve is van. Ezért gondolja, hogy kér majd az egyiktől inni vizet, s ha az esetleg azt mondja: megitatom én még a tevéidet is - a teve rengeteget iszik egy hosszú út után, - akkor ezek már olyan jelzések lehetnek, hogy hátha ő az.
Ekkor tűnik fel a színen Rebeka. Az öregnek a szeme megakad rajta. Kér tőle vizet, szívesen ad - mert az sem mindegy, hogyan ad valaki. Szívesen leveszi a válláról és szívesen odanyújtjaa neki, s miközben az öreg kortyolgat, azt mondja: a tevéidet is megitatom. Adok nekik eleget. - Tudja ez a lány, hogy mire vállalkozik? Hát aztán hordhatja hosszú időn át a vizet a vályúba, de hordja szívesen. Az öreg veszteg áll és figyel. Ez még nem döntötte el a kérdést, de már úton vagyunk. S amikor az ajándékot átnyújtja, megkérdezi: kinek a lánya. Az sem mindegy. Ábrahám őt a régi rokonok közé küldte. Kiderül: Ábrahám rokonai közül való. Aztán ott töltik az éjszakát, meghívja őket. Kérdés: hozzá adják-e az ismeretlen Izsákhoz? Igen. Kérdés: ő hajlandó-e elmenni? Igen. És mennyi ideig kell erre még várni? Az idős szolga legszívesebben azonnal indulna vissza. A család még tartóztatni akarja, a leány kész akár azonnal is indulni. Minden szépen egybevág.
És akkor az idős ember megint leborul az Úr előtt, és azt mondja: „Áldott az Úr, aki nem vonta meg hűséges szeretetét Ábrahámtól! Az Úr vezérelt engem ezen az úton az én uram testvérének házához.” Rebeka családjának a tagjai pedig nem tudnak mást mondani, mint ezt: „Az Úrtól indult el ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem rosszat, sem jót.”
Közben pedig otthon Izsák is imádkozik. Még mindig gyászolja az édesanyját, s azt olvassuk itt a fejezet végén, hogy egyik este kiment a pusztába, a mezőre, hogy gondolkozzék. Érdekes ez a héber szó, ami az eredeti szövegben szerepel. Azt jelenti: elmélkedni, gondolkozni, de van egy ilyen mellékjelentése is: gyászolni. Luther így fordítja: imádkozni. Egyszóval a belső dolgait rendezni. Izsák odaáll Isten elé, keresi a csendet, a magányt, hogy Isten előtt rendeződjenek a gondolatai. S egyszer csak figyelmes lesz arra: tevekaraván közeledik. Rebekát hozzák, ő illendően elfátyolozza magát. Aztán feleségül veszi Izsák, és az utolsó mondat így hangzik: „Igen megszerette őt, és megvigasztalódott anyja halála után.”
Ennyi a történet, és néhány fontos bibliai igazságra hadd hívjam föl most a testvérek figyelmét. (Javasolom továbbgondolásra délután az egész fejezetet otthon.)
1) Amit feltétlenül észre kell vennünk: Ábrahám élete egy egység. Nem két területen zajlik az élete. Tehát nincs külön vallásos része, meg profán része. Ha mai szavakkal mondanánk, nincs vasárnapi és hétköznapi élete. Neki az egész élete Isten szavához igazodik. Mit ígért, mit mondott az Úr, és Isten akaratát kutatja, - Isten mit akar ővele.
Nagy kisértés ez sok vallásos és még hívő ember életében is, hogy megpróbálunk két vágányon utazni. Van a vallásos vagy hívő élet, és vannak a hétköznapi dolgaink. Isten igéje ilyet nem ismer. Vagy az egész életünket áthatja és megszenteli Isten jelenléte és uralma, vagy nem érvényesül Isten uralma egy ember életében. Ilyen nincs, hogy a gyerekem vallásos nevelése külön, és a gyerekem összes többi dolga emellett. Mert hogy jönne a párválasztás, a szerelmi kérdések, az anyagi ügyek, a jogi ügyek, a továbbtanulásának kérdése ahhoz, hogy mi hiszünk Istenben? A Biblia azt kérdezi: hogy lehetne azt külön kezelni attól, hogy hiszünk Istenben? Vagy az egész élet Isten uralma alatt van, vagy az az ember nem tartozik igazában Istenhez. A Biblia nem ismer ilyet, hogy vasárnap 10-11-ig vallásgyakorlás, előtte, utána egyéb gondjaim. Az egyéb gondjaim is fontosak Istennek, és vagy imádságba van beágyazva az egész élete valakinek, vagy nem tudja, mit jelent imádkozni, a kezeit tartani, Istenben bízni, és Őt dicsőíteni.
Jó lenne, ha ma keményen megvizsgálnánk: nem engedünk-e ennek a kisértésnek, sőt nem tartjuk-e természetesnek ezt a torz szemléletet, hogy hasadt életet éljen az ember. Hinni csak a templomban kell - szokták mondani ezt az egészen ostoba és bibliaellenes mondást. Nem kell. Ott sem kell. Miért kell hinni? maradjon magának az ember akkor, és kaparja ki a maga gesztenyéjét. Vagy az egész életét rábízta Istenre és mindent tőle vár és fogad el, vagy ne gyalázza Őt azzal, hogy időnként odaszalad és benyújtja a megrendeléseit és követeli az Ő segítségét. Mintha Ő azért lenne, hogy minket segítsen. Mi vagyunk azért, hogy Őt szolgáljuk! Ábrahám szemléletét ez jellemezte.
2) Amire még fel kell figyelnünk: éppen ezért voltak neki a fontos kérdéseknél megmásíthatatlan szempontjai, egyéb kérdésekben pedig nagyvonalú és engedékeny tudott lenni. Azt mondja, két ponton nincs mese: pogány lányt nem veszek feleségül a fiamnak, és a fiam innen nem megy vissza oda, ahonnan már az Isten kihívott minket. Ez biztos. Az összes többit latolgathatjuk. Hogy aztán az a lány, aki majd eljön az öreg szolgával, szép-e vagy közepesen szép, magas vagy alacsony, gazdag vagy szegényebb - másodrangú kérdés. Azt majd úgy fogadjuk el az Úrtól, ahogy jön. De ebben a két kérdésben nincs vita!
Vannak-e nekünk ilyen határozottan kialakult, az Isten igéjéből eredő világos kritériumaink, amik alapján döntünk? És éppen ezek felszabadítanak-e arra, hogy más kérdésekben meg tudjunk engedékenyek, nagyvonalúak, - ha kell - elnézőek lenni. Például, ha egy hívő embernek olyan remek üzletet ajánlanak, amit csak csalással lehet megkötni, és aminél előre lehet tudni, hogy valaki emiatt rosszul jár, akkor az nem latolgatja, akármilyen nagy üzlet lenne is az. És akármennyire - állítólag mindenki így csinálja, mert ma nem is lehet másként. Ez néha vérre megy ám! És ami némelyeknek még fájdalmasabb - zsebre! Jellemez-e minket ez a világos látás és határozottság? Amit az Úr megmondott, az nem vitatéma többé.
De az öreg szolga azt mondja: hátha nem jön el az a leány. Ha nem jön el, akkor nem az lesz Izsák felesége. Akit az Úr neki kiválasztott, az majd eljön. De innen nem veszünk, és az én fiamat oda vissza ne vidd - mondja szokatlan határozottsággal a szelíd Ábrahám.
3) Ebből következik a harmadik, amit észre kell vennünk, hogy Istennek a benne bízók minden gondja nagyon fontos. Isten sem választja szét az életünket szent és profán területre. Ő nagyon jól tudja, mi minden előfordul az övéinek az életében is, és így mindenestől szeret minket, így fogadott el, és így hajlandó irányítani az életünket. Egy félnomád pásztorember családi ügyei miatt angyalt küld el a szolga előtt, hogy az vezérelje. Nem túlzott igény ez? - Mert ezt mondja itt Ábrahám, amikor aggályoskodik az idős szolga: „Az az Isten, aki kihozott engem atyáim földjéről, aki beszélt velem, aki megesküdött nekem: az én utódaimnak adja ezt a földet - Ő majd elküldi angyalát előtted, hogy onnan hozz a fiamnak feleséget.”
Hát a menny ennyire érdeklődik a föld dolgai iránt? A menny belefolyik a földi eseményekbe? - Mi az hogy belefolyik, ott dőlnek el a földi események Isten színe előtt. Ő határozza el, és Ő majd angyalt küld előtted, hogy a te tanácstalanságodban ne maradj egyedül, és megőrizzen bármilyen rossz döntéstől. Egy egyszerű leánykérés ügyében. Nem valami világrengető esemény történik itt, de Istennek minden fontos.
Tudjuk a Bibliából, hogy neki fontos, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, fontos, hogyan állunk a betegségeinkkel, hogy nincsenek-e valakinek a fejében már nagyon sötét gondolatok. Fontos neki az, hogy ha valaki egyedül maradt, akkor hogy bírja a terheit. Fontos neki az: mi lesz veled, ha éppen becsaptak. - Minden fontos. Nincs olyan kicsi, személyes ügy, aminek Őelőtte ne lenne súlya. Számíthatunk Őreá ebben a beágyazottságban. Ha tartom a kezemet, ha engedem, hogy megajándékozzon és engedem hogy vezessen, akkor elküldi az Ő angyalát és egyengeti az utat előttem.
4) Ebből következik a negyedik: ezért van értelme az imádságnak. Ezt nem értik azok, akiknek az élete nincs beágyazva az imádságba. De az ilyen Ábrahámféle embereknek meg a többieknek, akikről itt olvastunk, egészen természetes az, hogy életük minden ügyét Isten elé vigyék. Miközben ők elvégzik azt, amit Isten reájuk bízott, mégis tőle várjanak mindent.
Egészen természetes, hogy az ilyen ember csendesen imádkozik, hogy az iparos jó minőségű munkát végezzen nála, mert még egyszer megcsináltatni nem lesz pénze. És egészen természetes, hogy imádkozik, hogy a gyereke ne csússzon meg az autóval a jeges úton, ne okozzon másnak se bajt és magának se. De imádkozik azért is, hogy a számára ismeretlenek otthonát ne sodorja el a jeges ár. És a nyári aszályban imádkozik esőért, mert a felhőknek is az Úr parancsol. Nem zavarja az ilyen imádkozókat, hogy sokan ezen mosolyognak. Ő tudja, mit csinál, mert ismeri már valamennyire azt az Urat, aki elküldi az Ő angyalát előttünk az úton, akinek gondja van az útra, amelyen járunk, és akinek gondja van az Övéire nagyon.
Az ilyen ember meggyőződéssel és állhatatosan imádkozik azért, hogy a politikusok ne okozzanak még több kárt, és Isten legyen irgalmas a népünknek. És mivel itt a gyerek problémájáról van szó az igében, az ilyen embernek egészen természetes, hogy még a nagy családi tanácsot megelőzően, meg követően is, az Úrtól kéri el: hol tanuljon tovább a gyereke, ki legyen a házastársa, adjon a betegségből gyógyulást, és adjon erőt elhordozni a terheket stb.
Minden kérdése ott van Isten előtt, mindenért természetes módon imádkozik.
Még két szempontra szeretném felhívni a figyelmet.
5) Az egyik, hogy ez az imameghallgatás ebben a történetben nagyon szép. Azt olvastuk: az öreg szolga még be sem fejezte az imádságot, már megjelent a színen Rebeka, és adott inni, stb. - Ilyen gyorsan meghallgattatott az imádság. Valóban úgy van, ahogy Isten ígéri: Mikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt. És mi még kiáltunk, Ő már megfelel.
De vajon mindig így van ez? Ez a jellemző? Így kellene történnie mindannyiunk esetében, mindig? Még be sem fejeztem, Isten már meghallgatja és teljesíti?
Ábrahámnál sem mindig így történt. Volt úgy, hogy évtizedekig kellett várnia arra, hogy Isten egy-egy kérését meghallgassa. És volt olyan imádsága - talán az egyik legszenvedélyesebb, ami egyáltalán nem teljesedett. Hogy könyörgött azért, hogy Sodómát ne pusztítsa el Isten! Ha lesz ott legalább tíz igaz - ötvenről lement tízre, - úgy nem pusztítod el? Nem volt tíz igaz, és elpusztult a város. Akkor hiába imádkozott azért Ábrahám?
Úgy gondolom, hogy Ábrahám részére, akit Isten olyan sokszor megvárakoztatott, és az utolsó pillanatig próbára tette a türelmét és a hitét, - itt nem sokkal a halála előtt - kedves simogatás ez, hogy még be sem fejezte, már teljesedik. De nem ez jellemző. Néha minket is megvárakoztat Isten. Ezért mondja olyan sokszor a Szentírás, hogy az imádságban állhatatosak legyetek. De aki állhatatos marad, az néha átél ilyeneket is.
6) És végül van olyan, hogy valaki ugyanígy imádkozik azért, hogy legyen társa, és mégis egyedül kell élnie. Isten az ilyen imádkozókat nem szereti? Vagy az ő életüknek nincs értelme?
Az a tapasztalat, hogy pontosan imádkozva értik meg az ilyen testvérek is, hogy Isten hogyan szereti őket, mi a célja velük, és hol és hogyan akarja megáldani. S csak aki azok után is ott marad Isten előtt imádkozva, hogy ez a kérése nem teljesült - legalábbis addig még nem teljesült, - az tudja ezt tőle elfogadni. Aki tartja a kezét, és ha Isten ezt teszi bele, akkor ezt fogadja el tőle.
Úgy tűnik: könnyű erről azoknak beszélni, akik nem egyedül élnek. - Nem könnyű ez senkinek sem. De az világos a Szentírásból - és a tapasztalat is ezt erősíti meg -, hogy nem attól függ, hogy valaki kiegyensúlyozott, értelmes, tartalmas életet élhet-e Isten dicsőségére és mások javára, hogy egyedül vagy társsal, családdal élheti ezt, hanem attól függ, azt csinálja-e, amit Isten reá bízott. Ha valaki kész elfogadni Istentől minden terhével és örömével együtt akár az egyik, akár a másik életformát - mind a kettőben van bőven teher és nehézség is, meg öröm és áldás is -, az lesz áldássá mások számára. De ez is csak így, imádságba ágyazva fogadható el és válik Isten dicsőségére és másoknak a javára.
Vizsgáljuk meg ma Isten előtti csendben: elmondható-e, hogy imádságba á-gyazott élet a miénk. Hogy mi őszintén azt akarjuk, hogy az életünk minden területén ténylegesen érvényesüljön Isten uralma, akármit jelentsen ez. Vizsgáljuk meg, hogy nem engedünk-e a kisértésnek, hogy kettős életet éljünk. Valóban áthatja-e a szent a profánt, az Isten jelenléte az egész életünket? Vannak-e ilyen biztos ismérveink, amiket Isten igéjéből nyertünk, amikhez minden körülmények között ragaszkodunk, ha az egész környezetünk kórusban mást javasol, akkor is, és ez tesz-e minket rugalmasakká egyéb területeken?
Hisszük-e komolyan, hogy Istennek minden ügyünk, bajunk fontos, és elküldi az Ő angyalát ma is előttünk is, és ezt sokféleképpen tudja csinálni? Éppen ezért, imádság lesz-e mindenből, ami az életünkben előfordul: örömből és bánatból egyaránt? Tudunk-e állhatatosan imádkozni akkor is, ha nem mindig azonnal teljesedik vagy nem is teljesedik minden kérésünk, és tőle tudunk-e elfogadni mindent? Még azt is, hogy némely ü-gyekben, vagy egész életünkre egyedül maradunk. Akkor sem leszünk magányosak, mert az Úr, a menny Istene vezérel minket azon az úton, amelyikre Ő hívott el, és elküldi az Ő angyalát előttünk.
Nagy segítség abban, hogy mindezt feldolgozzuk és mindebből békesség és öröm legyen, ha azt, amit Isten az igéjében mond, újra és újra átgondoljuk és komolyan vesszük. Ezért énekeljük el most a 231. ének első versét:

Uram, a te igéd nekem, A sötétben szövétnekem; Mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek,Azért amit nem látok szemmel, béveszem szavadra hitemmel.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint ez az igerész következett ma, és roppant tanulságos üzenetek vannak benne, különösen így az esztendő elején. Jézusnak egy napját írja itt le Lukács azzal az alapos történetkritikai módszerrel, ahogy az evangélium első verseiben jelzi is ezt: „Mindennek gondosan utánajártam”. Azután mindeneket, amiknek utánajárt, egybevetett, összehasonlító módszerrel dolgozott, és utána nagy pontossággal, amennyire lehetett, az időrendet is elrendezve, leírta azt, amit tudott Jézusról.
Nos, így áll itt előttünk Jézusnak egy napja. Egy szombati nap Kapernaumban. Hogy került Ő Kapernaumba? A megelőző szakaszokban olvastunk az Ő megkereszteltetéséről, azután a megkísértésről, utána - abban a városban, amelyikben felnevelkedett - Názáretben hirdette az evangéliumot, amikor azonban a messiási próféciát önmagára értelmezte, a názáretiek meg akarták ölni. Megbotránkoztak benne, felháborodtak a tanításán. Hogyan lehetne igaz az, hogy egy közülük való lenne a Messiás?! - és le akarták taszítani ott egy mély völgybe, egy szakadékba. Jézus azonban ezt még nem engedte, mert még nem jött el az Ő órája. Innen ment át Kapernaumba, és ettől kezdve Kapernaum lett az Ő állandó tartózkodási helye.
Ahogy az igét hallgatva is láthatták a testvérek, egymást követik itt apró jelenetek, amelyek nagyon jól mutatják, hogy mivel töltötte Jézus a napjait. Vegyük sorra ezeket a jeleneteket, aztán majd a végén néhány gondolatot, üzenetet szeretnék külön is kiemelni.
Szombatnap van, lement Kapernaumba, és tanította őket a zsinagógában. Szombaton Jézus, úgy, mint minden vallásos zsidó, zsinagógába ment. Mivel ott minden férfi olvashatott fel a Szentírásból, s ha akart, fűzhetett ahhoz magyarázatot, Ő is ezt tette.
Mit tanított Jézus a zsinagógában? Ez nincs itt leírva, de szeretném javasolni a testvéreknek, hogy akadjanak fenn az ilyen bibliai megállapításokon: tanította őket. Mire? Ne tessék addig továbbmenni, amíg valami választ erre nem lehet találni. Így juthatnánk a felszínes bibliaolvasgatástól a Biblia tanulmányozásáig. Mert itt van ugyanebben a szakaszban a végén: „Más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert azért küldettem - és prédikált Galilea zsinagógáiban.”
Ez már egy kicsit több, még mindig nem érthető, hogy mit jelent: Isten országát hirdetni, de már több. Az első vers azt mondja: tanított. Itt már a tartalmát is megjelöli: az Isten országát akarja hirdetni. Mit jelent ez? Ez a szó: Isten országa, pontosabban fordítva azt jelenti: királysága. Az Isten királyságát hirdette. Mit jelent ez? Azt hirdette: Isten király, vagyis, hogy Isten uralkodik. Ennek a világmindenségnek Isten az uralkodója, és ő ténylegesen gyakorolja az uralmát. E!bbe a királyságba hívta meg Jézus az embereket. Honnan, hát nem ebben éltek? Nem! Hát hol éltek? A bűnnek az uralma alatt.
Erről is Ő beszélt világosan. „Aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. De akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad.” Ő azt akarja, hogy a bűn rabszolgaságából, abból a kényszerhelyzetből, amibe beleszületünk, hogy csak az Isten akaratának az ellenkezőjét tudjuk csinálni, innen kiszabadítson bennünket, és képesekké váljunk az Isten akaratát cselekedni. „Jöjjön el a te országod - ugyanaz a szó: a te királyságod -, vagyis legyen meg a te akaratod mint a mennyben, úgy a földön is.” Az Isten országának az evangéliumát hirdetni azt jelenti, hogy az emberekkel közölni: nem kell olyan rabságban meghalniuk, mint amilyenbe beleszülettek és amilyenben élnek. Isten ki akarja szabadítani az embert erről a kényszerpályáról. Isten gyermekévé is válhat, az Isten uralmát önként magára veheti, és akkor szabad a bűn kényszerítő erejétől. A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad. Az is szolga, de ezt önként vállalta, s ott szabaddá válik.
Mit jelent szabaddá lenni? Hogy azt csinálok, amit akarok? Nem azt jelenti. A szó bibliai értelmében szabaddá válni azt jelenti, hogy képes leszek azt csinálni, amit Isten akar velem és nekem, és ez mindig jó nekem. Enélkül nem vagyok képes, legfeljebb szeretném. Legfeljebb odáig jut el az ember: elegem van magamból, változni kellene, abba akarom hagyni. Újév napján újat kezdek, aztán már másodikán nem lesz abból az újból semmi, mert nem tudunk igazán újat kezdeni, megújulni belsőleg, csak ha a Fiú megszabadít minket.
Nos, ezt az evangéliumot hirdette Jézus. Evangélium azt jelenti: jó hír, örömhír. Nyugodtan mondhatjuk így: ezt a meghívást adta át az embereknek, hogy gyertek az Isten országába. Ki lehet jönni a bűn hatalmi területéről, át lehet jönni egy másik birodalomba, ahol más törvények érvényesek, más uralom igazgat, ahol igazán emberré válhattok.
Pál apostol ezt a képet használja, amikor a maga újjászületéséről ír: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt minket az Ő szeretett Fiának országába.” (Kol 1,13-14). Megfogott minket ott a sötétségben, és áttett a határon. Átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk - szabadok vagyunk most már arra, hogy Isten akaratát cselekedjük, - az Ő vére által, bűneink bocsánata. Ezért jött Jézus. Ezért mondja itt: ezért küldettem, hogy az Isten országát hirdessem.
Szeretném újra kérni igazán alázatosan és szeretettel a testvéreket, hogy ne menjenek tovább a Bibliaolvasásban, ha nem világos az, amit olvasnak. Vagy írják fel egy füzetbe. Nekem van egy füzetem, oda felírom azt, amit nem értek, ami nem világos. És járjunk utána, tudakozzuk az Írásokat. Legyünk olyanok, mint a béreaiak, akikről azt írja a Cselekedetek Könyve, hogy ők nemesebb lelkűek voltak, és naponta tudakozták, hogy így vannak-e ezek. És hogy mi mit jelent, hogyan kell érteni. Isten Lelke azután csodálatosan kinyitja előttünk az igét, és néha egy-egy szó olyan fontos üzenetté válik, hogy akár egy életen át végigkísér bennünket, de meg kell állni és keresni.
Nos, Jézus tehát ezt tanította a kapernaumi zsinagógában is. S miért kellett ezt ott tanítani, hát ott vallásos emberek voltak együtt? Épp ez volt a bajuk! Jézus soksok vitabeszédéből kitűnik, hogy csak vallásosak voltak. Azt mondták, hogy Úr az Isten, de Isten uralma sem a közéletben, sem a személyes életükben nem érvényesült. Márpedig - gondoljunk a Hegyi beszéd fontos mondatára -: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Tehát, akinek az életében érvényesül Isten királysága, az van benn az Isten országában, aki az Isten országa törvényei szerint él, aki cselekszi. Mondani sok mindent lehet, de ez semmi - azt mondja Jézus. Sőt, ez nagyon veszedelmes, mert áltatja magát az ember. Hanem, aki cselekszi ...
Ezért mondja annak az írástudónak, aki betéve idézi a Mózes törvényét: „nem messze vagy az Isten országától”. Ez mit jelent? Sokkal közelebb vagy, mint azok, akik ezt nem is tudják, de ugyanúgy kívül vagy rajta, mint a legistentelenebb pogány. Amíg be nem lépsz. Mikor lépsz be? Amikor cselekszed. Amikor rájössz arra: magad nem tudod teljesíteni. Rászorulsz a kegyelemre. Amikor összeforr az életed Jézussal. Majd Ő cselekszi benned, az Ő Szentlelke majd képessé tesz erre.
Ennyit tehát arról, hogy Jézus tanított a zsinagógában.
Az emberek csodálattal hallgatják, mert hatalom áradt a szavaiból. Erő áradt a szavaiból. (Majd erre még röviden visszatérünk, hogy lehetséges-e ez nekünk is, de már most hadd bátorítsak mindenkit: lehetséges.) Az Ézsaiás könyvében van egy csodálatos vers: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradottat beszéddel.” (50,4.) Van ilyen. A legtöbb beszéd olyan, hogy kifárasztja az embert, de Isten tud adni olyan beszédet a mi szánkba, hogy az erősíti a megfáradottat. Ez ajándék, ezt Ő adja a szánkba. Ezt kérhetjük tőle, hogy így tudjunk családunk tagjaival, a kétségbeesett ismerősökkel, reménytelenekkel, bárkivel beszélni. Ő adjon nekünk olyan beszédet, amelyik erősíti a megfáradottat.
Nos, Jézusból isteni gazdagsággal áradt ez a beszéd. Miközben tanítja őket, elkezd kiabálni valaki a gyülekezetben, és azt mondja: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Ismerlek téged, ki vagy, az Istennek ama Szentje!” Kiderül, hogy volt ott egy megszállott ember, és a benne lakó démoni lélek ezt mondatta vele. A démonok és a démonok fejedelme, az Ördög, ismeri Jézust, és megpróbálja a leleplezés taktikájával erőtlenné tenni Jézust.
Nagyon érdekes itt Jézusnak a magatartása. Nem kezd el tárgyalni vele. Amikor Őt kísértette az Ördög, akkor sem beszélgetett vele. Egy igével mindent visszautasított. Itt sem tárgyal, de nem is alkuszik. Nem hátrál meg, nem is hagyja úgy azt a nyomorult megszállott embert, hanem parancsol, hiszen benne az Isten országa, az Isten királyi hatalma érkezett el ide. Parancsol, és azt mondja: „Némulj meg, és menj ki belőle!” Az Ördög az utolsó pillanatig megpróbál ártani ennek az embernek, mert ő emberölő volt kezdettől fogva, de végül is kimegy belőle, és az ember ott marad megszabadulva.
Jézus csak tanítani kezdett a zsinagógában. Amikor azonban az ősellenség jelentkezik, akkor kiderül, hogy neki van hatalma felette is. Egyetlen szavával, mint Úr szólal ott meg. Ő ma is ugyanígy tud adni szabadulást sokaknak.
Innen elmennek Péter anyósához. Ilyeneken is szíveskedjenek fennakadni: Péter anyósa? Akkor ezek szerint Péter nős volt - ennek a későbbiekben nagy jelentősége lesz, pl. a Galata, vagy Korinthusi levelet olvasva. Ezek szerint Péter Kapernaumban lakott, mert azt olvassuk: „A zsinagógából eltávozva elment a Simon házába. Simon anyósát pedig magas láz gyötörte, és könyörögtek Jézusnak őérette.” Valószínű maláriás volt a néni.
Az ünnepélyes tanítást megzavarja az Ördög támadása, de Jézus diadalmaskodik a démoni erőkön; de utána egy lázas öregasszony is nagyon fontos neki, ő se maradjon beteg Jézus jelenlétében. Meggyógyítja. - Roppant jellemző a folytatás: „Ő pedig felkelvén, azonnal szolgált nekik.” Ez ma is így van. Akiket Isten meggyógyít, akiknek Jézus új életet ad, azok azonnal szolgálni kezdenek neki, mindenféle biztatás nélkül. Ez az új ember reflexe már.
Jézusnak ez is belefér a napjába, és belefér az irgalmas szívébe. Ezzel azonban nincs vége a gyógyításoknak, mert alig várták az emberek, hogy lemenjen a nap, vagyis véget érjen a szombat, és ha kimegy a szombat, ahogy mondani szokták, akkor lehet megint mindent csinálni. Megpezsdül az egész környék, a városból és környékéről hordják Jézushoz a betegeket, és Ő mindegyiküket meggyógyította.
Mennyi nyomorúság! És ma is mennyi nyomorúság van körülöttünk! Ezen különösen is elgondolkoztam. Legalább a hívő nép hordja-e Jézushoz a betegeket, a kétségbeesetteket, a depressziósokat, az anyagi gondokkal küszködőket, az egyedül élőket? Csak a tegnapi nap eseményeit ha elmondanám, hogy micsoda nyomorúságokkal találkoztam például egy kórházi látogatás során. Nagyon sok nyomorult és nyomorúság van körülöttünk is. Hordjuk-e Jézushoz őket? Miközben a mi szívünk is kell hogy megmozduljon, és amit nekünk kell megtennünk, azt ne akarjuk Jézussal elvégeztetni.
Ő pedig fáradhatatlan. Már lement a nap, de még fáradhatatlanul mindegyiküket meggyógyítja. És akkor azt olvassuk folytatásként, minden megszakítás nélkül: „A nap felkeltekor pedig, kimenvén, puszta helyre ment.” Valamennyit aludt - lehet, hogy akkor késő este már nem volt ideje imádkozni, nem tudjuk, miért van ez itt. Mindenesetre a nap felkeltekor keresi a magányt, keresi az Atyával való zavartalan szoros közösséget. Imádkozik.
Amikor a nap felkel, Palesztinában általában még nagyon hűvös van ám. Kényelmetlen dolog kora hajnalban szabadban imádkozni. De ez a kényelmetlenség sem tartotta Őt vissza. Márk evangéliuma is tudósít arról, hogy kora hajnalban, még szürkületkor kiment egy puszta helyre, hogy imádkozzék. Nagyon fontos, hogy az Atyával szoros kapcsolatban maradjon. És amikor ennyire tele van a napja a Megváltónak, akkor is ez programpont. Ennek kell, hogy legyen helye és ideje. Ha nem fér bele abba a napba, akkor másnap annyival korábban kell kezdeni, de ez nagyon fontos.
De nem hagyják. Kiment egy puszta helyre, „de a sokaság fölkereste Őt, és hozzámentek, és tartóztatták, és kérték: ne menjen el tőlük.” Milyen aranyosak! Názáretből elkergették, agyon akarták ütni, letaszítani. Ezek meg itt a tenyerükön hordozzák. Elhallgatnák hetekig. Az ember szíve elolvad. Itt kell maradni. Hát ezek értik az igét! Itt érdemes prédikálni, az ilyen gyülekezetnek, nem a názáretieknek.
Annál meglepőbb, hogy Jézus azt mondja: „Más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert azért küldettem. És prédikált Galilea zsinagógáiban.” Jézust nem az érzelmei irányítják, és az nem attól függ, hogy marad vagy nem marad, hogy milyen szívesen hallgatják. Hanem mitől függ? Kitől függ!? Van itt egy különös szócska, ami többször szerepel az evangéliumokban. Azt mondja: „Más városoknak is hirdetnem k e l l az Isten országát.” Miért kell, ki parancsol? Az, aki király. Az Isten királyságában Isten parancsol. Az Atya parancsol a Fiúnak is, és Ő tökéletes engedelmességben aláveti magát az Atya akaratának. Nem azért jöttem - mondja többször -, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem. Jézus küldetésben jár, és Ő nem addig marad, amíg mások akarják, vagy amíg neki kedve van, hanem ameddig maradni k e l l, és utána egy pillanatig sem. És nem arról beszél, amit hallani akarnak vagy ami éppen neki eszébe jut, hanem amit hirdetnie k e l l. És ezt az Atya mondja meg.
Néhány gondolat közül éppen ez az első, amit itt szeretnék mondani. Ez a naplószerű feljegyzése Lukácsnak gyönyörűen felragyogtatja előttünk a Megváltó Jézus kettős irányultságát. Tökéletes függés az Atyától, és szeretettel és irgalommal teljes szolgálat másoknak. Teljes engedelmesség az Atyának, és egy pillanatig sem magának él, hanem mindig másokért van jelen. Valakinek abból áldás lesz, haszna lesz, hogy Ő ott van. S mindez úgy történik, ahogy az Atya akarja. Küldetésben jár: oda megy, ahova az Atya küldi, addig marad, azt teszi, - és amit az Atya nem akar, nem teszi. Hányszor rá akarták venni különböző dolgokra - szó sem lehet róla. És ugyanakkor mindig nyitott arra, hogy szolgáljon. Csakugyan nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért. S mindezt egészen természetesen. Ez Jézusnak életforma, életstílus.
Ma, amikor olyan sokat szavalnak a szociális érzékenységről, akkor belemélyedhetnénk ilyen szempontból is ebbe a naplóba. Ha Jézusnak csak egyetlen napját nézzük meg: milyen érzékeny volt mindenre, ami körülötte baj, nyomorúság volt. És mennyire a magáévá tette másoknak a problémáját, bárki volt is az!
Azért mondtam, hogy új esztendő elején különösen is fontos üzeneteket vihetünk magunknak ebből az igerészből, mert ez például ilyeneket jelent: mi szerint fogjuk beosztani az időnket? Egyelőre van előttünk 360 nap ebből az évből. Ki dönti azt el, melyiket mire használjuk? Mire lesz szabadidőnk? Vagy ha van egyáltalán, azt mire fordítjuk? Van olyan, hogy egy része felett Isten rendelkezik, aztán a szabadidőmmel én rendelkezem? Ez az, amiről az énekünk szólt: mit használ keresztyénségem, ha nem aszerint élek? Vagy pedig az egész időm az Övé?
Csakugyan őszintén kérdezem minden reggel vagy naponta többször: Uram, most mit csináljak? Nem könnyű ez, amikor túl sok igényt támasztanak valakivel szemben, s most melyiket elégítse ki? Azonnal látja: mindet nem tudja. Akkor kinek mondjon nemet? És annak mi lesz a következménye? S ekkor máris lesodródunk az engedelmesség vágányáról, mert azt nézzük: ki fog jobban megsértődni, s akkor mégis azt nem csinálom, aki kevésbé fog megharagudni. De ezek emberi szempontok. Vesszük-e a bátorságot, hogy megkérdezzük: Uram, valami módon add tudtomra, hogy az időmmel hogyan akarsz rendelkezni; velem hogyan akarsz rendelkezni?
És vajon életformánk-e, hogy mindig készek vagyunk azokon a nyomorúságokon enyhíteni, amikről tudunk, vagy amikről tudjuk, hogy Isten ránk bízta. Megint ott van az ember nagy gondja, hogy minden bajon nem tud segíteni, sőt sokszor úgy érezzük: semmin sem tudunk igazán segíteni. Fájdalomcsillapítókat, enyhítő akciókat tudunk indítgatni, de a bajok gyökere mélyen van, és nem tudjuk azokat megszüntetni. De mégis vannak néhányan, akiknek a gondját-baját Isten ránk bízta. Nem a másikéba kell beleokoskodni. Akit rám bízott, azt hordozzam. Mert, ha ott a zsinagógában kezd kiabálni valaki, miközben Jézus tanít, akkor az ő számára nyilvánvaló, azt az embert neki kell megszabadítania. Volt még többszáz megszállott ott az országban. De most nem azon problémázik, azokkal mi lesz, - aki ott van, azon segítsen.
Péter anyósáról mondták: nagyon magas láza van, s ott lakik a városban. Menjünk és gyógyítsuk meg. Még sok lázas ember élt az országban. Hogy az én feladatom most mi, azt kérdezzük bátran és alázatosan Istentől, s nagy élmény lesz, ha megértjük és cselekedjük. És nem a külső nyomás fog olyasmire kényszeríteni minket, amit megbánunk. Meg nem a magunk emberi szempontjai vagy a fáradtságunk, vagy más egyéb, hanem az: mit akar Isten.
Jó lenne ezt egész éves programmá tenni. Én nagyon könyörögtem ma ezért, hogy hadd alakuljon ez ki még sokkal jobban az életemben. Mindenben egészen Istentől függeni, és nyitott szemmel, nyitott szívvel, szolgálatra készen, nem nyüzsögve és fontoskodva, hanem engedelmesen, szolgálatra készen járni a világban, és tenni azt, amit Isten bíz ránk.
A második az, hogy olyan érdekes Jézus időbeosztásában, hogy van néhány tevékenysége, aminek kötött ideje van. Szombaton megy a zsinagógába. Ma így mondhatnánk: vasárnap istentisztelet. Kora hajnalban imádkozik az Atyához. Ezeket megtartotta. Emellett mégis roppant rugalmas, s ha valami ezt megzavarja, akkor nem háborodik fel, és nem mondja: menjetek innen, most imádkozom, majd ha befejeztem, akkor beszélhetünk arról, hogy gyógyítok vagy nem. Ha hozzák a betegeket, abbahagyja az imádkozást, és gyógyít. Van bizonyos rugalmasság benne, de az engedelmesség útjáról nem lehet letéríteni. Abban nem rugalmas.
Nem marad ott tovább Kapernaumban, mint ahogy az Atya megszabta annak az idejét. És hiába kérlelik kórusban nagy szeretettel. Azt mondja: viszontlátásra, másutt is kell nekem ugyanezt hirdetni. És nincs lelkiismeret-furdalása: jaj, nem kellett volna-e mégis néhány napot? Azt hiszem, ez is ismerős: egedelmeskedtem, de az emberi nyomás miatt mégis utólag rossz érzésem van: hátha mégis mást kellett volna akkor csinálni. Mind a kettőt nem lehetett, ha ez az engedelmesség, ezt kell, majd Isten elrendezi őbennük, hogy a helyére kerüljön minden. Fontos az engedelmesség, ha valaki belépett az Isten országába, és az Ő királyságát komolyan akarja venni.
Tehát valaminek kell, hogy legyen kötött, kijelölt helye és ideje. De emellett nagyon rugalmasnak kell lennie az embernek, mert az élet sokféle szükséget produkál. Viszont az Istennek való engedelmességnél nincs alku. Ott nincs rugalmasság. Ahhoz határozottan ragaszkodni kell.
A harmadik, amit még a búcsújelenettel kapcsolatban szeretnék elmondani: Jézuson nem az érzelmei uralkodtak. Ha valaki elolvassa a názáreti jelentet is, akkor sokkal jobban meghatódik a kapernaumiak ragaszkodásán. Olyan keménység, elutasítás, gyilkos indulatok után ez a befogadó, megértő szeretet, elismerés, fogékonyság - nagyon megejtő lehetett. És aki érzelmi beállítottságú ember, annak nagy kisértés minden ilyen helyzet.
A Biblia azt mondja: az Istennek engedelmes ember érzelmei felett mindig úr az értelme, mégpedig a Szentlélektől megvilágosított, megújított értelme. Az értelme felett pedig úr a hite - vagyis az engedelmessége. Hit és engedelmesség ugyanaz. Ezért nem szabad ilyeneket mondani, mert nem igaz, hogy: az érzelmeim elsodortak. Hát hol van az értelmem? Miért nem tartotta kordában őket? És hol van a hitem, ha hívőnek vallom magamat? Miért nem irányította az értelmemet? Ennek a hierarchiának működnie kell a gyakorlatban is.
Fontos, hogy legyenek érzelmeink. A mi korunkat egyebek között az érzelmek elsivárosodása is jellemzi. Fájóan érzelemszegények például a gyerekek, a fiatalságunk. Velük beszélgetve megrémülök néha, hogy mennyire nem tudnak megindulni, meghatódni, együtt érezni. Hogy mennyire nem fáj sok minden - főleg a mások fájdalma. És mennyire nem tudnak felszabadultan örülni. Az érzelmek hiányoznak egyre jobban. Fontos, hogy legyenek, de nem uralkodhatnak, hanem uralkodjék rajtuk a hívő ember Isten által megújított értelme, az értelmét meg irányítsa a Szentlélek és az ige. Vagyis a hite és az engedelmessége.
Nos, ez itt gyönyörűen felragyog ebben a történetben Jézusnál. Az érzelmeire apellálnak de nem hatódik meg, tudja, hogy mi a feladata - tehát megszólal az értelem, és irányít az engedelmesség: mert más városokban is hirdetnem kell az Isten országát, mert ez az Atya akarata. Ezzel be van fejezve, tovább nincs tárgyalás. Az érzelmek vegyék tudomásul, az értelem pedig engedelmeskedjék az Isten akaratának. Ez beidegződéssé válhat, és ez minden komplikáció nélkül működik, ha valakinek eldőlt a szívében, hogy engedelmeskedni akar.
Végül: amikről itt olvastunk, ezek messiási jelek voltak. Az, hogy Jézus megszabadította a démoni megszállottságtól az embert a zsinagógában, az, hogy egyetlen szóval kiparancsolta a betegséget Péter anyósából, - ezt Ő, isteni hatalommal tette.
Nekünk nem ilyenekre kell vágyakoznunk. Nem biblikus az a gondolkozás, hogy az igazi keresztyén élet ilyen csodákat produkál. És ha te nem tudsz gyógyítani, meg ördögöt űzni stb, nem vagy igazán keresztyén. Ezek a történetek Jézusról szólnak. Ezeket Ő olyan jelként adta, amiből egyértelművé vált, hogy Ő nem egy tanító a sok közül, hanem Ő a Tanító, a Messiás. De akiket az Ő Szentlelke vezérel, akikben Ő valóságosan él, azoknak Ő adhat olyan hatalmat, vagy kegyelmi ajándékokat, meg feladatot, hogy ezekhez hasonló szolgálatot is végezhetnek. Ez megint engedelmesség kérdése. Ne ijedjünk meg a nehéz feladattól, ha Ő adja. Ő adni fogja hozzá az erőt is. Nem kell megfutamodni egy kényes beszélgetés elől, mondván: nem vagyok elég okos, - majd Ő adja a számba igéjét, és ott ige kell, nem pedig okosság.
Tehát ne magunkra nézzünk, hanem mindig Őreá, és ha Ő küld, akkor menjünk, és várjuk azt, hogy használjon, adja az Ő Szentlelkét, de ezt bízzuk egészen Őreá, mint ahogy a kegyelmi ajándékokról is azt olvassuk: maga a Lélek osztogatja azt kinek-kinek, amint akarja. Azt nem én mondom meg, milyen kegyelmi ajándékot akarok. Ne akarjak semmit, csak engedelmeskedni akarjak, akkor lesz áldás az életemen.
Legyünk sokkal engedelmesebbek az Atyának és szolgálatkészebbek az embertestvéreinknek. Legyen meg a fontos dolgoknak a helye és ideje, de azért ne legyünk merevek, hanem rugalmasak - kivéve az Istennek való engedelmességet. Ott nincs rugalmasság, ott engedelmesség van. Sose engedjük, hogy az érzelmeink uraljanak vagy elragadjanak. Isten adott nekünk megújult értelmet az újjászületésben, és adja az Ő Lelkét. Nekünk nem utánoznunk kell Jézust, hogy mi is csináljunk ilyet, hanem követnünk kell. És az Ő követésében majd mindig azt csinálhatjunk, amit mond, és akkor van békessége az embernek.

Tegnap este már láttuk, hogy ez a beszéd akkor hangzott el, amikor Izráel népe megérkezett az ígéret földjének a határához. Véget ért a hosszú, nehéz pusztai vándorlás, és most ott álltak atyáik földjének a szélénél. Az emberek tele voltak kíváncsisággal. Milyen ez a föld? Hogyan viszi be őket Isten oda? Mi vár ott rájuk? Ide hívta el Isten annak idején, csaknem ezer évvel korábban Ábrahámot. Innen vitték el Józsefet Egyiptomba és adták el rabszolgának. Innen követte őt később egész családja. Aztán jöttek Egyiptomban a rabszolgaság sötét évszázadai, s íme most újra otthon vannak. De vajon csakugyan otthona lesz-e az a föld a népnek? Hit és bizonytalanság keveredett az emberek szívében.
Mi is itt állunk egy ismeretlen új esztendő kapujában. Az elmúlt év sok viszontagságot hozott. Vajon milyen lesz ez az új? Hit és kételkedés keveredik a mi szívünkben is. Mit mond Isten ma reggel nekünk az indulásnál ezen az igén keresztül?
Ebből a gyönyörű ószövetségi prédikációból négy üzenetet szeretnék most kiemelni.
Az első ez: Isten viszi be az Ő népét erre a földre. „Az Úr, a te Istened visz be téged erre a jó földre.”
Eddig is Isten hordozta őket. Ő hozta ki Egyiptomból, Ő vezette át a Verestenge-ren. Nappal felhő-, éjjel tűzoszlop képében ott ment az Ő népe előtt, hogy el ne tévedjenek. Olvastuk itt a részletes felsorolást: Ő vezérelt titeket, Ő őrzött meg a tüzes kígyók és skorpiók között, Ő fakasztott vizet a kősziklából, Ő adta nektek a mannát a pusztában. Mindenütt Isten kezével találkoztak. Ő riasztotta meg előlük ellenségeiket, Ő újította meg újra és újra a szövetségét. Isten hűnek, megbízhatónak bizonyult eddig a nép életében. És mivel megígérte, hogy beviszi őket erre a földre, efelől is egészen nyugodtak lehetnek.
Megint a tegnap estére utalok. Láttuk azt, hogy ha kinyitjuk a szemünket és elcsendesedve Isten előtt emlékezünk, milyen nyilvánvalóvá válik, hogy Isten hordozott minket az egész úton. Merünk-e azzal a csendes bizonyossággal indulni ennek az ismeretlen évnek az útjára, hogy Ő ugyanaz marad az idén is, akinek eddig bizonyult. Isten hű, Isten jó, Őreá számíthatunk, az Ő ígéretei igazak. Bízzuk rá magunkat nyugodtan. Nem kell félnünk, Ő nem kiszámíthatatlan, nem szeszélyes, Ő pontosan megmondja, hogy mit akar, mit csinál velünk, és Ő azt fogja tenni, amit megígért, mert Isten vezető Isten. Ő vezette az Ő népét addig is, és Ő viszi be az ígéret földjére is.
A nagy kérdés azonban az, testvérek, éppen így az esztendő elején, hogy engedjük-e, hogy vezessen bennünket? Hogy akarjuk-e, hagyjuk-e, kérjük-e, hogy Ő vezessen bennünket? Hogy látatlanban is rábízzuk-e magunkat, vagy pedig olyanok vagyunk, mint a bizalmatlan beteg a fogorvosi székben, aki kapkodja a fejét, néha be akarja csukni a száját, sőt ő ad tanácsokat az orvosnak. Kezelhetetlenné válik. Nem lehet rajta segíteni.
Sajnos sok embert, sok hívő embert is jellemez ez az ambivalens, kettős magatartás, hogy egyrészt vágyik Isten vezetésére, másrészt fél attól. És a vége az, hogy szeretné tudni, hogy a sok ötlet és tanács között vajon mi Isten tanácsa, s aztán majd ő eldönti, hogy hallgat-e rá vagy nem. Így nem képes megérteni az ember Isten útmutatását, mert nincs ott a szívében az a visszavonhatatlan kemény döntés: akármit mond, én azt csinálom! Az ilyen ember vezethető. Engedjük magunkat vezetni, és akkor éljük át boldogan a csodák sorozatát, amiről itt, ebben az igehirdetésben olvastunk.
Olyan jó lenne, ha ennek az évnek az első mozdulata lelkiképpen az lenne a mi életünkben, ami a kicsi gyerekekre jellemző, akik hogyha játszanak vagy valamit csinálnak, és apjuk, anyjuk, akikkel jóban vannak, arra megy, s megkérdezi: eljössz-e velem? - általában nem kérdeznek semmit, hanem otthagyják a játékot, és a kicsi kéz nyúlik fel a mélyből, hogy megfogja apja vagy anyja és megy vele. Hova? Mit érdekli az őt? Az apjával meg az anyjával megy. Mikor jönnek vissza? Majd azt eldönti apja, anyja. Számára ez a döntő: vele lenni. A kérdés is így hangzott: jössz-e velem? És ez neki elég.
És ez nekünk nagyon sokszor nem elég, mintha nem ez jelentené a legtöbbet, hogy Istennel lehetünk, vele járhatunk. Lehet, hogy néha nagyon rögös úton, próbák között, de vele, az Ő oltalmában, az Ő kezét fogva. Ő nem vezet rossz irányba. Az az út, amelyikre Ő hívott és hív újra és újra, az életre vezet. Ezt a gyermeki bizalmat várja tőlünk most mindenekelőtt a mi Urunk, és akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy akkor Ő minket is ugyanúgy tud vezetni, mint ahogy az Ő népét abban az időben.
Jó lenne, ha ma reggel bűnbánattal meg tudnánk vallani Istennek azt a sok önfejűséget, ami a tavalyi engedetlenségeinket jellemezte. És jó lenne, ha nagyon őszintén tudnánk majd kérni tőle, szenvedélyesen kérni, amikor majd elénekeljük: Csak vezess, Uram végig, és fogd kezem. És nem mi szabnánk meg, hogy hova, meg milyen körülmények között, meg mikor indulunk, és mikor akarunk visszaérkezni. Nem akarok visszaérkezni. Oda akarok megérkezni, ahova Ő akar vezetni. És ott akarok menetközben is mindig lenni, ahol Ő van. Az Istenbe vetett feltétlen bizalom a feltétele annak, hogy valaki ilyen csodákat éljen át.
Ez azt jelenti, hogy az ember nem akar dörömbölni olyan ajtókon, amiket Isten nem nyit ki előtte. Viszont mindenhova kész elindulni, ahova Isten akarja őt vezetni. Ez egyrészt kemény, elvi döntés, utána pedig követnie kell ezt a hétköznapok harcának. Mert ez harc. Ahhoz, hogy Isten vezethessen minket, ahhoz nekünk mindig félre kell állnunk Isten útjából. A magunk ötleteinek, mások javaslatainak, az éppen divatos közgondolkozás szempontjainak, a magunk lustaságának, kényelemszeretetének, okoskodásának újra és újra félre kell állnia az útból, és engedni, hogy Isten akarata érvényesüljön.
Ő vezetni akar minket az idén. Akarjuk-e, engedjük-e, elkezdjük-e ezt már ma? Ez az első, amit hangsúlyozunk ebből az igehirdetésből.
A második az: Isten az Ő népét jó földre vezeti be. „Mert az Úr, a te Istened, jó földre visz be téged.”
És akkor Mózes nem győzi sorolni azt a nagy gazdagságot, ami várja a népet az ígéret földjén. Mintha Isten egy dúsan terített asztalhoz hívná az Ő népét, amelyre mindent Ő készített elő. Eddig még semmit nem tett a nép azért, hogy jóllakhasson. Ott van minden készen, csak le kell ülni és élni kell vele. Nem ők rejtettek el vizet a föld alá. Nem ők fakasztották azokat a forrásokat, amiket itt Mózes sorol. Még csak a fákat sem ők ültették, amiknek a gyümölcséből máris szedhetnek. Mindent Isten készített el nekik.
És ezen az igén keresztül a mi gondviselő Istenünk ezt ígéri nekünk is erre az évre. Ő jó földre visz be minket, ami azt jelenti, hogy miközben nekünk a kötelességünket el kell végeznünk, miközben mindennap el kell fáradnunk a becsületesen végzett munkában, aközben mindig újra várhatjuk, hogy Ő valami többletet ad nekünk. Valami váratlan ajándékot, valamit, amiért nem dolgoztunk meg, amit nem érdemlünk meg, de amit Ő ingyen, szeretetből kínál. Ezt nevezi a Biblia áldásnak.
Isten meg akarja áldani az Ő népét. Ezért vezeti be olyan jó földre, amely földért addig még nem munkálkodott a nép. Majd utána dolgoznia kell. De dolgozni is lehet úgy, hogy ha elmarad az áldás, hiábavaló a munka. Vagy lehet úgy, hogy megnyugszik az Isten áldása azon, aki szorgalmasan dolgozik. És ő maga is csodálkozik az eredményen, amit kegyelemből kapott.
Testvérek, ebben az évben meg kell tanulnunk sokkal jobban kegyelemből élni. Jó lenne, ha végiggondolnánk azt, hogy az életünk legnagyobb értékeit ajándékba kaptuk Istentől. Semmit nem tettünk érte. Magát az életet - nem mi hoztuk létre magunkat; a családunkat, a hazánkat, a képességeinket, az időt, az üdvösséget ajándékként adja Isten, úgy, hogy nem dolgoztunk meg érte, nem érdemeltük meg, de Ő ingyen, szeretetből meg akar gazdagítani bennünket. Nekünk csak élnünk kell velük, jól kell élnünk ezekkel az ajándékokkal.
A pusztai vándorlás megpróbáltatásai után ez a sok áldás, amiről itt olvastunk, alázatossá teszi a népet. És nagyon fontos, hogy ennek az egész esztendőnek a folyamán maradjunk meg mély alázatban Istenünk előtt. Sose feledjük el Pál apostol kérdését: „Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?” Ezért mondja itt a későbbiekben Isten: „Ne mondd ezt a te szívedben: az én kezem és az én erőm szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, aki adja neked ezt a gazdagságot.” És amit az én kezem szerzett meg, arra nézve is tudjam: Ő adott nekem kezeket, és Ő adott erőt, és Ő adott áldást.
Isten tehát jó földre viszi be az Ő népét. És ha ezen a jó földön megpróbáltatás éri? Akkor valami nem jól működik? Isten sehol sem ígéri azt, hogy nem fogja próbatétel érni az Ő népét. De azt ígéri, hogy még a rosszból is jót hoz ki a számára. És a nép tudhatja azon a földön, ahova Isten vitte be, hogy amíg ragaszkodik Istenéhez, addig minden a javát fogja munkálni. Isten elég hatalmas ehhez és eléggé szeret minket ehhez. És mi tudhatjuk, ha elvesz tőlünk valamit, még azáltal is gazdagabbakká akar tenni. Merjük-e ezt hinni így az esztendő elején? Ehhez már érett keresztyénnek kell lenni. Ezt csak az tudja komolyan venni, aki ismeri az ő Istenét, aki tudja, hogy Ő hordozta az egész úton, és aki komolyan veszi az Ő ígéreteit is.
A harmadik, amit szeretnék kiemelni ebből a gazdag mondanivalójú igehirdetésből, hogy Isten bőven gondoskodik az Övéiről. Mert Ő gondviselő Isten. „Olyan földre visz be titeket az Úr, amelyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködsz.”
Egy ilyen esztendőnek az elején, amikor majdnem minden drágább lesz, amikor a nép és az ország anyagi, lelki, szellemi színvonala süllyed, nem könnyű ezt komolyan vennünk. Isten azt ígéri, hogy bőségesen gondoskodik az Övéiről, mert Ő gondviselő Isten. Hogy nemcsak eltartja a benne bízókat, hanem gondja lesz arra, hogy ne lássanak szükséget.
Nagyon fontos itt a Bibliának azt a gondolatát higgadtan végiggondolnunk, hogy amikor Isten ilyen ígéreteket mond, akkor nem mindig arról van szó, hogy abszolút mértékben sokat ígér az Ő népének, hanem arról, hogy amit Ő ad, az mindig elég lesz, és miközben Ő gondoskodik a népről, a népnek a szívét is formálja.
Mit jelent ez? Van, akinek a sok is mindig kevés, és van, akinek a kevés is mindig elég. És igen gyakran előfordul, hogy akiknek többjük van, azok sokkal nehezebben osztják azt meg másokkal, míg mások a jóval kevesebből is szívesen adnak a rászorulóknak. Mert ez szív kérdése is, nemcsak az, hogy mennyije van az embernek. Isten itt azt ígéri, hogy aki az Ő kezéből kéri és fogadja el a szükségeset, annak mindig lesz elég. Sőt, az mindig szívesen meg tudja osztani másokkal is.
Hadd kérdezzem meg, testvérek, hogy hiszitek-e azt, hogy Jézus Krisztus ma is meg tudja sokasítani a keveset ugyanúgy, mint ahogy az evangéliumokban olvassuk, hogy néhány kenyérből négy-ötezer embert jóltartott. Több lelkipásztor testvérem elmondotta már azt, hogy csakugyan nem tudnának számot adni arról, hogy abból a szerény jövedelemből, amiből egész életükben éltek, számos gyermeküket hogyan tudták taníttatni. Több gyülekezeti hálaadó istentiszteleten hallottam már őszinte beszámolót arról, hogy nem értik a gyülekezet felelősei, hogy jött össze az az összeg, pontosabban hogyan tudták kifizetni a tatarozásra, vagy építkezésre azt a nagy összeget a maguk csekély erejéből? Persze, ha összeadjuk a számokat, akkor kijön az, de aki a számok mögé is lát, az érzékeli: valami különös dolog történt. Valami csoda van. A gondviselő Isten a keveset is eléggé tette. Vagy a keveset valami módon megsokasította. Mint ahogy néha a kevés időnket is megsokasítja úgy, hogy amire Ő szerinte kell, arra jut.
Így ígéri itt Isten a bőséget az Ő népének. Nem feltétlenül úgy, hogy abszolút számokkal mérve sok lesz. De aki tőle kéri és fogadja el, annak elég lesz. Az átéli: nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel, és az örömmel tud másoknak is osztani belőle úgy, hogy sokszor nem tudja a jobb keze, mit cselekszik a bal.
És mi van akkor, ha Isten visszatartja az áldást? Ez a bőség kizárja azt, hogy az embernek gondjai lehetnek? Megint azt kell mondani: nincs itt ilyenről szó. Van úgy, hogy visszatartja. Van úgy, hogy megvárakoztat. Van úgy, hogy nem azonnal válaszol az imádságra. De az bizonyos, hogy az Ő ígéreteit nem felejti el, és az Övéiről gondoskodik.
Január elsején mond-e nekünk valamit ez a mondat: „A te Urad olyan földre visz be, amelyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködsz.”?
És végül negyedszer: Mit vár Isten az Ő népétől? Egészen eddig arról volt szó: Ő mit tett a népért, mit adott neki, mit kínál és ígér a jövőre nézve. Isten szent személye áll ennek az igehirdetésnek a középpontjában, mint ahogy Ő maga áll mindig az Ő népe történetének a középpontjában.
De a végén azért arról is szó van, hogy mit vár az Ő népétől? Így olvastuk ezt: „Ha azért eszel majd, és megelégszel, dicsérd az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet adott neked. És vigyázz magadra, hogy el ne feledkezz az Úrról, a te Istenedről, meg nem tartván az Ő parancsait, végzéseit és rendeléseit, amelyeket én parancsolok néked e mai napon.”
Mit tegyen a nép? Dicsérje az Urat, az ő Istenét. Ez a hívő népnek a kiváltsága. A hitetlenek nem tudják dicsérni Istent. A hitetlenek gyalázzák Őt vagy tagadják, vagy udvariasan negligálják, semmibe veszik, vagy viccelődnek vele, és dicsérik magukat. Isten népének a nagy kiváltsága, hogy dicsérheti az Urat, az ő Istenét. Mert tudja, hogy egyedül Ő az Isten, egyedül Ő dicséretre méltó.
De mit jelent ez konkrétan, hogy valaki dicséri az Urat, az ő Istenét? Legalább három dolgot jelent ez a Biblia tanítása szerint.
Az egyik az, amit Pál apostol Ábrahám magatartását elemezve így fogalmaz: „Az Isten ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek.” (Róm 4,20.) Az dicséri Istent, aki az Ő ígéreteiben nem kételkedik hitetlenséggel. Aki a saját hitetlensége ellenére is hisz annak az Istennek, aki ígéretet tett. Ez így az esztendő elején különösen is fontos figyelmeztetés. Hiszünk-e mi Isten ígéreteiben? Hisszük-e, hogy igazat mondott? Aki nem kételkedik Isten ígéreteiben, az dicsőíti Őt.
A másik, ami alapigénkből kiderül: az dicsőíti Istent, aki hálát ad neki. Tegnap este erről részletesen szó volt, most azt nem akarom elismételni, de itt ismételgeti többször is az igehirdetés: el ne feledd, amit Ő tett veled, ne mondjad azt a te szívedben, hogy az én kezem szerezte, hanem emlékezzél meg az Úrról, aki adta neked az erőt is, meg ezt a gazdagságot is. Az, amiről tegnap részletesen szóltunk: föltekinteni. Az ajándékokat számba kell venni, de az ajándékokról felnézni az ajándékozóra. És ez személyes közelségbe visz minket Istenhez. A hálaadás tanít meg Őt dicsőíteni.
És végül, nagyon érdekes, amit harmadiknak mond itt az ige: az dicsőíti Istent, aki megtartja az Ő parancsait. Ilyen egyszerűen. Az dicsőíti Őt, aki nem okoskodik, nem gyárt nagy elméleteket, hogy ez ma már miért nem időszerű, meg mennyire más kort élünk. Ezt mondta az Úr, ezt csinálom. Ez az Isten-dicsőítés.
És ez az, ami nagyon nehezünkre esik. Mert olyan okosak lettünk már, hogy az Isten világos parancsait is az értelmünk ítélőszéke elé állítjuk. Hogy el akarjuk magyaráztatni vele: mit miért lát jónak, és ha megfelelőnek találjuk az Ő indokolását, akkor majd esetleg engedelmeskedünk neki. Ez a magatartás: istenkáromlás, mert ezzel nem tekintem Istennek az Istent, sőt föléje emelkedem pöffeszkedő gőgömben, én akarom eldönteni, hogy amit mond mind igaz lehet-e, vagy nem, érvényes-e ma is, vagy nem, kötelez-e engem is, vagy nem ... Vagyis az Isten székébe akarok beülni: istenkedem. A Biblia ezt nevezi: ősbűnnek.
Ebből sose lesz békesség, az ilyen embernek soha nincs biztonságérzete, mindig kiszolgáltatottnak érzi magát, hiszen éppen Istent próbálta trónfosztani, és az Ő trónjára odaülni. Azt az Istent nem veszi komolyan, aki egyedül adhatna neki békességet, akinek az ígéreteibe megkapaszkodhatna, akivel biztonságosan közlekedhetne.
Istent dicsőíteni tehát azt jelenti: az Ő ígéreteiben nem kételkedik az ember, szakadatlanul hálát ad neki mindazért, amit kapott tőle, és megtartja az Ő parancsait.
Mi tehát Isten népének a feladata? Az, hogy vegye komolyan Istent. Urunk ezt a programot adja elénk erre az esztendőre nézve. Ha azt akarjuk, hogy az Ő vezetését értsük és az érvényesüljön az életünkben, ha azt akarjuk élvezni, hogy Ő valóban jó földre visz be minket, sokféle szükség és gond között is gondoskodni fog rólunk, ha azt akarjuk tapasztalni, hogy Ő bőségesen ellát és még másoknak is jut abból, akár kevés az, akár sok, amink van, akkor ehhez az kell: vegyük Őt komolyan!
Ezt a magatartást nevezi a Biblia istenfélelemnek. Nem azt jelenti: félek Istentől, hanem azt: komolyan veszem Őt. Istennek tekintem Őt. Nagyon őszintén tisztelem Őt. Mégpedig nem titokban és esetlegesen, hanem úgy, hogy ezt meg is vallom mások előtt. Vállalom Istent, aki vállalt engem. Isten az Ő választott népének újra és újra ezt adta feladatként. Vállaljatok engem a pogányok előtt. Programszerűen is valljátok meg, hogy kinek tartotok és mit hisztek rólam. Nyilvánosan tisztelni Istent - ez az istenfélelem. Nem hivatkozom egyfajta magyaros szemérmességre, hanem nyíltan és bátran megvallom, kinek hiszem Őt.
Jellemző-e ez ránk? És akarjuk-e, hogy ebben az évben ezen a téren is előrejussunk? Pontosan ettől akar eltéríteni minket az Ördög mindig.Ő azt akarja, hogy magunkat imádjuk, tiszteljük, dicsőítsük, vagy őt - éppen a mai igénkben is, a Lukács evangéliumában ezt olvastuk. Ez az örök ördögi vágy, hogy az ember leborulva imádja őt. Isten népének az ereje mindig abban van, hogy dicsőíti Istenét, tudja, hogy kit dicsőít, tudja, hogy miért dicsőíti, és ezt nem szégyelli mások előtt sem, hogy ő Istent dicsőíti.
Testvérek, erre az évre nézve is nagy kisértés lesz az nekünk, amit így olvastunk itt a 12. versben: „Amikor eszel és jóllaksz, és szép házakat építesz és azokban laksz”, hogy csak erre koncentráljunk, és azt gondoljuk, hogy ha lesz mit enni, lesz hol lakni, be tudunk fűteni, gyerekeinket öltöztetni, akkor minden rendben van. Holott Isten éppen azt mondja itt az Ő népének, hogy ez csak egy része az életnek. Fontos része, és Ő erről is gondoskodik, de ennél többet jelent embernek lenni, mert a megelőző mondattól függ még ez is, hogy lesz-e elég mindebből, és lesz-e örömünk benne: „Vigyázz magadra, és el ne feledkezzél az Úrról, de te Istenedről, meg nem tartván az Ő parancsait.”
Készek vagyunk-e ebben megújulni? Ez a gyakorlatban ilyeneket jelent: tudatos programunk lesz erre az évre nézve, hogy keressük az Úrral való kapcsolatot, már reggel, ha kell, amiatt korábban felkelünk. De visszakapja a rangját, a helyét, az idejét az Istennel való közösségünk. Lesz csendesóránk, vagy ha valaki mindenképpen le akarja faragni, csendes félóránk. De nem csendes másodpercek, mert olyanok nincsenek. Másodpercek alatt nem tudunk elcsendesedni az Úr előtt. Éppen a csend hiányzik annak az életéből, aki ennyire zsugorítja a vele való közösség ápolását.
Tervszerűen meg akarjuk-e ismerni jobban az Ő igéjét? Beállítjuk-e mint munkát, az imádságot az életünkbe? Például a másokért való imádságot mint másokért végzett szolgálatot. Ahhoz idő kell - minden munkához idő kell. A jó munkához meg különösen is több idő kell. A komoly imádsághoz is idő kell. Akarjuk, vagy nem akarjuk? Ha nem, mondjuk meg becsületesen: én nem akarok imádkozni. Nem érek rá imádkozni. Vagy mondjuk meg magyarul: engem nem érdekel, mit mond nekem Isten. - Ez tiszta beszéd. De hogy valaki vágyik az Isten vezetésére, csak éppen sose áll oda eléje, hogy félretesz minden mást, és az van a szívében: akármit értek meg, Uram, én azt csinálom! - ez képmutatás. Őt úgysem tudjuk megtéveszteni azzal a látszattal, hogy elvileg vágyakozom. Elvileg nem lehet étkezni, meg életben maradni. És elvileg nem lehet az Istennel sem közösségben járni. Ha viszont ez nincs meg, az összes többi nem következik. Nem lesz vezetés, nem lesz bőség, nem lesz elégedettség ... Itt ezen múlik minden.
Ott lesz-e programszerűen az idén, hogy ha esik, ha fú, én a gyülekezetbe megyek, mert ott az Isten igéje hangzik. S ha éppen akkor érkezik egy vendég, őt is meghívom magammal, és nem mindig újra én maradok otthon. És tervbe merjük-e venni azt, hogy a kevés pénzből is - nem a fölöslegünkből vetünk oda néha valamit Istennek, hanem előre elkészített szent áldozat lesz az, amit az Ő céljaira adunk. Akár tized, akár nem tized, de nem esetlegesen, hanem ez az életünk istentiszteletének egy része. Mint ahogy az időnk egy részét boldogan adjuk neki, a pénzünk egy részét boldogan adjuk neki. Ebből ilyenek fognak következni: sokkal több időnk lesz egymásra, észrevesszük, hogy a család melyik tagjával mikor és miről kellene beszélni, és Isten ad helyén mondott igét a szánkba - és nem önmagunkat ismételgetjük unos-untig. És lesz szeretet a szívünkben mások iránt, és megsokszorozza az erőnket, és elmondhatjuk: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Így akarja Isten egészen megváltoztatni az életünket. Ő kész minket vezetni, Ő jó földre vezet, és Ő bőségesen gondoskodik az övéiről. Tőlünk pedig azt várja, hogy dicsőítsük Őt úgy, hogy nem kételkedjünk ígéreteiben, adjunk hálát neki mindazért, amit kapunk tőle, és tartsuk meg az Ő parancsait, el egészen a hétköznapok apróságaiig.
S miközben ez történik, tudhatjuk, hogy minden nappal és ezzel az esztendővel is, a nagy ígéret földjéhez visz minket közelebb, a mennyei dicsőséghez, ahol Jézus Krisztus helyet készített az Övéinek. Ott vár angyalsereg, ott várnak mind a szentek, s majd az Atyánál pihentek, megfáradt gyermekek.

Isten akkor mondta ezeket a szavakat az Ő népének, amikor megérkeztek az ígéret földjének a határához. Véget ért a pusztai vándorlás, egy új életszakasz kezdődött a számukra, s mielőtt átlépték a vágyott földnek a határát, Isten arra biztatta az Övéit, hogy nézzenek vissza, és tekintsenek előre. A visszanézés tartalmát így jelölte meg: „Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened.” És az előretekintésre nézve azt olvashatjuk: „Ha majd bevisz téged az Úr arra a földre, akkor ...”
Mi is egy esztendő végéhez értünk, és mielőtt átlépünk az újba, Isten arra bátorít minket is, hogy álljunk meg néhány percre és emlékezzünk, és benne vetett reménnyel nézzünk előre. Az emlékezésünk tartalma ez: „Az egész útról emlékezzél meg, amelyen az Úr hordozott téged.”
Ha Isten segít minket, holnap majd folytatjuk az ige ezután következő részével: „Ha majd bevisz téged az Úr arra a földre ...”
Ebben a mai üzenetben három nagyon hangsúlyos kifejezés is van: emlékezzél, az egész útra, amelyen az Úr hordozott, és el ne felejtsd: Ő hordozott téged, a te Istened. Vagyis Isten ma este egy kis munkára hív bennünket. Azt akarja: tanuljuk meg feldolgozni egy esztendőnek, vagy általában a múltunknak a hatásait, élményeit, tapasztalatait. Sok ember feleslegesen cipel terheket azért, mert nem dolgozza fel, vagy nem jól dolgozza fel az őt ért hatásokat. Másrészt pedig amiatt vagyunk szegényebbek lelkileg-szellemileg, mert nem visszük magunkkal a múltból azokat a kincseket, értékeket, amiket vihetnénk.
Óesztendő utolsó estéje jó alkalom arra, hogy megpróbáljunk a helyére tenni mindent, és ezektől a hibáktól megszabaduljunk. Vannak dolgok, amiket el kell felejteni, nem kell velük foglalkozni a továbbiakban. És vannak, amiket nem szabad elfelejtenünk, amikre nézve Isten igéje azt mondja: meg kell jegyezni. Vannak dolgok, amiket nem kell emlegetni, és vannak, amiket újra és újra fel kell idéznünk, és meg kell említenünk. Van, amit ki kell dobni a tavalyi naptárral együtt, és van, amit feltétlenül be kell építeni a gondolkozásunkba, az életünkbe, a hitünkbe.
Ebben az igében Isten az Ő népét és ma este minket arra bátorít: tanuljunk meg az Ő színe előtt helyesen emlékezni. Dobjuk ki mindazt, ami nem méltó az Ő minősítése szerint a raktározásra, megjegyzésre, a továbbvitelre, és el ne menjünk azok mellett a kincsek mellett, amiket Ő azért adott, hogy gazdagabban mehessünk tovább.
Nyilván nem véletlen, hogy olyan hangos nappá vált a szilveszter. Irtóznak sokan a csendtől, a magunkba szállástól, egyáltalán a gondolkozástól, az emlékezéstől, a dolgok számbavételétől, a tükörbe nézéstől, hogy milyen is vagyok valójában. A mulasztásaink számbavételétől. Olyan veszedelmesen felszínessé vált sok embernek az élete. Vannak akik az élményeiket egyáltalán nem szokták rögzíteni. Elmúlt, jöhet a következő. S így vannak sokszor egy évvel is. Vannak, akiknél a benyomásokból soha nem lesz gondolat vagy tapasztalat. Vannak, akik nem tanulnak a saját hibáikból, ismétlik azokat. Nem arra vannak berendezkedve, hogy az események formálhassák őket, nem is akarnak formálódni, változni.
Sokszor csodálkozom azon, hogy több ezer kilométeres külföldi útról is képesek úgy hazajönni emberek, hogy semmi szellemi-lelki gazdagodás nem látszik rajtuk. Semmi említésre méltó emléket nem hoznak. Legfeljebb azt: ott jobb sört mértek. Szánalmas, szegényes élet az ilyen.
Isten az Ő népét megállítja a határon, és azt mondja: majd beviszlek oda titeket, de most tessék visszanézni egy kicsit. Történtek említésre méltó dolgok. És a dolgokról, az eseményekről nézzetek feljebb, aki az eseményeket irányította: az Úr, a te Istened hordozott téged ezen az egész úton. Tudatában vagytok ennek? Ha ez igazán tudatosodik, az nagyon meggazdagítja az embert nemcsak a jelen pillanatban, a jövőjére nézve is. Megtelik a szíve hálával. Egy későbbi kritikus helyzetben eszébe jut: hiszen egy ilyenből már kiszabadított engem az Úr! Hiszen sok ilyenből kiszabadított már! Megtelik a szíve reménységgel, egészen másképp veszi az akadályokat az, akinek az Isten-élményeiből tapasztalatok lettek. Hittapasztalatok. Aki komolyan veszi a zsoltárosnak a figyelmeztetését, aki a saját lelkét figyelmezteti, mert lusta a lelkünk is erre: „Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103).
Ha valamikor, egy esztendő utolsó estéjén különösen is hangsúlyos figyelmeztetése ez Istennek. Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Mert csakugyan Ő hordozott minket ennek az évnek az egész útján is. Ő irányította az eseményeket, és Ő vezetett minket, csetlő-botlókat, az események között. Ő halmozott el sok jóval, miközben követelőztünk és elégedetlenkedtünk. Ő fordította még a rosszat is a javunkra, és ha nyitva volt a szemünk, akkor láthattuk, hogy bizony, igaz ez is: akik Őt szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. Sőt Ő használt minket mások javára, ügyetleneket, erőtleneket, de az Ő hatalmas kezében alkalmas eszközökké válhattunk. Van mire emlékeznünk.
Különös, hogy az ilyesmire szoktak legkevésbé emlékezni az emberek. Mire emlékeznek szívesen? Emlékeznek a hőstetteikre, amiket újabb és újabb változatokban szívesen előadnak. Emlékeznek a kalandjaikra, amiket ki-ki fantáziájának megfelelően idővel kiszínez. Vannak, akik emlékeznek a sérelmeikre, és ki nem fogynak annak elmeséléséből: hogy mennyi bántás érte őket. Vagy a jótetteikre, amiket másokkal cselekedtek. Van, aki azt dalolja: csak a szépre emlékezik, van, aki csak a csúnyára. Megsebezték, kifosztották, becsapták, csalódott. Ilyen a világ, ilyenek az emberek ...
Szelektív az emlékezésünk is, mint ahogy a hallásunk. Amit meg akar hallani az ember, azt egy zsibongó, tágas helyiség túlsó sarkából is meghallja, amit nem akar meghallani, vagy nem érdekli, azt, ha ott mellette mondják, akkor sem jegyzi meg, vagy nem veszi komolyan. Nos, ezért gyógyítja Isten az Ő népének az emlékezetét, mert nagyon fontos, hogy emlékezzék meg az egész útról, amelyen az Úr hordozta őt.
Miért fontos, hogy az egész útról? Hogy ne legyen szelektív, válogatós az emlékezetünk. Azért, mert voltak ezen az úton áldások, és voltak próbák is. És ki-ki beállítottságától függően vagy az egyiket, vagy a másikat háttérbe helyezi. Aztán el is felejti. Holott Isten azt mondja: mind a kettőre nagy szükségünk van. Menet közben is, meg arra is, hogy helyesen emlékezzünk rájuk. Az áldásokra azért, hogy megteljen a szívünk hálával, a próbákra pedig azért, mert az Úr, aki hordozott téged az egész úton, tudja, hogy miért adta a próbákat. Minden próbával célja volt, és minden próbának határa volt. És ezt Ő szabta meg.
Mi volt a próbák célja? Az, hogy kiderüljön, mi van a szívedben. „Megsanyargatott és megpróbált, hogy nyilvánvalóvá legyen mi van a te szívedben.” Ha nagyon közönséges képet használnék: mit csinálsz, amikor váratlanul ráugrik valaki a tyúkszemedre? Mit mondasz? Az van a szívedben. Mielőtt még rendeznéd a vonásaidat, legyűrnéd önfegyelemmel az indulatodat, mit mondasz? Milyen indulat szólal meg benned? Derüljön ki, hogy mi van a szívedben, mert szükséges megismerned magadat. Aztán derüljön ki: ki a te Istened, mert szükséges megismerned Őt is, és ez is leginkább a próbák között derül ki. Ahogyan Ő szabadulást ad, ahogyan a rosszból is jót hoz ki, ahogyan még ellenségeidet is jóakaróiddá teszi, ez Őt dicsőíti. Kellenek a próbák, de ezek nem öncélúak. Isten nem szórakozik az Ő népével, és nem gyötri a benne bízókat, hanem edzi, neveli.
Mi a próbának a célja? Itt olvastuk az igében: „Gondold meg azért a te szívedben: ahogyan megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened. És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek parancsait, és féljed Őt.”
Gondold meg és őrizd meg. Isten mindig tanítja gondolkozni az Ő népét. Nyitogatja a szemét: lássa a teljes valóságot. Ne csak azt, hogy ez most nekem rossz, hanem azt is, hogy az én Atyám tud arról, hogy ez most nekem rossz, s az én Atyám elég hatalmas arra, hogy ezt a rosszat is a javamra fordítsa. Fogalmam sincs, hogyan, de neki van fogalma erről. És így még a próba is kinyitja az ember szívét még jobban az őt szerető Isten előtt, és közelebb viszi hozzá. Gondold meg - mondja Isten, és őrizd meg az Ő parancsait, az Ő útjait és mindazt, amit adott.
A mi emlékezésünkből az is következik, hogy úgy menjünk tovább a következő esztendőbe, hogy minden az idén megértett igét, minden meghallgatott imádságot, minden átélt szabadulást, minden elfogadott bűnbocsánatot őrzünk, mint drága kincset, amit meg lehet osztani másokkal, amire emlékeztethetjük magunkat majd esetleg a nehéz időkben. Ami frissen tartja bennünk azt, hogy odatartozunk a mi Atyánkhoz. És jövőre hátha nem utólag vesszük észre, hogy Ő hordoz minket az egész úton, hanem már előre kérjük és rábízzuk magunkat: én a te kezedben érzem leginkább biztonságban magam, Atyám! Hiszen emlékezem arra, mi mindent tettél velem, mi mindent tettél értem, s mi mindent adtál már nekem.
Ne gondolkozás nélkül lépjük át ennek a két esztendőnek a határát. Jó lenne megoldani valahogy, hogy még ma szánjunk csendes időt arra, hogy emlékezzünk arra, hogy Ő hordozott minket az egész úton. Tegnap beszélgettem valakivel, s megkérdeztem: mi volt ennek az évnek a legjelentősebb eseménye az életében? Kicsit gondolkodott, aztán biggyesztett és mondta: semmi. Semmi különös nem történt az idén. Ez eseménytelen év volt. Mondom: az sem, amiért a tavasszal imádkoztunk? Isten nagyon nagy nyomorúságból szabadította ki őket egészen csodálatos módon. És azért annak idején néhányan állhatatosan könyörögtünk. Ja, igen! Hát az nem semmi - mondta ő. És akkor, mintha egyedül lett volna, hangosan elkezdett gondolkozni: tulajdonképpen az nagy csoda volt. Az Istennek nagy csodája volt, és mi azért semmit nem tudtunk csinálni, ugye, csak imádkoztunk. S akkor hirtelen - mint aki kapcsol - mondta: akkor az imádság meghallgatás volt. Na de ilyen sok más is történt az idén! És kezdte sorolni, hogy Isten mi mindent tett velük és mi mindent adott nekik, ami egytől-egyig egyáltalán nem természetes dolog. A végén azt kérdezte: tudna adni egy papírt? S kezdte írni a listát. S amikor egy hosszú lista összeállt, olyan jó volt együtt megvallani: látod, Urunk, ilyenek vagyunk. Biggyesztünk, hogy eseménytelen esztendő, és közben tele van a te csodáiddal.
Nem véletlenül mondja Isten ma este nekünk, hogy szánj rá időt, erőt. Szedd össze magad, koncentrálj és emlékezzél meg az egész útról, amelyen az Úr, a te Istened hordozott téged.
Mi lesz annak a haszna, ha valaki ezt komolyan veszi? Három egyszerű, de a hitünket nagyon befolyásoló gyümölcsét hadd említsem a helyes emlékezésnek.
Az első az lesz, hogy az ember az ajándékokról föltekint az ajándékozóra. Az is nagy dolog, ha valaki számba veszi és számon tartja az ajándékait, észreveszi, hogy Isten elhalmozta napról-napra csodákkal és áldásokkal úgy, hogy nem érdemelte meg. Hát ez nem magától értetődik. Naponta sokszor hálát kellene adnunk. A hála lényege az, hogy az ajándékról feltekintek az ajándékozóra. Néha már ez is nehezünkre esik. Ez nagyon fárasztó mozdulat a büszke embernek: észrevenni, hogy ezt is az Úrtól kaptam, ezt sem érdemeltem meg. Erre sem szolgáltam rá, ezt sem köszöntem még meg. Ezt sem nekem adta, csak rám bízta: adjam tovább másnak, és még mindig nálam van.
Mérhetetlenül sok áldás származik abból, ha valaki nem spórolja meg ezt a mozdulatot. Számba veszem tudatosan az ajándékokat, és utána feltekintek az ajándékozóra. És kijön a számon, sőt árad a szívemből: köszönöm. Az a nagy áldása ennek, hogy közel visz minket Istenhez. Hogy a tárgyaktól, amiket kaptunk tőle, a személyhez kerülünk egészen közel. Hogy a tárgyak is, vagy bármi az az ajándék, amit adott, az Ő szent személyére hívja fel a figyelmünket.
Az ember így látja a valóságot is sokkal jobban. Nemcsak azt, hogy mim van, - a legtöbben nem is azt látják, hanem azt, hogy mim nincs még. Mi van már másnak, nekem még nincs. Ebből jön a keserűség. Ennél sokkal jobb az, ha látom, mim van. Na de kitől kaptam? Pál apostol ezt írja a korinthusiaknak: Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Mert megdolgoztam érte a két kezemmel. És ki adta a két kezet? És ki adott annak erőt? És ki adott lehetőséget, hogy dolgozzál a két kezeddel? Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad - folytatja -, hogy mersz dicsekedni? Ebből hálaadás születhet csak. Ez is, az is, amaz is ajándék - milyen gazdag vagyok! A gazdagságára is akkor eszmél rá az ember, ha veszi a fáradságot és hálát ad. Figyeljétek meg, hogy még az egymással való kapcsolatunkban is két személyt az visz igazán egymáshoz közel, amikor hálásak egymásnak.
Így jut el az ember oda, hogy felismeri a szenvedésekbe, a rosszba belerejtett jót is, illetve utólag hálát tud adni azért, hogy ami úgy indult, hogy próbatétel, megsanyargatás, rossz, Isten abból is valami jót hozott ki. Akkor, mindjárt, kevesen látják és kevesen bízunk abban, hogy ez így van és így lesz, de az emlékezésnek ez is gyümölcse.
Sokan ismerik ezt a történetet: a fiatalember elkeseredik, hogy éppen egy nagy mulatság előtt törte el a lábát, és most nem mehet el oda. Kiderül azonban, hogy a következő héten váratlanul sorozást tartanak, s csak azért nem kell bevonulnia, és otthon maradhat az idős, özvegy, beteg édesapjával, mert eltörött a lába. Aztán bosszankodik: elveszett a lova, de miközben keresi, aközben ismerkedik meg a későbbi feleségével, akivel évtizedeken át szeretetben élnek együtt.
Először csak azt érzi az ember, hogy ez nem jó. Miért engedi az Isten, miért éppen én, miért ...? Aki ismeri a hálát, az sem azzal kezdi, hogy megköszöni a rosszat. Nem a rosszat kell nekünk megköszönnünk, hanem a rosszból is arra az Istenre feltekintenünk, akitől annyi jót kaptunk már, és aki megígérte, hogy aki Őt szereti, annak a rossz is a javára szolgál.
Ez az első nagy gyümölcse annak, ha az ember Isten elé állva emlékezik. Aki így emlékezik, az sokkal magasabb szervezettségben éli át és értékeli mindazt, ami vele történt. Annak sokkal tágasabb a horizontja. Sőt, az nem csupán a láthatókat veszi komolyan, hanem a láthatatlanokat is. Legfőképpen magát a láthatatlan Istent, és hozzá kerül közelebb, miközben elsorolja neki mindazt, amiért hálás.
A másik nagy áldása az ilyen megszentelt emlékezésnek az szokott lenni, hogy nagyon megerősödik az ember bizalma Istenben. Mert ha Ő ennyi mindent adott nekem, ha Ő még a próbatételekkel is a javamat akarja szolgálni, akkor Ő sokkal jobb és hatalmasabb Isten, mint ahogy gondoltam. És ha ezen az egész úton így hordozott engem, annak ellenére, hogy ilyen voltam, - hogyne bíznám rá magamat a továbbiakban! Az igazi hálából mindig ez a biztonságérzet, reménység, öröm, békesség is származik.
Ha valaki felismeri, hogyan munkálkodott Isten a múltjában, látatlanba rábízza a jövőjét is. Előre megköszönheti neki, hogy Ő holnap, holnapután ugyanolyan hűséges lesz, mint amilyen eddig volt, s akkor is meg fogja adni mindazt, amire szükségünk van. Ez nem nézőpont kérdése, testvérek, ez valóságlátás kérdése. A valóságot látja valaki, - vagy annak csak egy töredékét: most éppen mi történik vele. Így is mondhatnánk: hit kérdése. Aki enged Isten felszólításának: emlékezzél meg az egész útról, amelyen az Úr, a te Istened hordozott téged, annak ez emlékezés közben rendkívüli módon megerősödik az Istenbe vetett bizalma, a hite, és békessége lesz, ha a jövőre gondol, akkor is.
Még egy harmadik áldását hadd említsem a helyes emlékezésnek, ami így esztendő végén megint csak nagyon fontos mindannyiunk lelki fejlődése szempontjából. Ez pedig az: ha Isten színe előtt kezd emlékezni valaki, akkor menthetetlenül eszébe jutnak a bűnei is. Mit csinál velük? Ilyenkor szoktak az emberek valami olyan eszközhöz folyamodni, ami megnehezíti a további józan gondolkozást, ami lehetetlenné teszi a számadást. Egyszóval zátonyra fut ez a fáradozás. Isten itt is segítségünkre jön és azt mondja: nagy dolog, ha valaki már látja a bűneit. Ha az emlékezése során élesen és fájóan elé jönnek a mulasztásai, a hamisságai, mindaz, amin már nem segíthet, vagy amin esetleg még segíthet. A kérdés: mit csinál velük? Ilyenkor fontos komolyan vennünk: Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban. És azt mondta: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól. Nem kell tehát tovább vinni a bűnöket, de nem kell strucc módra a homokba dugni a fejünket sem, mintha nem vádolnának. Sok bűnt követtünk el ebben az évben is. De amit már megvallottunk, azért újra és újra adjunk hálát, hogy megbocsáttatott ... Az nem szabad, hogy gyötörjön minket. Amit pedig még nem rendeztünk Istennel és emberrel, rendezni kell minél előbb, és az sem szabad, hogy tovább gyötörjön bennünket. Amit meg ellenünk vétettek, azt legjobb megbocsátani és elfelejteni, és nem újra és újra számon tartani, elősorolni és emlékezetünkbe idézni. A minket ért sérelmeket nyugodtan elfelejthetjük, de emlékezzünk meg arról, hogy az Úr kész megbocsátani, vagy megbocsátott, és hogy Ő most is kegyelemmel várja a bűnbánó bűnöst.
Ha megvalljuk ... Szilveszter este a töredelmes bűnvallásnak az alkalma is. Egyebek között ezért is szoktunk éjfélkor úrvacsorát készíteni, hogy azzal mehessünk át az új évbe.
Aki tehát veszi a fáradságot, az rájön arra, hogy nem fáradság, hanem nagy öröm, és sok áldás forrása, ha elkezdi gyakorolni: „Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened.” Ez megtanítja hálát adni, és a hála közelebb viszi Istenhez, mert ez megtanítja bízni Istenben, és rábízza a jövőjét, és ez közelebb viszi a tiszta élethez. Nem kell a bűnterhet cipelnie, és ha a gonosz utólag eszünkbe juttatja ezeket a bűneinket, amiket megvallottunk, újra és újra hálát adhatunk azért, hogy Isten ezekre is teljes bocsánatot adott nekünk Jézus Krisztus érdeméért.
Tudtam azt, hogy ma este a családunknak nem lesz erre ideje, mert itt éjfél utánig a gyülekezeti program igényel mindannyiunkat. Éppen ezért tegnap este előszilvesztert tartottunk, amikor számba vettük mindazt, amit Isten cselekedett velünk ennek az évnek az útján. Különös emlékek jöttek elő a feledés homályából, és különösen nagy hálával tudtuk dicsőíteni Őt. Kár ezt megvonni magunktól. Ha ma már nem lehet változtatni a programon, ami nem mindig a legépítőbb így szilveszter este és éjszaka, akkor javasolom: holnap szánjunk időt arra, hogy odaállunk Őelé és tudatosan engedjük, hogy az Ő Szentlelke emlékeztessen minket mindarra, amit tőle kaptunk, vagy amit nem tettünk meg, és ezzel a szabad, boldog reménységgel menjünk tovább az új évre, hogy Ő leveszi a bűneink terheit, hogy Ő már most elkészítette mindazt, amire jövőre szükségünk lesz, hogy Ő nem változik.
Egy évvel megint öregebbek lettünk, ki többet, ki kevesebbet változott. Ki előnyére, ki hátrányára. Ő azonban tegnap és ma és örökké ugyanaz. Aki ezt komolyan veszi, az egészen másként halad ezen az úton tovább.

Amikor Ézsaiásnak ez a próféciája elhangzott, Izráel népe nagyon nehéz helyzetben volt. Évek óta háború folyt már. Hol az egyik, hol a másik nagyhatalomtól kellett rettegnie. Ráadásul testvérháború volt kitörőben. A háborút mindig nélkülözés követi, a nélkülözés pedig felvirágoztatja a feketepiacot. Azon egy vékony réteg igazságtalanul meggazdagodik, a tömegek egyre inkább elszegényednek.
Abban az időben lelkileg is elesett volt az a nép. A lelki elesettséggel mindig együtt jár az erkölcsi fellazulás. Félelem, kilátástalanság, sokféle feszültség volt jellemző. Sokféle társadalmi igazságtalanság és visszaélés. Ha olvastam volna tovább, akkor ilyeneket hallottunk volna: „Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak, és irataik csak terheket rónak ki. Mert elnyújtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaiktól népem nyomorultjait. Az özvegyeket kizsákmányolják, és az árvákat kifosztják.”(Ézs 10,1).
Amikor lelkileg mélyre süllyed a nép, akkor Isten helyett mindenfelé kapkod, és sokszor sötét szellemi erők segítségét is igénybe veszik. Ezért olvasunk ugyanitt ilyen mondatokat: „Ha azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője.” (Ézs 8,19-20).
Nagy lelki és szellemi sötétség uralkodott. Ekkor hangzott el ez a prófétai jövendölés: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!”
Ez utóbbi kifejezések a trónfoglalás szokásos ceremóniájából vett idézetek. Tehát Ézsaiás egy gyermekről jövendöl, aki trónfoglalást tart, mint a világ királya, és akinek a trónra lépésével új világkorszak kezdődik. Azt a korszakot a békesség, a biztonság, az öröm, a bőség jellemzi - ezt is olvashatjuk itt a következő mondatokban. S mindezt azzal magyarázza: „A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!”
A Biblia tudósai azt mondják, hogy Ézsaiásnak ez a próféciája Messiás-jövendölés, és Jézus Krisztus karácsonyi testtélételével teljesedett be. Amikor János evangélista az evangélium első mondataiban összefoglalja a karácsony eseményét, ezt írja: „Az igazi világosság eljött a világba, amelyik megvilágosít minden embert; a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik azonban befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében.”
Tehát Jézus Krisztusnak e földön való megjelenése azt jelentette, hogy a sötétségben világosság ragyogott fel. Mégpedig hangsúlyos a jelző is, „az igazi világosság” jött el Őbenne” - ahogy a Szentírás mondja.
Úgy gondolom, különösebb erőltetés nélkül érezzük, vagy hamarosan érezni fogjuk a hasonlóságot annak a kornak és a mi korunknak a jellemzői között. Éppen ezért azt nézzük meg most, vajon miben áll az a nagy lelki, szellemi sötétség, ami minket is, sajnos, körülvesz, és mit jelent ma, ha egy ember életébe belép az igazi világosság, a karácsonykor testté lett Jézus Krisztus.
Testvérek, aki kénytelen sok emberrel beszélni, és az emberi szív mélyebb rétegeibe is belátni, az megrémül attól a nagy lelki-szellemi sötétségtől, amiben é-lünk. Egyre növekszik a tudatlanság sötétje. Európa egyik nagyvárosának a lakótelepén fiatal keresztyének megszólítottak járó-kelőket, és ha szívesen meghallgatták, beszéltek nekik Jézus Krisztusról. Egy gyermekkocsit toló fiatalasszonytól megkérdezték: ismeri-e Jézus Krisztust? A hölgy kis gondolkozás után kedvesen így felelt: nemrégen költöztünk ide, nem sokakat ismerek még itt.
Egyik hívő fiatalunk az elmúlt hetekben a középiskolájában többektől megkérdezte: tudja-e kinek a születésnapja a karácsony? A legtöbben értetlenül és bosszúsan válaszoltak: mit tudom én, ki mikor született ... karácsony a fenyőfa ünnepe.
Ha valaki belép egy otthonba, oly sokszor találkozik sötéten farkasszemet néző házaspárokkal, és sejtve, hogy mi lesz annak a következménye, sötétség van a gyermekek tekintetében, látva a saját sötét jövőjüket. Olyan sok sötét szobában, sötét gondolatokkal foglalkozó ott felejtett magányos öreghez lehet bekopogtatni; és a tudatlanság sötétje van a mögött is, amikor a szülőknek halvány fogalmuk sincs arról, hogyan mérgezik a gyermekeik önmagukat sok mindennel, ami ártatlan, vagy szemükben egyenesen hasznos foglalkozásnak tűnik. Hogy az egyre jobban tért hódító szerepjáték, ami fejleszti úgymond a fantáziát, de szétzilálja a személyiséget, hogy az a sok video és tv-játék, amit néznek, (és addig jók, addig nincs velük probléma, s addig is otthon vannak), az a legjobb esetben üres, de nagyon sokszor rombol és maradandó károsodást okoz a lelkükben, - erre nagyon sokan oda sem figyelnek.
Ugyanaz a vakság ez, amivel abban a faluban találkoztam, ahol néhány évig segédlelkészként szolgáltam, ahol szokás volt a kisgyerekeket pálinkába áztatott kenyérrel etetni, mert akkor jók voltak. És a falu tele volt véreres szemű, tétova tekintetű, enyhén degenerált emberekkel, akiknek nem nehéz kiszámítani, milyen utódaik születnek. Az ember sokszor nem érti azt a vakságot, amit mások egyszerűen természetesnek tartanak.
De nő a hitetlenség sötétje is. Éppen a vallásos, az olykor templomba járó emberek életében, akik sok mindent tudnak Istenről és a Bibliából, csak éppen nem aszerint élnek. Akik nem veszik komolyan, hogy Isten parancsai és ígéretei ma is és mireánk is érvényesek.
A hitbeli sötétséggel mindig együtt jár az erkölcsi sötétség is. Nem tudom, történelmünk melyik korszakában kötöttek olyan sok sötét üzletet és ügyletet, mint éppen napjainkban, a legfelsőbb szinttől a kisemberek mindennapi ügyleteiig. Hogy mikor volt annyira természetes a csalás, lopás, hamisítás, sőt erény és dicséretes, ha valaki mindezt arcrándulás nélkül és nagy fantáziával tudja gyakorolni. Ha becsületesek vagyunk, rajtakapjuk magunkat, hogy nemcsak a diplomácia és a politikai élet épül hazugságra, úgy, hogy én is tudom, te is tudod, hogy mind a ketten hazudunk, és közben mosolyognak és fényképezik őket, és aláírnak dolgokat, és egészen másként történik. És nemcsak a tömegtájékoztatás tájékoztatja félre a gyanútlan és tudatlan olvasót és hallgatót, hanem egymást is szakadatlan félretájékoztatjuk. És ezt nem is tartjuk bűnnek, mint ahogy azt sem, hogy egyik-másik kollégiumunk a nyilvánosházhoz hasonló, és a jövő értelmiségijének egy része dohányfüstben, alkoholgőzben és paráznaságban nő fel. És mi van ebben rossz? - kérdezik nagyon sokan.
De van ám másfajta sötétség is, amikor attól sötétül el valakinek a tekintete, hogy teljesen bizonytalanná válik a megélhetése, hogy semmi hasznosat nem tehet, hogy a lehetőségeitől fosztják meg, hogy mindennapos kenyérgondok nehezítik az életét.
De behatol a sötétség az egyházba is. Luther Márton országában nem illik hinni a bibliai csodákat, Jézus Krisztus feltámadását és visszajövetelét, az egyházon belül sem. Viszont vannak olyan területek, ahol köteles a lelkész templomban összeadni az egynemű párokat is, és ha a homoszexualitást a Biblia alapján bűnnek nevezi, akkor az emberi jogoktól foszt meg némelyeket. De a jogait ilyen jól ismerő és fennen hangoztató ember közben annyira sötét, hogy mindenféle szellemi értéktelen bizsut, bóvlit, sőt mérget el lehet neki adni nagy pénzért, s van vevő minden tévtanításra és hamisságra, csak ügyesen kell felcímkézni, hiszen a vevőnek nincs viszonyítási alapja, oly nagy a sötétsége, és könnyen be lehet csapni.
Nálunk is járt nemrégiben egy világhírű vallási vezető, aki messiásnak állítja magát, és vannak hívei, akik a igézetébe kerültek. Otthagyják a tanulmányaikat, munkájukat, családjukat, mindenüket, ami van, odaadják neki, és rabszolgaként követik. Az Isten világos, életünket védő és gazdagító parancsai nem kellenek, egy magát istennek képzelő szektavezér zsarnoksága igen ... Ijesztő ez a szellemi-lelki sötétség, ami tömegeket rabságában tart. És magukat modernnek, képzettnek nevező fiatalok elmennek a boszorkányhoz, és tőle kérnek segítséget és tanácsot horribilis összegért.
Kár becsukni a szemünket, és kár úgy tenni, mintha ünneprontás lenne a valóságról beszélni karácsony ünnepén. Téved az, aki azt gondolja: be kell vonni valami hangulati mázzal a valóságot, és a mázról kell prédikálni karácsonykor. Isten annyira szeret minket, hogy nyitogatja a szemünket. Ő szabadítót küldött karácsonykor. És a felolvasott prófécia végén is ez van: „A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” Isten megmondja nekünk, mitől félt, annyira szeret. Nem ködösít, mint azok, akik a sötétséget szeretik. - Mint ahogy mi is olyan szívesen ködösítünk, amikor a bűneinkről, a mulasztásainkról van szó, és azonnal kész a védőbeszéd, hogy fáradtak voltunk, felidegesítettek, hogy mindenki így csinálja, hogy ma ez így szokás ... Mintha ez változtatna azon, hogy vétkeztünk Isten és egymás ellen.
A sötétség tanúsága az is, hogy emberek megint csak nagy összegekért és sok időt rááldozva, rátékozolva mindenféle tréningeket elvégeznek, s különféle technikákat igénybe vesznek, hogy szabaduljanak a félelmeiktől, a szorongásaiktól, megoldatlanságaiktól, és a tréningek végére is marad a nyomorúság, de a kudarcot büszkeséggel kell leplezni. Ez újabb energiákat von el, és folyamatosan megy tönkre a házasság, a család, az egészség, és fogy az embernek az életkedve is.
Testvérek, mi csakugyan a halál árnyékának a völgyében járunk. A prófécia azonban így szól: „A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” Olyan értelemben is a halál völgyében járunk, hogy itt munkálkodik közöttünk az említett módokon is, meg olyan értelemben is, hogy végül mindannyiunkra ez vár. S ráadásul ezzel nincs mindennek vége. Mert ez is a sötétség hazugságai közé tartozik, amit sokan elhisznek, hogy a nagy megmentő, a halál, véget vet mindennek.
Isten világosan mondja nekünk a Bibliában: „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” Nekünk mindnyájunknak meg kell egyszer állnunk az ítélő Isten előtt, akár hiszünk benne, akár nem, akár jóknak tartjuk magunkat, akár van valamelyes önkritikánk. És abban a ítéletben csak az állhat meg, aki nem egyedül áll oda az ítélő Isten elé, hanem az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztussal. De mi erről sem szeretünk beszélni. Ez is ünneprontás.
A napokban részt vettem egy temetésen. Egy ötvenéves fiatal férfi hunyt el. A lelkész - miután röviden méltatta az ő munkásságát, és röviden kibontotta a felolvasott ige üzenetét - néhány igazán megrendítő mondatot mondott arról is, hogy ha ennyire fiatalon el lehet menni, akkor mindannyiunknak készülnünk kellene arra, hogy egyszer biztosan bekövetkezik a mi életünkben is, hogy ki kell innen lépnünk. Feltűnő volt az emberek arcán a figyelmetlenség, a szétszórtság, az értetlenség. Sokan be sem jöttek a ravatalozóba, kinn beszélgettek és cigarettáztak. A sötétség fejedelme fogja a foglyait ... Ő nagyon tartja azokat, akiket óv és véd az igazi világosságtól, amelyik életre segíthetne bennünket.
Mindig voltak, akik igyekeztek világosságot csiholni ebben a nagy szellemi és lelki sötétségben. Igazán tiszteletre méltó a fáradozásuk, de úgy tűnik, minden erőlködésük körülbelül olyan eredménnyel jár, mint amikor valaki erős szélviharban egy szál égő gyufával akar megkeresni valamit, ami elveszett a sötétben. Sok ilyen emberi erőfeszítés annyit ér, mint papírzacskón a lakat.
Ezért nagy ígéret, amit Ézsaiás mondott, hogy a nép, amely sötétségben jár, egyszer látni fog nagy világosságot. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. Mert egy gyermek születik nekünk, akit Erős Istennek hívnak. Ez az ígéret teljesedett be karácsonykor Jézusban. Az igazi világosság eljött, amely megvilágosít minden embert. Eljött a gyermek, akit Erős Istennek hívnak. És ezt tudták róla már azok a bölcsek is, akik messziről felkerekedtek és leborulva imádták őt. És ezt hirdették az angyalok karácsony éjszakáján, s mint ahogy az éjszakán a betlehemi mezőn a sötétben fény támadt, úgy támadt Jézus Krisztus eljövetelével igazi szellemi-lelki világosság ezen a földön.
Mit jelent az: Jézus világosságába kerülni? Azt jelenti: akinek az életébe Ő belevilágít, az egyszerre annak látja magát, aki. Az meglátja, hogy addig sötétségben élt. Mert annyira megszokjuk már a sötétet, hogy fel sem tűnik. Sok ember nem is tudja, hogy van alternatíva, hogy egy másik lehetőség is van. Másként is lehetne élni. Karácsonnyal Isten éppen ezt mutatta be nekünk. Lehet világosságban is járni. Világosságra lehet hozni a sötétség dolgait. Néven lehet nevezni mindent. Bibliai szóval: aki világosságba kerül, az bűnnek látja a bűnt, és nem akar együtt élni többé a bűnével. Az eljut a bűnvallásig. Aztán elkezd világosságban járni. Nem érzi jól magát hamisságok között. Abba is hagyja a bűnt. Nem a saját erejéből, a világ világossága, Jézus Krisztus ad ehhez erőt. Mert Ő kezd belülről egy nagy átalakító munkát abban, aki mindezekre kész. Éppen ezért az ilyen ember kezd Jézushoz hasonlítani, vagyis kezd világítani.
Előbb kilép a sötétségből a világosságra, sok mindent világosságra hoz, amit addig rejtegetett, aztán elkezd járni a világosságban - egy egészen más élet ez, - és egyszer csak kiderül: ő maga is világít. Fényt fogott a megváltó Krisztustól, és ő is tudja másoknak mutatni az utat. Elfordul az addigi sötét életétől, és teljes szívével és akaratával odafordul Jézushoz. Ebből ered az igazi önismeret, a helyes Isten-ismeret és a pontos helyzetismeret. Az ilyen emberek egyszerre észreveszik a másik embert. Emberszámba veszik a másik embert. Még az ellenségüket is. Meglátják a feladataikat, az Istentől kapott küldetésüket. Kirajzolódik előttük az az út, amelyet Isten készített nekik, és amelyen kibontakozhatnak és boldogok lehetnek, és amelyik vezet valahova, mégpedig az egyre teljesebb életbe, és örömmel járnak is azon.
Hadd mondjak egy egyszerű példát, ami jól mutatja, mit jelent világosságba lépni és aztán világítani. Ismerek egy fiút, aki komisz, gonosz természetű volt. Rengeteg keserűséget okozott a szüleinek, családjának, szinte mindenkinek, aki kapcsolatba került vele. Többször figyelmeztettük szeretettel és keményebben is. Ő mindig megvédte magát. Történt egyszer, hogy Isten különös csodája folytán elkerült egy nyári ifjúsági konferenciára, és ott megismerte Jézust, és az életét átadta Jézus Krisztus rendelkezése alá. Még ott egy megrendítő életgyónásra került sor. Sorolta azokat a gonoszságokat, amik rettenetesen fájtak neki akkor már. Azokat a gonoszságait, amiket mi soroltunk neki évekkel előbb, s mindig védekezett. Most világosságba került, és Isten a sötétséget világosságra hozta. És ő erre igent mondott, és a bűnt bűnnek vallotta. Aztán természetesen egészen megváltozott az élete, fokozatosan, folyamatosan minden téren.
Történt egyszer, hogy egy karácsony előtt - amikor ment haza -, feltűnt neki, milyen piszkos a lépcső. Persze a házfelügyelőt mindenki szidta is: keveset takarít. Neki most nem ez jutott eszébe, hanem az: felmossa. Most éppen van ideje. Nem spekulált sokat, fogta a vödröt, egy kis mosószert bele, vizet, rongyot, elkezdte fönt, és szépen haladt lefelé. Meghallotta a furcsa zajt a házfelügyelő néni. Kijött és leteremtette: hogy jut ilyen eszébe, miért avatkozik a más dolgába? Egy kicsit megszeppenve mondta a fiú, hogy csak örömet akar szerezni a néninek, meg a lakóknak. Ettől megnémult a néni, és megtelt a szeme könnyel. Neki örömöt senki sem akar szerezni. Legkevésbé a férje, gyerekeik nem voltak, a lakókkal meg feszültségben éltek. Ilyet még nem hallott. Zavarában azt kérdezte: hol tanultad ezt? A fiú azt mondta: a templomban. A néni megkérdezte: elmehetne-e oda ő is? Igen.
Azon a karácsonyon egymás mellett ült a templomban a házfelügyelő néni, meg ez a fiú. Egy fél év múlva a néni is megnyitotta a szívét Jézus előtt. Akkor meg ő lépett ki a világosságra, és becsöngetett sorba a lakókhoz, és kitől ezért, kitől azért bocsánatot kért. Nem hiszem, hogy bármi más eszközzel ezt az asszonyt oda lehetett volna vezetni: tessék megnyomni a csengőt, és bocsánatot kérni. Ez Jézus Krisztus munkája. Amikor valakinek a sötét életébe beárad az Ő világossága, egyszerre látni kezdi, kicsoda ő, nem akar sötétségben maradni, bűnnek vallja a bűnt, és ő maga is világítani kezd.
Ez a fiú nem prédikált a néninek. Világított. Megjelent benne valami abból a Jézusból, akiben a mindenható Isten öltött testet karácsonykor, aki pontosan azért jött, hogy ne pusztuljunk el ebben a sötétségben, amiben élünk, hanem lépjünk ki a világosságra, és kezdjünk el világítani. Nem a magunk erejéből, mert erre senki nem képes. De aki Jézust valóban behívja az életébe, abban a benne élő Krisztus világít. Ezért történt a karácsony. És ezért folytatódott a karácsony nagypéntekkel, mert az a sötétség, ami ezen a világon van, megölte az egyetlen igazat, de Jézus vállalta ezt a halált azért, hogy nekünk ne kelljen belepusztulnunk sötét dolgainkba.
Szeretném megkérdezni egészen személyesen: te mit szoktál a sötétségben csinálni? Mi az, amit egyedül vagy másokkal, sötétben (a szó fizikai vagy átvitt értelmében) szoktunk csinálni? Lépjünk ki a sötétségből! Mondjuk el Istennek még ma a sötét dolgainkat, és azt az elhatározást, hogy nem akarok tovább sötétségben maradni. Itt most az imádság és a Mi Atyánk között is lesz egy perc, az úrvacsoraosztás alatt lesz rá félóra, és ha igazán akarjuk, akkor a zsúfolt ünnepi programból is tudunk otthon még időt szakítani arra, hogy odaálljunk az elé a Jézus elé, aki maga a világ világossága, és nevén nevezzük neki a sötét dolgainkat, a bűneinket. Megköszönjük, hogy ezekre van bocsánat, mert volt karácsony és nagypéntek, és világosságban akarunk járni.
Ő az a világosság, akit, ha követ valaki, nem járhat sötétségben. És aki Őt követi, csak az érkezik meg majd ott az út végén az örök és teljes világosságba.
Gerhardt Pálnak van egy nagyon szép karácsonyi éneke. Annak az egyik versszaka találóan foglalja össze a világosságot megtalált ember örömét:

Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled.
Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet.
A lélek ékességei; belőlük hitnek mennyei szép tisztasága árad. (329,3.)

Isten adjon nekünk olyan karácsonyt, amikor felcseréljük a sötétségünket a jézusi világossággal, és aztán belőlünk is ez a szép tisztaság árad!

Egyszer nagyon későn mentem haza az egyik iskolából, ahol hittanórát tartottam. Az utolsó óra után még az egyik tanár bácsival beszélgettünk, és minden ü-res volt, amikor kifelé ballagtam. Annál feltűnőbb volt, hogy az épület mögött egy első osztályos kisfiúba botlottam.
- Mit keresel te itt? - Pszt! - intett csöndre, nem szabad hangosan beszélni. Azok a nagy fiúk ott meg akarnak verni, és a testvéremet várom, aki megígérte, hogy eljön értem és megvéd.
Láttam, hogy a sarkon tényleg ott álldogál néhány nagy fiú, ki tudja milyen szándékkal. S amíg azon gondolkoztam mi most a feladatom, egyszer csak felkapta a kis barátom a táskát, és diadalüvöltéssel elrohant, s kiabálta: apu, apu ... Kiderült: nem is az idősebb testvére, hanem egyenesen az édesapja jött érte, s egyszerre elszállt a félelem a szívéből. Tudta, hogy az édesapja egyedül is erősebb, mint a gonoszok akárhányan.
Van ilyen, hogy valaki bajba kerül, félni kezd és nagyon vár valakit, egy erősebbet, aki majd segít rajta és megvédi.
Az Úr Jézus születése előtt pontosan így várták az emberek, hogy jöjjön valaki, akit Isten megígért, akiről a próféták beszéltek úgy, ahogy itt most hallottuk, és aki majd segít rajtunk.
Elmondok egy másik történetet is, mert ez is jól szemlélteti, hogy mi történt karácsonykor: Az egyik gyülekezetben, ahol korábban voltam segédlelkész, egyszer számvizsgálat volt. Ez azt jelentette, hogy eljöttek néhányan és ellenőrizték a pénztárosnak a munkáját. A pénztárosnak ki kellett raknia a páncélszekrényből mindent az asztalra, és ezek a bácsik megvizsgálták. Igen ám, csak otthon felejtette a pénztáros a páncélszekrény egyik kulcsát. Elég messze lakott, nem akart hazamenni érte. Telefonált a kisfiának, elmagyarázta hol találja meg. Lelkére kötötte, hogy jól csomózza a nyakába a kulcsot, tegye a pulóver alá, és siessen, ahogy csak lehet. Amíg vártuk, érdekes volt néznem azt, hogy ott ül több tekintélyes bácsi, és várnak egy kisfiút, aki nélkül nem tudnak munkához látni. Aki hozza a nélkülözhetetlen kulcsot. És amikor megérkezett, valósággal ünnepelték, s elkezdődött a munkájuk.
Még ennél is jobban várta ez a világ az Úr Jézus Krisztust karácsony előtt. Hiszen ezt ígérte róla már 700 évvel korábban Isten Ézsaiás próféta által: "Egy gyermek születik nekünk, és hívják erős Istennek". Egy gyermek, aki önmagában talán kicsi és erőtlen, de hozza a "kulcsot". Hozza a mennyország kulcsát, ahova mi mindnyájan szeretnénk bejutni, és ahova egyikünk sem juthat be magától, annyira tönkretett bennünket a bűn, az Istennel szembeni sok engedetlenség. De valaki eljön, aki kinyitja az ajtót, és annyira szeret minket, hogy közli velünk: oda mindnyájan bemehetünk. És Ővele együtt csakugyan bemehetünk. Őnélküle - senki. De aki Jézushoz tartozik, és Őt követi, azt Isten - Jézusra való tekintettel - beengedi a mennyországba.
Ezt jelenti a Biblia szerint hinni. Hogy én az Úr Jézushoz tartozom, ott maradok mindig a közelében, követem Őt. Bízom benne, hiszek benne, és mivel követem Őt, ugyanoda érkezem meg, ahova Ő. Mivel mindig a közelében vagyok, nem maradok le tőle, ezért együtt vagyunk mindig. És Ővele együtt bemehetünk a mennyországba.
Pedig úgy érkezett meg erre a világra, mint egy kicsi gyermek. Sokan nem is hitték el, hogy Ő Erős Isten. Nem hitték vagy nem értették, mit jelent ez a prófécia: Egy gyermek születik nékünk, és hívják Erős Istennek.
Az a fogadós sem hitte el, akiről itt a gyerekek beszéltek az előbb nekünk. Karácsony este megérkezett Mária és József Betlehembe, és szerettek volna valahol megszállni. Bekopogtak abba a vendégfogadóba is. A fogadós kijött, végigmérte őket: hát, olyan szegényfélék, ki tudja, ki tudják-e fizetni egyáltalán a szállásdíjat. Meg úgy látszik, ez az asszonyka nemsokára kisbabát fog szülni ... Még csak az hiányzik, hogy itt sírjon az a gyerek a többi vendég zavarására. Nem kell ezekkel foglalkozni. Menjetek máshova, majd találtok helyet.
Pedig képzeljétek el, ha befogadja őket, akkor az ő fogadójába jöttek volna a tekintélyes külföldi tudósok és államférfiak, s hozták volna a drága valutát. Ott költötték volna el, abban a fogadóban a sok pénzüket, és akkor még ma is híres búcsújáró hely lenne az a fogadó. De hát ki gondolta, hogy egy gyermek az Erős Istennek a hatalmával jön el?! Hogy Ő-nála van a kulcs, a mennyország kulcsa? Ki gondolta volna ezt? Pedig ott, ahol aztán helyet szorítottak nekik abban a betlehemi istállóban, ott hamarosan nagy dolgok történtek.
Megállt egy nagyon fényes csillag fölötte, megjelentek még azon az éjszakán, amikor megszületett az Úr Jézus, a pásztorok, és elmondták, mit hallottak az angyaloktól, hogy ki ez, aki született. Nem sokkal később jöttek az említett tekintélyes tudósok és államférfiak, és otthagyták a kincseiket: aranyat, tömjént, mirhát. Angyalok mozdultak meg. Különös jelek mutattak arra, hogy ez igaz: Gyermek született nékünk, akiben azonban az Erős Isten jött el közénk, és Ő látott munkához.
És később is ezt kellett látni az Úr Jézusról. Azt mondta egy gyógyíthatatlan betegnek: légy egészséges, és menj haza! És akit úgy hoztak oda hordágyon, fölkelt, összehajtotta a hordágyat és ő vitte a vállán. Mindenki csodálkozott. Kicsoda ez, hogy ilyen hatalma van?
A tanítványok egyszer viharba kerültek a bárkájukkal, már majdnem megtelt vízzel, s akkor Jézus azt mondta a viharnak: hallgass, némulj el! S így olvassuk a folytatást: "Elállt a szél, és nagy csend lett." A tanítványok döbbenten néztek egymásra: kicsoda ez, hogy még a vihar is engedelmeskedik neki?
De Jézus előtt meghátrált még az Ördög is, és szabadon engedte a foglyait. Jézus szavára feltámadt a halott is, és kijött a sírból. Isteni hatalommal cselekedett. Egy gyermek született nekünk, de szó szerint beteljesedett a prófécia: hívták őt Erős Istennek. Isteni hatalommal bármit meg tudott tenni.
Jézus Krisztus így tér be ma is mindannyiunkhoz. Nem látványos az Ő érkezése. Egy egyszerű könyvre hívják fel a figyelmünket. Ugyanolyan, mint az összes többi, csak az első lapjára az van írva: Biblia. S valaki elkezdi olvasni, és komolyan venni, megváltozik az élete. Egész másként kezd gondolkozni, s a többiek csodálkoznak rajta.
Egyszerű beszéd hangzik itt, s idehívnak titeket: gyertek. De aki komolyan veszi azt, ami hangzik, az egyszer csak azt mondja: Isten beleszólt az életembe, és azóta valami új kezdődött el. És egyszerű beszéd az is, amit mi mondunk Istennek imádságban. Itt most ebben a jelenetben is hallottuk, hogy többször is imádkozott az apuka a családban. Egészen természetesen, úgy ahogy a kisfiú a macit dajkálta, meg az anyuka odavitte a fonalat, ugyanúgy hozzátartozik a mindennapjukhoz, hogy imádkoznak együtt. Nem titokban, együtt. Olyan egyszerűen, ahogy egymással beszélgetünk. És mégis csodák történnek az imádság nyomán, mert aki Jézushoz imádkozik, az megtapasztalja, hogy az Erős Istenhez imádkozott, aki válaszol, és aki ma is bármi jót meg tud cselekedni.
Egy gyermek született nekünk, aki azonban Erős Isten. Jézus nagyon egyszerűen szólít meg minket ma is, de aki Őt behívja, beengedi az életébe, s úgy kezd el neki engedelmeskedni, mint akiről tudja, hogy ő az Erős Isten, annak az élete megváltozik.
Mi változik meg? Először is észreveszi: előtte is nyitva van a mennyország kapuja. Belép az üdvösségbe. Jézussal együtt lenni: maga az üdvösség. Az maga a mennyország. Ezt sehogy másként nem lehet elérni, csak aki Jézussal együtt érkezik meg oda. Aztán rádöbben az illető: hiszen neki Isten megbocsátotta a bűneit, Jézus haláláért és szenvedéséért. Aztán megtapasztalja, milyen az, amit az Úr Jézus ígért, hogy az én békességemet adom nektek. Ha körülöttünk a feje tetején áll minden, az ilyen ember szívében akkor is ott marad ez a békesség. Azt mondja: Az én örömömet adom nektek - ami egészen más, mint a pénzen vett öröm, meg átmeneti jókedv. Ez olyan öröm, amit nem lehet elvenni az embertől, ami akkor is megmarad, ha valami miatt olyan szomorú, hogy potyognak a könnyei. A szívében akkor is ott marad ez az öröm. Az ilyen ember csodálkozik azon, hogy Jézus szeretetével tud másokat szeretni. Azokat is, akiket ki nem állhatott addig. Akiket nagyon nehéz szeretni, akik nem szeretik őt, akik mindig csak bosszantják, azokat is szereti.
Valami egész egyszerű dolog történt. Egyszer azt mondta: Úr Jézus, gyere be az életembe, és te legyél ott az Úr! - és valami egészen nagyszerű folytatása van, például tud ilyen szeretettel szeretni. És soha többet nem érzi magát egyedül. Mindig azzal az élő Úrral, Krisztussal van együtt, aki meg is ígérte, hogy velünk lesz minden napon a világ végezetéig.
Ennyire igaz az a prófécia, amit É-zsaiás mondott karácsony előtt 700 évvel, és ennyire igaz ma, karácsony után 2000 évvel is: egy gyermek született nekünk, és hívják Erős Istennek. Erre az Erős Istenre bízhatjuk rá mi is mindnyájan magunkat.

A harmadik alkalommal van ma szó Keresztelő Jánosról. Láttuk, hogy Isten kiválasztotta őt már születése előtt. Idős szülei imádkozó, hívő emberek voltak, akik nem azért maradtak sokáig gyermektelenek, mintha Isten büntetése lett volna rajtuk, hanem mert Isten sajátos menetrendje szerint úgy időzítette a kis János születését.
Múlt vasárnap egészen közelről láthattuk, milyen bátran hirdette az igazságot János azért, hogy lelkeket mentsen ki a kárhozatból. Mint a Messiás útkészítője, egészen konkrét bűnbánatra hívta népét, miközben ő maga is kész volt mindenben engedni Jézusnak.
Hallottuk az ő szép programját, Jézusra mutatva mondta: Néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).
Hadd kérdezzem meg, mielőtt továbbmegyünk, hogy mit valósítottatok meg abból, amit a múlt vasárnap Isten világosan mondott nekünk? Hirdettük-e ezen a héten valakinek az igazságot szeretetben? Mit hagytunk el annak következtében, hogy Isten minket is konkrét bűnbánatra és az életünk átrendezésére szólított fel? Mi változott meg egészen valóságosan annak nyomán, hogy Isten beleszólt az életünkbe? Milyen mélyre engedtük az igét? Elvándorolt-e az egyik kabát oda, ahol annak Isten jelölte ki a helyét?
Ma Keresztelő János életének a végéről lesz szó. Annyira megalkuvás nélkül hirdette Isten életet mentő igéjét, hogy nem félt attól a veszélyes vállalkozástól sem, hogy Izráel zsarnok kiskirályának is szemébe mondja a bűneit. Nagy Heródes fia: Heródes Antipas abban az időben együtt élt az egyik testvérének a feleségével, Heródiással. János, aki népének erkölcsi életén is őrködött, Izráel első emberének ezt a paráznaságát nem tűrte szó nélkül, és nyíltan szemébe mondta: Nem szabad neked a testvéred feleségével élned. (Mk 6,18).
Heródes még el is gondolkozott azon, amit János mondott neki, a királynévá lett sógornő azonban sose tudta ezt megbocsátani Jánosnak, és a hiúságán esett sérelmet kegyetlen bosszúval igyekezett megtorolni. Azt olvassuk: „Heró-diás pedig ólálkodott János után, és meg akarta őt öletni, de nem tehette.” Azt azonban elérte, hogy Heródes börtönbe záratta Keresztelő Jánost, és később, - talán ismerjük a történetet - egy végzetes születésnapi könnyelmű ígéret folytán ki is végeztette Jánost. (Mk 6,17-29).
Három megfigyelést tegyünk a Bibliának erről szóló leírása alapján. Az elsőről szeretnék részletesen beszélni, a másik kettőről csak egészen röviden.
Keresztelő Jánosnak földi életének utolsó szakaszában nagyon kemény támadást kellett még kivédenie. Bizonytalanná vált a börtönben abban, hogy Jézus-e a Krisztus. Hogy egyáltalán helyesen töltötte-e ő az életét. Nem végzetes tévedésnek esett-e áldozatul. Úgy érezte, amikor ebben elbizonytalanodott, mintha a talajt húzták volna ki a lába alól. Mintha valaki kikapta volna a kezéből azt a fogózót, amibe megkapaszkodott. Ő akkor a Machairous erődbe volt bezárva a Holtten-gernél, Jézus pedig tőle 200 km-nyire északra, Kapernaum környékén munkálkodott. János nem bírta tovább a bizonytalanságot. Azt megengedték neki, hogy a tanítványai meglátogassák a börtönben, s két tanítványát megbízza: keressétek meg Jézust, és kérdezzétek meg tőle: Te vagy-e az, akit Messiásként vártunk, vagy pedig mást kell várnunk?
Életbe vágóan fontos kérdés volt ez akkor Jánosnak: Jézus-e a Krisztus? Bizonyos-e, hogy benne teljesedtek be az ígéretek? Jézus útját kellett elkészítenie neki mint útkészítőnek készen van az útkészítés? Itt van a Király, vagy van még Jánosnak feladata? Ha Jézus a Krisztus, és beteljesedett az ígéret, akkor különösebben nem izgatja, hogy mit csinálnak vele a börtönben és meddig lesz ott, de ha nem ... Akkor ő még nem végezte el a küldetését. Akkor innen mindenképpen ki kell kerülni. És egyáltalán, akkor hogy lesz a folytatás? Volt értelme az életének vagy nem? Azt csinálta, amivel Isten megbízta, vagy tévedett? Nagyon meggyötörte ez a bizonytalanság Jánost, ezért küldte a tanítványait Jézushoz.
S mit felel neki Jézus? Mit üzen? „Mondjátok meg Jánosnak azt, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak és a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik; és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Vagyis boldog, aki énbennem nem kételkedik.
Érdekes az Újszövetség eredeti szövegében ez a szó: botrány, skandalum. A szkandalon a csapdának a nyelve volt, amit ha meglöknek, akkor lecsapódik a csapda. Azt mondja Jézus: boldog, aki nem megy bele a neki állított csapdába. Milyen csapdát állítottak itt Jánosnak? Azt a csapdát, amit az Ördög állít Isten embereinek kezdettől fogva, amikor megkérdőjelezi Isten igaz kijelentéseit. Ezt a csapdát állította már az Édenkertben az első embernek, amikor azt kérdezte: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyél?
Nos, János előtt is egy ilyen csapda volt, és már-már belelépett, de Jézus bátorítja őt: nem kell belelépni! Csapdákat állít az Ördög. Odagörbíti a maga kérdőjeleit az Isten kijelentő mondatainak a végére. De Jézus ezt üzeni: te csak vedd komolyan azt, amit eddig komolyan vettél!
Az ember valóban elcsodálkozhat: hát nem János volt az, aki nagy sokaság füle hallatára hirdette a Jordán partján kinyújtott kézzel: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét? Hát hova jutott János? Nem hiszi azt, amit valamikor hallott? Abban bizonytalanodik el, amire meg akart nyerni másokat, és amiben egészen bizonyos volt? Van ilyen, testvérek. Sok hívő ember tapasztalja ezt életének a mélypontjain, és gyakran nem sokkal a halála előtt, hogy az Ördög igyekszik bizonyosságait megrendíteni. Kérdésessé tenni azt, amire az élete felépült, s amin stabilan állt. És amin állhat tovább is. Éppen ettől akarja megfosztani a gonosz.
Itt azonban fel kell tennünk a kérdést: lehet az ember valamiben egészen bizonyos? Léteznek rendíthetetlen bizonyosságok, megváltoztathatatlan igazságok? Sokan kétségbe vonják ezt. Az Ördög napjainkban különösen is igyekszik elhinteni azt a mételyt, amit korszerűnek és haladónak tüntet fel, hogy minden viszonylagos, minden időleges, minden bizonytalan. Nem lehetsz egészen bizonyos semmiben. Abban sem, hogy a szüleidnek a gyereke vagy. Abban sem, hogy egyértelműen férfi vagy nő vagy. Abban sem, hogy van értelme annak, hogy vagy. Sőt abban sem lehetsz egészen bizonyos, hogy vagy.
Ha az ember józan és hideg fejjel gondolkozik, mosolyog ezeken a hazugságokon. Krízis helyzetekben azonban megejtőek lehetnek ezek. És elkezd elmélkedni azon: hátha mégis igazak. Az Ördög erényt csinál a kételkedésből. Ma nem illik megmásíthatatlan döntéseket hozni. Nem illik Istenhez, hazához, hitveshez, meggyőződéshez minden körülmények között hűségesnek maradni, magunk mögött a hidakat felégetni. Oldalt levő kiskapukra sandán kacsintanak az emberek, és nem tartják illendőnek azt, hogy ezeket megvetve egyenesen járjanak és előre haladjanak.
Ahogyan a korral haladva a számítógépét, az autóját, a haditechnikáját, a ruhadarabjait időnként lecseréli az, aki teheti, ugyanígy akarják sokan kicserélni időnként a feleségüket, a hazájukat, a hivatásukat, az elveiket. Mert azt mondják: nincsenek rendíthetetlen bizonyosságok, és semmihez nem ragaszkodhat az ember, nem helyes, ha ragaszkodik áldozatok árán is. Ezért jogos a kérdés: vannak ilyen rendíthetetlen bizonyosságok? Nemcsak a szellemileg igénytelen, fejlődésre képtelen, gondolkozni nem tudó és nem akaró lusta ember illúziója ez?
Keresztelő János a börtönben bizonyosságra vágyik. Kétségbevonhatatlan, életet megtartó, a halálra is felkészítő bizonyosságra. Van ilyen, vagy nincs? Te vagy az, akire vártunk és akire én mindent feltettem, vagy nem te vagy? - És egyszer, testvérek, mindannyiunk szívéből felfakad ez a sóvárgás: bizonyos akarok lenni abban, hogy kicsoda Krisztus. Mert az egész múltunkat ez minősíti, és az egész jövőnk attól függ, mit válaszolunk erre a kérdésre. Ez életkérdés: van-e talaj az ember lába alatt, és van-e egy biztos fogózó, amiben megkapaszkodhat?
S mennyire jellemző Jézusra, hogy nem előadást tart erről, nem tételeket üzen Jánosnak, hanem azt mondja a követeknek: azt mondjátok el neki, amit láttatok és hallottatok: A vakok látnak, a leprások megtisztulnak, a sánták járnak, a halottak is feltámadnak. Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.
Mert az valóban a megismerés egyik módja és feltétele, hogy az ember kérdez. Aztán újra kérdez. Aztán amit hallott, annak mögéje kérdez. Abban kicsit kételkedik is, megkérdőjelezi, mert bizonyos akar benne lenni. Jézus itt azzal az igénnyel lép fel: abban ne kételkedjünk, amit Ő mondott. Amit az Isten Fia önmagáról mondott, s amit a szent Isten az Ő egyszülött Fiáról mondott: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok, - abban ne kételkedjünk. Minden másban lehet, de ha az Isten igazmondását kétségbe vonja az ember, akkor semmilyen bizonyossága nem lesz. Akkor vergődni, kínlódni fog, és mint istenkáromló pusztul el. Mert az Isten nem hazudik. Jézus igazat mondott. Tegyen kérdőjelet János minden után, ami után akar, de amit Jézus magáról mondott és amit tesz, azt fogadja el úgy, ahogy van, igaznak, és akkor világosan fogja látni az egész életét, és békességgel fog meghalni.
Mert vannak rendíthetetlen bizonyosságok. Én egészen bizonyos vagyok abban, testvérek, hogy Isten létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy Isten jó és szeret, pedig nekem is volt részem szenvedésekben. Bizonyos vagyok abban, hogy Jézus Krisztusban maga a mindenható Isten jött közel hozzánk, hogy lehetővé tegye az Istentől elszakadt és így pusztulásra ítélt embernek, hogy újra találkozzék az élő Istennel és így élete legyen. Bizonyos vagyok abban, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az Ő Fiát, hogy éljünk általa, s nem azáltal, hogy ha megkímélne minket mindenféle kellemetlenségtől. Hiszem azt, hogy Jézus Krisztus halála a bűneinkért bemutatott helyettes elégtétel, váltsághalál volt. És egészen bizonyos vagyok abban, hogy csak ezért mehetünk vissza Istenhez.
Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Jézus feltámadott és él, és Ő uralkodik ezen a világon minden ellenkező látszat ellenére. És rendíthetetlenül bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer újra megjelenik, eljön másodszor is úgy, hogy minden szem meglátja Őt, s akik Őbenne csak kételkedni tudtak, vagy tagadták, azok egy szemvillanásra meglátják, és meggyőződnek arról, hogy van az, akit tagadtak - és utána semmi közük nem lehet hozzá, s akik Őbenne nem kételkedtek, hanem nem látva is hittek, azok mindörökké szemlélik őt és vele lehetnek. Pontosan ez az adventi evangélium.
Halála előtt János a legfontosabb kérdésben elbizonytalanodik, de Jézust kérdezi. Nem magával tanakodik, nem másokkal tárgyalja meg, Jézust kérdezi. Velünk is előfordulhat, hogy bizonytalanokká válunk. Kiáltsunk Őhozzá, és Ő majd meggyőz minket arról, hogy micsoda az igazság. És akkor elmondhatjuk mi is Pál apostollal: meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem semmi el nem szakíthat az Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38-39).
A másik megfigyelés - amiről rövidebben szeretnék szólni -, hogy ebből a fogságból János már nem szabadult ki. Az ember joggal kérdezheti: akkor minek él még? Elvégezte a küldetését, gyönyörű feladatot kapott Istentől, olyan engedelmes volt mindvégig, hogy amiatt csukták börtönbe. Ott már nem tehet a Messiásért semmit. Egyáltalán úgy tűnik: nincs már feladata. Minek él még akkor? Sokan kérdezik ám ezt.
Én sok olyan testvérünkkel beszélgetek, akik úgy látják: tehetetlenségükben már semmit sem tudnak tenni. Sőt úgy érzik sokszor, hogy teherré váltak mások számára, és szeretnének meghalni. Minek élnek még? Próbáljuk azzal vigasztalni magunkat: biztosan még valami feladatot bízott rám a jó Isten. Még valamit el kell végeznem. Biztos ez? Úgy látom, ez egyáltalán nem bizonyos! Van olyan, hogy csakugyan befejezték azt, ami rájuk volt bízva. És akkor miért tartja Isten életben az ilyen embert? Mert Ő akar még elvégezni valamit az emberben. Erre nem gondoltunk? Még erőtlenségünkben is olyan büszkék vagyunk, hogy csak azon jár az eszünk: nekünk mit kell még hozzáadnunk a világhoz. Eljön az az idő: semmit. De még mi nem vagyunk készen. A hívő ember nemcsak öregszik, hanem érik is. Isten érleli az övéit, hogy mint érett gyümölcsöt szedje majd le. És amíg ennek híja van, addig kegyelmesen itt tart bennünket.
Jánost sem akarta kétségek között magához venni. Hadd legyen János újra és teljesen bizonyos abban, amiben valamikor bizonyos volt, és amiben bizonyos lehet. És így menjen haza az örökkévaló hajlékba.
Ha valaki úgy érzi: semmi dolga már itt nincs, el ne feledje, hogy Isten még dolgozni akar benne. Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig - írja Pál a Filippi gyülekezetnek. Engedjük, hogy Isten az Ő áldott, tisztító, érlelő munkáját végezze bennünk.
A harmadik gondolat: csak így érthetjük meg azt, hogy Keresztelő János halála éppen úgy benne volt Isten tervében, mint a születése. Aki csak a felszínt nézi, az alantas, sötét emberi indulatokat lát, s kétségbeesve megállapítja: íme egy ilyen kivételes, értékes ember is az asszonyi szeszélynek és a férfi zsarnokságnak a játékszere lehet. Azt csinál Heródes Antipas és a szeretője Heródiás Isten szent prófétájával, amit akar. Egy születésnapi könnyelmű ígéret jegyében lefejeztetik csak úgy, menj hóhér a börtönbe, hozd ide egy tálban a János fejét. Az ember hátán a hideg szalad végig: micsoda idők, micsoda erkölcsök! Aki azonban a felszín mögé is lát, az tudja, mindez benne volt valami módon Isten tervében.
János mindhalálig hűséges maradt, és most már sem benne nem akar Isten elvégezni semmit, sem általa. Akkor hazahívja az Ő szentjei, vértanúi közé. Ilyenkor jön az oknyomozó kérdésünk: Vajon Isten akarta ezt vagy csak megengedte? Különös, hogy Jézus nem válaszol erre az okoskodó kérdésre. Amikor erről kérdezték Őt, egy rövid példázattal felelt. A példázat így hangzott: Öt verebecskét meg lehet venni két fillérért - ami azt jelenti: párját egy fillélért, és ha már két párat vett valaki, kapott egy ráadást -, de egy sem eshetik le közülük a ti Atyátok nélkül! - Nem mondja: akarata, nem mondja: engedélye. A ti Atyátok nélkül!
Mit jelent ez? Gondolkozzék rajta, aki akar. Van, amikor Jézus nem elégíti ki a kíváncsiságunkat. De hogy mit jelent a bizonyosság, ha valaki ezt komolyan veszi, a halál küszöbén, azt jól illusztrálja Dietrich Bonhoeffernek, a német egyház 20. századi egyik mártírjának szállóigévé vált mondata. Mielőtt Hitler főbe lövette, ezt írta a naplójába: Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el. S nem firtatta: akarja vagy engedi. Tud róla. Ismer engem, kezében van a sorsom. S vallom azt, amit Dávid le is írt: életem ideje kezedben van. S ha elvégeztem a küldetésemet, te pedig, Atyám, befejezted bennem a munkádat, akkor csakugyan nincs miért tovább élni. Akkor boldogan megyek haza hozzád. Mert boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. Mert megnyugosznak az ő munkáiktól, és az ő cselekedeteik követik őket.
Nem úgy általában történik ez a halottakkal, - csak akik az Úrban halnak meg. Akiket az jellemez, ami Jánost is jellemezte, amit múlt vasárnap annyira hangsúlyoztunk: „Akkor engedett neki.” Aki mindenben enged Jézusnak, aki a maga módján az Ő útkészítője, aki engedi, hogy benne is elvégezze az Ő megváltó munkáját, az boldog, amíg végezheti a küldetését. Furcsa módon, de boldog még akkor is, ha börtönbe csukják Jézusért, és boldog akkor is, ha meghal. Arról nem beszélve, hogy utána milyen boldog, mert a Krisztus dicsőségében is osztozhat.
Jánosnak ilyen volt az élete, és ilyen volt a halála. Isten segítsen minket, hogy legyenek rendíthetetlen bizonyosságaink, amikben újra és újra megerősödünk, és amikkel másokat is tudunk erősíteni a viharok között, a bizonytalanságok között. Isten segítsen bennünket, hogy ne csak mi akarjuk elvégezni, amit ránk bízott, hanem boldogan engedjük, hogy Ő is munkálkodjék bennünk, és Ő segítsen bennünket, hogy mindig túllássunk a láthatókon, és ne a felszín alapján ítéljünk, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy minden, ami velünk történik, amit velünk csinálnak, előbb Isten előtt megy el.

Most olvastuk az Újszövetségnek ezt a gyöngyszemét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Pál apostol tizenhárom levele közül ez a legrövidebb. Ez az, amiben semmi üdvtörténeti eseményről nincsen szó, amelyikben még hitigazságot sem fejteget az apostol. Sőt, még valami idézhető bölcs mondást sem tartalmaz ez a rövid levél.
Azonban, aki odafigyel, amikor olvassa, és a sorok mögöttit is hallja és látja, az bepillanthat az apostol szívébe, sőt ami ennél több, bepillanthat egy akkori gyülekezet életébe. És ami ennél még több: láthatja Jézus Krisztus embereket átalakító, csodálatos munkáját. Annak a Krisztusnak a munkáját, aki ma is ugyanaz, mint akkor volt, s azt a munkát, amire nekünk is mindnyájunknak szükségünk van, amit már sokunkban el is kezdett és folytatni is akar.
Ennek a levélnek a kulcsa és a csúcsa ez a szó: az Úrban. Négyszer ismétlődik ez. Háromszor mondja: Krisztusban, egyszer, a levél csúcspontján: az Úrban. Majd látni fogjuk, mit jelent ez. Ismerkedjünk meg röviden a szereplőkkel. Filemon, akinek a levelet címzi Pál, Kolosséban lakott, valószínűleg tehetősebb keresztyén volt. Olyan nagy háza lehetett, hogy ott gyűltek össze nemcsak a Kolosséban levő, hanem a környéken élő keresztyének is. Ez volt a környék keresztyé-neinek az imaháza. Talán maga Filemon lehetett a pásztor, az igehirdető, hiszen Pál munkatársának nevezi őt. Appia volt az ő felesége, Arkhipposz pedig, akiről itt a bevezetésben ír, vagy a fia lehetett, vagy a testvére Filemonnak. Ő lehetett a gyülekezet gondnoka. Talán nem véletlen ez a megkülönböztető megszólítás, hogy az apostol azt írja róla: bajtársunk.
Bajuk volt akkor is bőven a hívőknek, és nagy dolog volt az, ha valaki bajtársként gondolhatott egy másikra. Különösen, ha éppen börtönben volt, mint Pál apostol. Mert ezt a levelet börtönből írja. Nem sikerült egészen tisztázni a Biblia tudósainak, hogy az efézusi letartóztatása idején írta ezt, vagy már Rómából. Mindenesetre az az Onézimosz, akiről szó van, - a neve egyébként azt jelenti: hasznos, azért játszik itt Pál a szavakkal, hogy neked ugyan haszontalan volt, de nekem most hasznos - Filemonnak fiatal rabszolgája volt, aki visszaélt gazdája jóságával és egyszer megszökött tőle, sőt, valószínűleg meg is lopta őt. Aztán rémületében - mert a szökött rabszolgákat a legtöbbször kivégezték vagy legjobb esetben megostorozták, megkínozták, és a homlokukra vagy a vállukra égették ezt a szót: szökött. Ha pedig még egyszer akármi rosszat csinált, menthetetlenül a halál fiai voltak - megrémült cselekedetének ezektől a következményeitől, és Pálhoz menekült.
Ha Pál az efézusi fogságban volt akkor, az körülbelül egy napi járóföldre volt Kolossétól, ha Rómában volt, akkor nehezebb megmagyarázni, hogyan jutott oda Onézimosz. Az is lehet, hogy őt közben már elkapták, és úgy vitték börtönbe. A történetnek ezt a részét titok fedi. Mindenesetre Onézimosz bekerült abba a cellába, amelyikben Pált őrizték.
Gondoljuk el: odakerül egy siheder, egy szökött rabszolga kétségbeesve, és pillanatok alatt kiderül, hogy Pál egyik jó barátjának, munkatársának, lelki testvérének volt a rabszolgája. És meg van rémülve: mi lesz vele? Aztán Pál elkezd beszélni neki Jézusról. Meg elkezd beszélni arról, hogy a legszörnyűbb rabszolgaság nem az, ha valaki egy úrnak a szolgája, hanem ha valaki a bűnnek a szolgája. És mi mindnyájan ilyen rabszolgaként születünk. De jött valaki, aki kiszabadított bennünket ebből a rabságból, kifizette értünk a váltságdíjat, és mi mindnyájan a Krisztus szabadosai lehetünk.
Onézimosz hallgatja, és egyszer csak Isten megnyitja a szemét és a szívét, és Onézimosz Jézusé lesz. És miután ő is az Úr tanítványává vált, Pál visszaküldi őt Filemonhoz. De ez életveszélyes út volt. Életveszélyes Onézimoszra nézve, mert már az úton mint szökött, kóborló rabszolgát elkaphatják. Meg is lehetett ölni az ilyeneket. És ha visszakerül is, ki tudja, mit csinál vele Filemon? Mint rabszolgatartó bármilyen büntetést kiszabhatott rá, a halálbüntetést is. Meg kell tehát védeni Onézimoszt Filemon haragjától, meg minden egyéb veszélytől is. De meg kell védeni Filemont is attól, hogy ne hívő ember módjára viselkedjék, hanem azt csinálja, amit bárki más tenne a helyében, és bosszút álljon Onézimoszon. Ezért írja Pál ezt a levelet.
Ez a levél biztosíték Onézimosznak, amíg az úton van. Ez a levél lelkigondozás Filemon számára, hogy megtudja: mióta megszökött tőle, Onézimosz is Jézus tanítványa lett, ugyanúgy, mint te is kemény szívű pogányból Jézus tanítványa lettél. Ti testvérek vagytok az Úrban, légy szíves, így fogadd őt magadhoz. Ha pedig csakugyan lopott tőled, azt én, Pál, megfizetem. Ez a levél kötelezvény is. Én, Pál, írom ezt a saját kezemmel - ott van benne ez a mondat. Ez egy váltó. Én megfizetem helyette. Hogy ne mondjam neked - teszi hozzá az apostol -, hogy te az életeddel is tartozol nekem.
Nos, így született ez a levél. Egy teljesen privát ügy tette szükségessé, de mégis nagyon sok fontos tanítása van.
Onézimosz hazavitte a levelet. Nem tudjuk, hogyan fogadta őt Filemon, de Pál apostolnak a Kolosséba írott leveléből tudjuk, hogy Onézimosz a kolosséi gyülekezetben tevékeny munkásként szolgált a továbbiakban. Tehát biztos, hogy Filemon nem üttette le a fejét, nem szolgáltatta ki bárki másnak, hanem úgy fogadta őt, mint testvért az Úrban.
Mi minden szól ezen keresztül nekünk?
a) Ha Filemonra gondolunk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy Isten néha az Övéit megpróbálja. A Filemonokat is meg lehet lopni. A hívőknek is sokszor kell csalódniuk másokban. Őket is érik veszteségek, megaláztatások. Ők is elveszíthetnek valamit. Egy értékes szolgát veszített el Filemon. És még meg is lopta.
Nagyon kell vigyáznunk, hogyan viselkedünk ilyenkor. Az óember reflexei indítanak-e minket arra, ahogyan reagálunk, vagy pedig ezekben a nehéz pillanatokban is megmarad valaki Isten gyermekének. És ilyenkor is az ő Urát kérdezi: Uram, most mit akarsz, hogy cselekedjem? Mit csináltak velem? Miket beszélnek rólam? Micsoda veszteség ért, még őbenne is csalódnom kellett? És most én akkor mit csinálok?
Mozdul-e az óember úgy, hogy ökölbe a kéz, tervezzük a bosszút, jön a jogos megtorlás, vagy pedig komolyan vesszük, ha mondja az Úr, hogy mit cselekedjem. Egyáltalán komolyan kérdezzük-e: most mit akarsz, hogy cselekedjem? Van-e annyi lélekjelenléte az újemberünknek, hogy ilyenkor is kérdezzük az Urat - vagy cselekszünk nélküle?
Isten őrizzen meg minket attól, hogy a nehéz pillanatokban - most jelképesen hadd mondjam ezzel a közönséges fordulattal: amikor a tyúkszemünkre lépnek, és az érzékeny és fáj, akkor a régi természetünk reflexei lépjenek működésbe. Isten Szentlelke érleljen minket olyan hívőkké, hogy ilyenkor is az Urat kérdezzük: mit cselekedjem, és azt fogjuk cselekedni, amit az Ő Szentlelkével mond nekünk. És merjünk talán alulmaradni, húzzuk a rövidebbet. A rosszra jóval válaszolunk, és a gonoszt jóval győzzük meg. Isten segítsen meg minket ebben! Egyáltalán nem lehetett az könnyű helyzet Filemonnak.
b) Ha Onézimoszra gondolunk, akkor Isten bölcsességét csodálhatjuk, milyen az, amikor Ő kiválaszt valakit. Adva van egy fiatalember, aki rabszolga. Vagy annak szü-letett, vagy azzá lett, mindenesetre ez megpecsételte a jövőjét. Az is marad mindörökké. A történetből azonban kiderül, hogy Isten ezt a gyereket elhívta az üdvösségre. És ezért egy olyan háznál rabszolga, ahol a gazdája keresztyénné lett. Isten kiválasztó szeretetét már abban láthatjuk sokszor, hogy milyen családba tesz le minket. Ez azonban még nem segíti őt közelebb az Úrhoz. Visszaél a gazda jóságával, de Isten szeretete elől nem lehet menekülni. Ha Ő valakit kiválasztott, akkor az csinálhat, amit akar, nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át. Még a bűne, hogy meglopja a gazdát és megszökik, még az is valaki olyanhoz viszi, aki aztán majd Jézushoz vezeti őt. Még a börtönben is egy Pállal akad össze. És Isten megnyitja ott a szívét, és ad neki bátorságot ahhoz, hogy visszamenjen Filemonhoz - nem volt ám ez könnyű út Onézimosznak. Nem lehetett bizonyos abban, hogy Filemon megkegyelmez neki. De odatalált nemcsak Pálhoz, hanem odatalált Krisztushoz, és a kolosséi levélből - mint említettem - tudjuk, hogy gyülekezeti munkásként szolgált abban a gyülekezetben.
Ha ezt valaki néhány évvel előbb mondja, csak kacagni lehetett volna ilyen képtelenségen. Isten bölcsessége és szeretete azonban mindent le tud győzni. Így tudunk-e nézni a magunk Onézimoszaira? Az a komisz, az a kemény, az az ellenálló, az a csirkefogó - ha tetszik -, aki még lop is ... De Isten már tudja, hogy ez az Ő gyermeke.
Ezzel a bátorítással küldte Isten Pált Korinthusba, amikor nagyon félt. Még a bátor apostol is félve ment oda. Athénban sok kudarc is érte őt, és innen ment az akkori világ legsötétebb, legerkölcstelenebb, legbálványimádóbb városába, és Isten az ő félelmét ezzel az ígérettel oszlatja: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert senki sem fog rád támadni, hogy bántson, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Uram, hányan? Kicsoda? Hol vannak? Senki nem volt ott, csak egy menekült, keresztyénné lett zsidó házaspár: Akvila és Priszcilla. Ó, dehogynem. Isten már tudta, hogy ez is, az is, amaz is. Rabszolgák és rabszolgatartók, kereskedők és prostituáltak ... ki vannak választva az üdvösségre. És egy év múlva itt már gyülekezet lesz, sőt ezek mint kis apostolok mennek és hívják a kollégáikat. Sok népem van ebben a pogány városban .
Szabad nekünk így imádkoznunk azokért, akiknek szeretnénk a megtérését, és tulajdonképpen kivétel nélkül mindenkire így kell néznünk. Ezzel a reménységgel: nincs semmi gát, ami az Isten kegyelmét megakadályozná. Onézimosz is Isten gyermekévé lesz.
c) És mit tanulhatunk meg Páltól? Az apostol börtönben van. Ott akad össze ezzel a fiúval. Kiderül, hogy az ő egyik jó barátját lopta meg. Ha a személyes érzelmeinek enged, mindjárt megharagudhatna rá, dühösen nézne rá. De ő nem így tekinti Onézimoszt, hanem egy nagy lehetőségnek. Jó, meglopta Filemont, jobb lett volna, ha nem, de nem véletlen, hogy összeakadtak. Nem magától jött ő Pálhoz, az Úr Jézus küldte. Akkor Jézushoz kell vezetni Oné-zimoszt. És Pál még a börtönben is Jézushoz vezeti azokat, akiket lehet. Még az őrei közül is többeket.
A Filippi levelet is börtönből írta, és az elején írja: köszöntenek titeket a prétori-ánusok házából valók, vagyis a börtönőrök. Hát azok hogy lettek keresztyénné? Úgy, hogy össze voltak láncolva a fogollyal. Hat óránként váltották egymást, és Pál nem viccekkel szórakoztatta őket, hanem úgy látszik, nekik is Jézusról beszélt. És egy sor római börtönőr keresztyénné lett. Istentiszteleteket tartottak a börtönőrök, mert Pálon keresztül eljutott az evangélium oda is. Mert ő mindenképpen meg akart nyerni némelyeket, és ezért kész volt görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Mert a Krisztus szerelme szorongatta őt - hogy a saját szavaival jellemezzem.
Jellemző-e ez ránk, hogy nem a személyes érzelmeink határozzák meg, kire hogyan nézünk, hogy kiből mit nézünk ki, hanem mindenütt a másokért felelős szeretet irányít. Félre a személyes érzelmekkel, itt nincs ellenszenv meg rokonszenv. Itt felelősség van és szeretet. És mindegy, ki az, aki odakerült. Ismeri már Jézust? Nem. Akkor oda kell vezetni őt Jézushoz. Ennek érdekében mindent el kell követni szelíden, türelmesen, szeretettel, elszántan az ő érdekében.
És Onézimoszból Filemon munkatársa lesz. Ki hitte volna?! Egyikük sem hitte volna és senki más, de ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. És figyeljük meg a folytatást is. Megtörtént a nagy csoda, Onézimosz hívő ember lett. Na de hát most védeni kell. Egy kis bárányka, aki eltévedhet akárhova. Kísérni kell az útján, mutatni kell neki az utat, be kell biztosítani. Ajánlom: otthon is olvassuk el még egyszer ezt a levelet.
Minden szavából süt Pálnak ez a felelős szeretete. Teljes tekintélyét latba veti azért, hogy megmentse ennek a fiúnak az életét, - mert ha érvényesítik a jogot, az akkori szokás szerint könnyen az életével fizethetett volna szökéséért, megmentse a hitét: megőrizze őt attól, hogy botránkozzék egy keresztyénben, mert ha Filemont éppen rossz kedvében kapja, amikor hazamegy, az mindjárt a házibörtönbe küldi, vagy ki tudja, mit csináltat vele. Hozzák a sütővasat és rákerül a bélyeg. Ezt meg kell előzni, ez tragédia lenne. Önmagában is tragédia, így még inkább: egyik hívő a másiknak nekiesik. De Filemon ezt nem tudhatja, ezt valahogy el kell magyarázni. És apellálni kell Filemon múltjára, a közös múltra, a közös élményekre - majd mindjárt olvasunk néhány idézetet még egyszer. Filemont is meg kell puhítani. Mert őt is veszély fenyegeti. Olyan helyzetbe kerülhet, ahol él a jogával. Itt most nem szabad élni a jogával. Itt most egészen más alapra került az ő kapcsolatuk. Ha ebbe a jog beleszól, vége mindennek! Itt most már csak a szeretet juthat szóhoz. De ki tudja, milyen hitbeli állapotban van most Filemon? És egyikünket sem jellemez az, hogy betölt minket Krisztus szeretete. Őt is védeni kell attól, hogy méltatlanul viselkedjék. Ez a lelkigondozás, amit Pál végez. Mindenki fontos: a századik bárányka is, utána megyek a jézusi indulattal, gondolkozom a másik fejével is, a másik helyett is. Védi Onézimoszt, védi Filemont, miközben egészen az Úr Jézusra bízta őket. Tudja: nem ő fogja megmenteni a helyzetet onnan a börtönből, miközben csörög a lánc a kezén. De amit megtehet, azt megteszi ezért.
Valóban a Krisztus szerelme szorongatja az ilyen embereket. És jó lenne, ha minket is az szorongatna. Ha így kísérnék el az imádságaink a gyerekünket, ha ez az indulat ihletne minket egy-egy levél megírására - idejében való megírására. Ha nem fontoskodnánk, de nem is lennénk könnyelműek soha. Ha nagyon fontos lenne nekünk mindenkinek a hite, a hitben való növekedése, akiért bármit is tehetünk. Ezzel a szeretettel és ezzel a felelősséggel.
Itt valóban nem a személyes érzelmek diktálnak már, itt a másik lesz nagyon fontos. Az egész gondolatmenetet ez az indulat vezeti. Most nem olvasom újra a levelet, csak a pontokra utalok. Az első két versben arra utal az apostol: milyen mélyen összetartoznak Filemonnal, még Filemon nem tudja, miért jött a levél, remélhetőleg ott van előtte Onézimosz és nem küldte azonnal valamiféle házibörtönbe. Testvérem, munkatársam, bajtársam, a közös gyülekezet - milyen mélyen összekötik a legfontosabb dolgok a levél feladóját és címzettjét: Pált és Filemont. Mi összetartozunk - erre apellál.
Aztán elmondja, milyen hálás Istennek azért a sok jóért, amit hallott Filemonékról. Azután tér rá a kérésére. Azt mondja: most parancsolhatnék neked, de szeretném lehetővé tenni, hogy önként engedelmeskedj. Nem nekem, az Úrnak. Ezért csak kérlek. És itt az érzelmeire is hat Filemonnak. Azt mondja: én, Pál, az öreg. Nem lehetett ő olyan nagyon öreg, 55-60 év között lehetett akkor Pál apostol, de úgy látszik, Filemonnál mindenképpen idősebb volt, meg az a sok gyötrettetés talán megöregítette. Én, az öreg, aki most még fogoly is vagyok. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy nem akárki írja. De nem ez a döntő érv, hanem az, hogy az Úrban. Neked az Úrban kell most mindent mérlegelned.
Akkor jön az Onézimosszal való teljes azonosulás. Azt mondja: hozzád küldöm az én fiamat, akit itt a fogságban szültem. És amikor ő, vagyis az én szívem, hozzád megy, akkor úgy fogadd ezt a levelet. Úgy fogadd őt, mintha én mentem volna. - Teljes azonosulás. Gondoljuk el: a tekintélyes apostol egy kis sihederrel. Na, de Krisztusban már nem ez érvényesül, hanem engem is elfogadott az Úr, aki az egyházat üldöztem, mondhatná Pál - és mondta is sokszor -, meg őt is elfogadta. Mi testvérek vagyunk. Így fogadd őt magadhoz.
És akkor jön a csúcs: el ne felejtsd, egészen új viszony alakult közöttetek. Onézimosz úgy jött ide, mint egy rabszolgatartó kiszolgáltatott rabszolgája, és most úgy adja át neked az én levelemet, mint testvérünk a Krisztusban. Vagyis: Filemon, Pál, Onézimosz testvérek. Egészen más alapra került az egymáshoz való viszonyuk. Ezen belül is érvényes az, hogy Onézimosz meglopta Filemont, és ezt nem lehet ennyiben hagyni. Pál ezért írja: azt én megfizetem, azt mi rendezzük egymással. Neked nincs rendeznivalód Onézimosszal, csak az, hogy visszafogadod, mégpedig mint testvért az Úrban.
Aztán egészen hétköznapivá válik a befejezés: egyébként készülök hozzátok, légy szíves, készíts szállást, hiszen azért imádkoztok, hogy újra ott szolgáljak. Ha az Úr megengedi, részemről semmi akadálya. Ezenkívül üdvözölnek titeket a következők... S mit kezd most Filemon ezzel a levéllel? És mit kezd a szökött rabszolgával? A 16. vers az, ahol eléri a csúcsát a levél: „Most már nem úgy nyered vissza mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint testvért. Aki főként nekem kedves, de még inkább neked, testben is, és az Úrban is.”
Ez a képes helyhatározó: az Úrban, azt jelenti, hogy akik magukra vették Krisztus uralmát, azok beléptek az Isten országába. Ott valósul meg az Isten akarata. Azok polgártársai lettek a szenteknek. Azok az Isten családjának a tagjaivá váltak, mert aki Jézust befogadja, hatalmat ad annak, hogy Isten fiává legyen. Egy családnak a tagjai, ugyanaz az Atyjuk. Olyan új erőtér ez, ahol a részecskék teljesen átrendeződnek. Mindennek egészen más súlya és jelentősége lesz. Ezenkívül képtelen kérés lenne az, amit Pál kér: fogadd őt vissza, mint a testvéredet. Kicsodát? A szökött rabszolgát, aki meglopott? Megbüntetni! Nem, az Úrban! Ja, az más!
Nem lehet ezt itt részletezni, de gondoljunk egy kicsit a tanulmányainkra vissza, hogy milyen volt a rabszolgatársadalom. És most Filemonnak meg kell tanulnia, amit Pál a Galatáknak írt, hogy a Krisztusban nincs zsidó és pogány, rabszolga és rabszolgatartó, sem férfi, sem nő, hanem ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
Pál nem szervezett lázadást a rabszolgatársadalom ellen, de áradt rajta keresztül az a krisztusi erő és szeretet, amelyik belülről feszítette szét ezt a társadalmat. És ez a krisztusi erő és szeretet minden társadalomnak a visszásságait feszíti. Nem lehet beszorítani sehova. Sajnos mindentől idegen, annyira megromlott ez az egész élet. De ez a sajátos hozzáállása az igének - például a rabszolgatársadalom visszásságaihoz is. Itt az emberi kapcsolatok egészen új alapra épülnek.
Filemonnak és Pálnak közös célja volt: embereket nyerjenek meg Krisztusnak. Pál most örömmel közli Filemonnal, hogy valakit sikerült megnyernie. Hogy hívják? Onézimosz. Micsoda? Az az én rabszolgám, aki meg is lopott. De megbánta! - írja Pál, és bocsánatot kapott. Filemon, te hány bűnödre kaptál bocsánatot? És nekem mi mindent bocsátott meg az Úr? Ezt mi tudjuk egymásról.
Nos, jött egy új testvér. Neki is sok mindent meg kellett bocsátania az Úrnak. De ez egy másik ember, aki most hozzád visszamegy. Ő testvéred az Úrban. Egyiküknek sem lehetett ez könnyű. Ezen kívül, az Úron kívül, jöhet a bosszú, marad az ellenségeskedés, és behajtjuk azt, amivel a másik tartozik. Ezen belül, az Úrban, érvényesül az irgalom, a megbocsátás, a szeretet, amit mindnyájan előbb Jézustól kaptunk hihetetlen mennyiségben, és amiből csak egy kevéskét kell hogy tovább adjunk egymásnak, és akkor mindjárt testvérként tudok ránézni, nem úgy, hogy ő a szolgám, aki megrövidített valamivel.
Luther azt írja ennek az igének a magyarázatában, hogy így azonosult velünk Jézus, ahogy itt Pál Onézimosszal, és így fizette ki minden adósságunkat, ahogy Pál a saját keze írásával írja a kötelezvényt: én megfizetem neked. Ezért lehetséges az, hogy mi is egészen más emberekké legyünk.
Néhány kérdésre válaszoljunk magunkban: kihez menekülünk, amikor hajt a bűnünk, a kétségbeesésünk, a félelmünk, mint ahogy Onézimoszt hajthatta akkor? Jézus az, aki várja a szökött rabszolgákat, a tolvajokat, a bűnösöket, akiknek a számára nincs remény - mint ahogy énekeltük az előbb.
A másik: jellemez-e minket ez a lelkület, ez a szenvedély, ami Pálban élt: embereket megmenteni Jézusnak? A lélekmentés szenvedélye, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket. Félre mindenféle személyes érzelmet, ítéletet és előítéletet; az örökkévaló lelkét látni, ami a kárhozatba hullik, ha nem ismeri meg Jézust. Mutassuk a Jézushoz vezető utat! S ennek érdekében levelet írni, beszélni, hallgatni, imádkozni, tűrni ... Mindent megtenni, ami ezt szolgálja.
Harmadszor: hogyan viselkedünk akár kritikus helyzetekben is, mint Filemon? Valóban az Úrban? Mihelyt kilépünk ebből, azonnal megeshet, hogy miattunk káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Amikor az Úrban vagyunk, egészen másként bírunk mindent hordozni, elviselni, szenvedni, megbocsátani. Itt valóban a természetünk feletti győzelemre van szükség. Jézus győzelmére bennünk.
Ezt is jelenti az adventi próféta, Keresztelő János programja: néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).