Istenünk, szeretnénk mi is őszintén leborulni a te dicsőséged nagysága előtt. Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokkal többet cicomázgatjuk testünknek a templomát, mint amennyit törődünk azzal, hogy valóban te és csak te lakozzál bennünk, uralkodj rajtunk, és vezess minket minden tekintetben.
Kérjük most tőled ezt alázatosan. Kérünk, leplezd le mindannyiunk életében a keveréseket. Nem akarunk kettősségben élni. Egyedül hozzád akarunk ragaszkodni, de hozzád akkor is ragaszkodni akarunk, ha amiatt kellemetlenségek, vagy kimondottan próbatételek érnek bennünket.
Urunk, szeretnénk komolyan hinni, hogy minden próba és veszteség, megaláztatás és hátratétel, ami miattad ér minket, az hozzád visz közelebb és a dicsőséghez, amit elkészítettél a tiéidnek. Könyörülj rajtunk, hogy mindvégig hűségesek maradjunk hozzád. Kérünk, hogy se ígérgetéssel, se fenyegetéssel, se semmi mással el ne szakíthasson minket tőled a gonosz.
Könyörülj rajtunk, hogy öröm legyen az, hogy követünk téged, hódolunk neked, s ha kell, szenvedünk érted. Taníts meg minket előírásaid szerint élni. Szabadíts meg attól a téves gondolattól, hogy ez beszűkíti, megszegényíti vagy megkötözi az életünket. Taníts minket abban a nagy szabadságban járni, amiben csak az engedelmes tanítványaidnak van részük.
Dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, az áldozatodért. Engedd, hogy napról-napra jobban lássuk annak a jelentőségét, merjünk élni annak az erejéből, és tudjuk magunkat hálából igazán odaszentelni neked.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek különösen nehéz a helyzetük most. Könyörgünk azokért, akik ezen a héten álltak vagy állnak meg ravatal mellett. Könyörgünk, áraszd ki áldásodat azokra, akik most vannak csendeshéten. Készítsd el a te életüket formáló igédet jövő hétre is. Engedd, hogy minden alkalmat kihasználjunk arra, hogy a te dicsőségedet szemlélve átváltozzunk a te Lelkedtől.
Ámen.
Szeretnénk most egészen mélyen megalázni magunkat előtted, hatalmas Istenünk, és mindezt, amit most rólad énekeltünk, szeretnénk komolyan venni. Azt, hogy te vagy az egek nagy királya, a tied minden hatalom ezen a világon, hogy te alkottad az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Azt, hogy minden nyomorúságunk ellenére te feltétel nélkül és kimondhatatlanul szeretsz minket, és azzal a bizonyos reménységgel bukdácsolhatunk itt a földi életben, hogy tudjuk: egyszer majd hófehér ruhát kapunk tőled a mennyei dicsőségben, mindezt egyedül Jézusért.
Áldunk téged, Jézusunk, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Köszönjük, hogy idehívtál most minket, és köszönjük, hogy nemcsak a templomba jöttünk, hanem a te színed előtt lehetünk. Kérünk, te magad győzz meg minket erről azzal, hogy szólsz hozzánk egészen személyesen.
Szólj most nekünk vigasztaló, bátorító igét, olyat, ami összetöri a keménységünket, vagy felemel az elesettségünkből. Pontosan tudod melyikünknek mire van most szükségünk. Szeretnénk bizalommal kiszolgáltatni magunkat neked. Vegyél gyógyító kezedbe, szólj hozzánk újjáteremtő szót, és taníts meg azt úgy hallgatni, hogy abból tett legyen, hogy formálja az életünket, a gondolkozásunkat. Hogy ne csak ez a nagy világmindenség, hanem a mi kicsi életünk is tudjon téged igazán dicsőíteni.
Ámen.
Nem olyan régen olvastuk ezt a fejezetet is bibliaolvasó kalauzunk szerint, amikor Ezékiel könyvének a végéhez közeledtünk. A nép még mindig a babiloni fogságban van, Ezékiel próféta is ott van velük, de Isten neki már megmondja, milyen jövőt készített a népnek. Benne van ebben az az ígéret, hogy vége lesz a fogságnak, újra felépül a templom, Isten a maradékot hazahozza, mert Ő jövőt készített népének.
Mindez olyan körülmények között hangzik el, amikor nagyon sok nyomorúság van, amikor igen hosszú idő telt már el azóta, hogy el kellett jönniük otthonról a fogságba, amikor nagy távolságra vannak a romokban maradt hazától, és amikor sokan már meg is szokták ezt az új helyzetet, és talán le is mondtak arról, hogy még egyszer hazamehetnek.
Ki hiszi azt el, amit Isten ígért a prófétán keresztül a jövendőről? És ki hiszi el ma közülünk mindazt, amit Isten az Ő igéjében mond? Jövőt építeni Isten csak azok által tud, akik hisznek neki. Azokat az ígéreteit és kijelentéseit is komolyan veszik, amik képtelenségnek tűnnek, amit hallva megáll az ember esze, ami nekünk soha nem jutott volna eszünkbe. Komolyan vesszük-e azt, amit Isten mond?
Ennek a fejezetnek három szereplője van: a mindenható Isten, az Ő népe és Ezékiel próféta.
1) Mit tudunk meg Istenről? Elsősorban az Ő dicsőségéről beszél ez a fejezet. Valami olyanról, amiről ritkán szoktunk beszélni. Ami megfoghatatlan a számunkra. Mit jelent ez: Isten dicsősége? Azt olvassuk róla, hogy Isten, aki annakidején, mikor a nép sorozatosan megfertőzte a templomot, kivonult a templomból, (Ezékiel könyve elején van ennek a leírása), most újra bevonul majd az újonnan felépítendő templomba.
Isten dicsősége közeledik. Mekkora az Ő dicsősége? Azt írja a próféta: betölti az egész földet. Milyen nagy az, ami betölti az egész földet? Itt fölmondja a szolgálatot a fantáziánk. Nem tudjuk, milyen nagy, nagyon nagy. Még annál is nagyobb ... Végtelenül nagy. Milyen nagy az, ami végtelenül nagy? Ugye milyen szűkös kategóriákban tudunk gondolkodni? Amit nem tud elképzelni az ember, arról azt gondolja: nincs is, vagy nem olyan. Isten dicsősége végtelenül nagy, mert Isten végtelen. Nem is kell hozzátenni, hogy nagy. Végtelen ...
Nem tudjuk elképzelni, milyen. Óvakodnunk kell attól, hogy megpróbáljuk elképzelni Istent akármilyen módon. „Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt nekünk.” Ne képzeljük el Istent semmilyennek, mert csak melléfogunk, csak valamilyen hamis képzet él bennünk. Aki meg akarja ismerni, hogy Ő ki, az ismerje meg egyre jobban Jézus Krisztust. „Aki engem látott, látta az Atyát” - ezt mondja Jézus. Mert az Ő dicsősége végtelenül nagy.
Aztán mikor bemegy a templomba, betölti a templomot is. Isten nélkül értelmetlen a templom. Az előző fejezetekben olvastuk pontosan, hogy épül fel az új templom, mekkora lesz, milyen szép lesz, milyen dicsőséges. Áll az épület már, de minek? Amíg Isten nincs benne, addig semmi értelme nincs a templomnak. Isten jelenléte teszi azt az épületet templommá.
Isten jelenléte mennyire fontos nekünk? Azt mondja Pál apostol: „a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma.” Bennünk lakozik-e Isten Szentlelke? És mennyire fontos nekünk az, aki bennünk lakozik? A legtöbb embernek sokkal fontosabb az épület. A testünkkel rendkívül sokat bíbelődünk, és olykor eszünkbe sem jut: ki lakozik benne?
Egyszer egy nehéz látogatásra indultam többedmagammal, és a háziasszony, ahonnan indultunk, ő is jött volna velünk. Már mindenki készen volt, ő még mindig nem érkezett meg. Volt, aki türelmetlenkedni kezdett: hol van, mit csinál? S akkor a 4 éves forma kislánya előszaladt és jelentette mit csinál anyuka, és mutatta is. Azt mondja: a tükör előtt áll és kré-megetje, krémegetje. Indulásra készen van a csapat, mindenkinek szorul a gyomra a nehéz feladat miatt, vajon nem azzal, vagy elsősorban azzal kellene-e törődnünk, hogy ki lakik bennünk, hogy Isten Lelkének az erejével megyünk-e? Persze, ne legyen kócos, rendetlen, aki megy, de amikor az annyira fontos, hogy kré-megetje, krémegetje ... és amikor egyáltalán nem lesz esetleg fontos, hogy mi van ott belül, hogy ki van ott belül, hogy Isten Lelke vezet-e, hogy Ő mondja majd, amit mondjak, hogy tőle kérjek bátorságot, alázatot, bölcsességet, szeretetet, - mindent, ami szükséges egy ilyen nehéz lelki feladathoz. Nem gyanúsítom ezt az asszony, hogy neki ez nem lett volna fontos, csak bennem maradt ez a kép: már menni kellene, és a testünkkel még mindig foglalkozunk. Azt a tincset még odébb kell tenni. A következő lépésnél megint ott lesz, ahonnan odatette, de akkor is odébb. Ez annyira fontos ... Hogy nézek ki? Ez rendkívül fontos: Milyen a templom épülete, - de benne van-e az Isten dicsősége? Valóban a Szentlélek irányítja-e mint hívő embernek minden gondolatunkat, és tettünket.
Isten nagy ígérete az Ő jelenléte. A Biblia legvégén olvassuk, a Jelenések könyve 21. fejezetében, amikor Isten az új Jeruzsálemről, az üdvösségről, a mennyei életről beszél, akkor ezzel kezdődik ez a fejezet: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; letöröl minden könnyet a szemükről.” Ez a nagy ígéret, Isten jelenlétében élni. És nekünk már most lehetővé tette ezt a mindenható Isten. Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, és akinek fontos az, hogy az Isten Lelke lakozzék benne, akinek fontos az, hogy Isten dicsősége el ne távozzék a bűnei és megkeményedett szíve miatt, az már itt a mennyben él. Isten jelenléte az maga a menny, és bizonyos értelemben már itt átélhetjük ezt.
Hadd idézzek egy nagyon fontos igét ezzel kapcsolatban, ami Isten dicsősége és a mi nyomorult kis életünk kapcsolatáról szól. Ezt írja Pál apostol: „Mi pedig az Isten dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélve, ugyanarra a képre átváltozunk dicsőségről dicsőségre az Úrnak Lelke által.” (2Kor 3,18).
Adva van tehát Isten dicsősége és adva vagyok én, nyomorult kis ember. De az újjászületett ember, akiben Isten Szentlelke van, az egyre többet szemléli az Úrnak dicsőségét. S miközben szemléli, az Isten dicsősége átsugárzik az ilyen emberbe, és nagy metamorfózison (átalakuláson) megy át. Lépésről lépésre átalakulunk, dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Isten Lelke munkája nyomán. Aki sokat szemléli Isten dicsőségét, és akinek fontos az, hogy Isten dicsőségében, az Ő jelenlétében éljen, az az ember folyamatosan át kezd alakulni. Egyre inkább hasonlít ahhoz, aki felragyogtatta nekünk Isten dicsőségét: Jézus Krisztushoz. Ez a Szentlélek munkája. Ezt nevezzük megszentelődésnek. Amikor Isten dicsőségét szemléli az ember, és ez átalakítja.
Egyre nehezebb ezt a hívő embereknek is megvalósítani. Egyre jobban belehajszol minket a világ, a korszellem, meg saját magunk egy olyan menetbe, ahol nincs idő, nincs mód, nincs csend elmélyülni... És elhitetjük magunkkal: nincs szükség arra, hogy az Isten dicsőségét szemléljük, hogy Isten előtt csendben időzzünk, hogy az Ő nagy tetteit újra és újra végiggondoljuk, hogy a Szentírásban kijelentett igazságait megtanuljuk, hogy az életünket újra és újra ahhoz igazítsuk - ezt jelenti az Isten dicsőségét szemlélni, - és így átváltozzunk. És mivel erre nem szán időt az ember, nem veszi komolyan, nem változik át, marad olyan, mint volt.
Nos, csak a templom fontos-e, vagy aki abban lakik, az még fontosabb? Ez a fejezete arról szól, hogy miután kész a templom, Isten dicsősége betölti azt. Azért épült, az a célja, egyébként nincs semmi értelme. Enélkül semmi értelme a mi földi létünknek. Isten jelenléte ad annak értelmet. Ennyit tudunk meg Istenről ott egyebek közt.
2) És mit tudunk meg a népről? Azt mondja Isten az Ő népéről: „Beszenynyezte az én nevemet Izráel háza és az ő királyaik paráznasággal, a királyok holttestével és áldozóhalmokkal, meg azzal, hogy küszöbüket az én küszöböm mellé, ajtófélfáikat az én ajtófélfáim mellé helyezték úgy, hogy csak egy fal volt köztem és köztük. Beszennyezték szent nevemet utálatos tetteikkel, azért jött reájuk az ítélet.”
Mit jelent ez a kicsit furcsa leírás, amit itt olvastunk? Azt, hogy Isten népe megpróbálta keverni a dolgokat. Két síkon is. Megpróbált vallást vallással keverni, és megpróbálta a vallást a világgal összekeverni.
Hogyan történt ez? Az előbbi úgy, hogy nem tagadták ők meg soha Istent, de egyre több kultuszhely épült idegen népek isteneinek, bálványoknak. Sőt az a szörnyűség is előfordult, hogy közvetlenül a templom mellé építettek pogány bálványnak kultuszhelyet, úgy, hogy csak egy fal választotta el a kettőt - ahogy itt olvastuk. Ez is templom, az is templom. Ez is Isten, az is isten. Neki is megadjuk, ami szükséges, mert sosem lehet tudni, a másiknak is megadjuk, mert ott is sosem lehet tudni. Keverni a vallásokat.
És keverni a vallást a világgal. Ez meg abban mutatkozott meg, hogy némely királyok holttestét ott temették el, közvetlenül a templom mellett, a szentély mellett. Különösen két istentelen király: Manassé és Ammon holtteste került oda, és bosszantotta Istent. Mert az úgy volt szokás a világban, de Isten mást javasolt. Volt a Dávid városa, ahova a királyokat temetni kellett volna, de ők nem úgy, ahogy Isten mondta, meg nem úgy, ahogy a hívő eleik csinálták, hanem másként, mert most az úgy modern: keverjük a kettőt. A keverés bűnéről beszél itt Isten. És különösen erről: hogy csak egy fal választott el engem a ti bálványaitoktól.
Ez mindnyájunknak kisértésünk ám, hogy nem tagadom meg Istent, dehogy is ... Üzemel a templom is, bemutatjuk az áldozatokat, megvannak az ünnepek és meg is tartjuk az ünnepeket. De a bálványoknak is megvannak az ünnepeik. Innen kijövünk, oda bemegyünk. „Ajtófélfáim mellé az ő ajtófélfáikat tettétek.” Praktikus, mert még közel is van. És nem veszi észre a hívő sokszor, milyen iszonyat, amit művel. Ilyen nincs. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat azzal: én vagyok az Úr, a te Istened, és nem többen vagyunk urak. Ne legyenek isteneid én előttem, mert én hoztalak ki téged Egyiptomnak földjéből, a rabszolgaság házából. És ne csinálj magadnak semmiféle idegen isteneket. Nem véletlenül ez a Tízparancsolat első két mondata. De erről megfeledkezett sokszor Isten né-pe, és nekünk is nagy a kísértésünk erre.
Mit jelent ez a kettősség? Néhány nagyon egyszerű példát mondok. Szépen imádkozunk itt benn, mihelyt kilépünk az ajtón, elkezdünk pletykálkodni. Másokról olyat mondani, ami senkit nem épít, senkit nem visz előbbre, vagy nem is igaz. Ott vannak a kedves fiataljaink a csendeshéten és rácsodálkoznak az Isten szeretetére, szombaton hazajövünk, és még szombaton elindul a barátjával közös sátorban egy külföldi útra. És paráználkodnak napról napra, és ital is van ott, mert az a fiú egy olyan, és nem akarja, hogy otthagyja. És ő őszintén mondja azt a csendeshéten, hogy ő Isten akarata szerint akar élni, és mégis lefekszik a barátjával a következő napokban. Csak egy fal választja el az Isten szentélyétől a bálványoknak a templomát. És azt hiszi az ember, ezt sokáig lehet csinálni, vagy hogy következmények nélkül lehet csinálni.
Amikor egyik este a feleségéhez megy haza előbb a kedves férfiú, másik este a szeretőjéhez megy oda előbb. És aznap is hazamegy. Ő papíron marad a férje a feleségének, de csak egy fal választja el a tisztát a szennyestől. És azt hiszi, ezt lehet következmények nélkül csinálni. Egy ideig lehet, - és éppen ez az ördögnek a nagy becsapása -, hogy elhiteti velünk: praktikus is. Minél közelebb laknak, annál praktikusabb. Építsük oda a bálványtemplomot az Isten temploma mellé.
Ennek hosszú távon az lesz a következménye, hogy azt a templomot az Isten lerombolja, és Ő kivonul onnan. És jön a babiloni fogság, és csak amikor megtisztult a maradék, akik már ott születtek a fogságban, azokból valamennyit ment haza az Isten és nekik készít jövőt.
Vagy amikor buzgón imádkozik a hívő ember, és amikor feláll, ugyanúgy összeszorul a szíve az aggodalmaskodásai és a félelmei miatt. Mert nem tudta, nem akarta, nem merte igazán Istenre vetni minden gondját. Tudja ő idézni az 1Pét 5,7-t: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Azért is imádkozott, és mégis maradt minden a régiben. Mert Isten hátha elfeledkezik ró-la, mert Isten, aki tegnapelőtt ugyan megmutatta az Ő hatalmát, ma már hátha nem Isten ... És engedi, hogy a kételkedés, a hitetlenség diadalmaskodjék benne.
Tovább nem is sorolom, mert az életünk minden területén megpróbálkozik a kísértő azzal, hogy ez a keverés bekövetkezzék. Vallást vallással. Vasárnap délelőtt elmegyek istentiszteletre, délután elmegyünk a kártyavetőhöz. Ez nem kitalált történet. Vallást vallással keverek, vagy a vallásosságot a világiassággal. Mert ugye most az a modern, hogy a királyokat oda kell temetni, mindegy, hogy Isten erre nézve is világos útmutatást adott.
Nos, ezt tudjuk meg itt a népről, de megtudunk még valamit. Megtudjuk, hogy Isten küldi hozzá a prófétát, a prófétának pontosan megmondja, mit hirdessen, és azt mondja: ha tud ez a nép még pirulni és szégyenkezni, akkor lehet újat kezdeni. És a fejezet utolsó mondata így hangzott: „én pedig kegyelmes leszek hozzátok - ezt mondja az Úr.” Ha abbahagyjátok ezt a kettősséget. Ez a szó is itt van: ha abbahagyjátok ...
Ha még tud pirulni az ember, hogy Uram, neked igazad van, szörnyű, hogy mit csinálok én, nem akarom a kettősséget folytatni. Egészen egyértelmű, tiszta, átlátszó istenfélő életet akarok élni. Hozzálátunk a nagytakarításhoz, ki a bálványokkal! És ha tud pirulni a nép, akkor Isten kegyelmes az Ő népéhez.
3) És mit tudunk meg a prófétáról? Megtudjuk először is azt, hogy ő nem magától megy ide, oda, amoda, - Ezékiel nagyon mozgékony próféta - hanem mindig a Lélek viszi. Néha úgy, hogy nem is akar menni, akkor felemeli őt a Lélek és leteszi ott, ahol feladata van. De engedi, hogy vigye őt a Lélek. Vezethető Ezé-kiel. Ha fél a feladattól, akkor is megy oda, és tudomásul veszi Isten akaratát. Aztán megtudjuk róla azt, hogy amikor meglátja Isten dicsőségét, azonnal arcra borul előtte. Századunk egyik nagy teológusának van egy tartalmas könyve, amelyik arról szól, hogy az igazi istenismeretből mindig igazi istentisztelet következik. Ezékiel tudja, hogy ki az Isten, ezért tudja azt is, hogy kicsoda ő maga. És ő csak leborulva imádhatja az Istent. Sokszor istenismeretünk hiányosságaiból következnek az istentiszteletünk hiányosságai. Tehát ő arcra borul, és úgy imádja Istent.
Aztán ő az, akihez szól az Isten. Vele lehet szót érteni. A többieknek nincs fülük a hallásra egyelőre, majd talán meghallják azt, amit Ezékielen keresztül mond Isten. De ő fogja Isten adását. Nyitottak vagyunk-e mi arra, és jól van-e be-állítva a vevőkészülékünk? Vételre van-e állítva a lelkünk: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Mégpedig úgy hallja, hogy aztán csinálja is azt, amit meghallott. Ezékiellel lehet beszélni, és Isten pontosan előírja neki, hogy mit csináljon a nép.
A fejezet második felét nem olvastam fel, mert ott mindenféle hosszmértékek vannak. Pontos leírása annak, hogy mekkora legyen az oltár, milyen legyen, milyen kövekből, és Ezékiel feladata az, hogy előírásosan, teljesítsék azt, amit Isten mondott. Ahogy ezeket a részleteket újra és újra elolvastam, egyre hangosabb lett bennem Istennek az a kérdése: vajon így élem-e én a magam hívő életét? Az Isten előírásait követve beszélünk-e, gazdálkodunk-e, élünk-e, nyaralunk-e, és így tovább? Isten pontosan megmondta népének, hogyan kell gondolkoznia, élnie, együtt élnie, alkotnia, szenvednie, megalázkodnia ahhoz, hogy Isten népe maradjon. Készen vagyunk-e erre?
Egyre nehezebb ebben a világban Isten előírásai szerint élni. Egyre bolondabbaknak látszanak a hívők, akik valóban engedelmeskednek az igének. Mert ez a világ, amiben élünk, rohamosan távolodik Isten előírásaitól. Lassan szinte lehetetlen boldogulnia ebben a világban annak, aki igeszerűen akar élni, könyvelni, adózni, dolgozni és így tovább. És ez egyre nehezebb lesz - erről a Biblia világosan beszél. Eljön az az idő, amikor azok, akik az Isten igéje szerint akarnak élni, nem utazhatnak majd sehova - ott van a Jelenések könyvében, - nem adhatnak el semmit, nem vásárolhatnak semmit - halálra vannak ítélve. Csak azok utazhatnak, kereskedhetnek stb., akiken ott van a fenevadnak, az Antikrisztusnak a bélyege. Aki ragaszkodik Krisztushoz, és nem veszi magára ezt a bélyeget, ki van zárva az életből. Efelé haladunk, aztán majd Isten ennek véget vet, és akkor jön az új teremtés. De ennek az előszele már most megcsap bennünket néha. Csak az nem érzi ezt, aki nem akar következetesen az Isten igéje szerint élni. Aki langyosan, kétkulacsosan ellavirozik. De akik radikálisan az Isten igéjének engedelmeskednek minden kérdésben, azoknak egyre nehezebb az életük gazdaságilag is, erkölcsileg is, a közmegbecsülést illetően is, az előrejutásukat illetően is, a napi nyugalmukat illetően is ... Mindenféle tekintetben.
Ezen nem kell felháborodnunk, nem kell csodálkoznunk. Isten igéje világosan tájékoztatja erről a hívőket. A kérdés csak az, hogy noha egyre nehezebb lesz hívőnek lenni, akkor is ragaszkodunk-e mi Krisztushoz? És minden körülmények között megmaradunk-e az Ő nyájában? Ezért van ám olyan gyakran szó a Zsidókhoz írt levélben is, meg a Jelenések könyvében is - ez a két könyv az, ami erről a korszakról a legtöbbet elmondja, - hogy vérig, mindhalálig hűségesnek maradni. Ha kell, a vértanúhalálig is ragaszkodni Krisztushoz. Könnyű erről így beszélni, most ez még nem fenyeget minket, de nem árt tudatosítani azt, hogy felgyorsulhat a folyamat, és az tény: egyre nehezebb hívőnek lenni, függetlenül attól, hogy miféle gazdasági és politikai rendszerben él a hívő ember.
És még valamiről: a fejezet utolsó versében részletesen szó van arról, hogy majd ha felépül a nagy áldozati oltár az új templomban, hogyan kell előbb az oltárt megtisztítani, aztán az oltáron áldozó papokat megszentelni, azután mennyi áldozatot kell bemutatni azért, hogy a nép Isten elé járulhasson. Egy héten át ölni kell az állatokat, és utána is állatok százainak és ezreinek a vére kell, hogy elfolyjék, hogy valami módon a bűnnek a nagyságát tudatosítsák az emberek magukban, - és akkor hangzik el ez a mondat: én pedig kegyelmes leszek hozzátok.
És ha az a sok vér ott kifolyik, és sok állat az oltáron elpusztul, akkor a nép bűnét ez eltörli? A Zsidókhoz írt levél 10. része foglalkozik ezzel a kérdéssel, néhány verset hadd olvassak belőle. „Mivel a törvény az eljövendő javaknak csak árnyékát, de nem a mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak, és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre csak a bűnökre emlékeztetnek. Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”
Hát akkor mi törli el a bűnöket? Így folytatja: „Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Jézus azonban, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”
Ha ennek a fejezetnek az elején Isten dicsőségének a nagysága ragyog fel, amit mi nem tudunk elképzelni, hogy milyen nagy, akkor a végén Jézus Krisztus golgotai áldozatának a nagysága fénylik előttünk. Hiába mutattak be bakok és bikák ezreivel áldozatot, az nem törölte el a bűnöket. Ő azonban egyetlen áldozatával egyszer s mindenkorra engesztelést szerzett mindazoknak, akik hisznek benne.
Ezért is gondoltam, jó lesz, ha a végén elénekeljük azt az éneket, amelyik Jézusnak erről az egyedülálló, kozmikus nagyságú áldozatáról szól, amelyik valóban eltörli a bűnöket. Még a mi kettősségeinktől is meg tud szabadítani: engesztelést szerez Istennél, hogy igazán a Szentlélek temploma lehessen életünk és az Isten Lelke lakozzék bennünk.