11. ELKÖLTÖZÉS

Vége felé közeledünk a második timótheusi levél tanulmányozásának, amelyikből olyan sok fontos igazságot tanultunk meg az elmúlt hetek során. Legutóbb arról volt szó, hogy Pál apostol erőteljesen bátorítja Timótheust: hogy hirdesd az igét! És ha nem akarják hallani? Akkor is hirdesd az igét. És ha mást akarnak helyette, viszket a fülük és ők keresnek maguknak tanítókat? Annál inkább hirdesd az igét! Tisztán, hamisítatlanul azt, ami Isten irántunk való szeretetéből és értünk elvégzett tetteiről szól. És ha egyedül maradok, mert kórusban mondják a hazugságot körülöttem? Akkor is hirdesd az igét! És ha szembe nevetnek, hogy ilyen naiv és ósdi tudománnyal állok elő? Annál inkább hirdesd az igét, mert az ő hamis tanításukról ki fog derülni, hogy hazugság, Isten pedig igazolja azt az igét, ami az Ő szájából származik.
Az apostol börtönben van, ő ott csak azoknak a katonáknak tudta hirdetni az igét, akikkel hat óránkénti váltásban összeláncolták, és közülük sokakat Jézushoz vezetett - erről is olvasunk híradást a Bibliából. Timótheus azonban szabadlábon van pillanatnyilag, hirdesse az igét akkor is, ha az neki alkalmas vagy alkalmatlan, kellemes vagy kellemetlen. A legtöbbet ezzel segítheti az embereket. Vállalja az igazság beszédét, közben éljen is úgy, hogy az élete fiatal léte ellenére illusztrálja azt, amit mond a reá bízottaknak, és Isten sokakat a sötétségből a világosságra, a kárhozatból az üdvösségre fog vezetni. Sok életkérdésre választ, megoldást fog adni, miközben hallgatják az Ő igéjét.
Ez után az objektív rész után hirtelen hangot vált az apostol, és egészen személyes szubjektív szakasz következik. „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.”
Pál börtönben van, és úgy látszik, már eldőlt, kivégzik a hitéért, Jézusért. És mint aki dombra ér, megáll, körülnéz, egy kicsit visszatekint, és ugyanakkor előre is néz. Amikor visszatekint, azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Előre nézve azt mondja - mert a hívő embernek van tovább is, mint a halál - „végezetre eltétetett nekem az igazság győzelmi koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon”. És amikor közeli halálát jelenti be kedves lelki gyermekének Timótheusnak, akkor így szól: „én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.”
Ez, hogy megáldoztatom, utal arra, hogy vértanúhalált hal, és amikor azt akarja mondani: meghalok, ehelyett ez a különös kifejezést használja: elköltözöm. Erről lesz ma szó. De azért egészen röviden nézzük meg, mit is mond ő, amikor visszatekint.
1) „Ama nemes harcot megharcoltam”. Egész élete egyetlen harc volt. Sohasem emberek ellen, mindig emberekért. Még az ellenségeiért is harcolt, hogy Isten kiszabadíthassa őket az ellenséges gyűlölködésből és Isten gyermekeivé legyenek. Pál nemes harcot vívott. A pozícióharc nem nemes harc. A még több pénzért való taposás nem nemes harc. Amikor valaki emberek ellen harcol, az soha nem nemes harc. Amikor Isten ellen harcol, akkor eleve bukásra van ítélve. De vannak nemes harcok is. Amikor másokért - különösen mások üdvösségéért - harcol valaki.
Azért volt nemes az apostol harca, mert azt a küzdelmet vívta, amit Jézus a küldetése elején reá bízott, amit így olvashatunk a Szentírásban: „nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek; hogy azt az örökséget, amit Isten elkészített nekik, átvehessék.” (ApCsel 26,18) Ő azért harcolt, hogy lehetőleg mindenki, akivel találkozik, eljusson oda, hogy megnyílik a szeme, sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez tér. Függetlenül attól, hogy a római helytartó vagy egyszerű rabszolga, mint Onézimus volt, teljesen mindegy, kicsoda, mindenkinek erre van szüksége. Ő a maga életéből tudta mit jelent a változás. Azért harcolt minden eszközzel, hogy minél több ember eljusson ebbe az állapotba.
„Futásomat elvégeztem.” Az efézusi vénektől búcsúzva azt mondta: „Semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” (ApCsel 20,24). Láttuk a levél tanulmányozása során, hogy futás közben az embernek sokszor szúr az oldala, begörcsöl a rekeszizma, legszívesebben abbahagyná. Legjobb lenne most mindjárt megállni, félreállni. Ő azonban nem hagyta abba. Elvégezte a futását minden kellemetlenség, próbatétel ellenére és közepette is. Nem őgyelgett ezen a világon, s nem futkosott össze-vissza, hanem futott. Valahonnan valahova meg akart érkezni. És most élete végén úgy látja: megérkezett.
„A hitet megtartottam.” Miért nagy dolog ez? Azért, mert el akarták venni tőle állandóan. Ki akarták cserélni, jó cserét kínáltak. Isten helyett másban higgyél. Mint ahogy ma is mondják: bízz magadban, vedd igénybe az ördög segítségét, higgy a szerencsédben, higgy a pénz mindenhatóságában. Pál azt mondja: én megtartottam, én tudom, kiben hittem, és nem cseréltem gazdát. Így érkeztem meg a halálom küszöbére is.
2) És amikor előretekint, azt mondja: el van téve számomra a győzelmi koszorú. Nem korona van itt az eredetiben, hanem koszorú, amit az olimpiai játékokon a győztesnek készítettek el. Még nem tudták, ki lesz a győztes, de ott várja a koszorú azt, aki végigfutja, aki majd befut. Pál erről meg van győződve, hogy az igaz bíró, Jézus Krisztus várja őt a futásának a végén azzal, amit nem érdemelt meg, hanem ajándékként mégis csak kap tőle.
3) Itt térjünk rá erre a különös szóra, ami egyetlen egyszer fordul elő az apostol tizenhárom levelében: az én elköltözésem ideje beállott. Mondhatta volna azt is: kedves Timótheus, hamarosan meghalok. De most nem így fejezte ki magát. Keresgél a szótárában és azt mondja: elköltözés. Ez lesz jó. Ez fejezi ki igazán azt, amit mondani akarok és amit hiszek. Ez annál inkább meglepő, mert profán görög szó. Nem a vallás szótárából való. Rendkívül érdekesek ennek a kifejezésnek a jelentései, hogy mikor használták ezt a profán görög nyelven. Még egy alkalommal használja Pál ennek az igei formáját: „kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni” (Fil 1,23). Itt azonban a főnév szerepel: elköltözés.
Mikor használták ezt? Akkor, amikor sátort bontottak és valami miatt odébb vonultak. A pásztorok szedték a sátorfájukat, ha ott, ahol legeltettek elfogyott a fű és valahol másutt jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs néha felkerekedett, szedte a sátorfáját és elment más vidékre, ahol jobb megélhetést remélt. Ma azt mondanánk: az építőmunkások jó esetben, ha befejezték a munkájukat, lebontják a felvonulási épületeket és elmennek máshova építkezni. Tehát, ha valaki valamit befejezett, és valami jobbat remél helyette, szedi a sátorfáját és elmegy máshova. Elköltözik. Nem a semmiben tűnik el az, aki elköltözik, hanem innen átmegy oda, mégpedig azért, mert ott jobb neki. Jó cserét csinál.
Azt mondja Pál neki ezt jelenti meghalni. Elköltözöm. Nem a semmiben tűnök el. Arasznyi létemet nem a nagy semmi nyeli el, hanem innen átmegyek oda, ahol sokkal jobb lesz. Ezért nem leszek öngyilkos, mert a küldetésemet itt kell elvégeznem, és azt el akarom végezni minden körülmények között. De ha már befejeztem, akkor úgysem enged itt maradni tovább az én Uram. Nem véletlen az, ha kivégeznek. Hogy ártatlan vért ontanak, ez az ő felelősségük, de Isten gyermekeivel esetlegesen nem történhet ilyen. Ha elvégezte a futását, akkor átköltözhet.
Azután ezt a szót használták akkor is, amikor az állatokat kifogták a szekér, az eke elől, vagy szabadon engedték az iga alól. Egész nap össze volt kötve az állat valamivel, amit húznia kellett. Aztán egyszer csak eljön az ideje, hogy kifogják. Az elköltözés ideje elérkezik, és mehet az istállóba, vagy a mezőre legelni. Mindenesetre pihenni. Nem kell tovább húzni az igát. Fellélegezhet, megpihenhet.
Pál nem félt a munkától soha. A thesszalonikai, a korinthusi gyülekezethez írt levelében is részletesen szól erről: ingyen kenyeret nálatok nem ettem, ezzel a két kezemmel kerestem meg a kenyeremet és úgy hirdettem nektek az igét. Biztatja a thesszalonikaiakat is, akik hajlamosak voltak az álmodozásra, tegyétek félre a rózsaszínű álmokat, két lábbal járjatok a földön, fogjátok meg a munka végét. Krisztus visszajön, de amíg visszajön, addig tessék dolgozni. És aki nem akar dolgozni, az ne is egyék! Kemény volt ebben, és jó példával járt elől. Most azonban úgy látja, hogy elérkezett a pihenés ideje. Eddig a munkáé volt, s most jön az elköltözés. Szabadon engedik, pihenhet is.
Aztán ezt a kifejezést használták a hajózásban, amikor eloldották a vízi alkalmatosságot, hogy szabad legyen az indulásra. Pál behajózta a Földközi tenger egész medencéjét missziói útjai során. Sokszor hallhatta ezt a vezényszót induláskor, és most ezt használja itt, amikor Timótheust arra készíti fel: valószínű ez az utolsó levele, amit ír neki, és lehet, hogy nem fognak már találkozni. S mindezt ezzel fejezi ki: elköltözik. Kifutok ebből a kikötőből és megérkezem az Aranypartra, és ott vár engem az a Krisztus, akit itt is követtem, és aki az itteni harcokhoz és futáshoz is adott nekem erőt. De megint csak nem a semmibe indul. A hajó valahonnan valahova indul. Mégpedig bizonyos céllal. Van értelme ennek az átköltözésnek. Ezt jelenti számára a halál.
Végül ezt a szót használták akkor is, amikor egy fogolyról a bilincseket levették és szabadon engedték. Pál ezt most a szó szoros értelmében is értette, hiszen meg volt bilincselve már évek óta. Azt mondja: leesik ez a bilincs. Odaát nincsenek bilincsek, nincs megnyomorítás, nincs megalázás, semmiféle szenvedés. Én ezt a szenvedést vállaltam Krisztusért, és tiértetek, de egyszer minden szenvedés véget ér. Éppen ezért nem félek attól, hogy fogolyból szabaddá leszek. Az én elköltözésem ideje beállott.
Szinte azt hallja ki az ember az apostol szavai mögül: Timótheus, az anyanyelved görög, figyelj csak, ezt jelenti a halál a hívőnek: az én elköltözésem ideje beállott. Átköltözöm innen a mennyei Jeruzsálembe. Ennyi. Ilyen egyszerű. Nem a szomorúság, végképp nem a kétségbeesés, nem a könnyes búcsú jellemzi, noha búcsúzkodik Timótheustól, és mint láttuk, meleg és mély érzelmek is megszólalnak ebben a levélben, mert voltak az apostol szívében ilyenek is, de nem utoljára látjuk egymást, nem örökre búcsúzunk egymástól, - ahogy mi szoktuk szavalni a koporsók mellett, hanem elköltözöm. Egy ideig te itt egyedül harcolsz, én meg már odaát lehetek boldog nyugdíjban. Aztán majd jössz te is utánam. De ugyanaz a Krisztus erősít téged itt, aki vár engem, meg majd téged is odaát. Semmi kétségbeejtő nem történik. Elválni, búcsúzni mindig fájdalmas, de tudjuk, mi az egésznek az értelme, a célja. Hogyan megy tovább mindkettőnk élete, és éppen ezért még búcsúzkodva is tele van reménységgel, örömmel, békességgel, és a jövőről beszél. Részletesebben beszél a jövőjéről, mint a múltjáról, mert tudja, mi vár rá, s még inkább: Ki vár rá.
Nem retteg a halálától Pál, ugyanakkor nem cinikus hányavetiséggel beszél róla, mint sokan, akik nem mernek szembenézni a halál tényével, és okkal félnek tőle, hanem a titkot tudó ember bizonyosságával és emelkedettségével. Mint aki pontosan tudja mi történik most. Nemcsak az történik, hogy ezek a bitangok börtönbe csuktak egy ártatlan embert. Hát tud erről az egészről Isten! Ez be van építve egy magasabb tervbe. Ezzel is sokaknak a javát szolgája Isten. És ha annak minden részletét nem érti az apostol, akkor is bizonyos lehet ebben, és ez ad neki kiegyensúlyozottságot, derűt, még ott a börtönben is. Még a halál előszobájában, a kivégzése előtti napokban is. Nem kell rettegni, hisztériázni. Tudja, mi és ki vár rá. Timótheusnak sem szabad erről elfeledkeznie. Éppen ezért nem, mert az itt maradóknak mindig nehezebb a búcsú, fájdalmas a veszteség, a gyász.
Mi az a titok, amit tud az apostol, amikor ahelyett, hogy meghalok, ezt írja: elköltözöm, átköltözöm? Néhányat szeretnék megemlíteni, ami kiderül az ő leveleiből világosan.
1) Talán a legfontosabb az, hogy egészen bizonyos volt abban, hogy csak a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van. A Biblia élesen megkülönbözteti a meghalást és a halált. Mi összekeverjük. Melyiken mit ért?
A meghalás az, amikor megáll a szívem, lefogják a szememet s valamilyen módon eltemetnek. Meghaltam. De ez nem a halál a Biblia szóhasználata szerint. A halál: az Isten nélküli létezés. És aki Isten nélkül létezik, az a meghalása előtt is halott - vagyis Isten nélkül létezik -, meg a meghalása után is halott marad, mert Isten nélkül kell az örökkévalóságot eltöltenie. Mert ebből a halálból az életbe csak a meghalásunk előtt lehet átmenni. Minden ember úgy születik, hogy a szó ilyen értelmében halott. Ezt jelenti az, hogy bűnben születünk. Isten nélkül startolunk az életünk elején mindnyájan. A nagy lehetőség az, hogy a földi életünk során átmehetünk a halálból az életbe, vagyis kapcsolatba kerülhetünk újra Istennel. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus. Ő tette hozzáférhetővé minden ember számára az életet. Aki hisz Őbenne, vagyis akinek Ővele tényleges, személyes, élő kapcsolata van a hit által, az átment a halálból az életbe. János apostol írja ezt: „mi pedig átmentünk a halálból az életbe, mivel hogy hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében.” Aki Jézusban hisz - de úgy, hogy ez azt jelenti, hogy tényleg kapcsolata van vele, Jézus az ő Megváltója, rendezte a múltját, Jézus az ő Ura, parancsol neki és ő engedelmeskedik, ez jellemzi a jelenét meg a jövőjét. Ez a mindennapokban történik és egyre intenzívebben és mélyebben, és egyértelműbben történik. Az ilyen ember átment a halálból az életbe - vagyis az Isten nélküli létből átlépett az Istennel való közösségbe, az Istenben elrejtett életbe.
Az ilyen ember is meghal, de az semmi lényeges változást nem jelent az életében. Jelenti azt, hogy mindattól, ami rossz volt, megszabadul, s mindaz, ami már itt a földi életében jó volt, mert az élet volt, az kiteljesedik a számára és véglegessé válik. Ezt jelenti a meghalás.
Ezért mondta Jézus Bethániában Máriának és Mártának: Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az. Mert a meghalása előtt már átment a halálból az életbe, mert hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. (Jn 11,25).
Testvérek, nekünk nem a meghalás a veszedelmes ellenségünk, a halál a veszedelmes ellenségünk. Az az állapot, amelyikbe születtünk, és ha abban halunk meg, ez a végzetes baj. Azt hívják kárhozatnak. Az evangélium azt jelenti: mielőtt meghalsz, átmehetsz a halálból az életbe. De csak az előtt mehetsz át. A meghalás után nincs sorsváltoztatási lehetősége az embernek a Biblia tanítása szerint. Ezért nagy felelősség embernek lenni. És ezért veszedelmes ellenség a halál, mert ha a meghalás a halál állapotában talál minket, akkor végünk. Az a kárhozat, az a pokol. Ha viszont valaki átment a halálból az életbe, mert hisz Jézusban, akkor azt mondja: előbb-utóbb bizonyosan én is meghalok, és akkor mi történik? Átköltözöm. Eloldják a hajót, s amott majd kiköt. Valahonnan valahova megérkezik, és ott neki sokkal jobb lesz, mint itt.
Kifogják a lovat, vagy az akármilyen igavonó állatot, s végre megpihenhet. Felszedem a sátorfámat, itt teljesítettem amit kellett, s vár engem a mennyei Jeruzsálem, az örökkévaló város. Itt a bilincsek közt is boldog voltam, mert közösségem volt Jézussal, átmentem a halálból az életbe, és ha meghalok, annyi változás történik, hogy leveszik a bilincseket rólam végképp és még közelebb kerülök az én Uramhoz. Hát az rossz? Sokkal jobb, mint itt. Ezért néha kíván is elköltözni (Fil 1,21) és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben maradnom szükséges tiérettetek - mondja. S amíg az én Uram itt akar tartani, állok rendelkezésére és leszek a ti hasznotokra. Amikor meg azt mondja: vége, szolgám, boldogan megyek hozzá még közelebb. Mindenképpen jól járok: ha itt maradok, szolgálhatok tovább, és ti jártok jól. Ha kivégeznek vagy meghalok, véget ér ez az egész szenvedésköteg, és kiteljesedik az élet a számomra, s azért járok jól.
Csak jó történhet velem - írja ezt börtönből, betegen, magára hagyatva egy olyan ember, aki előtt már nincs perspektíva, mindennek vége, a halál előszobájában ül. Dehogy van mindennek vége - mondja Pál. Ha nekem végem lesz itt a földön, akkor vége van mindannak, ami rossz volt, és kiteljesedik mindaz, ami már itt is szép és jó volt a Krisztussal való közösségben. Mert tudja azt, hogy a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van.
2) Aztán tudja az apostol azt, hogy az életét arra használta, amire kapta. Ezek nagy horderejű kijelentések ám, hogy ama nemes harcot megharcoltam. Nem azt mondja: néha-néha harcolgattam, próbálgattam. Megharcoltam, futásomat elvégeztem. A hitet megtartottam. Azt csinálta, amit reá bízott Isten. S tudja, hogy a múltja rendben van, Jézus áldozatáért bocsánatot kapott rá, a jövője el van készítve, - eltétetett nékem a győzelmi koszorú -, akkor minden energiája megmarad arra, hogy a jelenben azt csinálja még, amire az időt kapta, amit Isten számon kér rajta. Nem kell, hogy rossz lelkiismerete legyen és gyötrődjék múltbeli mulasztásai vagy bűnei miatt, azokra Istentől bocsánatot kapott. Nem kell, hogy tele legyen bizonytalansággal, kérdéssel és kétellyel, hogy mi lesz, s egyáltalán van-e jövőm, tudja: bizonyos jövője van, mégpedig nem is akármilyen. Jézus készített az övéhez hasonló dicsőséget a benne hívőknek. Akkor? Mindent bele most! Csináljuk azt, amit még tehetünk.
Ezért nem igaz ám az, testvérek, hogy azok, akik így az örök életben hisznek, és azzal vannak elfoglalva - szokták mondani -, azok álmodozó, passzív emberek, akik nem sokat tesznek a társadalomért sem. Tessék megnézni a történelmet, vagy az egyháztörténetet! A legtöbbet nagyon sokszor azok tették, akik ilyen meggyőződéses, hiteles életű, hívő keresztyének voltak. Mert azoknak minden erejük megmaradt arra, hogy a jelenbeli feladataiknak lássanak neki. A múlt és a jövő terhétől, szorításától szabadon, egészen szabadok voltak arra, hogy Istennek másokért szolgáljanak a jelenben. Nem közömbössé teszi az embert a feltámadásba vetett hite, hanem éppen hogy felelőssé. Nem tétlenség következik ebből, hanem a legteljesebb aktivitás.
Megint csak Pál apostol életét részletezhetném ennek az illusztrálására. De sokakét s másokét is. Timótheusnak is azt mondja itt: mivel én elköltözöm, te annál inkább állj helyt és hirdesd az igét. Végezd mindazt, ami az itteni feladatot.
Így lesz a Krisztusban megszentelt új életet kapott hívő ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. Sőt ez az egész földi élet mint a meghalás előszobája, a mennyország előszobájává. Így éli át már itt Jézusnak a közelségét, és azt, hogy aki Őbenne hisz, az mindig meglátja a feladatait, és örömmel végzi el a maga futását.
3) Végül az apostol látja azt, amit a római levélben leír: „akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.” Aki magát egészen odaadta Jézus Krisztus kezébe, annak ezen a boldog állapotán semmit nem változtat az, ha meghal. Meghal ő is egyszer így vagy úgy. Vértanú halált hal, elviszi valami betegség, de ezen semmit nem változtat. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. S ez a leglényegesebb. A legfontosabb nem változik.
Akkor most miért kellene kétségbeesnünk és elcsüggednünk? „Az én elköltözésem ideje beállott.” Szedem a sátorfámat és átköltözöm a mennyei dicsőségbe. Abbahagyom a nehéz munkát, és végre elkezdődik az örök nagyszombat, az igazi pihenés. Eloldjuk a hajót, kievezünk és elképzelhetetlen csodálatos másik kikötőben fogunk partot érni. Leveszik a bilincset rólam és végre minden tekintetben teljesen szabad leszek.
És van ennek a görög szónak még egy jelentése, amit azért hagytam a végére, mert nem valószínű, hogy Pál apostol ilyen jelentéssel is gondolt erre. Úgy van ez a szó a görögben, hogy analüzisz. Azt mondja Pál: az én analízisem ideje hamarosan eljön. Amikor igazán elemeznek engem, amikor minden kiderül, hogy mi van bennem.
Egyszer elérkezik számunkra is ez az isteni analízis. Mi derül ki akkor? Mi van bennünk, az attól függ, most mit engedünk magunkba vagy mit tartunk távol határozottan magunktól, mint ami tisztátalan és nem Istentől való. Akinek most gondja van erre, az tud majd ama napon ilyen békességgel Isten elé állni és azt mondani: az elköltözésem ideje beállott, amit kellett elvégeztem, amire szükségem van, s amit nem érdemlek meg, el van készítve odaát a számomra. Semmi tragédia nem történik azzal, hogy átlépek a földi életből az örök életbe. Azokat meg, akik sajnálnak, Isten fogja megvigasztalni.
Hogyan gondolkozunk az életről, halálról? Értjük-e a halál és a meghalás közti alapvető mély különbséget? Isten segítsen minket, hogy menjünk át a halálból az életbe még a meghalásunk előtt, mert csak most lehet!