Joó Sándor Dr.

A felvétel nem teljes :-(

Kedves testvéreim! Szeretném ott folytatni Jónás próféta könyvének a magyarázatát, ahol egy jó hónappal ezelőtt abbahagytuk, talán emlékeztek még reá. A történetnek ez a most soron következő része csupa biztatás, csupa bátorítás. Amikor ezt a részt olvasom, nem győzöm csodálni az Isten kegyelmének a nagyságát. Ennek a történetnek a mondanivalóját három gondolatcsokorba összefoglalva, szeretném úgy hirdetni előttetek Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, hogy az mindnyájunk számára biztatást és bátorítást jelentsen. Nem tudom, hogy mennyiben érzitek, hogy milyen csodálatos kegyelem tükröződik már ezekben a legelső szavakban, ahogy kezdődik a történet: „És lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, a mit én parancsolok néked”. El tudom képzelni, hogy Jónás végtelenül megdöbbent akkor, amikor az Úrnak a szava másodszor is „lőn hozzá”. Valami ilyenformát érezhetett Jónás: Hogy? Ezek után még szóba áll velem Isten, és nemcsak hogy szóba áll, hanem küld engem Isten? Föl akar használni, föl tud használni Isten engem, aki olyan csúful cserben hagytam az ő ügyét? Aki megfutottam a szolgálat elől, és aki olyan gyáván, hetykén hátat fordítottam az Istennek? Én azt hiszem, testvérek, hogy azon sem csodálkozott volna Jónás, hogyha az Úrnak szava, amikor másodszor „lőn hozzá”, valami ilyet mondott volna neki, hogy: Na, te engedetlen próféta, most már mehetsz, ahová akarsz! Nem tudlak használni többé. Küldhetek én Ninivébe olyat is, aki méltóbb és alkalmasabb erre a szolgálatra, mint te. Benned nem tudok többé megbízni, hűtlen voltál, alkalmatlan vagy erre a szolgálatra! Az lett volna a természetes, hogyha a prófétálásnak a Lelke, amelyiknek ellenállt Jónás, elhagyta volna a prófétát, és soha vissza nem tért volna hozzá. Mert hogyha egyáltalán volt valaha alkalmatlan és méltatlan ember az Isten ügyének a szolgálatára, hát akkor ez a Jónás próféta igazán alkalmatlan volt és méltatlan volt; és mégsem az történt, ami természetes lett volna, hanem valami egészen más. Ebből látjuk testvérek, hogy az Isten bűnbocsátó kegyelme milyen teljes és milyen tökéletes! És hogyha egy bűnbánó ember igazán a szíve szerint fogadja el Istennek ezt a bűnbocsátó kegyelmét, akkor Isten úgy elfelejti neki minden hitványságát, mintha sohasem történt volna. Ismét a bizalmába fogadja, újra munkába állítja, és megint új célt, új feladatot és új tartalmat ad az életének.
Azt mondottam az elébb Jónásra, hogy alkalmatlan és méltatlan volt Isten ügyének a szolgálatára. És mégis… Tudjátok, testvérek, ez a „mégis”, ez az a nagy kegyelem, amit én nem győzök csodálni Istennek a szívében, velünk szemben. Hogyha van valaki, aki nagyon jól tudja, hogy mit jelent az „alkalmatlan” és a „méltatlan” szó, akkor higgyétek el, testvérek, hogy mi, az Isten igéjének a palástos hirdetői, mi vagyunk azok. Mi aztán igazán tudjuk! Néha olyan roskasztó teherként nehezedik reánk a magunk alkalmatlanságának és méltatlanságának a tudata, hogy ha nem volna az a „mégis”, hogyha nem biztatna és nem bátorítana az Istennek az a kimondhatatlan kegyelme, akkor soha nem mernénk ideállni, elébetek, erre a szószékre! Ezért mondom, hogy én nem győzöm csodálni Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, aki a mi alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére is mégis mindig újra szól, és mégis mindig újra küld. És nemcsak másodszor, mint ahogyan Jónást, hanem ó, ki tudja hanyadszor!
Istennek az egyik legcsodálatosabb munkája, legcsodálatosabb tulajdonsága az, hogy hajlandó mindig újrakezdeni egy emberrel. Úgy újrakezdeni, minthogyha semmi nem történt volna azelőtt: teljesen elölről kezdeni, megint. Érezzétek meg ebből azt, hogy van visszaút Istenhez mindenki számára! Akárhová kalandozott el, akármi történt vele, van visszaút Istenhez. Mert ímé, az Isten kegyelme csodálatos. Akármit cselekedtél is, mégis, mégis van kegyelem a te számodra is. Azt mondottam, hogy alkalmatlan és méltatlan az Úr szolgálatára. Na de testvérek, mondjátok meg nekem, hogy ki ne lenne alkalmatlan és méltatlan arra, hogy Istennek az üzenetét továbbítsa emberek felé? Arra, hogy Istennek a hívását vigye ki ebbe a világba? – hát mindenki alkalmatlan és mindenki méltatlan erre! És Isten mégis embereket, ilyen alkalmatlan és méltatlan embereket használ fel erre a szolgálatra.
Kerek ötven esztendővel ezelőtt történt Kecskeméten, hogy egy hétesztendős kisfiú, egy nagyon szegény szabómesternek egy vézna, gyenge egészségű kis fiacskája elmondotta egy másik hétesztendős kisfiúnak, az osztálytársának azt, amit előző nap a vasárnapi iskolában Jézusról hallott. És a következő vasárnap ezt a másik hétesztendős kisfiút kézen fogva elvezette a vasárnapi iskolába. És ez a másik kisfiú ott, abban a vasárnapi iskolában kapott olyan indításokat, aminek az eredményeképpen most itt áll ezen a szószéken, és hirdeti nektek az Igét. Soha nem fogom elfelejteni, testvérek, Istenek azt a kis prófétáját, azt a kis gyerekprófétáját, aki akkor nekem olyan egészen egyszerű, gyermeki módon beszélt arról, amit Jézusról hallott. Nézzétek, hogyha ez a kisfiú, aki csak hét esztendős volt, és hogyha Péter apostol, aki megtagadta Jézust, meg Pál, aki üldözte Jézust, meg Jónás, aki dezertált, meg én a magunk méltatlansága és alkalmatlansága ellenére lehetünk az Istennek a követei és szolgái – akkor te is lehetsz, meg te is, meg te is, meg te is, mindnyájan! Mert az Istennek nem a mi ügyességünkre és nem a mi alkalmasságunkra és rátermett voltunkra van szüksége, hanem egyedül és kizárólag a mi engedelmességünkre van szükség. Ímé így olvastuk, hogy „lőn az Úrnak a szava másodszor is Jónáshoz”. Ugye tehozzád se először van az Úrnak ez a szava?! Érezd meg belőle, testvér, hogy Isten nem mondott le arról, hogy te is az ő követe légy ebben a világban. Nem mondott le arról, hogy te is mint az Ő küldötte, az Ő üzenetével járd be a nagyvárost, Budapestet. Meg a vidéket, meg a baráti körödet, meg a családodat. Hogy te is próféta és apostol légy a magad helyén, azok között az emberek között, akikkel érintkezel. Hogy te is az Ő szolgálatában hirdesd a szavaiddal és az életeddel azt, amit Isten szeretetéből megtapasztaltál.
A múltkor egy ismeretlen orvossal találkoztam egy betegnél. Ez az orvos mint orvos látogatta, illetve kezelte azt a beteget, én pedig mint lelkipásztor látogattam meg ugyanezt a beteget. Föltűnt nekem, hogy ennek az orvosnak minden szavában és az egész magatartásában volt valami, ami valahogyan „Krisztus jó illatát” sugározta maga körül az egész szobában, anélkül hogy egyetlen szóval beszélt volna magáról Jézusról. A beteg meg is jegyezte, hogy ennek az orvosnak köszönhetem az életemet. És én kiéreztem a szavából, hogy nemcsak a gyógyulását értette ezalatt, hanem valahogy sokkal többet. Azt a fajta életet, amelyikre Jézus mondja, hogy „én vagyok az Élet”. És amikor elment ez az orvos, én még ott maradtam és valósággal tapasztaltam, hogy valami megmagyarázhatatlan békesség, derű és tiszta légkör maradt utána a szobában, és az arcokon szelíd mosoly. Egy modern próféta, egy mai Isten embere. Pedig testvérek, ő se alkalmasabb és ő se méltóbb erre a szolgálatra, mint te vagy én, vagy bármelyikünk. És mégis... Nos, hát erre a „mégis”-re, erre te is számíthatsz. Erre a „mégis”-re számítok én is. Ebből a „mégis”-ből élek én is. Látjátok, ilyen nagy Istennek a kegyelme, hogy még egy Jónást is, még téged is, meg engem is fel tud használni a maga szolgálatában.
Azután másodszor nagyszerűen felragyog Istennek a kegyelme abból is, ahogyan Ninivéről, erről a nagy, bűnös városról – amelyiknek az első résznek a szavai szerint a „gonoszsága fölhatott az égre” –, hogy erről a Ninivéről azt mondja Istennek az Igéje, hogy „nagy városa vala Istennek”. Nem tudom, hogy érzitek-e benne Isten kegyelmét, hogy Ninivét így aposztrofálja, hogy „nagy városa vala Istennek”. Ha tényleg olyan nagy volt a romlottság ebben a nagyvárosban, hogy égre kiáltó gonoszsága volt néki, akkor nem lett volna sokkal természetesebb, ha így aposztrofálja, hogy nagy városa volt a Sátánnak? De nem azt mondja, hogy a Sátán városa volt, hanem azt mondja: az Istennek a városa. Pedig egy nagy, gonosz város volt. Ebben megint rengeteg nagy vigasztalás és biztatás van. Gondoljátok csak el, kedves testvérek, hogy mi minden bűn halmozódik fel egy nagyvárosban, egy modern nagyvárosban. Statisztikai adatok szerint az alkoholfogyasztás például – hogy csak néhány példát említsek – évről évre szinte ijesztő mértékben növekedik. Ki tudná fölmérni azt, hogy hány családnak a szétesése, hány gyermeknek az elzüllése, és hány bűnténynek az elkövetése lappang emögött a statisztikai adat mögött. Vagy például a magyar statisztikai zsebkönyvnek a tudósítása szerint 1965-ben itt, minálunk húszezer, több mint 20 ezer házasság bomlott föl válás következtében. Nyolcezerrel több, mint 15 esztendővel ezelőtt, tehát egyre növekvő arányban történik a válás. Vagy megint egy másik adat, szintén a statisztikai évkönyvnek a tudósítása szerint: a bejelentett művi vetélések száma 1965-ben 180 ezer volt, valamivel több, mint 180 ezer. 18 ezerrel több mint öt esztendővel ezelőtt. Ki tudná fölmérni, testvérek, hogy e rideg számok mögött micsoda bűnök vannak, amelyek az „égre kiáltanak”. Másfél évvel ezelőtt kezemben volt Nyugat-Németországban egy frankfurti magazin, képes újság, amelyiknek az utolsó lapjai telis-tele voltak mindenféle mulatók, lokálok, lebujok hirdetésével. Az egyik hirdetés például így csalogatta a vendégeit, hogy éjfél után négy óráig minden tíz percben sztriptíz jelenetet láthatnak a vendégek. Testvérek, lehetne folytatni a végtelenségig a szomorú példáknak a felsorolását, amelyeknek az alapján igazán érthető lenne rásütni a bélyeget egy-egy modern Ninivére, hogy a Sátán városa, és mégis... Megint a „mégis”. Ninive mégis az Isten városa!
Lakóinak a milliói bármennyire bele vannak süllyedve a legkülönbözőbb és a legszörnyűbb bűnöknek a fertőjébe, mégis mind-mind egy szálig olyan emberek, akiket Isten örökkévalóságra teremtett. Minden Ninive az Isten városa, amelyiken Isten nagy, szánakozó szeretettel könyörülni akar. Nemcsak egy kis közösség, nemcsak egy egyház, nemcsak a hívőknek a gyülekezete az Istené, „mert úgy szerette Isten a világot – Ninivét és Jeruzsálemet, Budapestet és Tokiót, Balmazújvárost és Budakeszit, a Földet, a Szaturnuszt, az Andromeda köd milliárdnyi csillagát –, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy el ne vesszen”. Mert Isten nem mondott le egyetlen egy Ninivéről se, és egyetlen egy lélekről se. Nagy, széles ölelésű szeretettel fordul Isten a világ felé. Mindig így gondoljatok az Istenre, és így gondoljatok „Ninivére”. Hogyha egyszer igazán így látod majd „Ninivét” – azt a „Ninivét”, amelyben élsz, amelyben munkálkodsz, amelyben laksz –, hogy az Istennek a városa, akkor majd nem fogod reménytelennek látni azt a prófétai szolgálatot, amire küld Isten. Mert „Ninive” lakói nem egy „massa perditionis”, azaz egy elvettetésre ítélt tömeg, hanem az Isten gyermekeinek a sokasága, talán csak őt még nem tudják! De milyen jó lenne, ha megtudnák! – s rajtad is áll, hogy megtudják.
Testvérek, aki egyszer önmagán tapasztalta meg azt, hogy mit jelent Isten kegyelme: hogy saját méltatlansága és alkalmatlansága dacára is mennyire szereti Isten, az nem is nézhet az embertársára másként, csak úgy, hogy ő is Isten könyörülő szeretetének a tárgya, éppen úgy, mint ahogyan én vagyok. Tehát sohase úgy lásd az embereket, hogy lám, milyen bűnösök és milyen hitványok és milyen gonoszak, hanem mindig úgy lásd az embereket, ahogyan Isten látja: hogy milyen betegek és mennyire szükségük van nekik a segítségre! Az áldott orvos segítségére van nekik szükségük. A leggonoszabb embert is úgy lásd, ahogyan Isten látja. Hogy ő is az Isten képét hordja magán, ő is részese Jézus váltságának, őérette is jött és áldozott az Isten Fia a Golgotán. Nem csodálatos az Istennek a kegyelme, testvérek?! Hogy Ninive az Isten városa?!

És végül még valami mutatja Istennek a kegyelmét ebben a történetben: az eredmény. A próféta szolgálatának az eredménye. Tehát az, hogy akármilyen nehéz helyen való szolgálatot, hogyha az igazán Isten akaratának a teljesítéséből történik, megáldja Isten. Ímé, milyen nagyarányú megtérés – szinte azt lehetne mondani: ébredés – támadt ott, Ninivében a próféta nyomorúságos szolgálata nyomán! A királytól kezdve az utolsó emberig mindenki megtért, és mindenki Isten felé fordult. Azért van ez így megírva, hogy érezzétek meg rajta keresztül a biztatást, a bátorítást. Azt mondottam az előbb, hogy Istennek nem a mi ügyességünkre és alkalmasságunkra van szüksége, hanem kizárólag az engedelmességünkre van szükség. Hogyha a mi ügyességünktől és a mi okosságunktól függene az igehirdetésnek az eredménye, akkor egyikünk sem merne ideállni és hirdetni az igét. Gondoljátok, hogy én mernék ide följönni és tanítani benneteket, akik között sokan okosabbak és sokan tanultabbak, mint én vagyok?! Szó sincs róla! Nem a mi okosságunkra van szüksége Istennek, hanem az engedelmességünkre. „Hirdesd azokat a beszédeket, amelyeket én parancsolok néked!” – így szól az üzenet, így szól a parancs. Ha valaki azt mondja, amit Isten mondat vele, akkor a többit bízza nyugodtan az Úristenre. Mert azt, ami a lényeg, ami az életet jelenti, azt úgyse mi végezzük el, se te, se én. Azt úgyis maga az Úr végezi el, tehát merjünk számítani az Isten kegyelmére testvérek.
Jónás prédikációja, amit Ninivében elmondott, igazán nem volt valami nagyszerű szónoki teljesítmény. Öt szóból állott csupán, és tartalmilag is igazán nagyon gyenge, és lehetne mondani, hogy silány volt. Bármelyikünk sokkal szebben tudna prédikálni kapásból. És mégis milyen hatása volt! Megint „mégis”. Igen, Isten kegyelme az, hogy az engedelmességből fakadó szót, ha akármilyen kevés, és akármilyen silány, gazdagon megáldja. Így szól Jónásnak a parancs, hogy „menj Ninivébe és hirdesd, amit én parancsolok néked”. Ebben benne van az is, hogy egy engedelmes Jónás sohase egyedül megy Ninivébe, hanem mindig megy vele valaki láthatatlanul, az a valaki, aki a parancsot adja neki. Az a valaki, aki küldi: maga az élő Isten. Tehát akkor ne félj, hogyha téged küld valahová, valakihez az Úr, akár a hitvestársadhoz, vagy a gyerekedhez, vagy a főnöködhöz, vagy egy beteghez; ne félj, mert biztosan tudtul fogja adni azt is, hogy mit kell mondanod neki, és ha azt mondod, akkor nem fog elmaradni az eredmény, mert az akkor magvetés lesz, amelyik egyszer, valamikor kikel abban a lélekben, és gyümölcsöt terem. Mert ezt jegyezzük meg nagyon jól, hogy soha nem hiábavaló az a bizonyságtétel – akár szóval, akár élettel –, amit az Istennek engedelmeskedve mond vagy tesz valaki. És ez különösen legyen nagy biztatás azoknak a szülőknek a számára, akik szeretnék, hogyha a gyermekeik is eljutnának Jézus követésének a szépségére, és szomorúan tapasztalják, hogy nincs eredmény. Nos, majd lesz, ne félj semmit. Lesz egyszer, valamikor, lehet, hogy te nem éred meg, de akkor is lesz, mert a magvetés az soha nem hiába van. Erre biztat ez az ige is bennünket.
Meg van írva, hogy a ninivebeliek hittek az Istennek. Érdekes, hogy nem Jónásnak hittek, aki hirdette nékik az igét, hanem így van megírva, hogy „hittek az Istennek”. Tudjátok, mi van ebben benne? Ebben az van benne, hogy abban az ötszavas prédikációban, amit Jónás eldadogott nekik, abban Isten szólott hozzájuk. Ha pedig az Isten szól, akkor ne féltsed te az eredményt, mert az eredmény sohasem a Jónásoktól függ, hanem mindig az Isten Szentlelkétől. Lehet, hogy talán gyenge és nyomorúságos eszköz vagy te magad is, akkor se félj szólni és hirdetni és megélni az igét az igét! Talán csak egyetlenegy mondatot tudsz mondani valakinek, vagy talán csak egyetlenegy szót. Nem baj, az is elég! Jónás prédikációja is egyetlen egy mondatból állott. Én is sokszor megtapasztaltam már, hogy néha egy háromnegyed órás prédikációmból egyetlenegy szó volt az, amely valakit szíven talált, sőt talán éppen egy olyan szó, amit talán véletlenül, vagy egészen hangsúlytalanul mondtam, és mégis az az egy szó új életet vitt valakinek a szívébe. Egyetlen szó csak, de ha az engedelmességből fakad, elég. Mert abban az Isten szól és ha Isten szól, akkor bízd rá az eredményt, annak meglesz az eredménye egyszer.
Befejezésül testvérek még csak annyit, hogy Ninive megtér királytól a baromig. Mind böjtölnek és mind zsákba öltöznek. Isten kegyelme a királytól az állatig terjedt. Luther Márton mondotta egyszer: Ha a kocsis megtért, azt elsősorban a lova fogja majd észrevenni. És hogyha egy pásztor megtért, azt elsősorban a barma fogja észrevenni. Isten kegyelme elérkezik az állatig is. Hogyne érkezhetnék hát el hozzánk itt, most, ebben a pillanatban?! Hát nem csodálatos Istennek a kegyelme? Mi lenne, kedves testvérek, hogyha mi egyszer igazán komolyan elkezdenénk engedelmeskedni az Isten szavának? Megmondom, mi lenne: Az lenne, hogy mi is csodálatos módon tapasztalnánk meg Isten kegyelmének a csodáját!

Ámen.

Dátum: 1967. április 9.

Az istentisztelettel és az egyházi élet mindenféle megnyilvánulásával kapcsolatosan mindig újra szó esik a sokak előtt kellemetlen dologról: az adakozásról. Minden istentisztelet végén elhangzik az áldozatra való felhívás és az ígéret, hogy “a jókedvű adakozót szereti az Isten” 2Kor. 9,7 . A hirdetések között is mindig szóba kerül a gyülekezet szeretetmunkájának támogatása, megajánlások gyűjtése. Annyiszor hallottuk már ezeket a felhívásokat, hogy megszokottá, unottá, sőt nemegyszer kellemetlenné és bosszantóvá vált számunkra. Éppen ezért szorongat a Lélek egy idő óta, hogy beszélni kellene egyszer az igazi keresztyén adakozás lényegéről. Ezért választatta velem Isten ezt az érdekes történetet a sareptai özvegyasszonyról, mint aki élő illusztrációja annak a sokat hallott mondásnak, hogy a “a jókedvű adakozót szereti az Isten”. Tehát az adakozó emberről akartam beszélni. Tegnap, amikor belemélyedtem ebbe a történetbe, láttam, hogy tulajdonképpen nem is erről van itt szó, hanem az adakozó Istenről! Mert olyan csodálatosan szerető és hatalmas a mi Istenünk, hogy akkor is ad, amikor kér. Azáltal is Ő ad nekünk, hogy kér tőlünk valamit!

A történet szerint rettentő szárazság pusztított akkor a Szentföldön. Kiszáradtak a folyók, elsült a növényzet, éhínség, sőt az éhhalál réme fenyegette az országot. És akkor Illés próféta, az Isten embere, hónapokon át egy szegény özvegyasszonnyal tartatja el magát. Rosszabbkor már igazán nem is érkezhetett volna vendég a házhoz, hiszen annak az özvegynek sem volt már egyebe, mint egy marék lisztecskéje a vékában, és egy kevés olaja a korsóban. Ezt akarta éppen elkészíteni utolsó eledelül ebben az életben önmagának és egyetlen fiának, hogy azután ők is búcsút mondjanak ennek a szomorú világnak, és bevárják a kegyetlen halált. És most Illés, ez az idegen ember ezt az utolsó kis ételt is elkéri a végszükségben szenvedőktől, Isten nevében! Világi szemmel nézve valami fölháborító és bosszantó történik itt. Micsoda könyörtelenség kérni valakitől, aki maga is támogatásra szorulna! Szinte kivenni a szájából az utolsó falatot! Hiszen valósággal kifosztja azt a szerencsétlen asszonyt! És méghozzá Isten embere teszi ezt, Isten nevében! Ez már igazán több a soknál!

Hogy kérhet Isten akármekkora áldozatot, pláne ekkora áldozatot ott, ahol nagyon sürgősen Neki kellene segítenie, hogy el ne pusztuljon egy szerencsétlen család? Igen, így gondolkodik a világ. Mert nem tudja, - de hát honnan is tudhatná -, hogy Isten éppen azért kér, mert adni akar. Éppen azért igényli az áldozatot, mert segíteni akar az özvegyasszony nyomorúságán! És ha az özvegyasszony is úgy gondolkozott volna, mint a világ, fölháborodva utasította volna vissza ezt a képtelen kérést, és nem adta volna oda az utolsó falatját, nagyon rosszul járt volna. Megette volna a fiával együtt az utolsó maradékot, és azután szépen megvárta volna, amíg meghalnak. De milyen szerencséje volt ennek az asszonynak, hogy Isten elkérte tőle az utolsó falatját, mert csak így történhetett meg az a csoda, hogy a marék liszt és a csöppnyi olaj nem fogyott el hónapokon keresztül. Akármilyen érthetetlen, de éppen ez a csoda! Azért futotta tovább az a kicsi eledel, mint ahogyan azt előre magában kiszámította, mert adni tudott belőle. Reális számítás szerint az egész készletből két ember számára egyetlen vacsorát lehetett volna készíteni. De éppen azért jutott belőle sokkal többre, mert Isten egy harmadik számára is kért belőle, és az asszony vállalta az áldozatot.

Érzitek-e, hogy megvilágosodik ez az egyébként homályos értelmű mondás: “Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” Mt. 25,29. Ennek az asszonynak nem volt készlete, amiből nagy kegyesen adakozhatott volna, hanem egyszerűen, amije volt, azt adta oda Isten kérésére, és éppen ezáltal adatott neki, és szaporíttatott meg neki. Nem azt jelenti ez, hogy jó üzletet csinált, meggazdagodott általa, hanem azt, hogy ezáltal lett elég. Elegendő a maga és a fia számára is, hogy tudott belőle adni másnak. Ha nem adta volna oda, neki magának sem lett volna elegendő!

Én nem tudom, hogyan csinálja ezt az Úr Isten, de mindig így csinálja!

Az bizonyos, hogy arra még soha senki nem fizetett rá, ha Isten kérő szavára megnyitotta a szívét és a zsebét! Ugyanez történt egyszer a Genezáret tavánál is, amikor egy kisfiú odaadta Jézusnak az öt kis árpakenyerét és a két kicsi halacskáját, amit édesanyja csomagolt be neki egy napi élelemként az útra. Amikor azután Jézus az egy ember napi fejadagját elkezdte osztani, ötezer ember lakott jól belőle (ld. János 6,3 skk). Nagy titok és csoda ez, de igaz! És nemcsak akkor volt igaz, hanem ma is az! Tehát amikor eléd hoz az Úr Isten valami ügyet, és kér tőled hozzájárulást, anyagi támogatást, amikor az Isten kér az Ő ügyére adakozást, akkor sohase feledd el, hogy azért kér, mert adni akar! Figyeljük csak meg a történetet! Illés kérése egyre nagyobb próba elé állítja az asszonyt. Előbb csak ezt mondja neki: “Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben!” 1Kir17,10. Nos, hát ezt még lehet teljesíteni valahogyan! Bár ezt sem könnyen, mert a nagy szárazság miatt nagy vízhiány volt az egész országban. El is indul rögtön az asszony készségesen. De akkor utána kiált a próféta: “Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben” 1Kir17,11. De fölbátorodott ez az ember az asszony készségén! Nem lesz ez sok? Hiszen ez már belevág az egész háztartásba, és fölborítja az egész számítást! És most még tovább merészkedik a kérés: “De mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss!”1Kir 17,13. Itt már azután megáll az emberi értelem! Persze, hogy megáll, mert itt kezdődik a csoda! Mi is, amikor elénk tartják a perselyt, azt gondoljuk: hát, ebbe még lehet tenni valamit! De azután jönnek az egyházi adóért is, ez már kezd sok lenni! És még tetejébe az egyház szeretetmunkájára is kérik tőlünk folyton az adományt! Nem telhetetlenség ez? Hát hogyan lehet az Isten nevében kérni tőlünk most, éppen most, amikor magunknak sincs elegendő? Hogyan tudna adni valaki, mikor arra is alig telik, hogy az életét fönntarthassa vele? Hogyan lehet kérni olyanoktól, akik maguk is szegények, és segítségre szorulnának inkább, mintsem hogy még ők adjanak?

Ha ehhez hasonló gondolatok hullámzanak át rajtad, amikor Isten kérő szavát hallod, gondolj erre a névtelen öregasszonyra, és gondolj Istenre: Csak nem képzeled, hogy Isten ki akar fosztani téged? Hiszen nem kifosztó és megszégyenítő, hanem éppen ajándékozó és meggazdagító Isten, aki az Ő ajándékozó szeretetében addig ment, hogy önmaga legszebb darabját adta oda neked Jézus személyében! Neked adta Jézus halálának és feltámadásának minden eredményét, az Ő szent és tiszta életének az érdemét! Csupa szeretetből a te nevedre írta Jézus egész mennyei örökségét! Neked ajándékozta Jézus ártatlanságát, amivel betakarhatod a magad bűneinek rútságát! Azt mondja egy helyen az Ige: “Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Róm 8,32. Ha így ismerted meg Őt, az Ő legnagyobb ajándékának, Jézus Krisztusnak az elfogadása által, akkor tudhatod, hogy Ő pazar bőséggel ajándékozó Isten, Aki mindig csak ad, még akkor is, amikor kér! Mert sohasem azért kér tőled áldozatot, hogy neked ne maradjon, hanem azért, hogy megszaporíthassa azt a keveset, amid van. Mert akinek van adni valója, aki mer adni, annak adatik, és megszaporíttatik!

Így vagyunk nemcsak a pénzzel, hanem minden egyébbel is, amit Isten kérésére Neki áldozunk! Így vagyunk pl. az idővel is: Amíg azt mondom, hogy nincs időm reggel imádkozni, és Bibliát olvasni, bibliaórán részt venni, vagy egy beteg atyámfiát meglátogatni, addig nincs időm az ügyes-bajos hétköznapi dolgaimat sem elvégezni. Amint áldozok az időmből Istennek, de nem egy-két percet, hanem komoly időt, órát vagy órákat, akkor egyszerre azt tapasztalom, hogy egyéb dolgaim végzésére is sokkal jobban futja a drága időmből! Amit Isten kezébe teszek, mint áldozatot, legyen az idő, pénz, szolgálat, talentum, vagy akármi, az valami érthetetlen módon megsokszorozódva térül vissza. Amíg valaki mer az Úr kérésére hittel adni, addig mindig megtörténik az a csoda, hogy a vékabeli liszt nem fogy el, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül! Ezért nem kell félni, pláne bosszankodni akkor, amikor az Úr kér tőlünk valamit! Hiszen akkor is ad, és éppen ezáltal ad!

De ahhoz, hogy ez a csoda megtörténhessék, még valamit nagyon komolyan kell venni! Illés azt mondta az özvegynek: “Nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss!” 2Kor17,13. Nagyon fontos itt a sorrend! Ha ez fölcserélődik, nem történik ám csoda! Odáig még csak eljutnak sokan, hogy adnak a fölöslegből. Adnak, ha jut még rá. De ez nem áldozat, hanem alamizsna, amit így az Istennek adunk! Nincs is rajta semmi áldás! Ezért csörgedezik magyar református egyházunkban olyan szűk mederben az adakozás patakocskája, hogy külső segítség nélkül még egy szerény gyülekezeti szeretetmunkát sem tudna elhordani a hátán. Ha az az elv vezet az adakozásban, hogy előbb kielégítem a magam szükségleteit, és ami azon felül még megmarad, azt szívesen odaadom az Isten kérésére, elképzelhető, milyen kevés így az eredmény! Hiszen mi marad ma valakinek a zsebében a saját szükségleteinek a kielégítése után? Semmi, mert nem tartjuk be a sorrendet, hogy előbb az Istennek, azután magunknak! Elfogyott belőle a mi lisztünk és a mi olajunk. Tehát előbb nékem adj - azt mondja az Isten, és ne csak akkor, ha marad! Nem a maradék az Istené, hanem az eleje, a legjava! S ha ezt mered élni, akkor történik meg az a csoda, hogy jut másnak is, és marad neked is!

Szerte az egész világon rengetegen vannak, és ebben a gyülekezetben is vagyunk egyre többen, akik az "Istennek előbb" elvet a gyakorlatban úgy érvényesítjük, hogy a tizedet felajánljuk az Úrnak. Azt jelenti ez, hogy az ember minden jövedelmének, tehát a fizetésének, egyéb bevételének egytized részét elveszi, elkülöníti a kilenctized résztől, és az Úr Istennek adja, mint Isten pénzét, egészen külön kezeli. A tizedfizetők sok áldott csodát tudnának elmondani annak igazolására, hogy a vékabeli liszt valóban nem fogy el, sem a korsóbeli olaj nem kevesbedik meg, ha Isten kérésére adtak előbb belőle. Egy nagyon kis fizetésű tisztviselő mondta el egyszer, hogy mióta Isten kegyelméből rájött, hogy neki is szabad tizedet fizetnie: maga sem tudja, hogyan, de egész rendesen kijön abból a fizetésből, amiből azelőtt sehogy sem tudott megélni.

Persze, ez nem üzlet, és semmi esetre sem kényszer. Aki azért akarná megtenni, mert muszáj, semmiképpen ne tegye! Csak az kövesse a tizedfizetők példáját, aki örökre hálás a kegyelem bőségét ajándékozó, megváltó Istennek, és szívből örülni tud annak, hogy Isten kér tőle, és neki szabad adnia az Úrnak! Egy dolog azonban kétségtelen: a hittel adakozó ember minden nap felségesebb dicsőségben ismeri meg a kegyelemben adakozó Istent.

Ámen.

Dátum: 1948. augusztus 1.

Ez a mai nap, május elseje, arról nevezetes, hegy szerte a világon, itt a mi hazánkban is: a munka ünnepe. És az nagyon jó és helyes, mert így legalább ez a nap minden évben újra figyelmeztet, emlékeztet arra az egyébként elfeledett tényre, hogy milyen nagy áldás és jótétemény a munka! Az a tényezője emberi mivoltunknak, amiben mindnyájunk életének a nagyobb része telik el, amibe belefáradunk, ami alatt annyit sóhajtozunk, a munka, évente egyszer az örvendező ünneplés középpontjába kerül. Ezért ragadom meg most én is örömmel az alkalmat, hogy Isten Igéjének fényét erre az örök aktuális problémára, a munkára irányítsam. Hogyan tekintse az Istenben hívő ember azt a munkát, amit kint a világban, hétfőtől szombatig, sokszor vasárnapon át is, reggeltől estig, vagy estétől reggelig, orcája verítékével (olykor ténylegesen) végez? Csak egy szükséges rossznak-e ebben az életben, amit kénytelen megtenni, hogy legyen mit ennie, hogy utána legyen miből szórakoznia, élete örvendetesebb részét jól megélni? Mit mond Isten az Ő Igéjében a mindennapi munkáról? Hogyan látszik ez a probléma az örökkévalóság távlatából? Erről szeretnék most beszélni.

Először is egy általános félreértést kell tisztázni. Még egyháztagoknál is olykor, az egyházon kívülieknél pedig széltében-hosszában elterjedt az a vélemény, mely szerint a Biblia az ember munkáját átoknak tekinti. Ez a balhiedelem annak a bibliai résznek a helytelen értelmezéséből, meg nem értéséből ered, ahol arról van szó, hogy Isten a bűnbeesés után ezt mondta Ádámnak: “Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (1Móz 3,17-19) Ebből az Igéből általában a hozzá nem értők azt a következtetést szokták levonni, hogy a Biblia a munkát az ember bűnének a következményeként tekinti, tehát hogy Isten az embert az elkövetett bűnért ezzel büntette meg, hogy ezután dolgoznia kell. Mégpedig fáradságos, verejtékes, nehéz munkával kell megélnie, holott azelőtt a Paradicsomban mindene megvolt. Nos, hát nem így van! Mert a bűnesetet megelőzően “megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1,28) Ez pedig nem egyéb, mint a munka isteni parancsa.

Tehát akárhogyan fogjuk is föl Ádám és Éva történetét, akár szó szerinti, akár jelképes értelemben, mindenképpen az a helyzet, hogy előbb hangzott el Isten szájából az ember felé az áldás, a munka parancsa, és csak azután az, hogy “átkozott legyen a föld te miattad...”. Tehát ez a paradicsomi állapot, amiről a Biblia beszél, egyáltalán nem olyan jólét, amiben az embernek csak a száját kell kitátania, és minden finomság belerepül magától, minden megerőltetés, munkálkodás nélkül. Ilyen meseországról csak az ábrándozik, aki önmagára nézve tekinti átoknak és büntetésnek a munkát! A Biblia nem így mondja. A Biblia szerint a munka az ember ember-mivoltához tartozó sajátossága. Teremtési rendeltetése az embernek az, hogy munkálkodjék, hogy uralma alá hajtsa a földet: tehát, hogy dolgozzék. Az a tény, hogy Isten az embert gondolkodó értelemmel, alkotásra képes kezekkel és izomzattal ellátva teremtette, már magában véve is jele annak, hogy Isten az embert valamilyen munkának az elvégzésére hívta el, hogy az embernek a munka Istentől nyert hivatása, feladata! Tehát semmiképpen sem átok az emberen! Nem olyan valami, ami az embert a bűnére emlékezteti, sőt, olyan, ami az embert az Istennel való közösségre emlékezteti! A munka tehát olyan valami, amit az ember még a Paradicsomból hozott magával. A munka - éppúgy, mint a házasság is - valami az elvesztett Paradicsomból!

Mit jelent akkor az az átok, ami olyan fáradságossá, verejtékezővé, keservessé teszi olykor a munkát? Erről a kérdésről egy külön prédikációban szeretnék beszélni. Most csak annyit, hogy a legjobb kedvvel végzett munkának is megvannak a maga problémái, nehézségei. A legügyesebb fizikai munkás éppúgy, mint a legképzettebb szellemi munkás gyakran beleütközik munkája végzése során olyan “tövisekbe és bogáncsokba”, amelyek alaposan megakasztják és megizzasztják. Pl. amikor egy új ültetést elver a jég vagy leperzsel a szárazság - és lehet elölről kezdeni az egészet. Pedig de sok munka volt benne! Vagy amikor minden várakozás ellenére egyszerre csak elpusztul a tehén, pedig nagyon bele volt kalkulálva a család egész életmenetébe! Vagy amikor egy feltaláló éveken át kísérletezik, szinte már a tébolyodásig, és a végső megoldás akkor csúszik ki a kezei közül, amikor már azt hitte, hogy megragadta... Vagy amikor egy nyelvész hónapokon át vesződik egy ősrégi írás megfejtésén, és egy ponton akármit csinál, nem jut tovább, megakad... Nincs olyan foglalkozás, amelyben a munka zavartalanul, simán menne mindig! Itt érződik valami abból, amit így mond az Ige: “Átkozott legyen a föld temiattad”, vagyis abból, hogy beteg ez a világ. Valami nincs rendben benne, valahol elszakadt valami, hogy valami dezorganizáló erő betört a világba - hogy a bűn: realitás.

De ennek dacára, sőt, éppen ezért még inkább érvényes a munkálkodás nagy, isteni parancsa: “töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá...”! Ez az Ige, vagy ha úgy tetszik, parancs, mai nyelven egyszerűen azt jelenti, hogy Isten hívja az embert munkára. A hívő embernek végső fokon mindig Isten a munkaadója. Istennek engedelmeskedik, amikor a gépek mellett, vagy a könyv mellett, vagy a konyhában, vagy a szántóföldön dolgozik. Ha valaki Isten hívására végzi a munkáját, akkor az többé nem robotmeló, hanem hivatás. Isten hív egy munka elvégzésére, és ha így végzem azt a munkát, akkor a legmagasabb rendű hivatásomat teljesítem. Ezért mondhatja Pál apostol még a legalantasabb munkára kényszerített embereknek is, a rabszolgáknak is, hogy úgy végezzék a rájuk bízott munkát, mint akik tudják, hogy az Úrnak szolgálnak, nem embereknek, mint akik nem a szemnek - mondjuk így: nem másnak - akarnak megfelelni, nem a látszatra dolgoznak, hanem Jézusnak, a mindent látó és tudó isteni szemnek és mértéknek akarnak eleget tenni!

Tehát a mindennapi munkánk és az Istenben való hitünk nem választható szét egymástól! Ez nem két külön területe az életünknek! Nem úgy van, hogy az a rész, amit a munkában töltünk el, az az életünk profán területe, a másik, amit a családban meg az egyházban élünk meg, az az életünk szent, istenes területe. Ne válaszd szét ezt a kettőt! Ugye, ha így mondom: hit és jó cselekedetek, akkor rögtön tudjuk mindnyájan, hogy az a kettő összetartozik, mert a hitünknek a jó cselekedetek a gyümölcsei. De ha így mondom: hit és gyári munka; hit és mosogatás; hit és számtanlecke, akkor rögtön ott ágaskodik bennünk valami titkos tiltakozás: mi köze a hitemnek a gyárban végzett munkámhoz? Nos hát, nagyon is van köze! Mert mi a jó cselekedet? Nem olyan plusz a kötelező munkán felül, ami valami szép glóriát von a fejünk köré, hanem egyszerűen az, hogy amit teszek, azt jól cselekedjem, amit dolgozom, abban ne legyen hiba, az kifogástalan legyen, azt ne utáljam, hanem szeressem, az minden tekintetben jó legyen! Mert téged Isten hív munkára, annak a munkának az elvégzésére, amit Ő bíz rád. Te mindenek fölött és mindenkin túl Néki tartozol felelősséggel, vagyis azzal, hogy jól végezzed el! Ha tehát egy keresztyén, hívő asszonynak rendetlen a lakása, vagy a gyermekeinek piszkos a ruhája, ha egy keresztyén, hívő embernek alacsony a teljesítménye, selejtes a munkája, akkor baj van a hitével, nagy baj van! Még akkor is, ha minden nap olvassa is a Bibliát és minden vasárnap ott ül a templomban! Sőt, annál nagyobb a baj! Tehát ne függetlenítsd Istentől a munkád, mert Isten az, Aki megbízott azzal, hogy dolgozz, hogy munkálkodj!

Igen ám, mondhatná most valaki, de többféle munka van. Munka és munka között óriási különbség lehet. Pl. van érdekes munka, amit tényleg lehet hivatásszerűen végezni, és van unalmas munka, ami lassan mégiscsak robottá válik. Így képzeli el a legtöbb ember, pedig nem így van. Mert az úgynevezett érdekes munka is válhat taposómalommá, amiben felőrlődik valaki, és az unalmasnak tartott munkát is szeretheti valaki úgy, mint hivatását. Egy művész munkáját általában érdekesnek tartják. De az a rengeteg gyakorlás, pl. ami egy zenésznek egyetlen fellépése mögött történik hónapokon keresztül, naponként órákon át, bizony éppen nem érdekes. Igaz ez fordítva is: egy egyhangú pult mögötti munka is nagyon érdekessé válhat úgy, hogy egy nyitott szemű eladó pl. óriási emberismeretre tehet szert, még ha naponta százszor kell is elmondania és megcsinálnia ugyanazt. Vagy egy gép mellett álló munkás, aki látszólag egy állandóan ismétlődő kézmozdulatot végez csak egész napon át, annyira össze tud nőni azzal a géppel, hogy az a számára már nem is gép, hanem szinte élő organizmus, jó barát! Unalmas vagy érdekes, ezek tisztán relatív fogalmak, amik nem a munkától függnek, hanem attól, hogy ki hogyan áll hozzá, ki hogyan viszonyul ahhoz a munkához.

Hogyan is szól Isten legelső parancsolata az emberhez? Így: “töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok...” rajta. Vagyis Isten a saját maga teremtő és gondviselő hatalmából, munkájából bízott rá az emberre valamit. Amikor valaki megkapál egy darab földet, vagy kitakarít reggel egy szobát, Isten rendet teremtő és gondot viselő munkájában lesz részestárs. Abban hasonlítunk legjobban Istenre, hogy munkát végzünk mi is, mint Ő. Isten megteremtette a természetet, és ránk, emberekre bízta, hogy teremtsünk belőle kultúrát. A munka az embernek az a tevékenysége, ami révén a természet kultúrává lesz, amivel kultúrát teremt az ember. Milyen nagyszerű, magasztos az, ahogyan egy jó asztalosnak vagy fazekasnak a kezében a holt anyag átformálódik szép, jó, hasznos, művészi valamivé, bútorrá, vázává. Így csillan meg a munkában valami az embernek Istennel való “rokonságából”. Emelkedjék hát ki a munkád abból a kicsinyes nézőpontból, hogy dolgozni kell, hogy megélhessek! Mert így is mondhatod: dolgozom, hogy szebbé tegyem a világot!

Még egy szempontot hagy mondjak! A hívő ember nemcsak azért dolgozik, hogy éhen ne vesszen, hanem azért is, hogy az a munka másoknak is áldássá legyen, annak a munkának a gyümölcseiből másoknak is jusson. Mert a Te munkádból nemcsak Te meg a családod él meg, hanem egy nagy társadalom egész komplexuma. Ahhoz, hogy Te reggel a tea mellé megehess egy kiflit, sok embernek: kazánfűtőnek, pékmesternek, elárusítónak, kifutófiúnak, sofőrnek, és ki tudja még, hányféle dolgozónak már jóval korábban föl kellett kelnie, és egy sor munkát már el kellett végeznie. Így olvad bele a Te munkád mások érdekeibe, életébe. Isten az embereknek az élethez szükséges dolgokat nem akarja másként adni, csak az embereknek egymás iránt való kölcsönös szolgálata által. A munka igazi méltósága tehát az, hogy szolgálom vele a másik embert, az emberiséget. És akkor a munkám igazi értéke soha nem attól függ, hogy mennyit keresek, hanem attól, hogy mennyit használok vele!

Így válik a mindennapi munkám az embereknek való szolgálat révén Istennek való szolgálattá, vagyis istentiszteletté. Hívő ember munkája nem is egyéb, mint “a hétköznapok istentisztelete”. Jézus személye éppen azt jelenti, hogy Isten lejött az emberek hétköznapi világába. Jézus mindig a mindennapi dolguk, gondjuk között kereste meg az embereket. Feltámadása után azt üzeni a tanítványainak, hogy menjenek el Galileába, ott meglátják Őt. Galilea volt a tanítványok számára a hétköznapi munkájuk területe. Mintha azt mondta volna Jézus, hogy csak végezzék a dolgukat, és ott, munkájuk végzése közben találkoznak Vele. Szeresd hát Te is a munkádat, mint olyan alkalmat, ahol legbiztosabban találkozhatsz Jézussal! Ahol Róla kézzelfogható módon tehetsz bizonyságot! Ahol az Ő nevére félreérthetetlenül hozhatsz dicsőséget! Szeresd a munkádat, mint a mindennapok istentiszteletének a lehetőségét!

Ámen

Dátum: 1960. május 1.

Mindnyájan azonnal érezzük, hogy ez képes beszéd. Nem olyan házról beszél Jézus, amiben lakunk, nem a lakóházukról, hanem valamiféle lelki házról. Nem arról a házról, amit kőből, téglából, fából és egyéb anyagokból építenek az emberek maguknak, hanem arról a lelki építményről, amelyik gondolatokból, érzésekből, vágyakból, reménységekből, napi gondokból-bajokból, eseményekből rakódik egymásra, épül lelki házzá, egyéniségünkké, belső életünkké. Igen, az életünk házáról van szó, sőt annak is a legmélyebb alapjáról, a fundamentumáról, mert amiképpen egy lakóháznál is az a legfontosabb, hogy milyen a megalapozása, úgy az életünk egész felépítményének is ez a legdöntőbb kérdése: mire épül fel, mi van a mélyben? Emberi életünkben nagyon fontos lehet az, ami látszik, ami felül van, de még fontosabb az, ami nem látszik: a fundamentum, az alapja az életnek. Ez azért a legfontosabb kérdésünk mindnyájunknak, mert egyszerűen olyan világban élünk, amelyben nemcsak kellemes, simogató napsütés van, hanem olykor zuhogó eső, pusztító árvíz, tomboló szélvihar is.

Jézus olyan józan realitással beszél erről. Nem azt mondja, hogy vigyázzatok, mert jöhet az életetekben árvíz, esetleg szélvihar támad, esőfelhők takarhatják el a napot. Nem. Hanem szinte előre megmondja: számoljatok azzal, hogy jönni fog az árvíz, fújni fog a szél, esni fog az eső. Ez hozzátartozik az emberi élethez. Nemcsak egy-egy peches, sorsüldözött embert ér az az eső, vihar, hanem ez az általános emberi sors. Minden lelki házba előbb vagy utóbb, de valami módon feltétlenül beleütköznek ezek az életet megtépázó erők, a tépő gondok, fájó csalódások árvize, a lelki fájdalmak, ki nem elégített vágyaknak a vihara, a keserves könnyek zápora. Úgy szokták ezt mondani, hogy minden háznak megvan a maga keresztje, minden szívnek van valahol egy sebe, minden életnek van valami egészen speciális baja, problémája, terhe, batyuja. Mindenki életében van olyan idő, amikor ömlik az eső, jön az árvíz és fújnak a szelek.
Néha hirtelen és váratlan tud rászakadni valami ijesztő vihar egy-egy házra. Tegnap még talán derűsen ragyogott a nap, a boldogság és vidámság éneke hangzott benne. Azután egyszerre elsötétült az ég, úgy szakadt rá a baj, mintha villámcsapás érte volna a házat. Belerendült az egész élet. Vajon kibírja-e a vihart? Nem omlik-e össze? Ez attól függ, hogy milyen alapra épült. Milyen a fundamentuma.

És még valamit: előfordulhat az is, hogy itt a földön minden nagyobb megrázkódtatás nélkül éli végig valaki az életét, elkerülik a házát a nagyobb viharok, akkor is még hátra van, ami még bizonyosan rátör. Ha hamarább nem, de a halálban, az utolsó ítéletkor mindenki meg fogja tapasztalni teljes kemény valóságában, mit jelentenek Jézusnak ezek a szavai: “És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett” (25. vers). És akkor lesz majd igazán akuttá a kérdés: mire volt felépítve az életed?!

Azt mondja Jézus: egy életnek a fundamentuma vagy homok, vagy kőszikla. Sokan voltak valamikor, akik azt hitték, az élet legbiztosabb alapja a földbirtok, az ingatlan, a vagyon. Azután jött a nagy történelmi vihar, és úgy kimosta alóluk ezt a talajt, mint az árvíz a homokot. Kiderült, hogy nem lehet rá tartósan építeni. De aki az egészségére, a fiatal életerejére épít, az is homokra épít. Elég egy rosszul irányzott lelépés a villamosról, és máris megrokkan az alap, összedől minden. Ismertem olyat, aki egy boldog családi élet reményére építette fel az egész életét. Azután jöttek a csalódások viharai, s alapjaiban rendült meg minden. Úgy érezte, egy egész világ omlik össze a lelkében. Sokszor volt már, hogy valaki az egész életét - még az Istenben való hitét is - feltette egy szenvedélyes szerelemre, egy drága személyre, egy ambícióra, és azután jött a hideg zuhany, halálos sodró áradat, és szóról-szóra az történt vele, amit Jézus mondott: “összeomlott: és nagy lett annak a romlása”. (Mt 7,27b) Nem arról van szó, hogy a pénz, a vagyon, a boldog családi élet, az egészség, a szerelem, az ambíció nem jó dolog. Jó dolog az, csak alapnak nem jó. Arra nem jó, hogy építsünk rá, hogy életet alapozzunk meg rajta, mert ez mind - akármilyen drága és jó dolog is - olyan, mint a homok: nem tartja meg a ráépített házat, ha ömlik az eső, jön az árvíz és fújnak a szelek.

Mi akkor az a kőszikla, az a szolid és szilárd alap, amire az ember biztonságosan építheti a házát? Jézus szerint ez: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát”. (Mt 7,24) Tehát a kősziklaalap: Isten igéje, amit hall és megcselekszik az ember. Mit jelent ez? Isten igéje a legmélyebb alap. A legbiztosabb fundamentum. Már csak azért is, mert nincs az életnek olyan szituációja, amiben ne lenne érvényes, ahol ne lenne aktuális, ahová ne lenne való. Nem különös-e az, hogy Isten szava egyformán hangzik a bölcső felett meg a koporsó felett is? Aktuális a menyegzői örömben is, meg a fájdalmak éjszakájában is? Hangzott a teremtés hajnalán is, és hangzani fog akkor is, amikor az ég és föld elmúlnak! És valóban: Isten szava épp úgy velünk van az élet vidám óráiban - mert megszenteli az örömöt, mint a csalódások és gyász szomorúságában - mert megvigasztalja a szívet. Velünk van a bőségben épp úgy, mint a szükségben, a nevetés közben meg a sírásban, a gazdagságban meg a szegénységben, a boldogságban épp úgy, mint a boldogtalanságban, itt a gyülekezeti közösségben meg a kórházi betegágy magányában. És majd abban az utolsó órában, amikor a kezünket fogó drága kéz szorítását sem érezzük már, amikor minden kedvesünk visszamarad az innenső parton, amikor elnémul számunkra a madárdal és elsötétül a nap, amikor minden és mindenki elhagy!

Ez a csodálatos szó, Isten szava, akkor sem szakad el tőlünk, s beteljesül majd, amit életünk idején így kértünk: “Mellőlem el ne távozz, ha majd én távozom”. (341. ének) Nem távozik el, sőt ugyanez az isteni szó jön majd elénk a túlsó oldalról is. Ó, de sokszor tapasztaltam már haldoklóknál, hogy Isten igéje csodálatosan áthatol a lélek olyan rétegén, és behatol olyan mélységeibe, ahová az emberi szó már nem juthat el! Isten igéje kísér át azon az ismeretlen határon és vár ott a másik oldalon, ahol még mindig érvényes, még mindig ható erőt jelent. Ezért a legmélyebb alapja az életnek az Isten szava, az Isten igéje: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket...” - mondja Jézus. Hiszen annak a beszédeiről van szó, annak a szava hangzik Jézusban, Akinek a trónja elé vezet minden út, az örömnek és fájdalomnak, a reménységnek és elesettségnek rengeteg mindenféle állomásán keresztül mindnyájunk útja. Onnan hangzik felénk ez a szó, Isten szava.

Értitek már, miért Isten szava lehet csak az életünk egyetlen biztos fundamentuma? Egyszerűen azért, mert ez az egyetlen, ami állandó, megmarad, hű marad, mindig ugyanaz marad, és mert nincs egyetlen olyan pillanat sem, amiben Isten szava ne lenne érvényes, ható tényező. Egyetlen pillanat sem. Ott van a bűn elkövetésének a pillanata: abban is ez a szó ítél meg és ez a szó ad bocsánatot. Amikor értelmetlenné, kilátástalanná válik minden: abban is Isten szava mutat kiutat és támaszt új reménységet. Az ég és a föld elmúlnak - tehát elmúlik mindaz is, amivel az ég és a föld vigasztalt, gyötört, vidított vagy szomorított -, de az Ő beszédei soha el nem múlnak. (v.ö. Mt 24,35) És ezért nem fognak elmúlni soha azok sem, akik ezekből a beszédekből éltek, és akik ezekkel a beszédekkel haltak meg. Akik annak az Úrnak a társai akarnak lenni, Aki ezeket a szavakat, igéket mondotta, Aki maga volt az Ige, a testté vált isteni szó (v.ö. Jn 1,1-14) Ezért olyan sziklaalap az Isten beszéde, ami dacol minden viharral.

De Jézus még egy nagyon fontos dolgot fűz hozzá: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat”. Tehát nem az ige maga a kőszikla, hanem az az ige, amit az ember meg is tesz, meg is cselekszi, amit valaki igazán komolyan vesz. Tehát nem az az ige, amit naponta talán mechanikusan átfut a tekintetével a Bibliájában, vagy sebtében elolvas az Útmutatóban. Ez is lehet homok. Hanem csak egyedül az az ige tart meg mindvégig, mindenen át, amit megcselekszik az ember. Mit jelent megcselekedni? Egyszerűen azt, hogy megélni. Élni vele, általa. Azzal az igénnyel olvasni, hallani, hogy itt most az az Isten szól hozzám, akinek a szava teremtő erő, gyógyító, tisztító, felemelő, sorsot formáló hatalom. Cselekedni azt jelenti, hogy bár a gondok valóságát az életemben komolyan veszem: hogy miként oldom meg a pénzügyi nehézségeimet, hogyan jöhetek ki a nyugdíjamból, mi lesz a gyermekeimmel, ha mégsem veszik fel az egyetemre - de mindezekben még nagyobbnak tartom annak az igének a realitását, hogy az a holnap is, ami úgy aggaszt, Isten kezében van. Semmi sem érhet, ami ne ment volna át előbb az Ő cenzúráján, és hogy minden a javamra kell, hogy váljék, ha az iránta való szeretetem meg nem hűl!

Igaz, hogy súlyosan megbántott valaki, megérdemelné, hogy én is úgy bánjak vele, ahogy megérdemli, de még igazabb, amit Jézus mondott, hogy jót tegyetek azokkal, akik üldöznek és bántanak titeket, és minden érzésem ellenére is ehhez tartom magam. Igaz, hogy túl sok teher nehezedik rám, nem lehet már bírni, nem csoda, ha kiborulok. Mégis inkább leborulok az előtt, aki azt mondta, hogy örökkévaló szeretettel szeret, és viszem tovább a terheket abban a bizonyosságban, hogy: “Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít”. (Fil 4,13)
Igen, valami ilyet jelent hallani e beszédeket Jézustól és megcselekedni. Olyat, hogy merek engedelmeskedni Jézus szavának akkor is, ha emberileg szólva őrültségnek látszik. Merem megmondani az igazságot akkor is, ha butának tartanak is érte, mert Isten ezt parancsolja. És teljes szívvel bízom abban, hogy Isten nem hagy cserben, hanem beváltja ígéreteit. Megcselekedni azt jelenti, hogy mindent odaviszek Isten elé: a kollégáimat, akiknek nehézségei vannak, a részvét-levelet, amit meg kell írnom, a tiszta és ragyogó őszi napfényt, amit egy kiránduláson élvezek, a vietnami háborút, amiről az újságban olvasok, a gyermekem lázát, a szomszédom betegségét, a munkám fáradságát, a szabad estém nyugalmát, mind-mind könyörögve és hálát adva tárom Isten elé. Valami ilyesmit jelent ez, hogy megcselekedni, mert csak az az ige válik a lábunk alatt sziklaalappá, amire teljesen ráállunk.

Egyszer egy hívő ember, Müller György, egy egész, több száz gyermeket gondozó árvaházat épített föl arra az igére, hogy “Kérjetek és megadatik néktek”. (Lk 11,9) És ha bármire szükség volt, ő sohasem kért az emberektől egy fillért sem, mindig csak az Istentől. És Isten mindig kiutalta embereken keresztül, ami éppen kellett. Soha nem maradtak szükségben. Újra hadd hangsúlyozzam: csak az az isteni szó, bibliai ige válik kősziklává, rendíthetetlen fundamentummá alattunk, amire igazán, teljesen ráállunk! Aki az Isten szavát csak úgy mellékesen veszi magához mint egy kis ünnepélyes hangulatot, mint egy kis szippantást egy másik világ atmoszférájából, mint szép gondolatot, annak az egész hitélete is csak homokhit, amit elmos a legelső zápor. Sok ilyen homokkeresztyén szenvedett már hitben hajótörést az élet viharaiban. De annak, aki igazán rá mer állni arra, amit Isten megmondott, és reszkírozza azt, hogy Jézussal együtt jár, él - annak a számára minden szava Jézusnak egyszerre rendíthetetlen sziklafundamentummá válik, úgy érzi, hogy az Isten keze tartja!

Jézus maga az a kőszikla, aki biztos alapot jelent. Jézus maga az a drága isteni kéz, amelyik soha el nem enged. Jézus maga az örökkévalóság, amelyik mindig megmarad. Jézus az a békesség, ami minden értelmet felülhalad. Ő az egyetlen, akire mindig számítani lehet, akire mindent építeni lehet. Az élet alapjában véve mindig nehéz. A boldogság is nehéz, meg a boldogtalanság is. Meg a feladataink is. Meg a szívünk is. A jólét, meg a szomorúság is nehéz. Nem bírja el a homok! Viszont a kősziklán mindnyájunk számára van még hely! Mondjuk el Neki teljes szívvel:

Győzhetetlen és kőszálom,
Védelmezőm és kővárom, ,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.

(346. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1965. augusztus 29.

A legutolsó úrvacsora-osztásos vasárnapon azt mondottam, hogy ha Isten akarja, és élünk, minden hónapban az úrvacsora-osztásos vasárnapon a Tízparancsolat egy-egy következő Igéjét vesszük sorra. Így kerül most ide a Tízparancsolatnak, mint az Isten és ember között kötött szövetség alapokmányának ez a most felolvasott második részlete: “Ne csinálj magadnak faragott képet... Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok...” (2Móz 20,4-5) És én most azért is örülök annak, hogy ez így adódik, mert az elmúlt heti evangélizációnak mintegy összefoglalását kapjuk ebben az Igében, ebben a II. Parancsolatban. Az elmúlt héten estéről-estére megjelent közöttünk az Ő dicsősége, megszólalt az Ő szava, félelmetesen és mégis fölbátorítóan hangzott az Ő kegyelmi üzenete, hívó hangja, áradt ki megváltó ereje! Megláttunk, megismertünk, meghallottunk belőle valamit újra, többet, mint eddig. Valami olyanforma élményük volt Urunkról, mint a népnek ott a pusztában a törvényadást megelőzően, ott is egy nagy Isten-élmény után hangzott el a Tízparancsolat. Most is egy drága, nagy, élményekben gazdag Istennel való együttlét után szólal meg az Ő törvénye, amivel - hogy úgy mondjam - normalizálja Isten a velünk való kapcsolatát, a mi Vele való viszonyunkat. Most csak a második parancsolatról van szó, arról: “Ne csinálj magadnak faragott képet... Ne imádd és ne tiszteld azokat”.

Azt mondhatnám: ez a II. Parancsolat egyenes folytatása az elsőnek. Ott arra int az Úr, hogy Ő az egyetlen igaz Isten, ne legyenek idegen isteneink, bálványaink Őrajta kívül. Itt pedig arra figyelmeztet, hogy mi emberek olyan gyarlók vagyunk, hogy még az egy igaz Istenből is képesek és hajlandók vagyunk magunknak bálványt csinálni! Nem úgy, hogy szó szerint szegjük meg a II. Parancsolatot és mindenféle festett és faragott képet csinálunk magunknak Istenről, Jézus Krisztusról, a Szent Lélekről, óh, nem! Ezen mi már régen túl vagyunk, s reformációs örökségünk erősen tiltakozik minden ilyenfajta kísérlettel szemben. Sokkal veszedelmesebben vétkezünk mi a II. Parancsolat ellen! Én is csak akkor jöttem rá, amikor erre a prédikációra készülve elmélyedtem e parancsolat jelentésében. Nem csinálunk mi faragott képeket Istenről, kiábrázoló képeket a Lélek-Istenről, de formálunk maguknak mindenféle egyéni elképzelést az egy igaz Istenről, és azt imádjuk: a saját elképzelésű Istenünket, a saját külön Istenünket.

A II. Parancsolat azt mondja: “Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.” - ne csinálj semmi hasonlót az Istenhez! Nos: éppen ez a mi veszedelmes bűnünk, hogy az az isten, akit mi elképzelünk magunknak: hasonló az igaz istenhez. Hasonló, de nem az, nem Ő , nem ugyanaz az isten! Csak hasonló! Esetleg megtévesztésig hasonló! Olyan istenképünk van, amiben van bibliai valóság-elem is, meg van fantáziálás is. Például hadd mondjak csak egy-két jellemző esetet. Nemrégiben jártam egy családnál. A szobában a falon rögtön föltűnt egy életnagyságú Krisztus-kép: Munkácsy Krisztus Pilátus előtt c. képe megkötözött kezű
Jézus-alakjának gyönyörű reprodukciója. Megható volt a mai világban egy ilyen szép nagy festmény a falon, ahol mindenki láthatja, aki csak belép a szobába. Azt gondolná az ember, milyen hűséges tisztelői e ház lakói Krisztusnak, ez az életnagyságú kép mindig figyelmezteti őket az Úrra, mindig előttük van, mint a megváltás szimbóluma. Ezzel szemben a család tagjai az egész környéken híresek arról, hogy ádáz veszekedések dúlnak közöttük. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Jakab apostol szavai jutnak az ember eszébe: “Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,16) abban a házban, ott, az életnagyságú Krisztus-kép előtt.

Ne értsen félre senki! Nem az a baj, nem az a bálványimádás, hogy egy ilyen festmény van a falon, hanem az, hogy ez a festmény jelkép: jelképezi a szomorú valóságot, hogy ennek a családnak a templomba járó tagjai megkötözik Krisztus kezét ugyanúgy, ahogyan ott a képen látható. Eszembe jut róla Jézus szomorúsága Názáretben, ahol nem tehetett semmi csodát a názáretiek hitetlensége miatt. Jelképe annak a magunk csinálta Jézusnak, Aki nem nyúlhat bele az életünkbe, a családi bajainkba, Aki csak megható emlék, tiszteletreméltó szobadísz, de nem élő és működő valóság a hitünkben, tehát nem az igazi Jézus Krisztus, hanem egy hozzá hasonló bálvány. Igen: a hitetlenség, a látszat hit, a tradicionális hit, a vastagnyakúskodó hit, vagyis a hitetlenség megkötözi Jézus kezét úgy, hogy nem tehet csodát. Ez is faragott kép - nem az a falon függőfestmény, hanem az, hogy egy keresztyén család számára ennyire keveset jelent Jézus, az, hogy csinálnak Jézusból egy olyan Jézust, Akinek semmi hatalma nincs beleszólni a család életébe. Az igazi Jézussal nem lehetne megcsinálni azt, hogy imádkozik valaki Hozzá, és azután gyűlöli nyugodtan tovább a testvérét. Sem azt, hogy úrvacsorát vesz valaki és megmarad továbbra is a bűnben.

Ha megkérdezném most tőled, hogy te hiszel-e Jézus Krisztusban, egészen bizonyosan azt mondanád, hogy igen, persze, hogy hiszek! De hogy tudod akkor úgy folytatni az életed tovább, mintha nem hinnél? Hogy tudod akkor megtűrni magadban a tisztátalan, gyilkos indulatokat? Hogyan tudod akkor továbbra is megcsalni gondolatban vagy tettben a házastársadat? Hogy tudod akkor továbbra is elhajtani a magzatodat? Hogyan tudod akkor továbbra is melengetni magadban az alantas, sátáni gondolatokat és indulatokat, keseríteni másokat? Ha az igazi Jézus Krisztusban hinnél, a valódiban, a Megváltó Úrban, akkor mindezt nem volnál képes megtenni!

Az igazi Isten olyan félelmetes, olyan hatalmas, olyan szent és olyan jó, hogy belerendül az ember egész valója, mikor elébe áll, amikor találkozik Vele, és leomlanak jelenlétében életünk bálványai, hiúságai, hitványságai. Tudjátok, miből lehet megállapítani legelőször, hogy vajon igazán az egy igaz, élő Isten előtt állunk-e vagy csak egy elképzelt isten előtt? Arról, hogy az igazi, az élő Isten jelenlétében óh de tud fájni a bűn, óh de nyomorultul tudja nyomni a lelket az ember saját hitványsága, hitetlensége, árulása. Nem jut eszébe mást okolni.

Testvérek! Tapasztalatból mondom: amíg egy teljesen összetört bűnbánati mélységig el nem jut valaki, akárhogy mondja is, hogy hisz Istenben, nem az igaziban hisz, hanem maga faragott magának egy neki való istent, istenkét, Jézuskát, valami hasonlót az ÚR Istenhez, valami hasonlót az ÚR Jézushoz.

Az is faragott kép, magam csinálta bálvány, amikor csak bizonyos részeket fogadok el magamnak abból, amit Isten önmagáról elmondott a Bibliában. Tehát, amikor azt mondja valaki, hogy azt az Istent elfogadom, imádom, hiszem, Aki azt mondja: Ne aggodalmaskodjatok, én gondot viselek rátok, de azt az Istent már nem tudom elfogadni, Aki azt mondja: Bánjátok meg bűneiteket és térjetek meg! Szívesen hiszek abban az Istenben, Aki vigasztal, simogat, de nem kell az az Isten, Aki vádol, sújt. Kell az az Isten, Aki ad, megáld, de nem kell az, Aki elvesz és megítél! Hiszek, abban a Krisztusban, Aki tanított és meghalt, de ne beszéljenek nekem arról a Krisztusról, Aki feltámadt és ítéletre jön vissza! Istenből csak annyit fogadok el, amennyi nekem jó, passzol, amennyi nem árt! Nekem elég Istenből annyi, nem kell több! Az az Isten már nem kell, Aki beleszól a dolgaimba, a szórakozásaimba, a kedvteléseimbe, a kedves bűneimbe. Az az Isten már nem kell, Aki helyteleníteni is mer valamit az életemben, Aki megítél, Aki szentségével éget, Aki bűnbánatot kér, Aki leleplez, Aki nem tűr semmi bűnt bennem. Nem ismersz rá a magad faragott istenképére? Nem rólad van szó? Nem úgy hiszel-e Istenben, Jézus Krisztusban, hogy azért nem nagyon zavartatod magad Tőle?! Nem csináltál-e így te is bálványt magadnak az élő Istenből? “Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót ahhoz, aki az égben van!” mondja alapigénk. Még az egy igaz élő Istenből se csinálj magadnak elképzelt istent, mert ez halálos veszedelem!

Gombánál is van az úgy, hogy a jó és a mérges gomba megtévesztésig hasonlítanak egymáshoz, de éppen nem mindegy, hogy melyiket eszi meg valaki. Az egyik táplál, a másik öl, halálos mérget rejt magában. Vigyázz, mert ha a te istened csak hasonló az élő Istenhez, de nem ugyanaz, abból halálos veszély származik rád! Mert egy ilyen elképzelt istennel, egy ilyen faragott képpel az ember élete egy ideig egészen jól megy, szinte boldognak érzi magát az ember vele, mindaddig, amíg valami válságba nem jut az élete. Például beteg leszel és könyörögsz ahhoz a drága jó istenkéhez, akiben addig hittél, és az az isten nem hallja, nem válaszol, nem segít! Vagy látod a világtörténelem alakulását, ártatlan embertömegek iszonyú szenvedését, pusztulását és sehogyan sem tudod összeegyeztetni azt, ami történik Isten igazságával és szeretetével. Mindig, újra föltámad a kaján fájdalom: ha van Isten az égben, hogyan nézheti el ezt vagy azt? Az egész elképzelés, amit Istenről csináltál, faragtál magadnak, kezd összedőlni, összetöredezni. Valami cinikus, ördögi kérdés vigyorodik el lelked titkos mélységében kihívóan, orcátlanul: Nos, hát még mindig hiszel abban az Istenben, aki olyan jó és olyan igazságos? És kezd megrendülni benned a hit, föltámad a kétely: hátha nem is igaz az egész! Nos, én ilyenkor nem tudnám azt mondani, hogy csak higgy erősen, hanem a megrendült hitű, vagy a hitét elvesztett emberektől megkérdezném nagy csendben, komolyan: igazán Istenben hittél valaha, vagy csak egy általad kigondolt, elképzelt istenben? Nem úgy van-e, hogy csak azt gondoltad, hogy Istenben hiszel, pedig csak a saját, Istenről való elképzelésedben hittél? Nem Isten hagyott cserben, hanem a saját készítésű bálványod!

De még ennél is nagyobb baj származik abból, ha az élő Isten helyébe a saját elképzelésű Istenünket tesszük. Amikor az általunk teremtett dolgokat tiszteljük és szolgáljuk a Teremtő helyett, amikor Isten igazságát hazugsággá változtatja az ember, akkor az egész erkölcsi élet kisiklik, és mindenféle szörnyű bűnök áradata tör elő. (v.ö. Róm 1,25) Például: ha olyan istent képzelsz el magadnak, aki mindent jóságosan megbocsát, mert ez a hivatása, borzalmasan elburjánzanak életedben a bűnök és aljasságok! Ha olyan istenképet faragtál magadnak, aki nem veszi halálosan komolyan a te bűnödet és a saját maga szentségét; akit ki tudsz fizetni néhány polgári erénnyel, emberi jósággal, tisztességgel; aki nem veszi komolyan a megtérésedet, az újjászületésedet; igen, ha ilyen isten-képet faragtál magadnak: akkor eljátszod az üdvösségedet, elpasszolod az örökkévalóságot, s nem menekülsz meg a kárhozattól, akármilyen buzgón szereted és szolgálod is ezt a te saját elképzelésű istenedet.

Érzitek már, milyen veszedelemtől óv Isten, amikor kérve kér, figyelmeztet, ránk szól: Vigyázz, ember, ne csinálj magadnak faragott képeket, mert átkot, romlást, kárhozatot, ítéletet vonsz általa magadra, sőt még az utódaidra is!?

Pascalról mondják, hogy állandóan egy kis papírdarabot hordott a kabátja zsebében, amire ez volt írva: “Ábrahám, Izsák és Jákób Istene az igaz Isten, nem a filozófusok istene.” Arra akart ezáltal emlékezni, hogy minden gondolat, minden elképzelés Istenről, akármilyen mély értelmű, szép vagy megható is az - rettenetes és katasztrofális tévedés, ha nem a Biblia gondolata. Saját gondolatoddal és érzéseddel csak olyan istenhez jutsz el, akiről előbb-utóbb kiderül, hogy bálványkép!

Az az Isten, Akiről mi nemcsak képet, de még elképzelést sem tudunk alkotni magunknak: ez az Isten maga adott önmagáról egy képet. Emberi formába öltözött, testté lett, közöttünk lakozott, a világ közvetlenül szemlélhette arcát, drága ábrázatát, alakját, mozdulatait, szenvedését, halálát, feltámadását! Jézus Krisztus a láthatatlan és elképzelhetetlen Isten “dicsőségének a visszatükröződése és az ő valóságának képmása”. (Zsid 1,3a) Aki Őt látta, az látta az Atya Istent! (v.ö. Jn14,9b) Krisztuson kívül minden Istenről való beszéd csalás és hazugság! Aki kételkedik Isten szeretetében - mert ez a szeretet sehogyan sem egyezik a mi gondolatainkkal, szeretetről formált elképzelésünkkel -, az tudja meg, hogy Isten szeretete abban a szenvedésben és halálban nyilvánul meg, amit Jézus vállalt értünk. Aki Isten hatalmát ebben az ördögi világban sehogy sem tudja fölfedezni, tudja meg, hogy Isten hatalma a számunkra csak abban nyilvánul meg, hogy Jézus hagyja magát megölni, és abban, hogy Jézus feltámad a halálból. Isten bölcsességét - aminek annyiszor ellene mond a világtörténelem - csak a golgotai kereszt bolondságában láthatjuk, abban a botránkoztató keresztben, amelyen Jézus meghalt, hogy mi el ne vesszünk!

Hogy Isten van egyáltalán, hogy létezik, hogy kicsoda Ő és milyen, egyetlen módon tudhatjuk meg: a Jézus Krisztussal való egészen reális találkozásban. Azzal a Jézussal való találkozásban, Aki most is itt van ebben az igehirdetésben, itt van az úrvacsorában. Ne higgy többé faragott képekben, egyéni elképzelésű istenben! Mostantól fogva higgy - de igazán higgy! - abban az Istenben, Aki Jézusban lejött közénk, Aki meghalt érted is, hogy te el ne vessz. Aki legyőzte a halált, hogy a te életed ne végződjék a sírnál. Aki szeret téged is örökkévaló szeretettel, és Aki most azért szólít meg és vesz a kezébe, hogy benned, a te életedben, mozdulataidban, szavaidban formálja ki, faragja ki az Isten képét és hasonlóságát, hogy hasonlóvá tegyen téged önmagához, hogy Jézusra emlékeztető legyen az egész lényed!

Ámen

Dátum: 1957. október 6.

Ma egy hete ugyanerről az Igéről volt szó ebben a templomban. Megállapítottuk akkor, hogy a keresztyén ember házirendjét adja itt elő az apostol. Olyan emberek életrendjét, akik már elfogadták Istennek a Jézus Krisztusban fölkínált kegyelmét, akik már hit által vették a Krisztust és most már járni is akarnak Őbenne, azaz az Ő akarata szerint akarnak berendezkedni is. Az Isten nagy családjának életrendjét olvassuk itt, azokét, akik beletartoznak Istennek a Jézus vére árán szerzett családjába. Isten állapította meg itt az Ő családjának házirendjét, mert azt akarja, hogy az övéi életében rend legyen. Láttuk, hogy ez az isteni rend a hívő ember életének nemcsak egy bizonyos részét érinti, hanem az egészét. Négy terület van, amelyen megéli a hívő is a maga életét: a család, a munkahely, az egyház és a világ. Ezeken a területeken át jelöli meg az apostol azt a keskeny utat, amely a földön a megváltott ember egyetlen útja, a zarándok útja. “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Mindenütt, az élet minden területén, mindenkor egyformán!

Ma egy hete elkezdtük részletezni ezt az Úrban való járást, és szólottunk a családi életről. Menjünk most tovább! Mi hát a hívő Isten Igéje által megszabott életrendje: a munkahelyén, az egyházában és a világban?

1) “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak, nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent. És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. A ki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának; és nincsen személyválogatás. Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 3,22-4,1) Kétféle viszonyulásról van szó: a szolgáknak uraikkal szemben és az uraknak a szolgáikkal szemben való viszonyulásáról. Ma így mondhatnánk: mindenki valamilyen formában függő viszonyban van lefelé és fölfelé egyaránt. Mindenkinek van valamilyen ura, fölöttese, akinek a szolgálatában áll, és mindenkinek vannak alárendeltjei, akik fölött rendelkezési jogot gyakorol. Mindnyájan egymás alá- és fölérendeltségében élünk. Vannak, akik fölöttünk állanak és vannak, akik ránk vannak bízva. Mármost ebben az egymástól függő viszonyulásban a Krisztusi rend az, hogy a szolgák szót fogadjanak mindenben az ő test szerint való uruknak. Akkor érthető jól az ebben megnyilvánuló isteni akarat, ha tudjuk, hogy itt Pál rabszolgáknak mondja ezt - megtért, hívő, Krisztust követő rabszolgáknak -, hogy az ő test szerint való uruknak, tehát a meg nem tért, nem hívő fölöttesüknek igenis engedelmességgel tartoznak. A hívő szolga a nem hívő gazdájának is engedelmességgel tartozik. Nincs tehát semmi vita a tekintetben, hogy megteheti-e a hívő ember, amit a nem hitben járó főnöke, parancsolója kíván tőle.

Nincs vita a tekintetben, hogy érvényesek-e a hívő emberre azok a rendelkezések, utasítások, amelyek egy nem keresztyén világnézet alapján álló hatóság részéről adatnak ki. Félreérthetetlen az Úr akarata: “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak!” (Kol 3,22a) A Krisztus útja a fölöttes hatósággal szemben sohasem a lázadás, vagy az erőszak útja, hanem mindenkor a becsületes és nyílt engedelmesség útja. A hívő ember sohasem szabotál, hanem mindenkor “szolgál”, mégpedig “nem a szemnek”, ahogyan folytatódik tovább az Ige útmutatása, “mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem "szíveteknek egyenességében, félvén az Istent!” (Kol 3,22b) Tehát nemcsak látszatra végzi el a dolgát, nemcsak úgy, hogy a könnyen megcsalható emberi szemeknek megfeleljen, hanem úgy, mint aki tudja, hogy Isten szeme mindent lát. Tehát a hívő szolga úgy áll és úgy munkálkodik az ő test szerint való ura előtt, hogy ugyanakkor ott áll és ott munkálkodik az ő lélek szerint való Ura, mennyei Gazdája tekintete előtt is. A hívő ember nem lakáj-módon kiszolgálja az ő test szerint való urát, hogy hízelegjen, kedveskedjék néki, hogy így bizonyos előnyöket biztosítson a maga számára, hanem engedelmessége és szolgálata hitből fakadó engedelmesség és szolgálat, abból a hitből, hogy ott is, a munkahelyén is, közvetve bár, de az Úrnak engedelmeskedik és az Úrnak szolgál! Ezért tudja “lélekből” cselekedni azt, amit tesz, tehát nemcsak fölületesen, ímmel-ámmal, hanem szívvel-lélekkel, mert ő azt is az Úrnak teszi és nem embereknek.

Hívők, akik meglankadtatok, megkeseredtetek a hétköznapi munkátokban - akárhol vagytok és akármilyen szolgálatot végeztek -, “lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek!” (Kol 3,23) És ebben az az örvendetes, hogy szabad - nem kell, hanem szabad! - úgy látnom a világi munkámat, mint az Úrnak való szolgálatot. De sok nehézségen, keserűségen, kisebbrendűségi érzésen felülemel az a hit, hogy nem embereknek dolgozom, hanem Istennek! És de sok nyűgtől, tehertől szabadít föl az, hogy nem a nagyobb bérért szolgálok, "tudván, hogy az Úrtól veszem az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgálok"! (Kol 3,24) Így szentelődik meg a legprofánabb munka is, abban a boldog hitben, abban a fölszabadító hitben, hogy az Úr Krisztusnak szolgálok! Mert az Úr Istennel szemben való kötelességét teljesíti a hívő ember, amikor a munkahelyén való kötelességét teljesíti! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) A munkahelyén tehát akkor jár a hívő ember Krisztusban, ha megérzik róla, hogy feltétlenül megbízható munkaerő, akire számítani lehet!

A folytatás kiegészíti az eddigieket: “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 4,1) Olyan hívő embereknek szól ez, akiknek rendelkezési joguk van más emberek fölött. Világos az isteni rend: ha néktek alárendeltjeitek vannak, ne feledjétek soha, hogy magatok is alárendeltek vagytok az Úrral szemben. Te sem vagy a magad ura, hanem számadással tartozol Valakinek. Úgy bánj a rád bízottakkal, ahogyan az Úrtól várod, hogy veled bánjon, és abban a hitben, hogy felelős vagy értük. A keresztyén felelősség, amiről itt szó van - tehát felelősnek lenni valakiért -, éppen azt a tudatot és hitet jelenti, hogy egyszer felelni kell az illetőért, az illető testi és lelki helyzetéért, állapotáért. A hívő ember ilyen felelősségnek a tudatában bánik azokkal, akik reá vannak bízva. “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.”

2) Említettük már a múltkor is, hogy az apostol, amikor belekezd a részletezésbe, a keresztyén életrend részleteinek a leírásába, nem vész el az apró részletekben, hanem csak a főbb irányvonalakat húzza meg. A legalapvetőbb, a legfőbb dolgokra mutat rá: az asszonyoknál az engedelmességre, a férfiaknál az igazi szeretetre, a gyermekeknél a szófogadásra, a szolgáknál szintén az engedelmességre, az uraknál a felelősségteljes bánásmódra. Most, amikor új területet mutat, az egyházi élet területét, megint a legfőbbet mondja csak: az állhatatos könyörgést. Bizonyára van ezen kívül sok más is, ami a hívő ember, a Krisztust vett ember egyházi feladataként tekintődik, de úgy látszik: ez a legfontosabb! A hívők kitartó, rendszeres imádsága az a csatorna, amelyen át Isten sokféle áldása egy egész gyülekezetre kiárad.

A híres Blumhardt lelkész idejében Möttlingenben egészen rendkívüli csodák történtek az Úr ereje által. Éppen olyanok, mint Jézus és az apostolok idejében: gyógyulások, Isten gyógyító, ördögöket űző, tisztító erejének csodás kiáradása. Mindennek a rendkívüli egyházi életnek a hátterében viszont rengeteg imádság, csendben, de nagy hűséggel végzett imaszolgálat állott. A hívő emberek közös vagy magányos imádsága révén keletkezik az a lelki atmoszféra, amelyben megérződik, összesűrűsödik az Ő jelenléte az Ő Szentlelke által. Ott munkálkodik igazán Isten Szentlelke egy gyülekezetben, ahol a hívők imádságai révén élő kapcsolat, összeköttetés van Isten és az Ő gyülekezete között. (ld. Mózes, amálekiták legyőzése: 2Móz 17,8-13) Ott nőnek föl a gyermekek az Úr félelmében, ott térnek meg a konfirmandusok, ott születnek újjá emberi lelkek, ahol mindezek mögött a gyülekezeti munkák mögött ott tusakodik imádságban egy hívő sereg, ahol Isten Szentlelke ezt a drága munkát a hívők imádságára elvégzi. Ezért tartozik bele a keresztyén ember életrendjébe az egyházi, a gyülekezeti élet területén ez a figyelmeztetés: “Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással;” (Kol 4,2) Sőt, így részletezi tovább az apostol: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok;” (Kol 4,3)

Szinte minden levelében megemlíti ezt az apostol: “Atyámfiai, imádkozzatok érettünk!” (1Thessz 5,25; Zsid 13,18; stb.) Miért? Hiszen az apostol már csak tudott beszélni! De hiszen nem is az a probléma az igehirdetésnél, hogy jól tudjon valaki beszélni, hanem az, hogy igazán azt tudja mondani, amit az Úr üzen. Szónokolni akárki meg tud tanulni, de az Úr üzenetét csak az adhatja tovább, akire maga az Úr bízta azt rá. Ez a problémája az igehirdetésnek: megérteni és másokkal is megértetni, hogy mit mond, mit akar az Úr! Ha tehát az Úr adja, akkor azt kérni kell! Mégpedig nem is elég, ha csak egy ember kéri, az igehirdető, hanem minden hívő léleknek kérnie kell. Szoktátok kérni, hogy úgy szólhasson itt az igehirdető, ahogyan az Úr megbízásából szólnia kell?! Isten Igéjének közöttünk való tiszta, félreérthetetlen megszólalásáért mindnyájan felelősek vagytok! Segítsetek hát: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok; Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell.” (Kol 4,3-4)

3) Vessünk még röviden egy pillantást a keresztyén embernek arra az életterületére is, amit így neveztünk az előbb: a világ. Ide vonatkozóan így hangzik az isteni rend: “Bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván. A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.” (Kol 4,5-6) - Kik jelentik a "világot"? A kívül valók. Tehát minden és mindenki, aki a Krisztuson kívül való, aki vagy ami nem az Úrban van: az a világ. Azt mondja az Ige: bölcsen viseljük magunkat velük szemben. Bölcsen: így is mondhatnám ugyanezt: Isten szerint való módon. Tudniillik az a bölcsesség nem telik ki tőlünk - tehát nemcsak az okos ember tud bölcsen viselkedni, nemcsak tanult ember lehet bölcs, nemcsak az éles elméjű, hanem csak az, akinek Isten ezt a bölcsességet megadja. Arról a felülről való bölcsességről van szó, amit kérni lehet és amit Isten szemrehányás nélkül megad annak, aki Tőle kéri. A bölcs viselkedés sokszor az érzelmek ellenére való, sokszor a józan ész ellenére való, sokszor teljesen indokolatlannak látszó viselkedés. A bölcs viselkedés az Isten tanácsa és útmutatása szerint való viselkedés az adott helyzetben! Nem lehet rá fölkészülni, nem lehet megtanulni, csak egyet lehet tenni: nagyon alázatosan és engedelmesen figyelni az Úrra!

A kívül valókkal szemben az a nagy felelőssége van minden hívő embernek, hogy azok rajta keresztül kapják meg az Ige üzenetét. A hívő ember bölcs viselkedésén át. Tehát lehet, hogy nem a szavain, nem a szóbeli bizonyságtételén keresztül, hanem a viselkedésén keresztül. A kívül valók nem a szavaink beszédére, hanem az életünk beszédére kíváncsiak. Az egyház rajtatok keresztül találkozik a világgal, tehát ott, ahol hívő leány lyukasztja a villamosjegyeket, ott, ahol hívő férfi kezeli a hivatali aktákat, ott ahol hívő rendőr áll az utcasarkon, ott ahol hívő asszony végzi a sok ideges ember kiszolgálását a pult mögül. Ide kell a bölcs viselkedés, az a felülről való bölcsesség az Isten gyermekének, hogy ne káromoltassék miatta az Isten neve, sőt: dicsőíttessék! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Igen: éppen kint a világban!

Advent első vasárnapja van. Az Úr jövetelének a váradalma tölti meg a szíveket. Hívő emberek, akik számára már eljött az Úr, tudjátok-e, hogy az egész világ sóvárogva várja a Krisztus megjelenését?! Nos, tudniillik akik vettétek Krisztus Jézust, az Urat, azért járjatok is Őbenne, mert akik Őbenne járnak, azokban az Úr jár, jön, közeledik, hódítva érkezik maga az Úr. Így terjed az Ő országa, így tölti be az Ő uralkodása ezt a földet, hogy én, meg te, meg a többiek, akik vettük az Urat, Őbenne járunk. Őbenne, az Ő útján, az Ő útmutatása szerint, az Ő akarata szerint járunk a családban, a munkahelyen, az egyházban és a világban.

Mi, akik vettük az Urat, az advent hírnökei, könyörögjünk most adventi reménységgel:

Jöjjön el a Te országod,
Töltse bé uralkodásod,
Ó, mi királyunk, e földet;
Szaporítsd seregedet,
Drága Igédnek kész szállást,
Adj mindenütt szabad folyást.

(483. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1951. december 2.