Az istentisztelettel és az egyházi élet mindenféle megnyilvánulásával kapcsolatosan mindig újra szó esik a sokak előtt kellemetlen dologról: az adakozásról. Minden istentisztelet végén elhangzik az áldozatra való felhívás és az ígéret, hogy “a jókedvű adakozót szereti az Isten” 2Kor. 9,7 . A hirdetések között is mindig szóba kerül a gyülekezet szeretetmunkájának támogatása, megajánlások gyűjtése. Annyiszor hallottuk már ezeket a felhívásokat, hogy megszokottá, unottá, sőt nemegyszer kellemetlenné és bosszantóvá vált számunkra. Éppen ezért szorongat a Lélek egy idő óta, hogy beszélni kellene egyszer az igazi keresztyén adakozás lényegéről. Ezért választatta velem Isten ezt az érdekes történetet a sareptai özvegyasszonyról, mint aki élő illusztrációja annak a sokat hallott mondásnak, hogy a “a jókedvű adakozót szereti az Isten”. Tehát az adakozó emberről akartam beszélni. Tegnap, amikor belemélyedtem ebbe a történetbe, láttam, hogy tulajdonképpen nem is erről van itt szó, hanem az adakozó Istenről! Mert olyan csodálatosan szerető és hatalmas a mi Istenünk, hogy akkor is ad, amikor kér. Azáltal is Ő ad nekünk, hogy kér tőlünk valamit!
A történet szerint rettentő szárazság pusztított akkor a Szentföldön. Kiszáradtak a folyók, elsült a növényzet, éhínség, sőt az éhhalál réme fenyegette az országot. És akkor Illés próféta, az Isten embere, hónapokon át egy szegény özvegyasszonnyal tartatja el magát. Rosszabbkor már igazán nem is érkezhetett volna vendég a házhoz, hiszen annak az özvegynek sem volt már egyebe, mint egy marék lisztecskéje a vékában, és egy kevés olaja a korsóban. Ezt akarta éppen elkészíteni utolsó eledelül ebben az életben önmagának és egyetlen fiának, hogy azután ők is búcsút mondjanak ennek a szomorú világnak, és bevárják a kegyetlen halált. És most Illés, ez az idegen ember ezt az utolsó kis ételt is elkéri a végszükségben szenvedőktől, Isten nevében! Világi szemmel nézve valami fölháborító és bosszantó történik itt. Micsoda könyörtelenség kérni valakitől, aki maga is támogatásra szorulna! Szinte kivenni a szájából az utolsó falatot! Hiszen valósággal kifosztja azt a szerencsétlen asszonyt! És méghozzá Isten embere teszi ezt, Isten nevében! Ez már igazán több a soknál!
Hogy kérhet Isten akármekkora áldozatot, pláne ekkora áldozatot ott, ahol nagyon sürgősen Neki kellene segítenie, hogy el ne pusztuljon egy szerencsétlen család? Igen, így gondolkodik a világ. Mert nem tudja, - de hát honnan is tudhatná -, hogy Isten éppen azért kér, mert adni akar. Éppen azért igényli az áldozatot, mert segíteni akar az özvegyasszony nyomorúságán! És ha az özvegyasszony is úgy gondolkozott volna, mint a világ, fölháborodva utasította volna vissza ezt a képtelen kérést, és nem adta volna oda az utolsó falatját, nagyon rosszul járt volna. Megette volna a fiával együtt az utolsó maradékot, és azután szépen megvárta volna, amíg meghalnak. De milyen szerencséje volt ennek az asszonynak, hogy Isten elkérte tőle az utolsó falatját, mert csak így történhetett meg az a csoda, hogy a marék liszt és a csöppnyi olaj nem fogyott el hónapokon keresztül. Akármilyen érthetetlen, de éppen ez a csoda! Azért futotta tovább az a kicsi eledel, mint ahogyan azt előre magában kiszámította, mert adni tudott belőle. Reális számítás szerint az egész készletből két ember számára egyetlen vacsorát lehetett volna készíteni. De éppen azért jutott belőle sokkal többre, mert Isten egy harmadik számára is kért belőle, és az asszony vállalta az áldozatot.
Érzitek-e, hogy megvilágosodik ez az egyébként homályos értelmű mondás: “Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” Mt. 25,29. Ennek az asszonynak nem volt készlete, amiből nagy kegyesen adakozhatott volna, hanem egyszerűen, amije volt, azt adta oda Isten kérésére, és éppen ezáltal adatott neki, és szaporíttatott meg neki. Nem azt jelenti ez, hogy jó üzletet csinált, meggazdagodott általa, hanem azt, hogy ezáltal lett elég. Elegendő a maga és a fia számára is, hogy tudott belőle adni másnak. Ha nem adta volna oda, neki magának sem lett volna elegendő!
Én nem tudom, hogyan csinálja ezt az Úr Isten, de mindig így csinálja!
Az bizonyos, hogy arra még soha senki nem fizetett rá, ha Isten kérő szavára megnyitotta a szívét és a zsebét! Ugyanez történt egyszer a Genezáret tavánál is, amikor egy kisfiú odaadta Jézusnak az öt kis árpakenyerét és a két kicsi halacskáját, amit édesanyja csomagolt be neki egy napi élelemként az útra. Amikor azután Jézus az egy ember napi fejadagját elkezdte osztani, ötezer ember lakott jól belőle (ld. János 6,3 skk). Nagy titok és csoda ez, de igaz! És nemcsak akkor volt igaz, hanem ma is az! Tehát amikor eléd hoz az Úr Isten valami ügyet, és kér tőled hozzájárulást, anyagi támogatást, amikor az Isten kér az Ő ügyére adakozást, akkor sohase feledd el, hogy azért kér, mert adni akar! Figyeljük csak meg a történetet! Illés kérése egyre nagyobb próba elé állítja az asszonyt. Előbb csak ezt mondja neki: “Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben!” 1Kir17,10. Nos, hát ezt még lehet teljesíteni valahogyan! Bár ezt sem könnyen, mert a nagy szárazság miatt nagy vízhiány volt az egész országban. El is indul rögtön az asszony készségesen. De akkor utána kiált a próféta: “Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben” 1Kir17,11. De fölbátorodott ez az ember az asszony készségén! Nem lesz ez sok? Hiszen ez már belevág az egész háztartásba, és fölborítja az egész számítást! És most még tovább merészkedik a kérés: “De mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss!”1Kir 17,13. Itt már azután megáll az emberi értelem! Persze, hogy megáll, mert itt kezdődik a csoda! Mi is, amikor elénk tartják a perselyt, azt gondoljuk: hát, ebbe még lehet tenni valamit! De azután jönnek az egyházi adóért is, ez már kezd sok lenni! És még tetejébe az egyház szeretetmunkájára is kérik tőlünk folyton az adományt! Nem telhetetlenség ez? Hát hogyan lehet az Isten nevében kérni tőlünk most, éppen most, amikor magunknak sincs elegendő? Hogyan tudna adni valaki, mikor arra is alig telik, hogy az életét fönntarthassa vele? Hogyan lehet kérni olyanoktól, akik maguk is szegények, és segítségre szorulnának inkább, mintsem hogy még ők adjanak?
Ha ehhez hasonló gondolatok hullámzanak át rajtad, amikor Isten kérő szavát hallod, gondolj erre a névtelen öregasszonyra, és gondolj Istenre: Csak nem képzeled, hogy Isten ki akar fosztani téged? Hiszen nem kifosztó és megszégyenítő, hanem éppen ajándékozó és meggazdagító Isten, aki az Ő ajándékozó szeretetében addig ment, hogy önmaga legszebb darabját adta oda neked Jézus személyében! Neked adta Jézus halálának és feltámadásának minden eredményét, az Ő szent és tiszta életének az érdemét! Csupa szeretetből a te nevedre írta Jézus egész mennyei örökségét! Neked ajándékozta Jézus ártatlanságát, amivel betakarhatod a magad bűneinek rútságát! Azt mondja egy helyen az Ige: “Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Róm 8,32. Ha így ismerted meg Őt, az Ő legnagyobb ajándékának, Jézus Krisztusnak az elfogadása által, akkor tudhatod, hogy Ő pazar bőséggel ajándékozó Isten, Aki mindig csak ad, még akkor is, amikor kér! Mert sohasem azért kér tőled áldozatot, hogy neked ne maradjon, hanem azért, hogy megszaporíthassa azt a keveset, amid van. Mert akinek van adni valója, aki mer adni, annak adatik, és megszaporíttatik!
Így vagyunk nemcsak a pénzzel, hanem minden egyébbel is, amit Isten kérésére Neki áldozunk! Így vagyunk pl. az idővel is: Amíg azt mondom, hogy nincs időm reggel imádkozni, és Bibliát olvasni, bibliaórán részt venni, vagy egy beteg atyámfiát meglátogatni, addig nincs időm az ügyes-bajos hétköznapi dolgaimat sem elvégezni. Amint áldozok az időmből Istennek, de nem egy-két percet, hanem komoly időt, órát vagy órákat, akkor egyszerre azt tapasztalom, hogy egyéb dolgaim végzésére is sokkal jobban futja a drága időmből! Amit Isten kezébe teszek, mint áldozatot, legyen az idő, pénz, szolgálat, talentum, vagy akármi, az valami érthetetlen módon megsokszorozódva térül vissza. Amíg valaki mer az Úr kérésére hittel adni, addig mindig megtörténik az a csoda, hogy a vékabeli liszt nem fogy el, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül! Ezért nem kell félni, pláne bosszankodni akkor, amikor az Úr kér tőlünk valamit! Hiszen akkor is ad, és éppen ezáltal ad!
De ahhoz, hogy ez a csoda megtörténhessék, még valamit nagyon komolyan kell venni! Illés azt mondta az özvegynek: “Nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss!” 2Kor17,13. Nagyon fontos itt a sorrend! Ha ez fölcserélődik, nem történik ám csoda! Odáig még csak eljutnak sokan, hogy adnak a fölöslegből. Adnak, ha jut még rá. De ez nem áldozat, hanem alamizsna, amit így az Istennek adunk! Nincs is rajta semmi áldás! Ezért csörgedezik magyar református egyházunkban olyan szűk mederben az adakozás patakocskája, hogy külső segítség nélkül még egy szerény gyülekezeti szeretetmunkát sem tudna elhordani a hátán. Ha az az elv vezet az adakozásban, hogy előbb kielégítem a magam szükségleteit, és ami azon felül még megmarad, azt szívesen odaadom az Isten kérésére, elképzelhető, milyen kevés így az eredmény! Hiszen mi marad ma valakinek a zsebében a saját szükségleteinek a kielégítése után? Semmi, mert nem tartjuk be a sorrendet, hogy előbb az Istennek, azután magunknak! Elfogyott belőle a mi lisztünk és a mi olajunk. Tehát előbb nékem adj - azt mondja az Isten, és ne csak akkor, ha marad! Nem a maradék az Istené, hanem az eleje, a legjava! S ha ezt mered élni, akkor történik meg az a csoda, hogy jut másnak is, és marad neked is!
Szerte az egész világon rengetegen vannak, és ebben a gyülekezetben is vagyunk egyre többen, akik az "Istennek előbb" elvet a gyakorlatban úgy érvényesítjük, hogy a tizedet felajánljuk az Úrnak. Azt jelenti ez, hogy az ember minden jövedelmének, tehát a fizetésének, egyéb bevételének egytized részét elveszi, elkülöníti a kilenctized résztől, és az Úr Istennek adja, mint Isten pénzét, egészen külön kezeli. A tizedfizetők sok áldott csodát tudnának elmondani annak igazolására, hogy a vékabeli liszt valóban nem fogy el, sem a korsóbeli olaj nem kevesbedik meg, ha Isten kérésére adtak előbb belőle. Egy nagyon kis fizetésű tisztviselő mondta el egyszer, hogy mióta Isten kegyelméből rájött, hogy neki is szabad tizedet fizetnie: maga sem tudja, hogyan, de egész rendesen kijön abból a fizetésből, amiből azelőtt sehogy sem tudott megélni.
Persze, ez nem üzlet, és semmi esetre sem kényszer. Aki azért akarná megtenni, mert muszáj, semmiképpen ne tegye! Csak az kövesse a tizedfizetők példáját, aki örökre hálás a kegyelem bőségét ajándékozó, megváltó Istennek, és szívből örülni tud annak, hogy Isten kér tőle, és neki szabad adnia az Úrnak! Egy dolog azonban kétségtelen: a hittel adakozó ember minden nap felségesebb dicsőségben ismeri meg a kegyelemben adakozó Istent.
Ámen.
Dátum: 1948. augusztus 1.