Joó Sándor Dr.

Megint a keresztség jelentőségéről, lényegéről szeretném Isten Igéjének a tanítását elmondani. Három héttel ezelőtt hallottuk, hogy a keresztség, mivel mindnyájan meg vagyunk keresztelve: jelkép és pecsét, jelképezi a Krisztus vére által való megmosatást, a Krisztus halálába való alámerülést és a vele együtt való feltámadást egy új, megszentelt életre. És mindezt a kegyelmet elpecsételi számunkra, mintha maga az Úr biztatna általa, hogy csak bátran fogadjuk el a bűnbocsánatot, az örök életet, az Úr Jézus halálát és feltámadását, hiszen igazán érettünk történt, amit általa szerzett az igazán a miénk, valóban, teljesen! És ha a magunk számára már elfogadtuk ezt a kegyelmet, öntudatos hitbeli döntéssel magunkévá tettük, amit a keresztség ábrázol: akkor fogadjuk csak el nyugodtan és hálásan a gyermekeink számára is! Nos, erről szeretnék most beszélni, a gyermek-keresztség bibliai alapjairól: miért kereszteljük meg gyermekeinket, és hogy mit jelent ez őrajtuk?

Induljunk ki magából a keresztelés mai gyakorlatából. A megkeresztelendő gyermek fejét leöntjük a Krisztus megváltó vérét jelképező vízzel, miközben ezt mondjuk: Keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. - Tehát, mintha ebben az ünnepélyes, drága pillanatban Isten, az Atya, lehajolna ide az Úr asztalához, szent kezét rátenné a kisgyermek fejére és azt mondaná: A kegyelemnek örök szövetségét állítom fel e gyermek között és közöttem, gyermekemmé fogadom, örökösömmé teszem, gondoskodom róla. Édesatyja leszek néki mindörökké! Vegyük csak ezt szó szerint, hiszen Ő maga tett rá ígéretet! Tehát az örökkévaló, hatalmas Isten, aki mindeneknek felette uralkodik, lehajol egy ilyen apró, tehetetlen emberkéhez és szövetséget köt vele. A szövetség azt jelenti, hogy valami módon összeszövődik a gyermek sorsa, élete az Isten életével. A gyermek és a mennyei Édesatya között szálak szövődnek, amelyek a gyermeket az Atyához kötik és az Atyát a gyermekhez, annyira, hogy az Atya egyenesen örökösévé fogadja azt a gyermeket. Az örökös olyan valaki, aki egyszer majd mindannak a gazdagságnak a birtokába jut, amivel az örökhagyó rendelkezik. Az Atya nevébe való megkereszteléssel mintegy az történik, hogy az Atya gazdag mennyei örökséget ír rá annak a gyermeknek a nevére.

Keresztellek a Fiú nevébe... - olyan ez, mintha a Fiú, Jézus Krisztus megállana abban a pillanatban itt az Úr asztalánál, és Ő is ígéretet tenne néki, ezt mondván: A Golgotán ezért a gyermekért is hullott a vérem, vállalom majd ennek a léleknek is a bűneitől való megtisztítását, ezt az embert is befogadom az én halálom és feltámadásom közösségébe, reá is kiterjesztem a megváltás hatályát, életemmel és halálommal szerzett érdemeimet ráruházom, hogy Isten ne úgy tekintsen reá, mint bűnösre, hanem mint igazra, szentre - mint reám!

Keresztellek a Szentlélek nevébe - amikor ez a kijelentés hangzik az Úr asztalánál, itt van a Szentlélek és ígéretet tesz: Én meg lakozást veszek a gyermekben és a Krisztus tagjává fogom szentelni, részesíteni fogom mindabban, amit Krisztus szerzett a számára, vagyis hitben megélt valósággá teszem néki a megváltást és az örök életet.

Igen, valami ilyenforma gazdag, nagy ígéretet jelent gyermekeink számára az, hogy meg vannak keresztelve az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Tehát a Szentháromság Isten nevébe! Hadd hangsúlyozzam, hogy "nevébe", tehát nem nevében - vagyis a gyermeket nem Isten nevében, mintegy Isten megbízásából, Isten helyetteseként kereszteljük meg -, hanem nevébe: azaz beavatjuk a keresztelés által a Szentháromság Istennek a hívőkkel kötött szövetségébe, azt a gyermeket is bevisszük annak a szövetségnek a hatálya alá, amelyiknek magunk tagjai vagyunk. Mintegy bizonyságot teszünk arról, hogy Isten az Ő kegyelme szövetségének a hatályát kiterjeszti most e fölött a kisgyermek fölött is, akit ímé, a szövetség jelvényével, a Krisztus vérét jelképező vízzel elláttunk. Az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, a három-egy Isten a Biblia tanúsága szerint a hívő emberrel szövetséget kötő Isten, a szövetséges Isten!

Halljátok csak, mit mond Isten Ábrahámnak: “És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségűl, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (1Móz 17,7) Ebben a fejezetben arról van szó, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, azzal az Ábrahámmal, akinek akkor még egyetlen gyermeke sem volt. És ebben kifejezetten benne van az, hogy ez a szövetség nemcsak Ábrahámra érvényes, hanem mindazokra, akik őtőle valók lesznek majd őutána. Mintha azt mondaná Isten: Ábrahám, vedd tudomásul, hogy amit mi itt cselekszünk, az a gyermekeidre, utódaidra is vonatkozik ám! Bár test szerint csak a zsidók utódai Ábrahámnak, de lélek szerint: Ábrahám utódainak, “Ábrahám magvának” nevezi a Biblia a hívőket (Gal 3,29), Ábrahámot pedig a hívők atyjának. Maga Péter apostol magyarázza ezt az Igét a pünkösdi lélekkel megteljesedve így: “Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2,39) Tehát az Ábrahámnak tett ígéret mindazoknak szól, akiket Isten elhívott magának, akiket Isten kiválasztott önmagának: annak a lelki nemzetnek, amelyet Isten a testi értelemben vett nemzetek, népek közül kihívott, üdvösségre választott, Krisztus köré gyűjtött.

Ez az újtestamentumi választott nép, Isten szövetséges népe, az Ábrahámmal kötött szövetség örököse, a messiási nép. Az a nép, amelynek Krisztus a királya, amelyet Krisztus megváltott a bűntől és a Sátántól, amelyet az Ő királyi uralma alatt tart, és amelyet majd az Ő visszatérésekor végső győzelemre vezet. És éppen a messiási néphez való tartozásnak a jelvénye a Krisztus vére - külsőleg tehát a keresztség -, amivel Isten mintegy megjelöli az övéit, különválasztja vele a hívőket a többi néptől. A keresztség tehát annak a szövetségnek a jelvénye, amit Isten Ábrahámmal, vagyis a hívőkkel és azok utódaival kötött. Mert irgalmasságot cselekszik ezer-íziglen azokkal, akik Őt szeretik. A hívő embernek szól ez az ígéret: "Leszek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7) Ezzel az Igével kapcsolatban megjegyzi Kálvin: “Akik a hit révén lépnek be az egyházba, ezek utódaikkal együtt számíttatnak Krisztus tagjai közé, s velük együtt hívatnak el az üdvösségre. És ha a csecsemőgyermekek koruk miatt nem fogadják is hittel Isten kegyelmét, Isten mikor elhívja szüleiket, ugyanakkor őket is magához öleli. Nem meggondolatlanul szolgáltatjuk ki tehát a csecsemőknek azt a keresztséget, melyre az Úr hívja őket, mikor megígéri, hogy Istenük lesz Ő nékik.” (ld. Evang. Harmónia IV. 207.) A keresztség által mintegy elismételjük Isten ígéretét, hogy Ő Istene, szövetséges Istene lesz ennek a gyermeknek, mert ez a gyermek is Ábrahám utóda, a messiási nép tagja. Ez is olyan gyermek, akire érvényes a szövetség minden ígérete, ezért merítjük bele, avatjuk be a Szentháromság Isten szövetségébe, megkeresztelvén az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe!

De hát nem baj az, hogy a gyermek mindebből semmit sem ért? De hiszen a bűn és a kárhozat nyomorúságából sem ért semmit és mégis része van benne, mégis érvényes reá is! Aki elhiszi ezt, amit Isten Igéje tanít, hogy gyermekeink bűnben fogantatnak és születnek, tehát bűnnel megfertőzötten, kárhozatra szántan jönnek a világra, az boldogan ragadja meg a keresztség lehetőségét, mint a bűntől és a kárhozattól való megváltás ígéretének a jelét, mint a messiási néphez való tartozás jelvényét. Tudtukon kívül részesei Ádám bűne következményének, tehát ugyanígy tudtukon kívül lehetnek részesei a Krisztus által való kegyelemnek is! Tegyük föl, hogy egy édesanya vonakodnék elfogadni egy olyan takarékbetétkönyvet, amire valaki nagy összeget tett be éppen most született gyermeke nevére. Visszautasítaná, ezt mondván: Nem kell, hiszen mit kezd egy ilyen csecsemő a pénzzel? Az a gyermek később, amikor felnő, bizonyára méltatlankodva vonná felelősségre az anyját: Bizony elfogadhattad volna! El kellett volna fogadnod a nevemben! Az én nevemre szólt az a betétkönyv és neked kellett volna éppen érvényesítened rá az én jogomat azért, mert én akkor ezt még nem tehettem meg magam! Érzitek, hogy nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is a gyermekeket a keresztségben részeltetnünk? Tartozunk vele, felelősek vagyunk érte, hogy megtegyük!

Itt azonban valamit nagyon határozottan meg kell mondanunk. Valamit, ami az előbbiekből következik is már. Tudniillik: nem minden gyermeknek van joga a keresztséghez, hanem csak a hívő szülők gyermekeinek. Csak a hívő szülők kapták Istentől a szövetség ígéretét, tehát csak az ő gyermekeik tekinthetők szövetséges utódoknak. Tehát tulajdonképpen csak azokat a gyermekeket lehetne csecsemőkorukban megkeresztelnünk, akiknek a szülei - vagy legalábbis egyik szülője - hívőnek tekinthető, a messiási nép közé valónak vallja magát. Így ír erről Pál: “Egyebeknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha valamely atyafinak hitetlen felesége van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. És a mely asszonynak hitetlen férje van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” (1Kor 7,12-14) Tehát ha a szülők hívők, öntudatos hitbeli döntés alapján tagjai a messiási népnek, a szövetségnek, akkor a gyermekeik is szentek. Sőt, ha csak az egyik szülő tekinthető hívőnek, gyermekeik akkor is szentek és részesei a szövetségnek. Ha azonban sem az apa, sem az anya nem hisznek: gyermekeik sem szentek, tehát nem is keresztelhetők meg, nem jelölhetők meg a messiási nép jelvényével.

Az egész Újtestamentumban nem találunk egyetlen példát sem, ahol az apostolok hitetlen szülők gyermekeit keresztelték volna meg. Az apostolok gyakorlatában ez volt a szabály: akik hittek, azokat megkeresztelték házuk népével együtt. - Kálvin a genfi Kátéban arra a kérdésre, hogy miért kell a kisgyermeket megkeresztelni, így válaszol: “Hogy a keresztség mintegy bizonyság legyen számukra arra nézve, hogy örökösei annak az áldásnak, amit Isten ígért a hívők magvának (utódainak).” Minden református liturgiában kifejezést nyer az a megállapítás, hogy megkeresztelni kizárólag csak a hívő szülők gyermekeit lehet. Ezért van minden keresztelési liturgiában - a miénkben is - föltéve olyan kérdés, ami a szülők hitben való lételére vonatkozik. Amikor tehát keresztelés alkalmával elmondjuk az Apostoli Hitvallást, az nemcsak ősi szokás, hanem abban a szülők és keresztszülők mintegy az egész gyülekezet előtt kinyilatkoztatják, hogy igen: ők is ahhoz a néphez tartoznak, ahhoz a messiási néphez, amelyik hisz az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, vagyis a szövetséges Istenben. Nem arról van tehát szó, hogy a szülők hite a gyermek hitét helyettesítené - hogy a szülők a gyermekek helyett vallanak hitet -, hanem arról, hogy egy gyermek csak úgy tekinthető szövetséges gyermeknek, tehát keresztelésre jogosultnak, ha hívő szülőktől való.

A keresztség végül kötelezi a szülőt, hogy azt az örökséget, amit a keresztségben nevére írt az Isten, a gyermek fölserdülvén meg is kapja, öntudatos hitben át is vegye. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a megkereszteléssel gyermekünk üdvösségét biztosítottuk, hanem a megkereszteléssel mi, szülők elköteleztük magunkat, hogy gyermekeink üdvösségre jutását minden tőlünk telhető módon, imádsággal, neveléssel, példaadással munkáljuk. Olyan felelősség ez, amit nem háríthatnak át a szülők senki másra. Nem végezheti ezt el helyettünk a hitoktató, sem az egyház. Gyermekeink hitben való nevelését Isten egyre jobban visszautalja oda, ahova való: a családba! Fogadjuk el és tekintsünk úgy családunk tagjaira, kicsinyekre és nagyokra, mint akik Isten kegyelmes ígéreteinek az örökösei. (Láthatatlan kézzel fölírva: Isten országának, az Ő szövetségének örököse.) Krisztus vérének, az új szövetségnek az a jelvénye, amit a keresztvíz jelképez, a hívő keresztyén családi élet kialakítására és megélésére kötelez. Téged is, titeket is! Nincs nagyobb boldogság, mint azzal a tudattal körülnézni a családban, hogy ez is, az is, amaz is az Úré, hogy itt mindnyájan az Ő népe vagyunk. Az ilyen családi élet a legboldogabb családi élet!

Igazán úgy van, ahogyan a 89. Zsoltárban énekeljük:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a Te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

(89. zsoltár 4. vers)

Ámen

Dátum: 1951. november 4.

Jakab levelének ezt a részét elolvasva, az ember elcsodálkozik azon, hogy milyen rendkívüli, különös természete van az emberi nyelvnek: a legkisebb szinte a tagjaink között, mégis milyen nagy jelentősége van! Rajta keresztül lesz valósággá a beszéd, a szó. A szó pedig a gondolatnak legalkalmasabb kifejezője, a gondolat pedig az ember maga. Az ember legbensőbb lénye beszédében látszik meg, akkor is, ha hazudik, akkor is, ha hallgat. Jakab mindazt, amit a szóról elmondhat, a nyelvről, a szó organikus képéről mondja el, és a képen át mintegy bepillantást nyújt abba a problémába, amit a szó misztikumának lehetne nevezni.

A szó, a beszéd legcsodálatosabb titka éppen abban van, hogy Isten is szól, Isten is a szó, a beszéd által közli Önmagát és keresi a kapcsolatot velünk. Az egész Biblia arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem elzárkózó, önmagának élő Isten, hanem önmagát kijelentő, közlő, beszélő, megszólító Isten. Mindig újra a szaván át közeledik hozzánk, a szavával ad erőt, támaszt világosságot, teremt új életet és lehetőségeket. Isten szava a legnagyobb misztérium a világon. És ez a nagy titok, az isteni szó az emberi beszéden, emberek szaván át érkezik el hozzánk, válik a fülünk által is hallhatóvá. Isten emberi szavakon át tolmácsolja, mondja el a maga beszédét. Emberi szavakkal van teleírva a Biblia, mégis Isten szava hangzik benne. Valahogy olyanformán, mint mikor az ember vesz egy gramofonlemezt és hallhatja rajta keresztül egy nagy művésznek a hangját. Valóban annak a művésznek a hangja az? Igen! Persze, - csak a gramofontű és a lemez mellékzöngéi is belevegyülnek a hangjába. Ez a mellékzönge már nem a mesternek a hangja, hanem az eboniton futó tűnek a karcolása. De csak így hallhatom annak a művésznek a hangját. Ilyenformán vagyunk a Bibliával is: az igazi, a valódi Mester hangját, szavát teszi hallhatóvá számunkra, igazán az Ő hangját, azokat a szavakat, amiket Ő akar mondani. De mellékzöngék is belevegyülnek, mert Isten az Ő szavát emberi szavakon át mondja el. Mert Pál, meg Péter, meg Ézsaiás, meg Mózes emberek. Azért az mégis mind az Ő szava, Istené, csak mindazzal az emberi zavarással, ami általában együtt jár az emberivel. És rosszul jár az, aki az emberi zavaró momentumokra figyel, ahelyett, hogy a Mester hangját hallgatná ki belőle!

Tehát ahhoz, hogy Isten megszólítson bennünket, hogy az Ő önmagát közlő, velünk közösséget teremtő szava elérkezzék hozzánk, találkozzék velünk: ehhez a nagy kegyelmi tényhez Istennek szüksége van az emberi szóra, az emberi beszédre mint eszközre. Isten szavát, Jézus Krisztust nem tudjuk másként elfogadni, csak úgy, hogy az a szó egy emberi nyelv által hallhatóvá válik számunkra. És ha az emberi szó tisztán tolmácsolja Isten szavát, akkor azt meghalljuk, akkor az benyomul az életünkbe, mint a mag a szántóföldbe. Akkor az életünkben olyan isteni magvetés történik, aminek a nyomán új élet támad. Ezért olyan fontos tehát, hogy az a nyelv, amely Isten szavát hirdeti, tiszta legyen, minél kevésbé torzítson, minél jobban mentes legyen az általános emberi tökéletlenségből önként adódó zavarásoktól. Így érthető Jakabnak ez a figyelmeztetése: “Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen. Mert mindnyájan sokképen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni.” (Jak 3,1-2) Mert az emberi szó nemcsak eszköze, hanem éppen akadálya is lehet az isteni szó megszólalásnak. Mindig újra csoda az, amikor Isten szava egy igehirdető beszédén át megszólít valakit. Isten különös kegyelme az, amikor az emberi szavak edényébe beleteszi a maga üzenetét. Minden igehirdetés legnagyobb problémája az, hogy az emberi szó zöreje el ne nyomja a Mester hangját, az emberi szó fertőzöttsége meg ne rontsa az Isten szava tisztaságát, hanem egészen csak eszköze lehessen Isten megszólító kegyelmének. Miként a tiszta igehirdetés nyomán gyógyulás és élet támadhat, úgy az emberi gondolatokkal megfertőzött igehirdetés nyomán betegség és halál támadhat.

Ezért olyan hallatlan nagy vállalkozás az Ige hirdetése, Isten szava tolmácsolása. A tisztán hangzó igehirdetésért küzdeni, imádkozni nemcsak az igehirdető feladata, hanem az egész gyülekezeté. Mindnyájatoknak könyörögnötök kell azért, hogy Isten szava valóban megszólaljon itt közöttünk, hogy Isten olyan eszközöket adjon a gyülekezetnek, akiknek a nyelve hűen tolmácsolja, amit Isten mondani akar! - Jaj az igehirdetőnek és jaj a gyülekezetnek, ha olyan igehirdetést hall, amit nem Isten mondott neki! Mert ez is lehetséges! Mert az az eszköz, a nyelv, ami erre szolgálna, nagyon veszedelmes jószág! Igen szomorú tapasztalatai lehetnek Jakabnak, amikor a nyelvre azt mondja, hogy “a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége... megszeplősíti az egész testet, lángba borítja életünk folyását... senki sem szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes!” (Jak 3,6-8)

Semmi sem hajlik meg olyan nehezen Isten szava előtt, mint a saját szavunk! Hiába szól az Isten, az ember csak mondja tovább a magáét. Sőt, képes vitába szállni az isteni beszéddel. Ismerjük az ilyen szavakat: Igen, Uram, tudom, de azért én mégis...! Nincs-e igaza Jakabnak, amikor testünknek ezt a legkisebb tagját veszedelmes tűznek mondja, amely lángba boríthatja életünk folyását? Csak egy szó esett közöttünk - szoktuk mondani - és milyen titokzatos hatalma van annak a szónak! Csak egy szó esett a férj és feleség között, és a házastársak meggyűlölik egymást, csak egy szó és két ember között felborul tőle a békesség. Csak egy szó, egy éles, méreggel átitatott szó került a nyelvünkre, eltalált valakit és széttört tőle egy barátság. Csak egy szó, és testvérek egymásra rontanak. Csak egy türelmetlen szó hangzott el a villamoson, és gyilkos indulatok tüze lobbant lángra tőle az egész kocsiban. Csak egy szó és ideges feszültséggel telíti meg az egész lakást. Egyetlen szó pokollá tudja tenni az otthont. Egyetlen szó csak és egy ember a lelke mélyéig megbántva és megsebesítve távozik. Csak egy szó, egy szennyes, kétértelmű szó és máris a tisztátalan indulatok heve terjeng a levegőben. Csak egy szó hangzik el és máris egész népek vonulnak egymás ellen pusztító háborúba!

Milyen igaz, amit Jakab mond: “Ímé csekély tűz milyen nagy erdőt felgyújt!” (Jak 3,5b) És ez a kicsiny tűz ott parázslik mindnyájunknak a nyelve alatt! És így ég, így emésztődik a családunk, a környezetünk, a világ abban a tűzben, amit a szavainkkal gyújtunk. Igen: “A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását.” (Jak 3,6a) Jakab azt mondja, hogy ezek a szavak nagyon mélyről veszik ezt a rettentő erejüket, így folytatja: a nyelv maga is "lángba boríttatik a gyehennától. (Jak 3,6b) Azt érti ez alatt, hogy a szó nem a nyelvünkön születik, hanem már előbb, mélyebben, még mielőtt a nyelvünkre kerülne. Ott lenn a mélyben, bennünk van valami a gyehennából. Tudjuk ugye, hogy a bűn egy beszélgetésből ered, mégpedig az embernek a kígyóval folytatott beszélgetéséből. És az a kígyó beszél-beszél továbbra is hozzánk és bennünk. Mi pedig tárgyalunk vele, hallgatunk rá, fogékonyak vagyunk a hangjára. És ebből a belső beszélgetésből ered a külső beszédünk is. És a belsőleg folytatott beszélgetés a kígyóval - ez tör ki a nyelvünk beszédén. Így boríttatik lángba a nyelvünk a gyehennától.

Jakab a nyelvről beszél, de tulajdonképpen az emberi lélek romlottságát és bűnös voltát írja le. Földeríti a bajt, leleplezi a nagy mélységet - egészen a gyehennáig -, de a megoldást nem adja, mégpedig azért nem, mert tudottnak feltételezi, hiszen már többször beszélt róla! A megoldás pedig a belső megújulás, az újjászületés az igazság beszéde által, az Isten Igéje által. Van egy másik tűz is, amely lángba boríthatja a nyelvet: nemcsak a gyehenna tüze, hanem a Szentlélek tüze is. Isten is beszél, szól. Az Ő Igéje, szava teremtés, megváltás, az Ő Igéje Jézus Krisztus! Aki számára Isten Szentlelke ezt a szót élővé teszi, aki Istennek Jézus halálában és feltámadásában kifejezett üzenetét elfogadja, erre egész élete hálás felajánlásával visszafelel, az a Lélek tüze által újjá lett, annak a Szentlélek új szót ad ajkára: a boldog hálaadás szavát Isten iránt és a szeretet szavát az emberek iránt. A démoni nyelv megnémul és az angyali nyelv kezd el beszélni benne! Melyiket beszéli a te nyelved: áldást vagy átkot, imádságot vagy kárhozatot, édeset vagy keserűt?!

Éppen a mai vasárnapon, a budapesti Béke-világkongresszus közvetlen küszöbén, külön is jó, hogy az emberi szó hatalmas jelentőségére hívja föl Isten Igéje a figyelmünket. Az egész föld kerekségén a háborúskodásba belefáradt és beleundorodott emberiség egyre hangosabban és egyre nagyobb tömegekben hirdet egy olyan szót, amit Isten a Jézus halála és feltámadása által egészen a maga szavaként pecsételt meg számunkra: azt, hogy béke. Olyan szó ez, ami egy válságba jutott világ számára a mindenki által óhajtott kibontakozás lehetőségét és útját jelöli meg. Miként egy szó, egy háborús szó az egész ember-erdőt felgyújthatja, világégést támaszthat, úgy egy szó, egy jó szándékú, egy békés, egy megértő szó még a meglévő háborús tüzeket is elolthatja.

Krisztus egyházai a földkerekség minden pontján egyértelműleg a béke ügye mellett foglaltak állást. Nemcsak jó reménységgel tekintünk tehát a Békekongresszus elé, hanem szívből könyörgünk is, hogy ez a sokat hangoztatott szó, "béke", megtelítődjék azzal a tartalommal, azzal az energiával, amely valóban megteremti a nemzetközi feszültség megoldásának a lehetőségét. Hogy hadd legyen ez a szó olyan igaz és tiszta szó és olyan hatalmas szó, mint amilyen igaz, tiszta és hatalmas Istennek a Krisztus által békességet hirdető szava a világhoz!

Azt mondja Jakab: “Ezzel (a nyelvvel) áldjuk az Istent...” (9. vers) Igen, erre való a nyelvünk, a beszédünk. Aki áldja az Istent, az megoltja azt a titokzatos, pusztító tüzet, ami a szavainkban parázslik. Isten áldása által a közösséget romboló szó közösséget építő szóvá válik. Az Isten áldása megfékezi a gonoszt, megoltja a halálos mérget, édeset csörgedeztető forrássá teszi az ajkat. Isten ezt az édes forrást a Krisztusban fakasztotta föl számunkra. Vedd ajkadra az Ő szavát és azt vidd tovább, azt add tovább! Az egész környezeted, az egész családod, az egész világ vágyakozik a helyes, az igaz, a tiszta, az örömet, békét, megváltást hirdető és munkáló szó után: a Krisztus után!

Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak közt az egyenesség,
Ha békével együtt laknak.
Mint a balzsamolaj, ők olyanok!
Megáldja az Úr az ilyeneket,
Nékik ád hosszú életet.

(133. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. június 14.

Az újra ránk köszöntött adventi időszak jellegzetes alakja, Keresztelő János áll ismét előttünk a felolvasott Igében. De most ez az ember nem úgy áll előttünk, mint boldog adventi váradalom megtestesítője, hanem éppen ellenkezőleg: mint akiben összetört minden adventi reménység, mint aki csalódott abban, amiben azelőtt olyan boldogan hitt. És az az ember, aki már sokat csalódott, olyan nehezen tud hinni ezután! Testvérek, ezt a csalódott ádventi embert, ezt az összetört reményű Keresztelő Jánost érzem sokkal közelebb a mai kor emberéhez, mi magunkhoz, mint a hitében boldog és erős prófétát. Mert ez a mai nemzedék is fájdalmasan csalódott nemzedék. Belefáradt a reménységeiben való csalódásba. Olyan sok minden csődöt mondott már, amit szépnek, jónak, igaznak hitt, hogy már nem meri rátenni az életét semmire, nem mer hinni, nem mer reménykedni, mert fél, hogy csalódik.

A hitetlenség sokak védekezése a csalódás ellen. Így van a modern ember a keresztyénséggel is. Az ősei hitében, az atyái vallásában is csalódott már, amit szépnek, jónak, igaznak hitt. Már nem meri rátenni az életét semmire. A megrendült hitű ember tipikus kérdését fogalmazta meg Keresztelő János, amikor ezzel a kérdéssel küldött Jézushoz: Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk? Mi az, ami megrendíti még a hívő embert is? Mert ez az ember, akiről itt az Igében szó van, igazán hívő ember volt. A javából! Nem régen még oly lelkesen, olyan ellenállhatatlan erővel mozgósított mindenkit: Készítsétek az Úrnak útját! Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelített a mennyeknek országa. És ugyanakkor olyan végtelen alázattal tett bizonyságot arról, hogy a Krisztusnak növekednie kell, néki magának pedig alábbszállani. És olyan túláradó örömmel és áhítattal mutatott rá Jézus alakjára a Jordán partján: íme az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Mi rendítette meg? Kettős oka volt ennek. Egyik az, hogy életútja igen kilátástalan sötétségbe kanyarodott. Heródes király, a keleti zsarnok kényúr el akarta tenni láb alól, mert nagyon kíméletlenül közölte Isten ítéletét a királyi udvar bűnei fölött. Tehát János ártatlanul szenved. Börtönben van. Bezárult mögötte egy rettenetes ajtó. Ráborult a lelkére a nihil. Ebben a sötétségben, ebben a tétlenségre kárhoztatott magányban csoda-e, ha még ő is merül lassan lefelé a csüggedés mocsarába? Az vessen rá követ, aki erősebb hitű nála, hasonló körülmények között. A tanítványok is kiáltoztak a sötét, viharos tengeren. Az a sötétség, ami ráborul néha az ember életére, azok az árnyak, amelyek ott rémítenek utunkon, azok az események, amelyek ellenünkre történnek: óh, de nagyon meg tudják tépni a hitünket! Azok a gondok, aggodalmak, félelmek, amelyeknek felhői fölénk gomolyognak, óh de nagyon el tudják takarni előlünk Isten édesatyai arcát! Azok a fájdalmak és csapások, amelyek fejbe kólintanak, óh de meg tudják bénítani egy időre az imádságunkat is! Ez az egyik oka a hitbeli megrendülésnek: az életkörülmények aggasztó, fájdalmas, érthetetlen alakulása.

Ehhez kapcsolódik szorosan a másik ok: Jézus Krisztus küldetésének a félreismerése. Keresztelő János másként képzelte el és várta a Messiás munkáját, és éppen ezért Jézus csalódást okozott neki. Azt gondolta, hogy az Isten küldötte szabadító hatalmas ítélettel sújt majd a bűnre. Olyan tisztító vihar eljövetelére várt, amely elsöpri majd az emberek közül a gonoszságot és ledönti annak minden erősségét. És mióta ő maga is börtönbe került, még inkább sóvárogta a szabadító zivatar kitörését. És íme, mindabból, amit Keresztelő János olyan sóvárogva várt, Jézus nem valósított meg semmit. Állítólag eljött a Messiás, Akit olyan nagyon várt ő is, meg az egész nép is, és tétlenül szemléli, elnézi, hogy egy ilyen fontos személy, mint ő, a Messiás előfutára, börtönben sínylődik, zsarnoki erőszak áldozata marad. Eljött a Messiás és lényegében nem történt semmi! Nem bünteti meg a gonoszt, nem viszi diadalra a jót, Heródes nyugodtan trónol tovább bűnei magaslatán, Keresztelő János pedig reménytelenül szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát akkor Jézus? Kicsoda akkor ez a Jézus? “Te vagy-e, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk?”

Ismeritek a kételkedésnek, a csalódásnak ezt a vergődését, gyötrő kérdését? A legerősebb hit is megtántorodik, amikor szembe találja magát a bűn, a gonoszság, a betegség mindent elöntő árjával, maga is sodortatik általa, mint egy árvízben, és hiába kiált, kapkod segítség után, csak egyre mélyebbre merül el benne! A bűn uralma, a betegség ereje néha olyan rettenetesen hatalmas, hogy a hívő emberben feltámad a kérdés: mit jelent hát akkor az a diadalmas kijelentése Jézusnak: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön?! Olyan keveset látunk az Ő hatalmából és dicsőségéből! Igaz-e hát egyáltalán, hogy mindenek az Ő lábai alá vettettek? Van néha úgy, hogy a hívő ember is egészen tanácstalanná válik, nem érti, mit akar vele az Úr, hiába könyörög, rimánkodik, nem azt kapja, amit kért. Vannak néha ilyen érthetetlen dolgok, hogy Keresztelő Jánost mégis lefejezik, pedig Jézus ott jár-kél a környéken. Lázár mégis meghal, pedig üzentek Jézusért a testvérek. A beteg mégsem gyógyul meg, pedig de sokan könyörögtek érte... Jézus pedig tétlen szemlélője marad mind ennek a vergődésnek... Mi értelme van ennek az egésznek? Igaz-e mindaz, amit hiszünk? Valami ilyenforma gyötrő megrendülést fejez ki ez a kérdés: Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk? Tudsz-e hát rajtunk segíteni, Jézus, vagy másfelé orientálódjunk?

Minden csalódás, hitbeli csalódás tulajdonképpen abból ered, hogy Isten nem azt cselekszi, amit az ember kér és vár tőle, hogy Isten nem felel meg az emberi elképzelésnek, váradalmaknak és reménységeknek. És hogy milyen jól teszi, erre az ember esetleg csak később, utólag jön rá. Erre nézve hadd mondjak el egy kis történetet. Olvastam valahol, hogy egy istentagadó ember fennhéjázva többek előtt így argumentált Isten létezése ellen: Ha van Isten, akkor kihívom Őt, hogy 5 percen belül öljön meg, essem össze holtan a szemetek láttára! Elővette az óráját és a megadott idő elmúltával győzelmesen mutatta föl az emberek felé: Íme, látjátok ugye, hogy nincs Isten! Egy idősebb férfi megkérdezte tőle: Uram, van önnek gyermeke? - Igen - volt a válasz. És ha az egyik gyermek kést adna az ön kezébe, hogy szúrja agyon vele a gyermekét, megtenné? - Dehogy tenném - mondta az ember -, sokkal jobban szeretem annál, semhogy ilyet meg tudnék tenni! Nos, pontosan ugyanez az oka annak is, hogy Isten nem ölte meg önt: sokkal jobban szereti önt annál. Az tehát, hogy Isten nem ment bele a kihívásba, nem azt jelenti, hogy nem létezik, éppen nem tehetetlen passzívitást jelent, hanem azt, hogy végtelenül szeret. Mert nem megtorolni a gonoszt, hanem tűrni, várni; nem megbosszulni, hanem megbocsátani; nem gyűlölni, hanem szeretni - ez nem passzív szemlélése a dolgoknak, hanem aktív, nagyon is aktív részvétel a világ dolgaiban.

Csak egy pici ízelítő ez a történet arra, hogy miért nem csinál Isten valamit úgy, ahogyan sok hívő vagy nem hívő ember szeretné látni, ahogyan mi elvárnánk tőle. Nem tehetetlen szemlélője hát Krisztus ennek a világnak, bűnnek, bajnak, betegségnek, történelemnek, még ha nem lép is fel olyan demonstratív hatalommal, ahogyan sokan szeretnék. S egyébként is, eltörölni minden hatalmasságot, térdre kényszeríteni minden ellenséget, világbíróként megítélni a világot még majd ezután jön el erre a földre. Isten országa még majd ezután valósul meg teljes hatalmával és dicsőségével. Nem marad el ez a munkája, ez az akciója sem, de most még nem érkezett el ennek az ideje, most még gyűjtögeti, hívogatja, készítgeti az Övéit az eljövendő Isten országára, most még csendben, belülről, emberi szívekben és életekben valósítja meg az Isten országát. Ezt jelenti Jézus válasza a nagy kérdésre: “És felelvén Jézus, monda nékik: Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, a miket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik. És boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik.” (Lk 7,22-23)

Nézd csak: ha nem is úgy, ahogyan te elképzeled - te Keresztelő János -, de azért szüntelenül munkálkodik Jézus és tetteiből beláthatatlan áldások származnak. A nagyvilág képét ugyan nem változtatta át hirtelen, de viszont hány ezer és millió ember meg család áldja Őt azért, hogy megújította életét! Ha csendes és szelíd is az Ő munkája, azért mégis rendkívüli isteni erők hatnak általa! Ma még nem is mindenüvé hat el az Ő halálának és feltámadásának az ereje, de ahová elhat, ott már ma is mássá lesz az élet. Amerre Jézus jár, csendben, de láthatóan megváltozik egy ember élete, gondolkozása, cselekedete, és megváltozik lassan körülötte a világ is! Ha megrendült a hited Jézusban, nézz olyan emberekre, akik a Benne való hit által megtisztultak bűneikből - vannak ilyenek! Akik a Vele való kapcsolat révén megvigasztalódtak gyászukban vagy egyéb szomorúságukban, akik megújultak a szeretetben, jóságban. Biztató jelek az ilyen emberek a gyenge hit számára, jelei annak, hogy Jézus él, munkálkodik, jön, közeledik és hozza az Isten országa teljességét.

Ha a te környezetedben nincsenek ilyen biztató jelek, akkor légy te magad azzá. Mindig akkor rendül meg a hitünk Jézusban, ha a magunk élete nem mutatja eléggé az Ő hatalmát. Ha te magadon tapasztalod, hogy vak voltál, és most látsz, halott voltál, és most élsz, poklos voltál, és most tiszta vagy, szegény voltál, és most Krisztusnak egy szava úgy kitölti szíved aggódó ürességét, hogy irigylendő gazdag vagy tőle és általa - akkor nem. Akkor nem kérdezed, hogy mit várhat ez a világ Jézustól!? Tud-e még rajtunk segíteni, vagy valaki mást várjunk? Nem a világ életében kell látnom elsősorban Krisztus hatalmát, munkájának a hatását, hanem a saját magaméban. Én ma Jézus megváltó hatalmát abban látom és tapasztalom, hogy megbocsátja a megbánt bűneimet, meg a tieidet is. Úgy bocsátja meg, hogy az a bűn el is veszti hatalmát fölöttem, hogy fölszabadulok, hogy új életre kelek, hogy szeretni tudom még az ellenségemet is, hogy örülni tudok még a szomorúságban is, hogy reménységgel tudok fordulni még a kilátástalan holnap felé is, hogy élni fogok még a halálon át is! Az a Jézus, Aki olyan hatalmas, hogy így tudja megbocsátani a bűneimet, így tudja kezébe venni az életemet, ez a Jézus az igazi Megváltó, nem kell más! Őt várom. A személyesen megtapasztalt bűnbocsánat, a magam életében megélt Isten országa a jele bennem az Ő isteni hatalmának, és ez bátorít föl, erősít meg még merészebb hitre, és ösztönöz a további könyörgésre a világban is: jöjjön el a Te országod, Uram!

Indokolatlan volt hát Keresztelő János kételye, Jézus valóban az a Messiás volt, Akit ő is várt! És ha nem szabadul is ki Heródes karmai közül, az örökkévalóság mértékével mérve semmi igazságtalanság nem történik Vele, csak az, hogy Ő már elvégezte feladatát, s most már csak az van még hátra ebből a feladatból, hogy szenvedésével és mártírhalálával dicsőítse meg Istent. A földi élethez hozzátartozik a földi nyomorúság is. De Jézus ebben is ugyanaz a szerető barát marad, mint a jó napokban. Isten Igéjében van megírva, hogy: “Sok nyomorúság által kell nekünk az Isten országába bemennünk” (v.ö. ApCsel 14,22b). Ez a nyomorúság, a vihar tehát éppen úgy hozzátartozik az úthoz, mint a napsütés. Ha valaki messzi útról hazafelé tart és közben hóviharba jut, ugye nem fog azért kételkedni abban, hogy van otthona, ahol meleg szoba, pihenés, szerető szív várja?! Sőt, annál jobban, annál kitartóbban és reménykedőbben igyekszik tovább, hazafelé!

Óh, azok az árnyékok, amik rávetődnek életünk egy-egy útszakaszára, íme, éppen nem arra valók, hogy megrendüljön a hitünk, hanem arra, hogy még jobban belekapaszkodjunk, még szorosabban hozzásimuljunk ahhoz a drága láthatatlan valósághoz, Aki ezen a most tárgyalt bibliai történeten át is szól hozzánk: “Boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik”.

Ámen

Dátum: 1957. december 1. (Advent.)

Azt énekeltük az előbb, hogy “Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csudálatos a Te neved nekünk...” Ha most kiosztanánk itt papírlapokat azzal a kéréssel, hogy mindenki írja rá, mit érzett, milyen élménye volt, miközben ezt énekelte, vajon mit írnánk reá? Valóban olyan csodálatos Isten neve, Isten lénye nékünk? Mi is igazán úgy el tudunk csodálkozni a világon, az életen, Isten dolgain, mint ahogyan a nyolcadik zsoltár írója tette? Mi is tele vagyunk azzal az örvendező csodálkozással, mint ahogyan a Bibliában olyan sokszor előfordul? Pál apostolnak is az a szava, amit alapigéül felolvastam, csupa csodálkozást fejez ki. Nem tud betelni azzal a csodával, ami vele történt Isten kegyelme által: “Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok” - mondja. Egy másik alkalommal önfeledt, szinte elragadtatott ámulattal írja a rómaiaknak: “Óh, Isten bölcsességének, gazdagságának és tudományának mélységei, mily kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő útai.” Nos, hát tudunk mi még egyáltalán csodálkozni valamin? A modern embernek nem éppen az-e a legnagyobb megszegényedése lelkileg, hogy már nem csodálkozik semmin?! Nincsenek csodák a számára. Megszokottá, túl józanná, vagyis szürkévé lett számára az élet. Nos, hát én most a csodálkozás jelentőségéről szeretnék beszélni!

A gyermekeknek egyik legnagyobb előnye a felnőttekkel szemben, hogy ők még tudnak csodálkozni. Nagy, ámuló érdeklődéssel csodálkoznak rá a világra, amiben minden olyan új, meglepő, érdekes, élményszerű a számukra. És aki az évtizedek múlásával is fiatal akar maradni, annak ezt a képességét kellene megőriznie. Azt, hogy tudjon csodálkozni. Akkor az ember mindig olyan újabb és újabb csodákat fedez fel, amik az életet széppé, kellemessé, érdekessé, életre méltóvá, vagyis csodálatossá teszik. Akkor az egész élet tele lesz csodákkal. Ez a világ régi, de mindig újszerű marad, amíg elevenen él valakiben a csodálkozás képessége. Valaki egyszer így mondta ezt: ahol őszinte, elragadtatott csodálkozás van, ott van a világ csúcsa. És nagy igazság van abban a mondásban is, amit így olvastam valahol: “Tudjátok-e mikor kezdődik az öregedés? Akkor, amikor az ember már nem tud csodálkozni!” Az az ember, aki tud csodálkozni, az mindig gyermeki kíváncsisággal várja a következő meglepetést, és örülni tud mindennek! Mert a csodálkozás éppen ezt jelenti, hogy meglátja az ember a csodát, a szépet, a jót, az újszerűt, még az egyébként szürke eseményekben is a meglepőt, az érdekeset, a megszokás pedig elszürkíti még azt is, ami valamikor újszerű, meglepő és érdekes volt. Nem ez-e éppen a legnagyobb tragédiája például a legtöbb házasságnak? Mily szép volt, mennyi boldog csodával volt tele régen és milyen egyhangúvá, unottá, szürkévé, eseménytelenné tud válni ugyanannak a két embernek az együttléte. Ezért mondtam, hogy boldog ember az, aki meg tudja őrizni az évtizedek múlásával is a csodálkozni tudás képességét.

De hát hogyan lehet megőrizni ezt a képességet egy egész életen át? Azt, hogy az ember csodálkozni tudjon, meglássa a szépet, a titokzatosat, a csodálatosat, az újszerűt a régi, megszokott körülmények között? Lehet erre az embernek magát ránevelni, ebben trenírozni, gyakorolni, ezt a képességet fejleszteni? Nos, hát kétségtelenül vannak bizonyos dolgok, amik segítenek ebben az embernek. Például az, hogy az ember a vakációja idején elutazik valahova hazulról. Hadd mondjam meg most egészen friss tapasztalat alapján, hogy egy ilyen utazás alkalmával nem is az a legfontosabb, hogy az ember ide-oda utazgat, hanem sokkal inkább az, hogy frissen megmosott szemekkel tér ismét vissza. Igen, néha az embernek el kell mennie hazulról, hogy újra felfedezze az otthonát, ki kell szakadnia a környezetéből, hogy ismét újszerűnek lássa, hogy örülni tudjon megint neki. Mert a megszokás elhomályosítja a szemek látását, és egy utazással eltöltött vakáció kimossa a szemünkből a megszokást. Ha most megkérdezné valaki tőlem, mi volt az elmúlt szabadságidő alatt a legnagyobb élményem, azt tudnám válaszolni rá, hogy a hazajövetel! Az, hogy újra itt állhatok ezen a szószéken, az, hogy újra olyan friss öröm és hála tölti el a szívem a szolgálat lehetőségéért, mint kezdetben. Az, hogy olyan újszerű, érdekes, jó az, hogy itt lehetek a régi, megszokott környezetben, gyülekezetben, városban, országban, szeretteim körében. Ugye ti is éreztétek már ezt, hogy egy-egy vakációból nem azzal a szorongó érzéssel tértetek vissza, hogy milyen kár, hogy már vége van, hanem azzal az örvendező izgalommal, hogy az ember az otthonát, a régi munkáját új szemmel láthatja újra.

Igen: ez a titka a csodálkozásnak: a szem, a látás, amivel nézi az ember az élet dolgait, körülményeit. És az a nagyszerű, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges egy külföldi utazás. Anélkül is megújulhat valakinek a látása, mert az élet tele van csodákkal, csak nem vesszük észre. Nem a csodák hiányoznak a modern világból, hanem az a képesség, amivel tudomást veszünk róluk. A legkisebb hétköznapi eseményekből, amelyek a legszűkebb környezetünkben lejátszódnak és amelyeken mint jelentéktelen, érdektelen dolgokon, túltesszük magunkat, Shakespeare színdarabot tudott volna írni... Egy festő ismerősöm beszélte el egyszer, hogy neki mint művésznek éppen az a feladata, hogy a mindennapi életnek olyan szépségeit tárja fel, aminek a meglátására mások vakok. Elhatározta, hogy a mindennapi élet útján, ami a munkahelyére vezet, igyekszik tíz festői motívumot találni és csodálatos felfedezői örömöket élt át. Gyönyörű volt, amikor egy kisgyermek nagy odaadással igyekezett lesegíteni édesanyját az autóbuszról; egy szőke hajú kislány, akinek a feje körül a napsugár aranyglóriában ragyogott; egy vásott utcagyerek, aki lopva minden kapunál megnyomta a csengőt és továbbiszkolt... Csupa érdekes kép az utcán... A legtöbb amatőr fénykép nem azért nem sikerül, mert rosszul volt beállítva a távolság, az idő, a megvilágítás, hanem azért, mert a fotográfusnak nem volt szeme az érdekes meglátására. Ó, ha egyszer igazán megnyílnék a szemünk, elcsodálkoznánk, mennyi csodával tele a világ körülöttünk! És viszont: ez a csodálkozás élesítené látásunkat a még több csoda meglátására.

De hát nem mindenki festőművész, hogy rá tudjon csodálkozni ott a szépségre, az érdekesre, ahol egyébként csak megszokott, unalmas dolgok vannak. De nem is fontos, hogy képességei legyenek valakinek. A csodálkozás titka a szemponttól, a szemszögtől függ. Attól, hogy milyen szemszögből néz valaki. Egy egyszerű példa: egyszer valaki egy régi vármúzeumot látogatott meg, ahol többek között ősi lovagi pallosok, öltözetek voltak láthatók. Az illető egészen elmerült a látottak szemléletébe, visszaszállt gondolatban az ősi lovagi korba, amikor egyszerre az álmodozás varázsából egy hang riasztotta fel: egy asszony, aki szintén ugyanezen régi páncélos vérteket szemlélgette, megszólalt és azt mondta: “Jaj Istenem, de borzasztó lenne, ha ezeket a holmikat nekem kellene minden nap letörölgetni!” - Hát igen, más az, ha valamit a takarítás szemszögéből néz valaki. Így tényleg nem fog csodát felfedezni az életben.

És, Atyámfiai, a legcsodálatosabbá akkor válik az egész élet, ha az Isten szemszögéből próbálom látni a világot, meg önmagamat. Akkor igazán tele van a világ csodák sorozatával! És ez a legfőbb titka a csodálkozásnak! Erről szól a felolvasott zsoltár, erről beszél Pál apostol a felolvasott Igében. A zsoltáríró nem győz betelni az a fölött való álmélkodó csodálkozással, hogy az Istennek gondja van az emberre. Fölnéz a csillagos égre, átborzong a lelkén a mindenség lenyűgöző végtelensége, mérhetetlen távolságok, milliárdnyi ismeretlen világ titka - és ott áll ő, az ember, a porszem a senki! Ehhez az elképzelhetetlenül nagy univerzumhoz képest valóban: “Micsoda az ember?” Valóban csak egy lemérhetetlen csepp a tér és az idő gigantikus óceánjában, egy mikroszkopikus parány a fényév-milliók és a tejútrendszerek kozmikus távlatában. És az Istennek mégis gondja van reá, erre a semmire, erre a parányra, erre a csöppre! Hát nem csoda ez? Ó, de csodálatosan hatalmas az Isten, hogy énvelem is törődik! Meg teveled is! Valóban elképzelhetetlen, de mégis úgy van, hogy számon tart bennünket, egyenként, személy szerint. Gondol ránk, ismer, törődik velünk, az egyénekkel. És éppen most, a modern korban, amikor a világméretek kitágulnak, amikor az univerzum végtelenségéről sokkal több fogalmunk van, mint a zsoltárírónak volt, amikor már kezdünk bolygóközi méretekben gondolkozni: senki ne féljen attól, hogy ő, a parány, a senki, kisebb gondot okoz Istennek, kevesebb figyelem jut a számára, mint a tejútrendszereknek! Átéreztünk már valamit abból a hódoló csodából, amit a zsoltáríró így fejezett ki: micsoda az ember, hogy gondod van reá? Hogy megemlékezel róla? - Valóban: “Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csudálatos a te neved nékünk!”

Hát még ha azt is meggondoljuk, hogy nemcsak gondja van reánk, hanem szeret bennünket! Pál apostol éppen ezen ámul! Azon, hogy mennyire szereti őt az a hatalmas Isten! Mintha azt mondaná: Atyámfiai, én azután igazán méltatlan vagyok, utolsó, megvetésre méltó. Ellensége voltam az Istennek, háborgattam az Isten anyaszentegyházát, én igazán csak az Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok! Igazán csak Isten kegyelme az, hogy vagyok egyáltalán, hogy élek, hogy szolgálhatok, hogy célja, értelme van az életemnek. Egyedül az Isten kegyelme! Pál apostol egész életének a titka, nagyszerű eredményekben gazdag szolgálatainak a titka, örömének, a megpróbáltatások között is tartó örömének a titka éppen ez volt: ez az ámuló csodálkozás az Isten kegyelmén! Az egész lényét és minden gondolatát ez töltötte be: a csodálkozás azon, hogy az Isten ilyen kegyelmes! Nem tudott soha napirendre térni felette!

De hadd mondjam el: én is arról tudom, hogy az Istennek személy szerint is gondja van rám, az Isten szeret, arról, hogy Jézus itt járt ezen a földön, a teremtett mindenségnek ezen a porszemnyi részén; és arról, hogy úgy halt meg itt, ahogyan meghalt: a keresztfán! És úgy támadott fel, ahogyan feltámadott húsvét reggelén. Jézus személyében szólított meg engem is személy szerint az Isten, kézen fogott, belenézett a szemembe és azt mondta, hogy szeret! Megbocsát mindent, amit valaha ellene vétettem! - És Jézus személye, halála és feltámadása a kézzelfogható bizonysága annak, hogy az örökkévaló Isten, a végtelen idő és tér ura, ismer és szeret téged is mint gyermekét. Végtelen hangsúly van azon a porszem életen, ami te vagy. Közelebb állasz a szívéhez, mint az egész univerzum. Szabad a végtelen téren át felé nyújtani a kezed, Ő látja és megragadja. Szabad a kozmikus csenden át a magad kicsi szavát felemelni Hozzá, szent nevét dicsérni, szabad az örömödet és bánatodat, apró-cseprő ügyeidet elébe vinni, Vele megbeszélni. Ő hallja ezt a gyermekhangot és válaszol reá. - Hát nem csoda ez?

Te is egyedül az Isten kegyelme által vagy, aki vagy! Próbáld meg egyszer a kegyelem szemszögéből látni az életedet: újszerű, meglepő, érdekes felfedezésekre jutsz. Egyszerre örvendező csodálkozással fogod felfedezni, hogy például van szemed, mert ez sem magától értetődő, hiszen az is megtörténhetne, hogy vak volnál. De íme, látod a napfényt, az árnyékot, a színeket, a gyermeked arcát. - Milyen nagyszerű, hogy van füled, hallasz vele! Ha elképzeled, hogy süket is lehetnél, egyszerre csodának fog hatni minden hang: a méhek zümmögése, a motor zúgása, a feleséged szava. Ha a kegyelem szemszögéből nézed a másik embert, az is más lesz: új, érdekes. Észreveszed, hogy nincs értéktelen ember, semmi-ember, az ellenséged sem az, csak olyan ember van, akire Istennek éppen úgy gondja van, mint reád, akit Isten éppen úgy megváltó szeretettel szeret, mint téged.

Igen, aki a kegyelem szemszögéből éli az életet, annak a számára talán majd maga a halál is érdekes lesz, a legfelségesebb, a legnagyszerűbb csoda! Ne engedjétek, hogy a csodálkozás képessége megfakuljon bennetek! Szebb és jobb lesz általa az egész élet! - Így énekeljük el most még egyszer a 8. Zsoltár 1. versét:

Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk,
Mely csudálatos a te neved nékünk!
Nagy dicsőséged ez egész földre
Kiterjed és felhat az egekre.

(8. Zsoltár 1. verse)

Ámen!

Dátum: 1963. november 17.

Ezzel a textussal tulajdonképpen csak összefoglalom azt a nagy, sürgető figyelmeztetést, ami a Gedeon élete végét tárgyaló történetben van a számunkra. Sőt, csak két szó az, amit az egész Igéből ki akarok hangsúlyozni: mindvégig, erősen! Vagyis: mindvégig, erősen ragaszkodjatok Krisztushoz - mindvégig, erősen maradjatok meg, tartsatok ki az iránta való bizalomban, hitben! Mert a Krisztusban hívő embernek egyetlen bukása, egyetlen bűne, rossz példája beláthatatlan következményekkel járhat! És arra a bukásra, arra a bűnre hamar hajlandó a Krisztusban hívő ember! Ne felejtsük el, hogy amikor Jézus azt mondta Simon nevű tanítványának: “Te Péter vagy”, akkor a régi Simon-természet nem tűnt el, tovább élt a Péter alakban is, vagyis a régi, romlott, bukásra hajlamos emberi természet tovább él az újjászületett életünkben is, s mindig újra előtör. Sőt, a régi Simon természet képes egészen háttérbe tolni az új Péter alakot. - Ez történt Gedeonnal is, a nagy hithőssel, a legendás hírű népvezérrel. Élete végén valami olyat tett ez a valamikor hívő ember, amiről egyenesen így emlékezik meg a tudósítás: “ez lőn Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére.” - Mit követett hát el Gedeon és mi lett annak a következménye? Erről szeretnék most beszélni.

1) Tulajdonképpen nem látszik olyan nagy jelentőségű dolognak, amit Gedeon csinált. Mert mi történt? Az, hogy amikor a nép őt érdemeinek a jutalmazásaképpen királlyá akarja tenni maga fölött, ő ezt a megtiszteltetést elutasítja magától: csak azt kéri híveitől, hogy ki-ki adja neki az ellenségtől zsákmányolt arany függőket. A nép boldogan teljesíti a népszerű vezér kérését, s így összegyűlik egy csomó arany, amiből Gedeon csinál magának egy úgynevezett efódot, és azt a maga városába, Ofrába helyeztette el. Ez az efód egy olyan istentiszteleti kellék volt a régi zsidóknál, aminek a segítségével tudakolták meg az Úr akaratát, és amit csak a szent sátorban, a kultusz központjában és csak a főpapnak volt szabad használni. Volt tehát a népnek legális kultuszi középpontja a Siló nevű helységben, ott volt főpap, volt efód, volt istentisztelet - tehát ha Gedeon mindvégig és erősen ragaszkodott volna az Úr rendeléseihez, akkor a népet Silóba kellett volna irányítania, akkor az embereket a törvényes efódot használó törvényes főpaphoz kellett volna küldenie. Ehelyett azonban önmagának csináltat efódot, azt a maga városában, Ofrában helyezteti el, ezzel alkalmat ad arra, hogy az emberek ne Silóba járjanak Isten akaratának a megtudakolására, hanem Ofrába, ne a törvényes főpaphoz, hanem őhozzá, Gedeonhoz. Tehát mintegy elidegeníti a népet a kultuszi középponttól, a törvényes szentélytől, önhatalmúlag mellőzi azt, amit Isten az egész vallásos élet középpontjává tett. Lehet, hogy a silói szentélyben működő törvényes főpap nem állt mindenben hivatása magaslatán; lehet, hogy sok panasz hangzott el vele kapcsolatban a nép körében; lehet, hogy lusta, ügyetlen, megalkuvó ember volt a főpap, de ez sem jogosítja fel Gedeont, hogy szakítsa meg a kapcsolatot az Úr házával és alakítson ki egy új kultuszi középpontot a maga házában. Hogy Isten szemszögéből mennyire elítélendő volt Gedeonnak ez a cselekedete, mutatja ez a megjegyzés a Bibliában: “és ott paráználkodott azután az egész Izráel”! Vagyis azt a tényt, hogy a törvényes főpap és efód helyett Gedeonhoz és az ő efódjához jártak a hívek Isten akaratát tudakolni: Isten lelki paráznaságnak, lelki házasságtörésnek, hűtlenségnek tekinti. - Íme, ez volt hát Gedeon bűne, ami tőrré, csapdává, botránkozássá lett egész Izraelben.

És azért ezt jó így részletesen kielemezni, mert egyszerre csak rájövünk, hogy Gedeonnak ez a bűne nem is olyan idegen tőlünk. - Rögtön ráismertek erre, ha így mondom: Gedeon nem tagadta meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodott szorosan atyái hagyományaihoz, megszakította a kapcsolatot a mai nyelven szólva a templommal és az egyházzal. És itt most egy egész sereg ember arca és hangja merül fel előttem, akik pontosan így viselkednek... Gondolok például azokra a méltatlankodókra, akik tele vannak panasszal az egyház és annak vezetői iránt, mondván: borzasztó, hogy már a magyar református egyház is beadta a derekát. - Én hiszek Istenben - mondta valaki -,de nekem nem kell az az egyház, amelyiknek ilyen meg ilyen érzelmű püspökei vannak. - Én nem tagadom meg kálvinista őseim hitét - mondta egy másik valaki -, de éppen ezért nem járok templomba, amíg ott békepapok prédikálnak. - Vagy gondolok azokra a széplelkekre, akik ha hívjuk őket istentiszteletre, bibliaórára, átszellemült arccal mondják: Kérem, az én számomra a zene, a muzsika az istentisztelet! Egy oratórium, egy szimfónia mélyebb vallásos élményt jelent számomra, mint egy templomi igehirdetés. Vagy: Az én templomom a természet. Az erdő csendjében érzem magam legközelebb Istenhez, mit tud nekem ehhez képest egy pap mondani?! - Vagy gondolok azokra a mindig siető emberekre, akik nagyot sóhajtva mondják: Mennék én kérem, nagyon szívesen, de nekem nincs arra időm, én nem érek rá ott ülni, hallgatni az Igét, mint mások. És talán őszintén így is gondolja az illető. - Ugye, milyen gyakori az a gedeoni magatartás, amelyik tehát nem tagadja meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodik szorosan atyái hagyományaihoz: nem lesz hitetlenné, csak nem megy templomba, megszakad a kapcsolata az egyházzal, a templommal.

Sőt, még tovább: Gedeon nem tagadja meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodik szorosan a kultusz törvényes középpontjához és a maga egyéni módján tiszteli Istent. A mi vallásunknak is van egy törvényes főpapja: Jézus Krisztus, van egy kultuszi középpontja: a kereszt, van egy törvényes szentélye: a Golgota. Itt lehet találkozni az élő Istennel, Jézus révén lehet tisztelni, imádni Istent, megélni Isten jelenlétét. Nos, rengeteg református ember van, aki még sohasem jutott el a keresztig és ezért nem is ragaszkodik szorosan Jézushoz, hanem az Istennel való közösségét Jézus nélkül gyakorolja, a maga egyéni módján tiszteli Istent. Az ilyen emberek szoktak így nyilatkozni: Nekem megvan a magam egyéni elképzelése Istenről és ebben az elképzelésben nincs hely Jézus keresztje számára. Én vallásos vagyok, de nem úgy, ahogyan az egyház tanítja, hanem a magam módján. - Lám, Gedeon is ezt csinálta: a maga módján közeledett Istenhez. Istenhívő maradt, de a maga módján! (Lábmosási jelenet... Nem az igazi efód, hanem utánzata = nem az igazi Isten, hanem utánzat, egyéni elképzelés).

Vagy megint más szóval: Gedeon bűne ma talán abban áll, hogy valaki, mondjuk te, nem vagy hitetlen, de nem ragaszkodsz szorosan a Bibliához. Hiszel te még Jézusban is, csak nem tartod föltétlenül kötelezőnek magadra nézve, amit például Jézus az élet tisztaságáról tanít, amit az önzetlen szolgálatról, az ellenségnek is a szeretetéről mond. Megtűrsz magadban olyan bűnöket, amiket ha igazán követni akarod Jézust, akkor nem lenne szabad megtűrni tovább magadban, engedsz olyan kívánságoknak, amelyek a régi, romlott szíved mélyéről törnek elő. Nem számolsz föl az életedben olyan rendetlenségeket, amiket Isten már régen megítélt benne, tehát úgy teszel, mint Gedeon: vagyis nem tagadod meg atyáid Istenét, de nem is csinálsz magadnak nagy problémát a neki való engedelmességből. Hiszel te Istenben, csak éppen nem hagyod magad zavartatni azzal, amit Isten az Igéjében mond, nem vagy konzekvens, a szájjal megvallott istenhited, meg a gyakorlati életed között különbség van, nem fedi egyik a másikat - szóval nem tartod magad szorosan ahhoz, amit Jézus mond...

2) Gedeonnak ez a bűne még magában véve nem látszik olyan nagynak és veszedelmesnek, csak akkor, ha a hatását, a következményét nézzük. Íme, ezt olvassuk: “Lőn ez Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére.” Tehát Gedeonnak ez az egyéni vallásossága, amit kialakított, a következményében válik veszedelmessé. A következő oldalon már így szól a tudósítás: “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az ő Istenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.” Tehát ez a látszólagosan jelentéktelen elhajlás, amit Gedeon követett el azzal, hogy maga csináltatott magának egy efódot a törvényes efód helyett: ez volt az a rés, amelyen át beömlött Izráel népe életébe újra a pogány bálványozás. Maga Gedeon még nem lett pogánnyá, istenfélő maradt, nagyon kegyes szándékkal tette, amit tett. De a nép elszakadt a szentélytől, elhanyagolta a törvényes áldozatokat, szintén a maga módján kezdte folytatni az egész vallásos életet - és mi az eredménye ennek? Amíg Gedeon még élt, maradt még valami laza, külsődleges kapcsolat Isten és a nép között, de amint Gedeon meghalt, Izráel fiai elfordultak az Úrtól. Akkor már Gedeon efódja sem volt elég, kezdték lemosolyogni a régi, elavult vallási formákat, új vallás jött divatba, új isteneknek kezdtek hódolni. “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az őIstenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.” És az egész elpogányosodási folyamat azzal kezdődött, hogy Gedeon csinált magának egy efódot a törvényes efód helyett. Így lett Gedeon bűne Izráel egész házának tőrbeejtésére. Ez a szükségszerű következménye az egyéni fazonú vallásosságnak.

Hihetetlenül modern történet: az atyák még vallásosak, a fiak már vallástalanok! Az öregek még hívők - úgy, ahogy, a maguk módján -, a fiatalok már hitetlenek. A régi generáció még valamelyest Istent tisztelő, az új már ateista. Olyan folyamat az, ami világjelenség az egész földön. És hol kezdődik? Ott, hogy az atyák, az öregek nem tagadják meg Istent, csak nem ragaszkodnak szorosan a templomhoz, egyházhoz, Jézus keresztjéhez, Bibliához - csak az hiányzik, hogy: “mindvégig és erősen”... Csak egy kicsit lazítanak a maguk keresztyénségén és ezen a résen át beömlik a családokba a hitetlenség, a bálványimádás, és elsodorja az utánunk jövőket egészen, kimossa belőlük még azt a kevés keresztyénséget is, amit mi még őrzünk magunkban! Amíg még Gedeonok élnek, addig még valami kis hatással tudnak lenni a népükre - de amint meghalnak, kihalnak, a második generáció már szakít a vallással, hátat fordít az egyháznak, nem kell neki Isten! Az egész ott kezdődik, hogy a Gedeonok keresztyénsége nem elég konzekvens keresztyénség, hitélete nem mindvégig és erősen Krisztushoz, Szentíráshoz ragaszkodó hitélet, egész vallásossága az új talajról leszakadt egyéni vallásosság. Nem is csoda, ha nem kell az utódoknak! A mi lapos, üres, félig-meddig keresztyénségünk, meggyöngült egyházhűségünk a fiakban bosszulja meg magát. Az atyák hitbeli hűtlensége sodorja a fiakat a hitetlenségbe, minden hit megtagadásába. Ha ti nem ragaszkodtok mindvégig és erősen az elkezdett bizodalomhoz, ne csodálkozzatok, ha megismétlődik nálatok is a régi történet, hogy: “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az ő Istenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.”

Gedeon bukása rettentő következménnyel járt a saját családjára is. A következő fejezetben szó van Gedeon egyik fiáról, Abimélekről, aki már nyíltan királynak adja ki magát, kegyetlenül, céltudatosan tör a hatalomra, testvéreit mind megöleti, személye valóságos átokká válik az egész nép számára. Uralkodása egyik legsötétebb lapja Izráel egész történelmének. De ez a szomorú történet az édesapának, Gedeonnak a bukásával kezdődik: az a hűtlenség, amit Gedeon az élete végén elkövetett, az lett az egész házanépének “tőrbeejtésére”. Valóban: amit vet az ember, azt aratja is! A hívő emberek hűtlenségének rettenetes következményei vannak. Isten gyermeke nem vétkezhet olcsón! Bukása az utódaiban bosszulja meg magát! Egyetlen helytelen példamutatása egész jövendő generációkat téríthet rossz útra. Sokszor elfeledkezünk erről és a gyermekeink megítélésénél nagyon kevés önkritikáról teszünk bizonyságot. Panaszkodunk a mai fiatalságra, a mai erkölcsökre, összehasonlításokat teszünk a hajdan és a most között - de vajon gondolunk-e arra, hogy a gyermekeink bűnei a mi bűneink gyermekei lehetnek? Nem ismerjük föl a fiatalok hibáiban a saját jellemhibáink következményét?! Ti szülők, akik panaszkodtok a gyermekeitekre, mi lenne, ha egyszer azok panaszait hallanátok magatokkal szemben? Nem akarom senki bűnét védeni, csak azt akarom mondani, hogy amikor panaszkodunk, álljunk oda mi magunk a gyermekink mellé és úgy tegyünk vallást a bűneinkről, a hűtlenségünkről, amikben mi szülők a gyermekeinkkel együtt vétkesek vagyunk, és együtt tegyünk vallást arról, hogy mindnyájan, szülők és gyermekek, fiatalok és öregek, egyetlen reménysége: Isten ingyen való kegyelme a Jézus Krisztus által!

És ez a kegyelem nyitva van a számunkra, most is, még mindig! Isten állja a szavát, tartja a szövetségi hűséget, elfogadja a hozzá térőket - hajlandó újra kezdeni velünk is! - Hadd erősítse hát föl a hallott történet Isten figyelmeztető szavát hozzánk: “Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Annakokáért őáltala vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.”

Válaszoljunk erre a 200. ének 1. és 6. versével:

Ó, maradj kegyelmeddel
Mivelünk, Jézusunk,
Hogy a bűnös világnak
Tőribe ne jussunk.

Ó maradj hűségeddel
Mivelünk, szent Isten,
Adj erőt, hogy megálljunk
Mindvégig a hitben.

Ámen!

Dátum: 1960. március 6.

Kedves Testvérek! A mi református hitünket legrövidebben összefoglaló hitvallás, a Heidelbergi Káté ezzel az Igével kapcsolatban, amit most felolvastam, a szeretet nagy parancsolatával kapcsolatosan, érdekes, ahogyan a mi emberi életünknek a legnagyobb nyomorúságáról beszél. Azt mondja, hogy ennek az Igének a fényében, ennek a parancsolatnak a tükrében lepleződik le igazán az, hogy milyen hallatlanul nyomorult emberek vagyunk mi. És most én is erről szeretnék beszélni!

Megismerni önmagunkat úgy igazán, a lényünknek a legmélyéig, egyáltalán nem is olyan egyszerű. Korántsem ismeri az ember önmagát. Ez az ismeret nem tartozik az általános műveltséghez. Az emberi megismerés az utolsó két évszázadban szinte ugrásszerűen emelkedett, ijesztő mértékben növekedett. Rengeteg titkát mutattuk, ismertük meg a körülöttünk lévő világnak, a természetnek. Behatoltunk az atommagnak a titkába is, felfedeztük a benne lévő őserőt. Bejártuk már a világűrnek egy részét is, és annak a távlatait is megismertük. Ismeri már az ember a sejteknek az összetételét és a csillagoknak az anyagát. De ugyanakkor önmaga megismerésében nem nagyon sokra haladt. Nagyon igaza van annak, aki azt mondotta, hogy a Holdhoz vagy a Marshoz könnyebb megtalálni az utat, mint önmagunkhoz, mint a saját lelkünkhöz. Testvérek, ez nem tudásnak, nem is technikai fejlettségnek a dolga, hanem valami egészen más. Lehet valaki nagyon híres feltaláló és nagy hírű felfedező, még nem biztos, hogy felfedezte önmagát, hogy megismerte a saját életének igazi, legmélyebben fekvő nyomorúságát. Persze, itt nem anyagi nyomorúságról van szó, hanem valami egészen másról. Ma szerte az egész földkerekségén nagyon sokat beszélnek az emberi együttélés sok mindenféle bajáról és nyomorúságáról. Például a családi életnek a széthullásáról is, lazulásáról. Azután az erkölcsi színvonalnak az állandó süllyedéséről, továbbá például a munkafegyelem lazulásából és a gazdasági egyenlőtlenségből, továbbá a kölcsönös bizalmatlanságból eredő sok mindenféle bajról és nyomorúságról. Meg a háború által okozott mindenféle bajról és nyomorúságról is. De most nem erről van szó, hanem egy mindennél sokkal mélyebben bennünk lévő nyomorúságról van szó.

Arról a bajról, amit azzal a nem kellemes szóval szoktunk mondani, hogy: bűn. A nyomorúságoknak a nyomorúságáról. Tehát arról, ami minden egyébnek az alapja és az oka. És ez az a nyomorúság, amelyről a legtöbb embernek szinte fogalma sincsen. Egyszerűen nincs látása hozzá. Nincs szeme hozzá, amivel észrevegye. Nem tudja érzékelni. Beszél mindenféle bajról, nyomorúságról, ami a saját életében is van, de erről soha, mintha nem is létezne. Minthogyha nem ez lenne minden bajnak is az oka, nem ebből eredne minden más egyéb baj. Pedig testvérek, aki nem tudja azt, hogy milyen nyomorúság a bűn, annak a nyomorúságról egyáltalán fogalma sincs, még ha egyébként egy csomó nyomorúságban nyakig ül is. De nem is olyan könnyű dolog ezt meglátni, Testvéreim. Az igazi nyomorúságot. Pláne önmagunkban nem olyan könnyű meglátni. Másban nagyon könnyű, csak önmagunkban roppant nehéz. Odáig nagyon könnyen eljut az ember, hogy fogát csikorgatva nagyon keserűen azt mondja, hogy: „Ó, te nyomorult ember!” De úgy, hogy „ÉN, nyomorult ember!” - ahogy azt Pál apostol használta, hallottátok a felolvasott Igében, úgy, hogy én nyomorult ember -, ezt legfeljebb csak olyan patetikus szólamként használjuk néha, amikor valami érdekeset akarunk mondani. De nem a magunk igazi nyomorúságának a megismerésében, a tragikus, a kétségbeejtő tudatában. Mikor mondta Pál apostol ezt önmagáról?

Mikor szakadt fel a szívéből, szinte mintegy jajkiáltás, hogy „Ó, én nyomorult ember!”? Akkor, amikor ott Lisztrában a kövek hullottak reá? - Meg akarták kövezni, annyira, hogy elalélt. És amikor igazán borzalmas nyomorúságos állapotban volt, mert csak acsarkodó embereket látott maga körül, és mindenki elfutott mellőle és ő egyedül volt ott, nyomorultul kiszolgáltatva egy csomó hitvány ellenségének, ekkor mondta, hogy „Ó, én nyomorult ember!”? Vagy akkor mondta, amikor a filippi börtönben keze-lába kalodába zárva, várva várta annak az igazán rémekkel teli éjszakának az elmúlását? Amikor igazán rettenetesen nyomorúságos helyzetben volt, akkor mondta, hogy ó, én nyomorult ember? Nem! Akkor énekelt Pál apostol! Akkor dicsőítette az Istent! Hanem akkor mondotta ezt Pál apostol, amikor egyszer Isten törvényének a reflektorfényében meglátta önmagát. Amikor bepillantott a saját lelkébe, amikor megtette a legnagyobb felfedezést, amit egy ember egyáltalán megtehet: amikor felfedezte önmagában a bűnt. Hogy a bűn megvan énbennem. Azt a belső törvényszerűséget, amelyik képtelenné teszi őt a jóra. Bármiféle jóra. Tehát, amikor kétségbeesve azt kellett tapasztalnia, amint maga mondja saját szavaival, hogy „Nem a jót cselekszem, amit akarok, hanem a rosszat cselekszem, amit nem akarok.” És ekkor jajdul fel benne a lélek, hogy ó, én nyomorult ember!

Képzeljétek el, hogyha Pál apostol, aki pedig az egész életét Isten szolgálatára égette el, ilyennek tartotta önmagát, hát akkor milyenek lehetünk mi? Persze, nem a mások szemében, nem a mások véleménye szerint, mert az mindig csal, az nem megbízható, hazug. Pedig de sokat adunk rá! Az mindig torz. Persze nem is a magunk véleménye szerint, mert az pláne nagyon megbízhatatlan. Hanem milyenek lehetünk mi úgy, ahogy Isten lát bennünket? És vajon honnan lehet megismerni magunkat olyannak, amilyennek az Isten lát? Nos, Testvérek, természetes, hogy egyetlen valamiből: Istennek a törvényéből, ahol az Isten olyan határozottan és olyan félreérthetetlenül megmondta, hogy milyennek kellene lenni az embernek. A társadalmi bajoknak, meg a családi élet nyomorúságainak, meg a háború nyomorúságainak megismeréséhez nem kell isteni törvény, meglátszik az magától is, csak nyitott szem kell hozzá, meg egy kicsit halló fül, meg nyitott szív, rögtön látja azt mindenki. De a saját magunk igazi legmélyebb nyomorúságának megismerésére nem jutunk el csak úgy magunktól. Ehhez már megvilágosított értelem és megnyílt szem kell! Egyszer egy kisgyermek azt mondotta az édesanyjának: Édesanyám, húzd össze a függönyt, mert olyan sok por jön be, ha besüt a nap. Azt a gyermek nem tudta, hogy az a sok por akkor is ott van, ha a nap nem süt be, csak nem látszik. Vajon ezért nem szeretjük mi úgy igazán széttárni a lelkünknek a függönyeit az Istennek az Igéje előtt, annak a mennyei világosságnak a fényében? Nem jó dolog látni azt a sok port! Pedig enélkül nem láthat senki önmagába. Enélkül el sem tudná képzelni az ember azt, Testvérek, hogy mennyi a por és a rendetlenség ott belül mindnyájunknak a lelkében. Sőt enélkül még meg is vagyunk elégedve önmagunkkal.

Például én magam is hosszú időn keresztül meg voltam elégedve önmagammal. Láttam ugyan magamban a kisebb és nagyobb hibákat, de azért meg voltam győződve, hogy ha minden ember olyan volna, mint én, nem volna semmi baj. Én erről meg voltam győződve. És ezért tudom, milyen borzasztó nehéz eljutni odáig, hogy az ember úgy őszintén el tudja mondani: Ó, én nyomorult ember! S ezért tudom, hogy milyen ijesztő dolog az, amikor Isten Igéjének a fénye úgy bevilágít és láthatóvá válik ott belül, lent, mélyen az a sok istentelenség. Én nagyon jól tudom, hogy mikor nagytakarítás alkalmával elhúzzák a bútorokat, leakasztják a képeket és bevilágítanak a pincezugokba, meg a padlásnak a zugaiba, ahova egyébként nem szoktak, s akkor képednek el, hogy mi mindent takart a látszat. Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha az Isten törvénye egyszer úgy bereflektorozna a tudatunk mögé és megvilágítaná önmagunk előtt a saját tudatalatti világunknak a mélységeit, meg az álomvilágunknak a kusza összevisszaságait! Mi lenne, hogyha egyszer úgy a cselekedeteink mögé bereflektorozna Isten az Ő Igéjével, a cselekedeteink mögé, és egyszer úgy nyilvánvalóvá válnának azok a láthatatlan rugók, motívumok, amelyekből a cselekedetek fakadnak, meg a gondolatvilágunk, egyszer úgy nyilvánvalóvá válna. Mi lenne, ha egy különleges röntgenkészülékkel rávilágítanának valakire és minden láthatóvá válna, ami belül van?! Tehát a szemre szépen elrendezett bútorok, meg képek mögött, meg a lelkünk pincéjének abban a nagy kusza összevisszaságában, összedobált zagyvaságában ami van.

Te még soha nem ijedtél meg önmagadtól? Akkor még nem is tudtál igazán megváltásért kiáltani! Orvosra annak van igazán szüksége, aki beteg. Nos, tehát mit kíván tőlünk az Istennek a törvénye? Igen, ez alá a kérdés alá kell odaállnunk: Istennek a törvénye mit kíván? Jól értsük meg, nem az a kérdés, mit kíván a te saját, jól felfogott érdeked, még csak az sem kérdés, hogy mit kíván tőled a családodnak az érdeke. Éppen az a baj, hogy a különböző érdekek szemben állnak egymással és megütköznek egymással, s éppen a különböző érdekek harcából erednek az egyes emberek és országok között és világrészek között az összeütközések. Hanem az az érdekes, hogy Isten törvénye mit kíván tőled. Erre pedig Jézus egyetlen egy szóval válaszol: szeretetet. Ezt kívánja tőlünk, semmi mást. Ebben benne van minden. Ahogy Jézus mondja, ebben benne van az egész törvény, meg a próféták.

Tehát nem azt kívánja, hogy ezt meg ezt tedd, azt meg amazt ne tedd. Mert nem úgy van, hogy sok szabályt elősorol, azután ezeket a szabályokat lehetne alkalmazni az életnek a különböző helyzeteire. Nem erről van szó, hanem egyszerűen és röviden szeretetet kíván tőlünk. És itt szorul talán egy kicsit kiegészítésre a múlt vasárnapi igehirdetés, amikor arról volt szó, hogy igyekezzünk jó cselekedetekkel elöljárni mi, akik az Istenben hívőkké lettünk. Mert ez igaz, de az Isten szerint való jó cselekedet csak az, ami szeretetből fakad. Mert Testvérek, lehet nagyon sok szépet, jót cselekedni, tenni, ami jól mutat, remekül mutat, de nincs benne esetleg szeretet. És akkor már nem jó cselekedet. Pál apostol is mond ilyet, hogy ha a vagyonomat mind felétetem és a testemet a tűzre adom is, mondjuk valakiért, - de szeretet nincsen énbennem, akkor mind ez a hallatlan áldozat és mindez a jó cselekedet semmi, semmit sem ér. Tehát Isten törvénye azt kívánja, hogy mindent, amit cselekszel, amit teszel, szeretet hasson át. Hogy a szeretet legyen az a gyökér, amiből a szeretetnek az ágai kihajtanak, hogy az egész életünknek a magatartásának a szeretet legyen a rugója, a mozgatója, a motiváló ereje.

Emlékeztek a gazdag ifjúra, aki Jézussal beszélgetett egyszer? Nagyon sok szépet és jót el lehet róla mondani. Ő maga fel is sorolt ilyen szép dolgokat önmagáról. Amikor Jézus hivatkozik rá, hogy tartsd meg a törvényt és felsorolja, hogy: tiszteld, atyádat és anyádat, és ne ölj, és ne tégy hamis tanúbizonyságot, és tartsd meg az ünnepeket - és akkor olyan nyugodt szívvel mondja rá a fiú: „Uram, én ezeket ifjúságomtól fogva mind megtartottam.” A farizeusok egészen bizonyosan ötös osztályzatot adtak volna, tehát kitűnőt adtak volna ennek az ifjúnak. Tehát ez kitűnőre vizsgázott ember. És Jézus mértéke szerint megbukott szeretetből. És mi is így szoktunk méricskélni. Mi is azt szoktuk mondani, hogy hát nem vagyok én tolvaj, nem vagyok én mások dolgába avatkozó, nem ártok én senkinek sem. Mintha ez annyit jelentene, mint az, hogy szeretem. Pedig dehogy jelenti azt! Korántsem. Nézzük csak közelebbről a nagy parancsolatot: „Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből”. Vagyis ebben a szeretetben benne van a teljes ember. Nem a fél szívével, nem a fél lelkével és nem a fél erejével, hanem a teljessel. Nem megosztva önmagát, ahogyan mi szoktuk. Hogy no, jó, hát a szívem a szeretteimé, az elmém a világé, a testem a földi javaké, a lelkem az az Istené - hanem a teljes gondolati, érzelmi, akarati élettel mindenestől az Istené. És nemcsak úgy, ahogyan mi szoktunk, hogy egy kicsit udvariasságból teszünk valami mozdulatot az Isten felé - mégis csak nem ajánlatos az Istennel ujjat húzni, ilyen titokzatos, nagy hatalommal -, hanem igazán szeretetből. Tehát úgy, hogy szeretem az Istent. Szeretem, mint az édesanyámat, szeretem, mint a szerelmemet, jobban, mint az édesanyámat és jobban, mint a szerelmemet. Érzitek, hogy milyen hamar kilátszik már ebből is, már ennyi tényből is kilátszik belülről az a sok nyomorúság? Hát ki tudná ezt önmagáról elmondani?

Hát még ha ennek a törvénynek a másik részét, a másik oldalát engedjük bevilágítani a lelkünk rejtett zugaiba, és ott ennek a fényében próbáljuk megvizsgálni magunkat: „Szeresd a te felebarátodat, mint magadat.” Arra gondoljunk, testvérek, hogy kiket szoktunk mi szeretni? Hát azokat, akik minket is szeretnek. Meg azokat, akiket könnyű szeretni, mert szeretetreméltók. Vagy azokat, akiket érdemes szeretni, mert van valami haszon belőle. Nos, az Isten egészen más mértéket állít az embertársaink iránti szeretet lemérésére. Ez a más mérték tudjátok mi? Te magad vagy és én magam vagyok. Tehát ez a mérték az, hogy mennyire szeretem én önmagamat. No, erről azután az egész életünk egyetlen hatalmas nagy prédikáció, hogy mi mennyire szeretjük önmagunkat. Ezzel mérd - azt mondja az Isten - a másik ember iránt való szeretetedet. Ezzel. Te önmagadat mennyire szereted? Tennél-e például önmagaddal úgy, amint egy tolakodó, kellemetlen emberrel teszel? Használnál-e olyan kíméletlen hangot önmagaddal szemben, amilyent a feleségeddel használsz? Hagynád-e magadat úgy fázni és szomorkodni, ahogyan ott, a melletted lévő lakásban didereg egy elhagyott öregasszony? Ha valaki ebből a szempontból nézne végig a ruhádon, öltözködéseden és lépne be a lakásodba például ma délben és ülne le az asztalodhoz, bizonyára azt állapítaná meg, hogy szereted magad. Jól teszed. Igazad van. Szeresd. De vajon szereted annyira a másik embert? Mi mindent képes megtenni az ember önmagáért, költséget, fáradságot nem kímélve, ha muszáj! Sőt, még akkor is, ha nem muszáj. De vajon a másikért is?

Most ne mondd azt, hogy te a családodért mindent megteszel, ne mondd, hogy te feláldozod magad a gyermekeidért. Ez természetes, ez magától értetődő. Ez az önzésnek még csak egy kollektívabb formája. Ez még nem felebaráti szeretet. A felebaráti szeretet az egyéni és a családi körön túl kezdődik. Hogy mondta Jézus? „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Nem úgy mondta, hogy szeresd a gyermekedet, úgy, mint önmagadat - persze, azt is, hiszen azt az állat is megteszi -, a felebarátodat, és abban benne van az ellenséged is! Nos, Testvérek, Isten nem puszta jó cselekedetet vár tőlünk, hanem szeretetet. A jó cselekedet szeretet nélkül olyan, mint a levágott virág. Egy ideig még pompázik, de nagyon hamar elhervad, halálra van szánva.

Ez a nagy különbség a humanizmus és a keresztyénség között. Arra az általános, humánus jó cselekedetre még csak-csak képesek vagyunk valahogy. De itt többről van szó. Őszinte, igaz, hátsó gondolat nélküli szeretetről van szó! És itt van a mi alapvető nyomorúságunk, hogy erre pedig képtelenek vagyunk. Az egész természetünk olyan, hogy nem tudjuk igazán szeretni sem az Istent, sem az embert. Sőt, mi az Istent is, meg az embert is mindig csak haragítani tudjuk. Mindig csak bosszantani, sérteni, bántani, gyűlölni tudjuk. Erre vagyunk képesek csak. Tudjátok, hogy ez a törvény, a szeretetről szóló nagy parancsolat leleplezi bennünk, a lelkünk mélyén ott lappangó fenevadat, ami szakadatlanul morog az Istenre és acsarkodik az embertársaira? Az állatkertben a fenevadakat ketrecben tartják. De azzal, hogy rács mögött van egy fenevad, még nem változott meg a természete. Az oroszlán nem lett általa szelíd kis cicává! Maradt fenevad, és a bennünk lévő fenevadat is legfeljebb csak fékezi a rács, a ketrec.

Tudjátok, milyen rácsok fékezik a bennünk lévő fenevadat? A hatóság, meg a közvélemény, meg a lelkiismeret szava. Ezért viselkedik ez a fenevad aránylag elviselhetően. De mi lenne, ha egyszerre nem lenne rács, nem kellene félni a hatóság büntetésétől, elnémulna teljesen a lelkiismeretnek a szava, nem látnák az emberek - mi lenne akkor?! Jeruzsálemben a pap és a lévita voltak az irgalmasságnak a megtestesítői, mégis azon a magános úton ottan Jerikó felé, ahol senki nem látta őket, otthagyták vérbe fagyva az útitársukat. Mert senki nem látta! Ha lett volna nézőközönségük, ha lett volna közvélemény, akkor a lelkiismeretük is másként szólt volna. Hát ilyenek vagyunk mi.

Más az, hogyha kívülről fékez valakit a rács, vagy pedig belülről vezet valakit Istennek az újjáteremtő ereje. Mert ilyen is van! És csak azért van, mert volt egyszer Valaki, egyetlen egy Valaki, Aki a szeretet nagy parancsolatát is tökéletesen betöltötte: Jézus! És Ő mindig és most is ahhoz van a legközelebb, aki a legjobban érzi, hogy megváltásra, kegyelemre, az Ő segítségére van szüksége. És ez az egész mai prédikáció csak arra való volt, hogy ezt érezzük át mi is!

Ámen.

Jézusom, ki árva lelkem, Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, Bűnös szívem ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam, Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj, Én oltalmam csak te vagy.

(295. ének 1. vers)

Dátum: 1966. január 16.

Keresztyén Testvéreim!
Van a Szentírásban egy régi, elfelejtett szó, divatját múlt kifejezés: sáfárság. Valamikor pedig nagyon mély értelme volt ennek a szónak, de talán éppen a sok használat következtében elkopott, elszíntelenedett, és most ott lepi a por lelkünknek valamelyik félreeső zugában, ahová eltettük, mint valami régi emléket. A baj azután abban van, hogy a szóval együtt a sáfárság gyakorlata is kiment a divatból, és ma már alig-alig találunk valakit, aki a sáfárság fogalmát igyekeznék megvalósítani az életben. Nos, Testvéreim, az új egyházi esztendő küszöbén, amikor a különböző belmissziói munkaágak indulóban vannak, különösen nagy jelentősége van annak, hogy a sáfárság gondolatát minél többen megértsék. Isten országa és vele együtt annak minden java és áldása annál jobban terjed, mennél többen ráébrednek sáfár-voltukra. Vegyük hát elő ezt a régi, elavult és megfakult szót a lelkünk lomtárából, törölgessük le róla a port, lássuk meg, mennyi drága érték van ebben a szóban: sáfárság, és igyekezzünk megtölteni újra tartalommal és élettel.

"Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai." (1Pt 4,10) "Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék." (1Kor 4,2) Ebben a két Igében elmondja Isten, hogy mi a sáfárság alapja, azután hogy mi a követelmény vele szemben, és végül, hogy micsoda haszna van.

1) Ez a szó „sáfár” a Biblia eredeti nyelvén sokkal többet kifejez, mint a magyar fordításban. Olyan szolgát jelent, akit az ura állított be a maga házába vagy birtokára, és megbízta azzal, hogy vagyonának egy bizonyos része fölött őrködjék, azt gondozza és kezelje. A sáfár tehát nem háziúr, hanem háziszolga, aki az ura tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal gazdálkodik. Átvetítve ezt most már az isteni háztartás síkjába, azt jelenti a sáfárság, hogy minden dolog ezen a világon, minden anyagi és szellemi vagyontárgy közvetlenül és kizárólag az élő Isten tulajdona. Az Ő tulajdona az idő, a nemzet, a család, az Ő vagyona a pénzem, a házam, a testem, a lelkem, a szabadidőm, az ügyességem, a testi vagy szellemi képességem, az Ő tulajdona a gyermekem vagy az élettársam.

Olyan az életem, mint egy nagy háztartás. Az egyik szobában az egyéni életem csendes perceit töltöm, a másik szobában családi életemet élem le, a harmadik szoba azt a munkateret jelenti, amit kifelé, a világ felé mint hivatalos vagy közmunkát végzek. De ebben a nagy háztartásban, amely az életemet jelképezi, egyetlen bútordarab sem az enyém, az egyes szobák, amelyek falai között az életem lefolyik, nem egy öröklakás egyes helyiségei, a háznak nem én vagyok a tulajdonosa. A háziúr Isten, én pedig csak gondviselője vagyok az Ő vagyonának.

Már-mostan ez éppen az ellenkezője annak, mint ahogyan mi sokszor látjuk és éljük is az életünket. Öreg szolgával gyakran megtörténik az, hogy ura távollétében úgy viselkedik, mintha ő volna az úr a háznál. Mennél több java fölött bízta meg gondviseléssel az úr a szolgát, mennél nagyobb vagyonba ültette bele mint felvigyázót és kezelőt, annál nagyobb a kísértés az elbizakodásra és az úrhatnámságra. Nos, Testvéreim, mi az életünk javai fölött való gazdálkodásban sokkal inkább háziúrnak érezzük magunkat, mint a háziúr megbízottjának. Milyen önhitté tud tenni valakit a tehetsége, milyen fölfuvalkodottá tud válni valaki művészi hajlamainak a láttán, mennyi dicsőséget és elismerést vág zsebre az ember olyan természetesen magától értetődőleg, mintha mindaz valóban őt illetné, nem is az Istent, akitől megbízatásként kapta a képességeit! Milyen rideggé és kegyetlenné tud tenni valakit a vagyona! Hogy elhiszi az ember, hogy joga van a pénzével és az idejével úgy gazdálkodni, ahogyan akar!

Sőt, még az Istennel is hajlandó perbe szállni az ember olykor, amikor az Isten elvesz tőlünk valakit vagy valamit, akit vagy amit annyira a magunkénak tartottunk, hogy véleményünk szerint még Őneki sem lehetett volna semmi köze hozzá. Hogy mennyire nem él bennünk a sáfár-voltunk tudata, abból is látszik, hogy még amikor adunk is valamit az Istennek: időt, szolgálatot vagy pénzt, úgy érezzük ilyenkor, mintha valami jótéteményt gyakorolnánk, úgy adjuk azt, mint egy áldozatot.

A sáfár tudja, hogy Istennek megvan a jogcíme arra, hogy bármit kérjen tőle, bármilyen követeléssel álljon elébe, mert hiszen mindene, amije van, csak bizományban van nála, a nyereség, a gyümölcs és a tulajdonjog az Istent illeti meg. Sáfárságom alapja tehát ez: mindenem, amim van, az Istené - és ezt elismerni nem valami nagy kegy, hanem kötelesség a részemről.

2) A sáfárral szemben támasztott követelményt így fejezi ki a Szentírás: „Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” A sáfárság bizalmi állás. Az ember nem szívesen fogadna be akárkit a házába, és nem szívesen hagyna ott akárkit hosszú éveken, sőt évtizedeken át az értékes holmijai között, értékpapírjait rejtő fiókjának a kulcsát nem szívesen bízná reá akárkire még csak megőrzésre sem, nemhogy a vele való gazdálkodásra. Ilyen állásra hosszú-hosszú válogatás után és esetleg többszöri próbatétel után merészelne az ember valakit fölfogadni. Hosszú évek alatt megmutatkozó hűséges szolgálat keltheti föl valakiben a bizalmat a másik emberrel szemben, hogy az a megbízott mindent olyan pontosan fog elvégezni, ahogyan maga a megbízó végezte volna személyesen.

Isten előre megbízik mindenkiben. Minden emberre rábíz egy vagy több darabot örökkévaló drága értékei közül. Az egyik embernek művészi tehetséget ad, a másiknak a rábeszélés drága adományát, a harmadiknak egy csomó szabadidőt, ismét másikra rábíz hatalmas összegeket vagy szántóföldeket. Senkinél sem tudakolja előbb, hogy megérdemli-e ezeket az értékeket - Isten mindenkinek előlegezi a bizalmat. Nagy isteni háztartásában fölfogadja a sáfárokat, azután magukra hagyja őket egy időre, és engedi, hogy sáfárkodjanak a rájuk bízottakkal. Mármost mindnyájan, akik itt vagyunk, ilyen bizalmi emberei, ilyen sáfárai vagyunk az Istennek. Beszéljük meg most egymás között, hogy hogyan sáfárkodunk a ránk bízottakkal. Most csak könnyen vagyunk, hogy a gazdánk elutazott, de ez a távollét tőle nagyon könnyen elfelejteti velünk, hogy ha ő hazatér (vagy jobban mondva: amikor mi hazatérünk Őhozzá), mindenről számot kell adnunk.

Hogy milyen hűséggel sáfárkodtam, rögtön kitűnnék, ha Jézus átrovancsolná életem számadásait. Vajon mit szólna Jézus, ha belenézne a pénztárkönyvedbe, Testvérem? Mit mondanál neki, ha számon kérné ebben a pillanatban a szavaidat, a két kezed munkáját, a napnak 24 óráját? Vajon mit válaszolna egy fiatalasszony vagy férfi, aki lemondott a gyermekei vallásáról, ha egyszer számon kérné tőle Jézus a gyermekei, unokái hitét? Hiába hivatkozna arra, hogy ő azért hű maradt az egyházához, hiszen nem tért ki belőle, Jézus egészen bizonyosan hűtlen sáfárnak nyilvánítaná. Tele van a sáfári szolgálatunk hűtlenül eltékozolt javakkal, elszalasztott drága alkalmakkal - vajon megérdemeljük-e még továbbra is gazdánknak a bizalmát?! Pedig milyen egyszerű a követelmény a sáfárral szemben: mindössze csak az, hogy hűnek találtassék. A hű sáfárkodás nem a hibátlanságot és tökéletességet jelenti (hiszen amire az ember ráteszi a kezét, ott bizonyosan hibát is lehet találni, csak az nem követ el hibákat, aki semmit sem tesz), hanem azt, hogy légy hű ott, ahová állíttattál, sáfárkodj teljes erődből azzal, amit kaptál, tedd azt, amit tudsz, de azt teljes szívvel és teljes lélekkel. De azt is jelenti a hűség, hogy ne tégy semmit az erődön felül. Aki az erején felül vállal munkát, az hűtlen sáfár, mert visszaélt azzal az erővel, túlterhelte azt az erőt, amely nem az övé, hanem csak rábízatott. A testi vagy lelki összeroppanás vagy idegkimerültség rendszerint az ilyen hűtlen sáfárságnak az eredménye szokott lenni.

Sáfár testvéreim, még van időnk a végső, a nagy számadásig, igyekezzünk, hogy mindannyian híveknek találtassunk majd akkor a sáfárságban!

3) A sáfársági munkának végül az az ismertető jegye, hogy abból mindég haszna van a másik embernek is. Alapigénk így hangzik: ki-ki amint kegyelmi ajándékokat kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak. Az a szolgálat, amit sáfárságomnak a tudatában mint Istennek a sáfára végzek a világban, emberi viszonylatokban is, szociális szempontból is a legtökéletesebb szolgálat.

Istennek a kegyelmi ajándékát elrejtheti egy ember, eláshatja magában, mint a talentumot az egyik szolga. Így tett egy buddhista férfi is, aki miután teleszívta magát a különböző tudományokkal, befalaztatta magát, és éveken keresztül ott élt elzárva a világtól. A kis lyukon, ahol az életét beadták neki, boldogan hirdette, hogy szeret minden embert, gonoszt és jót, tudóst és tudatlant. Nem ártott soha senkinek egy szóval sem - de nem is tett jót senkivel sohasem.

Ma is vannak ilyen terméketlen jólelkek, semmi rosszat sem lehetne rájuk mondani, csak az a baj, hogy jót sem. Vajon micsoda drága isteni értékek, rájuk bízott talentumok szunnyadhatnak az ilyen emberek lelke mélyén elásva, elrejtve? A sáfárság nemcsak egyszerűen őrizetet jelent, hanem a javak kezelését, forgatását és hasznosítását elsősorban.
Istennek a kegyelmi ajándékát azonban kezelheti és forgathatja valaki úgy is, hogy csak önmaga látja hasznát, és rajta kívül senki más: Ha valaki az anyagi, testi, lelki és szellemi tehetségeit minden erejével hasznosítani igyekszik, de úgy, hogy mindezzel az önmaga hasznát és dicsőségét keresse, mindezek által nagy, befolyásos és elismert akar lenni - éppen úgy hamisan sáfárkodik, mint az, aki elássa a rábízottakat. Mert a munkálkodásom akkor lesz sáfársági munkálkodás, ha abból mindenekelőtt a másik embernek van haszna.

Ha meg akarod tudni, Testvérem, hogy vajon igazán vagy hamisan sáfárkodtál eddig életedben, gondolj vissza azokra a testvéreidre, akiknek letörölted a könnyeiket, csillapítottad az éhségüket, akiknek betakartad a fázó testüket. Gondolj azokra, akiket jó szóval, életed példájának az útmutatásával odavezettél Krisztushoz, gondolj azokra a perceidre, óráidra, amelyekből testi-lelki áldások fakadtak a környezetedre - vagy pedig gondolj azokra az emberekre, akikkel mindezt nem tetted meg, akik hiába vártak, hogy a rád bízott kegyelmi ajándékokban részesítsd őket is. Ugyanakkor gondolj arra is, amit Jézus mondott, hogy aki enni vagy inni ad egynek az ő legkisebbjei közül, az azt Ővele teszi meg - és aki nem ad, az Ővele szemben mulasztja el. Régi igazság az, hogy Jézus Krisztushoz a legbiztosabban a másik ember szívén keresztül vezet az út.

Testvéreim, ez új egyházi év kezdetén apró vasárnapi iskolás gyermek-kezek nyúlnak felénk és hívnak, hogy vezessük őket a mennyek országába vezető keskeny úton az Isten felé. Szegényeink és betegeink kérnek, hogy látogassuk meg őket az ő nyomorúságukban, és segítsünk rajtuk, ahogy lehet. Különböző bibliaóráink kiáltanak és kérik az ifjakat, leányokat, férfiakat és asszonyokat, hogy úgy sáfárkodjanak az idejükkel, hogy a testvéri közösség ápolására és a közös imádságra maradjon hetenként egy-egy óra. Egyházunk minden munkája, és ezen keresztül maga Jézus Krisztus kéri egyházunk minden tagjától azt az időt, azt a szeretetet, odaadást, szolgálatot és azt az anyagi áldozatot, amivel mint Istentől kapott kegyelmi ajándékkal minden sáfár tartozik az Istennek.

Isten a maga drága értékeit azért osztotta szét közöttünk, hogy „ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjunk azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Isten sokféle kegyelmének sáfárai, Testvéreim: jertek, sáfárkodjunk mennyei gazdánk dicsőségére!

Ámen.

Dátum: 1939. október 1.

Keresztyén Testvéreim!

Babilónia királya, Bélsazár, pompás, hatalmas lakomát rendezett hivatalnokai és barátai számára. Keleti fényűző szokások szerint ezrekre menő vendégsereg szokott egy-egy ilyen királyi lakomán részt venni. A dúsan terített asztalok mellett most is ezer főnyi vidám vendég, Babilónia előkelő társadalma élvezte a tömérdek étel és ital gyönyöreit. Fogyott a bor mérték nélkül, megvidámultak a szivek, nagy volt a vigalom. A király, feleségeivel és háremhölgyeivel külön asztalnál ült, s önfeledt, mámoros jókedvében előhozatta a jeruzsálemi templom szent edényeit, az arany serlegeket, melyeket még atyja rabolt el a jeruzsálemi templom földúlása idején. A dorbézoló társaság megragadta a szent edényeket, s most már az istentiszteleti célra készült arany serlegekből itta tovább a bort.

Bor, ének, zene megmámorosították a mulató vendégsereget, a kitörő jókedv tetőpontra hágott, - mikor hirtelen a király gyertyatartójával szemben lévő szürkés falon egy kísérteties kéz jelent meg. A muzsikusok kiejtették kezükből a hangszereiket, a vendégsereg ajkán rémületté torzult a kacagás, a király kezéből kiesett a szent arany serleg, szörnyű ijedtségtől reszketett egész testében, s tágra nyílt szemeivel rámeredt a kísérteties kézfejre.

A hirtelen beállott halálos, dermesztő csendben a kéz ujjai megmozdultak. A mozgások nyomán betűk támadtak, s mire a kéz ismét eltűnt, három szó maradt ott a falon: Mene, Tekel, Ufarszin. - Mene: azaz megszámlálta Isten a te napjaidat, letelt országlásodnak és életednek ideje. - Tekel: azaz megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ufarszin: azaz el kell pusztulnod úgy magadnak, mint országodnak. - A szörnyű ítélet még a lakoma éjszakáján bekövetkezett, néhány óra múlva betörtek a palotába a káldeusok, s megölték Bélsazár királyt, országát pedig a méd Dárius foglalta el.

Elérkeztünk az Úr születésétől számított 1937. esztendőnek is a végére. Még néhány óra, s elmúlik ez az év, s fölvirrad az új esztendő. Ezen a nagy évfordulón talán minden embernek a tekintete jobban odafordul Isten felé, mint máskor, mert az ember ilyenkor nagyon kézzelfogható ízelítőt kap a múlandóságból. Mint ez évnek a napjai, úgy fognak egyszer a mi életünknek a napjai is leperegni, s egyszer csak ott találjuk magunkat Isten közvetlen színe előtt, hogy számot adjunk az elmúlt időről.

Ha nem is egy egész élet, de egy egész esztendő áll most mögöttünk, tekintsünk vissza reá, és adjunk számot Istennek ez elmúlt időről. Jelenjék meg a falon most mielőttünk is ez a három szó: Mene, Tekel, Ufarszin, és fejtsük meg, mit jelentenek ezek a számunkra!

1.) Az első szó: Mene, melyet a Szentírás így magyaráz: számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. - Egy társaságban egyszer arról volt szó, hogy mi a legkellemetlenebb érzés a világon. Az egyik azt mondta: boldogtalan házasságban élni. - A másik így szólt: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. - Legmélyebb benyomást ez a felelet keltett: meglátni azokat a jó alkalmakat, amelyek kihasználatlanul múltak el az életünkből, és amelyek már többé nem térhetnek vissza soha.

A legkínzóbb önvádat akkor érzi az ember, amikor életének egy-egy kilométerkövénél meglátja , hogy mennyi drága időt vesztegetett el az életéből. Ilyen érzése lehet annak az embernek, aki a harmincadik életévén túl kezd rájönni arra, hogy pályát tévesztett, de már késő a bánat, nem hozhatja vissza ifjúságát, most már élete végéig húznia kell azt az igát, mely sehogysem illik a nyakára. Legjobb esetben is csak olyan megkeseredett ember lesz belőle, aki a hivatását dilettáns módon, dilettantizmusát pedig hivatásszerűen űzi.

A legborzalmasabb lelki kínok közé tartozhatik az az érzés, amit az ember az édesanyja koporsója mellett érezhet, akit megbántott, s akinek a kihűlt szívébe örökre belefagyott a szomorúság, és akitől már soha többé nem lesz alkalma bocsánatot kérni. Ó, csak legalább még egyszer találkozhatna vele! De már vége, örökre vége minden jóvátételnek.

Ilyen, sőt ennél sokkal nagyobb lelki kínok marcangolhatják annak az embernek a lelkét is, akinek váratlanul és felkészületlenül kell odaállania Isten közvetlen ítélőszéke elé. Akik már valami komoly életveszedelemből menekültek meg, azok mesélték, hogy abban a pillanatban, amikor létük az élet és halál borotvaéles határvonalán ingott, egy szempillantás alatt, mint egy őrült filmtekercs, lepörgött előttük egész addigi életük. Valami ilyesmi történhetik velünk az ítélet napján is. Rég elfelejtett bűnök, drága, elmulasztott alkalmak vetítődnek elénk és vádolják majd a lelkünket.

Úgy járunk majd, mint Gerhardt Hauptmann híres Jedermann-ja, akit éppen egy nagy dorbézoló mulatozás közben szólított a Halál, hogy készüljön Isten elé számot adni az életéről. Jedermann kétségbeesve, vért verejtékezve könyörgött, hogy adjon neki a Halál még csak egy hetet, ha azt nem lehet, akkor csak egy napot, vagy legalább csak egyetlen órát, hogy jóvátehesse a hibáit, kipótolhassa a mulasztásait, amelyeknek a súlya most egyszerre olyan végzetesen reászakadt.

Most, amikor búcsúzunk ettől az ó-esztendőtől, egy szellemes francia közmondás jut az eszembe, amely szerint minden búcsúzás azt jelenti, hogy egy kicsit meghalunk. Meghaltunk a múlt számára, azaz tehetetlenek vagyunk a múlttal szemben, nem változtathatunk rajta semmit. Elevenítsük meg most magunk előtt azt a gondolatot, hogy mindazzal szemben, ami eddig történt, meghaltunk. Mi lenne, ha Isten számon kérné tőlem az elmúlt 365 nap eseményeit?

Őrjítő lenne most odaállni Isten elé, hiszen még sok dolgom lenne, amit el kellett volna végeznem. Őrjítő azt, tudni, hogy hazug szavakkal, mint sáros rögökkel bedobáltam egy ártatlan lelket, és nem tehetem már többé jóvá soha. Hogy vétkeztem a házastársam ellen, s nincs többé lehetőségem arra, hogy kivegyem szívéből a gyanú tövisét. Hogy annyiszor elengedtem a fülem mellett Isten meghívását, s most már örökre lekéstem a nagy vendégségről.

- Ó, Uram, adj még csak egy napot, hogy jóvátehessem minden bűnömet!

Ez az óév utolsó napi délután azt jelenti most a számunkra, amit a babiloni mulatozó társaság számára az a titokzatos szó jelentett: Mene, azaz számbavette az Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Megszámláltattak a napok, letelt az idő, elmúlt az év, az elszalasztott alkalmak soha nem jönnek vissza többé. Most jön a nagy számadás.

2.) A második titokzatos szó, amely a királyi mulatóterem falán megjelent: Tekel, melyet Dániel próféta így magyarázott: Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ne szellemiesítsük el ezt a gondolatot, hanem ragadjuk meg a maga valóságában! Milyen szemléletesen fejezi ki a Szentírás a számadást: Isten leméri az életünket. Isten kezében mérleg van, és leméri az elmúlt év minden napját.

Országok politikája, nemzetek kormányzása az egyik serpenyőben - Isten követelése a másikban. Régi pogányság, sürgető nacionális érzések, hadüzenet nélküli háborúságok, véres polgárháborúk, ágyúk és gázálarcok, tömérdek arany, rideg, önző politika, istentagadó kommunizmus hullik az egyik serpenyőbe, - Isten nagy parancsolata: Szeresd a te Uradat Istenedet, és szeresd felebarátodat, van a másikban. Eredmény: a mérleg felbillen. E földön lakó népek puskaporos törekvései nem állanak egyensúlyban Isten parancsával, a nagy számadáson könnyűnek találtattak Isten követelésével szemben.

Egyházak élete az egyik serpenyőben - Isten követelése a másikban. Azt hiszem, mindnyájan előre látjuk az eredményt: egyik egyház sem, akármelyik felekezethez vagy nemzethez tartozó, egy sem állhat meg Isten követelésével szemben. Még mindég csak emberi társaságot, és még mindég nem eléggé az Isten országát képviselik a keresztyén egyházak a földön. Eredmény: Újra felbillen a mérleg, s hangzik az ítélet: megmérettél a mérlegen, s híjával találtattál.

De most jön a legszörnyűbb számadás: saját énünknek a mérlegre vetése. Serpenyőbe hullanak apró filléreink, amiket valaha alamizsnaként adtunk: ó, mily semmiség Jézus követelésével szemben, mely így hangzik: Add el minden vagyonodat, s az árát oszd szét a szegények között!

Mérlegre kerülnek a szavaink és a gondolataink: ó, mily kevés igaz szeretetet vittek ezek a szavak és gondolatok más emberek felé - de ó, jaj, annál több hazugságot, megbántást és bűnt!

Ott van a serpenyőben a buzgóságom, a szolgálatom, a hitem, a szeretetem - mindegyikhez tapad azonban egy kis hiúság, egy kis önzés, egy kis érvényesülési vágy: a mérleg megbillen: minden jó szándékom könnyűnek találtatik Isten követelésével szemben.

Megméretik a mérlegen egész életem: szerettem-e Uramat, Istenemet teljes szívemből, teljes lelkemből és minden erőmből, és Őt szolgáltam-e egy nyomorult élet minden törekvésével? Az Ő dicsőségének az oltárán égett-e el a lelkem, vagy pedig bűnös szenvedélyek lángjában? És szerettem-e olyan önzetlenül a felebarátomat, mint amilyen önzően szerettem önmagamat? Pedig ez lett volna a kötelességem, Isten ezt követelte volna tőlem az elmúlt esztendőben is. Most már nem tehetek jóvá semmit, letelt az idő, megmérettünk a mérlegen, és híjával találtattunk.

Most már nem jöhet más eredmény, mint az ítélet, mindjárt el fog hangozni a titokzatos harmadik szó is: az Ufarszin, azaz a megérdemelt halál, az örök kárhozat. Magunk is belátjuk, hogy menthetetlenek vagyunk Isten előtt. Igazán nem volna csoda, ha Isten az évi mérleg láttára megelégelné e földi életet, s valami szörnyű elemi katasztrófával eltörölne róla mindent nyomtalanul. Sokszor szinte úgy gondoljuk, hogy igazán nem érdemelne ez a könnyű lelki fajsúlyú világ mást, mint a végpusztulást, amelynek máris a lejtőjén van.

3.) És az ítélet még mindég késik. Szinte érthetetlen az, hogy még mindég itt vagyunk, hiszen a mérleg állása szerint már régen el kellett volna vesznünk mindnyájunknak. Itt valami csoda történt bizonyára.

Igen, valóban, a legnagyobb, a legérthetetlenebb, a legboldogítóbb csoda az, amit Ézsaiás több mint hétszáz évvel Krisztus születése előtt így álmodott meg: Ő (azaz Jézus Krisztus, Isten Fia) „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg... Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette.” Ézs. 52,5

Ez azt jelenti, hogy mivel a mérleg állása kedvezőtlen volt a számunkra, Krisztus elszenvedte a szörnyű kereszthalál minden kínját, - vagy jelképesen: belelépett a mi bűneinkkel megrakott serpenyőnkbe. Mennél inkább közeledett a Golgotához, annál inkább süllyedt a könnyűnek találtatott serpenyőnk. A keresztről vércseppek hullottak alá, bele a mi serpenyőnkbe, s mire elhagyta ajkát az utolsó szó: „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engemet?” és az „ Elvégeztetett!”-!” Mt. 27,46- Isten kezében a mérleg újra egyensúlyba került. Krisztus elszenvedte a büntetésünket, jóvátette mulasztásainkat, kipótolta hiányunkat: azaz eleget tett helyettünk és érettünk Isten minden követelésének.

Ezért van az, hogy nem következett el reánk a megérdemelt ítélet, ezért van az, hogy nem vesztünk el, hogy még mindég itt vagyunk. Krisztus keresztjében van a magyarázata annak, hogy Isten lesújtó ítélete helyett az Ő kegyelme és határtalan szeretete öleli körül bűnös életünket. Krisztus érdemei egyensúlyba hozzák serpenyőnket újra az Isten követelésével.

Hogy Krisztus eleget tett érettünk, ez nem jelent most már a mi részünkről lelki semmittevést, vallásos önigazultságot. Eljön az idő, amikor a mi életünk napjai is meg lesznek számlálva. Akkor valóban meg kell jelennünk a nagy bírói tárgyaláson, s valóban belevettetik életünk a mérleg egyik serpenyőjébe. És ha könnyűnek találtatunk, akkor már nem lehet többé az Úr Jézus Krisztus érdemeire hivatkoznunk, akkor már nem fog elmaradni a büntető ítélet.

Lehet, hogy már holnap eljő ez az idő, lehet, hogy csak évek múlva, mindegy. Tény az, hogy most még van időnk jóvátenni mindent, jóvátenni az által, hogy még ma megnyitjuk lelkünket Krisztus előtt, átadjuk, Reá bízzuk életünket az Ő vezetésére, hogy az Ő általa megszerzett érdemekkel meggazdagodva mehessünk az utolsó ítéletre Isten ítélőszéke elé.

Ámen.

Dátum: 1937. december 31.