Ez a mai nap, május elseje, arról nevezetes, hegy szerte a világon, itt a mi hazánkban is: a munka ünnepe. És az nagyon jó és helyes, mert így legalább ez a nap minden évben újra figyelmeztet, emlékeztet arra az egyébként elfeledett tényre, hogy milyen nagy áldás és jótétemény a munka! Az a tényezője emberi mivoltunknak, amiben mindnyájunk életének a nagyobb része telik el, amibe belefáradunk, ami alatt annyit sóhajtozunk, a munka, évente egyszer az örvendező ünneplés középpontjába kerül. Ezért ragadom meg most én is örömmel az alkalmat, hogy Isten Igéjének fényét erre az örök aktuális problémára, a munkára irányítsam. Hogyan tekintse az Istenben hívő ember azt a munkát, amit kint a világban, hétfőtől szombatig, sokszor vasárnapon át is, reggeltől estig, vagy estétől reggelig, orcája verítékével (olykor ténylegesen) végez? Csak egy szükséges rossznak-e ebben az életben, amit kénytelen megtenni, hogy legyen mit ennie, hogy utána legyen miből szórakoznia, élete örvendetesebb részét jól megélni? Mit mond Isten az Ő Igéjében a mindennapi munkáról? Hogyan látszik ez a probléma az örökkévalóság távlatából? Erről szeretnék most beszélni.
Először is egy általános félreértést kell tisztázni. Még egyháztagoknál is olykor, az egyházon kívülieknél pedig széltében-hosszában elterjedt az a vélemény, mely szerint a Biblia az ember munkáját átoknak tekinti. Ez a balhiedelem annak a bibliai résznek a helytelen értelmezéséből, meg nem értéséből ered, ahol arról van szó, hogy Isten a bűnbeesés után ezt mondta Ádámnak: “Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (1Móz 3,17-19) Ebből az Igéből általában a hozzá nem értők azt a következtetést szokták levonni, hogy a Biblia a munkát az ember bűnének a következményeként tekinti, tehát hogy Isten az embert az elkövetett bűnért ezzel büntette meg, hogy ezután dolgoznia kell. Mégpedig fáradságos, verejtékes, nehéz munkával kell megélnie, holott azelőtt a Paradicsomban mindene megvolt. Nos, hát nem így van! Mert a bűnesetet megelőzően “megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1,28) Ez pedig nem egyéb, mint a munka isteni parancsa.
Tehát akárhogyan fogjuk is föl Ádám és Éva történetét, akár szó szerinti, akár jelképes értelemben, mindenképpen az a helyzet, hogy előbb hangzott el Isten szájából az ember felé az áldás, a munka parancsa, és csak azután az, hogy “átkozott legyen a föld te miattad...”. Tehát ez a paradicsomi állapot, amiről a Biblia beszél, egyáltalán nem olyan jólét, amiben az embernek csak a száját kell kitátania, és minden finomság belerepül magától, minden megerőltetés, munkálkodás nélkül. Ilyen meseországról csak az ábrándozik, aki önmagára nézve tekinti átoknak és büntetésnek a munkát! A Biblia nem így mondja. A Biblia szerint a munka az ember ember-mivoltához tartozó sajátossága. Teremtési rendeltetése az embernek az, hogy munkálkodjék, hogy uralma alá hajtsa a földet: tehát, hogy dolgozzék. Az a tény, hogy Isten az embert gondolkodó értelemmel, alkotásra képes kezekkel és izomzattal ellátva teremtette, már magában véve is jele annak, hogy Isten az embert valamilyen munkának az elvégzésére hívta el, hogy az embernek a munka Istentől nyert hivatása, feladata! Tehát semmiképpen sem átok az emberen! Nem olyan valami, ami az embert a bűnére emlékezteti, sőt, olyan, ami az embert az Istennel való közösségre emlékezteti! A munka tehát olyan valami, amit az ember még a Paradicsomból hozott magával. A munka - éppúgy, mint a házasság is - valami az elvesztett Paradicsomból!
Mit jelent akkor az az átok, ami olyan fáradságossá, verejtékezővé, keservessé teszi olykor a munkát? Erről a kérdésről egy külön prédikációban szeretnék beszélni. Most csak annyit, hogy a legjobb kedvvel végzett munkának is megvannak a maga problémái, nehézségei. A legügyesebb fizikai munkás éppúgy, mint a legképzettebb szellemi munkás gyakran beleütközik munkája végzése során olyan “tövisekbe és bogáncsokba”, amelyek alaposan megakasztják és megizzasztják. Pl. amikor egy új ültetést elver a jég vagy leperzsel a szárazság - és lehet elölről kezdeni az egészet. Pedig de sok munka volt benne! Vagy amikor minden várakozás ellenére egyszerre csak elpusztul a tehén, pedig nagyon bele volt kalkulálva a család egész életmenetébe! Vagy amikor egy feltaláló éveken át kísérletezik, szinte már a tébolyodásig, és a végső megoldás akkor csúszik ki a kezei közül, amikor már azt hitte, hogy megragadta... Vagy amikor egy nyelvész hónapokon át vesződik egy ősrégi írás megfejtésén, és egy ponton akármit csinál, nem jut tovább, megakad... Nincs olyan foglalkozás, amelyben a munka zavartalanul, simán menne mindig! Itt érződik valami abból, amit így mond az Ige: “Átkozott legyen a föld temiattad”, vagyis abból, hogy beteg ez a világ. Valami nincs rendben benne, valahol elszakadt valami, hogy valami dezorganizáló erő betört a világba - hogy a bűn: realitás.
De ennek dacára, sőt, éppen ezért még inkább érvényes a munkálkodás nagy, isteni parancsa: “töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá...”! Ez az Ige, vagy ha úgy tetszik, parancs, mai nyelven egyszerűen azt jelenti, hogy Isten hívja az embert munkára. A hívő embernek végső fokon mindig Isten a munkaadója. Istennek engedelmeskedik, amikor a gépek mellett, vagy a könyv mellett, vagy a konyhában, vagy a szántóföldön dolgozik. Ha valaki Isten hívására végzi a munkáját, akkor az többé nem robotmeló, hanem hivatás. Isten hív egy munka elvégzésére, és ha így végzem azt a munkát, akkor a legmagasabb rendű hivatásomat teljesítem. Ezért mondhatja Pál apostol még a legalantasabb munkára kényszerített embereknek is, a rabszolgáknak is, hogy úgy végezzék a rájuk bízott munkát, mint akik tudják, hogy az Úrnak szolgálnak, nem embereknek, mint akik nem a szemnek - mondjuk így: nem másnak - akarnak megfelelni, nem a látszatra dolgoznak, hanem Jézusnak, a mindent látó és tudó isteni szemnek és mértéknek akarnak eleget tenni!
Tehát a mindennapi munkánk és az Istenben való hitünk nem választható szét egymástól! Ez nem két külön területe az életünknek! Nem úgy van, hogy az a rész, amit a munkában töltünk el, az az életünk profán területe, a másik, amit a családban meg az egyházban élünk meg, az az életünk szent, istenes területe. Ne válaszd szét ezt a kettőt! Ugye, ha így mondom: hit és jó cselekedetek, akkor rögtön tudjuk mindnyájan, hogy az a kettő összetartozik, mert a hitünknek a jó cselekedetek a gyümölcsei. De ha így mondom: hit és gyári munka; hit és mosogatás; hit és számtanlecke, akkor rögtön ott ágaskodik bennünk valami titkos tiltakozás: mi köze a hitemnek a gyárban végzett munkámhoz? Nos hát, nagyon is van köze! Mert mi a jó cselekedet? Nem olyan plusz a kötelező munkán felül, ami valami szép glóriát von a fejünk köré, hanem egyszerűen az, hogy amit teszek, azt jól cselekedjem, amit dolgozom, abban ne legyen hiba, az kifogástalan legyen, azt ne utáljam, hanem szeressem, az minden tekintetben jó legyen! Mert téged Isten hív munkára, annak a munkának az elvégzésére, amit Ő bíz rád. Te mindenek fölött és mindenkin túl Néki tartozol felelősséggel, vagyis azzal, hogy jól végezzed el! Ha tehát egy keresztyén, hívő asszonynak rendetlen a lakása, vagy a gyermekeinek piszkos a ruhája, ha egy keresztyén, hívő embernek alacsony a teljesítménye, selejtes a munkája, akkor baj van a hitével, nagy baj van! Még akkor is, ha minden nap olvassa is a Bibliát és minden vasárnap ott ül a templomban! Sőt, annál nagyobb a baj! Tehát ne függetlenítsd Istentől a munkád, mert Isten az, Aki megbízott azzal, hogy dolgozz, hogy munkálkodj!
Igen ám, mondhatná most valaki, de többféle munka van. Munka és munka között óriási különbség lehet. Pl. van érdekes munka, amit tényleg lehet hivatásszerűen végezni, és van unalmas munka, ami lassan mégiscsak robottá válik. Így képzeli el a legtöbb ember, pedig nem így van. Mert az úgynevezett érdekes munka is válhat taposómalommá, amiben felőrlődik valaki, és az unalmasnak tartott munkát is szeretheti valaki úgy, mint hivatását. Egy művész munkáját általában érdekesnek tartják. De az a rengeteg gyakorlás, pl. ami egy zenésznek egyetlen fellépése mögött történik hónapokon keresztül, naponként órákon át, bizony éppen nem érdekes. Igaz ez fordítva is: egy egyhangú pult mögötti munka is nagyon érdekessé válhat úgy, hogy egy nyitott szemű eladó pl. óriási emberismeretre tehet szert, még ha naponta százszor kell is elmondania és megcsinálnia ugyanazt. Vagy egy gép mellett álló munkás, aki látszólag egy állandóan ismétlődő kézmozdulatot végez csak egész napon át, annyira össze tud nőni azzal a géppel, hogy az a számára már nem is gép, hanem szinte élő organizmus, jó barát! Unalmas vagy érdekes, ezek tisztán relatív fogalmak, amik nem a munkától függnek, hanem attól, hogy ki hogyan áll hozzá, ki hogyan viszonyul ahhoz a munkához.
Hogyan is szól Isten legelső parancsolata az emberhez? Így: “töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok...” rajta. Vagyis Isten a saját maga teremtő és gondviselő hatalmából, munkájából bízott rá az emberre valamit. Amikor valaki megkapál egy darab földet, vagy kitakarít reggel egy szobát, Isten rendet teremtő és gondot viselő munkájában lesz részestárs. Abban hasonlítunk legjobban Istenre, hogy munkát végzünk mi is, mint Ő. Isten megteremtette a természetet, és ránk, emberekre bízta, hogy teremtsünk belőle kultúrát. A munka az embernek az a tevékenysége, ami révén a természet kultúrává lesz, amivel kultúrát teremt az ember. Milyen nagyszerű, magasztos az, ahogyan egy jó asztalosnak vagy fazekasnak a kezében a holt anyag átformálódik szép, jó, hasznos, művészi valamivé, bútorrá, vázává. Így csillan meg a munkában valami az embernek Istennel való “rokonságából”. Emelkedjék hát ki a munkád abból a kicsinyes nézőpontból, hogy dolgozni kell, hogy megélhessek! Mert így is mondhatod: dolgozom, hogy szebbé tegyem a világot!
Még egy szempontot hagy mondjak! A hívő ember nemcsak azért dolgozik, hogy éhen ne vesszen, hanem azért is, hogy az a munka másoknak is áldássá legyen, annak a munkának a gyümölcseiből másoknak is jusson. Mert a Te munkádból nemcsak Te meg a családod él meg, hanem egy nagy társadalom egész komplexuma. Ahhoz, hogy Te reggel a tea mellé megehess egy kiflit, sok embernek: kazánfűtőnek, pékmesternek, elárusítónak, kifutófiúnak, sofőrnek, és ki tudja még, hányféle dolgozónak már jóval korábban föl kellett kelnie, és egy sor munkát már el kellett végeznie. Így olvad bele a Te munkád mások érdekeibe, életébe. Isten az embereknek az élethez szükséges dolgokat nem akarja másként adni, csak az embereknek egymás iránt való kölcsönös szolgálata által. A munka igazi méltósága tehát az, hogy szolgálom vele a másik embert, az emberiséget. És akkor a munkám igazi értéke soha nem attól függ, hogy mennyit keresek, hanem attól, hogy mennyit használok vele!
Így válik a mindennapi munkám az embereknek való szolgálat révén Istennek való szolgálattá, vagyis istentiszteletté. Hívő ember munkája nem is egyéb, mint “a hétköznapok istentisztelete”. Jézus személye éppen azt jelenti, hogy Isten lejött az emberek hétköznapi világába. Jézus mindig a mindennapi dolguk, gondjuk között kereste meg az embereket. Feltámadása után azt üzeni a tanítványainak, hogy menjenek el Galileába, ott meglátják Őt. Galilea volt a tanítványok számára a hétköznapi munkájuk területe. Mintha azt mondta volna Jézus, hogy csak végezzék a dolgukat, és ott, munkájuk végzése közben találkoznak Vele. Szeresd hát Te is a munkádat, mint olyan alkalmat, ahol legbiztosabban találkozhatsz Jézussal! Ahol Róla kézzelfogható módon tehetsz bizonyságot! Ahol az Ő nevére félreérthetetlenül hozhatsz dicsőséget! Szeresd a munkádat, mint a mindennapok istentiszteletének a lehetőségét!
Ámen
Dátum: 1960. május 1.