Keresztyén Testvéreim!
Ősi, áhítatos magyar szokás az, hogy a magyar ember, akinek az élete a földdel nőtt össze, az új termésből készült mindennapi kenyér első darabját hálaáldozatul leteszi az Úr asztalára. Lehet, hogy e szép szokás legmélyebb gyökerei a pogány aratási ünnepek emlékeibe nyúlnak vissza, de csak annál féltőbben kell őriznünk e hagyományunkat, hiszen éppen azt mutatja, hogy e régi szép magyar népi szokást a keresztyénség nem irtotta ki, hanem ellenkezőleg: megszentelte.
Most, hogy az új kenyér itt van előttünk az Úr Jézus asztalán, teljék meg a szívünk boldog hálaadással a kegyelmes Isten iránt, hogy ímé, a háború ötödik esztendejének a küszöbén is kimérte számunkra a legfontosabbat, a mindennapi kenyeret. Igaz, hogy sok ezer magyar paraszt kérges keze dolgozott addig, míg most itt a templomban és otthon a házainkban megszeghetjük az új kenyeret, de az Úr adta a föld termő erejét, az esőt, a napsugarat, a termést, az eredményt, az áldást a munkára, s az Ő kegyelméből válik az elfogyasztott kegyér újra munkává, akarattá, gondolattá, erővé, életté!
Ímé, a kenyér útja, a kenyér élete! A hívő ember nem is tehet mást, mint hogy kezében egy darabbal belőle, eljön a templomba és dicsőíti a kenyéradó gazda kegyelmes jóságát! Jézus pedig felhasználja az alkalmat, hogy a kenyér élete példájával elmondja nekünk az Élet Kenyeréről szóló nagy tanítását. Rámutat a kezünkben tartott kenyérdarabra, s azt mondja: Nézd ezt a kenyeret, és értsd meg, amit mondok, hogy én vagyok az Életnek Kenyere! Jézus itt most nem gyógyszert, hanem eledelt kínál nekünk. Jézus nemcsak gyógyítani akarja a betegeket, látóvá tenni a vakokat, járóvá a sántákat, feltámasztani a halottakat, hanem azt akarja megértetni, hogy a mindennapi élet békés, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog folytatásának is Ő az egyetlen táplálója.
A legtöbb ember ott téveszti el a dolgot, hogy végső mentsvárnak tekinti Jézust, akkor fordul hozzá segítségért, amikor már felettébb megnövekedett a baj az életében. Az orvosok is váltig azon panaszkodnak, hogy idült és elhanyagolt bajokkal mennek hozzájuk a betegek, amikor a kóros tünetek már annyira elhatalmasodtak rajtuk, hogy már válságossá vált a helyzet, sőt, már késő a gyógymód. Sokkal helyesebb a betegséget rendszeres élettel, megfelelő táplálkozással megelőzni, mint már a kész bajt gyógyítani. Csoda-e, ha a kellő vitamintartalmú táplálkozás hiányában legyöngül egy szervezet, és melegágyává lesz minden bacilusnak?! Éppen ilyen természetes, ha az Élet Kenyerével nem rendszeresen táplált lélekben elszaporodnak a legkülönbözőbb bűnök bacilusai, és valósággal mint bacilusgazdák járkálnak a világban, terjesztve maguk körül mindenütt a ragályt. Azért tudnak nagy bűnök, mint az egykézés, a paráznaság, a gyűlölet, a pénzvágy nagy egyetemes társadalmi, nemzeti, sőt világrészeket fogva tartó közös bűnökké válni, mert az emberek tömegeinek a lelki táplálékából hiányzik az Élet Kenyere, és az így legyöngült lelki szervezetnek semmi ellenálló ereje sincsen a kísértések áradatával szemben. Az a sok öngyilkosság, házassági elválás, családi tragédia, boldogtalanság, a nemzeteknek ez a mostani gyűlölködő egymás ellen acsarkodása és egymás életének és értékeinek a kegyetlen pusztítása mind-mind nem egyéb, mint szomorú bizonyítéka az emberiség lelki vitaminhiányának.
Heidelbergi Káténkban van egy kijelentés, amin már sok ember megbotránkozott. Így hangzik: „Természettől fogva hajlandó vagyok Isten és felebarátaim gyűlölésére.” Nos, nem bemutatta-e az emberiség, hogy természettől fogva, a maga erejéből mire hajlandó és mire képes?! Amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az Életnek Kenyere, akkor ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy minden más lelki táplálék rajta kívül: a halál kenyere. Hát nem olyan beteg-e ez a világ és benne a mi életünk is, mint azok az emberek voltak, akik pár évvel ezelőtt arzénes lisztből készült kenyeret ettek?! Akkor, abba a mérgezésbe sokan bele is haltak, nem lehetett már rajtuk segíteni. Vajon lehet-e még segíteni a világon, nem pusztul-e el mindenestől a méregtől, ami felszívódott már a vérébe? Óh, Testvéreim, a gyógyulásnak már az is egy komoly kezdete volna, ha valóban felismernénk egyéni és közös emberi tragédiánk igazi okát: azt, hogy az Élet Kenyere hiányzik!
A kenyér: gyűjtőfogalma a mindennapi életszükségletnek. E szóval jelöljük az állásunkat, amiből élünk, a pénzünket, a keresetünket, a ruházatunkat, a hajlékunkat, az otthonunkat, a békét, a jólétet, a kultúrát, az egészséget - röviden az egész normális, nyugodt életmenetet. Most képzeld, ha Jézus volna a család feje otthon a házatokban, Ő volna az igazgató a bankban, Ő volna az írnok az irodában, Ő volna a napszámos vagy a gazda a magyar földeken, Ő ülne a képviselőházban vagy a miniszteri bársonyszékeken és a királyok trónján, Ő volna a tanuló és a tanár az iskolában, Ő volna a mester és az inasa műhelyben: volna-e akkor szociális nyomorúság, családi békétlenség, osztályharc, kizsákmányolás vagy háború?! Pedig, mikor Jézus magát az Élet Kenyerének nevezi, éppen azt akarja érzékeltetni, hogy megvan a lehetősége annak, hogy az Ő isteni életereje szétáradjon a kunyhókba és palotákba, irodákba és műhelyekbe, kultúrába és politikába, átszője és megszentelje a mindennapi élet minden mozzanatát.
Jézus ugyanakkor azt is megmondta, hogy: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Jn 6,56) Valamint azt is mondta egyszer magáról Krisztus, hogy: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Tehát Ő az élet, t.i. az az élet, amit érdemes életnek nevezni - mert ez a bűnnel agyonfertőzött élet tulajdonképpen nem élet, hanem ez a halál, amint láthatjuk is a világ ábrázatáról, ma különösen! Tehát ahonnét Krisztust kihagyják, ott nincs élet, ott minden jó szándékú törekvés a magasabb rendű emberi élet után is csak lassú haldoklás. Ebből az is következik, hogy Jézusnak ez a kifejezése: Én vagyok az Életnek Kenyere - kifejezi az Ő nélkülözhetetlen voltát, azt, hogy Ő életszükséglet mindnyájunk számára. Most látjuk csak igazán, mennyire életszükséglet számunkra a kenyér, most, hogy kevés van belőle. De most, hogy ki van adagolva a számunkra, nagyon jól tudjuk, hogy minden morzsája annak a kenyérnek milyen drága! Ha egyszer eltiltanának bennünket Krisztustól, ha egyszer elégetnének minden Bibliát, ha egyszer csak feketén juthatnánk hozzá egy-egy rövid imádsághoz: akkor döbbennénk rá, milyen drága táplálék volt az Élet Kenyere, és hogy milyen bűnös pazarlást követtünk el, amikor nem éltünk vele, míg lehetett volna!
Nehezen jut el egy ember arra a felismerésre, hogy valóban Krisztus az egy szükséges dolog. Sokáig hiszi, hogy a hatalom és gazdagság biztonságosabban nyújtja neki az élet kenyerét, mint Krisztus. Spurgeon, a nagy angol igehirdető mond el egy kis történetet, mely szerint egyszer egy vándor eltévedt a sivatagban, és amikor már az éhhalál közeledett hozzá, fáradt, nehezen vonszolt lába beleakadt egy kis elveszett csomagba. A fellobbanó reménység utolsó erejével nyúlt a csomag után, hátha talál benne valamit, amivel éhségét csillapíthatja, és kibontva a csomagot, csalódottan dobta félre a dobozt, mert drágagyöngyök voltak benne. Mennyivel többet ért volna számára akkor egy darab kenyér! Azt hiszem, így volna minden haldokló ember is! Hiába adnánk neki tele erszényt, hiába szórnánk tele a kezét igazgyöngyökkel - szívesen fölcserélné a világ minden gazdagságát Krisztusnak egy biztató szavával! De miért várnánk és éheznénk a haldoklásig? Krisztus nemcsak a halni készülő ember számára az egyetlen életszükséglet, Ő nemcsak az örök életnek, hanem a mindennapi életnek a kenyere - az Életnek Kenyere Ő itt és most is a te számodra! Nélküle már most is a halál jegyese vagy, vele és általa pedig már most is tiéd a mennyeknek országa!
Krisztus megtörte a kenyeret és azt mondta: Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Az Ő halálára utalt ezzel, amiből számunkra élet származik. Ugye azt mindnyájan megértjük, hogy a háborúban elesett hősök halála az otthon maradottak, a nemzet, az ország életben maradásáért történik. Még sokkal valóságosabban így van ez Jézus halálával. Ő nemcsak érettünk, hanem egyenesen helyettünk halt meg a keresztfán, kiérdemelve számunkra a bűnbocsánatot és az örök életet. Amikor Jézus magát kenyérhez hasonlítja, a bűnbocsánat és örök élet biztosítékát, bizonyosságát adja mint táplálékot a benne hívőknek. Ez a kenyér csodálatos módon táplálja, erősíti az emberi lelket. Ugye nem tudod, hogy az a kenyér, amit megeszel, milyen módon válik erővé, látássá, szaglássá, életfunkcióvá benned, de kétségtelenül érzed a hatását. Nos, a bűnbocsánat és örök élet bizonyossága is ilyen lelki kenyér. Én nem tudnám megmondani, miként válik ez mozgássá, cselekedetté, erővé, jósággá, szeretetté, de az kétségtelen, hogy akik ezzel táplálkoznak, azoknak az életében ez a táplálék csodálatos módon hatni kezd, azoknak az életét ennek a tápláléknak az ereje áthatja, átalakítja és megszenteli. De éppen ezért hasonlítja magát Jézus kenyérhez, hogy még jobban megértsük, mennyire nem elég Őt csak szemlélni, mennyire nem elég róla csak szónokolni, benne gyönyörködni, az Ő elveiről cikkezni, hanem Őt éppen úgy a magunkévá kell tennünk, mint ahogyan megrágunk és lenyelünk egy darab kenyeret. Hiába volna otthon minden asztal és minden polc kenyérrel telerakva, semmit nem érne, ha nem ehetnénk belőle. Nagy baja ennek az ún. keresztyén világnak, hogy ott van ugyan Krisztus neve szinte minden berendezkedésében, de mint egy föl nem vágott kenyér, ott is marad a polcon.
„Én vagyok az Életnek Kenyere” - azt is jelenti ez a mondás, hogy más nem eheti meg helyetted, mert abból neked még vajmi kevés hasznod van, attól te még éhen halhatsz. Mindenkinek magának, mindenkinek személyesen kell elfogadnia Krisztust. Ma már sokan látják, hogy a világhelyzet annyira össze van kuszálódva, hogy azon már ember nem, csak az Isten segíthet. Nos, ez igaz, de ne mást nógass, ne mástól várd, hogy egyék az Élet Kenyeréből, hanem kezdd magadon! Te egyél naponkint az Élet Kenyeréből, mert a kenyér nem ünnepi táplálék, nem vasárnapi eledel - ha az volna, akkor kalácsot mondott volna Jézus. Ő a mindennapok eledele akar lenni az életedben.
Hogyan válik tehát azzá? Úgy, hogy minden nap olvasod a Bibliát. Elfogadod a magad számára, hogy az olvasott részben neked szólt, neked üzent, számodra tiltott vagy parancsolt valamit az Úr, és imádságban válaszolsz neki a kapott üzenetre. Az Úrral való eme állandó, személyes, benső közösséget fejezi ki ünnepélyesen és szimbolikusan az úrvacsora. Itt áll az Úr az Ő asztalánál, és otthon is minden nap csendes magányodban odaáll melléd, hív, nyújtja feléd az Életnek Kenyerét, Önmagát.
Vedd magadhoz, és élsz általa itt és most is, és mindörökké!
Ámen.
Dátum: 1943. szeptember 5.