Joó Sándor Dr.

Keresztyén Testvéreim!
Ezékiel prófétának megint látomása van: évszázadokkal a Krisztus születése előtt megmutatja neki Isten mintegy látomásban az eljövendő Krisztus evangéliumának az erejét és hatását a földön. Látomása most is jelképes, mint mindig. Látja a jeruzsálemi templomot, de nem a régit, hanem egy valóságban nem is létező, új templomot lát a régi helyén, amely sokkal szentebb, tisztább, nagyobb és dicsőségesebb, mint a régi volt. Látja az oltárt a templomban, és az oltár alól látja, amint megered a víz egy kis patak formájában, folyik végig a templomon, kiömlik a kapun, végigcsordogál az utcákon, majd végighömpölyög a pusztán. A kis patak közben egyre jobban növekszik, folyóvá, majd hatalmas folyammá válik, és végül beleömlik a Holt-tengerbe. Amerre az oltár vize végigfolyik, mindenütt új élet fakad a két partján, sőt a Holt-tenger kénköves vize is meggyógyul tőle.

Ezékiel mérőzsinórral méri a víz mélységét: ezer rőfnyire a forrástól még csak bokájáig ért a víz, megint mér ezer rőföt, a víz már térdéig ér neki, újabb ezer rőfnyire már derékig gázol benne, megint ezer rőf, és már csak úszni lehet benne. Így növekszik az Isten kegyelmének a megtapasztalása is az ember életében. Amikor valaki kezd Isten felé fordulni, csak éppen megtapasztalja, hogy van kegyelem is a világon: bokáig jár az oltár vizében. Később, amikor egyre komolyabbá válik az Isten felé fordulása, azt érzi, hogy egyre jobban növekszik a kegyelem is körülötte, de még mindég eléri a lábával a szilárd talajt, még mindég a maga lábán jár: térdig vagy derékig gázol a vízben - mint a rossz úszó, nem meri magát egészen rábízni a kegyelemre, egy-egy tempót vet csak, de le-lenyújtja a lábát is, hogy eléri-e még a talajt. Ha ilyenkor nem fordul vissza valaki, hanem tovább halad, tovább imádkozik, tovább bízik, tovább hisz: akkor egyszerre az Isten kegyelme fölemeli és viszi minden terhével együtt, mint ahogyan a jó úszót fenntartja és viszi maga a víz.

Amikor valaki úszni tanul, sokáig tart az, amíg a lábát föl meri emelni, amíg rá mer feküdni, és rá meri bízni magát a víz fenntartó erejére. Így vagyunk az Isten kegyelmével is, idegesen kapkodunk, mint a vízbe dobott ember, azt hisszük, ha nem segítünk magunkon, ha nem igyekezünk a magunk lábára állni, elmerülünk. - Szóval nem merjük rábízni magunkat teljesen az Istenre. Nem hisszük el, amit Pál apostolnak mondott Isten, hogy „elég néked az én kegyelmem”. (2Kor 12,9) Sokszor hallottuk már az ilyen felhívásokat: add át magad az Istennek, tedd bele életed az Ő kezébe, bízd reá magad egészen! Valaki már többször is megkérdezte tőlem: hogyan történjék ez? Nos tehát, olyanforma mozdulat ez - csak persze lelki értelemben véve -, mint amikor az úszó ráveti magát a vízre, azzal a különbséggel, hogy az Isten kegyelmében nem lehet elmerülni, az mindig fönntartja és hordozza azokat, akik rávetették magukat. Meddig jutottál már, Testvérem, Isten kegyelmének a megtapasztalásában? Térdig, derékig, vagy fölemelt már, hordoz már? Bűneid bocsánatát, az örök életet, itt a földön örömöt és szenvedést, életet és halált egyedül Isten kegyelmétől tudod-e várni már? Engedd, hogy hordozzon, ússzál benne! Megtart!

De mást is jelképez az oltárból előtörő víz, és annak állandó növekedése, duzzadása. Azt jelenti, hogy az az evangélium, az a keresztyénség, az a Krisztus-lélek és -szellem, amit itt a templomban hirdetünk, aminek a hallgatására hetenkint ide összegyűlünk: nem maradhat elszigetelve a világtól! Hanem miként az oltárból fakadt víz kifolyik a templom kapuján és végigáradt a városon, a pusztán, beleömlött a Holt-tengerbe, akként kell az evangélium megelevenítő erejének is szerteáradni innét az emberi szívek holt tengerében. Az itt benn fakadt isteni szónak, amellyel szól hozzánk a templomban, az erejét, a hatását meg kell érezniök az embereknek odakünn a templomon kívül. Amikor itt bent folyik az igehirdetés, a szó szoros értelmében az történik, amit Ezékiel látott: az oltár alól víz fakad, megered az élet vize, amelynek az érintésétől lelki sebek gyógyulnak be, tisztátalan, bűnös lelkek válnak tisztává, nagy lelki háborgások csendesednek le. Mindnyájan jól tudjuk, hogy olyan erőforrások buzognak, amelyeknek a segítségével lehetne csak egyedül boldogabb családi életet élni, derekabb magyarokat nevelni, tisztább közéletet teremteni, súlyos válságokban megoldást találni. Mindnyájan jól tudjuk azt, hogy csak a Krisztus evangéliumával lehetne talpra állítani az elesetteket, ezzel lehetne csak eredményesen szolgálni hazánkat, megmenteni népünket, megoldani a szociális kérdéseket, boldogítani az országot és az egész emberiséget. De mit érünk vele, ha az evangéliumnak ez az éltető vize bennreked a templomban, nem jut túl a templomnak vagy a bibliaköri helyiségnek a falán?

Azt látjuk, ugye, mindnyájan, hogy emberi lelkeknek a holt tengere vesz körül bennünket mindenfelé, amerre csak járunk. Nos, hogyan elevenedhetik meg az a halott tömeg? Ezékiel próféta látomása szerint nem a Holt-tenger bűzös vize ömlött be a templomba meggyógyulni, hanem a templomból kiömlő víz áradt bele a Holt-tengerbe, és meggyógyította azt. Amikor az istentisztelet végeztével megnyílnak e templom kapui, mint egy megnyitott zsilipből kizúdul a víz, úgy ömlik ki innét az embersereg szerte mindenfelé. Te, meg én: mi vagyunk az a csatorna, az a meder, amelyben szét kellene áradnia az Isten megelevenítő erejének. Vagyunk itt néhány százan. Gondoljuk csak el, hogy mindmegannyi családi otthon, hivatal, az élet számtalan különböző területe kerülhetne így az Istenből kiáradó élő víz folyamának a sodrába, s így lassan az egész „Holt-tenger” megelevenedhetne! Emberek millióinak a holt-tengere, tudod, micsoda? Vád ellened: benned akadt meg, a te életedben dugaszolódott el az élet vize, te nem engedted tovább áradni magadon túl mások felé! Áldozatul estél a kor divatjának, a templomi keresztyénségnek, beszorítottad a keresztyénséget a négy fal közé, gátat emeltél a folyásának azzal, hogy nem vitted ki innét. Pedig öntudatlanul is erre vár a világ, és éppen tőled várja, aki itt szoktál ülni a forrásnál. Ki által válhatnék szebbé, boldogabbá, békésebbé, kiegyensúlyozottabbá ez a világ, ha nem általad, aki templomba jársz, aki merítesz az evangélium tiszta, gyógyító forrásából?!

Mert ennek a víznek az a tulajdonsága, hogy gyógyító ereje van! Így írja le Ezékiel a látomást: Meggyógyul és él minden, valahová ez a folyó bement. Jeruzsálem és a Holt-tenger között puszta, kietlen síkság terült el, és amikor Ezékiel végigment, követve a víz hömpölygését, még nem látott fákat. Amint azonban visszafordult, csodálatos változást vett észre a vidéken: a folyó két partján egyszerre buja növényzet nőtt, hatalmas, erős fák ingatták dús gyümölcsű ágaikat a szélben. Megváltozott a Holt-tenger egész környéke, sőt még a vize is. Az a víz, amelyben elpusztult minden élet, ami a közelébe ért, most egyszerre a látomás szerint megtelik nyüzsgő halakkal. Az elhagyott partvidéken most friss élet pezsdül, hálók vannak kifeszítve a fák között. Ahol azelőtt mozdulatlanság, halál volt: lüktet, dalol az élet - a templomból kiömlő víz meggyógyította, az élet vize legyőzte a halál vizét!

Az evangélium hatását írja le e látomásában a próféta. Isten beszéde, Isten Igéje új életet kell, hogy hozzon a te számodra is! Mert az nem igaz, hogy az evangélium ígéretei mind csak a síron túli életre vonatkoznak! Nem igaz, hogy csak odaát elnyerendő boldogsággal és nyugalommal vigasztalnak, mert az evangélium itt és most akar újjáteremteni és megváltoztatni embereket! Aki itt meg nem tapasztalja magában az új élet kicsírázását, annak a számára odaátra sem ígér semmi jót az evangélium! Hogy mennyire nem hiszünk az Isten újjászülő erejében, egy ember megváltozásának a lehetőségében, mutatják az ilyen szólás-mondások is, hogy: hát bizony, az ember csak ember marad, vagy kutyából nem lesz szalonna! Nem érezzük-e, Testvéreim, hogy a Krisztus evangéliumának a teljes lebecsülését jelenti az ilyen gondolkodás, magának Krisztusnak a teljes megtagadását?

Emlékeztek-e még reá, hogy négy és fél évvel ezelőtt mi volt ezen a helyen, ahol ma az Úr-asztala áll, és a zsoltár zeng, orgona szól, emberek imádkoznak? Szemétdomb, gazos buckák, pocsolyás gödrök. Aztán munkások jöttek, mérnökök, téglát hoztak, fát fűrészeltek, és ma itt áll a templom. Ímé, emberi erővel a szemétdomb helyett szép tiszta templom épülhet. Az Isten ne tudna akkor egy lelki szemétdomb helyén egy lelki templomot építeni magának?! Az Isten ne tudna egy akármilyen elvetemült ember lelkében, vagy akár a te lelkedben is tisztogatást végezni, komoly, mély alapokat ásni, és egy egészen új életet és életrendet felépíteni?!

Tudod, miért nem tudsz jobbá lenni, szentebbé, tisztábbá lenni? Mert nem hiszel az evangélium éltető erejében! Ha valaki a Krisztussal érintkezésbe kerül, nem maradhat többé ugyanaz az ember, mint aki azelőtt volt. Más ember lesz, új ember lesz. A változás éppen olyan nyilvánvaló rajta, mint a Holt-tenger vizén, amikor beleömlött az oltárból jövő víz. Akit megérintett ez a szent víz, nem maradhat tovább olyan önző, hiú, kapzsi és rosszindulatú, mint azelőtt volt. Meggyógyul és él minden, valahová ez a folyó bement. Ha pedig elmaradnak a változás jelei, akkor sohasem érintette még meg azt a lelket az evangélium. Ezért nem tudjuk az evangélium éltető erejét sem továbbvinni és beleárasztani a lelkek holt tengerébe.

Mert miért van egyház a világon, mi a célja Istennek vele? Azért, hogy egy érdekes alakulattal, egyesülettel több legyen a földön? Nem. Hanem csak azért, hogy ezt a beteg világot gyógyulttá, ezt a halott világot élővé és gyümölcsözővé tegye általa az Isten. Azért, hogy a világ sója legyen, ami ízt és konzerváló erőt ad a világnak, ami nélkül elposhadna, mint a pocsolya, és megrohadna, mint a levágott hús. Miért van a templomba járó keresztyén ember a világon? Azért, hogy a piacon a zúgolódó és káromkodó emberek között, vagy a hivatalban a cinikus kollégák között, vagy a gyárban a munkások között tegyen valamit. Nem az a dolga, hogy prédikáljon ottan, mert arra az alkalom nem mindig megfelelő; hanem az, hogy észrevétlenül, és talán öntudatlanul olyan hatások áradjanak ki belőle, amitől az őt körülvevő holt-tenger vize megelevenedik, használhatóvá válik. Amint az Ige mondja: meggyógyul és él minden, valahová a folyóvíz, vagyis az ilyen keresztyén ember bemegy.

Meggyógyul-e, életre kel-e minden, Testvérem, valahová te bemégy? Azt mondja Jézus: ha a só megízetlenül, nem jó azután semmire, hanem kidobják és eltapossák az emberek! Vajon a te keresztyénséged is erre volna már csak jó? A kidobásra? Az eltaposásra?

Templomba járó, az Ige élő vizének csobogását hallgató Atyámfiai! Nem kellene ezeknek így lenniük! Lehetne másként is! Úgy, ahogy Ezékiel látta, hogy a templomban megeredt éltető víz hullámai kihömpölyögnek az ajtón, életet visznek a pusztába és meggyógyítják a Holt-tengert. Rajtad is áll, hogy így legyen! Imádkozz érte, kérd Istent, hogy így lehessen!

Ámen.

Dátum: 1943. február 21.

Keresztyén Testvéreim!

A keresztyén ember egész lelki élete hasonló azoknak a katonáknak az életéhez, akik szerte a különböző frontokon harcolnak az ellenség ellen. Miként a katonának is minden pillanatban készen kell lennie arra, hogy támadásra kell indulnia, vagy az őt ért támadást kell elhárítania, úgy a keresztyén embernek is éber figyelemmel kell készülnie arra, hogy bármely pillanatban harcba kell bocsátkoznia ősi ellenségével, a Sátánnal és annak minden hatalmasságával.

Mennél több tért veszített a Sátán egy ember szívében, annál inkább igyekszik azt visszahódítani, tehát annál erősebben támad. Ezért éppen a keresztyén embert, az Istent szerető embert rohamozza újra és újra a Sátán a maga ezerféle kísértésével.

Tehát azt, akiről tudja, hogy elszakadt tőle, tehát már nem az övé -hiszen aki egyébként is az ő tulajdona, azt miért kísértse, miért bántsa, az ilyen ember úgyis őt szolgálja! Nem úgy van tehát a dolog, hogy ha egyszer már döntöttem az Isten mellett, ezzel egyszer s mindenkorra elintéztem a dolgomat a Sátánnal szemben, hanem úgy, hogy azt az egyszeri döntésemet minden adandó alkalommal újra és újra meg kell ismételnem Isten és a Sátán között.

Nem vetted-e már észre, testvérem, hogy állandóan kétféle hatalom vonzása között feszül minden cselekedeted, és te mindig újra az előtt a döntés előtt állasz, hogy az egyiknek igent mondjál, a másiknak pedig nemet? Az ember nem tudja addig kimondani a Sátánnak a nemet, amíg ki nem mondotta Istennek az igent!

Nem lehet mindkettőnek egyszerre nemet mondani, vagy mindkettőnek egyszerre igent mondani - nem lehet igent is meg nemet is mondani egyszerre, mert nem lehet két úrnak szolgálni egyszerre! Kinek szoktál igent mondani, és kinek nemet? Ettől függ az üdvösséged már itt is, már most is, és ettől függ különösen az, hogy hol töltöd majd az örökkévalóságot!

Ezért komoly kérdés mindnyájunk számára a kísértés problémája. Más a kísértése a fiatalnak, és más az öregnek. Más a betegnek, és más az egészségesnek. Más a kísértés háborúban, és másféleként jelentkezik békében. Más a kísértés a tanult embernek, és más a tanulatlannak. De megvan mindenütt és megvan mindenhol, és a Sátán mindig újabb és mindig rafináltabb trükköket talál ki, hogy kísértésével a közelünkbe férkőzzék!

Jézust is megtámadta a Kísértő. Az Ő története nemcsak azért tanulságos, mert a kísértés különböző formáit mutatja be, hanem azért, mert magát a kísértést, az örök kísértés legmélyebb lényegét leplezi le előttünk, és így megtanít a védekezés módjára is vele szemben. Mert védekezni csak a fölismert veszedelemmel szemben lehetséges!

A pusztába elvonult Jézusnak a hosszú ideig tartó lelki csendességét zavarja meg a kísértő, és a lelki dolgokba elmélyedő Jézust figyelmezteti a test kívánságaira, szükségleteire. Szinte halljuk, amint a fülébe súgja alattomosan (hiszen nekünk is szokott ilyeneket mondani), hogy elég volt már az ájtatoskodásból, gondolj az egészségedre, nem mehetsz tönkre egészen, nem kell úgy túlzásba vinni azt az imádkozást, hagyd már abba, pihenj egy kicsit, egyél valamit, hiszen éhes vagy, fáradt vagy, kimerültél már.

Igen, jó tudni, hogy a Sátán mindig sokallja azt az időt, amit Istennel akar tölteni az ember. Mindenáron meg akarja zavarni az áhítatunkat. Nincs rettenetesebb látvány számára, mint egy imádkozó, Bibliát olvasó, templomban ülő ember. Odafurakszik közénk és az Isten közé, olyan gondolatokat ébreszt bennünk, olyan munkát ad nekünk, hogy ne tudhassunk nyugodtan elmélyedni, Istennel foglalkozni.

Hogy milyen ügyesen teszi, mutatja az a szomorú eredmény, amit már el is ért: majdnem mindenki azzal védekezik, amikor megkérdem, hogy szokott-e naponta Isten előtt elcsendesedni, hogy nincs rá ideje. A nagyvárosoknak ez az ideges rohanása nem egyéb, mint a Sátán szívének lüktetése ebben a világban, az ő örök törekvése az, hogy megzavarja az emberek és családok áhítatos elcsendesedését.

Sőt, még azt is elhiteti veled a Sátán, hogy szorgalmas ember vagy, aki nagy elfoglaltságodat lelkiismeretesen akarod teljesíteni, csak hogy észre ne vedd, hogy nem hagy időt és nyugalmat számodra a naponkénti áhítatra!

A Sátán azonban nem elégszik meg azzal, hogy megzavarja Jézus áhítatát, sokkal nagyobb eredményt akar ezzel elérni. Azt mondja: „ha Isten Fia vagy, mondd, hogy a kövek változzanak kenyerekké.” Mintha csak ezt mondaná: te az Isten Fiának tartod magad, hát nem tudna rólad jobban gondoskodni az Isten, hát elnézi nyomorúságodat, hát miért nem tesz valami csodát, hogy legalább ne éhezzél? A helyzeted, a külső körülményeid, a szegénységed igazán nem felel meg istenfiúi mivoltodnak.

Szóval az Istenben való bizalmat akarja megrendíteni a Sátán Jézusban, meg akarja mutatni, hogy ímé, az isteni gondviselés nem elég, hiszen éhezik, próbáljon hát valami más úton, valami könnyebb megoldás szerint segíteni magán: változtassa át a köveket kenyerekké.

Vizsgáld meg te is, testvérem, a lelkedet, nem rendült-e meg a bizalmad Istenben, mert ha igen, akkor nyert ügye van fölötted a Sátánnak. Önkéntelenül beleesünk abba a hibába, hogy Isten jóságának, gondviselésének a nagyságát azzal mérjük, hogy megvan-e mindenünk, amire a kényelmes, boldog élethez szükségünk van.

Ha ez nincs meg, ha betegség gyötör, ha veszély fenyeget, ha szenvedni kell: egyszerre kihasználja a Sátán a helyzetet: no lám, bíztál Istenben, hát miért nem segít most rajtad? Ha van Isten, most segítsen, ha pedig nem segít, igyekezz magad, Őnélküle, önkényesen könnyíteni a sorsodon.

Sok ember nem elégszik meg azzal a kenyérrel, amivel az Isten látja el, hanem szeretné a köveket is kenyérré változtatni. Ez ma úgy történik, hogy nem elég, amit becsületes munkával szerez meg, hanem egy sorsjegytől, egy lóversenytéttől, vagy kártyajátéktól remél nagyobb darab kenyérhez jutni. Nem elég neki az az élelem és ruházat, amit a jegyeire kap, hanem a feketepiac igénybevételével sok mindent összehalmoz, ahelyett, hogy bíznék az Istentől jövő mindennapi kenyérben. Ezt jelenti a köveknek kenyérré változtatása.

Mindez nem egyéb, mint az Istenben való bizalom megrendülése, vagy más szóval a Sátán teljes diadala! Ezt akarta éppen a Sátán! Vajon nálad is sikerült?! Miért nem állottál ellent az ördögnek, hogy elfutott volna tőled?! Vagy ellenálltál: teljes a bizalmad Istenben, hogy Isten gondot visel reád, a családodra, a nemzetünkre, a hazánkra, a katonáinkra?

Ne engedd, hogy a Sátán megrendítse ezt a bizalmadat Istenben! Az Isten gondviselésében feltétlenül bízó nép vészelheti csak át a vihart! Isten a negyvennapos éhség idején sem feledkezett el az Ő Fiáról, - rólunk sem feledkezik el, csak meg ne rendüljön a bizalmunk Benne!

Amikor a Sátán látta, hogy Jézus egy bibliai Igével védi ki a kísértést, megpróbálja Jézussal szemben ő is ugyanezt a fegyvert használni. Így kezdi másodszor a támadást: „Ha Isten Fia vagy, vesd alá magad, mert meg van írva, az Ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.”

Mintha azt mondaná: ne törődj semmi veszéllyel, jelentsd ki bátran, hogy te vagy a Messiás, dacolj a főpapok dühével és féltékenységével, gúnyold ki Pilátus katonáit, tagadd meg a császárnak az adófizetést, ha Isten Fia vagy, mennyei Atyád úgyis melléd kell, hogy álljon minden veszedelemben!

Jézus azzal, hogy visszautasítja ezt a kísértést, kijelenti, hogy Ő az Isten csodálatos mentő kegyelmét csak olyan helyzetekben veszi igénybe, amikor az Isten akarja Őt megmenteni - tehát nem Ő akarja kierőszakolni az isteni segítséget, nem akar visszaélni az isteni hatalommal, le akar mondani az isteni oltalom igénybevételéről minden olyan esetben, amelyik nem az Isten terve szerint való lenne. Ő nem akarja kísérteni az Istent!

Bennünket sem kímél meg ettől a kísértéstől a Sátán. Mi is szeretnénk olykor előírni Isten számára, hogy miként vigyázzon reánk. Megcsináljuk életünk tervét, összekovácsoljuk, berendezzük életünk szekerét a magunk elgondolásai szerint, és akkor kérjük az Istent, hogy húzza. Elvárjuk az Úrtól, hogy isteni hatalmát ügyes-bajos dolgaink elintézésére rendelkezésünkre bocsássa. Elrontjuk az életünket, és azt várjuk, hogy Ő egyszerre odafusson hozzánk, mint a kisgyermekhez odafut az édesanyja és fölemeli, ha elesett. „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet” - mondja Jézus a Kísértőnek.

Vizsgáld meg az imádságaidat, miket szoktál kérni az Úrtól. A legtöbb imádság azért nem talál meghallgatásra, mert nem tudjuk az akaratunkat alárendelni az Isten akaratának, elgondolásainkat az Isten elgondolásainak, mert hiányzik imádságainkból az a lelkület, amire Jézus figyelmeztetett, hogy így imádkozzunk: legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!

Nem állapíthatom meg és nem jelölhetem meg az Isten számára, hogy miként és mikor mutassa meg a hatalmát, nincs jogom bármit is elvárni Tőle. Amint kötelezőleg lépek fel Vele szemben, kísértem Őt! Nem kényszeríthetem rá Istenre a magam akaratát. Segítségére számíthatok, és arra rábízhatjuk magunkat, de az Ő segítségét elő nem írhatjuk a számára!

A két sikertelen kísérlet után még harmadszor is megpróbálkozik a Sátán Krisztussal. Azt olvassuk, hogy „megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét.” Jól tudjuk, hogy olyan magas hegy nincs a földön, ahonnét ilyen panoráma nyílnék, tehát valami sátáni csodát vetít oda Jézus szemei elé.

De hát a Sátán mindig így szokta: csalóka szivárványt, tűnő délibábot varázsol az emberek elé, hogy láttára elámuljon a lélek! Sajnos, majdnem mindenki későn jön rá, hogy megtévesztő csalás volt a sátáni ígéret! - „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.”! - mondja a Sátán.

A Sátán leghőbb vágya, hogy azt a tiszteletet adja meg neki az ember, ami csak az Istennek jár egyedül, mindenáron Isten helyére akar lépni. Ez is alaposan sikerült már neki. Nem vetted-e észre, hány olyan poszton foglalta el már az irányítás és rendelkezés hatalmát, ahol Istennek volna csak helye?!

A legfontosabb kérdés most az, hogy ki ül a te szíved trónján, kinek engedelmeskedik a gyermeked, kinek szolgál a családod, kinek engedsz beleszólást a munkádba? A legveszedelmesebb itt az, hogy a Sátán megelégszik azzal is, hogy csak látszatra szolgálja valaki az Istent, a szívében pedig őt!

Gondoltál-e arra, hogy el lehet árulni Jézust egy szemvillanással, egy kézmozdulattal, egy elvi engedménnyel, egy kis kompromisszummal? Vannak dolgok, amikben egy hajszálnyi engedmény Krisztus elárulását jelenti! Vagy egész emberként állasz az Isten oldalára - vagy egészen a Sátáné vagy. Más eset nem lehetséges. Istennek totális igénye van fölötted, senkivel nem akar osztozni a szíveden.

Jézus a Sátán minden támadására így felelt: „meg van írva.” Elővett a lelkéből egy isteni Igét és belekapaszkodott. Mint egy pajzsot tartotta maga elé. Te sem védekezhetsz a kísértések ellen az Isten Igéjének a hatalma nélkül.

A Bibliától elidegenedett ember fegyvertelenül van kiszolgáltatva a legnagyobb ellenségnek. Pál apostol azt mondja az Isten evangéliumáról, hogy Istennek hatalma az, minden hívőnek üdvösségére. Isten az Ő erejét, az Ő hatalmát Igéjén keresztül közli velünk, Igéje által önti belénk.

Ebből az Igéből tudom meg azt, hogy Jézus Krisztus nemcsak a maga életében győzött a Kísértő felett, hanem halálával és feltámadásával az én számomra is legyőzött ellenséggé vált a Sátán. Meg van írva, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa benned is, számodra is! (v.ö. 1János 3,8)

Csak aki Istennek ezt a szavát, ezt az Igéjét meghallja, az tud nemet mondani a Sátánnak, és igent mondani az Istennek. Mi jót várhat a családja, a nemzete attól, aki a Sátánnak mondta ki az igent? Nemcsak a magad üdvössége vagy kárhozata, hanem egy család, egy nép, egy nemzet boldogsága vagy szerencsétlensége is függ attól, hogy kinek mondasz személy szerint te igent, vagy nemet!

Mindig megújuló döntések sorozatából áll az életünk. E döntések közben, ha azt érzed, hogy erődet meghaladó hatalommal vonz a kísértés, gondolj rögtön arra, hogy még nagyobb hatalommal tart az isteni kegyelem!

Ámen.

Dátum: 1943. február 14.

Keresztyén Testvéreim!
Kemény prófétai beszéd hangzott köztünk a kétezer-ötszáz esztendős múltból. A mai ember füle elszokott már az ilyen próféciától, első hallásra nem is tudjuk, miről van szó - de érdemes jobban belehallgatnunk az Igébe, mert nagy figyelmeztetés és nagy vigasztalás csendül ki belőle mindnyájunknak. Gógról, egy valóságban nem létező királyról, egy Magóg nevű képzeletbeli birodalomnak a fejedelméről van szó. Ezékielnek prófétai látomásban bemutatja Isten, hogy ez a király, az Isten gyermekeinek az örök ellensége, jól felfegyverzett hatalmas sereggel támad reá az Isten népére, amely látszólag fegyver nélkül, védtelenül van kiszolgáltatva a túlerőnek. Iszonyú pusztítást végez a békés hívők között, míg végre Isten az Ő népe mellett nyíltan síkra száll, s úgy összezavarja Góg hadait, hogy azok egymás fegyverétől pusztulva hullanak el.

Az ótestamentumi próféciákban, amikor Isten népéről van szó, az mindenkor arra a népre utal előre, amely Jézus Krisztus körül tömörül a föld kerekségén élő népek és nemzetek tagjai közül, tehát Isten anyaszentegyházára, a keresztyén egyházak hívő népére vonatkozik a megnevezés. Az a Góg nevű király pedig, aki az Isten népének, tehát a keresztyén egyháznak a megtámadására törekszik, ugyanaz a gonosz nagyhatalom, amelyet Jézus „pusztító utálatosságnak” nevezett, János apostol a Mennyei Jelenésekben fenevadnak, 666-nak, Pál apostol, pedig a bűn emberének, testté vált ördögnek, vagy a legközismertebb nevén Antikrisztusnak nevez. A Bibliában tehát eleitől a végéig gyakran találunk jövendölést az Antikrisztusról, csak az egyik Gógnak nevezi, a másik a bűn emberének, a harmadik pedig fenevadnak. Érezzük ugye, milyen fokozás van ebben az elnevezésben, a gonoszságnak és mélységnek a fokozása. Az Antikrisztus fellépéséről azt tudjuk a Bibliából, hogy közvetlenül megelőzi Krisztus visszajövetelét, és borzalmas uralmának, amelytől a keresztyén egyháznak kell a legtöbbet szenvednie, a visszatérő Úr Jézus vet véget.

Kicsoda vagy micsoda ez az Antikrisztus? A földön lévő sátáni gonoszság megtestesülése egyetlen emberi személyben. Erre vall az Ő neve is a Jelenések könyvében, a 666, amellyel nemrégen ízléstelen játékot űztek avatatlan kezek. Ennek a titokzatos számnak az értelme minden bibliaismerő ember előtt világos: hat nap alatt teremtette Isten a világot és a hetediken megnyugovék. Ennek a példájára: a hetes szám a szent a Bibliában, a hetedik nap az Úrnak a napja, ezzel szemben a hatos szám (mintha a munkanapok végéről hiányozna az Istennek szentelt hetedik nap) azt az emberi törekvést, azt az emberi erőfeszítést, munkát, hatalmat jelképezi, amelyik nélkülözi az Istent, nem számol az Istennel. A hatos szám tehát a Bibliában jelképe az Isten nélküli, vagy az Istenellenes emberi hatalomnak. Három hatos egymásután, mivel a három a teljesség jelképe, azt jelenti, hogy teljességre jutott és világhatalmat nyert az Isten ellen lázadó emberi gondolat, törekvés, és mindez megtestesül egyetlen embernek mint az istenellenesség fejének, királyának a személyében. Ez a személy az Antikrisztus, aki soha nem látott hatalommal támad a Krisztus védtelen anyaszentegyházára, minden hívő élete ellen.

Most állapítsuk meg, hogy ez az Antikrisztus még nem jött el, fellépése és uralkodása még mindig az ismeretlen, talán távoli, talán közeli jövendőben fog megtörténni. De mégsem időszerűtlen beszélni róla, mert az Antikrisztus előfutárai és az Antikrisztus szelleme olyan régen készítik a talajt az Antikrisztus megjelenése számára, hogy ímé, már kétezer-ötszáz esztendővel ezelőtt időszerűnek tartotta egy próféta, hogy figyelmeztesse rá az Isten népét. Góg hatalma fokozatosan valósul meg, egyre növekszik, míg majd egyszer teljességre jut. Úgy kezdődik, hogy valaki nem is cinikusan, csak egy kicsit lenézően mosolyog a buzgó imádságon, úgy kezdődik, hogy valaki ártatlanul megjegyzi előtted, hogy a Biblia sok történetét kedves naivitásnak tekinti. Azután úgy folytatódik, hogy közszellemmé válik a legmélyebb hitbeli kérdésekről való hallgatás, természetessé lesz az, hogy a családokban nem olvasnak közösen Bibliát - azután ugyanez az antikrisztusi szellem folytatódik úgy, hogy bezárják és istállóvá alakítják át a templomokat, egyszerűen kivégzik a papokat - de még ez mind nem a teljesség.

Arra már nincs is elég emberi fantáziánk, hogy el tudjuk képzelni, mi jön még a Krisztus egyházára, amikor az antikrisztusi hatalom, amely itt növekszik közöttünk, világuralomra, teljességre jut. A próféciából csak annyit látunk, hogy egy roppant hadsereg, mely az akkor ismert földrészek összességéről rekrutálódik, rátámad egyetlen városra, Jeruzsálemre. Az Antikrisztusnak tehát olyan világhatalma lesz, amilyen még nem volt embernek a földön. Hatalma teljességével támadja mindazokat, akik nem neki, hanem az Istennek akarnak meghódolni. János apostol szerint azt míveli, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölettetnek. Egyenlőtlen a küzdelem az antikrisztusi hatalom és az egyház között. Az Isten választottainak, szentjeinek, hívőinek, Krisztus védtelen juhainak a kicsiny serege, az egyház egyfelől - hadsereg és muníció nélkül -, és egy korszerűen felfegyverzett világhatalom másfelől.A küzdelem a legoptimistább emberi számítás szerint is a keresztyén egyház teljes kiirtásával, a keresztyén szellem és lélek végleges kipusztításával végződnék - ha az Úr az utolsó órában bele nem szólna, és meg nem mentené az Övéit!

Igen, így látja az Isten a világtörténelem folyását: kétségbeejtően nehéz idők, borzasztó megpróbáltatások várnak a jövőben minden komoly hívő emberre. Ijesztő lenne végiggondolni az antikrisztusi szellem növekedésének az útját, ha csak emberi szemszögből láthatnánk a dolgokat. De milyen jó, hogy az Isten olyan titkok előtt is felnyitotta a szemünket, amiket maga az Antikrisztus sem láthat meg soha. Istennek az Antikrisztus megjelenése nem okoz olyan fájdalmas meglepetést, mint nekünk. Íme ezt olvassuk: „Készülj hozzá és készítsd el magadat te és minden sokaságod, kik tehozzád gyűltek, és légy nekik vezérök.” Azaz az Úr nemcsak prófétál az Antikrisztusról, hanem rendelkezik is vele szuverén módon. Szinte hátborzongatóan nagyszerű az, hogy maga Isten hívja elő a világ színpadára legádázabb ellenségét, és úgy mozgatja minden mozdulatát, ahogyan a bábszínház figuráit mozgatja a kulisszák mögött a tulajdonosa. Az Antikrisztus, Krisztus iránti gyűlöletében vak buzgalommal kovácsolja terveit az egyház ellen, és észre sem veszi, hogy minden terve csak arra szolgál, hogy Isten terveit vigye előre a megvalósulás felé. A próféta szerint - hallgassátok csak boldogan - így szól az Úr: „És elcsalogatlak téged, zablát vetek szádba és kivezetlek téged és egész seregedet.” (Ez 38,4) Isten úgy vezeti Gógot, az Antikrisztust és annak minden buzgó előfutárát, mint a befogott állatot, amelynek nem lehet többé saját akarata, mert zabla van a szájába vetve; mint a medvét, amelynek láncot fűztek az orrába. Így használja föl Isten az Antikrisztust és minden seregét is a saját céljai kivitelére. „Készülj hozzá és készítsd el magadat” - mondja az Úr Gógnak. A rettentő hatalmú királynak készen kell állnia az Isten számára. Maga az Úr adja ki a mozgósítási parancsot még az Ő ellenségeinek a táborában is. Az Úr rendeli el a támadás napját és óráját. Az Úr adja ki a parancsot az Antikrisztusnak: gondoskodj róla, hogy kéznél légy, ha szükségem van reád! Mindezt úgy teszi az Úr, hogy az Antikrisztus mit sem tud róla, azt hiszi, hogy önként, szabadon, saját tervei szerint cselekszik, rombol és pusztít mindent, ami krisztusi.

Óh, Testvéreim, nem veszitek-e észre, milyen hatalmas az Isten, és mennyire eltörpül mellette még a leghatalmasabb ellenségünk is, maga az Antikrisztus is? Az Ige fényében milyen picinnyé zsugorodik össze Krisztus minden ellensége: a hitetlen, pogány közvélemény, az ősi pogányságnak Krisztus-gyalázó apostolai, az anyagelvűségtől elkábult világnézet, a hitet megrendítő természettudományok kontárai, a Marxok és Leninek, a szovjet szörnyűségek minden hatalmasságai, és mindenki más, aki a Krisztus ügyét bármi módon támadja vagy Krisztus híveit gyűlöli, az egyházat fenyegeti. Ímé, mindezek nem egyebek, mint építőmunkások az Isten hatalmas épületén, bábok a sakktáblán, akarat nélküli eszközök Isten tervei végrehajtására, oktalan állatok, akiket a zablánál fogva körülvezetnek. Nagyurak és nagyhatalmak a saját véleményük szerint - és maguk sem tudják, hogy a valóságban a legfőbb mennyei és földi hatalom alázatos szolgái.

Ha találkozol az Antikrisztus szellemével, eszméjével vagy egy-egy földi futárával, jusson eszedbe, hogy milyen nevetséges figura: azt hiszi magáról, hogy félelmetes hatalmú úr, pedig szánalmas kuli és oktalan állat. Azt hiszi, hogy rombolja a Krisztus ügyét, pedig végső eredményében ő is csak építi. Bármennyire, akarata ellenére is, Istennek szolgál mégis: jaj az Antikrisztusnak és minden hozzátartozójának!

Azt mondja Isten Gógnak: „Készülj hozzá és készítsd el magadat”! Jézusnak nemcsak az ellenségéhez, hanem mihozzánk is van egy ilyen figyelmeztetése: „Legyetek készen mindenkor!” Mert bármennyire megnyugtató is, hogy Isten akarata ellen még az Antikrisztus sem tud mozdulni, ez nem azt jelenti, hogy összetett kezekkel, páholyból szemléljük Krisztus népe és az Antikrisztus küzdelmét! Legyetek ti is készen mindenkor, mondja Jézus. Krisztus egyházának állandóan a mozgósítás állapotában kell lennie, itt nincs, nem lehet fegyverszünet vagy lefegyverzés vagy béke. Ez ki van zárva, ez lehetetlen! Annál kevésbé, mert az antikrisztusi hatalom hovatovább egyre jobban növekszik, és egyre elkeseredettebben, egyre alattomosabban, egyre nyíltabban tör az egyház megsemmisítésére. Talán nem is fegyverrel, hanem úgy, ahogy Jézus mondja: hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is - vagy úgy, ahogy Pál mondja: a Sátán ereje által jönnek, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival! Legyetek készek hát mindnyájan!

Lehet, hogy nem érjük meg az Antikrisztus eljövetelét, de az is lehet, hogy igen. Isten mindenképpen a vértanúságig menő hűséget kívánja tőled, Testvérem! Ha azt nem kívánja is talán most, hogy készek legyünk érette meghalni, de azt minden nap megköveteli, hogy készek legyünk érette élni! Mindkettő egyformán nehéz! Legyetek azért készek ti is mindnyájan!

Ámen.

Dátum: 1943. január 10.

Keresztyén Testvéreim! Egy új esztendőnek a küszöbén, kiváltképpen az 1943. évnek a nyitott ajtajában különösen jólesik hallanunk az isteni biztatást: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”

A nagybeteg ember a lázálom forróságában láthat csak olyan nyugtalanító, félelmes képeket, mint amilyenek elénk tárulnak most ez újabb útkanyarnál. Csupa nyugtalanság, szenvedés, vihar gomolyog mindenfelé ebben a lármás, zajos világban, javában folyik a csata nemcsak a harcmezőkön, hanem itthon is egyre jobban dühöng az indulatok, és főleg az idegek háborúja!
Most, e zűrzavaros kavargásba egy csendes, nyugodt hang szól bele: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ahol az én békességemet adom néktek! Arra figyelmeztet Jézus, hogy van ebben a világban olyan hajlék, olyan otthon, ahová elmenekülhet az Istenben hívő ember a világ zajából, és ahol mindig megtalálhatja a Krisztus békességét, és teleszívhatja vele magát! Azt mondja Jézus, hogy ez a hely „az én Atyámnak háza”. Ez újesztendő napján ennek a háznak, ennek az otthonnak három különböző alakjáról hadd szóljon közöttünk az üzenet!

<em>1) Legkisebb formája az Isten házának a keresztyén családi otthon<em>
Istentől belénk teremtett ősi emberi ösztön nyilatkozik meg abban, hogy miként a madár is fészket rak magának, ahol övéit, kicsinyeit összegyűjti és védelmezi, az ember is igyekszik fallal körülvenni a fészkét, melegen, vonzóan berendezni magának az otthonát. A legnagyobb emberi tragédiák közé tartozik az otthontalanság, és újabb tragédiák szülő-okává válik az, ha valaki sehol sincs otthon. Van egy angol közmondás: az én otthonom az én váram. Nem olyan otthonra vágyik-e mindegyikőnk, amelynek a falai várként tartják tőlünk távol a világ zaját, bűnét, szennyét, irigységét, rossz-akarását? Kint a világban, pl. az utcán mennyivel több a kísértés, az elbukás veszélye, az Istentől való elszakadás alkalma, az erkölcsi métely ragálya, több a nyugtalanság, a félelem, mint otthon, a házban!

Az igazi otthon menedékhely, a megtartatás sátora és vára, ahová a világ gonosz vihara elől behúzódhatom. Az igazi otthon olyan, mint oázis a földi szárazság sivatagában, mint egy kis sziget a világtengerben. A családi otthonban csendesebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az élet, az életért való küzdelem zaja nem olyan hangos, nem olyan idegtépő, mint odakünn. Az otthon falain belül tisztábban halljuk a lelkiismeret halk szavát, az Isten angyalainak a dicsőítő énekét, az élő Isten hangját. Igen, ilyen otthon után vágyik minden emberi lélek, és alig van szívfacsaróbb látvány, mint az, ha valakinek volna otthona, és még sincs, mert a külső világi nyugtalanság behatolt az otthona falán, és pokollá változtatta az Isten egyik legdrágább ajándékát, az otthont. Ezért van az, hogy a házon kívül, családon kívül keres sok ember enyhülést az egész napos munkarobot után. Hiába a szép lakás, a muzeális értékű berendezés, ha csak arra való, hogy a vendégek gyönyörködjenek benne, és nem arra, hogy puha, meleg fészke legyen a benne lakóknak, egy vidám kis családnak!

Most, amikor egyre több oldalról jövő ellenség szövetkezik éppen a családi otthonok megtámadására, amikor uralkodó közfelfogássá kezd válni az otthon mellőzése, úgy érzem, hogy az új esztendőben egyik legfontosabb parancsként éppen az otthonunk megszentelését helyezi Isten a szívünkre. Nem vitás, hogy a családi otthonok békéjétől és tisztaságától egy egész nép sorsa függ. Isten parancsaként tekintsd egyik legsürgősebb kötelességednek, hogy az otthonod igazán otthonná váljék számodra, és mindazok számára, akik veled laknak: a házastársad, a gyermekeid, a szüleid, testvéreid és az alkalmazottaid számára! Jézus az Ő Atyjának házáról beszél, ahol a világ zajában békét talál a megfáradt lélek. Miért ne lehetne a te otthonod is az Isten háza, annyival is inkább, mert Jézus ígérete szerint csakis így válhatik az otthonod igazi otthonná. Az otthon Isten kegyelmi ajándéka, és azért adta, hogy előképe, ízelítője legyen a mennyei otthonnak, ahol Jézus készíti a helyet számunkra, ahol Krisztus békessége tölt meg minden zugot és minden benne lakót. Engedd, hogy a földi otthonodat is Krisztus rendezze be, és tegye a mennyei otthon földi másává, engedd, hogy Ő készítse el a helyet otthon is, a házatokban számotokra. Az új esztendőben imádkozz többet a magyar családokért, a magad otthonáért és a benne lakókért. Ez az egyik legfontosabb üzenete az Úrnak ma hozzád!

<em>2) Isten házának egy tágabb formája a templom, mégpedig a te számodra ez a templom</em>
Lehet, hogy más budapesti templom szebb, mint ez, nagyobb, díszesebb, lehet, hogy más templomokban érthetőbben, hatalmasabban hangzik az Ige üzenete, mint ebben - neked akkor is ez a lelki otthonod, ebbe a lelki családba vár a te mennyei Atyád, számodra itt készített helyet Jézus, és itt akarja az Ő békességét adni néked! Hidd el, mi többiek mindig nagyon szomorúak vagyunk, amikor a helyed itt közöttünk üresen marad. E nélkül a templom nélkül otthontalan vagy, és nincs szánandóbb pária (kitaszított, elnyomott) a hontalan léleknél.

Az orosz harctérről hazatért katonák mesélik, hogy életük egyik legfelejthetetlenebb élménye volt az a jelenet, amikor az orosz parasztok áhítatos, szent örömmel léphették át újra a hosszú idő után először megnyílt templomuk küszöbét. Sok minden hiányzott azoknak a jámbor hívőknek az életében, amit a szovjet hatalom urai megvontak tőlük, de a legfájdalmasabb mégis a templom hiánya volt. Egyik egyháztagunktól nemrég levelet kaptam az orosz frontról, azt írja, hogy legelső útja a templomba vezet, és nem kerüli el soha többé az Isten házát. Testvér, aki egy évben néhány nagy ünnepen, vagy a házassági évfordulón, vagy újév napján nagy kényelmesen elsétálsz a templomba, óév utolsó estéjén is inkább csak azért, hogy a szokásos év végi statisztikát meghallgassad: nem is tudod, milyen drága ajándéka Istennek számodra ez a kicsi templom, nem is tudod, mit veszítesz akkor, amikor nem vagy itt!

Óh, nem a magunk emberi bölcsességének tulajdonítunk mi lelkészek ilyen nagy jelentőséget, hiszen azért imádkozunk, hogy a mi személyünk, tudományunk, gondolatunk el ne nyomja a szavainkon át megszólaló Isten hangját. Nem arról van itt szó, hogy mi a szószékről, a magasból leprédikáljunk nektek, hanem arról, hogy az igehirdető a gyülekezettel együtt sóvárogva várja a nagy csodát: Isten megszólalását. Az Isten nem is mindig a szép és bölcs prédikációban szólal meg, hanem nagyon gyakran a legdadogóbb bizonyságtételben, ami retorikai és stilisztikai szempontból nem ütné meg azt a mértéket, amit egy tanult, intelligens hallgatóság várna tőle. Aki prédikál, az csak abban különbözik a többi hívőtől, hogy legelőször az ő szíve nyílt meg a mindnyájunk fölött álló Ige üzenete előtt. Azért nélkülözhetetlen a templom a keresztyén református ember számára, mert itt maga az élő Isten szól hozzánk, itt vele magával találkozhatunk!

A régi templomokat dombtetőre építették, és temetővel vették körül. Van ennek valami komoly szimbolikus jelentősége: a templom a világi élet fölé emeltetett, az örökkévalóság levegőjével körülvett szent hely, a mennyország ablaka, ahonnét belátni az örökkévalóságba. A templomból Krisztus békessége árad bele a békétlen világba. A templomban az örökkévalóság megnyugtató levegőjével szívja tele magát a világ zajában és harcában megfáradt lélek. A templom a mi mennyei Atyánk földi háza, olyan lelki otthon, ahová békét és nyugalmat keresni mehetnek a megfáradt és megterhelt hívek. (A templom fogalmába beleértem természetesen az egész egyházat, és annak minden munkáját.)

Ez új esztendőben Istennek másik nagy parancsa az, mégpedig elsősorban presbiterekhez, családapákhoz, általában a férfiakhoz (mert ők hajlandóak hamarább eltávolodni egyháztól, templomtól), de azután mindnyájunkhoz is, hogy: éljetek intenzívebb egyházi életet, halljátok meg gyakrabban az Isten hívását, érezzétek át, hogy itt van a ti lelki otthonotok, és imádkozzatok és dolgozzatok sokkal többet ezért az otthonért!

<em>3) Végül úgy a családi, mint az egyházi otthon csak halvány földi képe az igazinak, a mennyeinek</em>
Tulajdonképpen erre mondja Jézus, hogy az én Atyám házában sok lakóhely van, elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. Ez az, ahol maradéktalanul megvalósul a Krisztus békessége. Ott leszünk mi igazán otthon! Úgyhogy amikor meghal egy hívő ember, akkor szó szerint értelmezendő ez a szólás, hogy „hazament”. Aki már volt külföldön, bármilyen jól érezte is ott magát, mégis minden gondolatát és cselekedetét áthatotta az az érzés, hogy nincs otthon, máshol van otthon! Valami ilyen biztos, boldog, reménykedő érzésnek kell áthatnia minden hívő embert, hogy őt még csak ezután várja az igazi otthona. Bármint forduljon is itt a sorsom, könnyebben viselek el mindent, ha él bennem a biztos remény, hogy olyan gazdag, boldog otthon várakozik reám, ahol kárpótlást találok minden szenvedésért és fájdalomért!

Ezt az otthont már elkészítette Jézus a te számodra is, Testvérem, az Ő halálával és feltámadásával és mennybemenetelével. De bár készen van a számodra, az oda való bejutásnak mégis van egy feltétele: senki sem talál oda egyedül, mindenki rá van szorulva egy kísérőre, egy vezetőre. Egyetlen valaki van, aki tudja az utat és elkísérhet majd oda: Jézus Krisztus. Az odavezető út már itt kezdődik, de csak Jézussal együtt lehet járni rajta. Ez újév reggelén a harmadik sürgető fölhívása Jézusnak hozzád az, hogy talán az 1943. esztendő valamelyik napján meg is érkezel haza. Igyekezz és imádkozz sokat, hogy bármikor, ha szólít az Úr, hazatalálj!

Testvérem, a nyugtalansággal és félelemmel teli új esztendő küszöbén Isten három olyan otthonra mutat reá, ahol szabadon és bőségesen árad a Krisztus békessége. Fogadd el Istennek ezt a drága ajándékát, keresd ezt a három otthont és imádkozzál értük sokat. Jézus e három felénk integető otthonra mutat, és azt mondja: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen, higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.

Válaszoljuk Neki: Hiszünk Urunk! Legyen áldott a Te szent Neved!

Ámen.

Dátum: 1943. január 1.

Keresztyén Testvéreim! Ma, az 1942. év karácsonyán, sok komoly keresztyén hívő ember lelkében ott nyugtalanít egy nagy kérdés: A betlehemi angyalok találnak-e még a föld kerekségén egyetlen olyan pontot, ahol leszállhatnának nyugodtan és hirdethetnék a karácsonyi evangéliumot? Nem űzi-e vissza őket a sok kivont kard, el tudják-e mondani üzenetüket a fergeteges csatazajban? Sokszor már szinte észrevétlenül a hitünket ássák alá az ilyen kérdések: hogyan egyeztethető össze a békességet és jóakaratot hirdető karácsonyi evangélium a békességnek és jóakaratnak azzal a teljes hiányával, aminek szerte mindenfelé a szemtanúi vagyunk? A tényleges helyzet és a karácsonyi evangélium olyan két véglet, olyan abszolút ellentét, amely szinte kizárja egymást. Egy alattomos vagy-vagy kérdés lopakodik be a szívünkbe: vagy igaz a karácsonyi békesség üzenete, és akkor két évezred óta már áthatotta volna a világot - vagy pedig, ha ennyire semmi nyoma sincs a Krisztussal alászállott mennyei békességnek, akkor nincs elég ereje a karácsonyi evangéliumnak, vagy talán nem is igaz az egész!

Az ilyen és efféle tépelődésekkel szemben nem akarom én az Isten ügyét megvédeni, mert a világot teremtő és kormányzó Isten nem szorul rá a mi emberi véleményünkre - csupán ingadozó hitünk megnyugtatására mondom, hogy a felolvasott Ige épp az említett tépelődő kérdésekre válaszol legelőször. Elismétlem, kihangsúlyozva benne különösen egy szót: „Isten az Ő Fiát, Jézust ELSŐSORBAN NÉKTEK támasztván, elküldé Őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.” Igaz, hogy közel kétezer karácsony-ünnepen hirdettetik már ez az Ige; igaz, hogy azóta átjárhatta volna már a föld kerekségén élő emberek szívét és lelkét a karácsonyi evangélium; igaz, hogy a békesség és jóakarat virágai megszépíthették volna már azóta a föld felületét: ha megértették volna kétezer év óta az emberek a karácsonyi üzenetnek azt a részét, amit kihangsúlyoztam: azt, hogy elsősorban tinéktek! Ez a világ kétezer év óta elgyönyörködött a betlehemi angyalok énekében. Karácsonyi oratóriumokat írt róla, hangversenytermekben műélvezetté tette, csillogó karácsonyfa mellett érzelmes hangulatban lágyult meg a lelke, hirdette, méltatta, dicsőítette, hogy Isten az Ő szent Fiát elküldte a világra - csak éppen arról feledkezett meg az ember következetesen, amit pedig olyan nagyon hangsúlyoz a karácsonyi evangélium, hogy "néktek született", elsősorban néktek küldötte.

Képzeld el azt, Testvérem, hogy a gyermekednek nagy örömet akarnál szerezni. Olyan ajándékot akarnál neki adni, amiről tudod, hogy már régen vár reá, és te magad is készülsz, és előre örülsz a meglepetésnek. Amikor pedig átadod neki a sok fáradsággal megszerzett ajándékot, a gyermeked kijelenti egykedvűen, hogy neki nem kell, egyáltalán nem örül neki. Vagy még szomorúbb az, ha úgy tesz, mintha örülne neki, de átlátsz rajta és megérzed, hogy öröme csak rafinált külső máz, a lelke mélyén hidegen hagyja az ajándékod. Óh, micsoda hálátlanság volna a gyermektől, ha még panaszkodna is ráadásul, hogy szívtelen atyja van, aki nem juttat az ő gazdagságából szegény nyomorgó fiának... Vagy képzeld el magad, Testvérem, palotában ülő gazdag úrnak, aki rokonaidat, ismerőseidet akarod megvendégelni, hatalmas, drága lakomát készítesz számukra, kiállasz a kapuba, hogy meleg, rokoni csókokkal fogadjad őket, és - nem jön senki, hiába volt minden, sőt, meghallod pár nap múlva, hogy nemcsak nem jöttek el a meghívottak, hanem még ők panaszkodnak széltében-hosszában, hogy éhen maradtak. Valami ehhez hasonló magatartást tanúsít a világ kétezer év óta mind a mai napig a karácsonyi evangéliummal szemben.

De ne is a világról beszéljünk, hanem rólam és rólad, Testvérem. Nem úgy van-e, hogy illik tudnunk, hogy karácsonykor nagy ajándékot kaptunk Istentől a Jézus Krisztus személyében, azt is tudjuk, hogy ilyenkor illik örvendeznünk és illik hálálkodnunk, de vajon nem képmutatás-e csupán ez a mi karácsonyi ünnepünk? Valóban örülsz-e az ajándéknak, igazán a legdrágább kincsednek tartod-e Krisztust, mert Isten annak szánta. és Ő beléd lát, Testvérem, és megérzi rajtad, hogy a lelked mélyén boldogít-e, vagy hidegen hagy az Ő ajándéka.

Azt mondja az Ige, hogy Isten az Ő Fiát elsősorban tinéktek támasztván, elküldötte, hogy megáldjon titeket. A legnagyobb Isten-áldása tehát rajtunk az, hogy Ő elküldötte Jézus Krisztust. Valami olyanforma cselekedete, kegyelmi ténye volt ez Istennek, mint amikor a fészekből kihullott tehetetlen madárfiókáért leszáll az anyja, hogy visszavigye a jó puha, meleg, biztonságos fészekbe. Istennek a testté-létele Jézus személyében a földön azt jelenti, hogy odaát, túlról, az Isten világából, ahonnét kiestünk, épült egy híd, amely a legbűnösebb mélységekben élő emberi szívekig ér le. Amely tehát újra összeköti a földet a mennyel, az embert az Istennel, az időt, a mulandót az örökkévalósággal, amelyen tehát megindulhatunk vissza az Isten szabad, boldog, dicsőséges világába! Isten karácsonyi ajándéka, Jézus Krisztus azt jelenti, hogy most rögtön beléphetsz az Isten országába, ahol valóban békesség, jóakarat, szeretet és igazság uralkodik az emberek között - és beléphetsz halálod után a mennybe, ahol Isten vár a földi vándorlás után az Ő dicsőségébe. Ímé, minderre a lehetőséget hozza Krisztus, ezért a legnagyobb Isten-áldása rajtunk Jézus Krisztus.

És akkor a legtöbb ember, mint karácsonykor a durcás gyermek, másféle áldást, másfajta ajándékot kér és vár inkább az Úrtól: szerencsét, földi boldogságot, pénzt, vagyont, egészséget, és nem kell neki az az ajándék, amit Isten adott, a legnagyobb: Jézus Krisztus! Hiába a gazdag lakoma, ha nem ül le senki az asztalhoz, hiába a legnagyobb ajándék, ha nem akarja senki elfogadni a magáénak. Hiába épül híd odaátról ide, ha innen senki sem akar rálépni, hiába nyílik meg a mennyek országa kapuja, ha nincs, aki be akarna lépni rajta - és akkor még ez a durcás, makacs gyermek, az emberiség, te meg én, Istent okoljuk azért, hogy éhen maradtunk, hogy szegények vagyunk, hogy nincsen békesség és jóakarat közöttünk. Nem a karácsonyi evangélium veszítette el az erejét és aktualitását - mert hiábavaló az Isten karácsonyi örömüzenete is, ha senki sem akarja meghallani, hogy ez néki szól, éppen neki, személyesen csak neki, úgy, ahogyan az Ige hangsúlyozza: "Isten az Ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé Őt, hogy megáldjon titeket”! De ha nincs, aki elfogadja ezt az áldást, hogyan valósuljon meg a békesség és a jóakarat a földön?!

Te elfogadtad-e már? Amilyen mértékben nem fogadtad el Istennek ezt a karácsonyi ajándékát, olyan mértékben vagy egyénileg is felelős a világ békétlenségéért és nyomoráért. Amilyen mértékben elfogadja egy ember Jézus Krisztust, olyan mértékben járul hozzá az általános világhelyzet javulásához is. Ne mondjunk tehát ítéletet általában az emberek gonoszságáról, még kevésbé az Isten karácsonyi evangéliumának erőtlenségéről vagy valóságáról, mert minden ítélet hatványozott mértékben reánk száll vissza, és bennünket ítél meg. Ha ma minden, magát keresztyénnek nevező családban és szívben igazi karácsonyt ünnepelnének - igazán a Krisztusban kapott Isten-áldásának örvendeznének -, akkor ma egészen bizonyosan hangosabban szólhatna az angyali ének, mint a csatazaj!

De éppen ezért sohasem lehet aktuálisabb a karácsonyi evangélium, mint éppen ma, semmire sincs olyan nagy szükségünk, mint Istennek a Krisztusban megjelent áldására! Ez pedig azt jeleni, hogy személy szerint fogadja el mindenki valóságként azt, hogy Isten az Ő szent Fiát éppen érette küldötte el. Azt még hajlandók vagyunk elhinni, hogy Isten elküldötte Jézust e világra, csak azt nehéz elfogadni, hogy mindez énérettem történt. T.i. ez már kötelez valamire, kimozdít a tétlen szemlélődés, a felelőtlen ünneplés, az ellágyult hangulatfürdő kényelmes állapotából, és arra kényszerít, hogy az életemben sok mindent megváltoztassak. Mert Isten az Ő szent Fiát nem azért küldte, hogy az Ő életében és halálában, mint egy isteni színjátékban szórakozva gyönyörködjünk, hanem ahogy Igénk mondja: elküldte Őt, hogy... mindegyikőtöket megtérítsen bűneitekből. Az a nagy esemény, aminek az emlékére ma ünnepet szentelünk, Krisztus eljövetele a földre, nem azért történt, hogy a világban ne legyen többé csatazaj. Sem nem azért, hogy legyen egy nap, amikor a karácsonyfán gyertyát gyújthatunk és gyermekeinknek szép ajándékot adhatunk - hanem egyedül azért, hogy te, meg te, meg te, meg én megtérjünk a mi bűneinkből! Enélkül hiába volt az első karácsony este, és hiábavaló ez a mostani is! A karácsonynak ma különösen, ha nem akarjuk, hogy múló hangulat maradjon idén is számunkra, a megtérés ünnepévé kell válni életünkben!

A megtérés napja volt ez a nap a pásztorok életében is. Nemigen voltak ők különbek a mai pásztorembereknél, akik távol falutól, várostól, templomtól, szinte egy egész életet élnek le a mezőn, állatok között. Nemigen törődtek ők a nyájukon kívül semmivel, talán az Istennel sem, és íme, amint megérezték, hogy az Isten mennyire törődik velük, sőt éppen velük törődik: álmélkodó csodálkozással elindulnak Betlehembe, és térdre borulnak a jászolbölcsőben fekvő Jézus Krisztus előtt. A vallással nem törődő, kérges kezű, dolgozó emberek meghódolnak Krisztus előtt!

Így kezdődik a megtérés a te számodra is. Te, aki eddig csak szokásból vagy illendőségből kerested az Istent, de egyébként nem törődtél Vele komolyabban: érezd meg, hogy Ő mennyire törődik Veled, hogy az egész karácsonyi csodát éretted rendezi meg, és hódolj meg az éretted alászálló Krisztus előtt, és imádd Őt, dicsőítsed Őt!

Azt olvassuk továbbá, hogy „a pásztorok visszatértek Betlehemből, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak.” (Lk 2,20) Visszatértek a hétköznapi életükbe, de olyan élményekkel a lelkükben, hogy hétköznapjuk nem a régi hétköznap volt többé. A szűkszavú, durva, nyers emberek, akiknek a szája a káromkodásra állott: megtanulják dicsőíteni és dicsérni az Istent. A szegény, ágrólszakadt emberek felhagynak a zúgolódással, panasszal, elégedetlenséggel, és megtelik a szívük hálával. Megkeseredett szívük örvendező szívvé lesz. Dicsérő énekük csak úgy zeng, amikor Betlehemből hazatérnek.

Igen, nálad is ez lesz a csalhatatlan jele a megtérésnek: szavaidnak, érzelmeidnek, cselekedeteidnek ez a nagy átváltozása, szívednek ez a szinte kicserélődése, életednek állandó, ujjongó bizonyságtétele arról, hogy láttad az Urat! Pár nap múlva újra jő számodra a hétköznap, de ha valóban karácsonyod volt, nem a régi hétköznap az többé, új életerők indulnak meg benned, amelyek valóra váltják életedben a békesség és jóakarat tiszta, mennyei levegőjét. Ne te várd a világtól a békesség és jóakarat megvalósítását, hanem te mutasd meg ezt a világnak a te életedben. Csak így jöhet el a karácsony a világ életében is, t.i. rajtad keresztül, általad!

Ma, 1942. karácsonyán, ne féltsük mi a karácsonyi angyalokat, hogy hol találnak helyet a leszállásra. Kétezer évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet. Azt olvassuk, hogy éppen népszámlálást rendelt el a római császár. Ez csak előkészület volt az újabb adókivetésre. Az elnyomottak szíve tele volt ádáz gyűlölettel az elnyomók iránt, és ellenségeskedéssel. Fogcsikorgatva mentek az adóösszeírásra, és titokban az öklüket rázták. Ebbe a pénz után futkosó, lázongó, elnyomó és forradalmi világba jöttek először a betlehemi angyalok a karácsony ujjongó örömhírével, mert voltak emberek, néhány egyszerű pásztorember, akik megértették, hogy az égi üzenet nekik szól! A mai, háborútól zajos világban is, sőt ebben a világban hangzik az angyali üzenet, csak legyenek emberek, akik megértik, hogy nékik szól, hogy érettük van a karácsony!

Ezért Testvéreim, én mást ezen a karácsony-ünnepen nem tehetek, mint hangosan hirdetem a karácsonyi evangéliumot, amit rám bízott az Úr: "Isten az Ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.”

Még egyszer hangsúlyozom, hogy Isten az Ő Fiát elsősorban néktek küldötte, vagy más szóval: elsősorban néked és nékem. Áldott legyen érte az Ő szent Neve!

Ámen.

Dátum: 1942. december 25. (karácsony)

Keresztyén Testvéreim! Ennek a felolvasott történetnek a legelső, szinte megdöbbentően figyelemreméltó vonása az, hogy meglátjuk belőle, milyen rendkívüli hatalom és erő feszül a keresztyénségben. Nem csodálatos-e az, hogy egyetlen olyan, Krisztusban élő ember, mint Pál apostol volt, milyen hatalmas eszközzé tud válni az Isten kezében?! Azt olvassuk, hogy nem közönséges csodákat cselekedett Isten Pál keze által. Ahová nem jutott is el személyesen az apostol, elég volt, ha csak a ruhájából egy darabot, a keszkenőjét vagy a kötényét vitték el a beteghez, máris csodálatos gyógyulások történtek a hatása alatt. Egyetlen erélyes parancsszavára embereket gyötrő gonosz ördögi lelkek menekültek, mint egy megriasztott betörő-társaság, és örökkévaló emberi lelkek szabadultak meg a sátáni erők befolyása alól.

Jézus cselekedett földön jártában ilyen csodákat, az Ő isteni személyéből áradt ki ilyen földöntúli erő, az Ő szavának volt ilyen ördögöt és betegséget űző hatalma. Most, mennybemenetele után, Pál apostol személyében mintha Jézus volna jelen, és folytatná személyesen az embereket megmentő munkáját! Valóban: nemcsak szónoki dísz, hanem kemény valóság volt az, amit Pál mondott egyszer önmagáról, amikor így nyilatkozott: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal 2,20) Ezek a bibliai versek, amelyekből a Pál nyomán nőtt isteni csodákról értesülünk, eléggé világosan magyarázzák e rejtelmes szavak értelmét, hogy: él bennem a Krisztus! Ímé, ez a keresztyénség ma is: a földi emberek szívében élő Krisztus cselekszik tovább a többi ember között és a többi ember javára! Ímé, ez a keresztyénség: a Sátán menekülése, és minden, emberi életünket megrontó, tönkretevő nyomorúság és szenvedés alól való fölszabadulás a Jézus Krisztus isteni hatalmának hatása alatt.

Mi tehát a keresztyénség? Nem egyéb, mint Krisztus életének, Krisztus cselekedeteinek a folytatása bennem és általam a földön, aminek a valósága azzal mérhető, hogy milyen átalakító, boldogító hatása van a környezetemben élő emberi sorsokra, emberi életekre! Jól látszik ebből a történetből az is, hogy az ilyen keresztyénség mennyire vonzó, milyen kívánatos. A Pál apostolban működő Krisztusi erő látása nemcsak az Isten után vágyakozó emberekre volt hatással, hanem azokra is, akik a legbabonásabb pogány gyakorlatok mesterei voltak. Az Ige „lézengő ördögűzőkről” tesz említést. Varázslók, kuruzslók voltak ezek - a mai jövendőmondók, tenyérjósok, spiritiszták és egyéb okkult tudományokat terjesztő tévelygők ősei -, akiket annyira megragadott Pál tudománya, hogy egyszerre meglátták a maguk egész eddigi tudományának hiábavalóságát, értéktelenségét. Feltámadt a lelkükben a vágy, hogy ők is olyan eredményesen és hatalmasan tudjanak munkálkodni, mint Pál teszi. Nagy buzgalommal igyekeztek eltanulni az apostol „mesterségét”.

Nagy igazságra figyelmeztet bennünket az Igének ez a részlete: arra, hogy az igazi keresztyén élet mindig olyan vonzó, olyan kívánatos, hogy még azokban is vágyakozás támad utána, akik pedig a komoly, mély keresztyénségtől idegen, távoli világnézetben éltek addig. Ha mi olyan hatalmasan tudnánk élni a keresztyénséget, ha rajtunk is úgy áradna keresztül a Krisztus ereje, mint Pál apostolnál láttuk az Igében, el tudjuk-e képzelni, milyen kényszerítő erejű misszió lenne ez a földön?!

Ebben a történetben éppen olyan lelki ajándékokról van szó, a csodatévő gyógyítás és ördögűzés erejéről, amelyek már magukban véve is megdöbbentik az embereket, és sokakat térdre kényszerítenek Krisztus hatalma előtt. De nemcsak ebből áll a keresztyénség! Ha meg tudnánk mutatni valamit a Krisztusi szeretetből vagy erkölcsi tisztaságból, a testileg-lelkileg tiszta életből, vagy az Istenben megbékélt nyugalomból, derűből, boldogságból: az is Jézus hatalmát tárná oda láthatóan az emberek elé, az is vonzana lelkeket. Az a keresztyénség, amelyik nincs jó hatással az őt körülvevő világra, máris az őt körülvevő világ rossz hatása alá került. Nézz körül a magad környezetében: te vagy-e megnemesítő hatással a te keresztyén életeddel az itt élő emberekre, vagy ők vannak-e hatással reád?! Ott van rögtön a családod: nem ilyen lézengő, megnyugvást kereső ember-e a felnőtt fiad, vagy a nagy leányod? Nem hánykolódik-e így melletted komoly lelki támaszték nélkül az házastársad?! Gondolsz-e arra, hogy nemcsak anyagilag vannak ezek reád bízva, nemcsak a mindennapi kenyerüket és ruhájukat várják tőled, nemcsak az iskolai neveltetésükről kell gondoskodnod, hanem a lelkük is reád van bízva? Környezeted lelki élete olyanná válik, amilyen életet Te elébük élsz. Nem szavaid, bölcs tanításaid, aggódó intéseid lesznek rájuk hatással, hanem a lelkületed, a cselekedeteid, a magatartásod. Sok gyermek megtanul a szülőjétől társaságban forgolódni, tisztességesen asztalnál ülni, idegen nyelveken beszélni, bridzsezni, ajkat és körmöt festeni - de vajon megtanul-e komolyan Krisztust követni is?!

Azt olvastuk: Pál apostol ördögöket űzött ki az emberekből. Azt ne gondoljuk, hogy ez ma már teljességgel idegen, lehetetlen valami a modern életben. Nem érezted-e már azt, hogy amikor olyan valakivel voltál együtt, aki egészen a Krisztusban él és akiben benne él a Krisztus, az ő jelenlétének hatása alatt mintha ördögök mennének ki belőled? Egymás után távoznak el a lelkedből a hiúságnak, a tisztátalanságnak, az alantas indulatoknak a démoni erői, s a vele való együttlét szinte lelki tisztulási fürdőt jelent a számodra? Vannak emberek, akikből úgy sugárzik a Krisztusi élet ereje, hogy szinte jobbá leszünk, megnemesedünk a környezetükben. Miért nincs a mi életünknek ez a környezetünket megnemesítő hatása? Miért nem kívánatos a mi keresztyénségünk a skéva-fiak előtt is? Óh, ha az volna, már régen sok minden másként menne az életünkben! Nem ott van-e a hiba nálunk is, mint a Skéva fiainál? Miben hibáztak ezek az ifjak? Hiszen egészen úgy hívták ők is Jézus nevét azokra, akikben gonosz lelkek voltak, mint Pál tette. Ugyanúgy mondták ők is, mint az apostol, hogy „kényszerítünk titeket Jézusra,... menjetek ki ez emberből!” Talán még a mozdulatait, a hanghordozását is ellesték az apostolnak, egészen lemintázták az előttük álló példát. Ha vizsgázniok kellett volna, jelesre feleltek volna belőle, ha színpadon kellett volna bemutatniok az apostol gyakorlatát, megtévesztésig hű utánzóknak, kiváló színészeknek bizonyultak volna - mégis megjárták.

Az történt velük is, ami Mikszáth egyik regényében a szabómesterrel, aki hűen lemintázta a törökök előtt nagy tisztességben tartott, csodatévő beszélő köntöst, annyira, hogy senki emberfia meg nem látta volna a különbséget az igazi és az utánzat között, és mégis, amikor kivonult az ellenség elé, hátán a bűvös köntössel, mely előtt a töröknek térdet kellett volna hajtania, a janicsárok rárohantak és megölték. Skéva fiai Pálnak csak a szavait tanulták el - Pál hite nélkül. Csak másokban akartak valamit elérni, amit Pálnál megéreztek - magukban azonban nem engedtek szabad folyást ennek az erőnek. Jellemző rájuk az a mondásuk: „Kényszerítünk titeket a Jézusra, akit Pál prédikál...” Jézus nevére hivatkoznak, anélkül, hogy hittek volna benne, anélkül, hogy személyes közösségben lettek volna vele, sőt anélkül, hogy ismerték volna Őt igazán. Krisztus szent nevével akartak eredményeket elérni másokban, anélkül, hogy nekik maguknak valami közük lett volna Krisztushoz.

Értitek már, miért nem tudunk mi is a magunk keresztyénségével hatással lenni a környezetünkre? Miért nem tudjuk a keresztyénségben rejlő hatalmas erőforrásokat fölszabadítani, és annak a segítségével megtisztítani a családunkat, megeleveníteni az egyházi életünket, megszentelni az egész közéletet? Azért, mert ehhez nem elég a jó szándék, az emberi igyekezet, mert addig nem hat a Krisztus neve, amíg magunk személyesen nem kerülünk mindenestől fogva a Krisztus hatása alá! Nem elég a keresztyénséget emlegetni, nem elég Krisztusra hivatkozni, nem elég az Ő nevét cégérül felhasználni, mert a Krisztus neve nem olyan varázsszó, ami mágikusan hatna, embereket megváltoztatna, keresztyénné tenne, megtisztítana - hanem a Krisztusnak kell élnie bennünk ahhoz, hogy az Ő hatalmának az eredményeit a magunk nyomán lássuk! Az a bajunk, ami Skéva fiainak, hogy a keresztyénségnek csak a szókincsét, csak a frazeológiáját tanultuk el, és azt hangoztatjuk, azt ismételgetjük. Színészek vagyunk, mégpedig jó színészek vagyunk, akik nagyszerűen tudjuk utánozni a keresztyén élet mozdulatait, külsőségeit, formáit. Még magunk is valóságnak vesszük a magunk színjátékát, és panaszkodunk, csodálkozunk, hogy mégis minden igyekezetünk, minden jó szándékunk sikertelen, nincs semmi eredménye a fáradozásainknak.

Ez az Ige nagyon komoly figyelmeztetés, arra tanít, hogy Krisztust csak úgy adhatod tovább, ha előbb Te magad egészen az Övé leszel. Igen, ahogy az előbb mondtam: előbb nekünk kell mindenestül Krisztus hatása alá kerülnünk. Hogyan? Aktív engedelmesség által. Az igaziról lemásolt keresztyénség, vagyis keresztyén színezet, utánzat éppen úgy nem ér semmit, mint a valódi beszélő köntösről lemintázott álköntös. Nem lehetett megtéveszteni a török hadat vele.

Testvéreim, a bibliai történet szerint az ördög rögtön észrevette, hogy Skéva fiainak beszédében nem az élő Jézus személyes hatalmával, hanem Jézus nevének puszta, üres emlegetésével áll szemben. Pál szavára az ördög, mint megkorbácsolt eb, elmenekült. Skéva fiaira rájuk ugrott, legyőzte őket, megsebesítette és megszégyenítette őket. Nincs gyávább és szánalmasabb valaki, mint az ördögi, a sátáni lény, ha az élő Krisztust érzi a közelében. De nincs erősebb, vakmerőbb és boszszúállóbb erő, mint a sátáni hatalom, amikor észreveszi, hogy csak mutatják azt, hogy ott van Krisztus. Akinek csak a száján van a Jézus neve, akiben nincs a Krisztus Lelke, attól nem fél a Sátán, azt tesz vele, amit akar.

Emlékeztek: múlt vasárnap azt mondtam, hogy az a mozdulat, amellyel egy áldozatos hét alatt összegyűjtött adományunkat letesszük ide az Úr asztalára: ez a szívbéli mozdulat azt fejezi ki, hogy ímé, így tesszük bele egész életünket az Úr kezébe. - Most elhoztátok, letettétek: igazán szívbéli mozdulat volt-e ez? Valóban annak a jele, hogy a szívedet, egész életedet is így adod át az Úrnak? Jézus ezekben a borítékokban szívünket keresi. Benne találja-e? Ha igen, akkor majd lenyűgöző hatással lesz az életed a családodra, a környezetedre. Akkor majd vonzani fog másokat is az életed példája, és akkor hatása lesz a szavadnak, a munkádnak, lesz ereje a keresztyénségünknek.

Krisztus hív: Légy egészen az enyém! S ez a téged körülvevő világ öntudatlanul is sóvárogva kér, hogy légy egészen a Krisztusé!

Ámen.

Dátum: 1942. szeptember 20.

Keresztyén Testvéreim!

Valaki egyszer azt mondta: legnehezebb a Szentlélekben hinni. Az Atya Isten munkája, bölcsessége, hatalma látható a természet világában is, Krisztus valóságáról történelmi emlékek tesznek bizonyságot, de a Szentlélek valóságáról csak benső lelki átélés, vallásos élmény által győződhet meg valaki. Ezért azután csak kevesen vannak, akik hitvallásunknak ezt a tételét: hiszek Szentlélekben, olyan őszinteséggel és határozottsággal tudnák vallani, mint azt, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. Én azonban úgy gondolom, nem az a baj, hogy nem hinnénk mi úgy a Szentlélekben, mint Krisztusban vagy az Atyában! Te is hiszel a Szentlélekben, bizonyság reá, hogy itt vagy most a Lélek ünnepén. Sőt azt is tudod jól, hogy semmire sincs olyan nagy szükséged, mint éppen erre a Lélekre. Te magad is jól tudod, hogy olyan az egész vallásos életed a Szentlélek nélkül, mint a tibeti malom, melynek kerekeit a szél hajtja, nem a lelked. Hiába ismered jól református hitünk minden igazságát és szépségét, Lélek nélkül olyan az csak, mint egy szépen felöltöztetett halott ember. Hiába áll a templom, hiába vannak egyházak, hiába működnek drága fölszerelésű, gazdag szeretetintézmények, iskolák, mindez csak olyan Szentlélek nélkül, mint a nyomdában az ólombetűk: értékesek, szükségesek, de hivatásukat csak akkor töltik be, ha úgy rendeződnek egymás mellé, hogy egy emberi lélek fejezheti ki velük gondolatait, ha a szellem, a lélek hordozóivá válnak. Szentlélek nélkül halott az egyház, száraz formaság a vallás, nincs igazi hitélet, mert csak a kettős tüzes nyelvek, ez az égből alászálló isteni tűz áraszthat lelki világosságot és melegséget - vagy semmi más a világon!

Mindezt mindnyájan jól tudjuk. Nem is az a baj hát, hogy nem hiszünk a Szentlélekben, hanem az a nagy kérdés, hogy vettünk-e már Szentlelket, beteljesedtünk-e már vele? A pünkösdi nagy evangéliumot olvasva, látjuk ezt a mámoros boldogságot és nagyszerű eredményeket, önkéntelenül, bennünket is ugyanaz a kérdés szorongat, ami Péter pünkösdi prédikációjának a hallgatóságát: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Mit tegyünk, hogy minket is átjárjon a pünkösdi Lélek? Nem lehet kisebb igényünk a mai nappal szemben, és nem lehet kevesebb célja ünnepszentelésünknek, mint az, hogy mi is meg akarjunk teljesedni Szentlélekkel! Forduljunk hát tanácsért ezzel a határozott kérdéssel az Igéhez: Mit cselekedjünk? Pontos, részletes, határozott választ kapunk reá ebben az Igében: „Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,37) Megfigyelhetjük benne a Lélek-közlés egymás után következő módozatait. Melyek azok? - Lássuk meg!

Alapigénk szerint a jeruzsálemi templomban összegyülekezett több ezer embernek a Szentlélekkel való megteljesedését az előzte meg, hogy hallgatták Péter apostol prédikációját, amint hatalmasan, bátran bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusról.Később is a Szentírásban mindenkor azt olvassuk, hogy a Lélek mindig azután töltetett ki egy-egy embercsoportra, miután azok hallgatták a Krisztusról szóló bizonyságtételt, az Igét! Ebből az látszik, hogy a Krisztusról szóló beszéd, vagyis az Ige és a Szentlélek szoros kapcsolatban vannak egymással. Vagy úgy is mondhatnám, hogy a Szentléleknek eszköze az Ige. Ebben nincs is semmi különös titokzatosság. Hiszen még egy emberi írásmű is, akármilyen műfajhoz tartozzék is az, leheli a szerzője lelkét. Minden regényből, versből, levélből árad az írója lelke, szelleme, amelyet ha olvasok vagy hallok, lelki kapcsolat támad közöttem és az író között.

Még sokkal inkább így van ez az Isten beszédével, amely akár mint írott Ige a Szentírásban, akár mint hirdetett Ige a prédikációban vagy bibliamagyarázatban: hordozza, leheli, árasztja az Isten Lelkét! Sokszor és sokan nem veszik észre benne az Isten Lelkét, úgy tekintenek a Szentírásra, mint más egyéb emberi beszédre vagy írásra, és ha hallják vagy olvassák, legföljebb kegyes emberek lelkét érzik ki belőle. A lillafüredi vízesés csobogását is lehet úgy hallgatni, hogy az aláhulló víztömegek robogó zaját hallja csak valaki és bosszankodik miatta, hogy zavarja az álmát - vagy úgy, mint egy Mozart vagy Beethoven, hogy egy Istent dicsérő szimfónia felséges összhangjait hallja ki belőle. A Krisztusról való beszéd emberi szavaiban is benne rezdül az Isten Lelke, csak ki kell érezni belőle, és ki is érzi belőle mindenki, aki feszült figyelemmel, csendben, imádságos áhítattal hallgatja. Ez az első mozzanata a Szentlélek kitöltetésének, tehát az, hogy lelkemet az Ige üzenete alá állítom. Ne panaszkodjék az az ember a Szentlélek ismeretének a hiánya miatt, aki elzárja a szívét és a lelkét az Isten beszéde elől! A Bibliától elszokott keresztyénség ne számítson az Isten Lelkével való teljességre. Megtetted-e, megteszed-e minden nap újra ezt az első lépést, Testvérem? Isten Igéjével való beható foglalkozás nélkül ne várd a Szentlelket, hiszen magad zárod el az útját!

De ez csak az első mozzanat. Azt olvassuk a pünkösdi történetben, hogy miután hallgatták Péter beszédét, szívükben megkeseredtek és így szóltak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? De hát min keseredtek meg ennyire? Mit mondhatott nekik Péter? Le van írva ebben a fejezetben Péter egész pünkösdi beszéde. Krisztus haláláról beszélt, és azt mondotta: Isten Fiát megragadván, gonosz kezeitekkel keresztre feszítve megöltétek! (ApCsel 2,23) Pedig valószínű, hogy sokan közülük nem is látták az egész nagypénteki eseményt, nem is voltak Jeruzsálemben, hiszen mindenfelől, idegen országokból összesereglett néptömeg töltötte meg most a templom udvarát - és mégis úgy érezték, hogy részesek a Krisztus megölésében, bennük is megvannak azok a bűnök, amelyek a Megváltót a keresztfára juttatták! Ezen keseredtek meg annyira, hogy most kitört belőlük a kétségbeesett kérdés: Hát most mit csináljunk?! Mint amikor a gyermeket rajtakapják a rosszaságon, és az érezve a büntetés előszelét, ijedten kérdezi: Most mit csináljak?!

Ímé, a Krisztusról szóló bizonyságtétel, az Isten Igéjének a hatása: egy nagy szembefordulás önmagammal, egy nagy felismerés, nagy megkeseredés. Igen, ha az Isten üzenetét az Ő Igéjéből egyszer igazán meghallottam, akkor legelső eredménye az kell, hogy legyen, hogy keserűen vádolom önmagam. Megdöbbenve veszem észre, hogy bár jelen sem voltam azon a kétezer évvel ezelőtti szomorú kivégzésen, mégis személy szerint részes vagyok benne, minden külső látszat ellenére is. Olyan mélyre zuhantam le, hogy csak Isten Fia halála segíthetett rajtam, én vagyok az oka Krisztus keresztjének! Keserű dolog ez, Testvéreim, mert az ilyen szomorú leleplezés, felismerés ellen rugódozik az énünk, tiltakozik ellene minden porcikánk! Hogyne, hiszen ez önmagunk teljes megalázását jelenti. Pedig az Isten Igéje ezt hirdeti!

Ez a megkeseredés a második mozzanat a Szentlélekkel való megteljesedés felé. Ez a megkeseredés akkor igazi, ha ez az ijedt kérdés szakad föl belőle: Hát most mit csináljak?! Ezzel mintegy ítéletet mondok önmagam fölött, mert érzem: ahogy eddig csináltam, az nem jó, az hamis és gonosz volt! Érzem, hogy ezentúl másként kell lennie mindennek! De hogyan, miként, mitévő legyek?! Eljutottál-e már idáig, Testvérem?! Vagy még mindég áltatod magad, hűvös józansággal szemléled Krisztust a keresztfán, mint akinek semmi közöd hozzá?! Volt-e már, vagy van-e a szívedben keserűség amiatt, hogy életeddel bántottad az Isten Fiát?! Boldog vagy, ha igen - de ha nem, akkor ne tégy szemrehányást sem az Istennek, sem a lelkipásztorodnak, hogy még nem részesedtél a Szentlélek ajándékában! Ezt a megkeseredést nem végezheti el senki helyetted!

A megkeseredett atyafiak kérdésére határozott választ ád az apostol: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg a Krisztus Jézusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára! Ez a harmadik mozzanat. Ennek az egyik részét mi már megtettük: megkeresztelkedtünk! Most már csak azt kell megtennünk, ami a keresztségünk érvényességéből hiányzik, tehát ami rajtunk áll: tudomásul venni, hittel elfogadni, hogy a bűnök bocsánatjára keresztelkedtünk meg, hogy a keresztségünk bizonyos pecsétje annak, hogy Jézus Krisztus érdeméért nekünk is megbocsátotta az Isten mindazokat a vétkeinket, amik miatt megkeseredtünk! De ez a keresztség és ez a bűnbocsánat kötelez is valamire: arra, hogy megtérjünk végre! Mi ez a megtérés? Egy határozott hátat fordítás mindannak, ami megkeserítette az életünket, azaz elfordulás a bűntől, és teljes odafordulás az Isten felé! Egy nagy hátraarc! Nem elég keseregni a hitványságunkon és nyomorúságunkon - akarni kell megszabadulni tőle!

Jézus a Bethesda tavánál a harmincnyolc esztendő óta betegen fekvő embertől azt kérdezte: Akarsz-e meggyógyulni? Csak azt lehet meggyógyítani, aki maga is akarja a gyógyulást! Sokan vannak, akik eljutnak az önvádig, kétségbeesve látják, mennyire elhibázták az életüket - de visszafordulni, megtérni, új életet kezdeni nem akarnak! Hiába vagy tehát megkeresztelve, ha nem tértél meg, Testvérem! Térj meg hát végre, és akkor veszed a Szentélek ajándékát!

Igaz ugyan, hogy mindhárom mozzanat, az Ige meghallása, a szívbéli megkeseredés és a megtérés is már a Szentlélek Isten munkája benned, de erre az Isteni segítségre föltétlenül számíthatsz, ha te magad is igazán, szívből akarod! Csak e három mozzanat, csak e három lefelé vivő lépcsőfok megtétele után veszed a Szentlélek ajándékát! Előbb nem. Ezt a három fokot kikerülni nem lehet. Ez az ára a Szentléleknek. Sokan szeretnék megkapni a Lélek ajándékát, de nem akarják megfizetni az árat érte! Ez még soha senkinek sem sikerült. Neked sem fog sikerülni! De ha idáig eljutottál, vagy eljutsz valaha, akkor számíthatsz Isten ígéretére: Veszitek a Szentlélek ajándékát! Ajándék tehát a Szentlélek, nem a magam produktuma, felülről jő, adatik! Mint a napsugár, mint az eső, átjár és betölt mindent a lélekben!

Valóban ajándék. A legdrágább, a legboldogítóbb, a legnagyobb ajándéka Istennek az, ha Szentlelkét adja valakinek. Csak néhány drága értékét lássuk e drága ajándéknak az első pünkösdi történetből:

Ott van a nyelv-csoda. Az apostolok a Lélek hatására olyan nyelveken beszéltek, hogy az ott lévő idegenek mind a maguk anyanyelvén hallották őket. Azt ne gondoljátok, hogy ez csak mese... Ez a szeretet, a békesség, a türelem nyelve! Ezt a nyelvet te is megtanulhatod, de csak a Szentlélek által.

Azután nézzétek csak az apostolokat, milyen boldogok, még azt is gondolták róluk némelyek, hogy édes bortól részegedtek meg! Pedig előbb még milyen nyomorultak, levertek voltak, s most egyszerre kiengedett a nagy feszültség, ami nagypéntek óta volt bennük, és sugárzik róluk az öröm. Ez is a Szentlélek hatása. Tegnapelőtt megfigyeltem, hogy a nagy eső után, amikor kisütött a májusi meleg napsugár, milyen egy-kettőre felszárította az üde zöld leveleken és virágszirmokon milliószámra csillogó esőcseppeket, és milyen üdévé, varázslatosan széppé vált utána a természet! A bánatfelhők könnycseppjeit ilyen hamar szárítja föl a Szentlélek melegsége a szomorú arcon és bent a szomorú lélekben is. Nem hiába nevezi Jézus a Szentlelket Vigasztalónak. Úgy van valahogy, hogy a Szentlélek hatására fölenged a feszültség, megvigasztalódik a bánatos szív, és csudálatos derű, béke ragyogja tele az életünket.

Te is akarod, ugye, ezt az ajándékot, Testvérem? Akarnod kell, hiszen azért jöttél ide! Kisebb igényed nem lehet a pünkösd ünnepével szemben, mint az, hogy te is beteljesedj Szentlélekkel! Járjátok hát végig az útját, úgy, ahogyan a jeruzsálemi háromezer, akik mikor hallották az Igét, „szívökben megkeseredének és mondának Péternek és a többi apostoloknak: mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szentlélek ajándékát”.

Ámen.

Dátum: 1942. május 24. (Pünkösd I. napján)

Keresztyén Testvéreim! Amikor valaki áthajózik Amerikába, az út egyik legkedvesebb élménye az utolsó napi ebéd. Néhány óra múlva kiköt a hajó az újvilág partjain, mindenki el lesz foglalva a maga dolgaival, szerteszét szélednek az emberek. Ez az utolsó alkalom, amikor még egyszer együtt ülnek az asztalnál, és lelkükben az elmúlt 5-6 nap úti emlékeivel, csendesen beszélgetnek. Szóba kerül ilyenkor az együtt eltöltött idő emléke, az együtt átélt viharok és örömök élménye, vannak, akik bocsánatot kérnek vagy megbocsátanak egymásnak a közös úton okozott sebekért, egyesek búcsúzkodnak, mások jövendő terveik útját rajzolgatják egymás számára. Azután vége az ebédnek, a hajó kiköt a túlsó parton, és az utasok, akiknek egy hetes utazás alatt közös volt a sorsuk, közös az örömük és bánatuk: megérkeznek egy új élet kapujába, tele aggódó reménységgel és várakozással a jövő iránt.

Így vagyunk mostan mi is még egyszer, utoljára együtt az 1941. év nagy hajójában, egy közösen megtett esztendő úti élményeivel a lelkünkben. Néhány óra múlva befut a hajónk az új év kikötőjébe, új gondok, új arcok, új élmények várnak ott ránk. Mielőtt azonban megérkeznénk, üljünk le még egyszer, és beszélgessünk egymással életünknek erről a legutóbbi, közösen megtett útszakaszáról. A 90. zsoltár, a célhoz érkező vándoroknak ez az úti zsoltára különösen alkalmas arra, hogy eszünkbe juttassa az elmúlt esztendő legfontosabb élményeit, és ez emlékek nyomán támadó kérdéseinkre feleletet adjon.

Az első élményünk ezen a napon valami fanyar, bús, tehetetlen érzés: belefájdul a lelkembe a saját mulandóságom valósága, kénytelen vagyok megállapítani azt a kegyetlen valóságot, hogy "ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a mulandóságnak." A mulandóság ténye annyira megüli az emberi lelket, hogy nyomasztó súlya alatt megjuhászkodik a legelvetemültebb ember is. Csak a mámoros jókedv áltatja magát azzal a fölkiáltással, hogy "sosem halunk meg!" De maga sem hiszi, hogy igazat mondott, sőt azért beszél így, mert erőszakkal szeretné elfelejtetni önmagával, hogy a boldog, vidám percek milyen veszedelmesen futnak, visszavonhatatlanul múlnak.

Pedig hogy szeretnénk sokszor megállítani az időt! Mennyire szégyelljük olykor, hogy mennyi esztendőt töltöttünk már el ezen a földön, mi mindennel igyekszünk azt a látszatot kelteni, mintha mit sem múlt volna az idő fölöttünk, mintha orcánk és hajunk színe most is olyan volna, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Óh, ha rajtunk állna, legszívesebben soha nem gondolnánk arra, hogy múlik az idő, s vele együtt múlik az életünk is! De vannak ilyen alkalmak, mint ez a mai este is, amikor kénytelenek vagyunk magunkkal szemben bizonyos kellemetlen megállapításokat tenni, azt, amit a 90. zsoltár is kifejez: hogy olyan az életünk, mint az álom, mint a fű, amely reggel sarjad és virágzik, estére pedig elszárad és elhervad. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Abból a néhány esztendőből, ami kinek-kinek közülünk hátra van, ismét eltemetünk egyet. Lehet, hogy ez is tele volt nyomorúsággal és fáradsággal, ahogy az Ige mondja, és egészen bizonyos, hogy a még hátralévő években is sok nyomorúságban és fáradságban lesz részünk. Mégis drágák nekünk ezek a tovatűnő esztendők, görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, ösztönösen valami fokozatos megszegényedést látunk abban, hogy öregszünk. Hiszen egyszer menthetetlenül elfogy az életünk, mint a tövig égett gyertyaszál, kialszik, és lesz nagy sötétség! Óh, ez a sötétség kibírhatatlan árnyékot vetne a most még viruló életünkre is, ha csak ennyi üzenete volna ezen a mai napon ennek az Igének. De Mózes csak azért kesergi el a mulandóság gyászénekét, hogy annál jobban tudjon örülni annak, hogy az Isten örökkévaló.

Testvéreim, van-e nekünk fogalmunk arról, mit jelent ez az Ige: az Isten örökkévaló? Talán ilyenkor, amikor ennyire érezzük magunkon a tehetetlen mulandóságot, többet megsejtünk azoknak a nehéz szavaknak az értelméből, amiket a 90. zsoltárban olvasunk: "Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten. Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel." Az Isten életében nincsen tegnap és ma, ott nincsen jelen, múlt és jövendő, ott nem múlik az idő, az Isten egy nagy „most”-ban, örök jelenben él. Mindezt nem azért kell tudnunk róla, hogy látva az égbekiáltó különbséget az Ő örökkévaló élete és a mi halálra szánt életünk között, annál jobban fájjon a nyomorúságunk, hanem azért, hogy tudjuk, milyen élet vár reánk odaát, az Isten mellett. Mert az egész Bibliában elejétől a végéig folyton arról beszél az Isten, hogy Ő oda, az Ő örökkévaló életébe vár bennünket. Az egész megváltás munkája, Krisztusnak az egész földi élete azt az egyetlen célt szolgálta, hogy számunkra lehetővé tegye a mulandóságból az átjutást az örökkévalóságba. Ezt akarja kifejezni Mózes a 90. zsoltárban, amikor ezt írja: "Térjetek vissza, embereknek fiai!" T.i. térjetek vissza hozzám, embereknek fiai! De ami a próféta lelkében még csak ködös látomás volt, az nekünk boldog valóság, ujjongó bizonyosság: hiszen a Krisztus halála és feltámadása éppen azt jelenti, hogy megnyílt az út innen oda, a földről az égbe, a mulandóságból az örökkévalóságba.

Nincs abban tehát semmi tragikus dolog, hogy múlnak az évek, nem kell azt leplezni és nem kell attól félni, hogy újra öregebbek lettünk egy esztendővel. Nem megszegényedés az, hogy öregszünk: hiszen az örökkévalósághoz kerülünk közelebb általa! Ki tudja siratni a tövig égett gyertyaláng világosságát, ha utána a nap kel föl? Mi szükség van gyertyalángra akkor, amikor a napsugarak ragyogják tele a világot?! Jó tehát, ha megérinti lelkünket ma a mulandóság dermesztő lehelete, de csak azért, hogy annál jobban tudjunk örvendezni az örökkévalóságnak. Meg azért, amit a 90. zsoltár így fejez ki, hogy: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Itt arról a bölcsességről van szó, amellyel tudnunk kell, hogy az örökkévalósághoz való jogot itt a földön szerezhetjük meg, vagy játszhatjuk el örökre. Mindenki jogosult az örök életre, aki elfogadta Krisztust Megváltójának és Urának.

Ennek az esztendőnek az elmúlása, életed egy darabjának ez a meghalása, figyelmeztessen most arra, hogy nem tudod, hány napot mért ki még rád az Úr, ki ne maradj az időből, hódolj meg a Krisztus előtt!!

Ez átvezet bennünket egy másik kérdésre: Az Ige nemcsak a mulandóságunkat festi elénk, nemcsak Isten örökkévalóságával biztat, hanem számadásra is hív bennünket ezen a napon. A számadásnak ezen a napján egy rettenetes ótestamentumi Ige cseng a fülembe, amit nemrégen olvastam a Bibliában, s ami különösen időszerű az 1941. esztendő utolsó estéjén. Hóseás próféta által lett az Úrtól ez a kijelentés: "Halljátok meg az Úrnak beszédét, mert pere van az Úrnak a föld lakóival, mert nincs igazság és nincs szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön!" (Hós 4,1) Mennyire örök ez a több ezer éves prófécia, mennyire hűen, mennyire találóan fejezi ki ennek a világnak, mint egy rossz nagy gyereknek a lelkületét, a jellemét. Mennyire igaz, amit mond: nincs igazság. Valóban: soha annyit nem hazudtak, soha annyi igazságtalanságot nem követtek el a föld lakói, mint most. Nincs szeretet. Valóban: milyen határtalan gyűlölettel tudják a népek és fajok gyűlölni egymást. És nincs Istennek ismerete. Valóban: annyi istentelenség történik ma a földön, hogy szinte alig vannak néhányan csak, akik életükkel beszélnek arról, hogy ismerik az Istent!

Milyen szomorú, de milyen megdöbbentően hű képet ad ez az Ige a világ képéről az 1941. esztendőben! Nem csoda, hogy pere van Istennek a föld lakóival. Mi lesz itt, ha Isten a pert végigfolytatja, és ítélethirdetésre kerül a sor?! Az lesz majd csak igazi nyomorúság! De ne törődjünk mi most a föld lakóival, milyen jó, hogy nem nekünk kell ítéletet tartanunk fölöttük! Bbízzuk az Istenre, ez az Ő pere, nem a miénk, majd Ő ítél elevenek és holtak fölött! A számadásunknak ezen a napján most magunkba tekintsünk, és érezzük meg, hogy le vagyunk leplezve: a 90. zsoltár így folytatódik: „Elédbe vetetted a mi álnokságainkat, titkos bűneinket a te orcádnak világa elé.”

Gondolj most arra, Testvérem, hogy mi mindent tud rólad az Úr! Amit a környezeted nem is sejt, amit a házastársad sem vett még észre sohasem rajtad, amit legbizalmasabb barátaid sem tudnak rólad, amit legszívesebben önmagad előtt is titkolsz, ami miatt elpusztulnál a szégyentől, ha napvilágra kerülne, ha kitudódnék rólad: ez mind-mind ki van teregetve az Úr előtt! Össze tudnád-e írni az elmúlt esztendő bűneit? Azt, hogy mennyi könnyet, fájdalmat okoztál, mennyi ígéretet és fogadalmat nem tartottál meg? Mennyi tervvel indultál újévkor, és mennyi kudarccal zárod most ezt az évet? Hányszor voltál haragos, goromba, kíméletlen, szeretetlen? Hányszor estél áldozatul a Sátán csábításának a tisztátalan beszédben, érzésben vagy cselekedetben? Hány jó alkalmat hagytál kihasználatlanul az Isten és ember iránt való szeretet gyakorlására? - És ki tudná még mind fölsorolni a mi álnokságainkat és titkos bűneinket, amelyek most is mind ott vannak Isten orcájának világossága előtt!

Óh, ha az emberek előtt kitudódik rólunk valami álnokságunk vagy titkos bűnünk, de tudunk pironkodni miatta! Szégyelled-e magad most, amikor leleplez az Ige egy esztendő összes bűneivel az Isten előtt?! Ez a nap a számadás napja, és azzal együtt a megszégyenülés napja: Ímé, milyen hitvány voltam, milyen haszontalanul éltem, és az Isten mégis hogy megáldott minden jóval, hogy gondoskodott rólam, mennyire szeretett, hogy eltűrte az én álnokságaimat és titkos bűneimet! Lásd meg ezen a mai napon, Testvérem, hogy mennyi kegyelmet pazarolt rád az elmúlt évben az Isten, és mindezt tetézi most azzal, hogy az elmúlt esztendő minden bűnét egyszerűen meg akarja neked bocsátani.

Én azzal a megbízatással állok most itt, hogy mindazoknak, akik most komolyan számot vetnek bűneikkel, szív szerint megbánják azokat és idehozzák az Úr elé: hirdessem nékik bűneiknek a bocsánatát. Ha bűnbánó lélekkel vagy itt, Testvérem, és ha hiszel Krisztus Urunk halálának az érdemében, hadd adjam tudtul boldogan, hogy az Isten megbocsátott néked! Ímé, ez a nap nem is csak a mulandóság napja, és nem is csak a számadás napja, hanem a nagy boldog, hálaadás napja! Múlik az idő fölötted: adj hálát érte Istennek, mert így közeledsz az örökkévalóság felé! Megszégyenített a számadás? Adj hálát érte, mert megbocsáttattak a te bűneid!

Tehát áldott legyen az Úr szent neve az 1941. esztendő elmúlásáért, és áldott legyen az Úr szent neve az Ő kibeszélhetetlen kegyelme megtapasztalásáért!

Ámen.

Dátum: 1941. december 31.

Keresztyén Testvéreim! Mióta Krisztus megszületett, ritkán volt a karácsonyi igehirdetés nehezebb helyzetben, mint ma, az 1941. esztendő karácsonyán. A világesemények láttára most nagyon sok lélekben kezd inogni a karácsonyi evangélium hitele. Hogyne, mikor olyan égbekiáltó ellentét van a boldog karácsonyi üzenet és a szomorú valóság között. Krisztus megszületése kibeszélhetetlen örömüzenet az égből a földre, melyet a hírvivő angyalok így adnak tudtul: "Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész földnek öröme lészen" - és ezzel szemben a valóság az, hogy ma annyi gyötrelem és gyász szomorítja szerte a földön az embereket, amilyenre talán még nem volt példa a világ életében. A betlehemi angyalok a békesség himnuszát zengik, a valóság pedig az, hogy mind az öt földrészen kigyulladt már a háború borzalmas tüze. A karácsonyi üzenet jóakaratot hirdet a földön mindenféle népnek és nemzetségnek, a valóság pedig az, hogy a rosszindulat, a kegyetlenség és az elszabadult sátáni erőszak sohasem tombolt talán még olyan eszeveszettül, mint éppen most. Ha a földi eseményekre tekintünk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy Isten haragjának a búsulása van most ezen a földön - ha pedig a betlehemi jászolra tekintünk, lehetetlen meg nem értenünk a karácsonyi evangéliumot, amelyik Isten örök, végtelen szeretetének a kiáradását hirdeti a földön. Azért van ma nehéz helyzetben a karácsonyi igehirdetés, mert a haragvó Isten szeretet-üzenetét kell tolmácsolnia a megriadt emberiségnek.

Azok az idők, amiket ma élünk, különösen alkalmasak arra, hogy megérthessük a karácsonynak azt a kettős jelentését, amit alapigénk is kifejez: Krisztus "az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be Őt. Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek". Ebből az Igéből azt látjuk, hogy a karácsony nemcsak örömöt hirdet a világnak, hanem rettenetes jajt és gyötrelmet is. Mert a Krisztus eljövetele erre a földre két nagy csoportra választja szét az embereket: az Őt befogadókra, és az Őt elutasítókra. Ez a mai karácsonyi ünnep tehát ítélet azok ellen, akik nem fogadták be a Krisztust, és kegyelmet hoz azok számára, akik helyet adnak Néki életükben.

Az elmúlt napokban több emberrel is beszéltem, és egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy sok embernek a hite válságba jutott. Nem tudják összeegyeztetni a jelenlegi világhelyzetet az Isten gondviseléséről és szeretetéről vallott keresztyén tanítással. Ha az Isten szeret bennünket - mondják -, sőt, ha egyáltalán van Isten, hogy engedheti ennyire összekuszálódni az emberi érdekeket? Nemrégen egy hívő ember jött haza a frontról - hitetlenné válva. Olyan élményei voltak, hogy egészen megrendült a hite tőle Istenben: aki ha van egyáltalán, éppen olyan szemlélője csak a sátáni eseményeknek, mint bármelyik jó szándékú ember. Sok ember előtt nagyképűségnek látszik az, hogy mi most mégis karácsonyt ünnepelünk, és a Világmegváltó szeretetéről zengünk lelkes, dicsérő himnuszokat. Hát volt értelme annak, hogy az Isten személyesen megjelenjék a földön, ha 1941 esztendővel az Ő születése után is még így néz ki ez a világ?! Önkéntelenül belelopózik ma egy csomó lélekbe a csendes vagy hangos vád az Isten ellen, a karácsony ellen: vádolják Krisztust, hogy ímé, nem volt elég ereje megváltani a világot!

Mint egy nagy tiltakozás, úgy áll most elénk ez az Ige: ne ítéljünk az Isten jósága fölött, mert Ő ítél most felettünk! Ne vádoljuk a karácsonyt, mert a karácsony vádol most bennünket: hiszen Krisztus eljött az övéi közé, de az övéi nem fogadták be Őt! Az Isten igazán megtett mindent, ami rajta állott: eljött közénk, belezsugorodott egy emberi testbe, végigjárta itt a földön közöttünk az utat, amelyen eltávolodtunk, eltévelyedtünk az Ő közelségéből. Utánunk jött, megszólított, elmondta, hogy az Isten visszavár bennünket, megbocsát. Unszolt, hogy induljunk el vele és utána, Ő visszavezet bennünket az Édesatyánkhoz. Ő visszahelyez bennünket a bűneset előtti szent és ártatlan állapotunkba - és hogy mindez a drága ajánlat ne maradjon csak szó, hanem konkrét valósággá váljék számunkra: magára vette bűneinkért a büntetést, eltűrte, hogy isteni dicsőségtől sugárzó fejére töviskoronát nyomjanak, szent testéről a ruhát leráncigálják, ártatlan lényét kigúnyolják és megkorbácsolják, áldást osztó, gyógyító kezét átszögezzék, gonosztevőként kivégezzék. Mindez azért, hogy ne csak szóval mondja, hanem véres tettekkel is bebizonyítsa, hogy az Isten szeret, nem haragszik, megbocsátott, ímé, a Krisztus által mindenki előtt szabad az út visszafelé, az Atyához. Ezért jött Jézus, ezen ujjongunk karácsonykor, és amiért jött, azt maradék nélkül, tökéletesen el is intézte!

Csak egy nagy baj történt: az, hogy az övéi nem fogadták be Őt - amint olvassuk az Igében! Úgy érzem, Testvéreim, a mai ünnepen ezt a szörnyű vádat hirdeti leghangosabban a karácsonyi üzenet. A visszautasított isteni szeretet vádolja most ezt a világot, amely, hogy mennyire nem fogadta be Jézust, éppen abból látszik legjobban, hogy ide jutott. Ha egy beteg nem veszi be a fölkínált orvosságot, amitől meggyógyulhatna: nem az orvos lelkén szárad, ha belepusztul a betegségébe. Ha egy vízben fuldokló visszautasítja az utána dobott mentőövet, ne mást okoljon, hogy miért nem segítettek rajta. A karácsony azt jelenti, hogy Isten mindent megtett ezért a világért, de a világnak nem kellett a Krisztus, visszautasította az utána nyúló isteni kezet - és ez az az állapot, amin tovább már nem lehet segíteni. Jézus eljött az övéi közé, és az övéi nem fogadták be Őt. Igaz tehát az Isten szent szeretetéről szóló karácsonyi üzenet, de mit tehet még az Isten akkor, amikor az ember bedugja a fülét, ha szól hozzá, elfordítja a tekintetét, ha közeledik feléje, és elzárkózik előle, ha bebocsátást kér nála az Úr?!

Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, miért nem bánik az Isten ezzel a nyakas, makacs emberrel erőszakosan? Akarata ellenére, isteni hatalmával miért nem kényszeríti rá az embert a meghódolásra? Miért nem töri be az Úr az embert a maga akarata teljesítésére? - Aki így gondolkodik, nem ismeri még igazán az Istent. Ő az embert nem azért teremtette, hogy rabszolgái legyenek neki a földön és haláluk után az égben - hanem az Ő édesatyai szíve gyermeki szeretetre vágyik. Rabszolgákat csak a Sátán tart - Isten a gyermekeivé akar tenni. Szolgai engedelmességet csak a Sátán követel, az Isten fiúi engedelmességet vár tőlünk. Éppen ez az, amire nem lehet kényszeríteni. Senkit sem lehet kötelezni a szeretetre. Az erőszakkal kikényszerített szeretet semmit nem ér! Ezért nem bánhatik velünk az Úr akaratunk ellenére. Ezért van most ilyen válságban a világ. Ezért ég most ágyútűzben az egész föld kereksége. Ezért tombol most éppen az ellenkezője mindannak, amit a karácsony az örömről, a békességről és a jóakaratról hirdet. Ezért vádolja és ítéli meg ez a mai ünnep a világot! Testvéreim, a mi emberi együttélésünknek Krisztus nélkül szükségképpen ide kellett jutnia, sőt ha továbbra is Krisztus nélkül marad, akkor még ennél is sokkal mélyebbre kell zuhannia.

Azt szoktuk mondani, hogy Isten bünteti a világot az ilyen viharos történelmi időkkel. Ez túlságosan emberi elképzelés. A valóság pedig az, hogy az ember bünteti önmagát azzal, hogy nem fogadja be a Krisztust, mint ahogy a fuldokló önmagát bünteti azzal, ha ellöki magától a mentőövet - hiszen Krisztus nélkül minden út a pokolba vezet. És így van ez nemcsak a világ és az emberiség életével, hanem a tiéddel és az enyémmel is. Krisztus eljött, és ha nem fogadod be Őt, már most, már itt a földön kezded érezni a lelkedben vagy az otthonodban a pokol leheletét. Nem az Isten büntetése a pokol, hanem a magad-választotta út természetes vége. Sőt, az Isten még abból is jót szokott kihozni, amikor egy ember vagy egy nép, vagy az egész emberiség olykor már egészen közel jut a pokolhoz, mert ilyenkor történik meg az, hogy az emberek megundorodnak önmaguktól, megrémülnek a pokoltól és visszafordulnak. Isten sokszor rettenetes nagy mélységek megjáratásával ébresztgeti az emberi szívekben a vágyakozást az Ő szeretete után. Vádolja a karácsony ezt a világot - óh, de amikor az Isten vádol, mennyi kegyelem van akkor még a vádban is!!

És itt nyer jelentőséget a mai karácsony másik nagy üzenete. Mert ez a nap nemcsak vádol, hanem kegyelmet is hirdet, teleszór az Isten végtelen szeretetével, megajándékoz valami drága, nagy ajándékkal. Az Ige így folytatódik: „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek.” Ha befogadom Krisztust, valami alapvető változás áll be az Istenhez való viszonyomban: fiává leszek az Úrnak!

Általában azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan közülünk igen helytelenül képzelik el az Istenhez való viszonyukat. Pogány módon valami kényúrra gondolunk, aki uralkodik félelmetes hatalommal felettünk, aki felelősségre von mint bíró, aki előtt rettegve és fogvacogva kell beszámolnunk apró-cseprő ügyeinkről, aki lesújt ránk és megver bennünket, aki dresszíroz, mint a kutyát az idomító. Ezért nem is tudjuk aztán igazán szeretni az Istent, mert ilyen félelmetes urat nem lehet igazán szeretni. Krisztus nélkül az Isten a világ legfélelmesebb hatalma marad mindig a számunkra. Aki azonban befogadja Krisztust, az egyszerre megérti, hogy ez a félelmes hatalom az édesatyja! És ennek az édesatyának minden gondja arra irányul, hogy megéreztesse veled az Ő édesatyai szeretetének a melegét, és minden vágya csak az, hogy viszontszeretetet kapjon tőled!

Akik befogadjuk Krisztust, Isten fiaivá leszünk általa. A fiú örökös, örökségül bírja atyjának minden gazdaságát, vagyonát. Mi, Testvéreim, nem valami szegény atyának lettünk a gyermekeivé, hanem a mi Atyánk kibeszélhetetlen gazdagsága túlterjed e földi élet határain, sőt, ott kezdődik csak igazán! Ez az a gazdagság, amire Jézus azt mondja, hogy sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, sem a tolvajok ki nem ássák és el nem lopják. Vagy mai nyelven: amit sem a világháború, sem semmi más nyomorúság el nem vehet tőlünk. Rád is vár ez a mennyei örökség, Testvérem, tudsz-e örülni neki teljes szívedből? Isten fiaivá tesz Jézus, tehát gyermekké, újra gyermekké! Karácsony estén, amikor a karácsonyfa körül apró gyermekeket látunk, akiknek a boldog izgalomtól csillog a szemük - mit törődnek ők háborúval, beszerzési nehézségekkel, apokaliptikus időkkel, a felnőttek ezer gondjával, zavartalanul tudnak örülni, gátlás nélkül tudnak lelkesedni -, önkéntelenül fölsóhajtunk: milyen jó is a gyermeknek, ilyen boldog, ilyen vidám csak egy gyermek lehet!

Nos, Testvérem, a karácsony éppen azt hirdeti, hogy te is, őszülő fejeddel is újra gyermekké lehetsz, isteni Atyánk gondtalan, vidám gyermekévé. Mert akik befogadják Jézust, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Nem arra ad hatalmat, hogy ezentúl ne történjék semmi bajom, elkerüljék életemet a viharok és betegségek, hanem arra, hogy minden helyzetben számíthatok az Ő édesatyai gondviselésére és segítségére. Ez a mi legnagyobb karácsonyi ajándékunk, hogy ímé, újra gyermekké lehettünk. Ez azt jelenti, hogy senki sincs egyedül. Különösen karácsonykor van szükségünk a családi közösségre, magányos emberekre ilyenkor nehezedik legsúlyosabban a magány. Ha befogadod Krisztust, Ő hatalmat ad arra, hogy az Isten gyermekévé légy, és ez azt jelenti, hogy a szíved és a lakásod egyszerre csodálatos módon átváltozik szülői házzá, mennyei Édesatyánk hajlékává, és te magányosan is a legszentebb családi közösségben érzed magad. Mindnyájan így válhatunk igazán örvendező, boldog karácsonyi gyermeksereggé.

Az Ige szerint erre nekünk Krisztus ad hatalmat. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy erre Krisztus hatalmaz fel bennünket. Ha tehát Isten gyermekévé akarsz válni, Testvérem, ne várj semmi különösebb csodát, ne gondold, hogy valami rendkívüli dolognak kell történnie veled, mert ez egyszerűen csak felhatalmazás alapján történik. Neked csak be kell fogadnod Krisztust, és Ő máris felhatalmaz, és Te máris gyermeknek tekintheted magad, úgy viselkedhetsz, úgy járhatsz-kelhetsz és úgy közeledhetsz Istenhez, mint az Ő édes gyermeke.

Testvéreim, az első karácsony estén is, amikor az angyalok megjelentek a betlehemi mezőn, tele volt a föld jaj-szóval, sok bajjal és szenvedéssel, és mégis mindez az angyalokat nem zavarta, mégis ujjongva adták tudtul a boldog karácsonyi üzenetet. Az angyalokat ma sem zavarja az örömmondásban az öt földrészen dúló háború, a karácsonyi üzenet ma is kibeszélhetetlen, boldog örömhírt hoz: benned van a hiba, ha mégsem tudsz örülni neki. Vajon vádol-e téged a karácsony, vagy boldogít? Befogadod-e az érkező Krisztust, vagy elutasítod? Ettől függ számodra nemcsak a karácsonyi ünnepek, hanem az egész életed boldogsága is!

Jertek, Testvéreim, kérjünk a mi Atyánktól Krisztussal megteljesedett, boldog karácsonyt!

Ámen.

Dátum: 1941. december 25. (karácsony)

Keresztyén Testvéreim!

Fenségesen szép kép tárul elénk a felolvasott Ige nyomán: a gyönyörű Genezáreti-tó partján ott áll Jézus egyedül, talán imádkozik, talán gyönyörködik a táj szépségében, talán elmélkedik. S egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nagy tömeg áll körülötte, emberek, akik csapatosan jöttek utána mindenfelől, és az emelkedő parton tisztelettudóan megálltak és várták, hogy Jézus megszólal.

Akkor Jézus beszállott egy éppen ott veszteglő kis halászbárkába, és a tó sima tükrén a kis csónakban ülve tanította a parton szorongó sokaságot. Óh, micsoda felemelő pillanat, a hétköznapok robotjában micsoda kivételes ünnep lehetett az Ige után vágyó emberek számára letelepedni Krisztus köré, és felüdíteni a fáradt lelket az Ő isteni tanításainak a gyógyító fürdőjében!

Tulajdonképpen ez a gyönyörű jelenet ismétlődik mindenkor, valahányszor egy gyülekezet megtölt egy templomot, és letelepedik a szószékről elhangzó Ige köré, hogy hallgassa a Krisztus beszédét. A Genezáreti-tónál lefolyt fenséges jelenet ismétlődik meg minden istentiszteleten, sőta mi gyülekezetünkben legutóbb ez a jelenet ismétlődött meg minden este egy héten át.

Óh, milyen jó volt a hétköznapok zajában elcsitulni, letelepedni itt a templomban Jézus köré, és felüdülni abban a lelki fürdőben, amit az Ő Igéje készített a számunkra. Nem éreztük-e már, Testvéreim, amikor igazi igehirdetést hallunk, vagyis amikor Jézus lábai elé telepszünk le, hogy igen, erre van nekünk szükségünk, erre vágyik a mi lelkünk már régóta, jólesik a lelkünknek, mint a sebnek a balzsam, mint a lázas ajaknak a hideg víz.

Ma általában helyes az a megállapítás, hogy szinte szomjúság van a lelkekben az Ige után, az emberek vágyódnak a komoly lelki táplálékra. Templomaink aránylag eléggé megtelnek, az evangelizáló esték szerte az országban mindenfelé nagyszámú hallgatóság előtt folynak - és mégis, Testvéreim, mind ennek a nagy buzgóságnak oly csekély kézzelfogható eredménye van.

Alig mutatható fel komoly lelki ébredés valahol, alig lehet találni igazán megtért embert, alig fordul elő, hogy valakinek azután valóban meg is oldódjék az élete. Mi lehet ennek az oka?

Az, hogy az istentiszteleten vagy az evangelizáción teli templomok nagyon hasonlítanak ahhoz a sokasághoz, amely alapigénk szerint körülvette Jézus csónakját: miután nagy áhítatosan hallgatta Jézust, szétoszlott, egy ideig még hatása alatt volt a hallottaknak, azután, hogy úgy mondjam: kiheverte a hatást.

Ez történik velünk is egy-egy istentiszteleten, még inkább egy olyan egyhetes evangelizáción, mint a múlt héten volt itt is, hogy áldott hatások alá kerülünk, lelkileg fölüdülünk, meglágyulunk, elgyönyörködünk az Isten felséges gazdagságában és kegyelmében - és azután szétoszlunk: a lelkünk kezd újra kihűlni, kezd újra megkeményedni, a sok egyéb hatás kezdi a Krisztustól kapott hatásokat kiegyensúlyozni, ellensúlyozni, és újra ott vagyunk, ahol voltunk!

Ez a történet éppen azt mutatja be, hogy nem elég nekünk csoportosan letelepednünk a Krisztus lábai elé és hallgatni az Ő beszédét - ne értsük félre, ez is nagy áldás, - hanem Krisztus még ennél sokkal több áldást tartogat a számunkra.

A parton lévő sokaság csak hallgatta Jézust, azután eltávozott. Péter azonban, és akik vele egy csónakban voltak, egész kézzelfogható módon megtapasztalták Krisztus hatalmát, és szinte roskadoztak az Isten áldása alatt.

Az történt ugyanis, hogy Jézus utasítására beeveztek, kivetették hálójukat, és soha nem látott mennyiségű halat fogtak, úgyhogy szakadozott a hálójuk, és segítséget kellett kérniök, oda kellett hívniok a másik csónakot is, hogy segítsen elvinni az Isten bőséges áldását.

Ímé, ezt akarja Jézus mindenkivel. Azt, hogy az élete áldásokban gazdag élet legyen. Ilyen, Istenben gazdag élete volt Pál apostolnak, erről ír Timótheusnak, amikor így szól: „Szerfelett megsokasodott pedig a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel.” 1Tim1,14 Várakozáson fölül, értelmen fölül elárasztja Isten az Ő gyermekeit az Ő jóságával, szeretetével, minden áldásával.

Isten azt akarja, hogy ne csak egyszer-egyszer tapasztald meg az imádságaid meghallgatásának a csodáját, hanem minden egyes alkalommal, valahányszor imádkozol, legyen nagy gazdagságod az imádságot meghallgató Isten megtapasztalásában.

Isten azt akarja, hogy ne csak mindig a bűntudat, a bűnbánat emésszen a sok kudarcba fulladt jószándék miatt, hanem tele legyen az életed a bűn fölött vívott diadalokkal, te magad is gazdag légy a bűn fölött győzedelmeskedő Krisztus megtapasztalásában.

Isten azt akarja, hogy ne csak elvétve tapasztald meg az Ő segítő kezének életedbe való belenyúlását, hanem tele legyen az életed olyan csodákkal és megoldásokkal, melyek az Isten hatalmáról és szeretetéről tesznek bizonyságot.

Isten úgy meg akarja tölteni, telíteni az életedet az Ő kegyelmének, szeretetének a bizonyítékaival, drága hittapasztalatokkal, élményekkel, hogy szinte roskadozzál az Ő áldásának a bősége alatt, hogy ne is bírd elviselni egymagadban, hanem hívjál segítségül másokat.

Mi rendszerint akkor fordulunk máshoz segítségért, ha gyengék, elesettek, nyomorultak vagyunk - de a bőségnek is van olyan állapota, amikor már nem bírjuk egyedül, már nem fér belénk, már szakadozik a hálónk alatta: meg kell osztanunk másokkal is.

Volt-e már olyan élményed, Testvérem, Isten áldásának olyan hatalmas megtapasztalása, hogy úgy érezted, nem fér benned, úgy megtölti a lelkedet, hogy kibuggyan belőled, el kell mondanod másnak is, részeltetned kell benne más embereket is? Nos, az Isten így akar megáldani minden nap újra. Tele akarja rakni a kezedet az Ő gazdagságával.

Megtapasztaltad-e már Isten kegyelmének ezt a bőséges gazdagságát? Ez egészen más, ez sokkal több, mint csak egyszerűen ülni Jézus lábainál, gyönyörködni az Őtudományában, szomjas lélekkel beinni az Ő fenséges tanítását, szavait. Azt jelenti, hogy tapasztalom mindannak az igazságát, amit a Krisztus beszél, élem mindazt, amit Ő mond, megkapom valóban és bővölködöm mindabban, amit Ő ígér.

Isten országának ne csak a partján állj tehát, Testvérem, és ne csak hallgassad onnan a szép beszédet, hanem Jézussal együtt evezz a mélyre, keresztyén református hitünknek juss el a mély vizeire, és akkor tapasztalod meg Krisztus igazi, isteni hatalmának az igazi gazdagságát!

Jézus azt mondta Péternek: Evezz a mélyre! És Jézus most neked is, nekem is azt mondja: Evezz a mélyre!

Tapasztalta-e már valaki, milyen különbség az, ha felületesen vagy alaposan megismerünk egy embert? Sokszor elfordul, hogy az első látásra értéktelen, semmitmondó egyéniséget a többszöri találkozás után egyre jobban megszeretjük, egyre többre tartjuk és becsüljük.

Jézussal is lehet futó ismeretséget kötni. Tulajdonképpen minden Krisztus-ismeret így kezddik - de nagy baj, ha meg is marad valaki ennél, és sohasem akarja Őt jobban megismerni. Egy igehirdetés vagy egy evangelizáció nem tehet többet, mint hogy egy embert bemutat Jézusnak. Ha valaki azután tovább akar haladni a bemutatkozásnál, akkor már neki magának kell a mélyre eveznie.

Ha vannak itt felébredt lelkek, ha vannak itt olyanok, akiket már megérintett a Krisztus hívása: azoknak most különösen szól a parancs: Evezz a mélyre! Ahhoz, hogy meg is teljék az életed az Isten megtapasztalt áldásaival, az kell, hogy evezz a mélyre.

Vedd elő naponta a Bibliádat és tanulmányozd, de ne olyan felületesen és elhamarkodva, mint talán eddig tetted, hanem evezz a mélyre, mélyedj el benne, olvasd bele magad, merülj bele! Sok ember olvas Bibliát, de azért nincs haszna belőle, mert elsieti, mert olyan a számára a bibliaolvasás, mintha valami külső vallásos formaság lenne, amelyen minden nap át kell esnie.

Nos tehát, valahányszor kinyitod a Bibliádat, csengjen ott a füledben Jézus ösztönzése: evezz a mélyre! Lehet, hogy az első olvasásra semmit nem mond az Ige, de a harmadik, vagy az ötödik, vagy a hatodik olvasásra megnyílik az Isten gazdagsága, és olyan eredménnyel jutalmazza Isten a fáradságot, amit nem is mertünk volna remélni.

A Szentírás tanulmányozásával együtt jár mindenkor az imádság is. A Bibliában Isten szól hozzád, az imádságban te válaszolsz Neki. Itt is ugyanaz a jelszó vezessen, amiről az elébb beszéltünk: valahányszor összetesszük a kezünket imádságra, csengjen a fülünkbe Jézus ösztönzése: evezz a mélyre! Mélyedj bele az imádságba úgy, ahogyan Jézus tette, aki sokszor egész éjszakákon át virrasztott imádkozva - imádkozd bele magad az imádságba!

Vizsgáld meg, Testvérem, a magad imaéletét, eléggé behatoltál-e már az imádság lehetőségeinek a mélységeibe, vagy még mindig csak olyan sekélyes egyhelyben-topogás az imádságod, mint régen?

Jézus azt mondja Péternek: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálóitokat fogásra!” Mintha ezt mondaná: Minden reményedet fölülmúló Isten-áldás vár reád, de előbb evezz a mélyre, ott megtalálod az áldást. - Mi pedig előbb a kezünket akarjuk kinyújtani Isten áldásai után, anélkül, hogy valóban a mélyre eveztünk volna.

Miért vagyunk lelkileg olyan nagyon vérszegények, miért nem ismerjük Isten országának a nagyszerű szépségeit, miért ismeretlen előttünk Isten kegyelmének a gazdagsága? Azért, mert rettenetesen felületes a bibliaolvasó és imádkozó életünk.

Pedig Testvéreim, a világ legnagyszerűbb előadása sem pótolja azoknak a perceknek és óráknak a gazdag áldásait, amiket négyszemközt tölt egy emberrel az Isten. Úgy, ahogyan Jézus mondta: titkon, ajtódat behajtva, a te belső szobádba elzárkózva, magányos imádságba és Biblia-tanulmányozásba merülve, a mélyre evezve és a hálókat a fogásra kivetve: ezek azok az alkalmak, amikor a legtöbb áldást kaphatja egy ember az Istentől.

Ezt nem pótolhatja sem a bibliaóra, sem az istentisztelet, sem az evangelizáció - nem a gyülekezetnek, hanem az egyes személynek, neked és nekem szól a parancs: evezz a mélyre! Ha nem akarod, Testvérem, hogy akár az evangelizáció, akár valamelyik istentiszteleten kapott áldásos hatások nyomtalanul törlődjenek ki az életedből egy idő múlva: fogadd meg Jézus parancsát, és evezz a mélyre! A felébredés, a megtérés csak kezdet, haladj tovább, befelé az Isten országában.

És még valamit meg kell tenned. Ha igazán felébredtél, ha igazán megtértél, ha igazán elindultál a Krisztus nyomdokain: akkor a más emberekhez való viszonyod is gyökeresen meg kell, hogy változzék.

A történet szerint Jézus így szól Péterhez: „Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz halászni.” Ahhoz, hogy egy ember Isten közelében megmaradjon, föltétlenül szükséges az, hogy más emberi lelkeket halászó munkát végezzen szakadatlanul. A Krisztus-követő embert minden másik ember, de kivétel nélkül minden másik ember csak egyetlen szempontból érdekel: hogy azt a másik embert is meg kell nyernie mindenáron a Krisztus számára.

Tekintsd az embereket úgy, mint akik halak módjára úszkálnak, fickándoznak az élet nyomorúságainak a tengerében, és rád, a halászra van bízva, hogy ezeket az embereket a Krisztus hálójába befogjad. Ha nem tudod, hogyan fogj hozzá, fordulj az egyházhoz, segítségedre lesz, alkalmat ad a szolgálatra.

Mindenki megtalálhatja itt bent a gyülekezetben az a helyet, ahonnét a Krisztus hálóját a legjobban kezelheti. Máté evangéliumában le van írva ez a jelenet, hogy Jézus így szól a hajóban lévő halászokhoz: „Én azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” Mt4,19. Bízzad tehát rá magad Jézusra, majd Ő míveli veled is azt, hogy embereket halássz!

Egyszer Péter és János, az ősi hagyomány szerint a Tábor hegyén, szemtanúi voltak Jézus csodálatos elváltozásának: előttük állt a Megváltó teljes isteni hatalmában és dicsőségében. A két apostolt elkábította a mennyei fény, el is feledték a földet, és kérték Jézust, hadd maradjanak most már örökre itt, ne kelljen visszatérniök a sok nyomorúsággal teljes földre a mennyei békesség és ragyogás e gyönyörűségéből.

Jézus azonban mégis leszállt velük a völgybe, és folytatta velük a mindennapi munkát. A mi életünkben is vannak olyan elragadtatott pillanatok, amikor nagyon fájdalmas dolog az ünnepi érzések ragyogó magasságából a hétköznapi munka árnyékos völgyébe leszállani. De mégis meg kell tennünk, mert az életünk nem elragadtatásból, hanem munkából áll.

De ha azt akarod, hogy az elragadtatott, ünnepi percek hatása megmaradjon, sőt fokozódjék a munkanapok völgyében is, akkor fogadd meg Jézus tanácsát: evezz a mélyre, és halássz embereket az Ő dicsőségére! Éppen így lesz részed az igazi Isten-áldásban úgy, hogy már magadban el sem bírod, meg kell osztanod másokkal is.

Tehát evezz a mélyre, és indulj el embereket életre halászni!

Ámen.

Dátum: 1941. november 9.