Joó Sándor Dr.

Szeretném rögtön az elején megmondani, hogy miként a múlt vasárnap az első részből is kihagytam, most itt, a második részből is ki fogom hagyni azt a jelenetet, ami a mennyben történik, a Sátánnak Isten trónja előtt való megjelenését és az egész ezzel kapcsolatos problémát. A Jób-történetnek ezzel a láthatatlan, szellemi hátterével - Isten segítségével - majd a jövő vasárnap külön szeretnék foglalkozni. Most tehát csak egyetlen kérdés köré próbáljuk csoportosítani az Ige mondanivalóját. Ezt a kérdést Jób felesége fogalmazta meg, s értelme az, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nem egyszer teszi föl a világ ezt a kérdést nekünk, hívő embereknek - de nem egyszer teszi föl a saját szívünk is ezt a kérdést saját magunknak. Lássuk hát, milyen feleletet találunk reá az Igében, Jób történetének ebben a most elővett szakaszában.

Láttuk a múlt vasárnap, hogy szinte a derült égből hogyan szakadt Jób életére egymásután a csapások sorozata. Egyik pillanatról a másikra vesztette el vagyonát, szolgáit, nyájait - sőt végül a gyermekeit is, mind a tízet. A boldog, szerencsés ember egyszerre szerencsétlenné, szánandóan nyomorulttá lett. És mégse roskadt össze! Rendületlenül állt a viharban, mert Istenhez ragaszkodott és nem Isten adományaihoz, ajándékaihoz. Isten több és drágább volt a számára, mint az, amit Tőle kaphat! És ha az Istennel való közössége megmaradhat: ez olyan legfőbb jó, ami minden más fájdalmas veszteséget pótol! - Jób tehát rendületlen hittel állta a szörnyű csapásoknak ezt az első sorozatát. - Azt gondolná az ember, hogy ennél több szenvedést, még további csapásokat már nem bírna el egy ember, de nem is volna méltányos! Eleget szenvedett, elég teher van rajta, megérdemelné végre, hogy jobb napokat lásson! Pedig még nincs vége a megpróbáltatásnak. Még mindig nincs a mélyponton. Igénk még további két nagyon súlyos csapásról értesít! Úgy szokták ezt mondani népiesen, hogy a baj nem jár egyedül. A teljes anyagi veszteségéhez, meg a lesújtó gyászhoz most még egy nagyon fájdalmas betegség is jön. Eddig legalább az megvolt, hogy az egészséges szervezet segítségére volt a nagy megrendülésben, most azonban erre sem támaszkodhatott többé. Titokzatos betegség lepte meg az amúgy is súlyosan megpróbált embert, olyan fekélyekkel lett tele az egész teste, amelyek ellen nincs orvosság. Nem tudjuk pontosan, mi volt annak a betegségnek a lényege, de minden valószínűség szerint a legborzalmasabb: a bélpoklosság, a lepra, amiből egyetlen kilátás csak a lassú, de biztos halál felé nyílik. Orvost sem hívhat - miből fizetné -, de mit is tudna segíteni rajta az orvosi tudomány? Hamuban ülve cserépdarabokkal vakargatja a gennyes fekélyeket.

Jó néha egészséges állapotunkban gondolnunk arra, hogy a szenvedésnek milyen iszonyatos tengere hullámzik körülöttünk kórházakban, betegszobákban, hogy rettenetesen rá tud nehezedni Isten keze egy ember életére. Halljuk meg a szenvedő Jób néhány fájdalmas jajkiáltását, amint ott fetreng a kínok között: “Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával, bőröm összehúzódik és megernyed... Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam: akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem.” - panaszolja. (Jób 7,4-5,13,14) Ilyen kínok is vannak! És ha ilyenre gondolunk, vagy ilyent látunk, ugye egyszerre eltörpülnek azok a problémák, amiket olyan nagynak láttunk azelőtt, egyszerre elszégyelljük magunkat azért, hogy tulajdonképpen olyan apró-cseprő dolgok miatt tudtunk panaszkodni, elégedetlenkedni, veszekedni. Az igazi nagy megpróbáltatások alatt szenvedő emberi élet látására megcsendesedik bennünk is a lázadó szív: Hát mi az én terhem X-éhez vagy Y-éhoz képest?! Tudom én jól, hogy az emberi szenvedés puszta látása még nem megoldás a számunkra, de már afelé segíthet. Tehát már csak ezért is jó, ha leülünk egy-egy betegágy mellett, ha meglátogatunk egy-egy úgynevezett “sorsüldözött”, szerencsétlenül járt atyafit, mint Jóbot a három barátja. Aki maga is tudja tapasztalatból, mit jelent a testi szenvedés, milyen terhet rak az emberre a beteg szervezet nyomorúsága minden reggel újra: az tudja igazán, milyen jótétemény, milyen enyhülés a fájdalmak között egy kedves arc megjelenése, egy részvéttel teljes, jó szívű ember meleg, baráti, testvéri kézszorítása, együtt érző tekintete. Ha nem szól is vigasztaló szavakat, mint itt Jób barátai, csak ott van mellette: jelenléte máris napsugarat vihet a sötét betegszobába. Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjalak benneteket - bár most ez nem ide tartozik szorosan -, hogyha nincs is öregek-betegek vasárnapja a gyülekezetekben: ne feledkezzetek meg róluk! A feléjük irányuló szeretetnek bármilyen megnyilatkozása: áldás rájuk és áldás rátok!

De térjünk vissza Jóbra: még egy súlyos csapás éri - most a lelkén! Tudniillik a rengeteg sok veszteségben egyetlen támasza maradt még a felesége, élete társa. Most ezt az egyetlen és utolsó támaszt is elveszíti. Az asszony nemhogy enyhítené, sőt súlyosbítja férje rettentő szenvedését azzal, amit ebben a tragikus órában mond: “...erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 7,9) Borzasztó fájdalmas lehet az, amikor egy embert olyan valaki részéről éri a kísértés, aki a legközelebb áll hozzá, legdrágább neki, onnét jön a támadás, ahonnét legkevésbé várja. Ádámot is Éva kísértette meg, Jézust Péter! Jób felesége szinte a Sátán támaszpontjává, hídfőállásává lesz Jób hite ellen. Úgyis roskadozik már ez a túlterhelt hitélet, segíteni, támogatni kellene, s íme az, aki ezt elsősorban megtehetné: gúnyolja, csúfolja, aláássa, gyöngíti Jób hitét. Hívő ember számára legnagyobb ajándék ebben a földi életben, amit kaphat Istentől, az, ha az élettársa egyúttal hitben is társa, imatársa, gyónó társa, Isten ügyében szolgatársa. És a legnagyobb szomorúság, ha nem az! Hiszen az élettárs az ember életének a másik fele. Ketten lesznek a házasságban egy testté, egy egésszé. Ha az egyik nem úgy hisz, nem úgy remél, nem úgy szolgál, nem úgy viszonyul Istenhez, mint a másik, akkor a másiknak is a hitélete esetleg olyan vergődéssé válik, mint annak a madárnak, amelyik fél szárnnyal próbál repülni. Jóbnál nem így van. Bár a legtöbb magyarázó ezt a helyzetet tartja Jób legsúlyosabb keresztjének, Jób hite még ezt is elbírja.

Jób felesége azért volt súlyos kereszt Jób számára, mert megfogalmazott egy olyan kísértő gondolatot, ami ha befészkelődik a szívbe: mint a termeszhangyák a házat, úgy őrlik meg belülről az ember egész hitéletét. Nézzük csak közelebbről, mit mond: Hallatlan modern ennek a 3000 évvel ezelőtt élt asszonynak a vallásról, Istenről való felfogása. Ma ezt így fogalmaznák meg az emberek: “Hát még mindig olyan szilárdan ragaszkodsz a vallásodhoz, hogy semmi sem tud kiábrándítani? Kigyógyítani? Hát mi hasznod van belőle? Mit érsz el vele? Hát mit ér az egész ügy, ha ahelyett, hogy jutalmazna Isten a szolgálataidért, a tiszteletadásodért, a Benne való hitedért, a Hozzá való hűségedért: éppen ellenkezőleg - ostoroz! Bánt! Nem véd meg a bajtól, hagyja, hogy elbánjon veled az emberek rosszakarata, a betegség hatalma. Mi okot szolgáltattál te minderre? Érdemes ez az Isten a hitre, a szeretetre? Hát meghallgatta, megadta, amit kértél Tőle? Létezik egyáltalán az az Isten, Akiben te hiszel? Hát te még mindig hiszel?” Ugye ismeritek ezeket a hangokat, ugye hallottátok már, talán nem is kívülről, hanem a saját szívetekből! Vagy így talán: “Olyan gyatra emberek a hívők, olyan sok aljasságot műveltek már a papok, meg a templomba járók: hát te még nem ábrándultál ki ebből a gyenge társaságból, te még sohasem csalódtál a keresztyénségben? Mit ért vele az emberiség, hogy sok-sok millió ember 2000 esztendőn keresztül hitt Istenben? Érdemes volt annyit költeni Reá, áldozni Érte, harcolni Érte? Jobbá lett a világ?” Nincs-e igazuk az ateistáknak, akik azt mondják, hogy nem kell ide semmiféle vallás, meg Istenben való hit, úgysem megyünk vele semmire! Lám Jób is hiába strapálta magát, kár volt! Épp úgy utolérték a bajok, mint bárki mást, sőt tán még jobban is! - Ezért mondta a felesége: “Átkozd meg az Istent és halj meg!” Ne törődj többet Istennel, ne higgy többé benne, ne imádkozz többé hozzá, hagyd ott az egész mindenséget, nem érdemes!

Olyan tanács ez, mintha egy meredély szélén lógó embernek, aki alatt sötét szakadék tátong, azt mondanánk, hogy engedje el azt a kötelet, amibe még kapaszkodik! Hiszen ha valaki éppen ilyen helyzetben eltaszítja magától Isten kezét, valóban csak az marad a számára, amit Jób felesége tanácsolt: halj meg! Vagyis az öngyilkosság - vagy az, hogy félrerúgja az ember a lelkiismeret szavát, Isten törvényét, gátlástalanul élvezi ki az élet minden kínálkozó örömét, amíg lehet - ami szintén öngyilkosság, csak más formában. Szinte érzem, amint Jób visszaborzad a sátáni ajánlattól és még jobban belemarkol hite karjával abba a láthatatlan kézbe, amelyik eddig is tartotta. Teljes erejével utasítja vissza a kísértést: “Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (Jób 7,10) Valami egészen megrendítő bizalom nyilatkozik meg ezekben a szavakban. Tehát Jób még mindig bízik. De hát miben? Hogy meggyógyul? Hogy majd jóra fordul minden?! Nem! Nem a szerencse feléje fordulásában bízik, hanem - Istenben! Abban az Istenben, Akit úgy ismert meg, mint Aki igazságos, szerető, jóságos, hatalmas, mindenható - Aki nem tehet rosszat, vagy rosszul valamit. Akinek ő, Jób, most is, így is, nyomorultul is: a gyermeke! Nem változott semmi, mégis mintha földerülne a szenvedő arc, amint mondja: “Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennénk el?!” Ha olyan sok jót elfogadtunk a test számára, ami jó volt a testnek, ne akarnánk elfogadni valami jót a lélek számára is? Olyan dolgokat, terheket, megpróbáltatásokat, amelyek jók a léleknek, amelyek az arcot talán szomorúbbá, de a lelket jobbá, a testet gyengébbé, de a lelket erősebbé teszik? Itt van a titka Jób hitének: száz százalékosan bízik, hadd mondjam így: megbízik az ő Urában, Istenében! És ha ezt megtehette az ótestamentumi Jób, mennyivel inkább mi, az Újtestamentum népe!

Azt mondtam az előbb, hogy mi az én esetleges szenvedésem Jóbéhoz képest?! Most hadd folytassam: micsoda még Jób szenvedése is Krisztuséhoz képest! Jób legalább a jót is elvette az Úrtól, de Krisztus csak a rosszat! Mégpedig a rossz között is a legrosszabbat: Isten haragjának, büntető ítéletének a teljes súlyát! A kárhozat legmélyebb nyomorúságát! Ha volt valaha érthetetlen, meg nem érdemelt, emberileg igazságtalan szenvedés: a Krisztusé volt az igazán! Egy régi próféta így látta ezt a szenvedést előre: “Azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől”. (Ézs 53,4) Érthetetlen volt az a kereszt ott a Golgotán, de nem értelmetlen! Mert értünk történt, a mi megváltásunkért! Emberileg igazságtalan és méltánytalan volt az a szenvedés és kínhalál ott a Golgotán, de mégis Isten szeretetéből történt, mert miattunk és helyettünk történt! Azért vette el Istentől a rosszat, hogy nekünk már minden csak jó legyen, még a rossz is javunkra szolgáljon! Ebben az Istenben, Aki ennyire a javunkat akarja, igazán bízhatunk, megbízhatunk száz százalékig!

Abból indultunk ki, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nos hát: úgy nem érdemes, ahogyan Jób felesége hitt, tehát hogy akkor és addig hiszek, amíg az történik, amit én szeretnék, amit én akarok, ahogyan én képzelem el magamnak! Így nem érdemes! De úgy érdemes, ahogyan Jób hitt: teljesen, száz százalékosan, úgy, hogy kerüljön, amibe kerül, akkor is, életre-halálra az Övé vagyok! Mert ebben a hitben erő van! Ez a hit szinte dacolva mondja: azért sem veszítem el a kedvemet, hiszen Isten nem az erőimhez mért megpróbáltatást ad, hanem a megpróbáltatáshoz mért erőt ad - tehát növekedem általa! Ennek a hitnek másokra nézve is haszna van: Jób hite által 3000 esztendő óta rengeteg szenvedő ember kapott már vigasztalást, erősítést az Úrtól! Úgy hitt, hogy még a szenvedésével is szolgált.

Mondtam már egyszer, hogy az az igazán hívő ember, aki másoknak megkönnyíti, hogy higgyenek Istenben. Akinek a hite jótétemény, segítség, szeretetszolgálat, vigasztalás, áldás a mellette élő emberek számára. Így hitt Jób, így hittek az apostolok, a reformátorok, hitvalló őseink - csakis így érdemes hinnünk nekünk is az Úrban, a mi Istenünkben: Jézus Krisztus által! Ezért könyörögjünk:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
a Golgotán:
Halld könyörgésemet,
és vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek,
Tied csupán.

(466. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 17.

Az a Szardisz, amelyikhez Jézus a Jelenések könyvében lévő eme híres levelét írja, nem nagy, de gazdag és jólétnek örvendő város volt. Annak a lídiai birodalomnak a fővárosa, amelyiknek utolsó királya Krőzus volt. Helyén ma kőtörmelékek halmaza hirdeti a hajdani dicsőséget. A romok között apró kunyhókból álló nyomorúságos falucska húzódik meg Szárt néven. Egy keresztyén utazó, amikor egyszer arra járt, két keresztyén embert talált az egyébként teljesen mohamedán lakosság között. Ímé ennyire beteljesedett az ott lévő gyülekezeten az ítélet: “Ha nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj...!” Hiábavaló volt Jézus intelme, nem vigyáztak, nem tértek meg! Nem hallották meg, amit a Lélek mondott a gyülekezetnek. Mintha a szardiszi gyülekezet egész sorsa illusztrációja lenne ennek a Jézusi kijelentésnek: “Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak!” Talán az egész város tragédiája azon fordult meg, hogy nem volt senki a keresztyén gyülekezetben, aki igazán komolyan vette volna a Lélek beszédét. Ennyire sok függ attól, hogy a gyülekezet meghallja-é, amit Isten szól hozzá. Vajon mi most megértjük-e majd, amit Jézus nekünk akar mondani ezen az Igén keresztül?

“Az a neved, hogy élsz...” Ebből a kijelentésből, jellemzésből úgy látszik, hogy a szardiszi gyülekezet külsőleg rendezett viszonyok között élt, nem volt benne olyan hasadás, mint Korintusban, nem voltak benne táborok, klikkek, pártok, legalábbis nem szól róla a levél. Nem veszélyeztették az evangélium tisztaságát és erejét mindenféle tévtanítások, mint Kolosséban, nem burjánzottak fel közöttük a szekták, jó neve volt a gyülekezetnek az egész országban. Tekintélyes egyházközség volt, békességben élhetett, nem üldözték a tagjait. De talán éppen ez a nagy nyugalmi állapot volt a baja, ebben a nagy nyugalomban aludtak el annyira, hogy Jézus kénytelen ezt mondani rájuk: “halott vagy!” A küzdelemmentes nyugalmi állapot sohasem előnyös a keresztyén egyházra nézve. A keresztyén élet nem nyugalmi állapot, hanem hősi életforma, ott bontakozik ki a maga teljességében, ahol naponként föl kell venni a küzdelmet Krisztusért! A keresztyén élet állandó fronton-létet jelent, még pedig olyan fronton-létet, amelyiken soha sincs fegyverszünet, ott nem lehet tétlenkedni, szunyókálni, elaludni, ott az alvás halált jelent. Nem lehet nyugton ülni! A keresztyénség helye ezen a földön a kereszt alatt van, és a fölöttébb nagy nyugalom kísértés a számára, amiben elbukik, elveszíti hitvalló hevét, megelégszik azzal, hogy élje csendesen a konszolidált, hagyománytisztelő közösség színtelen életét. A magam egyéni keresztyén életén is látom ezt: akkor vagyok lelkileg a leggyengébb, a legelesettebb állapotban, amikor szabadságon vagyok, és azt hiszem, nem vagyok kénytelen küzdeni mások lelkéért, vigasztalásáért, bűnből szabadulásáért, Igével való táplálásáért, - tehát amikor nincs szolgálatom, nem terhel a feladat és a felelősség súlya Isten országáért. Így van ez az egész keresztyén egyházzal, vagy gyülekezettel is: amikor nincs miért küzdjön, áldozzon, harcoljon, szolgáljon, mert mindene megvan, mert minden olyan szépen rendben van, akkor elveszíti szavának az erejét, akkor tiszteletreméltó egyesületté süllyed, nyárspolgárok kis csapatává válik, akik meg vannak elégedve önmagukkal, meg a kispolgári kegyességükkel.

Nos, hát valahogy ilyen látszatélet lehetett Szárdiszban. Úgy látszott kívülről, hogy él, virul, de mindez csak a belső életerők lassú apadását leplezték. Ezért leplezi le Jézus a látszatot: “Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Ezt mondta Jézus egyszer valamikor a szárdiszi gyülekezetnek! Hát nekünk, a Pasaréti gyülekezetünkben az úgynevezett canonica visitatio, az esperesi vizsgálat, amelynek eredményeképpen megállapította a bizottság, hogy ebben a gyülekezetben mind az anyagi, mind a lelki dolgok példamutató szép rendben vannak? Hát ha egyszer Jézus tartana canonica visitatiot? Nem mondana-e nekünk is valami olyanfélét, mint itt a szárdisziaknak? Valami effélét: “az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Mert a mi gyülekezetünknek is jó híre van, jó neve van, az a neve, hogy él! Hogy itt élő gyülekezet van! De atyámfiai, vigyázzunk, mert nem minden élet ám, ami annak látszik! Hajlandók vagyunk az egyház életerejéről nagyon emberi módon véleményt alkotni. Például az egyház életerejét az anyagi ereje szerint mérjük. És azt mondjuk: erős a gyülekezet, ha tehetős emberekből áll. Nos hát, gazdag egyház is lehet halott és koldus egyház is lehet élő. Krisztus egyháza akkor volt a legerősebb, amikor Pál apostol, meg Péter apostol mezítlábas szandálban rótták gyalog az országutakat, és amikor hatalmas, fényes katedrálisok helyett katakombákban és magánlakásokban jöttek össze a hívek Istent imádni. Vagy például nagy kísértés, hogy az egyház életerejét közéleti hatalmával mérjük, a világi politikában is érvényesülő szavával. Nos, megtanulhattuk már a történelemből, hogy nem akkor erős az egyház, ha királyok kénytelenek kanosszát járni hozzá, és nem az a gyengesége, ha a hívek lélekszámával mérjük az egyház életerejét. Nagy öröm látni a sokaságot, de a tömeg még nem biztos, hogy az élet jele. Virágvasárnapján is rengetegen hallelujáztak Jézus tiszteletére a jeruzsálemi utcákon. Ma is lehetnek az egyháznak halott tömegei is. Ne csaljanak meg hát a nagy számok: nem annyian vagyunk, mint amennyit nyilvántartunk. Egyedül az Úr ismeri az Övéit!

Tehát, egy templomot zsúfolásig megtöltő, szépen adakozó, Igét hallgatni szerető és zsoltárokat buzgón éneklő gyülekezetnek is mondhatja Jézus: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Sőt, csakis Jézus mondhat ilyet. Ez annyira súlyos kijelentés, olyan halálosan komoly megállapítás, hogy csak akkor nem túlzás, csak akkor van értelme, ha maga Jézus mondja. És vajon mondja? Nekünk is? Döntse el ki-ki magában önmagáról, ne a másikról; te magad személyesen élsz-e igazán, vagy csak az a neved, hogy élsz, valójában azonban halott vagy? És itt az élet nem azt jelenti, hogy valaki létezik, beszél, mozog, cselekszik, lélegzik, eszik, iszik, hanem azt, hogy az ember tudja is, hogy miért él, hogy mi az értelme annak, hogy létezik, beszél, mozog, cselekszik, lélegzik, eszik, iszik. Tehát ez az élet itt egy magasabb rendű, egy más minőségű életet jelent. Röviden és egyszerűen azt az életet, amire Jézus mondta egyszer: Én vagyok az élet! Tehát az az ember él igazán, a szónak bibliai értelmében, aki Jézussal él együtt, aki Jézusban él, aki Jézus által él, Jézus Lelke erejében és vezetése alatt él, aki Jézusért él, vagy még egyszerűbben: akiben Jézus él. Az él, akinek a szája által Jézus szól, akinek a keze által Jézus segít, akinek a szívével Jézus szeret, akinek a pénzével Jézus gazdálkodik, aki majd ha meghal is, él! Az az ember él, akiben Jézus befogadásával elkezdődött az örök élet. Ha valakiben nem él Jézus, az akkor is halott, ha egyébként gyorsan mozog, sokat beszél, nagyokat cselekszik. Éppen erre mondja Jézus: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Ilyen halottan, ahogyan itt Jézus mondja, ilyen halottan is lehet a vallásosság külsőségeit gyakorolni. Lehet halottan templomba járni, adakozni, igét hallgatni, imádkozni. Az élő és a halott imádság között tudjátok mi a különbség? Az, hogy az élő imádság nyomán isteni cselekvés, isteni akció indul meg, mennyei erő lesz nyilvánvalóvá. Például meggyógyul egy beteg, vagy megnyílik egy börtönajtó, mint Péteré annak idején, vagy megoldódik egy probléma. Tehát valami olyan történik, amiben nyilvánvalóvá lesz Isten ereje. A halott imádságban pedig nincs semmi ilyen erő, csak szavak...

Van élő és halott szolgálat. Az egyikben a Szent Lélek tüze ég, a másikban az emberi nagyot akarás lángja lobog. Az egyik nyomán ébredés támad, a másik csődbe fullad. Az egyik, az élő szolgálat: fölindít, a másik, a halott szolgálat: kimerít. Van élő és halott hit. Az egyik, az élőhit: mindig újabb lelkeket hódít meg Jézusnak, világosságánál bűnösök találnak rá a kegyelemre. A másik, a halott hit: mindig a maga tehetetlenségén nyavalyog. Azt mondottam: ki-ki döntse el önmagában önmagáról, nem neki mondja-e Jézus: “Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy” ?

Kellemetlen az ilyen kemény szót hallani, mert az ember sohasem tudja kivonni magát alóla. De Jézus nem azért állapítja meg ezt a súlyos diagnózist, hogy kétségbe ejtsen vele, hanem hogy életre keltsen általa. Ez még nem az örök halál állapota, lehet még belőle felébredés. Ezért hangzik a nagy fölhívás: vigyázz! Éppen mert ilyen keményen szól Jézus, ez mutatja, hogy nem mondott le még az ilyen látszatéletről sem, még az ilyen halottakról sem. Megráz, mint égő házban az alvót, ránk kiált: Vigyázz! Ébredj föl, veszély fenyeget, az örök halál!

“Erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” Különös parancs. Hogyan tudjam én erősíteni a halófélben lévőket, mikor én magam is halott vagyok? Pedig így kell tenni! Éppen azért erősítsd te a többi halófélben lévőt, hogy általa te magad erősödj meg újra, és támadj fel az új életre. Akinek gyenge a hite, forduljon a még gyengébb hitűek felé és erősítse őket. Aki szomorú, keresse föl a nálánál is szomorúbbakat, és vigasztalja őket. Akiben kialudt a buzgóság, próbáljon ébreszteni más alvókat. Aki megfáradt a keresztyén életben, vagy a bűneivel szembeni harcban, segítsen harcolni és győzni másoknak. Akinek kihűlt a szíve, próbáljon életre melengetni egy még nálánál is didergőbb lelket. Aki idegenbe tévedt, fogjon kézen valakit és vezesse haza. Akit már-már agyonnyom a saját terhe, vegye át magára valaki másét is. Ilyen furcsa törvénye van a megmaradásnak, a felébredésnek!

Ha egy keresztyén ember nem erősíti a környezetét, az halott keresztyén! Ha egy keresztyén ember nem jelent erkölcsi megerősödést ott, ahol van, akkor az halott. Csak akkor élünk Krisztusból való életet, ha másokat is éltetünk vele. “Erősítsd azokat, akik halófélben vannak.” Vagyis akik bármi szempontból erősítésre szorulnak, mert gyengék a hitükben, vagy az erkölcsi magatartásukban, vagy az anyagi viszonyaikban, vagy a házaséletükben, vagy bármi egyéb vonatkozásban. Ilyenek pedig bőven vannak, ugye, talán rögtön otthon a családban is, vagy a barátaid között. Próbáld meg erősíteni a halófélben lévőket, élni fogsz magad is, mert kénytelen leszel mindig újra te magad is az Élet forrásához menekülni életért. Kénytelen Krisztust mindig újra venni az, aki a Krisztust vinni akarja, adni akarja!

“Aki győz, az fehér ruhába öltözik, és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt.” (5. vers) Vagyis aki a lelki álom halálos kísértéseit legyőzve hozzáfog a halófélben lévők megerősítéséhez “az fehér ruhába öltözik”, vagyis a bűnbocsánat tisztaságában áll Isten előtt, és teljesen bizonyos lehet abban, hogy neve az Élet könyvéből soha nem fog kitöröltetni. Vagyis, akinek van füle és hallja, mit mond most ezen az Igén keresztül a Lélek a gyülekezetnek, az, ha halott volt is, most általment a halálból az életbe!

Kiáltsuk hát együtt egymásnak:

Ébredj, bizonyságtévő Lélek! A várfalakra őrök álljanak,
Kik bátran szólnak s harcra készek, Ha éj borul le, vagy ha kél a nap.
Hívásuk zengjen messze szerteszét,
Az Úrhoz gyűjtve népek seregét! (396. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1959. június 28.

Régóta szeretnék már tisztázni itt a gyülekezetben egy olyan kérdést, amelyik az utóbbi időkben egyre jobban kezdi foglalkoztatni a keresztyén egyházi közvéleményt, mindenütt a föld kerekségen, a mi hazánkban is. Az a kérdés ez, amiről alapigénkben is szó van: a betegség és a gyógyulás kérdése. Úgy gondolom, legjobb alkalom erre most nyílik, amikor gyülekezetünkben - mint tudjuk - éppen az öregek-betegek vasárnapját tartjuk. Arról szeretnék hát beszélni, hogy mit mond az isteni kijelentés a betegség és a betegségből való gyógyulás problémáiról.

Az általános emberi felfogás azt tartja, hogy az egészség természetes állapot, a betegség pedig természetellenes állapota az embernek. De a hit szemével nézve a dolgot, éppen megfordítva kell látnunk, vagyis úgy, hogy a betegség a természetes állapot, a bűnbe esett ember természeti állapota. A betegség a halál csírája az emberben. Minden betegségben a legnagyobb betegség: a halál jelentkezik valamiképpen. Minden rosszullét arra emlékeztet, hogy halandók vagyunk és minden gyógyulás tulajdonképpen csak elhalasztása a meghalásnak. Valaki azt mondta egyszer, hogy a beteg ember: meghívott ember; a haláltól eljegyzett, a haláltól megszólított ember! Vagyis olyan, amilyenek mindig vagyunk, de egészségesen elfelejtjük. Nos: a betegség arra emlékeztet, hogy a földi élet rövid, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük! Sőt, a betegség nemcsak bejelentése, kopogtatása a közelgő halálnak, hanem már maga is az emberben jelenlévő halál szimptómája, mintegy kifejezése az ember ősbetegségének. Annak, hogy réges-régen, kezdetben leszakadt az életünk éltető talajáról, az Istennel való közösségből, kiesett a paradicsomból, a boldog tökéletesség állapotából.

Tehát a betegség nemcsak biológiai folyamat, nemcsak szervezeti és szerkezeti zavar a testben, hanem a betegség már csak jel, ami egy mélyebb metafizikai zavarra utal. Arra, hogy az ember egész egzisztenciája beteg - megromlott - a bűn miatt. Ne úgy értsük ezt, hogy ha valaki gyermekparalízist kap, azt kell vizsgálnia, milyen elkövetett konkrét bűnéért van rajta büntetésképpen az a betegség. Nem! Nem ilyen összefüggés van a bűn és a betegség között, hanem, mivel az ember emberi létének a gyökerében nincs rendben: ebből kifolyólag egész természete is összekavarodott. Ezért mondtam az előbb, hogy az ember természeti állapota a betegség, halálos betegség, mivel az ember természete a bűn miatt halandó. Magában hordja a halált, a meghalás kényszerét, ezért embernek lenni és betegnek lenni: ez a két dolog nem választható el egymástól. Csak Isten mindenekre kiterjedő és mindenütt működő általános kegyelme az, ami fékezi a halált: ezért létezik viszonylagos egészség is a földön, az emberek között. Először tehát ezt kell tisztán látnunk.

Mivel ilyen kapcsolat van a betegség és a bűn között, ebből az következik, hogy kapcsolat van a bűnből való megváltás és a gyógyulás között is. Ezért van az, hogy Jézus körül, Aki azért jött a földre, hogy megváltson a bűntől és annak minden következményétől: sorra gyógyultak a betegek. Jézus személyében szinte betört ebbe a bűntől megfertőzött világba a gyógyító isteni hatalom. Ilyen adataink vannak erről: “És kérék vala Őt, hogy csak az Ő ruhájának peremét illethessék. És akik illeték vala mindnyájan meggyógyulának.” (Mt 14,36) Jézus személyében mintegy koncentrálódik az Isten országa, ami pedig nem egyéb, mint helyreállítása annak, amit elrontott a bűn. Ezért menekül Jézus elől az ördögi hatalom, a halál, azért gyógyulnak keze érintésétől betegek, mert az eljövendő Isten-országában, amikor a megváltás erői már kiteljesednek a világon, nem lesz többé bűn, betegség és halál! Tehát a betegségből való gyógyulás a bűn miatt megrontott emberi állapot helyreállításának egy része az eredeti állapotra Krisztus által, Aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. A test gyógyulását úgy tekinti a Biblia, mint jelét annak a megváltásnak, ami majd Jézus visszajövetelével teljességre jut a teremtettségben. A testi gyógyulás testünk jövendő megváltásának az előjele. Nem a test végleges megváltása, hiszen akármilyen csodálatos gyógyulás után újra megbetegedhet az ember, s egyszer a meggyógyult embernek is meg kell halnia valamiben. Jézus a halált legyőzte ugyan, de még nem semmisítette meg. Most még a halál árnyékában élünk, bármennyire igaz is, hogy a feltámadás fénye már átsugárzik rajta. A betegségből való gyógyulásban mindenesetre már az a megváltó erő működik, amelyik végül teljes diadalt vesz majd a halálon!

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden gyógyulás tulajdonképpen csoda, annak a kegyelemnek a csodája, ami Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá számunkra. Hiszen Ő volt az, Aki betegségeinket viselte, fájdalmainkat hordozta, Akinek a sebeivel gyógyulánk meg. (vö. Ézs 53,4-5) És ez akkor is érvényes, ha nem hit által történt a gyógyulás. Egyedül Jézus Krisztus az elrontott emberi élet gyógyítója. Krisztus megváltó ereje működik akkor is, ha a fejfájást aszpirin tabletta mulasztja el, vagy a magas vérnyomást vasolasztin injekció húzza le. Ezért, még egyszer: minden gyógyulás csoda, része annak a tulajdonképpeni egyetlen csodának, amit Jézus Krisztus jelent ebben a világban, tehát annak, hogy Isten megkönyörült az elnyomorodott, elromlott emberi életen. Minden gyógyulás jele annak, hogy Isten megváltói erői működnek a világban. Nem az orvos gyógyít, sem a gyógyszer, mint ahogyan nem is az imádság és nem a hit gyógyít, hanem az Isten. Az orvos, gyógyszer, vagy az ima és a hit csak eszközök, amelyeken át elér Isten, hogy az Ő erejét a mi erőtlenségünkben érvényesítse. Ha ezt szem elől tévesztjük, vagy a vallásos, vagy a tudományos mágiába esünk. A mágikus beállítottság az, amelyik minden eredményt az előírt cselekményektől, szavaktól vagy szerektől vár, amelyik bűvös erőt tulajdonít orvosnak, vallásos cselekményeknek. Például azt hiszi, ha elmond egy bizonyos imaformulát, akkor a beteg meggyógyul. Vagy bevesz egy pirulát és minden rendben van. Egy hívő orvos egyszer így hárította el magáról a dicsőséget: “Én csak bekötöttem a sebet, Isten pedig meggyógyította.” A hívő keresztyén beteg pedig úgy tekinti az orvost, mint az Úr eszközét, munkatársát az Ő isteni munkájában. Igen, szabad, lehet azért könyörögni, hogy használja fel az Úr az orvost, meg a gyógyszert a mi életünknek a betegségtől való megszabadítására.

Persze az is megtörténhet - nem az orvosi tudomány lenézése miatt, hanem Isten mindenhatóságának a bizonyosságában -, hogy egy hívő beteg lemond az orvosi tudomány igénybevételéről, segítségéről és közvetlenül Istentől várja és kéri el a gyógyulást. Éppen úgy, miként olyan emberek is vannak, akik hitből az összes földi javakról lemondanak és teljesen csak hitből élnek. De nem mondják hitetlennek azt, aki nem így cselekszik. Az egyház hitetlensége nem abban van, hogy tagjai az orvostudomány segítségét veszik igénybe - hiszen az az Isten kegyelmének az ajándéka -, hanem abban, hogy a gyógyulást nem Annál keresik, Aki azt egyedül adhatja, akár emberi közreműködéssel, akár anélkül. Világosan kiderül ez abból az utasításból, amit itt Jakab apostol ad a gyülekezeteknek arra az esetre, ha valaki megbetegszik közülük, íme azt mondja: “Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében.” (Jak 5,14) Tehát a gyülekezetben a beteg ne maradjon magára, nyújtsa ki a kezét a gyülekezet után és a gyülekezet ragadja meg a beteg kezét, fonjon köré imagyűrűt, segítsen kérni néki az Úr gyógyítását, megtartó erejét, segítsen neki hinni az Úrban, hiszen a gyógyulás elfogadója a hit. Nem a hit gyógyít, hanem Jézus Krisztus gyógyít a hit által. A hit az a pszichológiai állapot, ami lehetővé teszi, hogy Jézus olyan közel jöjjön az emberhez, hogy benne az Ő isteni munkáját elvégezhesse. A hit a személyiségnek az az állapota, amiben Isten az Ő hatalmát kiteljesítheti. Ezért mondja az apostol, hogy imádkozzanak a beteg felett.

Azt is mondja Jakab, hogy kenjék meg olajjal. Van olyan magyarázat, mely szerint a korabeli gyógymódot, a mindenre alkalmazott gyógyszert ajánlja az apostol a gyülekezeteknek a betegek gondozásánál: a fájó testrésznek gyógyító-olajjal való bedörzsölését. Nem tartom valószínűnek, hogy ezt jelentené az utasítás. Még kevésbé egy, a halálra előkészítő utolsó kenet-szerű eljárást. Hiszen éppen nem a gyógyulás reményéről való lemondás van itt, hanem az olaj végig az egész Bibliában az Úr szolgálatára való odaszentelés jele. Azt jelentette tehát, hogy azért gyógyuljon meg a beteg, hogy még jobban odaszentelhesse magát az Úrnak. Tehát nem maga a gyógyulás a cél, hanem a gyógyulás csak eszköz, ami által az Úr egy addig beteg embert odaadóbb és hűségesebb szolgálatra tesz képessé. Azért gyógyítja meg, hogy jobban szolgálhasson Neki. De az is lehetséges, hogy nem a gyógyulás által, hanem éppen a betegség által akarja azt tenni az Úr - vagyis a betegséget akarja az illető számára is, meg a környezet számára is áldások forrásává tenni.

Azt mondtam: minden gyógyulás csoda. De vajon nem lehet-e a meg nem gyógyulásban is néha szinte még nagyobb csoda: az, hogy egy ember egyakaratúvá formálódik az Isten akaratával! Az az olajjal való megkenés bizonyára annak a jele volt, hogy az a beteg akár a gyógyulásával, akár a betegségével, vagy akár a halálával, mindenképpen Isten jóságát, dicsőségét hirdesse. Hiszen a legnagyobb csoda ezen a világon maga Jézus Krisztus. Az Ő személye, az Ő küldetése, munkája, Isten szeretetének a mi testünkben és vérünkben való kijelentése, a bűnök megbocsátásának a csodája. A lelki gyógyulás a bűnbocsánat által mindig nagyobb értékű, mint az, hogy néhány évvel tovább járhassam a földi élet útjait. És Jézus mindenekfölött ezért jött e világra: megbékéltetni Istennel bennünket. Azért jött, hogy elhordozza helyettünk Isten haragját, levegye rólunk bűneink terhét, a kárhozatot és mi a bűnbocsánat kegyelmében igazakként állhassunk meg az Isten előtt. Ez a legfőbb adni valója Istennek a bűnös ember számára.

Ezért halt meg és támadott fel Jézus a halálból! Ez az egy szükséges dolog: az Istennel megbékélt élet a Krisztus áldozatáért. Mit érsz vele, ha gyógyultan és makkegészségesen kárhozol el?! De ha bűnbocsánatot kaptál: annál többet és nagyobbat már nem kaphatsz! Ha még gyógyulást is kapsz a betegségből, az már csak ráadás, külső jel, hitelesítő pecsét a bűnbocsánaton. Testileg is meggyógyíthat az Úr bármilyen betegségből, van hatalma rá és meg is gyógyít bizonyosan, ha a te életednek az Ő dicsőségére nézve hasznosabbá tétele érdekében úgy látja jónak! De akkor sem a testi gyógyulás a fő cél, hanem amit így mond Jakab: “És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki”.

Igazi segítség ott van - akár történik gyógyulás, akár nem -, ahol kapcsolat jön létre Jézussal. És ez a gyülekezet feladata! De itt megint vigyázzunk, nem arról van szó, hogy az imádság valamiféle módszer, vagy gyógymód, vagy olyan lelki eszköz, amivel az ember befolyásolhatja az Istent, azt téteti vele, amit óhajt. A betegért való imádság nem varázslat, nem ráolvasás, hanem hittel való keresése és boldog megtalálása Isten akaratának. Belefogódzás abba a kézbe, amelyik a kegyelmet adja és arra is hatalma van, hogy felsegítsen és meggyógyítson. A gyülekezet szeretetének és imádságának olyannak kell lenni, mintha egyik kezünkkel a beteg atyánkfiai kezét fognánk, másikkal Jézusét és így fejeznénk ki láthatólag és érezhetőleg is a kontaktust az Úr és a beteg között. Bár maga az Úr tanítana úgy szeretni és imádkozni bennünket, hogy a mi atyánkfiai, akik betegség vagy az öregkor gyöngesége miatt nem tudtak eljönni közénk, valóban most az Ő bűnbocsátó, vigasztaló, megtartó, gyógyító erőit megéreznék és velünk együtt áldanák az Élet Urát!

Ámen

Dátum: 1958. június 8. Öregek-betegek vasárnapja.

Amikor mi szülők, keresztszülők, felnőttek gyülekezete körülvesszük azt a fiatal sereget, amelyik első alkalommal sereglik ide az Úr asztala köré a konfirmációi ünnepségre: tele van a szívünk mindenféle jókívánsággal, áldáskéréssel, imádsággal. Szeretnénk mindnyájan valami szépet, jót, maradandót mondani, olyat, aminek ezek a mi konfirmandusaink hasznát vehetik majd az életben. Nos hát, én is így szeretném most hirdetni az Igét. Én már nagyon sok mindent elmondtam nekik, amíg az elmúlt hónapok folyamán idáig érkeztünk az előkészület folyamán, most közvetlenül a konfirmációi hitvallás és fogadalomtétel előtt egy szomorú történetet szeretnék még elmondani, egy elrettentő példát: Démás esetét. Próbáljuk meghallani rajta keresztül Isten szavát.

Egy rövid híradás szól erről az emberről, ennyi az egész: “Mert Démás engem elhagyott a jelenvaló világhoz ragaszkodván...” Szinte érződik a sorokban az a szomorúság, ami Pál szívét elfogta, amikor erről az esetről Timóteust tudósítja. Pláne, ha tudjuk, hogy az apostol, amikor ezt a levelet írja a börtönben, a gyilkos Néró császár foglya, a halálos ítélet végrehajtását várja. És éppen most hagyta cserben ez a Démás, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, amikor leginkább számított a barát, a testvér hűségére, bátorító szeretetére. Éppen akkor dezertált ez az ember, lépett ki a Krisztus követéséből, amikor veszélyben volt a Krisztus ügye, amikor minden hívő ember kitartására lett volna szükség. És éppen Démás! Az a Démás, aki évekkel azelőtt boldogan ismerte meg Jézust, szívvel-lélekkel indult el a keresztyén hívő élet útján - talán éppen úgy, mint ti mostan. Lelkesen segített Pálnak terjeszteni a Krisztus evangéliumát, akire mint meghitt munkatársra, rábízhatta volna az apostol az evangélium ügyét, aki folytathatta volna az apostol munkáját az apostol halála után. És éppen ez a Démás elhagyta! A legkritikusabb pillanatban hagyta cserben az apostolt és az egyházat. Elment Thesszalonikába. Távozása az egész keresztyén gyülekezetre leverően hatott. Talán megdöbbenve, suttogva adták tovább a hírt egymás között: Hallottad? Démás árulóvá lett! Démás itt hagyott bennünket!

Mindig megdöbbentő és szomorú az, amikor Krisztus gyülekezetének valamelyik tagja úgy viselkedik, mint Démás. Nincs szomorúbb annál, mint mikor valaki, aki elindult Krisztus követésének az útján, meggondolja magát és egyszer csak letér erről az útról, kiválik a hívők közösségéből, cserben hagyja az egyházat, hátat fordít Krisztusnak! Tudom, hogy ti nem ezt akarjátok tenni, sőt! Éppen most fogadjátok majd meg, hogy hűséges követői maradtok egész életeteken át Jézusnak, de éppen azért, hogy ezt a hűségfogadalmat igazán komolyan vegyétek, hadd mondjam meg nektek, hogy ha közületek valaki mégis Démássá lenne, akkor ezzel többet ártana a Krisztus ügyének, mint Néró császár, aki Pál apostolt kivégeztette. Krisztus ügyének nagyobb kára van abból, ha egy elindult lélek, ha egy hűségfogadalmat tett ember később mégis hátat fordít Krisztusnak és az Ő gyülekezetének, mintha el sem indult volna. Mert az ilyen Démás arról tesz bizonyságot a világ előtt, hogy miután megpróbálta Krisztussal az életet, rájött, hogy mégis jobb nélküle! Senki nem kompromittálja annyira a keresztyénséget, mint az, aki hűtlen lesz hozzá! Mert az ilyen ember igazolja a világnak azt a véleményét, hogy nem érdemes követni Jézust, nem ér semmit az egész...

Dehát miért ment el Démás, mi volt az oka annak, hogy cserben hagyta Pált? Íme, így szól erről az apostol: “E jelenvaló világhoz ragaszkodván”. Mi az, hát ezt sem szabad, nem szabad szeretni ezt a világot, amiben élünk? A hívőnek világot megvető, világot kerülő embernek kell lennie? Nem! Nem erről van szó! Persze, hogy szabad szeretni a világot, sőt kell! Hiszen Isten is úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte... És Jézus is nagyon-nagyon szerette ezt a világot! Gyönyörködött a mező liliomában, a madarak énekében, a kisgyerekek játékában. Tudta becsülni a földi javakat, amiért ellenségei egyenesen “nagyétkűnek és részegesnek” csúfolták, és könnyek csillogtak a szemében, amikor arról beszélt, hogy a szép Jeruzsálemben kő kövön nem marad. És minden Krisztust követő hívő ember jól teszi, ha szereti ezt a világot, azaz ragaszkodik családjához, szereti a hazáját, lelkiismeretesen végzi a munkáját, szorgalmasan tanul és műveli a tudományt, kedveli a sportot, a természetet, mert ez a világ - a jelenvaló világ, ahogyan Igénk mondja - az, amiben naponta benne élünk, forgolódunk, munkálkodunk, pihenünk, szórakozunk. Bár minden hívő ember annyira szeretné ezt a világot, hogy kitűnne a többi fölött mint jó munkás, híres művész, nagy tudós, kiváló sport-ember, turista, hazafi... Nem ez a baj! Sőt, ez minden Krisztusban hívő embernek kötelessége! Démás esetében nem erről volt szó! Sőt, én azt hiszem, hogy még csak nem is arról, hogy a világ fertelmességeit, csúnyaságait, ocsmányságait kedvelte volna meg. Nem tartom valószínűnek, hogy a tékozló fiú útján távozott volna el Páltól, vagyis hogy az ital, kicsapongás, paráznaság vonzásának engedve züllött volna le a disznók vályújáig. Nem! Nem erről van szó! Nemcsak akkor hagyja cserben valaki Jézust, ha elzüllik és hitvány emberré válik. Nagyon valószínű, hogy miután eltávozott Thesszalonikába, ott igen tiszteletreméltó honpolgárként kezdett valami új foglalkozásba... Mégis azt írja róla Pál: cserben hagyott.

Nem a jelenvaló világhoz való ragaszkodás tehát a baj. Hanem micsoda? Az, ha úgy ragaszkodik valaki e jelenvaló világhoz, hogy cserben hagyja miatta Jézus ügyét. Tehát amikor úrrá válik fölötted a világ, e világnak valamilyen dolga, gondja, szépsége, rútsága - Krisztus helyett! Amikor lefoglalja a szívedet ez a jelenvaló világ egészen! Amikor megtölti az életedet, megszabja a gondolataidat, amikor e világ lesz a legfőbb kincsed. Mert ám legyen tiéd ez a világ, de te ne légy soha ezé a világé! Legyen a tiéd a sport vagy művészet legmagasabb foka, de te ne légy soha azé! Te mindig maradj meg a Krisztusénak! Mert így marad egyensúlyban az életed! Szeresd e világot és menj bele e világ problémáiba, de mint Krisztus megváltott gyermeke; szeresd mint Krisztus követője, menj mindenüvé mint Krisztus szerelmese, segítsd megoldani e világ mindenféle problémáját minél jobban! Mindig mint Krisztus követője, tanítványa, munkatársa! Szórakozz, kirándulj, sportolj, tanulj, dolgozz, mindent csinálj, amit csak kell, de mindig mindent úgy, hogy a szíved közben maradjon Jézus Krisztusé!

Démásnál az volt a baj, hogy a szívét kezdte hatalmába ejteni a világ és egyszer csak elment... Bizonyára nem úgy történt a búcsúzása az apostoltól, hogy odaállt az apostol elé és így szólt hozzá: Ég veled Pál, én megyek, mert ezt a világot jobban szeretem, mint Jézust! - nem így szokták cserben hagyni Őt a követői. Másként. Démás is bizonyára sajnálkozását fejezte ki, hogy neki most halaszthatatlan ügyben el kell mennie Thesszalonikába. Levelet kapott, nem halaszthatja tovább a dolgait, ezt Pálnak is be kell látnia, ő igazán sajnálja, de hát... Persze, hogy belátta Pál, belelátott Démásba, látta, hogy a szíve elfordult az Úrtól. Ilyenkor már nem lehet erőszakolni, hogy de maradjon, ne menjen! Ha valakinek bármi egyéb fontosabb, mint Jézus: az előbb-utóbb úgyis elmegy!

A múltkori evangélizációról is bizonyára nagyon tiszteletreméltó okok miatt maradtak el azok, akik nem jöttek el. Például név szerint is meghívtam a tavaly konfirmált negyven fiút és leányt és eljött közülük három. Ha megkérdeznénk a többit, miért nem jött el, egy sem mondaná, hogy kérem tessék nekem békét hagyni, én jobban szeretem a világot, mint Jézust, - hanem ki-ki elmondaná, hogy neki milyen halaszthatatlan dolga volt, ezt be kell látnia mindenkinek, hogy ő most nem ért rá, mert... Persze, hogy belátom, belelátok a lelkébe. Még csak egy év telt el, de a világ dolgai máris fontosabbá váltak számára, mint Jézus! Így kezdődik a Démás útja. Meg úgy, hogy most nem érek rá Bibliát olvasni, most nem tudok úrvacsorát venni, mert nem készültem rá, meg most fáradt vagyok imádkozni, most fontosabb és sürgősebb dolgom van, mint Jézus ügye. És az ember észre sem veszi, hogy máris elindult a Démás útján. Máris útban van, hogy cserben hagyja Jézust!

Testvérek! Hadd mondjam néktek, hogy Jézushoz odamenni nem is olyan nehéz, mint mellette hűségesen mindvégig kitartani. Ennek a világnak rettentő erős a sodrása: mindenképpen el akar szakítani az Úrtól téged is, és el is sodor téged is, egészen bizonyosan, mint a ki nem kötött csónakot a folyóvíz sodra, ha nem ragaszkodsz sokkal jobban Jézushoz, mint a világhoz!

Mi lett Démás sorsa azután? Nem tudjuk. Kétféle hagyomány keringett róla a régi világban. Egyik az, hogy Pál leghevesebb ellensége lett belőle. Júdássá lett. Van ilyen is. Azok között is, akik pedig konfirmáltak valamikor, valamelyik református templomban. A hűtlenségből könnyen lesz gyűlölet. Ide vezethet az, ha valaki jobban ragaszkodik a jelenvaló világhoz, mint Jézushoz. A másik hagyomány szerint Démás később mégis visszatért. Ez is lehetséges. Hiszen amikor Démás fogta magát és elköltözött Thesszalonikába, valaki más is elutazott oda: Jézus! Ő mondta, hogy a jó Pásztor utánamegy az elveszett juhának. Jézus csendben ráteszi a kezét a vállára annak, aki Őt a világ szeretete miatt cserben hagyta és azt mondja neki: Gyere vissza, te Démás, hiszen te az Enyém vagy, neked itt a helyed, a gyülekezetben az Én asztalomnál, az Én szolgálatomban, az Én oltalmam alatt!

Drága testvéreim, fiatalok és idősebbek! Ne hagyjátok el Jézust, megszabadulni úgysem tudtok Tőle! Ha előbb nem, az utolsó ítéleten mégis vissza kell térni Eléje mindenkinek. Mindazt, amit ezen a konfirmációi ünnepségen el akartam mondani néktek, hadd foglaljam össze Jézusnak ebben az Igéjében: “Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad, akképpen ti sem, hanem ha énbennem maradtok. Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket, maradjatok meg ebben az én szeretetemben.” (Jn 15,4-9)

Ámen.

Dátum: 1959. május 31. Konfirmációi délután.

A fölolvasott Ige nyomán fölöttébb ellentétes érzések viaskodnak az ember lelkében: ez az Ige egyaránt lesújt és felemel, elszomorít és megvigasztal. És azt hiszem, a pünkösdnek éppen ez a jellege: az ünnep szégyenít meg a legjobban, és az ünnep támaszt legnagyobb reménységet bennünk. Itt látjuk meg leginkább azt a szomorú tényt, hogy milyennek kellene lennünk és milyenek vagyunk, de azt a vigasztaló ígéretet is, hogy mivé lehetünk a Szentlélek által! Erről szeretnék most beszélni, a pünkösdi Lélek lesújtó és felemelő munkájáról, de előre hadd mondjam meg: Isten Lelke csak akkor emel fel, ha előbb lesújtott, csak azt vigasztalja meg, akit előbb megszomorított, csak azt biztatja megújult reménységgel, akit előbb megszégyenített! Istennél olcsó vigasztalás nincsen. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők - csak ők - vigasztaltatnak meg! Bár mi is most így kapnánk a Szentlélek vigasztalását: igazán megszomorodva, nagyon mélyre lealázkodva! Erre a megszomorodásra és megalázkodásra, meg is van minden okunk.

A próféta elé szomorú látvány tárul. Csatateret lát, amelyen az elesettek megszáradt holttestei hevertek szerteszéjjel. Csak a csontok voltak már meg, azok sem egymással hajdani összefüggésben, hanem szétszóródva, megfehéredve a tűző keleti napon. Sehol egy szikrája az életnek! Szinte hallatszik a halál csendje. Ezzel a szomorú képpel fejezi ki a próféta Izráel népének állapotát a babiloni fogságban. Ilyen kivetett, szétszórt, elszáradt, szomorú állapotban tengődött ott a nép az idegenben, messze hazájától. Az élet megújulásának, az újra megéledésnek minden reménye kizártnak látszott, ha csak valami csoda nem történik!

De hát mi közünk nekünk ehhez a régi-régi látomáshoz? Az, hogy a halálnak ez a mozdulatlansága és reménytelensége - sajnos - egyáltalán nincs messze tőlünk. Én magam is sokszor úgy látom a mi egyházunk életét, meg a gyülekezetünk életét, meg a magam életét is, de a tiéteket is, mint ahogyan Ezékiel látta Izráel házát abban a szomorú völgyben! Néha nagyon hangosan szól a lelkemben Isten Igéjének a figyelmeztetése: “Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” És amikor a magunk gyülekezeti és egyéni hitéletét ahhoz hasonlítom, amit Ezékiel látott: azt ne higgyétek, hogy ez igazságtalan túlzás, vagy csak afféle szónoki kifejezés, nagyotmondás! Nem! Halálosan komolyan mondom! Mert így látom! Hadd világítsam meg néhány példával: Akkor látjuk, mennyire halottak vagyunk, ha meggondoljuk, hogy milyennek kellene lennünk. Annak az első pünkösdnek az egyik legnagyobb csodája az volt, hogy a legkülönbözőbb emberek teljesen és tökéletesen megértették egymást. Valahogy olyan nyelven szóltak az apostolok, a Krisztus követői, hogy tizenkét különböző országból összesereglett minden rendű és rangú emberek a maguk nyelvén hallották őket szólni. Az egyház olyan alakulattá lett ebben a világban, ahol végre nem volt többé különbség egyik ember meg a másik között, ahol végre leomlott a válaszfal egyik nép meg a másik nép között, ahol végre egymásra talál az emberi társadalomnak az egyik rétege, meg a másik. Az egyház végre az a hely lett a földön, ahol a szeretetben összeforrva egy közös test tagjaiként élhetett, együtt zsidó meg görög, az úr meg a rabszolga, a férfi meg a nő. Ilyen volt és ilyennek kellene lennie az egyháznak.

És óh, de nagy szükség lenne ma az ilyen egyházra! De nagyon kellene ma egy olyan igazán élő Krisztusi közösség, amelyik a kétfelé, meg a százfelé szakadt világ ellentétei között is fenntartaná az egységet, amelyiknek a tagjai az elkeseredett faji, osztály és politikai szakadékok fölött is hidat építenének, ellenségeket békítenének össze, amelyikben megvalósulva látná a világ az igazi testvériséget. Igen: nagyon kellene az ilyen egyház, de nincs ilyen egyház! Hanem csak olyan, amelyik maga is megosztottságban szenved. Nemhogy a világ ellentétes erőit hozná egységbe, békítené meg, hanem még a maga testében is olyan szakadások, ellentétek, meghasonlások, villongások vannak, hogy például az egyik fajta egyház tagjai a másik fajta egyház papjai kezéből még a Krisztus megtöretett testét sem tudják elfogadni! Képzelhetitek akkor, milyen ereje és milyen hitele lehet az ilyen megosztott egyház bizonyságtételének a világ előtt! Sőt, még ugyanazon a felekezeten belül is hányféle irány, hányféle nézet, vélemény, törekvés, klikk van, és egyik sem képes megérteni a másikat.

Múltkor hallottam valakiről, hogy nem akart úrvacsorát venni, mert olyan lelkész osztotta, akivel az illető nem tudta vállalni a lelki közösséget. Hányszor megtörténik, hogy református hívő emberek együtt vannak, és képtelenek együtt imádkozni, mert annyira nincs lelki közösségük egymással. Mi ez, mondjátok meg? Nem a halál jele? Túlzás-e, ha azt mondjuk, hogy halott a közösség! Az egyházban, a gyülekezetben halott a közösség! De hadd mondjak egy másik példát is. Mindnyájan tudjuk, mi a misszió. Az egyháznak az élettevékenysége, amellyel kívül valóknak is hirdeti a Krisztus evangéliumát, és amelynek eredménye az, hogy terjed a földön az Isten országa, kiterebélyesedik, mint a mustármag, áthatja a világot, mint a kovász a tésztát. Az első keresztyén egyház a szó legszorosabb értelmében véve missziói egyház volt, azaz missziót végző egyház volt: a maga életével és szavával úgy hirdette a Krisztust, hogy a kívül valók közül egyre többen csatlakoztak hozzá, állandóan növekedett, szaporodott, nőtt a hívők serege újabb és újabb megtérőkkel.

Ilyennek kellene lennie az egyháznak ma is. Különösen ha meggondoljuk, hogy a világ összes nagy vallásai megújuló missziói öntudatra ébredtek. A buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, mint egy-egy álmából ébredő óriás, Ázsiában és Afrikában nyújtózkodik és máris tervszerűen készülődik egy hatalmas európai és amerikai missziói tevékenységre. A Krisztus egyházában pedig még a régi missziói láz is ellanyhul. Ahelyett, hogy krisztianizálná a világot, maga világiasodik el. Régebben, ha ezt a szót hallottuk: misszió, önkénytelenül a trópusokra, őserdőkre gondoltunk, ahol vadállatok által veszélyeztetett területen, feketék között egy fehér ember dolgozott, hogy megszabadítsa műveletlen embertársait a babonaságtól. Ma pedig saját országunk, a saját lakóhelyünk, sokszor a saját egyházunk és családunk vált missziói területté, ahol újra kell kezdeni az evangélium magvetését, ahol sokszor a hozzánk legközelebb állóknál kell újrakezdeni a Krisztushoz való hívogatást, mert pogányok, megkeresztelt pogányok élnek körülöttünk!

Szűkítsük le a kört kifejezetten a mi gyülekezetünkre: él itt valami missziói felelősség bennünk? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amin még az ég angyalai is örvendeznek: hogy egy bűnös ember megtér az ő tévelygő útjáról? Viszont ennek a megfordítottját mindnyájan ismerjük ugye? Azt, hogy egy-egy atyánkfia eltévelyedik az igazságtól, elmarad, elszakad a templomtól, a gyülekezettől. Ahelyett, hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszaesnek, elkallódnak. Kinek fáj az, hogy református emberek élnek körülöttünk, akik olyanok lelkileg, mint az elveszett juh volt a példázatban? És akinek fáj, mit tesz érte? Semmit! Utána megy? Nem! Legfeljebb panaszkodik miatta, vagy azt sem teszi! Tegnapelőtt temettünk egy 58 éves atyámfiát. Teljes elhagyatottságban halt meg. Szomszédai azt sem tudták, milyen vallású. Nagy utánjárással kiderítették, hogy református. A koporsóban fekve láttuk először. Köztünk élt és mégis olyan távol innen! Sokan vannak ilyenek, ahol így kallódnak el emberek, atyafiak, egymás szomszédságában: nem halott-e ott a misszió?! Igen: halott a misszió közöttünk, még ha minden vasárnap megtelik is a templom.

De hát nem olyanok vagyunk-e mi magunk is, mint a halottak? Ahogyan én ismerem a magam egyéni keresztyén életét, meg a tiéteket, csak azt látom, hogy bizony bukdácsoló, visszaeső, erőtlen, örömtelen, fásult, fáradt keresztyénség az olyan, amelyik már semmit nem különbözik a nem keresztyén élettől. Munkájában és szórakozásában, örömében és bánatában bizony éppen olyan, mint akármelyik pogánynak az élete. Olyan szépen hangzik, hogy: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5,16) - de a valóság az, hogy annyira nem fénylik az a bizonyos világosságunk, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk ilyen mennyei Atyánk van! Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor: már meghalt! Pedig nem Isten halott, hanem a mi keresztyén életünk! Bennünk hunyt el a keresztyénség utolsó szikrája. Az igazi, eleven, győzelmes, fölszabadult, örvendező, megváltott keresztyén életnek már csak a megszáradt, zörgő csontjai maradtak meg bennünk. Nem csoda, ha ez nem arat tetszést a világban!

És tudjátok mi a legszomorúbb jele a halálnak? Az, hogy mindez az élettelenség nem is fáj igazán! Az, hogy az egyházban halott a közösség, halott a misszió, halott a kegyesség, az, hogy szeretetünk képmutatás, az imádságunk begyakorlottság, a templomba járásunk ősi örökség kamata, a szolgálatunk - ha van - embereknek való tetszeni akarás: mindez még csak nem is indít igazán bűnbánatra! Ez a legszomorúbb! És az, hogy akikben az egyház kétségbeejtő helyzetének a fölismerése már megszületett: azok még mindig nem fogtak össze imaközösségbe és nem könyörögnek a pünkösdi csodáért! Nincs olyan imaközösség a gyülekezetünkben, amelyik úgy igazán kérné a megújulást, a megelevenedést! Az életet hozó Lélek áldását!

De hát lehet még egyáltalán ebből a halálból élet?! A prófétának is ez volt a nagy kérdése. Mintha Isten eltalálta volna a gondolatát, ezt kérdi tőle: "Embernek fia, vajon megélednek-e ezek a tetemek?!" Igen: ez a mi nagy kérdésünk is. Ezékiel nem merte azt mondani, hogy nem, mert hívő ember sohasem lehet pesszimista, de azt sem merte mondani, hogy igen, mert a hívő ember sohasem lehet könnyelmű optimista, hanem az egyetlen lehető választ adta: "Uram Isten, Te tudod!" - rábízza a halott sereg sorsát az Úrra, bízik az Ő megelevenítő hatalmában! És íme, csoda történik: az Úr szavára, amit a próféta szája által mondott, zúgás, zörgés támad, egymáshoz illeszkednek a csontdarabok, egybe mennek a tetemek, inak feszülnek rajtuk, hús növekedik rájuk, majd újra szól az Úr a prófétán át, és beléjük megy a Lélek és megélednek és lábra állnak, felette igen nagy sereg! Egy egész harcra kész hadsereg! Persze ez csak látomás, de ez az egész látomás azért történt, hogy mind a mai napig megvigasztalja azt, aki megszomorodott, fölemelje azt, aki megaláztatott, hogy megbiztasson: a legreménytelenebb halálból is lehet még élet, megélednek még az elszáradt tetemek is, ma is, mi is! A sok halott harcosból, akit legyőzött, elejtett az ellenség, a bűn, a Sátán: lehet még Krisztus győzelmes hadserege, élő népe!

Ott, a halálvölgyben így szól az Úr a tetemekhez: “Ímé én bocsátok tibelétek lelket, hogy megéledjetek!” (Ez 37,10) Ez a titka a megéledésnek! Ma is! Azon a halálon, amiben mi is vagyunk, nem segít az, ha fölbuzdulunk, ha szervezkedünk, ha ügyeskedünk, ha okoskodunk, ha sok pénzt költünk rá: csak egy segít: a Szentlélek! Ott, az első pünkösd alkalmával sem az emberi lélekből vagy szellemből tört fel valami erő, nem a tanítványok szívéből csapott elő valami láng, nem emberi lelkesedés tüze ragadta magával a tizenkettőt, hanem felülről való erő. Olyan hatalom szállta meg őket, amivel nem ők rendelkeztek, hanem amelyik rendelkezett velük. A Szentlélekben maga az Úr Jézus jön hozzánk erre a földre, bele az életünkbe! Hogyne lehetne hát akkor a legreménytelenebb halálból élet?! Lehet, igen! De hogy lesz-e itt, a mi számunkra is, annak feltétele van! Hogyan is történt itt, e prófétai látomásban? “Az Úr ezt mondta Ezékielnek: "Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik..." És a próféta mondta, amint az Úr akarta. Ezenközben megindultak a csontok egymás felé. Azután imádkozott a próféta: "A négy szelek felől jöjj elő lélek és lehelj ezekbe a megölettekbe." És az imádságra feleletként megindult a Lélek, és így éledtek meg a halottak! Így mondhatnám tehát, hogy az Igének, meg az imádságnak hatására jelent meg a Lélek! Isten az Ő Igéjében közli velünk Szentlelkét, mi pedig az imádságban fogjuk föl Isten Lelkét! A Bibliában sokszor olvashatjuk, hogy az Ige és az imádság, meg a Szentlélek együtt tartanak! Ahol Isten Igéjére figyelve imádkoznak, ott lehet várni a Szentlelket! Oda viszont nem jön, ahol nem is kérik. Olyan gyülekezetbe nem jön el a Lélek, amelyik nem várja és érette való buzgó könyörgéssel nem készíti el magát a befogadásra.

A kérés a vágyakozásnak és a várásnak a kifejezése, fájdalmas beismerése annak, hogy Szentlélek nélkül halottak vagyunk! De ugyanakkor annak a reménységnek a megvallása is, hogy a Szentlélek által azzá lehetünk, amivé kellene, hogy legyünk! Csak akkor nem volt hiába ez a pünkösdi ünnep, ha - akárcsak néhányunkban is - annyira tudatossá válik a megelevenítő Szentlélek szükségessége, hogy létrejön gyülekezetünkben egy külön rendszeres imaközösség, ahol várjuk és kérjük, hogy részesítsen az Úr bennünket is a pünkösdi csoda ajándékában!

Jertek most is:

Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének,
Bocsássa ki magas mennyből fénylő világát,
Végye el mi szívünknek minden homályát,
Hogy érthessük Istenünknek Mindenben akaratját.

(372. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. május 25. Pünkösd.

Szerényen húzódik meg naptárunkban ez az ünnep, Krisztus mennybemenetele ünnepe. Lassan egészen el is veszti ünnepi jellegét, pedig igen nagy jelentőségű mozzanata az üdvtörténetnek. Én a magam részéről nagyon szeretem, mert ez a nap mindig újra egy felséges nagy titok elé állít, amiről nem lehet eleget elmélkedni és beszélni. Ez a titok pedig az ég titka, a túlvilág, a mennyország misztériuma. És hogy milyen nagy jelentősége van a mennynek a földi élet szempontjából, mennyire belehat a túlvilágban való hit az e világban való élet gyakorlatába: azt legutóbb éppen egy új magyar filmmel kapcsolatban tapasztaltam meg újra. Van egy jelenet a Csigalépcső című filmben, amikor a leány bűnös viszonyba keveredik egy nős férfival és egyszer csak előtör belőle szinte a “belső ember” sikolya: “A túlvilágot elvették tőlem, ugyan mi tartson engem?” A film tovább pereg. A legtöbb néző észre sem veszi ennek a mondatnak a nagy keresztyén igazságát, pedig az van benne, hogy az örök élet hitének életformáló, erkölcsi jelentősége van az ember életében: tehát ha hiszek abban, hogy van egy láthatatlan világ, van egy mennyország: akkor ebben a hitben másképp élek a földön is, mintha nem hinnék benne. Nos: ez a helytelenül áldozócsütörtöknek nevezett ünnep odairányítja a tekintetünket a mennyországra, azért, hogy másképp éljünk itt a földön!

Azt a változást, amit Krisztus mennybemenetele a tanítványok életében hozott, így írja le Igénk: visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe. Az addig tétova, ijedős, pesszimizmusra hajlamos tanítványok most nagy örömmel térnek vissza oda, éppen oda, ahonnét azelőtt legszívesebben elfutottak volna, ahol úgy érezték magukat eddig, mintha minden utcasarkon veszedelem leselkedne rájuk. És később is, akármi történik velük: ez marad az életük, az egyéniségük alaphangja: öröm, sőt: nagy öröm! Az, amit akkor éreztek, ott az Olajfák hegyén, amikor Jézus elszakadt tőlük! Emberi logikával ez teljesen érthetetlen: mi örvendetes van azon, hogy “Jézus tőlük elszakadván, felviteték a mennybe"? Hiszen ezzel a búcsúval kezdetét veszi az az idő, amire vonatkozik Jézusnak ez a mondása: nem látva hinni. (Boldogok, akik nem látnak és hisznek.) Hiszen a Krisztus követőinek ezentúl úgy kell élniök ebben a világban, mint akiknek semmi kézzel fogható bizonyítékuk nincs a hitük igazságára vonatkozólag, és akik annak a nagyságából és hatalmából, Akiben hisznek nem láthatnak semmit a szemükkel. A mennybemenetel óta nem tehetjük meg többé, hogy kérdéseinkkel, problémáinkkal egyszerűen úgy menjünk oda Jézushoz és kérjünk Tőle választ, ahogy a tanítványok tették azelőtt. A mennybemenetel óta mindig újra tanácstalanul meredünk csak magunk elé, amikor egy embertársunkat nagy veszteség éri, és tőlünk, Krisztus-hívőktől akarja megtudni, mi értelme van a szenvedésének. A mennybemenetel óta az élet veszedelmei és fenyegetései elől nem bújhatunk oda Jézus ölelő karjai közé, mint a gyermek az anyja ölébe, hanem rettegés és félelem között, látszólag teljesen egyedül kell járnunk az utunkat. A mennybemenetel óta mi, a Krisztus gyülekezete, olyan védtelen kis embercsoport vagyunk, amelyet néha okkal, néha ok nélkül gyanúsít, vádol, üldöz a világ, mert nem akarunk és nem tudunk beleilleszkedni a világ rendjébe, sémájába, és amelyiket - ha számadásra vonnak érte - semmi másra, csak Urunkra tudunk hivatkozni, arra az Úrra, Aki kétezer évvel ezelőtt itt élt közöttünk, s azután hirtelen örökre eltűnt. Hát nem furcsa, hogy az egyház egy láthatatlan Királynak a népe, olyan Vezérnek a hadserege, akit a ma élők közül még soha senki sem látott?! Mi örvendetes van hát a mennybemenetel tényében? Micsoda titkuk van ezeknek az embereknek, akik itt a búcsúvétel után olyan nagy örömmel térnek vissza Jeruzsálembe?!

Az Ige alapján három pontban tudnám összefoglalni, hogy mi haszna van Jézus híveinek az Ő mennybemeneteléből! Azok a tanítványok ottan, mikor utánanéztek a szemük elől eltűnő Jézusnak, megéreztek valamit abból a titokból, ami pünkösd után teljesé vált bennük, hogy tudniillik Jézus most közelebb került hozzájuk, mint volt eddig! Igen: ez az első haszna az Ő mennybemenetelének, hogy Ő most közelebb van hozzánk, mint volt akkor, amikor a földön járt. Közelebb van, mert most a mennyben van. És annak a láthatatlan világnak, amit úgy hívunk: mennyország, nem az a tulajdonsága, hogy messze van tőlünk, hanem az, hogy láthatatlan a számunkra. “Felhő fogta el szemeik elől” - mondja egész pontosan a leírás. Közéjük és Krisztus közé odaereszkedett egy felhő. Úgy is mondhatnám, hogy a látható világ, a materiális, az érzékelhető, az anyagi világ és Krisztus közé. Ez az a felhő, ami most eltakarja előlünk, a materiális világ látásához szokott szemünk elől Jézust. Nem a föld és a menny között lévő távolság miatt nem látjuk most Jézust, hanem a föld és a menny közötti lényegi különbség miatt. Az a felhő nem elválasztja Krisztust a hívőktől, hanem eltakarja; az a búcsúvétel ott az Olajfák hegyén nem elszakítja Jézust az Övéitől - mint a meginduló vonat a benne ülőt a pályaudvaron maradóktól -, hanem láthatatlanná teszi. A mennyország egy másik létforma, az életnek egy magasabb rendű minősége, olyan, amelyik mindenféle technikai, logikai, vagy vegyi kutatás lehetőségét kizárja. Sem mikroszkóppal, sem távcsővel nem lehet fölfedezni belőle akármilyen parányi részletet sem, hanem csak onnan jövő kijelentés által ismerhető meg. A mennyország tehát nem egy olyan bizonyos hely ebben a világban, a világűrben, vagy azon túl is, hanem éppen egy másik világ, egy másik életforma, olyan lét, aminek a lényegét senki sem tudja leírni. Éppen azért, mert egészen más, mint ez az életforma és ez a világ, amelyben mi élünk.

Ami tehát ott, az Olajfák hegyén történt, nem helyváltoztatás, hanem létváltoztatás volt: ez azt jelenti, hogy az addig földi törvényekhez kötött állapotból Jézus visszalépett abba az állapotba, ahol részesült Isten mindenhatóságában és mindenütt-jelenvalóságában. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mennyei Jézussal ott is lehet találkozni, ahol a földi Jézus sosem járt! Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott Vele. Nékem meg a holland tengerparton jelent meg először az életemben. Nem azt jelenti hát a mennybemenetel, hogy bezárult a menny, és Jézus most csukott ajtók mögött trónol valamiféle szép aranyos trónteremben, ahová emberi gondolat és imádság nem is követheti. Jézus nem ment el! A mennybemenetel után is ugyanúgy tanít, szól, gyógyít, segít, vigasztal, találkozik az Övéivel, szeret, vezérel, mint azelőtt, csak mindezt láthatatlanul! Hozzád is, ebben a pillanatban is közelebb van Jézus, mint az aki melletted ül. Luther azt mondta egyszer: Közelebb van hozzád az Úr, mint az inged. Vajon a mi számunkra is olyan öröm-e Krisztus mellettünk léte, közelsége, mint a tanítványoknak volt, vagy talán éppen az a rettegés nekünk, hogy olyan Urunk van, Aki elől nem lehet elmenekülni, elbújni, Akit nem lehet lerázni, Akitől nem lehet szabadulni?! Igen: öröm-e ez neked vagy rettegés? Biztatás-e vagy fenyegetés?

A tanítványok számára talán azért is volt öröm, mert azt is megérezték, hogy most több lehetőség van a keresztyén élet szépségének, teljességének a megvalósítására, mint azelőtt. És ez a második haszna a mennybemenetelnek a mi számunkra is, tehát az, hogy a mennybe ment Krisztusban való hit által jobban megéljük a keresztyén élet valóságát. Hogyan? Igénkben ezt olvassuk: “Felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy amíg áldá őket, tőlük elszakadván, felviteték a mennybe.” Az a mozdulat, amiben egy embert a búcsúzás pillanatában látunk: mosolya vagy könnye, vagy utolsó szava mélyen bevésődik az emlékezetünkbe, és meg is marad mindig. Jézusról az utolsó kép mindig az, hogy kezeit áldásra emeli. Így láthatatlanodott el az Övéi tekintete elől.

És nekünk is mindig így kell, hogy a szemünk előtt lássuk hitben: mint aki megáld! Ma már alig tudjuk, mit jelent az áldás. Talán egy édesapa, vagy édesanya a halál pillanatában áldólag emelte kezeit valaki fejére. Sokszor az ember egy életen át érzi, hogy egy ilyen áldásban milyen erő van. A szülők áldása lehet, hogy valami rossz cselekedettől tartja vissza az idegenbe szakadt gyermeket, máskor meg segít hordozni a terhet, ha már túl nehézzé válik rajtunk. Az áldás láthatatlan és lemérhetetlen valami, de mégis valóságosan létező valami, olyan valami, ami nagyon sokat tud számítani az ember életében és nagyon tud hiányozni, ha nincsen... Hát még Krisztus áldása! Jézusról a szemtanúktól ránk hagyott utolsó földi kép: a felemelt kezű, áldó Krisztus. Átszegezett kéz volt ez a kéz. Lássa még egyszer, utoljára ne csak Tamás, hanem az egész világ s minden nemzedék az Ő kezének megváltó sebeit. Ezekbe a sebekbe halt bele, s ez a halál lett a mi váltságunk! Jézus utolsó földi mozdulata az Ő megváltó kegyelmének és irgalmának a felmutatása volt! A megváltás drámájának ez az utolsó filmkockája csak hadd rögződjék a lelkünkbe kitörölhetetlenül: ilyen Krisztusunk van a mennyben! Tehát Jézus nem hagy el minket a megkönnyebbülés sóhajával, hanem összekötve marad velünk és mi Ővele. Az Ő áldó keze mintegy egybekapcsol bennünket magával, a bűn lefelé húzó erőit áttöri az Ő felfelé húzó ereje. Az Ő áldó keze fölöttünk valóságos erő közlése: ez az áldás bátorít, gyógyít, vigasztal, igazán visszatart a bűntől, segít a jóra, könnyíti a terhet rajtunk. Ez alatt az áldás alatt az ember itt és most bármivel szembeszállhat és győzhet felette. Ez alatt az áldó kéz alatt a keresztyén ember egy pusztuló világrend közepette sem pesszimista, hiszen közössége van a végső élettel, többé semmi sem csüggesztheti el vagy félemlítheti meg. Ennek az áldásnak az erejével magunk is áldássá válhatunk a világban. Nincs-e igazuk a tanítványoknak, ha egy ilyen látvány emlékével, a Krisztusnak életükön nyugvó áldása bizonyosságával a szívükben örültek, nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe?! Aki a Krisztus áldó keze alatt él és rendezi be az életét: az ma is mindenkor örülhet!

Végül azért is örültek a tanítványok, mert a mennybemenetelnek abban a felséges pillanatában megéreztek valamit abból a felséges hatalomból és dicsőségből, amibe Jézus az Ő földi megaláztatása után felmagasztaltatott. A mennybemenetelben mintegy lelepleződik a tanítványok előtt Jézus addig is meglévő, de rejtett istensége, Isten-volta: ímé, nem képes tovább elhordozni a föld, isteni dicsőségének a nehézségi ereje húzza föl az égbe! Most lepleződött le előttük valójában: ki is volt Az, Aki itt járt közöttük! Most sejtettek meg valamit abból a hatalomból, amit Jézus Krisztus jelent! Nem olyanféle erőt, hatalmat, méltóságot, amilyent mi emberek ismerünk, vagy ami közülünk való embernek lehet, hanem - ahogy Ő mondta: Övé minden hatalom mennyen és földön. Az ég és a föld Teremtőjének a hatalma az Övé, az egyetlen, végső, mindent átfogó hatalom birtokosa Ő. Olyan hatalom, ami elől nincs menekülés, ami alól senki sem vonhatja ki magát, ami előtt le kell borulni és amit muszáj imádni!

Igen, ezt tették a tanítványok is, így szól a tudósítás: “Ők pedig imádván Őt...”. Ez az első eset, hogy a tanítványok Jézust “imádják”. Eddig mindig csak arról volt szó, hogy ámultak rajta, csodálták, áhítattal néztek föl Rá, de most, és mostantól fogva “imádják” Őt az emberek! És meg van írva, hogy eljön az idő, amikor Jézus nevére minden térd meghajlik, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké! Egyesek örvendezve teszik majd, mások rettegve, de mindenki térdet hajt! Mindenki! Azok is, akik azt hiszik, hogy ők sohasem fognak meghajolni előtte. Ma sokan mosolyognak azokon, akik Jézus előtt már most térdet hajtanak. És legtöbbször éppen azok szoktak így mosolyogni, akik pedig nagyon is térdet hajtanak más egyéb hatalmak előtt, a pénznek, a szenvedélynek, a fegyvernek a hatalmasságai előtt. Egyszer majd ezek is odakényszerülnek a Krisztus elé! Mi vajon melyik csoportba tartozunk: azokéba-e, akik azon a napon dicsőítve, örvendezve hajtanak térdet a Krisztus előtt, vagy azokéba, akik ugyanezt fogcsikorgatva és rémüldözve teszik? Már most választanunk kell. Vagyis, helyesebben: még most lehet választani!

A tanítványokról azt olvassuk, hogy imádván Őt, visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe, oda, ahol Urukat megfeszítették. Jeruzsálembe menni számukra azt jelenti: belemenni a küzdelembe, a szenvedésbe, a meg-nem-értésbe. És íme: nagy örömmel mennek! Én azt hiszem, ezen a mai ünnepen nekünk is ezt kellene tennünk: erőt kérni és meríteni arra, hogy megújult örömmel tudjunk visszamenni a mi “Jeruzsálemünkbe”, oda, ahol naponként dolgoznunk, küzdenünk, járnunk-kelnünk - élnünk kell!

Ámen

Dátum: 1958. május 15. Áldozócsütörtök délután.

Előre hadd mondjam meg, hogy az alapigéül fölvett bibliai versnek most csak a legutolsó két szaváról akarok beszélni. Erről: “legnagyobb a szeretet”. Anyák napját ünnepelik ma hazánkban országszerte. Sok szó esik ma mindenfelé az anyai szeretetről. Mindenkinek a szíve tele van drága emlékekkel, élményekkel a múltból és a jelenből, mindenki tudna valami meghatót, szépet elmondani, hogyan tapasztalta meg életében édesanyja szeretetének az éltető melegét... Hadd mondjak el én is most egy ilyen történetet, amit úgy olvastam valahol.

Egy reggel egy kis fiú egy kis papírdarabot tett édesanyja tányérja mellé. Anyja alig akart hinni a szemének, amikor elolvasta rajta: “Mama tartozik nekem: kifutó szolgálatokért 1 Ft, jó viselkedésért 1,50 Ft, a múltkori számtan ötösért 2 Ft, egyéb szolgálatokért 2 Ft, összesen: 6,50 Ft.” Anyja elmosolyodott, de nem szólt semmit, ebédkor pedig odatette a kisfiú tányérja mellé a számlát a 6,50-el. A kisfiú szeme felragyogott. De volt ott egy másik számla is, amelyen ezt olvasta: “A fiú tartozik mamának: szeretetért 0 Ft, hosszú betegségben való ápolásért 0 Ft, cipőért, ruháért, játékért 0 Ft, étkezésért és fűtött szobáért 0 Ft, összesen 0 Ft.” Könny szökött a kisfiú szemébe, átölelte anyját, kicsi kezét a 6,50-nel az anyjáéba tette és ezt mondta: “Vedd vissza ezt a pénzt mama, hadd szeresselek és hadd tegyek meg neked mindent ingyen.” Igen, valahogyan ilyennek kellene lenni a szeretetnek. És bizony jó lenne, ha a mindig csak követelni tudó szeretet megcsendesülne és megszégyenülne olykor ez előtt a szeretet előtt, amelyik mindig csak ad, ad, mégpedig mindent - ingyen!

Legnagyobb a szeretet! Hadd mondjam így: a legnagyobb, amit egy ember a másik embernek adhat, akár szülő a gyermekének, akár a gyermek a szülőjének, vagy bárki másnak: a szeretet! A szeretet az egészséges élet életeleme. Mint ahogyan a harag és a gyűlölet valósággal öl, úgy a szeretet valósággal éltet! Ezt különben még az állatokon is kikísérletezték. Egy kis kecske ikerpárral történt egy ilyen kísérlet. Az egyik kis kecske az anyakecskével járt a mezőn, a másikat pedig egy ólban tartották, megadva neki mindent, amire szüksége volt és csak akkor engedték ki onnan, amikor ott volt az ideje, hogy az anyakecske megetesse. Az egyik kecske gyönyörűen fejlődött, makk egészséges volt, vidám, örvendező, a másik pedig sorvadt, gubbasztott és végül kimúlt. Megvizsgálták: semmi organikus elváltozást nem lehetett megállapítani rajta. Megismételték a kísérletet, másik két kis kecskével. Az eredmény megint ugyanaz lett. Megint kimúlt az a kecske, amelyiket az ólban őrizték, pedig minden vitamint megkapott, éppen úgy, mint a másik. Nem volt beteg, mégis elpusztult.

Most forgatnak Hollandiában egy érdekes filmet. Gazdag szülők gyermekéről van szó benne. A kisfiú mintaszerű nevelést kap. Kifogástalanul öltözködik, orvosi előírás szerint kapja meg az összes vitaminokat A-tól D-ig, meg a vakcinákat. Mindenféle játéka megvan, amit csak kíván. Otthon minden pontos időbeosztás szerint megy. A szülők abszolút korrekt emberek, csak keveset vannak otthon. Egy délután, amikor a gyermek hazajön az iskolából, kis levélkét talál az asztalon: az uzsonnád a konyhaasztalon van, ahogy szokott. Megeszi, előszedi, játékait. Majd kis idő múlva elalszik a sok kirakott játék között. Esernyőről álmodik. Amikor szülei hazajönnek, fölijed álmából: jaj, mit szólnak ehhez a rendetlenséghez itt a padlón?! Kioson az előszobába, kinyitja az ajtót, kifut rajta, bolyong az utcákon, meglát egy kirakatban egy esernyőt, bemegy, egy óvatlan pillanatban ellopja és boldogan sétálgat tovább az esernyővel. Majd a rendőrség elé kerül az ügy. Remekül gondozott gyerek és mégis halálosan szerencsétlennek érzi magát.

Vajon miért pusztult el az az egyik kecske? Mert nem kapott anyai szeretetet! Miért lopta el az a jól nevelt gyermek az esernyőt? Mert mindent adtak neki, csak szeretetet nem! A szeretet az első számú vitamin, amit az emberi természet semmiképpen sem tud nélkülözni. Szakértők szerint a büntetőbírák munkája körülbelül az egyötödére esne vissza, ha minden ember kapna igazi szeretetet. A legtöbb gonosztevő életéből hiányzik a legfontosabb éltető erő: a szeretet. Nem kapott szeretetet! És akkor hiába kapott bármi egyebet, jó nevelést, diplomát, hatalmat, szerelmet, a legnagyobbat nélkülözte. Mert “a legnagyobb a szeretet”!

Ha ez igaz, hogy tudniillik a legnagyobb, amit egyik ember a másiknak adhat: a szeretet, akkor ebből az következik, hogy a legnagyobb, amit egyik ember a másik ellen véthet, az, ha nem adja meg a szeretetet. Mi ugyanis, jóravaló, tisztességes emberek, azzal követjük el a legtöbb és legnagyobb bűnt, hogy elmulasztjuk egymást szeretni. Az irgalmas samaritánus példázatának ez a legfájdalmasabb vádja ellenünk. Az a pap meg lévita nem követtek el semmi aktív gonoszságot a felebarátjuk ellen, amikor továbbsiettek, nyilván éppen a templomba, istentiszteletre. Csak elmulasztották szeretni a felebarátjukat, valamint nem tettek meg és ez a borzasztó! És amit mi naponta így elmulasztunk megtenni otthon a család körében, vagy a kollegák között, vagy itt az egyházban, az egyenesen borzasztó. Ettől a mulasztástól hűl ki a világ, nyomorodik meg a házasélet, idegenednek el egymástól szülők és gyermekek, válik kietlenné és nehézzé az egész élet. Pedig tulajdonképpen még semmi aktív gonoszság nem történt, csak hiányzott a legnagyobb: a szeretet.

Ha az a pap, meg lévita azzal védekezne, hogy “én nem bántottam, én egy ujjal sem nyúltam hozzá...” - talán azt mondá neki Jézus: Éppen ez a baj! Éppen ez a bűnöd, ez a negatív magatartás. Éppen ez a “nem” lett volna az oka egy szerencsétlenül járt ember halálának, ha valaki mégis meg nem könyörült volna rajta. Igen, az embertelenségnek nemcsak durva formája van, hanem illedelmes formája is. Nemcsak azok a rablók viselkedtek embertelenül ott a példázatban, akik hozzányúltak az embertársukhoz, hanem éppen olyan embertelenül viselkedett a pap és a lévita is, akik egy ujjal sem nyúltak hozzá. Mert a legfőbb emberi méltóságunk az, hogy szeressük a másik embert. A negatív ember, aki nem gyűlöl ugyan senkit, de nem is szeret, mert közömbös másokkal: embertelen ember! Egy ember nemcsak agyonütni tudja a másik embert, hanem agyonhallgatni is, agyon negligálni, hagyni agyonfagyni a maga elhagyatottságában, szomorúságában, bajában. Ennyire "legnagyobb" a szeretet, hogy nélküle nem is élet az élet, pokollá válik a világ, mert a pokol nem is egyéb, mint szeretet nélküli létforma, egy olyan létezés, amiből teljességgel hiányzik a szeretet.

Tehát legnagyobb a szeretet! De nem akármilyen szeretet! Mert ez a hatalmas szó is: szeretet, devalválódott. Olyan sok mindenre használják, hogy az ember szinte zavarba jön: mi is hát a szeretet? Mert nyilván más dolog, amikor azt mondom, hogy szeretem a krémes-rétest, vagy szeretem az édesanyámat, vagy szeretem az ellenségemet is. Rengeteg sokféle érzés van az emberben, amit mind ezzel a szóval fejezünk ki: szeretet. Ez alá a gyűjtőfogalom alá tartozik a szexualitás, a szülői szeretet, a barátság, a felebaráti szeretet, a kollegialitás, a kultúrvágy, a tudományok szeretete, szeretet az Isten iránt... Mire vonatkozik az, hogy legnagyobb a szeretet? Azt hiszem, mindennek, amit szeretetnek szoktunk nevezni, a legmélyebb alapjára, mindenféle úgynevezett szeretetnek a legmélyebb gyökerére. Tehát a szülői szeretetnek, meg a házastársi szeretetnek, meg a barátságnak, meg az Isten iránti szeretetnek is a legmélyebb gyökerére.

Az a baj, hogy mi még mindig csak a görög filozófiai gondolkodás szerint értjük ezt a szót: szeretet. Platón szerint a szeretet lényege a csodálat és a vágyakozás. Így csodálja például egy fiatalember egy leánynak a szépségét és vágyakozik utána, tehát szereti. Így persze nem lehet szeretni például az ellenséget. Jézus azonban mélyebbre viszi a szeretet gyökerét. Nála a szeretet nem vágyakozás és csodálat, hanem készség a szolgálatra és az áldozatra. Mindenféle szeretetnek a gyökere tehát sokkal mélyebben van, mint az érzelmi életünk, vagy a kedélyünk hullámzása, ez a gyökér tehát a szolgálatra és áldozatra való készség! Ezért válhat Jézusnál a szeretet egyenesen paranccsá: Szeresd felebarátodat... sőt még az ellenségedet is! Nem azt jelenti ez, hogy nekünk meg kell csodálnunk az ellenségünket, vagy gyönyörködjünk benne, mint a saját kicsi gyermekünkben, vagy vágyakozzunk utána, mint a szerelmesek egymás után, hanem azt, hogy még az ellenségünk számára is legyünk készek a szolgálatra és az áldozatra.

Ez az első számú vitamin. Ez a szeretet a legnagyobb! Ez az alapja, a gyökere mindannak, amit szeretet szóval szoktunk jelölni: a szülői szeretetnek, a barátságnak, a szerelemnek is, a kollegialitásnak is, az Isten iránti szeretetnek is. Enélkül a szeretet nélkül válik a világ kibírhatatlanná, még ha valaki a szerelem óceánjában utazik is. Viszont ha csak egy kicsit is ismerjük önmagunkat, meg kell állapítanunk, hogy éppen ez a szeretet, ez a vitamin az, ami teljességgel hiányzik belőlünk. Mert ez nem az a bizonyos “olcsó” szeretet, amit mi produkálunk szeretet címén. Mi redukáltuk a szeretetet, és lett belőle az, hogy tetszik nekem, kedvesnek találom. Mi leszűkítettük a felebarát fogalmát azokra, akikről tudjuk, hogy barátaink, lelki társaink, hasonló gondolkodású atyafiaink. Mi akkor szeretünk valakit, ha méltónak tartjuk rá, vagy ha megfizeti a szeretetünket viszontszeretettel. Ez az az olcsó szeretet! Nem kerül semmibe. Semmi áldozatba, semmi önmegtagadásba. Mitőlünk csak ilyen szeretet telik.

Az a másik, az a “drága” szeretet, és amire Jézus buzdít, az nem földi produktum, nem itt terem. Azt az első számú vitamint egy másik világból kell behozni, az a szeretet importcikk e földön. Mert az az Isten szeretete! De az a vigasztaló, hogy ez a behozatal már megtörtént. Mert amikor Mária és József a kisgyermeket belefektette a jászolba, akkor ez a szeretet lett testté ott. Jézusnak az egész élete egy nagy szolgálat és áldozat volt. Ő éppen azt a szeretetet testesítette meg, amelyik csupa szolgálat és áldozat a méltatlanok, a bűnösök, az ellenségek javára. Minden csepp vér, amelyik ott a kereszten alácsurgott a Golgota porába, ennek a szeretetnek a végtelen súlyával volt teljes. Jézus importálta a földre azt a legnagyobbat, azt a legfontosabbat, ami nélkül nem lehet megélni, ami nélkül csak megfagyni és elkárhozni lehet: az isteni SZERETETET!

Ha valaki most igazán tud örülni annak, hogy Isten Jézusban őt egészen a keresztfának a haláláig szerette - szeretetre méltatlan voltának ellenére is -, tehát aki bebocsátja magába Isten szeretetét, az többé nem fogja furcsának és lehetetlennek tartani Jézusnak ezt a parancsát: “Szeressétek még ellenségeiteket is!” és “Szeressétek egymást, amiként én szerettelek titeket!” Aki Istennek ebből a “drága” szeretetéből él, az maga is megtanul “drágán” szeretni! Az örül, ha adhat valamit másnak is abból a végtelen drága szeretetből, amit ő is olyan nagy bőséggel kapott!

Jertek hát, könyörögjünk:

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet;
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél.

(234. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1959. május 10.

Ez az úgynevezett “nagy missziói parancs” volt Jézusnak a mennybemenetele előtti napokban utolsó és minden egyéb utasítást magába foglaló rendelkezése tanítványaihoz. Ma, az áldozócsütörtök előtti vasárnapon nagyon sokfelé fölhangzik ez a parancs a szószékeken. Ezért választottam én is. Sokáig gondolkoztam, milyen címet tudnék adni annak, amit ezen az Igén át mond nekünk az Úr. Végül így fogalmaztam meg a címet: Hódító keresztyénség! Jézus itt a világ meghódítására küldi szét az apostolokat. Ennek a parancsnak engedelmeskedve indult el a keresztyénség a világot meghódító útjára. Hódító keresztyénség! Tudom, hogy igen nagy dolog! De csak így ér valamit. Annyira, hogy egyenesen azt kell mondanunk, ha valakinek a keresztyénsége nem hódító, akkor talán nem is keresztyénség az! Mert Jézus tanítványának lenni és minden népeket az Ő tanítványává tenni - ez egyugyanazon dolog két oldala. Tehát roskasztó felelősség nehezedik az egyházra és minden hívőre a világban, a világért. Viszont ez a nagy feladat Jézus két leghatalmasabb kijelentése közé van beágyazva: Nékem adatott minden hatalom - és veletek maradok minden napon. Ez a két masszív pillér tartja az egyháznak azt a roppant felelősségét, hogy tegyen tanítvánnyá minden népeket!

A keresztyénség tehát azért lehet hódító keresztyénség, mert olyan Ura, vezére, királya van, Aki mindenek fölött áll, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Jézus már itt, a földi életben is úgy beszélt, tanított, cselekedett, mint Aki magának Isten hatalmának a megtestesülése. Micsoda lélegzetelállító hatalma volt szavainak és tetteinek, milyen isteni hatalommal adott új törvényeket a régiek helyett, bocsátott meg a bűnösöknek, hívott el a követésére, ígérte oda a menny dicsőségét! Hatalma volt ördögűzésre és jutalmazásra, oldásra és kötésre. Most pedig, hogy meghalt és feltámadott, az elvégzett megváltói munka után teljes hatalom, teljes isteni hatalom adatott Neki a látható és láthatatlan világban lévő mindenféle jó és rossz hatalmasság, erő fölött. Vannak még más hatalmak is a világon: szellemi és fizikai hatalmak, gondolatok és fegyverek, uralkodók és világnézetek, angyalok és démonok, amelyek a történelem kerekét, az emberek gondolkozását irányítják, befolyásolják, de ezek is mind Őneki “adattak”, Néki szolgálnak, az Ő eszközei. Annyira létezhetnek és működhetnek, amennyiben az Ő megváltói tervét viszik előbbre a végső kiteljesedés felé.

Mármost a magunk keresztyénségét és feladatát ebben a világban úgy lássuk mindig, mint ami szintén bele van vonva az ég és föld legfőbb Urának, Jézusnak a hatalma alá, mint ami része annak a nagy küzdelemnek, amit maga Jézus, a legfőbb Úr folytat az Ő uralmának a kiterjedéséért. Tehát amikor valaki küzd önmagában vagy maga körül valamilyen bűn ellen, vagy amikor valaki azon fáradozik, hogy mások is megismerjék Istennek azt az igazságát, amit Jézusban kijelentett: akkor ez sohasem lehet reménytelen vállalkozás, mert hiszen nem egyedül küzd, nem egyéni vállalkozást folytat ezzel, nem a maga harcát harcolja, hanem olyan Valakiét, Aki már győzött, Aki mint legfőbb hatalom irányítja az Ő seregét... Éppen a múltkor mondtam valakinek, aki a saját életében egy iszonyú gonosz hatalom ellen kell hogy küzdjön állandóan: sokkal többről van itt szó, mint az ő egyéni győzelméről vagy vereségéről. Jézus harcol a Sátán ellen, a démoni erők és hatalmak ellen. Ebben a harcban a döntő, nagy győzelem már megtörtént akkor, amikor Jézus meghalt és feltámadott. Nagypénteken és húsvétkor már lényegében eldőlt az egész háború sorsa, Jézus megnyerte a küzdelmet. Most már Övé minden hatalom mennyen és földön. A megvert ellenség fölszámolása közben még csatákat lehet veszíteni, de háborút már nem! És ha Jézus frontjának azon a szakaszán, ahol te küzdesz éppen Jézus uralma alatt, az Ő uralmáért, csatát veszthetsz, de ne csüggedj és ne add fel a küzdelmet: a te csatavesztésed sem változtat azon az örvendetes tényen, hogy Jézus már megnyerte a háborút! Én most már nem tudok úgy gondolni erre a világra, mintha sohasem állt volna ezen a földön Jézus keresztje, mintha sohasem lett volna ezen a földön Jézus megnyílt sírja, mintha Jézus csak egy szánalmas, tehetetlen trónkövetelő lenne!

Aki tudja, hogy a megfeszített és feltámadott Jézusé minden hatalom mennyen és földön, az valahogy másképp látja az egész mennyet és földet: sokkal nyugodtabban, sokkal reményteljesebben. Sokkal derűsebben, sokkal biztatóbban a napi életet, emberekkel való találkozását, mindennapos kötelességét, keresztyén felelősségét, világban való feladatát, otthoni és minden egyéb problémáját. Egy hasonlatot hadd mondjak erre: egy lány, aki hivatalban dolgozik, menyasszony lett. Vőlegénye a külügyminisztériumban dolgozott és külképviseletben Kínába kellett utaznia. Egy év múlva jön majd vissza a menyasszonyához, akkor összeházasodnak és feleségét is magával viszi távoli állomáshelyére. A leány most is ugyanúgy eljár minden reggel a hivatalába, akár esik, akár fúj a szél, mint eddig is mindennap. Most is még XY kisasszony, a gépírónő, aki minden hónapban felveszi a fizetését ugyanúgy, mint eddig tette. Látszólag tehát semmi sem változott, valójában azonban mégis minden mássá lett az életében. Most más módon, más belső tudattal ül ott a mindennapi munkája mellett, még ha ugyanolyan odaadással végzi is azt, mind eddig. A boldog jövendő már belefészkelődött a mába, még ha az a ma éppen olyan is, mint a tegnap volt. Még XY kisasszonynak hívják, de a szíve legmélyén már NN-nének érzi magát, alapjában véve tehát egy egészen más emberré lett! És azt hiszem, hogy az az ember, aki valaha ott állt lélekben a Golgotán a kereszt alatt, aki valaha látta hitével a nyitott sírt, hallotta ezt: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön...”, az a régi környezetében is, a régi munkakörében is valahogy más emberré lett belülről. Másként látja a világot: sokkal szabadabban, sokkal tágasabban; másként érzi magát benne: sokkal könnyebben, bátrabban; másként harcol a bűn ellen: abban a tudatban, hogy a győztes Jézus oldalán áll; másként látja az egész keresztyénséget: úgy mint az egyetlen igazán győzelmes ügyet, az Úr Jézus Krisztus ügyét, Annak az ügyét, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön!

Azt mondtam, hogy a hódító keresztyénségről beszélünk. Nos, hogy a te keresztyénséged, hogy a mi keresztyénségünk hódító-e, azon fordul meg, hogy mennyire hisszük, hogy Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön. Így folytatja tovább Jézus: “Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket...” Igen hangsúlyos ez azért, mert ebből látszik, hogy a keresztyén ember megbízása, missziói feladata elválaszthatatlanul hozzá van kötve Jézus mindenek felett való hatalmához. Az a megbízás, amit itt Jézus az Övéinek, tehát nekünk ad, kétségtelenül arra vonatkozik, hogy más embereket is nyerjünk meg az Ő ügyének, más embereket is segítsünk el az Előtte való meghódoláshoz. Nem elég az, hogy te magad úgy-ahogy tanítványa vagy Jézusnak, hanem úgy, olyan módon kell Krisztus tanítványává lenned, hogy általad mások is azzá legyenek. Kik? Így mondja Jézus: minden népek! Ebből a széles megjelölésből nem lehet tehát kivétel még a saját gyermeked, vagy hitvestársad, tehát a legközelebbi családtagod sem! De ugyanígy a legtávolabbi futó ismerősöd, vagy akár ellenséged sem! Nem vitás tehát, hogy minden hívő embernek az a feladata, a megbízatása ebben a világban, amit Jézusnak ez a parancsa mond: “Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket...” De mármost milyen módon történjék ez itt és most, miáltalunk? Nyilván nem úgy, hogy nagy tömeg-összejöveteleken kiállunk hirdetni Krisztus uralmát, sőt még csak nem is úgy, hogy megpróbálunk meggyőzni róla más gondolkozású embereket, beszélvén nekik arról a Jézusról, annak a Jézusnak a hatalmáról, Akiben hiszünk... Hanem valami más módon! Szerényebben, de eredményesebben! Egyszerűbben, de nehezebben. Hogyan? Úgy, hogy te magad minél teljesebben olyan tanítványává légy Krisztusnak, amilyenné másokat szeretnél tenni, amilyennek másokat szeretnél látni. Hogyan is mondja a nagy missziói parancs? “Tegyetek tanítványokká..., megkeresztelvén őket..., tanítván..., hogy megtartsák...”

A tanítvány olyan valaki, aki tanul, aki tanulni akar. Jézus tanítványa olyan ember, aki előtt Jézus a legfőbb tekintély, a Mester! Nem a közvélemény, nem a korszellem, nem a pillanatnyi érdek, vagy valami más egyéb. Jézustól kérdezi meg, Jézustól akarja hallani és megtanulni, miként viselkedjék, hogyan viszonyuljon baráthoz, ellenséghez, munkához, szenvedéshez. Jézustól akarja megtudni, mi a jó, mi a rossz, mi a lényeges, mi a mellékes. Így biztosít időt magának arra, hogy mindezt naponként kérdezze, tanulja, újra tanulja Jézustól. Ez a tanítvány! Olyan tanítvány azután, aki meg van keresztelve az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe. Ez a kijelentés a tanítványi mivoltot egészen elmélyíti. Kiderül ebből, hogy tanítványnak lenni nemcsak egyszerűen Jézus lábai előtt való ülést jelent, hanem valami olyan misztikus kapcsolatot is, amit szavakkal ki sem lehet fejezni. Az igazi tanítvány nemcsak követi a Mesterét, hanem egy a mesterével, olyan valaki, aki maga is alámerült (keresztelni=bemeríteni) Jézus halálába, és mintegy maga is új életre támadt föl a Krisztus föltámadásában... Aki egészen benne van a Szentháromság Istenben! “Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsolok néktek.” A tanítvány tehát nem merül el valamiféle tétlen vallásosságban, extatikus révületben, hanem megéli, cselekszi mindazt a jót, amit Jézustól tanult. A tanítvány olyan ember, aki nemcsak tudja, hogy a szeretet, a megbocsátás, a könyörülő segítség krisztusi erények, hanem aki ténylegesen szeret, megbocsát és segít. Megtartja mindazt, amit a Mester parancsol neki!

Találkoztam egyszer valakivel, aki elmondta, hogy neki minden imádságát meghallgatja Isten. Megdöbbentő kijelentés! Vajon mit szokott kérni ez az ember imádságában? Mi lehet az, amiről bizonyosan tudhatja előre, hogy meghallgattatik a mennyben? Elmondta azután az illető, hogy ő minden reggel azért könyörög, hogy találkozhasson olyan valakivel, akinek szolgálhat az evangéliummal, akinek a számára segítségül, áldásul lehet azáltal, hogy Krisztus tanítványa. És ez az imádsága még sohasem maradt meghallgatatlanul. Egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy valaki felé ne sugároztathatta volna tovább azt, amit Jézustól tanult. És ez hódít. Nem kell beszélni, érvelni, vitázni, megnyerni. Ilyen a Krisztus tanítványa. És mennél igazabban leszünk mi magunk is így a Krisztus tanítványai, annál jobban meggyőződhetünk róla, hogy a keresztyénség - az ilyen keresztyénség - ma is hódító keresztyénség! Már csak azért is hódító az ilyen keresztyénség, mert ez az ígéret fűződik hozzá: “Én veletek maradok minden napon a világ végezetéig.” Tehát mintha azt bizonyítaná Jézus az Övéinek, hogy amikor valamelyik tanítványa a maga keresztyén feladatát akarja betölteni e világban, akkor igazán nincs egyedül: minden cselekvésében, mozdulatában, törekvésében, szavában benne van, jelen van maga Jézus, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Aki igazán a Krisztus ügyéért fárad, dolgozik, az meg lehet győződve arról, hogy Jézus az ő oldalán áll... Ezt jelenti ez: “Veletek maradok, veletek harcolok és magam is veletek megyek, veletek együtt szólok, veletek szenvedek, azért hogy Velem győzzetek!”

Tudjátok, miről győződtem meg, hogy ez valóban így van, hogy tudniillik Jézus maga vele van az Ő tanítványaival, amikor azok az Ő uralmáért harcolnak? Arról, hogy a hívő ember sok-sok nyomorúsága ellenére, lustaságának, világtól elmaradottságának, hűtlenségének, kishitűségének, a sok-sok ellenálló erőnek ellenére mégis áll és terjed Krisztus ügye a világban. Ha egy világi mozgalmat képviselnének és irányítanának olyan rosszul, lanyhán, ügyetlenül, ósdi módon, mint a keresztyének a keresztyénséget, akkor az a világi mozgalom már régen megszűnt volna, megbukott volna! Az a puszta tény, hogy jártok a templomba, hogy vannak egyáltalán megtérések, eredmények, hívő emberek, akik pénzt, időt áldoznak Krisztus ügyére e földön, ma, kézzelfogható bizonyíték amellett, hogy Jézus maga velünk van minden nap a világ végezetéig!

Azt mondtam az elején, hogy két hatalmas pillér tartja az egyháznak azt a roppant felelősségét, hogy tegyen tanítvánnyá minden népeket e világon. Abban a tudatban, abban a boldog hitben, hogy Néki adatott minden hatalom mennyen és földön, és hogy Ő velünk van minden napon a világ végezetéig, sokkal bátrabb, sokkal öntudatosabb, sokkal hódítóbb keresztyéneknek kellene és lehetne lennünk!

Ámen

Dátum: 1959. május 3.

Amikor ezt az Igét felolvastam, talán egyeseknek közületek az a gondolata támadt, hogy vajon mi ad aktualitást ehhez az Igéhez, hiszen elmúlt már húsvét!? Nos, éppen azért választottam ezt az Igét, mert így húsvét után valóban az a helytelen érzés van bennünk, hogy elmúlt már húsvét! Hogy húsvét volt! Hogy húsvéton már túl vagyunk! Igénk éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem így van! A húsvét tart ma is! A húsvét nem befejezett múlt idő, hanem befejezetlen jelen idő. Befejezve, elvégezve az a munkája van Jézusnak, ami a Golgotán történt, amit a kereszten művelt, a bűnért való elégtétel, az adósságunk megfizetése. De ami húsvétkor történt, az nincs befejezve, az még csak kezdet, aminek folytatása van! Azzal, hogy Pál ezt mondja: Krisztus az első zsenge a halálból, épp arra utal, hogy Krisztus feltámadása múltbeli tényével nincs elintézve ez az ügy, a feltámadás olyan munkája Jézusnak, ami most is folyamatban van, még nem teljes, nem kész, még valami hiányzik belőle, az övéinek is a feltámadása! Jézus most azon munkálkodik, hogy az Ő feltámadásába minket is belevonjon, az Ő feltámadásának az ereje minket is magával sodorjon, az Ő feltámadása a mi feltámadásunk is legyen!

És tudjátok, miért aktuális most is számunkra a feltámadás? Mert nincs aktuálisabb valóság ebben a világban, mint a halál! Mert nincs bizonyosabb ebben a bizonytalansággal teljes életben, mint a halál. Ha semmit nem tudunk is a jövendőkről, egyet bizonyosan tudunk: azt, hogy meghalunk, azt, hogy akármilyen élet végén, akár boldogtalan, akár boldog, akár hosszú, akár rövid volt az az élet, a végén ott integet a nagy kérdőjel, a rettenetes talány: a halál! Nem látjuk, de tudjuk határozottan, hogy minden pillanatban itt áll mögöttünk, közvetlenül mellettünk a nagy kaszás. Van úgy, hogy hirtelen suhint le valakire, van úgy, hogy éveken át őrli, emészti meg az életet. Az egészségeseknek, az erőseknek, a fiataloknak is mindig ott jár a sarkában, és viszi őket minden nap 24 órával közelebb a sírhoz. Ahol előlép és megjelenik, ott könnyeket, nyomorúságot, sokszor kétségbeesést hagy maga után. Ez a földi világ csupa ilyen könnyel, nyomorúsággal és kétségbeeséssel van tele, amit a halál okozott, pedig nagy, elkeseredett küzdelmet folytat ellene az egész emberiség. De hiába! Legyőzni nem tudja! Az ember ösztönösen érzi, hogy ez a félelmetes, titokzatos rém, a halál: az örök ellensége, ami egyszer utoléri, megragadja és legyőzi. Aminek egyszer föltétlenül áldozatul fog esni! Nincs természetesebb érzés, mint a haláltól való félelem! És ez a félelem merőben más természetű, mint például egy megvadult bikától való félelem, mert ott tudom, hogy mitől félek, de a halál esetében éppen azt nem tudja az ember, hogy mitől fél, csak fél! Valamitől! Talán éppen a nagy bizonytalanságtól, a nagy sötétségtől, a nagy megfoghatatlanságtól, amit ez a szó: halál jelent! Csak azt érezzük, hogy a halál olyan valami, mint egy sötét függöny, egy beláthatatlan mély szakadék, ami elválaszt valamitől... De - mitől?! Épp ez a probléma benne! Hogy mitől választ el, hogy mit takar? A semmit? A túlvilágot? Az eget, a mennyet? Vagy talán éppen a pokolt? A kárhozatot? Bármely pillanatban ránk borulhat a sötétség, ezért volna jó tudni valami bizonyosat: mi van ott túl?! Eljön a pillanat, amikor semmi sem lesz fontos már a számunkra, csak ez! Az, hogy mi van ott túl?! Rettenetes volna nekimenni a sötétségnek anélkül, hogy az ember tudná, hová ér. Ez a halál igazi problémája! És most, ebben a halálfélelemben tartott világban egyszerre megszólal egy különös hír: "Ámde Krisztus feltámadott és zsengéje lőn azoknak, akik elaludtak."

Én ezt a csodát nem tudom megmagyarázni, hanem csak egyszerűen továbbadni, mint valami nagy örömhírt, hogy Jézus megoldotta a halál problémáját, áttörte a sötét, titokzatos függönyt, rést ütött rajta, mint a föld kérge alól kikelő mag csíralevele, amelyik először feszíti szét, repeszti meg maga fölött a kemény rögöt... Így támadt föl a halálból Jézus, és feltámadásával megnyitotta az utat, a lehetőséget a halálon át az örök életre! Akárhogy magyarázzuk is ezt a titokzatos hírt, egyet bizonyosan megtudhatunk belőle: azt, hogy életünknek nem a halál a végső valósága, hanem a feltámadás! És azt, hogy annak a Jézusnak a személye, Aki meghalt és feltámadott, eleven összeköttetés a halálon innen és halálon túl között. Nincs vége számunkra sem mindennek a halállal, hanem túl rajta ugyanaz a feltámadott Jézus vár, Aki itt meghalt a Golgotán. Ugyanaz a Jézus vár majd ott túl az Ő teljes dicsőségében, Akit itt, az innenső oldalon elfogadtál vagy elvetettél, szolgáltál vagy elárultál, vallottál vagy megtagadtál, Akinek a nevét az életed dicsőítette, vagy megcsúfolta.

Jézus egyszer azt mondta egy halottját sirató asszonynak: “Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él az!” Jól jegyezzük meg, így mondja: Én vagyok! A mi feltámadáshitünk egy Én-re, egy élő személyre összpontosul és épül fel. Nemcsak egy eseményre, ami ekkor vagy akkor történt, azon az első húsvéton. Hanem annak az eseménynek, annak a ténynek a cselekvőjére, magára az élő, a halálból feltámadott személyre. És milyen nagyszerű ez! Mert az az esemény nem tud idejönni. Az az esemény ottmarad a múltban, Arimathiai József kertjében, ahol 1900-egynéhány évvel ezelőtt történt. De az az élő személy, Aki akkor föltámadt, áthatol az azóta eltelt sok-sok évszázadon, egészen a mai napig: 1959. április 19-ig. Belép ide a templomba, és ezt mondja: Én vagyok a feltámadás! És ezzel a feltámadásnak a nagy, boldog, diadalmas tényét a mának a realitásává teszi! Itt és most vagyok Én számotokra a feltámadás! A halált legyőző feltámadás-erőnek a centráléja! A halálból való feltámadás az Én halálból való feltámadásommal, ami közel 2000 esztendővel ezelőtt történt, nem fejeződött be, hanem éppen csak elkezdődött! Az csak a kikelő első csíralevél volt, a zsengéje azoknak, akik elaludtak!

Egy holland írónak van egy különös novellája, amelyben leírja, hogy egy lelkész egy hívő egyháztagjának a halálos ágya mellett találkozik a Halállal. A lelkész visszaemlékezik régi gimnáziumi tanulmányaira és csodálkozva kérdezi a Haláltól: “Te ugyanaz a Kháron volnál, aki a sötét Styx folyón viszed át csónakoddal a lelkeket? Hiszen te olyan vagy, mintha keresztyén lennél, pedig pogány voltál!” - “Hát nem tudod? - válaszolta a Halál. Én Kháron vagyok, legelső megtértje Jézusnak. Én, a Halál voltam az első, aki térdet hajtottam Krisztus előtt, amikor el kellett Őt bocsátanom a kötelékeim közül, pedig még soha senkit azelőtt ki nem engedtem a markomból. Akkor, ott József kertjében, amikor Ő kilépett a sírból, akkor én leborultam és imádtam Őt. Én, Kháron, az első a pogányok közül. És azóta az Ő szolgája lettem.” Furcsa történet, de amit kifejez, igaz. Hiszen a régi szép húsvéti énekünkben mi is így mondjuk: “Jézus meghódította ama félelmek királyát.” Amikor Jézus a halált, mint ellenséget legyőzte, az Ő megváltottai számára megszületett az új halál: a halál, mint barát. A halál is beállt Jézus szolgálatába, mint olyan lakáj, aki bennünket a királyi trón elé kísér. Mint a mennyország portása. De ne próbáljon senki Krisztuson kívül barátságot kötni a halállal, csak annak barát a halál, ez az ősi ellenség, aki a Krisztus barátja, aki maga is meghódolt a feltámadott Úr előtt! Ezt jelenti: “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak.”

Nos, tehát Jézus legyőzte a halált! Helyes! És ez bizonyára nagy vigasztalás arra az időre, amikor majd mi magunk is ott fekszünk valamelyik sírban. De hát addig mit kezdjünk vele? Már tudniillik a feltámadással? Mit kezdjen a fiatalság egy olyan evangéliummal, amelyik a halál legyőzését hirdeti? Ennek a hírnek nyilván azok örvendhetnek igazán, akiknek egyik lábuk már a sírban van. A feltámadás olyan embereknek való, akik már a végrendeletüket írják... De mi közük hozzá azoknak, akik szerelmesleveleket írnak, vagy adóbevallást, vagy naplót, vagy magyar irodalmi dolgozatot, vagy bármi mást - tehát akiknek éppen nem a halál a problémájuk, hanem az élet?! Nos, akkor is lehet valaki halott, ha él, úgy is lehet valaki halott, hogy észre sem veszi. Mozog, beszél, cselekszik, örül, vigad, dolgozik... Van meghalt boldogság is, meg halott szív, sőt halott családi élet, meg halott világ! A halott halálnál is borzasztóbb az élő halál, vagy a halott élet. Az a halál, ami valakinek a hideg, érzéketlen szemén át néz ki; az a halál, ami valakinek a blazírt, közömbös arcán ül, ami valakinek a gyűlölködő, vagy parázna szívén át árad.

Nos, Jézus nemcsak a sírban fekvő halottak számára a feltámadás, hanem az ilyen élő halottak számára is az: a házban, a társadalomban, egyházban, világban járkáló halott életek, halott lelkek számára is a feltámadás! Az örök élet nem egy, a földi élet horizontján túl lévő másik ország, ami valahonnét a síron túli bizonytalanságból integet felénk, hanem az örök élet már ma megkezdődhet a számodra, akár ebben a pillanatban - és meg is kezdődik valósággal... Hogy is mondotta egyszer Jézus? “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általmegy a halálból az életre.” (Jn 5,24) Tehát akármilyen halott vagy: Jézus ma téged is olyan emberré tehet, aki már feltámadott a halálból, aki az Ő feltámadása ereje által él, szeret, szolgál a többi emberek között, a többi emberek javára. És aki igazán így él, akit Krisztus feltámadásának az ereje éltet, az ha meghal is él, az soha meg nem hal.

Befejezésül még egy egészen gyakorlati dologra szeretném fölhívni a figyelmeteket. Amikor elhatároztam, hogy a feltámadás kérdéséről akarok ma beszélni, utána pár nappal tudtam meg, hogy ma ül össze Prágában az a keresztyén békekonferencia, amelynek az a célja, hogy a keresztyénség foglaljon végre egységesen, világosan és egyértelműen állást az atomkérdésben. Talán éppen most, ebben az órában nyújtanak egymásnak testvéri jobbot a különböző keresztyén felekezetek képviselői, hogy segítsenek a világot fenyegető halálos veszedelem megfékezésében.

Minden korszakban vannak olyan nagy, döntő kérdések, amelyekre való válaszadás szinte meghatározza keresztény mivoltunkat. Most ez a kérdés az emberiség élet vagy halál kérdése: egy beláthatatlan gazdag fejlődés, vagy egy szörnyű tömeggyilkosság kérdése. A keresztyénségnek, amelyik még a nyitott sír mellett is a feltámadást hirdeti, amelyik még a halállal szemben is az életben hisz, nem lehet más feladata, mint az, hogy a haláltól fenyegetett világnak, megrettent emberiségnek az élet reménységét nyújtsa. Teljesen függetlenül minden politikai meggondolástól, egyszerűen nem szabad hozzászoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy itt már más nem segít, csak egy háború! Meg vagyok győződve, atyámfiai, hogy a jelenlegi technikai fejlettség mellett egy háború éppen nem segítene megoldani a problémákat, hanem minden megoldást lehetetlenné tenne! Azzal kezdtem ezt a prédikációt, hogy Krisztus feltámadása nem befejezett tény, hanem elkezdődött folyamat. Épp ezért teljes jó reménységgel könyöröghetünk azért, hogy vonja be az Úr az Ő feltámadásának a folyamatába azt a jó szándékú emberi törekvést, amelyik az emberiség életét fenyegető veszély elhárításán fáradozik. A magunk részéről ehhez azzal járulunk hozzá legjobban, ha őszintén tudunk így könyörögni:

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által énbennem élj.

(347. ének 5. vers)

Ámen

Dátum: 1959. április 19.

Ma reggel mindnyájan ezzel köszöntöttük egymást: Boldog húsvéti ünnepeket kívánok! Tudjuk-e mit jelent ez? Mikor van valakinek igazán boldog húsvéti ünnepe? Akkor, ha szép tavaszi napsugárban, vidám családi körben, jó ebéd mellett, gondtalan pihenéssel töltheti el a mai és a holnapi napot? Ugye nem? Hanem akkor, ha az a húsvét hasonlít valamelyest arra az első húsvéti napra... Mert az első húsvéti nap igazán boldog nap volt. Mindenkit, aki csak hittel vett részt benne, nagy öröm ért. A szomorú emmausi tanítványok megvigasztalódtak, a kételkedő Tamás megbizonyosodott, a síró Mária Magdaléna arca kiderült, a hűtlen Péter bocsánatot nyert, minden bánat, keserűség, kétségbeesés, fájdalom örömre, reménységre, bizalomra fordult... Amilyen szomorú volt még a húsvét reggel, olyan fénylő, ragyogóvá lett már a dél és az este! Reggel még siránkozás, estére pedig már mindenütt csak ujjongó örvendezés! Igen, az az első húsvéti nap valóban boldog nap volt! És mi tette ilyen boldogsággal teljes nappá, ünneppé? Nos, a Jézus feltámadásáról való meggyőződés, a feltámadott Jézussal való találkozás! Ma is ebben áll az igazi húsvéti öröm: Jézus feltámadásáról való meggyőződésben és a feltámadott Jézussal való találkozásban! Ennél kevesebb boldogsággal ne érjük be mi se!

Igen, csakhogy az nem megy olyan könnyen! Maga a hír, a feltámadás híre, olyan képtelenül hangzik, hogy nem is olyan egyszerű őszinte szívvel hitelt adni neki. A feltámadás, a halálból való megelevenedés olyan gondolat, olyan fogalom, ami semmiképpen sem fér bele a mi gondolataink és fogalmaink keretébe. Sehogyan sem illeszthető bele a mi emberi lehetőségeink és váradalmaink dimenziójába. Teljességgel kisiklik a tapogató, kutató kezeink közül. Azt sokkal könnyebb elképzelni, hogy valaki elhagyva ezt a földet, másik bolygóra tér, mint azt, hogy valaki elhagyva a halált, a másvilágról ide elevenen visszatér. Mert ahhoz már hozzászoktunk, hogy a halál komoly dolog, nem lehet vele játszani. Sőt, minden tapasztalatunk azt mutatja, hogy csak a halál az igazán mindenható, végül mindenki leteszi előtte a fegyvert és kapitulál neki. Pedig az egész világ mozgósít a halál ellen. Mozgósítva van az egész emberi tudomány, technika, minden laboratórium, minden kórház a halál hatalma ellen. És az egyetlen, amit ennek a nagy közös igyekezetnek engedélyez a halál, annyi, hogy pár esztendővel későbbre halasztódik. Valóban meghosszabbodott az emberi élet, de mit számít ez a halálnak, azt a néhány évet, vagy akár évtizedet engedélyezheti nagylelkűen az embereknek, hiszen végül úgyis bizonyos a zsákmánya felől. Megszökni előle úgysem lehet!

És különben olyan időben élünk, amelyik minden előzőnél jobban a halál hatalmaitól fenyegetett idő. Olyan technikai hatalom van emberek kezében, amivel elképzelhetetlen pusztulást, szörnyű halált lehet előidézni. És az emberek ahelyett, hogy megrémülnének ettől a hallatlan felelősségtől és keresnék egymás felé a közeledést, csak még tovább mélyítik a bizalmatlanság szakadékát, fokozzák az egymás elleni indulatot, és szinte napról-napra növelik a nagy halál rettentő veszedelmét. Meg azután a magunk kis élete is minden pillanatban a haláltól fenyegetett élet, a halál börtönébe bezárt élet!

És a halálnak ebben a világában történt volna meg az, hogy Krisztus feltámadott a halálból? Hát bizony, jó lenne, ha valóban, ténylegesen, igazán így lenne! Óh, de jó lenne, ha valaki megmutatná végre ennek a zsarnoki hatalomnak, a halálnak, hogy mégsem mindenható! Hogy nem is olyan nagy úr, mint amilyennek mutatja magát. Hogy nem is igaz, hogy vége mindennek, ha egyszer jön, megjelenik. Óh, de jó lenne hinni a húsvéti hírt, megbizonyosodni a feltámadás valóságáról! De lám, azok sem tudták elhinni, akik legelőször hallották. El sem tudták képzelni, hogy valaki megtörheti a halál mindenhatóságát. Számukra Jézus is végérvényesen csak halott volt, Akivel szemben nem marad más teendő, mint bebalzsamozni a holttestét. Íme, Mária sír: már látja az üres sírt, a feltámadás drága jelét, már ott áll Jézus előtt, már beszél Vele - és még mindig sír. Még mindig a halott Jézust keresi, még mindig a halál igézete alatt van, még mindig eszébe sem jut az a gondolat, hogy itt valami csoda történhetett! De hát nem így vagyunk-e mi is? Pedig mi is hallottunk már a húsvéti hírről, óh, nagyon is sokszor. Ismerjük az Igéket, amelyek arról szólnak, hogy Jézus föltámadott. Kétezer éve hirdeti a keresztyén egyház az egész földön, minden nyelven, hogy valóban föltámadott - mégsem tudunk a halál mindenhatóságának az igézete alól szabadulni. Az egész húsvéti hír a feltámadásról alig több számunkra, mint csak bibliai igazság, egyházi dogma, tiszteletreméltó hagyomány, vagy talán éppen üres beszéd. Szóval: nem realitás, nem megragadó, életet átható és megújító valóság. A feltámadás elméletét valljuk csak, de a feltámadás erejét nem érezzük. Énekeljük mi nagyon szépen: “Krisztus feltámadott...”, de ennek semmi különösebb hatása nincs ránk. Akkor azután természetes, hogy a tavaszi napsugár simogatásában, meg a jó enni-, innivalóban kell keresni a húsvéti ünnepek boldogságát!

De hogyan lehet hát megbizonyosodni a halál hatalmával szemben a feltámadás valóságáról? Atyámfiai, itt van egy titok. Mégpedig az, hogy csak egyetlen egy Valaki van, Aki a feltámadás képtelen hírét úgy adhatja tudtára valakinek, hogy beleremeg az egész valója: ez az egy Valaki pedig maga a feltámadott Úr! Itt, ebből a történetből nagyon jól látszik, miként keletkezik a húsvéti bizonyosság. Nem úgy, hogy egy ember kutat, töpreng, számol, spekulál, elmélkedik, okoskodik és lassan eljut a bizonyosságra, hanem úgy, hogy a kételkedő, szomorkodó, értetlenül álló, ellenséges érzületű embert megszólítja Jézus! Sohasem a mi gondolkodásunk, értelmünk ragadja meg a feltámadás csodáját, hanem a feltámadás ereje ragadja meg értelmünket és kényszeríti térdre a feltámadott Úr előtt! Tehát úgy keletkezik ma is a bizonyosság, mint itt, az arimátiai József kertjében, hogy tudniillik Ő jelen van, Ő megszólít, hogy Ő kinyújtja a segítő karját felénk, hogy Ő ránk tekint, hogy Ő megerősít, hogy Ő felemel, hogy az Ő oldaláról jön a bizonyosság, valóságos jelenléte belesulykolja az Ő feltámadásának a valóságát az Övéi lelkébe.

Egyikőnk sem magától jut el a feltámadás bizonyosságára, hanem Ő jön, Ő szól: Mária! - vagy Saul, vagy Augustinus, vagy Kis Péter! Tehát néven szólít, és egyszerre átmelegszik a szívünk, megnyílnak a szemeink, kigyúl bennünk a boldog hit: “Feltámadott!” Valóban feltámadott!

Azt mondtam: Ő jön hozzánk, Ő szólít meg... Hogyan? Óh, sokkal egyszerűbben, mint gondolnánk. Nézzétek, itt a történetben is olyan egyszerűen, olyan természetesen megy végig a kerten, hogy Mária Magdolna azt hiszi Róla, hogy a kertész az. Nem úgy suhan a fák levelei között, mint egy szellemalak. Annyira odatartozik ahhoz a kerthez, hogy az ember azt gondolná, ez maga a kertész kell hogy legyen. És amikor végigmegy egy gyárban, akkor olyan, mint aki egészen beletartozik abba a gyárba, és ha belép egy hivatalba, éppen olyan, mintha valami hivatalos ügye lenne ott... Jézusnak ebben az alakjában éppen azt látom, hogy Isten nem messziről néz át életünk fölött, mint egy távolba meredő tekintetű Szfinx, hanem benne van, belevegyül a mindennapi életünkbe. A falusi emberek számára Ő is olyan, mintha falusi paraszt lenne. Nagyvárosban Ő is olyan, mintha városi ember lenne. Királyi palotában, mintha Ő lenne a király, diákok között, mintha Ő is diák lenne, öregek között, mintha Ő is öreg lenne. Így van benne Jézus mindannyiunk mindennapi életében minden pillanatban... Mária Magdolna, aki Jézust ott a kertben kertésznek gondolta, épp azért ment volna el mellette, mert annyira belesimult Jézus abba a környezetbe, amelyikben Mária akkor volt. Bennünket is az a veszély fenyeget, hogy azért megyünk el Isten mellett, az élő Jézus mellett, mert sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, sokkal reálisabban ott áll előttünk, mint ahogyan elképzelnénk. Például látunk valahol két embert menni a templomba és azt mondjuk: Nicsak, ott megy X meg Y - de azt már nem látjuk, hogy tulajdonképpen Jézus megy ott és hív, hogy menjünk Vele mi is. Vagy látunk egy beteg gyermeket a kórházban, de nem vesszük észre, hogyan áll ott Jézus a gyermek mögött, készen arra, hogy megszólítson. Hallgatjuk ezt a prédikációt, és azt hisszük, emberi szavak hangzanak a szószékről, pedig maga Jézus van itt, e közönséges, mindennapi szavakban Ő akar belépni az életünkbe. Eszünkbe jut egy elhagyatott, magányos öreg, meg kellene látogatni; talán el is megyünk hozzá, és nem ismerjük fel Jézust, pedig Ő akart ott találkozni velünk... Ott van az élő Jézus mindenütt, csak mi nem ismerjük fel, azt hisszük, hogy hiszen ez csak egy kertész, vagy lelkipásztor, vagy egy nyavalyás, segítségre szorult embertársunk. A húsvét éppen azt hirdeti, hogy Jézus itt van, Jézus mindenütt ott van, és ha nem látjuk meg, nem azt jelenti, hogy Ő nincs ott, hanem azt, hogy miként Mária Magdaléna is a kertben, nem jól nézünk, nem jól látunk. Sőt, hadd mondjam meg azt is egészen határozottan, hogy most, ebben a pillanatban ráteszi a kezét a válladra, személyesen megérint, megszólít, a neveden hív - csak téged, magadat, mint Máriát. Egészen határozottan mondom, hogy Jézus ebben a pillanatban ott áll melletted, mintha ezt mondaná: Íme, élek!

Ne féljetek hát hinni a feltámadás valóságában, a feltámadott Jézusban. Ma már túl van azon a modern emberi tudomány is, hogy csak azt tartsa valóságnak, létezőnek, amit meg tud érinteni és meg tud magyarázni magának, amit ki tud számítani és le tud műszerekkel mérni - merjetek hinni Jézus Krisztusban, Aki halott volt és íme él, és Aki bennünket is fölhív arra, hogy éljünk Vele, hogy örökké éljünk!

Nézzétek ezt az előbb még kétségbeesett Máriát, milyen boldog! Most már újra van reménysége, hivatása, feladata: elhirdetni a csodahírt, hogy Jézus feltámadott, hogy látta az Urat... Mintha az egész szomorú világ megváltozott volna. De meg is változott, mert kiáradt rá a feltámadás fénye, és így most már minden egészen más. Így most már érdemes élni, akármilyen nehéz is, újra kezdeni, küzdeni, szenvedni, még meghalni is, mert Jézus feltámadott, mert Jézus él, mert van feltámadás. Mindig ilyen csodát tesz a húsvéti hit.

Ismeritek Goethe Faustjának a történetét? A megfáradt tudós nem akarja tovább vinni az élet terhét, éppen ajkához emeli a méregpoharat, amikor a közeli templomból áthallatszik a húsvéti ének: “Krisztus feltámadott, szívek örüljetek, ünnepet üljetek!” Csak egy hír, de elég erős arra, hogy elragadja Faust ajkáról a kelyhet, hogy visszaszólítsa ismét a létbe, hogy a végső elszánt tettől visszatartson egy kétségbeesett embert. Ha még a feltámadás híre is elég erős arra, hogy megtartson a földi életben egy embert, hát még a feltámadott Jézus személye milyen erőt önthet abba, aki hisz Benne! Ha az első keresztyének nem hittek volna feltétlenül a Feltámadottban, okvetlenül alulmaradtak volna egy egész pogány világgal szemben. Az élő Jézusban való hit tartotta őket is életben és vitte győzelemre a világban. A síron is diadalmaskodó Jézus személye olyan erőt adott nekik, amilyen még halászoknak és kézműveseknek soha azelőtt nem volt a világon!

Soha ne adjátok föl a reményt, soha ne csüggedjetek el, soha kétségbe ne essetek, nektek élő Jézusotok van! A húsvéti hitű ember sohasem lehet az eseményeket passzív belenyugvással, lemondó megadással tudomásul vevő ember. Ezt a szót: belenyugodni, ki kellene törölni a szótárunkból. Ilyen nincs a Bibliában. A belenyugvás pogány erény. Csak a hitetlen vigasztal így: Nyugodjál meg benne. Isten sem nyugodott bele Jézus halálába. Ezért lett húsvét. És milyen jó, hogy Isten nem nyugodott bele abba, ami nagypénteken történt, hiszen akkor ott nem elvégeztetett volna valami, hanem tönkrement volna minden! Mivel Jézus föltámadott, ezért tudjuk, hogy a kereszt nem a hívő belenyugvás jele, hanem a legnagyobb győzelem jele. A hívő ember mindig szent lázadó ember! Persze sohasem Isten ellen lázad, hanem a bűn ellen, a Sátán ellen, meg a halál ellen. Nem nyugszik bele, hogy például szétesett egy családi élet, és ezen már nem lehet változtatni, hogy diadalmaskodik a gonoszság, hogy pusztulás készül a világban, hogy hitetlen a világ, hogy nem sikerül egy jó ügy - hanem újrakezd, küzd, remél, hisz mindenek ellenére! Sőt, még amikor a nyitott sírba eresztenek le egy koporsót, a keresztyén ember akkor sem áll ott belenyugodva a változhatatlanba, hanem még akkor is, mint egy örök lázadó, a feltámadásban hisz!

Drága Testvéreim! Ti megfáradt és megterhelt emberek, ti halál jegyesei és rabjai, ti csalódott, csüggedt lelkek, ti, akiket megpróbált és meggyötört az élet, halljátok meg az Isten erejéről szóló győzelmi éneket, a halál fölötti diadal boldog csodáját: Jézus Krisztus, a mi Megváltónk föltámadott! Ő, az élő Jézus kíván és ad így nektek most igazán boldog húsvéti ünnepeket!

Ámen

Dátum: 1959. március 29. Húsvét.