A fölolvasott Ige nyomán fölöttébb ellentétes érzések viaskodnak az ember lelkében: ez az Ige egyaránt lesújt és felemel, elszomorít és megvigasztal. És azt hiszem, a pünkösdnek éppen ez a jellege: az ünnep szégyenít meg a legjobban, és az ünnep támaszt legnagyobb reménységet bennünk. Itt látjuk meg leginkább azt a szomorú tényt, hogy milyennek kellene lennünk és milyenek vagyunk, de azt a vigasztaló ígéretet is, hogy mivé lehetünk a Szentlélek által! Erről szeretnék most beszélni, a pünkösdi Lélek lesújtó és felemelő munkájáról, de előre hadd mondjam meg: Isten Lelke csak akkor emel fel, ha előbb lesújtott, csak azt vigasztalja meg, akit előbb megszomorított, csak azt biztatja megújult reménységgel, akit előbb megszégyenített! Istennél olcsó vigasztalás nincsen. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők - csak ők - vigasztaltatnak meg! Bár mi is most így kapnánk a Szentlélek vigasztalását: igazán megszomorodva, nagyon mélyre lealázkodva! Erre a megszomorodásra és megalázkodásra, meg is van minden okunk.
A próféta elé szomorú látvány tárul. Csatateret lát, amelyen az elesettek megszáradt holttestei hevertek szerteszéjjel. Csak a csontok voltak már meg, azok sem egymással hajdani összefüggésben, hanem szétszóródva, megfehéredve a tűző keleti napon. Sehol egy szikrája az életnek! Szinte hallatszik a halál csendje. Ezzel a szomorú képpel fejezi ki a próféta Izráel népének állapotát a babiloni fogságban. Ilyen kivetett, szétszórt, elszáradt, szomorú állapotban tengődött ott a nép az idegenben, messze hazájától. Az élet megújulásának, az újra megéledésnek minden reménye kizártnak látszott, ha csak valami csoda nem történik!
De hát mi közünk nekünk ehhez a régi-régi látomáshoz? Az, hogy a halálnak ez a mozdulatlansága és reménytelensége - sajnos - egyáltalán nincs messze tőlünk. Én magam is sokszor úgy látom a mi egyházunk életét, meg a gyülekezetünk életét, meg a magam életét is, de a tiéteket is, mint ahogyan Ezékiel látta Izráel házát abban a szomorú völgyben! Néha nagyon hangosan szól a lelkemben Isten Igéjének a figyelmeztetése: “Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” És amikor a magunk gyülekezeti és egyéni hitéletét ahhoz hasonlítom, amit Ezékiel látott: azt ne higgyétek, hogy ez igazságtalan túlzás, vagy csak afféle szónoki kifejezés, nagyotmondás! Nem! Halálosan komolyan mondom! Mert így látom! Hadd világítsam meg néhány példával: Akkor látjuk, mennyire halottak vagyunk, ha meggondoljuk, hogy milyennek kellene lennünk. Annak az első pünkösdnek az egyik legnagyobb csodája az volt, hogy a legkülönbözőbb emberek teljesen és tökéletesen megértették egymást. Valahogy olyan nyelven szóltak az apostolok, a Krisztus követői, hogy tizenkét különböző országból összesereglett minden rendű és rangú emberek a maguk nyelvén hallották őket szólni. Az egyház olyan alakulattá lett ebben a világban, ahol végre nem volt többé különbség egyik ember meg a másik között, ahol végre leomlott a válaszfal egyik nép meg a másik nép között, ahol végre egymásra talál az emberi társadalomnak az egyik rétege, meg a másik. Az egyház végre az a hely lett a földön, ahol a szeretetben összeforrva egy közös test tagjaiként élhetett, együtt zsidó meg görög, az úr meg a rabszolga, a férfi meg a nő. Ilyen volt és ilyennek kellene lennie az egyháznak.
És óh, de nagy szükség lenne ma az ilyen egyházra! De nagyon kellene ma egy olyan igazán élő Krisztusi közösség, amelyik a kétfelé, meg a százfelé szakadt világ ellentétei között is fenntartaná az egységet, amelyiknek a tagjai az elkeseredett faji, osztály és politikai szakadékok fölött is hidat építenének, ellenségeket békítenének össze, amelyikben megvalósulva látná a világ az igazi testvériséget. Igen: nagyon kellene az ilyen egyház, de nincs ilyen egyház! Hanem csak olyan, amelyik maga is megosztottságban szenved. Nemhogy a világ ellentétes erőit hozná egységbe, békítené meg, hanem még a maga testében is olyan szakadások, ellentétek, meghasonlások, villongások vannak, hogy például az egyik fajta egyház tagjai a másik fajta egyház papjai kezéből még a Krisztus megtöretett testét sem tudják elfogadni! Képzelhetitek akkor, milyen ereje és milyen hitele lehet az ilyen megosztott egyház bizonyságtételének a világ előtt! Sőt, még ugyanazon a felekezeten belül is hányféle irány, hányféle nézet, vélemény, törekvés, klikk van, és egyik sem képes megérteni a másikat.
Múltkor hallottam valakiről, hogy nem akart úrvacsorát venni, mert olyan lelkész osztotta, akivel az illető nem tudta vállalni a lelki közösséget. Hányszor megtörténik, hogy református hívő emberek együtt vannak, és képtelenek együtt imádkozni, mert annyira nincs lelki közösségük egymással. Mi ez, mondjátok meg? Nem a halál jele? Túlzás-e, ha azt mondjuk, hogy halott a közösség! Az egyházban, a gyülekezetben halott a közösség! De hadd mondjak egy másik példát is. Mindnyájan tudjuk, mi a misszió. Az egyháznak az élettevékenysége, amellyel kívül valóknak is hirdeti a Krisztus evangéliumát, és amelynek eredménye az, hogy terjed a földön az Isten országa, kiterebélyesedik, mint a mustármag, áthatja a világot, mint a kovász a tésztát. Az első keresztyén egyház a szó legszorosabb értelmében véve missziói egyház volt, azaz missziót végző egyház volt: a maga életével és szavával úgy hirdette a Krisztust, hogy a kívül valók közül egyre többen csatlakoztak hozzá, állandóan növekedett, szaporodott, nőtt a hívők serege újabb és újabb megtérőkkel.
Ilyennek kellene lennie az egyháznak ma is. Különösen ha meggondoljuk, hogy a világ összes nagy vallásai megújuló missziói öntudatra ébredtek. A buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, mint egy-egy álmából ébredő óriás, Ázsiában és Afrikában nyújtózkodik és máris tervszerűen készülődik egy hatalmas európai és amerikai missziói tevékenységre. A Krisztus egyházában pedig még a régi missziói láz is ellanyhul. Ahelyett, hogy krisztianizálná a világot, maga világiasodik el. Régebben, ha ezt a szót hallottuk: misszió, önkénytelenül a trópusokra, őserdőkre gondoltunk, ahol vadállatok által veszélyeztetett területen, feketék között egy fehér ember dolgozott, hogy megszabadítsa műveletlen embertársait a babonaságtól. Ma pedig saját országunk, a saját lakóhelyünk, sokszor a saját egyházunk és családunk vált missziói területté, ahol újra kell kezdeni az evangélium magvetését, ahol sokszor a hozzánk legközelebb állóknál kell újrakezdeni a Krisztushoz való hívogatást, mert pogányok, megkeresztelt pogányok élnek körülöttünk!
Szűkítsük le a kört kifejezetten a mi gyülekezetünkre: él itt valami missziói felelősség bennünk? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amin még az ég angyalai is örvendeznek: hogy egy bűnös ember megtér az ő tévelygő útjáról? Viszont ennek a megfordítottját mindnyájan ismerjük ugye? Azt, hogy egy-egy atyánkfia eltévelyedik az igazságtól, elmarad, elszakad a templomtól, a gyülekezettől. Ahelyett, hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszaesnek, elkallódnak. Kinek fáj az, hogy református emberek élnek körülöttünk, akik olyanok lelkileg, mint az elveszett juh volt a példázatban? És akinek fáj, mit tesz érte? Semmit! Utána megy? Nem! Legfeljebb panaszkodik miatta, vagy azt sem teszi! Tegnapelőtt temettünk egy 58 éves atyámfiát. Teljes elhagyatottságban halt meg. Szomszédai azt sem tudták, milyen vallású. Nagy utánjárással kiderítették, hogy református. A koporsóban fekve láttuk először. Köztünk élt és mégis olyan távol innen! Sokan vannak ilyenek, ahol így kallódnak el emberek, atyafiak, egymás szomszédságában: nem halott-e ott a misszió?! Igen: halott a misszió közöttünk, még ha minden vasárnap megtelik is a templom.
De hát nem olyanok vagyunk-e mi magunk is, mint a halottak? Ahogyan én ismerem a magam egyéni keresztyén életét, meg a tiéteket, csak azt látom, hogy bizony bukdácsoló, visszaeső, erőtlen, örömtelen, fásult, fáradt keresztyénség az olyan, amelyik már semmit nem különbözik a nem keresztyén élettől. Munkájában és szórakozásában, örömében és bánatában bizony éppen olyan, mint akármelyik pogánynak az élete. Olyan szépen hangzik, hogy: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5,16) - de a valóság az, hogy annyira nem fénylik az a bizonyos világosságunk, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk ilyen mennyei Atyánk van! Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor: már meghalt! Pedig nem Isten halott, hanem a mi keresztyén életünk! Bennünk hunyt el a keresztyénség utolsó szikrája. Az igazi, eleven, győzelmes, fölszabadult, örvendező, megváltott keresztyén életnek már csak a megszáradt, zörgő csontjai maradtak meg bennünk. Nem csoda, ha ez nem arat tetszést a világban!
És tudjátok mi a legszomorúbb jele a halálnak? Az, hogy mindez az élettelenség nem is fáj igazán! Az, hogy az egyházban halott a közösség, halott a misszió, halott a kegyesség, az, hogy szeretetünk képmutatás, az imádságunk begyakorlottság, a templomba járásunk ősi örökség kamata, a szolgálatunk - ha van - embereknek való tetszeni akarás: mindez még csak nem is indít igazán bűnbánatra! Ez a legszomorúbb! És az, hogy akikben az egyház kétségbeejtő helyzetének a fölismerése már megszületett: azok még mindig nem fogtak össze imaközösségbe és nem könyörögnek a pünkösdi csodáért! Nincs olyan imaközösség a gyülekezetünkben, amelyik úgy igazán kérné a megújulást, a megelevenedést! Az életet hozó Lélek áldását!
De hát lehet még egyáltalán ebből a halálból élet?! A prófétának is ez volt a nagy kérdése. Mintha Isten eltalálta volna a gondolatát, ezt kérdi tőle: "Embernek fia, vajon megélednek-e ezek a tetemek?!" Igen: ez a mi nagy kérdésünk is. Ezékiel nem merte azt mondani, hogy nem, mert hívő ember sohasem lehet pesszimista, de azt sem merte mondani, hogy igen, mert a hívő ember sohasem lehet könnyelmű optimista, hanem az egyetlen lehető választ adta: "Uram Isten, Te tudod!" - rábízza a halott sereg sorsát az Úrra, bízik az Ő megelevenítő hatalmában! És íme, csoda történik: az Úr szavára, amit a próféta szája által mondott, zúgás, zörgés támad, egymáshoz illeszkednek a csontdarabok, egybe mennek a tetemek, inak feszülnek rajtuk, hús növekedik rájuk, majd újra szól az Úr a prófétán át, és beléjük megy a Lélek és megélednek és lábra állnak, felette igen nagy sereg! Egy egész harcra kész hadsereg! Persze ez csak látomás, de ez az egész látomás azért történt, hogy mind a mai napig megvigasztalja azt, aki megszomorodott, fölemelje azt, aki megaláztatott, hogy megbiztasson: a legreménytelenebb halálból is lehet még élet, megélednek még az elszáradt tetemek is, ma is, mi is! A sok halott harcosból, akit legyőzött, elejtett az ellenség, a bűn, a Sátán: lehet még Krisztus győzelmes hadserege, élő népe!
Ott, a halálvölgyben így szól az Úr a tetemekhez: “Ímé én bocsátok tibelétek lelket, hogy megéledjetek!” (Ez 37,10) Ez a titka a megéledésnek! Ma is! Azon a halálon, amiben mi is vagyunk, nem segít az, ha fölbuzdulunk, ha szervezkedünk, ha ügyeskedünk, ha okoskodunk, ha sok pénzt költünk rá: csak egy segít: a Szentlélek! Ott, az első pünkösd alkalmával sem az emberi lélekből vagy szellemből tört fel valami erő, nem a tanítványok szívéből csapott elő valami láng, nem emberi lelkesedés tüze ragadta magával a tizenkettőt, hanem felülről való erő. Olyan hatalom szállta meg őket, amivel nem ők rendelkeztek, hanem amelyik rendelkezett velük. A Szentlélekben maga az Úr Jézus jön hozzánk erre a földre, bele az életünkbe! Hogyne lehetne hát akkor a legreménytelenebb halálból élet?! Lehet, igen! De hogy lesz-e itt, a mi számunkra is, annak feltétele van! Hogyan is történt itt, e prófétai látomásban? “Az Úr ezt mondta Ezékielnek: "Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik..." És a próféta mondta, amint az Úr akarta. Ezenközben megindultak a csontok egymás felé. Azután imádkozott a próféta: "A négy szelek felől jöjj elő lélek és lehelj ezekbe a megölettekbe." És az imádságra feleletként megindult a Lélek, és így éledtek meg a halottak! Így mondhatnám tehát, hogy az Igének, meg az imádságnak hatására jelent meg a Lélek! Isten az Ő Igéjében közli velünk Szentlelkét, mi pedig az imádságban fogjuk föl Isten Lelkét! A Bibliában sokszor olvashatjuk, hogy az Ige és az imádság, meg a Szentlélek együtt tartanak! Ahol Isten Igéjére figyelve imádkoznak, ott lehet várni a Szentlelket! Oda viszont nem jön, ahol nem is kérik. Olyan gyülekezetbe nem jön el a Lélek, amelyik nem várja és érette való buzgó könyörgéssel nem készíti el magát a befogadásra.
A kérés a vágyakozásnak és a várásnak a kifejezése, fájdalmas beismerése annak, hogy Szentlélek nélkül halottak vagyunk! De ugyanakkor annak a reménységnek a megvallása is, hogy a Szentlélek által azzá lehetünk, amivé kellene, hogy legyünk! Csak akkor nem volt hiába ez a pünkösdi ünnep, ha - akárcsak néhányunkban is - annyira tudatossá válik a megelevenítő Szentlélek szükségessége, hogy létrejön gyülekezetünkben egy külön rendszeres imaközösség, ahol várjuk és kérjük, hogy részesítsen az Úr bennünket is a pünkösdi csoda ajándékában!
Jertek most is:
Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének,
Bocsássa ki magas mennyből fénylő világát,
Végye el mi szívünknek minden homályát,
Hogy érthessük Istenünknek Mindenben akaratját.
(372. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1958. május 25. Pünkösd.