Szerényen húzódik meg naptárunkban ez az ünnep, Krisztus mennybemenetele ünnepe. Lassan egészen el is veszti ünnepi jellegét, pedig igen nagy jelentőségű mozzanata az üdvtörténetnek. Én a magam részéről nagyon szeretem, mert ez a nap mindig újra egy felséges nagy titok elé állít, amiről nem lehet eleget elmélkedni és beszélni. Ez a titok pedig az ég titka, a túlvilág, a mennyország misztériuma. És hogy milyen nagy jelentősége van a mennynek a földi élet szempontjából, mennyire belehat a túlvilágban való hit az e világban való élet gyakorlatába: azt legutóbb éppen egy új magyar filmmel kapcsolatban tapasztaltam meg újra. Van egy jelenet a Csigalépcső című filmben, amikor a leány bűnös viszonyba keveredik egy nős férfival és egyszer csak előtör belőle szinte a “belső ember” sikolya: “A túlvilágot elvették tőlem, ugyan mi tartson engem?” A film tovább pereg. A legtöbb néző észre sem veszi ennek a mondatnak a nagy keresztyén igazságát, pedig az van benne, hogy az örök élet hitének életformáló, erkölcsi jelentősége van az ember életében: tehát ha hiszek abban, hogy van egy láthatatlan világ, van egy mennyország: akkor ebben a hitben másképp élek a földön is, mintha nem hinnék benne. Nos: ez a helytelenül áldozócsütörtöknek nevezett ünnep odairányítja a tekintetünket a mennyországra, azért, hogy másképp éljünk itt a földön!
Azt a változást, amit Krisztus mennybemenetele a tanítványok életében hozott, így írja le Igénk: visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe. Az addig tétova, ijedős, pesszimizmusra hajlamos tanítványok most nagy örömmel térnek vissza oda, éppen oda, ahonnét azelőtt legszívesebben elfutottak volna, ahol úgy érezték magukat eddig, mintha minden utcasarkon veszedelem leselkedne rájuk. És később is, akármi történik velük: ez marad az életük, az egyéniségük alaphangja: öröm, sőt: nagy öröm! Az, amit akkor éreztek, ott az Olajfák hegyén, amikor Jézus elszakadt tőlük! Emberi logikával ez teljesen érthetetlen: mi örvendetes van azon, hogy “Jézus tőlük elszakadván, felviteték a mennybe"? Hiszen ezzel a búcsúval kezdetét veszi az az idő, amire vonatkozik Jézusnak ez a mondása: nem látva hinni. (Boldogok, akik nem látnak és hisznek.) Hiszen a Krisztus követőinek ezentúl úgy kell élniök ebben a világban, mint akiknek semmi kézzel fogható bizonyítékuk nincs a hitük igazságára vonatkozólag, és akik annak a nagyságából és hatalmából, Akiben hisznek nem láthatnak semmit a szemükkel. A mennybemenetel óta nem tehetjük meg többé, hogy kérdéseinkkel, problémáinkkal egyszerűen úgy menjünk oda Jézushoz és kérjünk Tőle választ, ahogy a tanítványok tették azelőtt. A mennybemenetel óta mindig újra tanácstalanul meredünk csak magunk elé, amikor egy embertársunkat nagy veszteség éri, és tőlünk, Krisztus-hívőktől akarja megtudni, mi értelme van a szenvedésének. A mennybemenetel óta az élet veszedelmei és fenyegetései elől nem bújhatunk oda Jézus ölelő karjai közé, mint a gyermek az anyja ölébe, hanem rettegés és félelem között, látszólag teljesen egyedül kell járnunk az utunkat. A mennybemenetel óta mi, a Krisztus gyülekezete, olyan védtelen kis embercsoport vagyunk, amelyet néha okkal, néha ok nélkül gyanúsít, vádol, üldöz a világ, mert nem akarunk és nem tudunk beleilleszkedni a világ rendjébe, sémájába, és amelyiket - ha számadásra vonnak érte - semmi másra, csak Urunkra tudunk hivatkozni, arra az Úrra, Aki kétezer évvel ezelőtt itt élt közöttünk, s azután hirtelen örökre eltűnt. Hát nem furcsa, hogy az egyház egy láthatatlan Királynak a népe, olyan Vezérnek a hadserege, akit a ma élők közül még soha senki sem látott?! Mi örvendetes van hát a mennybemenetel tényében? Micsoda titkuk van ezeknek az embereknek, akik itt a búcsúvétel után olyan nagy örömmel térnek vissza Jeruzsálembe?!
Az Ige alapján három pontban tudnám összefoglalni, hogy mi haszna van Jézus híveinek az Ő mennybemeneteléből! Azok a tanítványok ottan, mikor utánanéztek a szemük elől eltűnő Jézusnak, megéreztek valamit abból a titokból, ami pünkösd után teljesé vált bennük, hogy tudniillik Jézus most közelebb került hozzájuk, mint volt eddig! Igen: ez az első haszna az Ő mennybemenetelének, hogy Ő most közelebb van hozzánk, mint volt akkor, amikor a földön járt. Közelebb van, mert most a mennyben van. És annak a láthatatlan világnak, amit úgy hívunk: mennyország, nem az a tulajdonsága, hogy messze van tőlünk, hanem az, hogy láthatatlan a számunkra. “Felhő fogta el szemeik elől” - mondja egész pontosan a leírás. Közéjük és Krisztus közé odaereszkedett egy felhő. Úgy is mondhatnám, hogy a látható világ, a materiális, az érzékelhető, az anyagi világ és Krisztus közé. Ez az a felhő, ami most eltakarja előlünk, a materiális világ látásához szokott szemünk elől Jézust. Nem a föld és a menny között lévő távolság miatt nem látjuk most Jézust, hanem a föld és a menny közötti lényegi különbség miatt. Az a felhő nem elválasztja Krisztust a hívőktől, hanem eltakarja; az a búcsúvétel ott az Olajfák hegyén nem elszakítja Jézust az Övéitől - mint a meginduló vonat a benne ülőt a pályaudvaron maradóktól -, hanem láthatatlanná teszi. A mennyország egy másik létforma, az életnek egy magasabb rendű minősége, olyan, amelyik mindenféle technikai, logikai, vagy vegyi kutatás lehetőségét kizárja. Sem mikroszkóppal, sem távcsővel nem lehet fölfedezni belőle akármilyen parányi részletet sem, hanem csak onnan jövő kijelentés által ismerhető meg. A mennyország tehát nem egy olyan bizonyos hely ebben a világban, a világűrben, vagy azon túl is, hanem éppen egy másik világ, egy másik életforma, olyan lét, aminek a lényegét senki sem tudja leírni. Éppen azért, mert egészen más, mint ez az életforma és ez a világ, amelyben mi élünk.
Ami tehát ott, az Olajfák hegyén történt, nem helyváltoztatás, hanem létváltoztatás volt: ez azt jelenti, hogy az addig földi törvényekhez kötött állapotból Jézus visszalépett abba az állapotba, ahol részesült Isten mindenhatóságában és mindenütt-jelenvalóságában. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mennyei Jézussal ott is lehet találkozni, ahol a földi Jézus sosem járt! Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott Vele. Nékem meg a holland tengerparton jelent meg először az életemben. Nem azt jelenti hát a mennybemenetel, hogy bezárult a menny, és Jézus most csukott ajtók mögött trónol valamiféle szép aranyos trónteremben, ahová emberi gondolat és imádság nem is követheti. Jézus nem ment el! A mennybemenetel után is ugyanúgy tanít, szól, gyógyít, segít, vigasztal, találkozik az Övéivel, szeret, vezérel, mint azelőtt, csak mindezt láthatatlanul! Hozzád is, ebben a pillanatban is közelebb van Jézus, mint az aki melletted ül. Luther azt mondta egyszer: Közelebb van hozzád az Úr, mint az inged. Vajon a mi számunkra is olyan öröm-e Krisztus mellettünk léte, közelsége, mint a tanítványoknak volt, vagy talán éppen az a rettegés nekünk, hogy olyan Urunk van, Aki elől nem lehet elmenekülni, elbújni, Akit nem lehet lerázni, Akitől nem lehet szabadulni?! Igen: öröm-e ez neked vagy rettegés? Biztatás-e vagy fenyegetés?
A tanítványok számára talán azért is volt öröm, mert azt is megérezték, hogy most több lehetőség van a keresztyén élet szépségének, teljességének a megvalósítására, mint azelőtt. És ez a második haszna a mennybemenetelnek a mi számunkra is, tehát az, hogy a mennybe ment Krisztusban való hit által jobban megéljük a keresztyén élet valóságát. Hogyan? Igénkben ezt olvassuk: “Felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy amíg áldá őket, tőlük elszakadván, felviteték a mennybe.” Az a mozdulat, amiben egy embert a búcsúzás pillanatában látunk: mosolya vagy könnye, vagy utolsó szava mélyen bevésődik az emlékezetünkbe, és meg is marad mindig. Jézusról az utolsó kép mindig az, hogy kezeit áldásra emeli. Így láthatatlanodott el az Övéi tekintete elől.
És nekünk is mindig így kell, hogy a szemünk előtt lássuk hitben: mint aki megáld! Ma már alig tudjuk, mit jelent az áldás. Talán egy édesapa, vagy édesanya a halál pillanatában áldólag emelte kezeit valaki fejére. Sokszor az ember egy életen át érzi, hogy egy ilyen áldásban milyen erő van. A szülők áldása lehet, hogy valami rossz cselekedettől tartja vissza az idegenbe szakadt gyermeket, máskor meg segít hordozni a terhet, ha már túl nehézzé válik rajtunk. Az áldás láthatatlan és lemérhetetlen valami, de mégis valóságosan létező valami, olyan valami, ami nagyon sokat tud számítani az ember életében és nagyon tud hiányozni, ha nincsen... Hát még Krisztus áldása! Jézusról a szemtanúktól ránk hagyott utolsó földi kép: a felemelt kezű, áldó Krisztus. Átszegezett kéz volt ez a kéz. Lássa még egyszer, utoljára ne csak Tamás, hanem az egész világ s minden nemzedék az Ő kezének megváltó sebeit. Ezekbe a sebekbe halt bele, s ez a halál lett a mi váltságunk! Jézus utolsó földi mozdulata az Ő megváltó kegyelmének és irgalmának a felmutatása volt! A megváltás drámájának ez az utolsó filmkockája csak hadd rögződjék a lelkünkbe kitörölhetetlenül: ilyen Krisztusunk van a mennyben! Tehát Jézus nem hagy el minket a megkönnyebbülés sóhajával, hanem összekötve marad velünk és mi Ővele. Az Ő áldó keze mintegy egybekapcsol bennünket magával, a bűn lefelé húzó erőit áttöri az Ő felfelé húzó ereje. Az Ő áldó keze fölöttünk valóságos erő közlése: ez az áldás bátorít, gyógyít, vigasztal, igazán visszatart a bűntől, segít a jóra, könnyíti a terhet rajtunk. Ez alatt az áldás alatt az ember itt és most bármivel szembeszállhat és győzhet felette. Ez alatt az áldó kéz alatt a keresztyén ember egy pusztuló világrend közepette sem pesszimista, hiszen közössége van a végső élettel, többé semmi sem csüggesztheti el vagy félemlítheti meg. Ennek az áldásnak az erejével magunk is áldássá válhatunk a világban. Nincs-e igazuk a tanítványoknak, ha egy ilyen látvány emlékével, a Krisztusnak életükön nyugvó áldása bizonyosságával a szívükben örültek, nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe?! Aki a Krisztus áldó keze alatt él és rendezi be az életét: az ma is mindenkor örülhet!
Végül azért is örültek a tanítványok, mert a mennybemenetelnek abban a felséges pillanatában megéreztek valamit abból a felséges hatalomból és dicsőségből, amibe Jézus az Ő földi megaláztatása után felmagasztaltatott. A mennybemenetelben mintegy lelepleződik a tanítványok előtt Jézus addig is meglévő, de rejtett istensége, Isten-volta: ímé, nem képes tovább elhordozni a föld, isteni dicsőségének a nehézségi ereje húzza föl az égbe! Most lepleződött le előttük valójában: ki is volt Az, Aki itt járt közöttük! Most sejtettek meg valamit abból a hatalomból, amit Jézus Krisztus jelent! Nem olyanféle erőt, hatalmat, méltóságot, amilyent mi emberek ismerünk, vagy ami közülünk való embernek lehet, hanem - ahogy Ő mondta: Övé minden hatalom mennyen és földön. Az ég és a föld Teremtőjének a hatalma az Övé, az egyetlen, végső, mindent átfogó hatalom birtokosa Ő. Olyan hatalom, ami elől nincs menekülés, ami alól senki sem vonhatja ki magát, ami előtt le kell borulni és amit muszáj imádni!
Igen, ezt tették a tanítványok is, így szól a tudósítás: “Ők pedig imádván Őt...”. Ez az első eset, hogy a tanítványok Jézust “imádják”. Eddig mindig csak arról volt szó, hogy ámultak rajta, csodálták, áhítattal néztek föl Rá, de most, és mostantól fogva “imádják” Őt az emberek! És meg van írva, hogy eljön az idő, amikor Jézus nevére minden térd meghajlik, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké! Egyesek örvendezve teszik majd, mások rettegve, de mindenki térdet hajt! Mindenki! Azok is, akik azt hiszik, hogy ők sohasem fognak meghajolni előtte. Ma sokan mosolyognak azokon, akik Jézus előtt már most térdet hajtanak. És legtöbbször éppen azok szoktak így mosolyogni, akik pedig nagyon is térdet hajtanak más egyéb hatalmak előtt, a pénznek, a szenvedélynek, a fegyvernek a hatalmasságai előtt. Egyszer majd ezek is odakényszerülnek a Krisztus elé! Mi vajon melyik csoportba tartozunk: azokéba-e, akik azon a napon dicsőítve, örvendezve hajtanak térdet a Krisztus előtt, vagy azokéba, akik ugyanezt fogcsikorgatva és rémüldözve teszik? Már most választanunk kell. Vagyis, helyesebben: még most lehet választani!
A tanítványokról azt olvassuk, hogy imádván Őt, visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe, oda, ahol Urukat megfeszítették. Jeruzsálembe menni számukra azt jelenti: belemenni a küzdelembe, a szenvedésbe, a meg-nem-értésbe. És íme: nagy örömmel mennek! Én azt hiszem, ezen a mai ünnepen nekünk is ezt kellene tennünk: erőt kérni és meríteni arra, hogy megújult örömmel tudjunk visszamenni a mi “Jeruzsálemünkbe”, oda, ahol naponként dolgoznunk, küzdenünk, járnunk-kelnünk - élnünk kell!
Ámen
Dátum: 1958. május 15. Áldozócsütörtök délután.