Joó Sándor Dr.

A felolvasott Ige Jézust a ráboruló halál előtti utolsó pillanatokban mutatja be előttünk. Most már csak percek vannak hátra, mindjárt kiszenved. Néhány szó még, azután jön a halál, lehajtja fejét és kibocsátja lelkét... Ezek az utolsó pillanatok, a végső haldoklásnak ez a hosszabb vagy rövidebb kínlódása, ez az utolsó lépés az élet útján, mindenképpen nagyon jelentős szakasza az életünknek. Nem azért, mintha akkor még lehetne valamit tenni - nem hiszem, hogy ez valami különös akcióképes alkalom lenne -, hanem azért, ami ilyenkor belülről végbemegy az emberben. Ilyenkor állítólag az egész életét végigéli újra az ember. Mint egy gyorsított film pereg le újra minden bennünk, amit átéltünk. Ezekben az utolsó pillanatokban az ember egészen odakerül a saját élete valósága elé. Ezek az utolsó pillanatok őszinte pillanatok. Itt már nincsenek kulisszák, nincs álarc, a gyorsan közelgő ítéletnek az erős fényében minden képmutatás és szerepjátszás nélkül a valóságos, az igazi lénye látszik meg az embernek.

Az élet utolsó pillanatai rendszerint nem a nagy nyilvánosság előtt szoktak leperegni. Nem látványosság az másoknak, hanem fölöttébb intim alkalom. Csak a legközelebbi hozzátartozók lehetnek jelen, sokszor még azok sem. És íme, nagypénteken, Jézus életének utolsó pillanatainál mindnyájan jelen lehetünk. Amikor kórházi betegágyon haldoklik valaki, kiírják az ajtóra: orvosi rendeletre tilos a látogatás. Nem úgy itt! Ide, a Golgotára, mindenki beléphet, sőt egyenesen meg van hívva! Jézus a legteljesebb nyilvánosság előtt hal meg, fölfüggesztve egy magas oszlopra, hogy mindenki jól láthassa. Egyenesen kitárja előttünk az Ő halálának minden részletét. A legutolsó pillanatokat is. Jertek hát, emberek, mindnyájan, akiknek majd egyszer szintén meg kell halnotok, jöjjetek ide, egészen közel a keresztfához, halljátok és lássátok, amint Jézus meghal!

Tudjátok, mi a csodálatos ebben a keresztfán való haldoklásban? Az, hogy akármilyen borzalmas - mert rettentően borzalmas -, mégis olyan fenséges. Akármilyen iszonyatos - mert valóban iszonyatos -, mégis olyan dicsőséges. Akármilyen rút, véres, kegyetlen, mégis úgy fölmagasztosul! A megkínzott, megalázott emberi arc a végére mégis olyan isteni lesz, hogy szinte térdre kényszerülünk előtte. Ennek a durva kivégzési jelenetnek az utolsó pillanataiban az isteni fenség dicsőségének a sugara ragyog föl. Milyen jó tudni azt, hogy az emberi élet utolsó pillanatainak a szépsége és nagyszerűsége nem attól függ, hogy milyen puha párnák között, milyen csendes szobában, a gondoskodó szeretetnek milyen simogató karjai között történik... Bármennyire kívánnám is mindenkinek, hogy ilyen körülmények között töltse az utolsó perceit, egyáltalán nem bizonyos, hogy meg is kapja majd egy olyan világban, amelyiket bombák fenyegetnek. Egyikőnk sem tudhatja, hol és milyen környezetben él majd, amikor jön a vég. De lám, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan tölti majd az utolsó perceit! Jézus a gyalázatos szégyenfán, túláradó dicsőségben hal meg. Mintha a fekete nagypéntek ijesztő sötétségét hirtelen a húsvét reggel dicsőségének egy ragyogó fénysugara szelné át. Mintha az a durva töviskorona fénylő királyi koronává változnék át. Mintha az a szörnyű halálos ágy, az a véres kereszt ragyogó harci kocsivá lenne, amelyen a halál, pokol, és ördög triumfátora, legyőzője egyenesen az örökkévalóságba hajt be, minden úgy változik meg abban a pillanatban, amikor a haldokló ajkakon át kitör az utolsó győzelmi kiáltás: “ELVÉGEZTETETT!”

“Elvégeztetett!” Melyikőnk merné ezt mondani a halála előtti utolsó másodpercben? Mégpedig úgy, ahogyan itt történik, vagyis nem olcsó önelégültséggel, hiú beképzeltséggel, hanem mintegy Isten orcája előtt: szent komolysággal és meggyőződéssel! Mert nézzétek csak: Itt olyan valami történik, mint amikor egy szolga odalép az ura elé, hogy számot adjon, beszámoljon valamiről. Igen, itt valóban az történik, hogy egy isteni Küldött tér vissza missziójából a Küldőjéhez, Urához, és jelenti az eredményt! Itt Valaki a maga egész életével és munkájával jön vissza Istenhez, Akitől a megbízatást kapta. Íme, hát így halljátok, amint mondja: “Elvégeztetett!” Nem azt mondja: “Na végre, ez is elmúlt, ennek is vége lett egyszer, túl vagyunk rajta...” - hanem azt mondja, miközben egész életművét leteszi Isten elé: “Elvégeztetett!”

Óh, milyen más ez, mint bármelyik másik embernek a haldoklása. Amikor majd mi jutunk el így a földi életút legvégére, akkor félig megírt levelek maradnak utánunk az íróasztalon, ahol a toll kiesett a kezünkből. Olyan lesz az életünk, mint egy hirtelen félbemaradt építkezés, sok szép tervünk kidolgozatlan marad, sok-sok álmunk megvalósulatlanul foszlik széjjel. Minket mindig rosszkor, a munkánk kellős közepén ér a halál. Ki mondhatná el magáról, hogy mindent elvégzett, mire meg kell halnia?! Ki tudná azzal a békességgel és megnyugvással kiadni lelkét Istennek, hogy minden elvégeztetett? Minden elvégeztetett? Óh dehogy, sőt! Nem sokkal inkább úgy van-e, hogy a legtöbb ember azzal a végső sóhajjal hanyatlik párnái közé a halálba, hogy “Nem sikerült! Nem sikerült a munkám, nem sikerült a boldogságom, nem sikerült az életem.” Óh, de rettenetesen sok minden van az életünkben, amit elrontottunk, és amit már soha többé jóvá nem tehetünk! Foltok, amik már sohasem tisztulnak ki, szakadások, sebek, amik már sohasem gyógyulnak be többé! Igen: ilyen dolgokat szoktak mondani az emberek a halál előtt. Ilyesmit szoktam én is hallani a halálos ágyak mellett. Ilyen vallomásokat tesznek emberek az utolsó pillanatokban. Akármilyen beteg valaki, akármilyen öreg, akármilyen jól kihasználta az életét, akármennyit dolgozott, akármennyire nem volna már neki érdemes egy perccel sem nyújtani tovább azt a nyomorult életét: mégis az utolsó percekben így sóhajt: “Szeretnék még meggyógyulni, ezt vagy azt elvégezni, unokáimnak örülni - élni!” Mert az ember a halál előtt mindig azt érzi, hogy óh, jaj de sok mindent nem végeztem még el, amit akartam volna, amit kellett volna! Csak egyetlen egy halálos ágy van, ahol nem így sóhajt egy haldokló, mégpedig a szögeknek, a gúnynak, a kegyetlenségnek, a vérnek az a csodálatos halálos ágya, amelyen Jézus keresztre feszítve meghalt. Nincs ilyen még egy az egész világon! Amit még soha ember az utolsó pillanatokban nem mondott, mert nem mondhatott, nem mert mondani, Jézus ezt mondta: “Elvégeztetett!”

“Elvégeztetett!” De hát mi végeztetett itt el, és így el? Talán legjobban azzal lehetne válaszolni, amit a 12 éves gyermek-Jézus mondott édesanyjának, amikor keresték Őt: “Nékem az én Atyám dolgaiban kell foglalatoskodnom!” Íme, tehát ezt végezte el most, ezt fejezte be. Az Ő Atyjának dolgait - ez volt egész életének és halálának a kvintesszenciája. Ez volt az eledele, hogy cselekedje Annak akaratát, Aki elküldte Őt. Öntudatának a legelső megnyilvánulásától kezdve szíve végső dobbanásáig az Ő Atyjának dolgait hordozta, munkálta, s íme ezt végezte most el. Az Ő Atyjának “ezek a dolgai” tulajdonképpen egyetlen szóval kifejezhetők, mert az Ő Atyjának minden “dolga” ebben az egy szóban összpontosult: Megváltás! Azt kellett Jézusnak elvégeznie, hogy Isten az embernek megbocsáthasson a saját igazságossága sérelme nélkül, hogy Isten szerethesse a bűnöst anélkül, hogy szeretné a bűnét, hogy ne kelljen elkárhoznia annak, aki vétkezett, pedig megérdemelné. Az volt a küldetése Jézusnak, a megbízatása, hogy elvégezzen mindent, ami a te, meg az én boldog életünkhöz, örök üdvösségünkhöz szükséges, hogy megszerezze számunkra a megváltott életet, az Istennel megbékélt életet, az örökkévalóság erőivel áthatott életet, az újjászületésben megtisztuló életet, a sátáni hatások kényszere alól felszabadult életet, a halálnál is erősebb életet: az örök életet! - És ez most mind elvégeztetett! Mintha azt jelentené: Atyám, amit rám bíztál, mindent elintéztem. Beleöltöztem az emberi testbe, belemerültem az emberi bűnbe, az emberek adósságának a tengerébe, az emberi halál mélységébe! Emberré lettem, bűnné lettem, átokká lettem, mindent megfizettem az enyémek helyett, az enyémekért, mindent pontosan úgy, ahogyan megbeszéltük az örökkévalóságban: Íme, elvégeztetett!

Érzitek, mennyi isteni méltóság, hatalom, ujjongó dicsőség van ezekben az egyébként borzalmas utolsó percekben? A megtört szemekben szinte fölcsillan az öröm sugara, az elkékülő ajkak mintha így kiáltanának: Győzelem! Íme, valóban: a meghaló Jézus a győzelmeskedő Krisztus! Elvégeztetett! Ujjongj menny, örvendj föld, üdv neked bűnös! A nagy mű, Isten világot megváltó nagy műve: elvégeztetett!

És mégis most úgy érzem, hogy előbb nem ujjonganunk kellene nekünk itt, hanem sírnunk. Mert itt, a kereszt alatt lesz igazán bűnössé az ember. Krisztus nélkül hajlandó volnék magamat jónak, ártatlannak, szinte bűn nélkülinek gondolni. De itt, a keresztnél éppen az derül ki, hogy mennyire romlott az ember! Éppen olyan hűtlen, mint Júdás, éppen olyan megbízhatatlan, mint Péter, éppen olyan gyáva, mint Pilátus, éppen olyan képmutató, mint Kajafás, éppen olyan befolyásolható, mint a tömeg, éppen olyan hitvány, mint a nagypénteki jelenet bármelyik szereplője. Hiszen ott sem a kimondott rosszakarat vitte Jézust a keresztre, hanem az emberi vallásosság, meg hiúság, meg gyávaság, meg határozatlanság. “Mind, ami kín, s halál ért, magam hoztam Reád!” Ez szó szerint így van! Nézd csak meg a kezedet! Igen, a kezedet. Ez a kéz szegezte Jézust oda a keresztfára. Ez a kéz ütött bele Jézus arcába! Hiába mosod a kezed, mint Pilátus, nem megy le róla a vér, Jézus vére! Minden bűn, amit elkövetsz, egy-egy ütés Jézus arcába. Minden kis hazugság - megannyi szeg a kezében. Minden haragos vagy tisztátalan indulatkitörés egy-egy tüske a töviskoronában. Igen: nézz csak a kezedre! Mit tettél? Te juttattad Őt oda a keresztre! De nézd: Ő nem vádol, sőt, mintha mosolyogna rád, határozottan biztat, amikor ezt mondja: Elvégeztetett! Hiszen éppen azért kellett a megváltás, mert te, meg én ilyen nyomorultak vagyunk, és éppen az ilyen nyomorult emberek megváltása az, ami ott a kereszten elvégeztetett! Az az ember tehát, aki a bűneinek a felismerése nyomán bűnbánatra jut, az itt a keresztnél rögtön bocsánatot is kap.

Tehát van ujjongás, de csak a sírás után. Itt igazán úgy van, ahogy Jézus mondja: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Valahogy úgy van ez, hogy minél több időt tölt valaki a Krisztus keresztje alatt, annál boldogabban és bizonyosabban éli át a megváltás valóságát, a bűnbocsánatot és Isten örök szeretetét! “Elvégeztetett!” - hangzik a győztes Jézus ajkáról a nagy győzelmi kiáltás! És akik most ezt a diadalmas kijelentést hittel fölfogják, azok számára Jézus földi életének ez a legvége egy új, megváltott élet boldog kezdetévé lesz. Itt, Jézus földi életének az utolsó perceinél kezdődik számunkra az örök élet.

Bár mi is olyan boldog emberek lehetnénk, akiknek hálával visszhangozza az életük, majd egykor a haláluk, hogy valóban minden elvégeztetett. Minden, ami egy áldott élethez és békességben való meghaláshoz szükséges, minden, de minden: “ELVÉGEZTETETT!”

Ámen

Dátum: 1959. március 27. Nagypéntek délután.

A régi egyházi naptár szerint a mai vasárnap az úgynevezett hatodik passió-vasárnap. Ezek a nagyhét előtti vasárnapok arra szolgáltak, hogy a keresztyén gyülekezetek ne csak egy évben egyszer, nagypénteken, hanem minden esztendőben hét vasárnapon át merüljenek bele Krisztus szenvedésének a misztériumába. És ebben van is valami jó, helyes gyakorlat, hiszen ebben a szenvedésben fakadt föl ezen a földön az a csodatévő gyógyforrás, amiből mindig újra meríthetünk kegyelmet, mennyei erőt, amiben mindig újra megtisztulhatunk és megújulhatunk. Én is most - ki tudja, hanyadszor már - Keresztelő János jól ismert szavaival a szenvedő Jézusra akarok rámutatni,

Nem új, amit el akarok mondani - de hiszen a kenyér, meg a víz sem új dolgok, és mégis nélkülözhetetlenek az életre. És mennél jobban elgondolkodunk a kenyér és a víz titkán, annál nagyobb csodának látjuk. Ugyanígy van Keresztelő János a Krisztus szenvedésével is: Jézust, amint életében először meglátja, Isten Bárányának nevezi. Nélkülözhetetlen és csodaszerű. Nem lehet megérteni, de mellőzni se! Isteni misztérium, amiből élet fakad, új élet - örök élet!

Arról szeretnék most beszélni, hogy mit jelent ez Jánosra, mit jelent ez Jézusra és mit jelent reánk nézve!

1) Hogy mit jelentett János számára, azt később ő maga így fogalmazta meg: "Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállnom." Vagyis János, mint igazi igehirdető, semmit sem akart jobban, mint azt, hogy önmagáról Jézusra irányítsa az emberek tekintetét. János ezzel az Igével: "Ímé az Istennek ama Báránya...", túlmutatott önmagán, és ez azért fontos itt, mert sokan őreá néztek, azt hitték, hogy ő az, akit vár a világ, ő a Messiás! Óriási váradalom, reménység és lelkesedés vette körül a vad pusztai prédikátort és ő váltig mondogatta, hogy nem ő a várva várt, utána jő majd, Aki sokkal nagyobb lesz őnála. János hangoztatta ezt, de az emberek mégis őhozzá sereglettek. Amikor azután megjelent Jézus, János a népszerűség és érdeklődés középpontjából rögtön háttérbe vonult, szinte lelépett a színről, hogy el ne takarja senki és semmi Azt, Akiért volt minden, Jézust, az Istennek ama Bárányát!

Nagyon jó néha újra tudatosítani magunkban, gyülekezetnek is, meg igehirdetőnek is, hogy egy ilyen templomi istentiszteleti összesereglés középpontjában nem egy prédikáció áll, óh, jaj, még kevésbé egy lelkipásztor, hanem Jézus maga! Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mire való ez a ruhadarab, a palást a prédikátoron? Talán arra, hogy megkülönböztesse az Isten szolgáját a többi emberektől, kiemelje a többiek közül a többiek fölé, súlyt és méltóságot adjon, tekintélyt, mintegy hatalmat kölcsönözzön annak az egynek a többivel szemben? - Óh, éppen nem! Sőt: a palást éppen arra való, hogy jelképesen mintegy eltakarja a szemetek elől azt az embert, aki az Igét hirdeti, szinte hogy ne is legyen látható a prédikátor, csak Az, Akire mutat; hogy tűnjön el az ember Jézus mögött! Hogy ne is maradjon a prédikátorból és prédikációból egyéb, mint egy kinyújtott kar, amelyik rámutat Jézusra: Ímé az Istennek ama Báránya! Mintha az egész prédikáció csak eszköz lenne arra nézve, hogy halljuk meg, érezzük meg a nagy misztériumot: itt az Isten köztünk! A prédikáció nem arra való, hogy szép és okos gondolatokat közöljön velünk, hanem hogy leleplezze hitünk számára a felséges titkot: Íme, itt az Isten köztünk! Ne rám tekintsetek emberek, hanem Őreá, ne reám figyeljetek, hanem Őreá, nem az a fontos, amit én mondok, hanem amit Őróla mondok és amit Ő mond néktek. Nem attól tisztul meg itt egy bűnös ember, nem attól vigasztalódik meg egy szomorú ember közöttünk, nem attól újul meg a megfáradott lélekben, hogy értelmileg átvesz bizonyos bibliai igazságokat, hanem attól, hogy itt az Isten köztünk! Attól még soha nem született újjá senki, hogy meghallgatott egy szép prédikációt, hanem mindig csak attól, hogy megérintette, megragadta a lelkét Isten jelenléte. Jaj nekünk, gyülekezetnek is, igehirdetőnek is, ha istentisztelet után a prédikációról többet beszélünk, mint Jézusról. Ha a kinyújtott kéz nagyobb figyelmet keltett, mint Akire mutatni akart! Akkor jó egy prédikáció, ha elfeledkezünk arról, ki beszél, nem emlékezünk utána a szavakra, amiket használt, csak arra, hogy átmelegedett a szívünk, átborzongott rajtunk az a felséges misztérium, hogy itt az Isten köztünk!

Ímé az Istennek ama Báránya! E prédikációjával Keresztelő János lentebb szállt, hogy Krisztus nagyobb legyen! Nem ragaszkodott hozzá, hogy a köréje gyűlt emberek ott is maradjanak mellette. Tovább irányította, tovább küldte őket Jézushoz! Meg is volt az eredménye: két tanítványa rögtön el is hagyta őt és követte Jézust! Később a többi is.
Ez a legszebb hatása egy prédikációnak, ha akik hallják, otthagyják a prédikátort és követik Jézust. Ti se törődjetek azzal, hogy ki mutat rá előttetek Istennek ama Bárányára, mert nem az a fontos, hanem az, hogy kövessétek Jézust! Sohasem baj az, ha azért kell valakinek alábbszállnia, hogy nagyobb legyen általa Krisztus!

2) "Íme az Istennek ama Báránya, Aki a világ bűneit elveszi." János ezzel a kijelentésével mintha olyan címet adott volna Jézus élete, szenvedése és halála történetének, ami teljesen fedi a tartalmat. Jézus egész küldetése, szerepe e világban, személye titka és munkája, jelentősége összefoglalható abban, amit János kijelentett Róla: Istennek ama Báránya... Isten Igéje így mutatja be Jézust a világnak. És Jézus személyének a titkát illetően sohasem az a fontos, hogy mit képzel Róla a világ, vagy mit képzel Róla bármelyik ember, barát, vagy ellenség, hanem egyedül, hogy mit mond Róla maga Isten az Ő Igéjében.

Én elhiszem, hogy sokkal egyszerűbb lenne és a világ számára is sokkal elfogadhatóbb, ha így jelölhetnénk meg Jézus jellegzetes vonását: Ímé a tökéletes ember, a minta ember, a típus ember, vagy a világ legnagyobb és legjobb embere. Ha ezt hirdetnénk Róla, bizonyára több sikerünk lenne Vele a világ előtt is. Egy ilyen Jézus alak szimpatikus lenne a világ számára is. De az, hogy Jézus az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit - ez így a világ előtt érthetetlen, sőt botránkoztató, értelmetlen kijelentés. Nem lehet vele semmi okosat kezdeni. Azt is tudom, hogy a vallásos ember fülének is kedvesebben hangoznék, ha Jézus titkának a lényegét úgy láthatná, hogy íme ez az a Valaki, Aki áldását adja arra, amit csinálunk, Aki meghallgatja és megcselekszi azt, amit kérünk Tőle, Aki megsegít bennünket mindabban a bajban, amibe életünk során juthatunk. El tudom képzelni, hogy egy ilyen Jézus, Akinek az a szerepe, hogy mint egy csodadoktor, a maga csodahatalmával rendelkezésére álljon az embereknek, a templomos hívők számára is sokkal népszerűbb lenne. De Jézus nem ezért jött, vagy elsősorban legalábbis nem ezért jött, hanem azért, hogy mint Istennek ama Báránya elvegye a világ bűneit. És ha lemosolyog is érette bennünket a világ, mert nem elég modern, nem elég tudományos és ésszerű, nem elég érthető: akkor is ragaszkodjatok ahhoz, hogy Jézus az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Tehát ahhoz, hogy Jézus nem egy a sok vallásalapító közül, nem egy a történelem nagyjainak a sorában, nem egy a sok jó szándékú ember között, akik reformálni akarták a régi társadalmat, nem mintapéldánya az emberiségnek, akit utánozni kellene, hanem Jézus az, ami egyedül csak Ő róla mondható: Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ha Jézus hagyja magát így bemutatni a világnak és nem tiltakozik János szavai ellen; ha maga Jézus magára nézve elfogadta ezt, akkor fogadjuk el mi is és ne megérteni akarjuk ezt az isteni titkot, hanem leborulni Előtte és imádni Istennek ama Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit.

Tehát Jézus kezdettől fogva, már a betlehemi jászolbölcsőtől kezdve láthatatlanul bár, de magán hordozta a keresztet, azt a keresztet, amelyen később, mint bárány, megáldoztatott. Úgy járt-kelt itt közöttünk, mint aki határozott léptekkel halad a biztos halálbüntetés felé. Ha Jézus csak ember lett volna, összeroskadt volna a rémülettől ez alatt a borzasztó kijelentés alatt: Ímé az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Mert ez annyi, mintha rámutatnának valakire és azt mondanák: Ímé, ott megy a halálraítélt, az átkozott, a kárhozatra szánt bűnbak, ott megy az a szerencsétlen áldozat, akit kivet magából a világ, akit elhagy egészen az Isten is... Amit az ótestamentumi kultusz jelképesen ábrázolt akkor, amikor a főpap rátette a kezét egy bárány fejére, megvallotta fölötte a nép bűneit, s azután kizavarták azt a bűnné vált bárányt a pusztába, hogy mintegy vigye el magán a nép bűneit oda, ahová való, a megsemmisülésbe: ezt a szent rítust többé nem jelképesen, hanem valóságosan is végrehajtja Valaki, Istennek ama Báránya, Aki egyenesen azért jött, hogy elvigye magán a világ bűneit oda, ahová a bűn való, a kárhozatba, a pokolba! Hiszen átokká lett értünk, poklokra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! Ő az az áldozati Bárány, Akiben a világ minden bűne emelődött föl az ég felé, és Akiben Isten bűnt büntető haragjának a teljes szigorúsága csapott le a föld felé.
Ne akarjuk soha másként látni Jézust, mint Istennek ama Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit.

3) Ez a mi számunkra elsősorban azt jelenti, hogy nem lehet játszani a bűnnel, mert a bűn valami végzetesen komoly dolog, halálos veszedelem. Ha Isten olyan nagy dolognak tartja a bűnt, hogy Jézus személyében emberi testté kellett válnia a szeretetének, hogy a Golgotán elvehesse a bűnünket, akkor mi se tegyünk úgy, mintha a bűn csak olyan gyengeség lenne, amit főleg önmagunknak olyan könnyen megbocsátunk. A bűn megítélésénél semmit sem számít, hogy hogyan mérlegeljük vagy értékeljük, milyen súlyosnak, vagy milyen jelentéktelennek tartjuk, hanem egyedül az számít, hogy Isten miként mérlegeli.

Én nem tudom, hogy neked milyen bűnöd van, mi az életed főbűne és milyen apró-cseprő megszokott bűneid vannak, kis hazudozások, apró lopások, haragos indulatok - de azt tudom, hogy mindezeknek a bűnöknek és bűnöcskéknek a borzalmas komolysága és halálos veszedelme sehol sem lepleződik le annyira, mint ott, ahol Isten a világ bűneivel a Bárány áldozatában leszámol!

Mondottam már itt mostanában, én már rájöttem, hogy a legnagyobb veszedelmet nem egy esetleges betegség, vagy szerencsétlenség, vagy gyászeset jelentené, hanem a bűneim! És ha beteg volnék, vagy elveszteném a családomat, vagy a kenyeremet: baj lenne, de nem a legnagyobb baj. A legnagyobb baj, a jóvátehetetlen szerencsétlenség az lenne, hogy bűnbocsánat nélkül kellene meghalnom, és a bűneimmel megrakottan kellene odaállnom Isten ítélőszéke elé. Ez volna a legnagyobb tragédia. De ímé az Isten ama Báránya áldozatának olyan nagy az értéke, hogy arra való tekintettel Isten minden bűnt meg tud bocsátani és a bűnös embert úgy tudja Magához ölelni, mint teljesen megtisztultat. Mindnyájatok minden bűnére, kicsire, nagyra, van bocsánat! Tehát ha valaki evett is a tiltott fa gyümölcséből, mint Ádám és Éva: van rá bocsánat. Ha valaki megölt is valakit, mint Kain a testvérét: van rá bocsánat. Ha valaki csalással rászedte is a saját édesapját, mint Jákób, van rá bocsánat. Ha valaki elcsábította is másnak a feleségét, mint Dávid: van rá bocsánat. Ha valaki megtagadta is Jézust, mint Péter: van rá bocsánat. Ha valaki üldözte is az Isten gyülekezetét, mint Pál: van rá bocsánat.

Ímé Istennek ama Báránya elveszi a világ bűneit! Mindazokat elveszi és elviszi, amiket az egész világon ráraktak! Tehát nem úgy van bocsánat, hogy Isten elnézi és elfelejti, hanem úgy, hogy Jézus, a Bárány elviszi magán, ki a pusztába, vissza a pokolba, a sátánnak, az ördögnek, akitől való volt.

Ha Isten azt mondta, hogy Jézuson gyűjti össze a világ bűneit, és Jézusban törli el, úgy, hogy az nincs többé Isten számára, akkor nekünk oda kell letennünk a bűnünket a Bárányra! Arra a bűnre van bocsánat, amit megvallva, néven nevezve rátettél Jézusra. Itt a hangsúly most igazán azon van, hogy letenni! Másként nem érvényes a bocsánat. Tehát úgy letenni, hogy Jézus vegye el, vigye el. Azzal, hogy megvallod és leteszed Jézusra a bűneidet, a Sátán visszakapja mindazt a gonoszságot, aljasságot, fájdalmat, bűnt, amit okozott.

Lehet, hogy valaki most mindezt kívülről nézve furcsa babonának, gyakorlati élettől elvonatkoztatott elmélkedésnek, vagy esetleg egyenesen bolondságnak mondaná, számunkra mégis mindig akkor kezdődik az igazi élet, a derűs, fölszabadult, a másokat szeretni és szolgálni tudó, az Isten Lelke erejével megtelő élet, a békés, boldog élet, az örök élet, amikor valaki őszinte szívvel tud így könyörögni:

Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed: Irgalmazz nékünk!
Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed: Irgalmazz nékünk!
Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed:
Add ránk békességed! Ámen, Ámen.

183. ének

Dátum: 1959. március 15.

Egy reménytelenül elárvult emberről szól ez a történet. 38 esztendeje fekszik ott a gyógyító víz partján, de nem jut hozzá, mert nincs aki besegítené a tóba alkalmas pillanatban... Jézus meglátja, megszólítja és egyetlen szavával meggyógyítja. Megint egy csodálatos gyógyulás történik Jézus hatalma által. De én most mégsem erről a csodáról akarok beszélni, hanem arról, hogy Jézus ezt az embert nemcsak a betegségéből gyógyította meg, hanem a magányából is, a társtalanságából is. Nagyon jól látszik ebben a történetben, hogy milyen nagy nyomorúság a magányosság, és hogy az egyetlen segítség itt is: Jézus!

Nincs emberem! Két rövid szócska, de micsoda mérhetetlen szenvedés van benne! És micsoda ítélet ez az akkori egész társadalomra. 38 esztendő óta vár egy elnyomorodott embertorzó arra, hogy valaki észrevegye, valaki lehajoljon hozzá, megfogja a kezét, szóba álljon vele. Ott nyüzsögnek körülötte embertársai egy világváros kellős közepén, és senki sincs, aki őt felkarolná, és az alkalmas pillanatban két méterrel arrébb tenné... Nem sok kellene hozzá, hogy megoldódjék az élete problémája, csak egy ember, aki a kellő időben reá gondolna, de egész Jeruzsálemben nincs ilyen ember! A 38 éve tartó betegség alatt íme, egészen magára maradt. Van-e olyan részvét a világon, amelyik 38 év alatt el ne fogyott volna, még ha volt is talán eleinte... “Nincs emberem” - szakad ki belőle a fölgyülemlett keserűség, amint végre valaki megszólítja.

Így magára maradni egy embernek: embertelen dolog! “Nincs emberem” - ez majdnem annyi, mint ez: “Nem vagyok ember!” Mert az igazi, a valóságos, a teljes emberi élet: a másik emberrel való közösségben lehetséges. Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. És ez azt is jelenti, hogy az ember nem egymagában, magányosan igazi ember, hanem a másik emberrel való közösségben. Mert Isten sem magányos Isten, hanem hármas Isten, háromszor egy Isten: Atya, Fiú, Szentlélek Isten! Az ember és másik ember, tehát az ember és embertársa ugyanúgy összetartoznak egymással, mint Istenben az Atya-Fiú-Szentlélek. Ezért mondotta Isten az Ő gyermekéről a Paradicsomban, hogy nem jó az embernek egyedül lenni! A másik ember döntő jelentőségű az ember ember mivoltára nézve.

Az embertárs nélküli, a magányba árvult emberi sors fájdalma olyan nagy, hogy ebből a szempontból is indokolt a kérdés. “Akarsz-e meggyógyulni?” Tudniillik az ilyen magára maradottság, amikor valakinek ennyire “nincs embere”, annyira reménytelenné, életunttá, elkeseredetté tesz, hogy nem is akar meggyógyulni. Az ilyen lelkületből fakad az öngyilkosság. Bár a magányosság, az elszigeteltség, a társtalanság nem kifejezetten modern jelenség, de a modern élet eltömegesedésében egyre jobban elmagányosodik az ember, elárvult a lélek. Mindig voltak magányos lelkek, meg nem értett próféták, zsenik, művészek, de a szomorú az, hogy a modern életben az elmagányosodás egyre komolyabb problémává lesz. Nem az olyan magányra gondolok most, ami jó, üdítő, pihentető - mint például egy hegycsúcson való egyedüllétre, vagy egy erdőben való magányos sétára -, hanem arra a szomorú egyedüllétre, amiben egy ember a többi embertársa között élhet, és szenved. Mint például az az idős néni, aki egy nagy bérházban lakott, magányosan, elhagyatottan. Naponta sok-sok ember ment el az ajtaja előtt. Egyszer valaki észrevette, hogy a néni ablakában hervadnak a virágok. Lakatost hívtak, bementek és a nénit eszméletlen állapotban találták... De hány ember marad így magára a bajban, elhagyottan, akire hervadó virágok nem hívják föl a figyelmet... És hány ember jár-kel közöttünk, mosolyog ránk, beszél velünk, akiről nem is tudjuk, hogy mennyire magára maradt a lelke! Aki úgy érzi, mintha kivetett, mellőzött, elhanyagolt ember lenne, nincs senki, akinek kiönthetné a szívét, elmondhatná, ami nyomja. Úgy érzi, nincs embere, aki megértené, aki igazán szeretné, aki törődne vele, aki megkérdezné, mi bántja. Vagy úgy érzi, cserben hagyták, becsapták az emberek, kifosztották, mint azt az utast a jerikói úton az irgalmas samaritánus példázatában, és nincs, aki segítsen.

Szomorú, de így van, ez a lelki bezárkózás a másik elől, ez az izoláltság velejárója a modern élet eltömegesedési folyamatának. Pedig soha nem éltünk egymáshoz olyan közel, szinte egymás hegyén-hátán, mint a mai modern életben. A nagy bérházakban vékony falak választják el az egyik meg a másik emberi életet egymástól. Egyik család plafonja a másik padlója. Halljuk a másik ember rádióját, fürdővizének a csobogását. Tudjuk, mi történik a családjában, mi van a gyerekeivel, összerezzenünk, ha a szomszédban valaki becsap egy ajtót. Tudjuk, milyen ruhát fog fölvenni vasárnap, mit kapott karácsonyra az asszony a férjétől. Ismerjük a jellemét, a havi keresetét, a múltját, a betegségét - de valójában, alapjában a másik nélkül éljük a magunk életét, lélek szerint semmi közünk egymáshoz, olyan idegenek vagyunk egymás számára, mint amikor a sivatagban találkozik két utas, akik még az Isten nevét is másként ejtik ki. A lelki egyedüllét kínzó súlya alatt a modern ember hamar köt valamilyen kapcsolatot a másik emberrel, de ez a kapcsolat rendszerint rövid lejáratú és csak a felületen mozgó. Igazi barátság helyett inkább csak haverság, cimboraság, igazi szerelem helyett inkább csak futó flört, igazi közeledés, igazi találkozás helyett inkább csak udvarias érdeklődés... Óh, de rengeteg sok ember lelki nyomorúsága fejeződne ki, ha megfogalmazná, ebben a fájdalmas panaszban: “Uram, nincs emberem...” Ebből ered az is szerte az egész világon, hogy lapszerkesztők, rádió rovatvezetők asztalára egyre tömegesebben érkeznek a levelek, emberek kérdeznek tőlük mindenfélét, mert nincs senkijük, akivel megbeszélhetnék a problémájukat. És így, személytelenül, ismeretlen levélíróként előmerészkednek a magányukból. Sokkal-sokkal több magára maradt lélek van, mint amennyire gondolnánk, és sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Talán éppen egy ilyen elárvult lélekkel dolgozol együtt a hivatalban, vagy a gyárban, vagy talán épp ilyen valaki ül melletted most itt a templomban.

Az sincs kizárva, hogy talán éppen a te feleséged, vagy a te gyermeked írta valamelyik ismeretlen lelki rovatvezetőnek: nincs senkim, akivel erről a kérdésről beszélhetnék! Vagy talán éppen te magad vagy az az egyedül maradt lélek, akinek “nincs embere”!

Nos, Testvérek, ha van valaki, aki a mindenkitől való elhagyatottságnak a magányát, az egyedüllét teljes fájdalmát végigszenvedte, az Jézus! Míg élt, gyógyított, tanított, s még a legszűkebb tanítványi köre sem értette meg mindenben. Amikor legjobban áhítozik a lélek a társra, a másik lélek közelségére, biztató szavára, tekintetére: a halálküzdelemben, magára maradt! Egyedül gyötrődött a Gecsemáné kert sötét fái között az éjszakában. Amikor mindenki elfutott mellőle, aki szerette, becsülte, és amikor csak olyanok maradtak mellette, akik bántották, gúnyolták, kínozták, gyötörték, amikor már igazán csak az Isten maradt a haldokló számára, akkor, abban a gonosz órában még az Isten is elhagyta. Emberektől, Istentől elhagyatva, egy szál egyedül szállt le a pokolra! Még ilyen meg nem értett, magányos, árva lélek nem volt soha a világon! És én szinte természetesnek, magától értetődőnek tartom, hogy az a Jézus ott, a Bethesda tavánál a sok beteg közül éppen ezt a magányos beteget választotta ki magának, a rengeteg beteg közül éppen ezt látja meg, aki teljesen egyedül van, elhagyatva - akinek nincs embere! Így olvassuk: “Ezt, amint látta Jézus, hogy ott fekszik...” 38 év óta senki sem látta, hogy ott fekszik. Átbotlottak rajta az emberek, mégsem látták meg. Jézus éppen őt látta meg, és ezzel kezdődött meg az egyedüllétből való megszabadítása, az izoláltságból való kegyelmes kiemelése. Azzal, hogy meglátta Jézus! Mert Jézus mindig az ilyen embert látja meg legelőször. És ha mi úgy igazán követnénk Krisztust, akkor nem fordulhatna elő, hogy az utcánkban egy másik református atyánkfia elhagyatva, elfelejtve szenvedjen; hogy egy öreg, beteg asszony egyedül, magára hagyottan fázzon és éhezzen, mert nincs senki, aki begyújtson neki, vagy elhozza az ebédet, vagy kitakarítsa a szobáját... Ezért volna óh, de nagyon sürgetően szükséges, hogy legalább akik egy utcában laknak, ismernék egymást, számontartanák egymást, törődnének egymással. Nem tudok nagyobb ítéletet elképzelni Krisztus gyülekezetével szemben, mint azt, ha vannak a tagjai között olyanok, akik így panaszkodnak: Uram, nincs emberem!

Jézus nemcsak meglátta ezt az elhagyatott embert, hanem oda is ment hozzá, és beszélgetett vele. És ekkor megoldódott ennek a szerencsétlennek minden baja. Ennek az embernek az életébe - akihez soha nem jött a másik ember -, most belépett a nagy Másik, az Isten! Mert az ember egyedülvalóságának, magányosságának a legmélyebb oka nem is az, hogy nincs embere, hanem az, hogy Istene nincs! Ezért van az, hogy az egyedüllét, az elárvultság tulajdonképpen már meg is szűnik abban a pillanatban, amikor a nagy Másik, Isten belép az életünkbe. Enélkül a Másik nélkül mindig egyedül maradunk, akkor is, ha más emberek szimpátiája, ünneplése vagy őszinte részvéte vesz körül. A legmélyebb egyedüllét problémája máris megoldódik, amint valaki Jézusban Istennel találkozik. Akkor már nincs többé egyedül! Nincs embered, aki megértene, segítene? Nos, Isten Jézusban éppen ilyen emberré vált. Olyan emberré, Aki maga is éhezett, szomjúhozott, elfáradt, magányos volt a többi között, kitaszított, megvetett... És mindez azért, hogy többé senki ne mondhassa: nincs emberem! Nincs senkim! Van! Van Istened! Jézus a számodra is itt van! Egészen közel hozzád, Néki mindent elmondhatsz, ami csak a lelkeden van. És bármikor, amikor csak akarod. Melyik ember ne fáradna bele ebbe? És bizonyos lehetsz abban, hogy szívesen, szeretettel fogad, megértően, türelmesen meghallgat. Sőt, abban is bizonyos lehetsz, hogy kezébe veszi a dolgodat, nyugodtan rábízhatod. Próbáld csak meg, majd meglátod, hogy minden elhagyatottsági érzésed, árvaságod megszűnik!

De ez még nem minden! Jézus által nemcsak Istennel, hanem a másik emberrel is helyreáll a közösségünk. Krisztus révén nemcsak Istennel, hanem az embertársaimmal is újra kapcsolatba kerülök. Ha Jézus bejön az életünkbe, Ő sohasem jön egyedül. Hanem Vele együtt mindig kapunk másokat is, még pedig testvéreket és ellenségeket. Az Ő testvéreit, és az Ő ellenségeit. Ez a meggyógyult beteg is, itt a történetben, akit azelőtt senki sem akart észrevenni, hamarosan az emberi érdeklődés, vitatkozás középpontjába kerül. Most ugyancsak meglátják mások is! Ha Jézus igazán bejön az életünkbe, Vele együtt jönnek az Ő tanítványai is, mint jó barátaink, testvéreink, meg mindenféle olyan nyomorultak, elhagyatottak is, akik mitőlünk várják a segítséget.

Aki már találkozott Jézus Krisztussal, az nemcsak maga nincs többé egyedül, hanem másokat sem hagy soha egyedül. Aki keresztyén ember létére mégis magányos, egyedül van, az szeretetlen, abban nincs felelősségérzet az embertársai iránt. Próbáld meg fölvenni valakinek a gondját, egy elhagyatott öregnek vagy betegnek: rögtön nem leszel egyedül többé! Akivel igazán vele van Jézus, az soha nincs a másik ember nélkül!

Bár úgy tapasztalnánk meg a velünk lévő Jézus szeretetét, hogy általunk mások is megtapasztalhatnák Jézus segítségét. Bár úgy tapasztalnánk meg Jézus velünk-létét, hogy a körülöttünk élő emberek szívében ez a panasz: Nincs emberem! - előbb-utóbb ilyen boldog ujjongássá válna: Van Istenem!

Ámen

Dátum: 1959. március 8.

Csak egy részletét olvastam fel annak a levélnek, amelyet a gyülekezetek feje: Jézus Krisztus ír a laodiceai gyülekezethez és felvigyázójához. Ugyanabban a levélben vannak közismertebb részletek is, például itt van szó a sem hideg, sem meleg lelkiállapotról, meg arról, hogy “kiköplek az én számból”, meg arról, hogy az “ajtó előtt állok és zörgetek”. Mindezekről a részletekről szó lesz még majd a nap folyamán, mert a mai ifjúsági csendesnapunknak az egész napra szóló alapigéje a laodiceai levél. A csendesnap programjában erre a mostani istentiszteletre az egész levélnek csak ez a két verse kerül sorra, amit fölolvastam. Nehéz persze ezt a két verset a többinek az összefüggéséből kiszakítva, külön tárgyalni, de most próbáljuk meg mégis... Jézus Krisztus itt a keresztyén gyülekezeti élet legalattomosabb betegségéről és annak gyógyításáról beszél. Hátha közöttünk is lappang, sőt pusztít ez a betegség, hátha nekünk is szükségünk van erre a gyógyulásra? Vizsgáljuk meg közelebbről!

Milyen emberekről van szó ebben az Igében? Olyan emberekről, akik ezt mondják, vagy ezt gondolják magukról: Gazdag vagyok és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem! Tehát: nem az a panasz ellenük, hogy azok az emberek megtagadták volna a keresztyén hitüket és visszatértek volna a régi pogány bálványimádáshoz. Sem az, hogy valamiféle cégéres bűnbe vagy erkölcstelenségbe süllyedtek volna vissza. Az sem, hogy a keresztyénség nagy hitigazságai közül bármelyiket megtagadták volna. Nem az a baj, hogy nem hiszik például a test feltámadásáról szóló hittételt - nem! Nem rossz emberek ezek - hanem hát akkor mi a bajuk? Az, hogy meg vannak elégedve önmagukkal. “Gazdag vagyok, semmire nincs szükségem” - ezt érzik! Betelt emberek, nem vágynak többre, jobbra, nem igyekeznek a továbbhaladásra. - Csak ennyi a bajuk? - Ennyi! Nos, és hát ez volna olyan utálatos Jézus szemében, ez volna olyan alattomos betegsége a keresztyén gyülekezetnek? Igen. A világban is nagyon utálatos és nagyon rossz dolog az, ha például egy tudós azt mondja: Most már mindent tudok, nem kell tovább tanulnom. Az ilyen ember akármennyit tanult is, hamarosan úgy lemarad, hogy a többi igazi tudós között szinte műveletlen lesz. Vagy ha például egy hegedűművész azt mondaná: Nincs szükségem további tanulásra, önképzésre, elértem a legmagasabb fokot, mindent tudok! A legelső koncertjén csúfosan megbukna az ilyen ember! Nem is hiszem, hogy akár a tudósok, akár a művészek között lenne olyan ember, aki ezt merné komolyan mondani: semmire sincs már szükségem. Csak az Istennel való kapcsolatunkban, csak az Isten dolgainak a megismerésében jutunk nagyon hamar el olyan állapotra, hogy nem vágyakozunk a többre, nem igyekszünk tovább. “Eleget tudok már a Bibliából, miért olvassam? Lekonfirmáltam már, mi kell ennél több? Eljárogatok a templomba, nem ártok a légynek se, elmondom a napi imádságaimat is, mire lenne még szükségem, mi fogyatkozás lenne még bennem? Elég nekem ennyi is a vallásosságból, az imádságból, a Bibliából, a hitből, nem kell több! Minek az? Nem vagyok én pap!" - Valahogy ilyenforma lelkületet érzek emögött a kijelentés mögött: “Gazdag vagyok, semmire sincs szükségem”: Jól van úgy, ahogy van!

Nem gonoszság ez, hanem egészen jóhiszemű öncsalás - a betelt embernek, persze az önmagával betelt embernek az a meggyőződése, hogy rendben vannak a dolgai Istennel is, meg a másik emberrel. Nincs itt semmi baj! Vagy legalább is semmi komolyabb baj! (Ilyen öntudat: ha mindenki olyan rendes ember lenne, mint én vagyok, a világban sem lenne semmi baj.) És valóban nincs is semmi egyéb baj, mint csak az, hogy nem vágyakozik a jobbra, mint az, hogy nem igyekszik a továbbhaladásra, nagyobb erkölcsi tisztaságra, a mélyebb hitre, az igazabb szeretetre, a valóságosabb Krisztus követésre. Semmi más baj nincs! De ez azután nagy baj! És a legnagyobb benne éppen az, hogy az illető nem is tudja, milyen nagy baja van! Ez a veszedelme ennek a fajta lelki állapotnak. Egy barátomról most derült ki, hogy már régen tbc-s a tüdeje, már régen nem lett volna szabad úgy élnie, ahogyan élt, de nem tudta. Azt hitte, hogy semmi baja. Most azután már, miután kiderült a baj, igen-igen súlyos az állapota. Nos, itt is erről van szó. Olyan emberről van szó, aki nyavalyás, nyomorult, de nem tudja! Aki koldus szegény, de nem tudja, azt hiszi, hogy gazdag. Aki vak, de nem tudja. Azt hiszi, lát! Aki mezítelen, de nem tudja! Hiszen az ilyen ember szörnyű veszedelemben van, de nem tudja!

Az ilyen embert legelőször is föl kell világosítani a bajáról, hadd tudja meg a valóságot! Jézus ezt teszi: kíméletlenül leleplezi, néven nevezi a bajt. Azt mondja, te önmagaddal megelégedett keresztyén ember, tudd meg, hogy nyomorult vagy! Mondjuk úgy, hogy elnyomorodott. A keresztyénséged nem igazi keresztyénség, hanem egy elnyomorodott, elnyomorított formája a keresztyénségnek, karikatúrája az igazinak. Te mindenhez helyeselsz, bólogatsz, udvariasan ígéretet teszel például itt az Úr asztalánál is, de sohasem lelkesedsz föl igazán, soha sem csillan meg a szemed a belső örömtől, nincs ereje a kegyességednek, az imádságodnak, nincs hitele a bizonyságtételednek, nincs gyümölcse a hitednek. Összekeveredik benned a hit és a hitetlenség, a hála és a panasz, a tisztaság és a paráznaság, a szeretet és a gyűlölet, a bocsánat és a bosszú gondolata, a lemondás és az önzés; összekeveredik benned Krisztus és a világ - nincsenek éles kontúrjai a keresztyén életformádnak, nem jellegzetes, nem fölismerhető, összemosódott a világgal! Hát nem nyomorult, elnyomorodott keresztyénség ez? Hát ezzel vagy te megelégedve?! Hát ebben érzed te jól magad?!

Azután így folytatja Jézus: Nyavalyás vagy! Mondjuk úgy, hogy halálos nyavalya, betegség van benned. Tudom, tiltakozik mindenki ez ellen: Miért volnék én olyan nyavalyás, hát mit tettem én, miféle nagy bűnöm, “halálos” vétkem van nekem? Nézzétek: ugye egy kereskedőnek nem kell nagyon törekednie, megerőltetnie magát ahhoz, hogy tönkremenjen. Elég, ha csak egy időre hanyagolja el az üzleti ügyeit, ha csak egy kicsit udvariatlanná válik a vevői iránt, ha csak egy kicsit nem igyekszik, hanyaggá, lustává válik: egészen bizonyosan tönkremegy. Vagy egy földmíves: nem szükséges, hogy kimondottan káros növényeket vessen a földjébe, hogy megrontsa azt. Az a föld magától is megtermi a kórót, elég, ha a földmíves ölbetett kezekkel elnézi, elég, ha nem küzd ellene szakadatlanul - föltétlenül tönkremegy a gazdasága. Nos, hát ahhoz sem kell valami különlegesen nagy bűnt, botrányos hitványságot elkövetni, hogy az ember a lelkében kárt valljon, hogy az embernek az üdvössége rámenjen: elég, ha elhanyagolja az Igét, ha nem veszi komolyan az imádságot, ha tétlenül nézi lelke vadhajtásait, ha nem gondozza a lelkét, ha nem küzd a bűnei ellen, ha nem vágyakozik a többre, a jobbra, a mélyebbre, az igazabbra: föltétlenül sikerül hamarosan tönkremennie lelkileg, sikerül a kárhozat! Hát nincs igaza Jézusnak, amikor azt mondja: “te vagy... a nyavalyás”?! Hát nem nyavalyás keresztyén élet az, amelyik Jézus nevét emlegetve halad a kárhozat felé?!

Atyámfiai! Be ne csapjon benneteket a saját szívetek! Úgy aggódom sokszor, hogy vannak közöttetek, akik már 20 éve hallgatjátok itt az igehirdetést és még mindig nem néztetek szembe a saját üdvösségetek kérdésével komolyan! - Vajon nem neked mondja-e most Jézus: Nem is tudod, hogy te vagy az a nyavalyás, aki még mindig áltatod magad, aki még mindig azt hiszed, rendben van minden dolgod Istennel?!

És kíméletlenül folytatja még tovább ezt a szörnyű leleplezést: “Te vagy... a szegény!” Nem abban vagy szegény, amiben te gondolod, nem földi javakban, pénzben, vagyonban... Mi azt hisszük, nem volnánk olyan nyomorultak, ha volna több pénzünk, ha jobban jutna erre-arra. Nos, van egy másik szegénység is, sokkal nyomasztóbb, mint az anyagi: az, hogy semmid sincs, de igazán semmid, amivel Isten előtti adósságodat megfizethetnéd! Ha Isten egyszer számadásra vonna, mint ahogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk a nagy számadáson, akkor ott nem hivatkozhatsz ilyen vagy amolyan érdemeidre, tetteidre, szenvedésre, ott majd már nem lehet titkolni tovább, hogy koldusszegények vagyunk Isten előtt! Láttam már olyat, hogy valaki elvesztette a vagyonát, vagy elveszítette egy kedves hozzátartozóját és akkor derült ki, hogy milyen szegény. Olyan nyomorultul üres, szegény maradt az élete, hogy úgy érezte, most már nem is érdemes tovább élnie. Nincs miért élni! Nem maradt semmije, senkije. Akkor derült ki, hogy milyen szegény, addig nem tudta! Az élő Jézus Krisztus nélkül mindenki ilyen szegény.

Azt is mondja Jézus: Te vagy a mezítelen. A lelkednek is szüksége van olyan ruhára, ami védi, takarja. A mezítelen lélek nemcsak csúnya, elviselhetetlenül rút, hanem ki is van téve mindenféle fertőzésnek, kísértésnek, nem védi semmi, ki van szolgáltatva minden lelki veszedelemnek, mint a mezítelen test a tüskés bozótok közt, vagy a téli fagyban. Nem érzed, hogy fázik sokszor a lelked?! Nem érzed, hogy milyen tehetetlenül védtelen vagy mindenféle kísértéssel szemben? Azt mondja Jézus: Te vagy a mezítelen!

És még ezt is mondja: Te vagy a vak! Éppen abban áll a vakságod, hogy nem látod a saját nyomorult, nyavalyás, szegény és mezítelen állapotodat, nem látod a veszélyt, nem látsz bele magadba, nem ismered magadat, nem ébredtél még soha igazán tudatára annak, hogy ki vagy, hogy milyen utálatos lehetsz Jézus szemében. Az a példázatbeli gazdag ember is valójában vak volt, pedig látott. Vakon élte le az egész életét, nem látta meg az összefüggést a saját gazdagsága és Lázár szegénysége között, nem látta igazán a maga helyzetét és feladatát, nem látta a másik ember fetrengő nyomorúságát, nem látta meg a saját élete értelmét. És amikor már meglátta a dolgokat és összefüggéseket: késő volt! Az a példázatbeli gazdag sem volt gonosz ember, nem ártott a légynek sem, csak vak volt, szegény volt, mezítelen volt, nyavalyás és nyomorult volt. Alapjában véve a legtragikusabb élet volt!

Hát muszáj neked ilyennek lenned?! - Nem! Bizony nem. Nézzétek, Jézus most is a legnagyobb szeretettel jön utána az ilyeneknek is, szólítja meg az ilyeneket is. Ő mondja most nekünk is: “Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” Tehát tűzben megpróbált aranyat. Mi lehet ez? Mindenesetre valami időtálló és értékálló gazdagság. Olyan érték, ami a tűzben, a megpróbáltatásban, a kifosztottságban, a nélkülözések között is érték. Mi lehet az? Én már rájöttem Testvéreim, hogy csak egyetlen egy ilyen igazi érték van, ami többet ér a dollárok ezreinél és minden más gazdagságnál; ami tényleg a tűzben is megmarad: Jézus barátsága, Jézus közelsége, realitása, a Vele való életközösség. Egy énekünk mondja: “Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém!” Dániel három társa az égő tüzes kemencében is ilyen gazdag úr maradt, olyan gazdag úr, hogy az a szegény nyomorult király is megirigyelte őket. Ha Krisztust a te Megváltódnak mondhatod: mindened megvan! De mid van, ha nem a tied Krisztus? Semmid! Mert Krisztus az Élet! És ha Ő nincs benned, olyan vagy, mint a kárhozottak! Nincs benned igazi élet! Ezért: “végy tőlem tűzben megpróbált aranyat!”

És fehér ruhát, hogy öltözeted legyen. Ez is jelkép, Krisztus igazságának a jelképe, amibe mintegy új ünneplő ruhába fölöltözteti a mezítelen lelket. Ennek a ruhának a hosszanti fonalai az Isten törvénye iránti engedelmességből vannak fonva, a keresztbefutó fonalai pedig a bűn büntetésének az elszenvedéséből. Ez a kettő: a Krisztus engedelmessége és bűnhődése teszi ki azt, amit úgy hívunk: Krisztus igazsága, és ezt adja ránk, mint egy hófehér ruhát, ezzel takar be, ezzel véd, ezzel ékesít föl. Ezentúl nem a magad verejtékes erőlködése, hanem Krisztus szépsége ragyog rajtad, nem kell erőlködve jót cselekedni, mert szinte magától megy minden, igazzá, hitelessé, győzelmessé válik a keresztyén élet.

És szemgyógyító írt kínál Jézus, kend be vele a szemedet, hogy láss. A Krisztus Lelkének a titokzatos hatásáról van szó, arról a hatásról, ami az első pünkösdkor történt Péter prédikációja hatása alatt, 3000 ember szeme nyílt meg, közbekiabáltak és így adtak hangot felébredt lelkiismeretük tusájának: “Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?” (ApCsel 2,37) Rettenetes bűneik, amikről addig nem is tudtak, most egyszerre teljes iszonyatosságukban álltak előttük. Azután amikor az apostol újra beszélt nekik a bűnbocsánatról, Jézus áldozatáról, megint mintha valami láthatatlan kéz érintésére, mind a 3000 ember látta Őt, akit megfeszítettek. Úgy látták Őt, mint egyedüli Üdvözítőt, hittek benne és új emberekké lettek. Ó, testvérek, mi lenne itt, ha ez a titokzatos szemgyógyító ír megnyitná ma sok vaknak a szemét? Egyeseket talán a bűneik tudata sújtana le, mások pedig boldogan ragadnák meg Jézusban a megtalált új életet és boldogságot!

“Végy tőlem!” - mondja Jézus! Nem pénzért! Ingyen! Úgy, ahogy az úrvacsorai kenyérre, meg borra is azt mondja. Vegyétek, egyétek! - ugyanígy mondja itt is: “végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss!” Nézd, hogy unszol Jézus! Azt akarja, hogy erről a mostani istentiszteletünkről mindenki ezzel az arannyal, új ruhával és szemgyógyító írral menjen haza és hogy otthon megmutathassa az élettársának, a gyermekének, a testvérének, milyen drága kincsek birtokába jutott és hogy azokat is biztassa: jöjjenek ők is, vegyenek ők is!

“Végy tőlem” - mondja Jézus! Menj hát oda Hozzá! De igazán Hozzá menj, ne valamelyik szolgájához, ne énhozzám. Én nem tudok adni egyikőtöknek sem ilyen aranyat, ruhát és gyógyírt! Én csak alkalmazott vagyok, akinek az a feladata, hogy hívhatlak benneteket Jézushoz. A szerető szívű és dicsőséges Jézus fölöttem áll és vár rátok ezen a napon, most, ebben a pillanatban, hogy személyesen tárgyaljon veletek. Menjetek hát túl rajtam, rajtunk bátran, és vegyetek magától a dicső Megváltótól tűzben megpróbált aranyat, fehér új ruhát és szemgyógyító írt, hogy igazán boldogok legyetek!

Ámen

Dátum: 1958. március 2.

Ez a rövid bibliai vers, amit felolvastam, a keresztyén élet gyakorlati oldalát állítja elénk. Mi a keresztyén élet? Röviden: hálás viszontválasz az elfogadott kegyelemre. Azt mondjátok ugye, hogy hisztek Istenben, Jézusban. A múlt héten az úrvacsora jegyeinek a magatokhoz vétele által mintegy kifejeztétek azt, hogy elfogadtátok a bűnbocsánatot és az örök élet ajándékát, elfogadtátok a Krisztusban fölkínált kegyelmet. Nos, ebből az következik, hogy szánjuk oda most már magunkat mindenestől az Úrnak! A gyümölcs a fa hálája a gazda iránt, aki ültette, és beoltotta, a hála pedig nem lehet más, mint áldozat, odaszánás. Kálvinnak, akinek a születése 450 éves fordulóját mostanában ünnepli majd az egész református világ, volt egy jelvénye, amelyik ezt az Igét ábrázolta ki szimbolikusan: egy égő szívet - mint egy oltárra szánt áldozatot - nyújt egy kéz föl Isten felé. Kálvin jelmondata is összefoglalása ugyanennek az Igének. Így hangzik: Cor meum velut mactatum Deo in sacrificium offero. (Szívemet mintegy megöldökölve égő áldozatul Istennek ajánlom.)

Ugyancsak ennek az Igének az alapján fogalmazták meg a Heidelbergi Káté írói is a feleletet arra a kérdésre, hogy “Miért hívnak téged keresztyénnek?”, ekképpen: “Azért, hogy magamat égő áldozatul Néki áldozzam fel”. Kifejezésre jut ebben az az igazság, hogy a keresztyén élet olyan valami, amiben az ember egész élete száz százalékosan részt vesz, amibe magunkat mindenestől bele kell adnunk. Nézzük meg ezt közelebbről. Igénk így mondja: a ti testeiteket szánjátok oda áldozatul. Régi Káténk felelete pedig így mondja: “Magamat élő áldozatul Néki áldozzam.” A két kifejezés lényegileg ugyanazt jelenti: tudniillik az egész életedet. Vagyis: az életemet, belülről és kívülről. Az életemet visszafelé és előre. Az életemet a maga sötét mélységeivel és ragyogó magasságaival. Sikereivel és kudarcaival. Mindent, amire azt szoktam mondani, hogy “enyém”. Nos, tehát valóban mindent: az egészségemet, erőmet, munkámat, időmet, terveimet, képességeimet, meg a gondolataimat, akaratomat, érzéseimet, a jogaimat, a kötelességeimet, házamat, pénzemet, családomat... Meg a betegségemet is, meg a gondjaimat, szomorúságomat, bűneimet, vétkemet, halálomat, ítéletemet, örökkévalóságomat, egész sorsomat e földön és a túlvilágon.

Ahogyan itt ültök előttem, elképzelem magamnak: mennyi drága élet, micsoda mérhetetlen gazdagság! Mi minden van még a fiatalok előtt, mi minden halmozódott össze az öregek életében! Mintha most mindenki a kezében tartaná saját életét. És egy kicsit valóban így is van. Van, aki görcsösen szorongatja, félti, rejti, mintha csak azt mondaná: Ne nyúlj hozzá, ez az enyém! Csak nekem van közöm hozzá. Olyan is van, aki nem tud mit kezdeni az életével, önmagával, egyáltalán nincs tisztában azzal a hallatlan érték-tömeggel, amire azt mondhatja: az enyém, és szerteszét pazarolja magát mindenfelé. Nos, a keresztyén ember nem így tesz. Nem félti magát, nem is osztja szét különböző érdekek között az életét. A keresztyén ember tudja, mit kezdjen magával, a testével, meg a lelkével, az egész földi életével, akármilyen sorsával, hiszen azért hívják keresztyénnek, hogy magát élő hálaáldozatul odaáldozza Istennek. A keresztyén életforma nem is egyéb, mint egy mindig meg-megújuló fölajánlás: Itt van az életem, neked adom Uram, leteszem a Te oltárodra.

Ezt a felajánlást, ezt az áldozatot én magam kell, hogy végrehajtsam. Más nem végezheti el helyettem, sem a szüleim, sem a lelkipásztorom, sőt maga Isten sem. Ezt személyesen nekem kell megtennem. “Magamat”, ahogyan a Káté mondja, csak én magam vihetem oda áldozatul Istennek. A keresztelésünk alkalmával a szüleink beszéltek helyettünk, ők fogadták el számunkra a keresztyén élet jelét és pecsétjét. Itt azonban éppen arról van szó, hogy ki-ki a saját felelősségére kell, hogy vállalja a keresztyén életet. Az igazi keresztyén élet mögött mindig személyes döntés kell, hogy legyen. Ez kinek-kinek a maga privát ügye. Valahogy olyanforma ez, mint mikor Józsué fölszólította a népet: “Válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok.” (Józs 24,15)

Neked is el kell döntened, hogy mit akarsz tenni az életeddel, mire akarod végérvényesen elszánni magadat. Nem is olyan könnyű ám ez, mert nagyon sokfelől jön az ajánlat. Nagyon sokféle igény van bejelentve az életünkre. Mohó kezek nyúlnak felénk, a legkülönbözőbb hangok hívnak: add nekem a testedet, add nekem a lelkedet, nekem add a gondolataidat, a szeretetedet, nékem add ide az idődet, az erődet, a kezedet, a szívedet, a jelenedet vagy a jövendődet. Nem könnyű dolog itt dönteni. Sokkal könnyebb kétfelé, vagy még sokkal többfelé is sántikálni, ide is, oda is egy kicsit engedni, magunkat szétosztani. De ezt nem lehet soká így csinálni. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni! Csak egynek. Mered-e vállalni, hogy a sok feléd nyúló kéz közül arra az átszegezett kézre bízod rá magadat, abba a véres kézbe teszed le az életedet?! “Szánjátok oda magatokat Istennek áldozatul”. Miért is hívnak minket keresztyénnek? Mit is mond a Káté: Azért, hogy magunkat élő hálaáldozatul Őnéki áldozzuk. Őnéki. Vagyis: Istennek. Ez a legfontosabb az egészben. Ebben az egész áldozatban, amiről ez az Ige beszél, a hangsúly nem is énrajtam van, és nem az én áldozatomon, hanem Őrajta. Nem az a leglényegesebb, hogy én áldozok, vagy áldozatot mutatok be, hanem az, hogy Őnéki viszek hálaáldozatot. Álljunk csak meg itt egy pillanatra és gondolkozzunk csak el, hogy ki is ez az Ő, Akinek magunkat hálaáldozatul oda akarjuk áldozni?

Az a mindenható, eget-földet teremtő dicsőséges, de láthatatlan Isten, Aki Jézus személyében emberi testbe öltözötten védtelenül belépett ebbe a nyomorúságos világba, úgy, hogy bárki az arcába üthetett és kedvére gúnyolhatta, ha akarta. Az a hatalmas Isten, Aki nemcsak úgy tett, mint a mesebeli herceg, amikor inkognitóban, szegénynek öltözve elvegyül a többi szegény ember között, hanem Aki valóságosan szegénnyé lett, Aki igazán megüresítette Magát és rabszolgai életformát vett föl magára. Az a kegyelmes Isten, Aki annyira szolidárissá, eggyé lett velünk, mindnyájunkkal, hogy a mi bűneink kárhoztatását egészen átvette rólunk Magára, cserébe viszont az Ő isteni életét egészen átadta nekünk. Az az Isten tehát, Aki a legnagyobb áldozatot mutatta be nekünk, Aki a saját szívét tette oda a Golgotán véres áldozatul értünk, Akinek az isteni dicsősége, kegyelme és szeretete ott sugárzik át felénk a húsvéti nyitott síron át... Ennek az Istennek szánjátok oda magatokat hálaáldozatul! Nemcsak azért, mert megérdemli, nemcsak azért, mert joga van rátok, hanem azért, mert ez az egyetlen életlehetőség a számotokra. Az, ha föláldozzátok magatokat Néki! Mi azt hisszük, hogy olyan nagy kegyet gyakorolunk, ha méltóztatunk magunkat áldozatul adni Jézusnak, pedig nem. Vajon nagy szívesség volna-e a villanymozdonytól, ha szabad akarata lenne és egyszer végre rászánná magát arra, hogy rálép a sínekre, vállalja a sínek és a villamos vezeték “megkötöttségét”?! És vajon olyan nagy szívesség-e az, ha valaki a diadalmasan közeledő hódító hadvezérnek megadja magát, míg tart az amnesztia kegyelmi ideje?! Óh, nem szívesség az, ha magunkat áldozatul Néki adjuk, hanem ez az érdekünk, ez az egyetlen út számunkra a menekülésre, az életre. Tehát: Néki, az Úrnak. A megfeszített és feltámadott Krisztusnak. Az utolsó ítélet világbírójának. Néki szánjátok oda magatokat.

És azt is külön hangsúlyozza Igénk, hogy “áldozatul”. Itt tehát áldozatról van szó. A keresztyén élet több, mint megmenekülés a kárhozattól, megengesztelődés Jézus vére által. A keresztyén élet: élni Jézusért, Jézusnak. Tehát nemcsak arról van szó, hogy történik valami velem, rajtam, értem, hanem arról is, hogy történik valami általam. Itt most tettekről van szó, cselekedetről, mégpedig az áldozat tettéről. De nem ér semmit az áldozat, ha úgy kell kierőszakolni. Áldozatot csak szeretetből lehet hozni. Önmagamat feláldozni csak azért tudom, akit szeretek. Jézus is így kívánja tőlünk az áldozatot. Szeretetből. Úgy, hogy te hozzad magadat, te tedd bele az életedet, önként, áldozatul az Ő kezeibe. Csak így ér valamit. “Élő áldozatul” - mondja az Ige. Ebben benne van az, hogy: mindent! Áldozatul vagy mindent adunk, vagy semmit. Ha nem mindent, akkor már nem áldozat. Tehát mindenre, amire azelőtt azt mondtam: enyém, most azt írom rá: Övé. Arról van szó, hogy egyetlen perce ne legyen az időnknek, egyetlen olyan darabkája az erőnknek, egyetlen olyan sóhaja a lelkünknek, gondolata az értelmünknek, ami ne az Övé lenne.

A keresztyén élet áldozat. És ebben benne van az is, hogy nem könnyű valami. Az áldozat vérre megy. Magamat áldozatul adni néha azt is jelenti, hogy föláldozni esetleg a magam akaratát, elgondolását, tervét, szándékát, föláldozni a magam igazát, a magam pihenését, a magam jogát, a magam szerencséjét, a magam dicsőségét, a magam kedves énjét. Esetleg éppen azt kell áldozatul adni, amit pedig nagyon szeretnék megtartani, mutogatni, növelni, érvényesíteni.

Családi háborúság dúlt valahol. Az asszonynak volt igaza. Azt mondtam neki: Áldozza föl a saját igazát, ha ezen múlik a békesség. Megéri. - Föláldozta, megérte! Pálnak joga lett volna apostoli munkájáért anyagi támogatást elfogadni a korinthusi hívektől. Lemondott erről a jogáról, rettentő nagy áldozatot hozott azért, hogy ingyen-valóvá tegye az evangéliumot Korinthusban. Nem sajnálta. Megérte. Áldozat nélkül nincs keresztyén élet. De minden áldozatot megér a keresztyén élet. Hiszen azért hívnak bennünket keresztyénnek. Szánjátok oda hát magatokat élő áldozatul az Istennek. Ne sajnáljátok, ne féltsétek hát magatokat odaszánni.

És most még csak egy pillanatra képzeljük el, mi lenne, ha ezt meg is tennénk valóban? Mi lenne, ha úgy élnénk ebben a világban, mint akik magukat élő áldozatul Istennek szánták? Ha így forgolódnánk ebben a világban - abban a világban, amelyik semmitől nem szenved annyit, mint az emberi önzéstől, amelyiket tönkretesz és befullaszt a rengeteg féle önérdek. Mi lenne, ha egyszer igazán így kezdenénk élni a családunkban, meg ott, ahová Isten állított a hétköznapi munkánkban? Óh, hogy megváltoznék minden! Milyen kimondhatatlan áldás származnék abból, ha az az 500 ember, aki ma itt volt a templomban és aki mind keresztyénnek nevezi magát, valóban azzá lenne, aminek nevezi magát és valóban azt tenné, amiért keresztyénnek nevezik! Nagy, hálás szeretetből Jézus iránt, Aki engesztelő áldozatként áldozta Magát föl érettünk, viszont ők hálaáldozatként áldoznák magukat oda Néki.

De hát mit jelent ez gyakorlatilag? Hogyan történik ez, hogy magamat áldozatul adom Krisztusnak? Hol van az az oltár itt a földön, amelyikre áldozatul tehetném föl az Istennek szánt időmet, vagy a pénzemet, vagy pihenésemet, vagy munkámat? Hol? Nos: Ne keressed messze! Közvetlen melletted van, ott, ahol a környezetedben egy embernek szüksége van rá. A melletted és körülötted élő emberek szüksége: az a Krisztus oltára. Amit Jézusnak akarsz föláldozni, azt Jézus mind ide utalja. Azt mondja: Adjad a Nékem szánt idődet a családodnak, a Nékem szánt szeretetedet az élettársadnak, akit elhanyagoltál, a Nékem szánt pénzedet annak, aki kölcsönkért tőled, mert megszorult helyzetbe jutott, a nékem szánt erődet a kollégádnak ott, a munkahelyeden, akinek szüksége van a segítségedre. Ne keresd messze Jézust, ott van Ő közvetlenül melletted mindabban a hiányban, fájdalomban, szükségben, nyomorúságban, ami a másik ember életéből feléd kiált, amit mások életében, szívében meglátsz. Ott van Krisztus oltára, oda teheted, amit Krisztusnak áldozni tudsz és akarsz. Ő mondta: Amit eggyel az én legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek - de csak azt - cselekedtétek velem.

Pál szavaival most én is “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Igen: így, csak így válik a mi istentiszteletünk “okos”, értelmes, igaz, áldásos, a világ számára is hasznos Isten tiszteletté.

Ámen

Dátum: 1959. március 1.

Nyilvánvaló, hogy Jézus ebben a példázatban nem olyan házról beszél, amiben lakunk, nem a lakóházunkról, hanem valamiféle lelki házról. Ma már senki sem olyan balga, hogy a kőből való lakóházát, vagy akár egy kis balatoni weekend-házacskát is, ne jól kiszámított alapokra építené. De van egy másikféle házunk is mindnyájunknak, olyan, amelyik gondolatokból, érzésekből, tervekből, vágyakból, reménységekből, a mindennapi élet ezer gondjából, bajából, eseményéből rakódik egymásra, épül föl lelki házzá, egyéniségünkké, belső világunkká - életünkké.

Igen: az életünk házáról beszél az Úr Jézus, aminek betetőzése - legalább számunkra, akik itt vagyunk a templomban - a túlvilági üdvösség, a halálon túli örök élet boldogsága. Mindnyájan szakadatlanul építjük ezt a házat. Beszéltem már sokszor fiatalokkal: csillogó szemmel mondták el, milyen szép terveik vannak a jövőjük kiépítésére. Láttam már sokszor, milyen lelkesen fogtak hozzá az építkezéshez! Láttam öregeket, akik remegő kézzel, ki tudja hányadszor kezdték már újra az építőkockák egymásra rakását, de újrakezdték, mert ki kellett újra építeni az életet az új lehetőségek között. Mindnyájan, mindig építünk. Mert élni nem egyéb, mint építeni! Mindenki építi, vagy újraépíti, vagy továbbépíti a saját élete házát.

Néha egészen jól is sikerül. Itt-ott igen tekintélyes, szép házak büszkélkednek az életutunk mentén. Láttam már nagyon sok szép vallásos, köztiszteletben álló, igazán minden dicséretet kiérdemlő ilyen “házat”. Sok olyan életházat láttam, amelyik igazán otthonosan, kényelmesen, melegen volt berendezve, amelyik belülről tele volt mindenféle drágasággal, értékkel, amelyikben nagyon kifogástalan, nagyon boldog családi élet volt, amelyik jól sikerült, magasra ívelt, szép stílusban épült... Sok tiszteletre méltó, sőt irigylésre méltó emberi sors van, gyönyörű példányai a karriernek, a tudományos vagy művészi értéknek, az anyagi jólétnek, vagy a családi boldogságnak... És persze ugyanígy sokszor láttuk már mindennek az ellenkezőjét is.

De akármilyen fontos is a felépítmény, meg a berendezés, Jézus Krisztus most mégis azt mondja: van ennél egy még fontosabb kérdés: mire épült az egész ház? Mi van alatta? Egy emberi életben nem is a legfontosabb, ami látszik, hanem ami nem is látszik: a fundamentuma, az alapja. És ez azért olyan nagy jelentőségű kérdés, mert kivétel nélkül minden házra eljön előbb-utóbb az az idő, amikor Jézus Krisztus szavai szerint: “Ömlik az eső, emelkedik az árvíz és fújnak a szelek”. És amikor Jézus Krisztus előre megmondja, hogy igenis: ömleni fog az eső, meg az árvíz, fújni fog a szél, akkor ez nem pesszimizmus, nem sötéten látás, hanem ez a józan valóság. És az az eső, meg árvíz, meg szélvihar még csak nem is valami különlegesség, ami néha, olykor, kivételesen, talán egy-egy peches embert, egy sorsüldözött lelket ér - óh, nem! Sőt, ez a normális - helyesebben: általános - emberi sors. Mert ne feledjük soha, hogy a mi életünk háza egy megromlott világban, egy Isten ellen fellázadt és sátáni erőktől megszállott világ partján épül... Ezért az a ház előbb vagy utóbb, de feltétlenül valami módon kapcsolatba kerül azzal a bizonyos árvízzel meg széllel! Minden háznak megvan a maga keresztje... Minden szívnek megvan a maga fájdalma! Minden életnek megvan a maga egészen speciálisan egyéni baja, sőt talán sebe...

Óh, de hirtelen és váratlanul rá tud törni néha valami ijesztő, katasztrofális vihar egy-egy házra! Tegnap még talán teljes pompájában ragyogott. Ének, zene, vidámság hangzott benne. Az élet ünnepének az öröme ragyogott be mindent. Azután egyszerre, teljesen váratlanul, elsötétül az ég: ömlik az eső, fújnak a szelek. Jaj, de milyen kemény, fagyos szelek tudnak egyszerre fújni, úgy hogy recseg-ropog az egész ház, megrendül az egész épület, hullik a vakolat, meghasad a fal. Vajon kibírja-e a szörnyű vihart? Gondoljunk például arra az édesanyára, aki reggel csókkal engedte el mosolygó kislányát az iskolába, délben pedig hozták a hírt, hogy a Szent István körúton halálra gázolt iskolás lányka az övé volt! Óh, az az eső, meg az az árvíz, meg azok a szelek! Minden házat megtépáznak, minden épületet alámosnak, minden falat megáztatnak, senki nem marad mentes pusztító erejétől! Különösen tudjuk ezt mi, mai nemzedék, akiken már két világháború pusztító vihara tombolt végig és egy harmadik fenyeget. De nagyon sok lelki ház omlott össze a nagy világégésben! De nagyon szomorú látvány egy valamikor büszke, vidám, előkelő stílusú házat összeomlani látni! Hogyan vergődik a kétségbeesés örvényében, vagy milyen céltalanul, tétován, tehetetlenül búsul és mereng összedőlt élete romjai felett... És ha most még valakinek a házát elkerülte volna is minden árvíz és szélvihar, egy még akkor is bizonyosan hátra van, egy még rátör majd, az utolsó! Ha hamarabb nem is, a halálban és az utolsó ítéleten majd teljes valóságában, teljes kemény realitásában megtapasztalja mindenki, mit jelentettek az Úr Jézusnak ezek a szavai: “És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett.” (25. vers) Akkor lesz majd igazán akuttá a kérdés: Mire volt fölépítve a házad?

A probléma ott van, hogy homokra is lehet nagyon szép és nagyon kedves házat építeni. Nincs is annak más baja, csak az, hogy nem bír ellenállni a viharnak. Hadd mutassak be néhány ilyen “homok” fundamentumot. Például az egészség: homok! A nyugdíjas állás: homok! A pénz, a földbirtok - ami valamikor egyenesen “ingatlannak” számított: homok! A boldog házasság, a jó családi élet, a sok munkával megszerzett oklevél, vagy tudás, vagy művészet: homok! Az erényesség, a vallásosság, az egyháziasság, a tisztesség: mind-mind homok! Ne értse félre senki: nem arról van szó, hogy ez a sok mindenféle “homok” értéktelen, haszontalan dolog lenne, vagy pláne csúnya és rossz dolog lenne! Óh, nem! Ezek a dolgok magukban véve mind nagyon szép és jó dolgok! Nagyon jó dolog a sok tudás, vagy a boldog családi élet, csak éppen arra nem jó, hogy építsünk reá, hogy egy életet alapozzunk meg rajta! Az életünk fundamentumául nem alkalmasak ezek a dolgok. Ha a te életed például ilyen dolgokra épült föl, ha ilyen dolgok képezik az alapját, akkor a házad homokra épült! Ha azután majd ömlik az eső és jön az árvíz: kimossa a homokot, elveszted a talajt a lábad alól. Ilyenkor van az, hogy egy egész világ omlik össze bent az emberi lélekben! Mint például - hogy egyetlen egy példát említsek -, ismerek valakit, aki az egész békés öregségét, élete minden örömét, sőt még az Istenben való hitét is egyetlen nagyon drága, nagyon szeretett unokájára építette fel. A nyáron a szó szoros értelmében véve a víz, meg a szél elmosta ennek az életnek ezt a drága, kedves alakját. Egy nyári, hirtelen vihar és a balatoni hullám elsodorta az életerős, fiatal unokát, a ráépített házzal pedig szintén szóról szóra az történt, amit Jézus Krisztus mondott: “összeomlott, és nagy lett annak a háznak romlása”! Az egész házat újra kellene építeni, persze más fundamentumon, ha még nem késő!

Végeredményben tehát ebben a döntő kérdésben csúcsosodik ki minden: Mi hát az a “kőszikla”, az a szolid és szilárd alap, amire az ember biztonságosan építheti a házát? Jézus Krisztus nagyon világosan megmondja: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát” (24. vers). Tehát, hallani Jézus Krisztus beszédét, és megcselekedni azokat, ez a “kőszikla” alap! Ez a nagyon egyszerűnek látszó kijelentés más szóval azt jelenti: Komolyan venni az Úr Jézust, magát Jézus Krisztust, az Ő élő személyét! Nem tudom eléggé hangsúlyozni előttetek Jézus Krisztus személyének a döntő fontosságát! Hadd mondjam ilyen félreérthetetlenül: nem elég az, ha azt mondod: hiszek Istenben! Az a döntő jelentőségű, hogy Jézus Krisztusban hogyan hiszel? Mert Isten a számunkra Jézus Krisztusban jelent meg, nyilatkozott meg. Jézusban, az Ő közöttünk élt személyében konkretizálódott számunkra Isten! Az a hit, amelyik Jézus kikapcsolásával keresi Istent: mindig valamilyen elképzelt istenséget talál, de sohasem az igazi, a valóságos, az egyetlen élő Istent!

Mert nézzétek: ha én például a gyermekemnek azt mondom, hogy a Zugligetben fogunk találkozni, ott várom őt, akkor hiába vár ő engem és keres Zuglóban. Így akármilyen komoly is a szándék a találkozásra, nem fog megtalálni. Nos, ha Isten egyszer úgy akarta, hogy Jézus személyében találkozik velünk, s ha Ő nekünk Jézus keresztjénél, meg az Ő nyitott húsvéti sírjánál adott lehetőséget a találkozásra, akkor hiába keressük és várjuk Őt bárhol másutt, akár filozófiában, akár tudományban, akár művészetek magaslatán, akár a természeti világ csodái között. Megismerni az élő Istent személyesen és Vele megbékélt kapcsolatba kerülni, Vele jóban lenni, kizárólag Jézus személye és megváltói halála és feltámadása által lehet. Az érettem megfeszített és feltámadott Jézus maga az a kőszikla, Akire úgy lehet építeni, hogy nem vész kárba az életem sem ezen, sem a másvilágon.

Atyámfiai, akik igénylitek az Istennel való kapcsolatot, vegyétek igazán komolyan Jézus személyét. Hiszen Őbenne jön kitárt karral elétek az Isten! Ne szégyelljétek nagyon komolyan venni Jézust és amit Ő értetek tett. Sohasem lesz ám az túlhaladott álláspont, akármekkorát fejlődik is még a világ. Én igazán el tudom képzelni, hogy az ember eljut majd más bolygókra, talán más naprendszerekbe is erről a földről, de ott is Isten világában marad és ott is megváltásra szoruló szíve marad! Krisztus ott is aktuális marad a számára! Jézust, és amit Ő tett értünk, nem lehet kinőni, túlfejlődni! Vagy Őreá építünk mindent, az egész életünket, és akkor kibírja az árvizet, meg a szelet - még a halált is! -, vagy pedig nem Őreá építettünk, s akkor egyszer egészen bizonyosan nagy lesz a romlás!

Ezért kérlek hát benneteket, vegyétek nagyon-nagyon komolyan Jézus személyét. Ő a fundamentum, a kőszikla, az egyetlen biztos alap! Építeni pedig úgy lehet Reá, ahogyan éppen ebben az Igében mondja: “Ha valaki hallja éntőlem az én beszédeimet, és megcselekszi”! Vagyis: cselekedve megélni, amit Tőle hallunk. Az előbb ezt mondtam: Ne szégyelljétek komolyan venni azt, amit tanít, tanácsol, parancsol, mond! Nem elavult dolgok ám, amiket Ő a szeretetről, megbocsátásról, irgalmas, szelíd magatartásról, abszolút tisztaságról és önzetlenségről mondott. A legmodernebb világban sem butaság a krisztusi életforma! Az ég és a föld hamarabb fognak elmúlni, mint az Ő beszédei, mint mindaz, amit Ő valaha mondott! Akkor érezzük, hogy igazán mozdíthatatlan, minden viharral dacoló kősziklán állunk, ha rendíthetetlen egyensúlyi helyzetben vagyunk, ha meg is cselekedjük, meg is éljük mindazt, amit mond, ha úgy élünk, ahogyan Ő mondja!

Valóban: miként a szem a fény számára van teremtve, a fül a hang számára, úgy mi magunk arra, hogy azt az utat járjuk, amit Jézus mutat, amin Jézus vezet. Jézus szava, parancsa eledel, ami táplál, fenntart, megerősít, éltet. Jézusnak való engedelmességben találja meg az ember élete harmóniáját, békességét, örömét. Mintha egyenesen azért volna értelmem, hogy utánagondolhassak Jézus gondolatainak. Mintha az akaratom arra való lenne, hogy engedelmes lehessek az Ő akaratának. Mintha azért lenne érzelmi világom, hogy szállása lehessen az Ő szeretetének. Addig mindig jó és harmonikus és biztonságos és örvendező az életem, amíg az Ő szellemében cselekszem. Valóban: ha valaki hallja Tőle az Ő beszédét és megcselekszi, mintha kősziklára építene!

Tehát, aki nemcsak hallja, hanem meg is cselekszi! Tudom, ti szeretitek “hallani”! Most is azért vagytok itt. De vigyázzatok! Ez még semmi! Ez is lehet “homok”. Aki annyira szereti hallani, hogy szombaton külön telefonon megkérdi, ki prédikál vasárnap; messziről is eljön; aki annyira hallgatja, hogy nem győz lelkesedni, milyen nagyszerű volt a hallott Ige, de... nem cselekszi, nem számol le a bűneivel, nem békül meg a haragosával, nem szakít a tisztátalan kapcsolataival - az nem veszi komolyan Jézust, akármilyen buzgón mondja is. Jézus beszéde nemcsak a szemünk számára világosság, hanem a lábunk számára is.

Valaki azt mondta egyszer: A keresztyénség nem a fejnél, sem a szívnél, hanem a lábnál kezdődik. Vagyis nem értelem, nem is érzelem, hanem akarat és cselekvés dolga! Hiába ülsz itt, hiába olvasod otthon a Bibliát, ha felállván mellőle nem cselekszed is azonnal, amit Jézus mondott! Akkor építünk kősziklára, ha cselekedjük is, amit tanít Jézus! Érdemes így élni! Sőt: csak is így érdemes építeni! Kősziklára! Mert az élet alapjában véve mindig nehéz. A boldogság is nehéz, meg a boldogtalanság is. Meg a feladataink is. A szívünk is nehéz. A jólét, meg a szomorúság is nehéz. Nem bírja el a homok! Viszont a kősziklán számodra is van még hely!

Tudnánk-e most igazán, őszinte szívvel mondani Jézusnak - próbáljuk meg! -, így énekeljük el:

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.

(346. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1959. február 22.

Azért választottam a mai napon ezt az Igét, mert a régi naptár szerint ma úgynevezett farsang vasárnapja van. Farsang pedig a szórakozásnak, a vidám mulatozásnak, a gondtalan jókedvnek az ideje. Örülni mindenki szeret, a vidámságra minden ember vágyik, mert szüksége van rá, mint a napsugárra... Nos, hát Isten Igéjétől éppen nem idegen az ember szívének ez a kívánsága: az örvendezés! Sőt, a Biblia éppen arról beszél, hogy Isten az embert eredetileg egyenesen örökké tartó örömre teremtette. Persze ez az öröm az Úrral való együttlét boldogsága és öröme volt. És mióta az ember ezt a közösséget megtörte, mióta az ember kiesett a paradicsomi állapot öröméből és boldogságából, azóta tulajdonképpen állandóan keresi az elvesztett örömet. A farsang éppen nem is egyéb, mint a szomorú ember ösztönös örömkeresésének egy fölfokozott és összesűrűsödött formája. Érdekes, hogy a régi görögöknek külön istenük volt, amelyik az örömet képviselte: Dionysos. És nagyon jellemző, hogy az örömnek ez az istene egyúttal a halálnak is az istene volt. Bizonyára abból a megfigyelésből eredt ez, hogy e földön az öröm mindig rögtön már gyászfátyolban jelenik meg. “Együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap meghalunk!” - így hangzik az ősi jelszava az örömnek még ma is. Ez az emberi örömnek a tragikuma. Magunk is érezzük, hogy az élet öröme és a halál szomorúsága nagyon közel vannak egymáshoz. “Nevetés közben is fáj a szív és végre az öröm fordul szomorúságra” - mondja a Bibliában egy sokat tapasztalt bölcs. Ezért van az, hogy a pesszimista ember már nem is mer örülni semminek, mert fél, hogy megint csalódik majd... Van-e hát igazi, valódi, tiszta öröm ezen a világon, olyan, amelyiket nem fenyegeti a halál, a szomorúság? Van-e olyan öröm, amit nem kell félteni, hogy elszáll, eltűnik, mint a délibáb? Van-e olyan öröm, amibe bátran beleélheti magát az ember? Bizonyára van, mert ez a fölhívás: Örüljetek az Úrban mindenkor, bizonyára ilyen örvendezésre vonatkozik.

“Örüljetek!” - mondja Isten Igéje. És ez olyan furcsán hangzik! Mintha katonai parancsszó volna. Hát lehet ezt parancsszóra csinálni? Ha azt mondják: jobbra át, vagy balra át, vagy vigyázz, vagy pihenj! - ezt lehet! De ha elhangzik a kommandó: örülj! Ez így nem, mégsem mehet!? Az öröm valahol bent, mélyen van, azt nem lehet csinálni, az úgy születik a szívben. Jókedvet lehet csinálni, nevetni lehet, működik is a világban egy egész szórakoztató ipar, amelyik szinte gyártja a jókedvet, a vidámságot - de örömet gyártani nem lehet. Az öröm az ember legmélyebb alaphangulatához tartozik, ezt pedig nem tudjuk még magunk sem irányítani, még kevésbé tudja más bennünk dirigálni. Az öröm egy darabja a legbenső énünknek. Ezért olyan különös ez a felhívás: Örüljetek!

De még ennél is különösebb ebben a felhívásban az, hogy így folytatódik: “Mindenkor”. Így azután már egészen lehetetlen. Ha még csak arról volna szó, hogy örüljünk, amikor jól van dolgunk, amikor nincsen semmi bajunk: akkor még érthető volna egy ilyen felhívás. Mint ahogyan egyszer az egyik kisfiam reggel felébredt, fölült a kis ágyában, körülnézett, és amikor meglátott, ezt mondta: “Apuka, én úgy örülök valaminek, de nem tudom, hogy minek!” Igen, amikor a fiatal, egészséges életöröm feszül valakiben: akkor semmi különös nincs egy ilyen vezényszóban: örüljetek! De mit szólna hozzá a majdnem nyolcvan éves asszony, aki a múltkor panaszolta, hogy úgy szeretne már meghalni, neki már semmi öröme nincs ebben az életben. A férje meghalt, ereje elfogyott, egészsége elveszett, vagyona - sok volt neki - semmivé vált. Egyetlen leánya maradt, az is komiszul bánik vele, csupa keserűség, megaláztatás az élete. Ilyen helyzetre is szól az, hogy: örüljetek?! Nyilván, mert ímé így mondja Pál: mindenkor örüljetek!

Éppen ebben van a lényege ennek a fölhívásnak, hogy kell és lehet örülni nemcsak akkor, amikor örvendetes dolgok történnek velünk és körülöttünk, hanem akkor is, amikor sírhatnékunk volna, amikor összefacsarodnék a szívünk, amikor félelmetes és tragikus dolgok történnek velünk. Éppen ez a “mindenkor”, ez mutatja, hogy valami egészen másfajta örömről van itt szó, mint a világ bármilyen öröme. A világi örömnek szinte jellemzője, jelképe a farsang, amelyik - legalábbis eredetileg - hamvazó szerdáig tartott. Hamvazó szerdáig van idő, addig örvendezhetünk! Nos hát, az az öröm, amelyiknek ilyen határa van, hogy eddig terjedhet, azután nem - amelyik szerdáig tart, vagy reggelig, vagy egy betegségig, vagy egy haláleset beköszöntéig, vagy egy összeveszésig, vagy ötvenöt éves korig: az nem is igazi öröm. Ez a fölhívás éppen azt mondja, hogy ezeken a határokon túl is “örüljetek!” Sőt, “mindenkor örüljetek!”

De hát lehetséges ez? Létezik ez? Nem arról van itt szó, hogy Pál apostol azért mondhat ilyet, mert nem ismeri eléggé az életet, az élet árnyékos oldalát? Talán olyan valaki írja ezt, aki jó, kényelmes karosszékben ül és közben megvan mindene, amit szeme-szája kíván? Bizony nem így van! Hanem amikor Pál arra buzdít, hogy minden helyzetben örüljünk, akkor ő éppen börtönben ül. A legkevésbé örvendetes helyzetben. Halálos ítélet árnyékával a feje felett. Innét írja Filippibe, hogy: Örüljetek mindenkor! Nem azt, hogy baj van atyámfiai, nagy baj, hanem azt, hogy örüljetek mindenkor! Filippiben pedig emlékeztek az emberek arra, hogy Pált és társát hogyan korbácsolták meg, hogyan vetették ott is börtönbe, és arra is emlékeztek, hogy Pál ott is, a legkilátástalanabb helyzetben is, kalodába szorított lábakkal, földön ülve énekelt, dicsérte Istent, mert tele volt a szíve - nem panasszal és keserűséggel, hanem örömmel! Normális dolog ez? Ilyen helyzetben örülni?! Lehetséges ez? Van ilyen öröm, aminek semmi sem árt?! Különös, de van!

Amikor az Úr Jézus megjövendölte tanítványainak, hogy üldözni fogják őket, meg bántalmazni, meg mindenféle hazugságot fognak rájuk mondani, akkor boldogoknak mondta őket, és szórul-szóra így biztatta őket: Örüljetek és örvendezzetek...! És hogy Jézus Krisztus igazat mondott, kiderül abból, amit később Péterről és Jánosról olvasunk, hogy amikor egyszer jól megverték őket és megparancsolták, hogy ne hirdessék többé az evangéliumot, ők örömmel mentek el, “...hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.” (ApCsel 5,41-42) Tehát ímé, valóban van olyan öröm, amit a pokolnak akármilyen tüze sem tud elégetni, elhamvasztani. Tehát van olyan, hogy “mindenkor”! Igen: lehet mindenkor, a siralmas helyzetben is örülni!

De ennek van egy titka, mégpedig az az egy szó, amiről eddig nem beszéltünk. Ez az egy szó így hangzik: az Úrban! “Örüljetek az Úrban mindenkor!” - így hangzik szó szerint a felhívás. Talán így is mondhatnám: Örvendjetek mindabban, amit az Úrban, azaz Jézus Krisztusban adott az Isten. Abban találjátok meg minden helyzetben, minden időben az igazi örömet, amit Isten a Jézusban adott. Mit adott? Legelőször: bűnbocsánatot. Én már rájöttem: ez a legelső és legnagyobb ajándéka számomra Istennek. Mert a bűneim azok, amelyek a legjobban fenyegetnek, amelyek a legnagyobb veszedelmet jelentik számomra. Nem egy esetleges betegség, sem nem az emberek rosszindulata, vagy valamiféle anyagi veszteség, vagy akár gyászeset - hanem a bűneim. És ezért nem az a legnagyobb ajándéka Istennek, hogy például látok, vagy megvan a kenyerem, családom - persze ez mind jó és nagy ajándék, hogy megvan; és ha például nem látnék, hanem vak volnék, vagy nem volna meg a kenyerem, vagy elveszteném a családomat: ez mind-mind baj volna, de nem a legnagyobb baj, nem végzetes baj. A legnagyobb baj az lenne, ha bűnbocsánat nélkül kellene meghalnom és Isten ítélőszéke elé állnom! Ez volna a legnagyobb veszedelem, a legborzasztóbb szomorúság, a legkétségbeejtőbb tragédia. Ezért mondom, hogy a legnagyobb ajándéka Istennek Jézusban, az Úrban: a bűnbocsánat! Ezért van az, hogy amikor valaki ezt megkapja, erről meggyőződik: akár egészséges, akár beteg, akár gazdag, akár szegény, akár szabad, akár fogoly, tehát akármilyen helyzetben és állapotban van: örül, kimondhatatlan örömet érez a szíve mélyén! Valami olyan mennyei örömet, ami besugározza a legmostohább helyeztet is! Igazán úgy van, hogy aki a bűnbocsánatot megkapta az Úrban, az többé nem tud kétségbeesni, elkeseredni, annak a szíve mélyén mindig van valami titkos öröm.

Azután nemcsak bűnbocsánatot kapunk Jézus Krisztusban, hanem egy olyan jó barátot, Aki mindenüvé velünk jön. Életünknek olyan isteni Urát, Aki szüntelenül tanácsol, vezet, segít, megáld, Aki az Ő húsvéti győzelmének a nagy diadalmas örömével megajándékoz. Akinek Jézus Krisztus van ott az élete középpontjában, az mindig tud örülni valaminek, az mindig talál okot arra, hogy örüljön. Akiknek az életében minden Jézus Krisztus körül forog, azok nagyon jól meg tudják érteni ezt az örvendezésre szóló parancsot: Mindenkor örüljetek! Isten az örömnek az állapota és helye - és ezt hozta hozzánk Jézus megfogható közelségbe. Istennek az öröme és a menny boldogsága érinti meg és hatja át azt, aki Jézus Krisztussal érintkezik, aki Jézus Krisztushoz tartozik, aki az Úr kezébe tette bele az életét, aki Istennek abba a kegyelmébe burkolózik bele, amit Jézus Krisztus jelent - aki Jézus Krisztusban, az Úrban él! Az Úrban! Tehát többé nem a saját maga hazugságaiban él, hitványságában vagy bánatában, vagy szomorú emlékeiben, vagy keserűségében, haragjában - mert ilyenben is lehet élni, úgy, hogy minden gondolatát és cselekvését az embernek ez szabja meg -, hanem az Úrban él, gondolkodik és cselekszik! Az Úrban! Így azután van értelme annak, hogy: “Örüljetek az Úrban mindenkor!” Sőt, csakis így van értelme. Az Úr nélkül teljesen értelmetlen, ostoba dolog azt kívánni bárkitől is, hogy mindenkor örüljön. Aki az Úrral szemben idegenül áll, az ezt a felhívást nem érti, nem értheti. Mindenkor csak úgy lehet örülni, ahogyan az apostol mondja: az Úrban!

Vajon azt jelenti ez, hogy természetes öröme akkor már nem is lehet valakinek? Tehát, hogy csak a lelki öröm az igazi öröm, az olyan vallásos öröm például, mint a bűnbocsánat élménye, vagy az Istennel, Jézus Krisztussal való együttlét áhítata? Nem örülhet valaki teljes, tiszta szívvel például egy verőfényes nappalnak, vagy egy csendes erdei ösvénynek, vagy egy vidám baráti társaságnak, boldog házasságnak, egy gyermek születésének, fizetésemelésnek, vagy egy szép koncertnek? De igen! Nagyon is! Rengeteg sok szép van ezen a földön, ami mind azért van, hogy örüljünk neki. Nem angyalok vagyunk, sem szellemek, hanem húsból és vérből való emberek, akiket Isten erre a földre teremtett. Sohasem az a baj, ha valaki örülni tud e világ szépségeinek és ajándékainak - sőt, az jó, szükséges! -, hanem az a baj, hogy nem jól örülünk neki. Nem találkozunk benne és általa Istennel, minden igazán szép és jó ajándék Adójával. És akkor ezek a magukban véve jó dolgok, örvendetes dolgok bálvánnyá válnak. Próbálj meg úgy örülni egy szép hegyi tájnak, vagy muzsikának, hogy nemcsak azt látod, hanem Istent mögötte; próbáld meglátni benne, vagy meghallani benne az Ő dicsőségének a látható visszfényét, vagy visszhangját: megkétszereződik az öröm a szívedben! A természetes örömet megszenteli és elmélyíti az Úrban való öröm! De azt is szeretném a leghatározottabban leszögezni, hogy minden olyan öröm, amiben nincs hely az Úr számára: halálos öröm! Mint amit az a görög isten: Dionysos testesített meg.

“Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom örüljetek!” Miért mondja az apostol kétszer egymás után? Nyilván azért, mert tudja, milyen hamar elfelejtjük, hogy aki az Úrban van, minden oka megvan a szüntelen való örvendezésre. Annak az idős, elhagyatott, megkeseredett asszonynak is, akiről az elébb beszéltem? Annak is, igen! De csak az Úrban! Ha nem felejtjük el, hogy milyen Urunk és Megváltónk van, akkor minden időben tudunk örülni. Az Úron kívül azonban nem csodálom, ha előbb-utóbb megkeseredik valaki ebben az életben.

Huxley: Szép új világjában van szó egy csoda-gyógyszerről: Szóma... Nos, van ilyen gyógyszer. Például az, hogy: “Az Úr tud róla”; vagy az, hogy: “Én tudom, hogy Isten van, Isten tudja, hogy én vagyok!” -ez például egy remek pirula. Ha akármilyen helyzetben, veszélyben, nyomorúságban van Istennek egy gyermeke: ha ezt a pirulát beveszi, mégpedig napjában háromszor - azaz hangosan elmondja reggel, délben és este: Én tudom, hogy Isten van, Isten tudja, hogy én vagyok! -, föltétlenül megtapasztalja a hatását, ami abban nyilvánul meg, hogy nem tud sírni, nem képes tovább aggódni, kétségbeesni, elmúlik tőle a rossz érzés, ami ráült a szívére, kiderül az arca és belülről átmelegíti valami diadalmas öröm. Próbáld meg!

De csak úgy hat, ha az Úrban vagy! Az Úron kívül még egy ilyen csoda-pirula sem hat semmit! Az Úron kívül legjobb esetben csak olyan öröm van, hogy: Együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap meghalunk! Az Úrban pedig olyan, hogy: Együnk, igyunk, vigadjunk - mert örökké élünk! Óh, de jó lenne nekünk is, meg a körülöttünk élő embereknek is, ha igazán tudnánk mindenkor örülni! Nos, hát lehet! Az Úrban! Ki lehet próbálni! Biztosan igaz, hiszen Jézus Krisztus mondta: “Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” (Jn 15,10-11)

Ámen

Dátum: 1959. február 8.

Aszerint a Biblia-olvasó vezérfonal szerint, amit január 1-jén mindenkinek ajándékul adott az egyházközségünk, ez a most fölolvasott rész következik holnapra. Azért szeretnék most éppen erről az Igéről beszélni, hogy ezzel is mintegy figyelmeztesselek és serkentselek benneteket a naponkénti igetanulmányozásra, és hogy megláthassuk, mennyi aktuális üzenete van Istennek számunkra egy ilyen hétköznapon sorra kerülő igerészben! Az az üzenete Istennek, amit ez a példázat szólaltat meg, sajnos nagyon szomorú üzenet, egy olyan nagy ítéletnek a felmutatása, amit Isten nem majd az utolsó napon, hanem a történelemben és az időben hajt végre mindig, újra az Ő hűtlenné vált népén.

Mi ez az ítélet? Az, hogy a szőlőnek Ura másoknak adja oda az Ő szőlőjét, olyanoknak, akik beadják annak gyümölcsét. Ez az ítélet már egyszer szó szerint beteljesedett Izrael népén. Mert a példázat első értelmezése szerint rájuk bízta Isten az Ő szőlőjét, az Ő országát, ők voltak maga a szőlőskert. Isten rábízta szőlőművesekre, az ótestamentumi nép hivatalos vezetőire, a főpapokra, írástudókra, azzal, hogy gazdálkodásuk gyümölcsét áldozatban, jó cselekedetben szolgáltassák be az Ő dicsőségére. De a szőlőmunkások a maguk hasznára dolgoztak és a Gazdának semmi sem jutott. A gazda egymás után küldözte szolgáit, hogy hozzanak be valamit a kert gyümölcséből: próféták jöttek, szólták Isten üzenetét - hiába, a nép vezetői bántalmazták, megverték, megkövezték, elhallgattatták őket. Utoljára Egyszülött Fiát küldte, mondván: ezt meg fogják becsülni! Hogyne becsülné meg Isten népe az Isten Fiát? De a gonosz szőlőművesek megölték az örököst, tetemét kivetették a kerítésen kívül. Valóban ott halt meg Isten Fia a város falain kívül, a Golgotán. Minden pontosan úgy történt, ahogyan az Úr Jézus előre megmondotta. Az ítélet végre is hajtatott: a szőlőnek ura elvesztette azokat a munkásokat és a szőlőt másoknak adta. Krisztus után 70-ben Jeruzsálem elpusztult, ezzel ez az ítélet a történelemben először végrehajtatott akkor a zsidókon. És az a szent örökség, amit Izrael mint Isten választott népe bírt, minden gazdagságával együtt átszármazott a lelki Izraelre és új, csodálatos virulásra ébredt a keresztyén egyházban.

Azt gondolhatná valaki, hogy de hiszen akkor minden rendben van, a kilátásba helyezett ítélet végrehajtatott, mi már mindazon, amit itt az Úr Jézus pro future [a jövőről] elmond, hogy tudniillik a gonosz szőlőművesek megölik a Gazda egyetlen szerelmes Fiát, meg hogy másoknak adja a Gazda az egész szőlőskertet: mi mindezen már nagyon régen túl vagyunk, tehát legyünk boldogok, hogy mienk az örökség! De éppen azért, mert most mienk az örökség, az egész példázat ma nem az ótestamentumi zsidóságra, hanem a mai keresztyénségre vonatkozik minden részletében. Az a szőlőskert ma a Krisztus egyháza. Olyan szép képekben fejezi ki a példázat, hogyan alapította Isten az Ő egyházát ebben a világban. Ő plántálta, ültette egyenként az egyes vesszőket, minden lélek külön gondot és figyelmet igénylő munkája az Úrnak, mint egy új szőlő telepítése. Az egyház, ott, ahol van, mindig magának az Úrnak az ültetvénye. A föld magától csak tövist és bogáncskórót terem, a szőlőt rengeteg munkával és költséggel ültetni kell. Az nem terem magától. Az egyház lényege éppen az, hogy Isten egészen különös gondoskodásának és munkájának a tárgya: mennyei ültetés a földön.

A példázatbeli gazda a maga szőlőjét körülvette gyepűvel. Isten egyháza a világban az Ő különös védelme alatt áll. “Tűzfal leszek körülötte” - mondja egy helyen Isten az Ő népének. Az Ő kegyelme, amivel a bűneinket megbocsátja, valóban olyan, mintha tűzfal venne körül: megvéd kísértéstől, romlástól, Sátántól, haláltól. Isten törvénye, amellyel népe életét szabályozza, olyan, mint egy védőkerítés: amíg át nem hágja valaki, azon belül biztonságban élhet. Az engedelmesség, amit Isten az Ő népétől kíván, olyan, mint egy elválasztó fal, ami jól megkülönbözteti az egyházat a világtól. Igen, ilyen gyepűvel vette körül a Gazda az Ő szőlőskertjét: kegyelmével, törvénye kerítésével és hívei engedelmességének az erős falával. És mindezt megszentelte és megpecsételte még az Ő egyetlen szerelmes Fiának az isteni vérével! Én, mint kecskeméti ember, nagyon jól tudom, mennyi fáradság, költség, vesződés egy szőlőnek az ültetése és fenntartása! Hogy milyen rengeteget kell benne dolgozni és milyen rengeteget kell rá költeni, míg gyümölcsöt lát a gazda. Az egész példázattal azt akarja érzékeltetni az Úr Jézus, hogy Istennek elképzelhetetlenül sokban van az egyház, az Ő népe, és éppen ezért sokat is vár tőle! Állandó - és jogos - igénye Istennek az Ő egyházával szemben, hogy “kapjon a munkásoktól a szőlőgyümölcséből”.

Mit vár Isten az egyháztól? Gyümölcsöt. De mit jelent egészen konkrétan ma, a modern korban az a gyümölcs, amit Isten speciálisan az Ő egyházába befektetett munkájának a gyümölcseként vár? A mai emberiségnek egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy elvesztette az igazi közösség tudatát, elszakadt az egyik ember kapcsolata a másik emberrel. Olyanná vált a társadalom, mint egy rakás homok, amelyikben a homokszemek egymásra szóródva, egymás mellé sodródva-lapátolva élnek, de minden mélyebb kapcsolat nélkül egymással. Semmi közük egymáshoz. Egy nagy massza, egy tömeg mélyebb összefüggés nélkül. A világ legnagyobb gondolkodói azon fáradoznak, hogyan lehetne a széthullott, egymástól elszakadt emberiséget, sőt a sokszor egymás ellen forduló tömegeket és egyéneket újra organikus egységgé, élő közösséggé tenni, a társtalan emberek tömegét olyan társadalommá, amelyikben valóban társa az egyik ember a másiknak, amelyikben megtanul együtt élni.

Nézzétek, ez volna az egyház egyik legmaibb feladata a világban: bemutatni a szeretetben való együttélés testvéri közösségét a világnak. Mintát szolgáltatni arra, hogyan lehet a legkülönbözőbb rendű és rangú egyedeknek egyetlen nagy élő organizmussá, összetartozó testté válva élni a földön. Egymás javára, egymást kiegészítve. Az egyháznak ebben a dezorganizált, mélyebb összefüggés nélküli mai világában mindenütt meg kellene élnie azt, hogy mit jelent egy eleven, szeretettel teljes, organikusan vett együttélése különböző embereknek. Egy új társadalom előhírnöke, mintája és előcsapata kellene, hogy legyen a Krisztus egyháza a föld kerekségén! Olyan hely, ahol mindaz, amiről társadalomtudósok beszélnek, s ami a sok kudarc miatt már-már szinte utópiának látszik: itt tapintható és látható módon valósággá válik. Olyan hely, ahol nemcsak beszélnek a szabadságról, az örömről, a szeretetről, a jóságról, a megtérésről, a tisztaságról, hanem ahol ténylegesen szabadon, örvendezően, egymást szeretve, tisztán élnek!

Azután a másik nagy feladata lenne az egyháznak az, hogy a maga Krisztusban való egységével útegyengetője legyen az ellentétes érdekek által szétválasztott népek és földrészek egymásra találásának és békés egymás mellett élésének. Hihetetlen nagy ajándék az, hogy bárhol is van a Krisztusnak egyháza: Londonban, Tokióban, Szingapúrban vagy Moszkvában, akárhogy nevezik: katolikusnak vagy evangélikusnak, metodistának vagy reformátusnak, görögkeletinek, vagy római katolikusnak, akármilyen nyelven hirdeti az Igét, akármilyen arcszínű emberek alkotják: az mind-mind a Krisztus egy nyája, nagy családja, közös gyülekezete. Akármilyen ellentétek feszülnek is a földrészek között: a rajtuk lévő keresztyén egyházak egyek egymással, tagjai édestestvérek, ugyanannak az Atyának a gyermekei! Mekkora lehetőség ez a szolgálatra most, amikor a békés megoldás lehetőségének a megtalálása valóban világkatasztrófát hárítana el az emberiség feje fölül! De tudjátok, hogy ez hol kezdődik, tudniillik az egyháznak, ennek az egységnek ez a megélése? Nem ott, hogy te és a dél-afrikai néger keresztyén lelki közösségben élőnek érzitek magatokat egymással; ez nagyon könnyű, mert az a néger keresztyén messze van tőled! Hanem ott, hogy te és a református, a magyarul beszélő lakótársad, lelki közösségben vagytok egymással, megbecsülitek és szeretitek egymást! Ez sokkal nehezebb - de eredményesebb!

Igen, ilyen gyümölcsöket akar kapni a szőlő Ura azoktól, akiknek átadta kétezer évvel ezelőtt az Ő drága szőlőskertjét! Ez azt jelenti, hogy rajtad személy szerint is keresi a gyümölcsöt! Szőlővessző vagy az Úr kertjében, aminek az ad létjogosultságot, hogy terem. Azért van! A gyümölcsért! Ne feledjük el, hogy egész keresztyén életünk lényege az, hogy gyümölcstermő életek legyünk, a menny jó ízével, vitaminjával teljes szeretetnek, jóságnak, békességnek, emberségnek a gyümölcseit nyújtsuk a világnak! Ezért vagyunk! És ezért ültette az Úr az egész szőlőt! Ezért költött rá. Nem azért született az Úr Jézus, hogy legyen az emberiség egy részének szép, hangulatos, gyertyafényes karácsony-estéje, hanem azért, hogy egy egészen új életformát, annak valóságát és lehetőségét hozza bele a mennyből ebbe a világba! És nem azért halt meg Jézus Krisztus a keresztfán, hogy a vallásos áhítat elérzékenyedésében könnyek hulljanak a szemünkből nagypénteken, hanem hogy az Ő vére konkrét bűnöktől tisztítson meg! És nem azért támadt fel Jézus Krisztus, hogy vidám tavaszi mókákkal teljes, piros tojásos, kölnivizes húsvétot üljünk, hanem hogy az Ő feltámadásának a halált is szétfeszítő ereje által valóságos új életre támadjunk és gyümölcsöt teremjünk! Olyan gyümölcsöt, amire magunktól nem volnánk képesek! Azt az életformát, amiről a Hegyi beszéd szól! Nem nagy, dicsőséges, tündöklő cselekedeteket, hőstetteket vár és keres az Úr, hanem egészen kicsi engedelmességet. Mint például amit múltkor hallottam, hogy valaki innen közülünk felkereste régi szomszédját és töredelmesen bevallotta neki, mit lopott el tőle évekkel ezelőtt és most visszaadta azt. Igazán nem hősies póz, nem dicső tett: mégis olyan engedelmesség, ami Jézus Krisztusra emlékeztet, amin átsüt az Úr Jézus jósága, lelke! Igen, ilyen és ehhez hasonló gyümölcsöket akar kapni a szőlőskert Ura tőled is! Megkapja?

Mert most ez a legfontosabb kérdése ennek az Igének! Atyámfiai, mondjam azt, hogy nem kapja meg? Mondjam azt, hogy a szőlőskert mai munkásai és gondozói semmivel sem különbek, mint a régi, megítélt munkások voltak?! Remélem, mindnyájan tudjuk és érezzük! Hiszen olyan nagyon sokszor beszéltünk már arról a csődről, amibe az egyházak jutottak! Kinek kellene ma még bizonyítani, hogy mi, keresztyének már régen nem vagyunk só és kovász ebben a világban, sem a világ világossága, sem hegyen épített város, nem vagyunk hitelre méltó bizonyságai annak a hitnek, amiről szánkkal vallást teszünk. Az életünk valami egészen más, mint amit Jézus Krisztus követésének és az Ő gyalázata hordozásának neveznek. Isten már egyszer elvette az Ő szőlőskertjét azoktól a munkásoktól, akik megverték az Ő szolgáit, a prófétákat és megölték az Ő egyetlen szerelmes Fiát, Jézus Krisztust, és másoknak adta a szőlőt. De a szőlőskert jelenlegi munkásai, megbízottai sem veszik komolyan a próféták szavát, és ha megkötözik azt a Jézus Krisztus, Aki a szívükkel szeretni akar, megölik azt a Jézust, Aki a nyelvükkel szólni, a kezükkel jót tenni akar, akkor megismétlődik az ítélet: a szőlő Ura megint másoknak adja oda a szőlőt! A jelenlegi keresztyén egyházak hitetlensége és önfejűsége Isten országát nem fogja erőtelenné tenni: Ha valaki semmiképpen nem akarja beszolgáltatni a gyümölcsöt, majd jön más és az akarja! Elvétetik a szőlő és másoknak adatik.

Úgy belemarkolt a szívembe ez az Ige, amikor végiggondoltam. Úgy érzem, Jézus Krisztus egyháza most egyre jobban ez alá az ítélet alá kerül! Ítélet az egyházon az, hogy idegen végzi el azt a szolgálatot, amit ő elmulasztott. Mint az irgalmas samaritánus példázatában: azt a szeretetszolgálatot, amit nem végzett el a pap, nem végzett el a lévita - tehát az egyház -, azt elvégezteti Isten a samaritánussal, a nem pappal, a nem egyházzal, a nem keresztyénnel! Így veszi el lassan Isten az egyháztól egyre jobban a diakónia szolgálatát. Így veszi el az iskoláztatás, a tanítás szolgálatát. Így veszítette el az egyház a hitből való gyógyítás szolgálatát is, így tolódott át a lelkek gondozásának a szolgálata is az egyház munkásairól a pszichiáterekre... Mert Isten elveszi azt a szolgálatot, amiből nem adják be Néki a gyümölcsöt.

Manapság gyakran előfordul, hogy olyan embereknél, akik mindenféle egyházi élettől messze távol tartják magukat, olyan tiszta életet, olyan keresztyén életmódot, életformát talál az ember, ami sok egyházi embert megszégyeníthet. A világ fiai olykor igazabb emberséggel, nagyobb megértéssel, hősiesebb helytállással töltik be hivatásukat, mint a hívők. Néha szinte úgy látszik, mintha az egyházon kívül több valósult volna meg a keresztyén elvekből a gyakorlatban, mint az egyházon belül! Az egyházak egyre jobban elvesztik hitelüket a világban. De kik vesztik el? Jézus Krisztus? Nem! A keresztyén hit és erkölcs? Nem! Isten országa? Nem! Hát akkor kik? Csak a szőlőskert jelenlegi munkásai, megbízottai!

Olvastam, hogy a japánok a keresztyén egyházakkal szemben elutasító magatartást tanúsítanak, mert a nyugat politikájának a szagát érzik rajtuk. De Jézus Krisztus iránt nagyon is érdeklődnek és nyitott a szívük előtte. Milliók hódolnak Jézus Krisztus előtt, milliók olvassák a Bibliát, százezrek tanulják meg kívülről a Hegyi beszédet. Nagy ébredési mozgalom van Japánban, aminek azonban egyenesen az a neve, hogy “Non-Church-Movement”, nem egyházi-(ébredési)-mozgalom. A misszió távoli területein most a megszokott, régi történelmi egyháztípusok mellett egy harmadik fő típusa kezd kialakulni a keresztyénségnek: nem római katolikus, nem protestáns keresztyénség, egy új keresztyénség, az úgynevezett fiatal egyházak keresztyénsége. Érzitek benne az ítélet súlyát? A Mennyei Gazda másoknak adja oda a szőlőt!

Még nem vette el egészen tőlünk, ha másoknak oda is adta már! Vezérfonalunk szerint holnap újra olvassátok ezt az Igét. Jusson eszetekbe, hogy még mindig tart a kegyelmi idő. De meddig még? Nem tudjuk! Jézus Krisztus azt mondja: “A kő, amelyet...” Ő maga ez a kő. Vagy alapkő, vagy megütközés köve. Vagy egy egészen új életet építünk fel rajta, vagy az egész életünk összezúzódik és nyomorodik meg rajta. Aki találkozott Jézus Krisztussal, annak egész sorsa, jelene és jövője ezen a kövön dől el. Jertek hát, könyörögjünk Hozzá:

Aki értem megnyíltál,
Rejts el ó, örök kőszál!
Az a víz, s a drága vér,
Melyet ontál a bűnér’,
Gyógyír légyen lelkemnek,
Bűntől, s vádtól mentsen meg!

(458. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. január 19.

Ma kezdődik az az imahét, amelyet az Egyházak Világtanácsába tömörült tagegyházak az egész föld kerekségén egységes program szerint, egységes vezérfonal alapján tartanak. A sokféle templomban mindenféle színű, fajú és nyelvű keresztyének sereglenek össze estéről estére a hét folyamán és együtt könyörögnek a Krisztus egyháza egységéért. Az Ige, amelynek alapján az igehirdetés szól a gyülekezetekhez, mindenütt ugyanaz: A Lélek gyümölcse. Az első napon a szeretet mint az egység alapja a téma, a következő napon az öröm kerül sorra, majd a békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, végezetül a mértékletesség adja a témát. Ma - vagy délelőtt vagy délután - minden templomban mindenféle nyelven a szeretetről szól az igehirdetés. Ezért szeretnék én is az úgynevezett nagy parancsolatról beszélni.

Melyik a nagy parancsolat? - kérdi az Úr Jézustól egy zsidó törvénytudó. Ennek a kérdésnek az a háttere, hogy a zsidó írástudomány a skolasztikus törvényt felosztotta 248 parancsolatra és 365 tilalomra, összesen 613 rendelkezésre. Állandó rettegés volt egy hithű zsidó élete: melyik pillanatban szegi meg valamelyiket a sok közül anélkül, hogy észrevenné? Ebből az aggodalomból ered ez a kérdés: Melyik a nagy parancsolat, a legnagyobb a sok, a 613 közül? Az Úr Jézus feleletéből kiderül, hogy Isten nem rendeletekkel kormányoz, mint a földi hatóságok. Isten törvénye nem egy csomó parancs gyűjteménye - milyen nehéz lenne azt mind fejben tartani! -, hanem lényegileg csak egyetlen parancs, ami minden egyebet magában foglal. Az egész Biblia minden utasítása nem egyéb, mint ennek az egyetlen parancsnak a részletezése. Ez az egy pedig így szól: Szeresd Istent teljes szívedből, lelkedből, erődből. Ennél többet, ezen felül mit lehetne még kívánni egy embertől? Az Úr Jézus ugyan hozzátesz még valamit: Szeresd felebarátodat, de nem azért, hogy megtoldja az egyet még eggyel, hanem csak azért, hogy megvilágítsa vele az egyetlen parancsolatot. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint az előbbi, csak gyakorlati megbizonyítása annak. Egy ugyanazon parancsolatról beszél tehát Jézus Krisztus, csak két oldaláról mutatja be.

“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az egyik oldal. Próbáljuk meg realizálni, miről is van itt szó. Isten azt kívánja tőlünk, hogy szeressük, tőlem, hogy szeressem! Ennél kevesebbel nem elégszik meg. Ha csak tisztelem Őt, de nem szeretem is, az nem elég, az semmi! Tisztelni az ellenséget is lehet. Az sem elég, ha csak engedelmeskedem Neki, pedig nagy dolog az engedelmesség és tartozunk is vele Istennek. De még az engedelmesség sem ér semmit szeretet nélkül. Engedelmeskedni félelemből is lehet, egy gyűlölt zsarnoknak is így engedelmeskedik az ember. Szolgálni is tartozom Istennek, hiszen Ő a legfőbb Úr, Akinek teljesen rendelkezésére kell bocsátanunk magunkat, de még ez sem a lényeg! Az ördögök is, akaratuk ellenére is Neki szolgálnak.

Isten szeretetet vár tőlem! Isten szeretetre vágyik! Egyenesen azért teremtett embert és az embert egyenesen azért teremtette a Maga képére és hasonlatosságára, hogy legyen, aki szeresse, aki viszonozza az Ő szeretetét! Ha képes lennék arra, hogy úgy tiszteljem, szolgáljam Őt és engedelmeskedjem Neki, mint az angyalok a mennyben, de szeretet nélkül: azt mondaná rá Isten: nem kell a szolgálatod, sem a tiszteletadásod, sem az engedelmességed! Semmi egyébbel nem elégszik meg, csak a szeretetemmel! De még a szeretetemnek is csak a teljességével. Tehát még az sem elég, ha azt mondom, hogy na jó, hát adok a szeretetemből Néki is egy darabot, mert Ő erre azt mondja: Teljes szívedből szeress! Meg teljes lelkedből, meg minden erődből! Mindent és mindenemet magában foglaló, egész lényemet betöltő és igénybe vevő szeretet az, amit kíván tőlem!

Olvastam valahol, hogy egyszer egy édesanya a kislányának gyönyörű szép cserép virágot adott azzal az utasítással, hogy vigye el azt a beteg barátnőjének, hadd örüljön neki. A kislány elindult, de útközben meggondolta magát és a szép virágnak csak egy levélkéjét szakította le és azt adta a betegnek, a virágot pedig megtartotta magának. Majd hetek múlva megint elment beteg társához és akkor megint vitt neki a virágról egy hervadó szirmocskát. Pedig nem ezért kapta a virágot... Mi sem azért kaptuk az életünket, hogy olykor-olykor az érzelmeknek egy levélkéjét, vagy a szeretetünknek egy-egy hervadó szirmocskáját leszakítva róla odaadjuk Istennek, hadd örüljön neki... Isten olyan szeretetet vár, amelyikben benne van a teljes szívem, a teljes lelkem és a teljes erőm! Ezért kaptam az életemet!

Persze, így szeretni: parancsszóra - nem lehet! Így csak viszontszeretni lehet Istent azon az alapon, hogy Ő már előbb szeretett engem. Pár nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, akiben igazán minden jó szándék és igyekezet megvan Istennel való viszonyának a rendezésére. Ő mondotta: “Sokszor úgy érzem, hogy Isten egy kicsit igazságtalan velem szemben.” Ez legalább őszinte beszéd: nem áltatja magát hamis érzelmekkel, nem akarja elhitetni önmagával, hogy mennyire szereti ő Istent. Hiszen teljes szívből szeretni nem lehet azt, akiről úgy érezzük, hogy igazságtalan velünk szemben. Sok szívben van ilyen meg sem fogalmazott vád, hogy Isten igazságtalan... Nos, sokszor mondtam már, újra hadd mondjam: Isten valóban igazságtalanul bánik velünk mindnyájunkkal, sokkal igazságtalanabbul, mint gondolnánk. Hát igazság az, hogy aki büntetést, halált, kárhozatot érdemel, az bocsánatot, örök életet, és mennyországot kap?! Hát igazság az, hogy azért a bűnért, amit te követtél el, nem te bűnhődsz, hanem valaki más, aki tökéletesen ártatlan?! Nem az az igazságtalanság, hogy több teher nehezedik rád talán, mint más valakire, hanem az, hogy a te legnagyobb terhed, az összes bűnöd terhe egy ártatlannak a számlájára íratott át, hogy a te összes vétkedet Jézus Krisztuson hajtotta be az Isten! Az, hogy Valaki helyetted és miattad jajdult föl az égig ebben a kiáltásban: Én Istenem, miért hagytál el engemet?!

Én ezzel az égrekiáltó igazságtalansággal nem tudok betelni, én egyenesen ezért az igazságtalanságért szeretem Istent! Addig is tiszteltem, mint Akit illik tisztelni, szolgáltam Néki, számításból próbáltam engedelmeskedni is parancsainak, de félelemből. Csak mióta fölrémlett előttem, hogy milyen igazságtalanul bánt velem, vagy inkább milyen igazságtalanul bánt miattam az Úr Jézussal: azóta próbálom és tudom Őt szeretni. Azóta örülök annak, hogy nékem is szabad Őt viszontszeretni! Azóta tudom, hogy ez a parancs: Szeresd az Urat a te Istenedet - a legnagyobb kiváltság, amivel az igazi emberi méltóság magaslatára akar fölemelni Isten!

Szeretjük-e mi az Istent? Nos, erre a kérdésre nagyon könnyű úgy válaszolni, hogy az ember teljesen jóhiszeműen tévedésbe esik. Ezért mondta meg Jézus Krisztus, mivel lehet reálisan, láthatóan lemérni az Isten iránt való szeretetünk valóságát: az emberek szeretésével. Annak a parancsolatnak, hogy szeresd Istent, ez a próbája: szeresd felebarátodat. Hogyan szerethetem Istent? Nos, gyakorlatilag úgy, hogy szeretem az embert! Istent csak az szereti igazán, aki szereti az embert is! Annyira egyet jelent ez a kettő, hogy egyik a másik nélkül nem is igaz. János apostol egyenesen így állítja föl a tételt: “Ha azt mondja valaki, hogy szeretem az Istent és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van Őtőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Jn 4,20-21)

Egy ma már eléggé közismert esettel hadd világítsam meg ezt. Múltkor olvastam egy könyvben Gandhi egyik írását. Így írja: “Évekkel ezelőtt, amikor még Dél-Afrikában éltem, sokszor voltam nagy belső bizonytalanságban és zavarban. Nagy lelki nyomorúságomban az egyik este egy templom mellett haladtam el, amelyik ki volt világítva, nyilván éppen istentisztelet volt benne. Elhatároztam, hogy bemegyek, abban a reményben, hátha hallok majd valamit, ami világosságot ad. De az ajtónál tovább nem jutottam, mert amikor fölmentem a lépcsőn, egy vaskos egyházfi visszatessékelt, mondván, hogy ez a templom csak fehér emberek számára van. Belső bizonytalanságom és zavarom nem ért ugyan véget azon az estén, de egy bizonyos dologban döntésre jutottam, abban, hogy a keresztyén egyház a számomra örökre becsukott világgá lett.” Lehet, hogy abban a templomban akkor éppen az Isten szeretetéről hangzott a prédikáció. Talán nagyon szépen és meghatóan, de aki így ki tud rekeszteni az egyházból egyeseket, az nem szeretheti igazán az Istent, hiába mondja! Ugye, ebben mindnyájan egyetértünk?! Nos hát, ugyanígy: ha te, vagy te, valakit, aki másként gondolkodik, érez, vagy beszél, ki tudsz rekeszteni a szíved templomából - mindegy, hogy miért, de nem tudod szeretni, befogadni, bebocsátani magadhoz, magadba -, akkor nem igaz, hogy szereted az Istent, hiába mondod és akarod magaddal is elhitetni! “Aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?!”

De ha még rámondjuk is, hogy mi szeretjük a mi atyánkfiát, az sem mindig bizonyos, hogy igaz. Mert a mi szeretetünk nagyon kevert valami, sok idegen fertőző anyag van benne. Nálunk a szeretet mindig szimpátiával van vegyítve, ezért mindig önzés ízű. Például azt mondjuk, hogy szeretjük a virágot és ennek bizonyságaképpen megöljük, mert leszakítjuk a tövéről. Vagy amikor azt mondja valaki: én szeretem a gyermekeket, ez rendszerint azt szokta jelenteni gyakorlatilag, hogy a helyes, kedves gyermekeket szereti, a szeretetre méltót, azt, akit mindenki szeret. A mi szeretetünkről mindig kiderül, hogy tulajdonképpen nem is a másik embert szeretjük, hanem annak valamilyen tulajdonságát: a jó humorát, a szellemességét, a csinosságát, vagy jól vasalt ruháját, vagy a duzzadt pénztárcáját, vagy a jó borát, vagy a televízióját. Vagyis kiderül, hogy magunkat szeretjük a másikban is. Óh, de mennyire más ez, mint az igazi szeretet!

Mi hát az igazi emberszeretet, az elegyítetlen, tiszta, valódi szeretet? Hol találunk ilyet? Kiben? Nos hát, igazán csak egyetlen egy Valakiben: az ember Jézus Krisztusban! De nem is az Ő szeretete legnagyobb bizonyságában, az érettünk való önfeláldozásában keressük a példát, mert ritkán adódik olyan helyzet, hogy valaki igazán az életét adja a másik emberért. Hanem Jézus Krisztus életének egészen apró mozzanataiban lepleződik le, mit jelent az gyakorlatilag, amikor valaki szereti a másik embert. Például: sürgősen hívják az Úr Jézust a zsinagóga fejéhez, Jairus előkelő házához. Haldoklik egy kislány. Itt muszáj segíteni, indul is azonnal. De útközben, a lehető legrosszabbkor, amikor minden perc drága, egy nyavalyás senki, egy névtelen beteg asszony okvetetlenkedik... És az Úr Jézus nem mondja: most nem érek rá, gyere később, most sürgős programom van, ne zavarjon meg benne senki! Én, aki nagyon jól tudom, mit jelent, amikor föltartja valaki az embert a maga kicsinyes problémájával, amikor sürgős dolga lenne: sokszor elcsodálkoztam már azon a szereteten, amivel az Úr Jézus a vérfolyásos asszony dolgával foglalkozott. Vagy például a holtfáradt Jézus Krisztus tanítványaival együtt el akar vonulni kissé a tó túlsó partjára pihenni, szusszanni, mert még evésre sem volt idejük egész nap a leírás szerint, és amint kikötnek a parton, már nagy sokaság várja őket. Megint nem lehet pihenni. A legminimálisabb igénye a kimerült szervezetnek, hogy pár órát hagyják békén! Nem lehet! És akkor az Úr Jézus nem panaszkodik, nem mérgelődik, nem borul ki magából, hogy ez mégiscsak több a soknál, még pihenni sem hagyják az embert, hanem mosolyogva tanít és gyógyít tovább. Ez szeretet! Vagy például amikor egy körülötte tolongó tömegből a legmegvetettebb és legunszimpatikusabb embert szemeli ki: Zákeust, és pont őhozzá megy be szállásra. Azt szeretni legjobban, akit a legkevesebb ember szeret, sőt akit a legtöbb ember utál: az szeretet! Vagy amikor nyíltan megmondta a farizeusoknak, akiktől mindenki félt, hogy jaj nektek, mert elvesztek, ha meg nem tértek. Őszintén merni leleplezni a bűnt a másikban, még ha mindenki hajbókol is, még ha baja lehet is belőle az embernek, és minden lehető módon megpróbálni megállítani valakit a romlás lejtőjén: ez szeretet!

Érzitek: ennek a szeretetnek semmi köze a szimpátiához, az érzelgősséghez, sőt ez a szeretet mintha éppen speciálisan a kicsiket, nyomorultakat, szeretetre nem méltókat keresné, meg a betegeket, elnyomottakat, kitaszítottakat, lenézetteket, igazságtalanságot szenvedőket. Csupa olyan embert, akiket valami bánt, valami gyötör, valami lenyom. Ez a szeretet csupa szolidaritás, csupa segítség, csupa vigasztalás, csupa erő, csupa áldás! Ez az a szeretet, amire az Úr Jézus gondolt, amikor azt mondta: Szeresd felebarátodat, így szeresd felebarátodat! Ez az a szeretet, ami nem telik ki tőlünk, még itt bent egy-ugyanazon gyülekezet keretén belül sem, de ami telik Jézus Krisztusból! Mert Ő téged is így szeret, dacára annak, hogy a te Őiránta való szeretetednek a próbája ím, ilyen siralmas képet mutat. Hát nem érthetetlenül nagy szeretet az, hogy ennyi sikertelen próbálkozás után most mégis megint újra küld? Hiszen Ő mondja: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat és ezzel bizonyítod be magad előtt is, hogy igazán szereted Istent!

Ámen

Dátum: 1959. január 18.

Nem régen egyszer azt mondtam egyik igehirdetésben, hogy van egy szó, amibe a keresztyén élet egész lényege belefér. Ez a szó: az öröm. Nos, ugyanígy mondhatnám most, hogy van egy másik szó is, amibe szintén belefér a keresztyén élet egész lényege, ez a szó pedig: a szolgálat. Ebben a történetben, amit fölolvastam, erre tanít az Úr Jézus: szolgálni! Az egész rész csúcspontja kétségkívül ez az útmutatás: Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok. Az a lényegileg új, az a minőségileg más, amit Jézus Krisztus hozott ebbe a világba, az éppen a szolgálat, a másoknak szolgálni tudás lelkülete, a szolgálni akarás indulata. Erről szeretnék most beszélni. De, hogy ne maradjon az Ige mondanivalója csak erkölcsi tanítás a számunkra, azért ott kell kezdenünk, ahol a felolvasott Igeszakasz kezdődik.

Emlékeztek reá: Így kezdődik, hogy az Úr Jézus tanítványaival Jeruzsálem felé megy. Útközben Jézus Krisztus botránkoztató, hátborzongató dolgokat mond a tizenkét tanítványnak: “Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, és halálra kárhoztatják őt, és a pogányok kezébe adják őt; És megcsúfolják őt, és megostorozzák őt, és megköpdösik őt, és megölik őt; de harmadnapon feltámad.” (Mk 10,33-34) Nem csoda, ha a tanítványok borzongva, félve, értetlenül hallgatták ezt a különös bejelentést. Persze mi már tudjuk, hogy pontosan így történt minden, ahogyan az Úr Jézus előre megmondta. Az Embernek Fiát valóban átadták ellenségeinek, a főpapoknak és írástudóknak, azok valóban halálra kárhoztatták Őt, fölibe kerekedtek és legyőzték, valóban a pogányok kezébe adták, kiszolgáltatták a szívtelen, kegyetlen rómaiaknak keresztfán való megfeszítésre. Valóban sikerült úgy összefogni ellene, hogy végül megöljék Őt! Igen, mi ezt már tudjuk. De még valami mást is tudunk. Azt, hogy mindennek ellenére nem ők, az Úr Jézus ellenségei győztek, hanem ott a Golgotán Jézus Krisztus aratott olyan nagy győzelmet, ami sokkal nagyobb jelentőségű és hatású volt, mintsem ellenségei sejthették volna. Mert itt az isteni szeretet győzött a bűn világa fölött, itt az isteni irgalom és könyörület törte meg az emberi gyűlölet erejét. Itt valami egészen más történt, mint ami a világban történni szokott: az, hogy valaki nem ütött vissza, amikor verték, nem szitkozódott, amikor szidalmazták, nem haragudott, amikor gyűlölték, nem védekezett és tiltakozott, amikor keresztfára feszítették, áldást kért a mennyből, amikor megölték. Itt olyan valami történt, ami az egész emberiség történelmére nézve fordulópontot jelent. Mert itt egy Ember Fia, aki ugyanakkor Isten Fia is, magára vette föl mindazt a rengeteg bűnt, amit mi emberek Isten előtt úgy fölhalmoztunk, hogy az Isten felé vezető utat egészen elzártuk vele, azaz mindezt ott a Golgotán magára vette és elvitte az útból. És ezzel azt a szomorú, reménytelen helyzetet, ami Isten és az ember között volt, nagyon is reményteljessé tette, vagyis a lehető legnagyobb szolgálatot végezte el az emberiségnek, amit valaha valaki végezhet ember számára: kibékített bennünket az Istennel! Életével és halálával fizetett az adósok helyett, helyettünk!

Mert íme ezért jött az Embernek Fia, hogy szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért! Érzitek, hogy itt valamilyen új törvényszerűség érvényesül, ami merőben ellentétben áll a régivel? Valóban: Jézus Krisztusban egy teljesen új világ kezdődik, új életrend, az Isten országa. Ebben az Isten országában egészen más és új törvények vannak, mint a világban. Itt nyilvánvalóan látszik, hogy íme nem az az erősebb, aki nagyobbat tud ütni, hanem aki jobban tud szeretni. Nem az a hatalmas és nem az menti meg a világot, aki erőszakoskodik a többiek fölött, aki pusztítóbb fegyverekkel tud ölni, hanem az, aki önmagát tudja föláldozni másokért. A világ törvénye az uralkodás, Jézus Krisztusé a szolgálat. A világ eszköze az erőszak, a hatalom, Jézus Krisztusé a szeretet, az áldozat. A világ a jog világa, Jézus Krisztusé a kegyelem világa. A világ országaiban az emberek harcolnak egymás ellen, fölibe akarnak kerülni egymásnak, leigázni, kizsákmányolni egymást, kihasználni a gyengébbeket, Isten országában pedig segítenek egymásnak, szolgálnak egymásnak, ha kell az életüket áldozzák egymásért.

Ez a lelkület annyira szöges ellentétben áll a természeti ember lelkületével, hogy az Úr Jézus legközvetlenebb környezetében élő emberek sem értik. Milyen ostobaságot beszélnek ezek a tanítványok... Pedig ők már sokszor hallottak az Isten országáról és még mindig csak olyan világi képletben tudják elképzelni, hogy ott is az történik majd, ami a földi forradalmaknál: ami alul volt, az végre fölülre kerül. Ebben a kérdésben: “Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,37) az van benne, hogy “nekem eddig rosszul ment, megszenvedtem alaposan, most már remélem, végre eljön az én időm és akkor én leszek fölül!” Annyira benne van az emberi ösztönben az uralkodás vágya, hogy még a vallásban is egy új fajta eszközt akar látni, amivel mások fölé kerekedhet. Ha már fegyverrel vagy másképpen nem tud, legalább Jézus Krisztus nevében akar hatalmat gyakorolni a lelkek felett! Óh, de sok szomorú példa van erre az egyház kétezer éves történelmében! Az alázatos hívő gőgtől, a nem hívő emberek csendes lenézésétől kezdve egészen az inkvizícióig! Semmi sincs távolabb Jézus Krisztus lelkületétől, mint éppen ez a hatalmaskodás, ez az uralkodási szándék. Azt olvassuk: A többi tanítvány haragudni kezdett Jánosra és Jakabra emiatt a hiú kérdés miatt. De nem azért ám, mert látták ennek a kérésnek a Krisztus-ellenes indulatát, hanem, mert mi emberek másokban rendszerint azt a bűnt tudjuk legnehezebben elviselni, ami bennünk is erős mértékben megvan. Azért háborodtak föl a két Zebedeus-fiú ellen, mert arra a két székre, majd ott a Krisztus dicsőségében, ők szerettek volna ülni, s most íme ezek meg akarják előzni őket!

Nagyon jól látja ezt az Úr Jézus és ezért nemcsak a kettőnek, hanem mind a tizenkettőnek, vagyis az egész keresztyénségnek, minden idők minden Krisztus-követőjének mondja: Nézzétek, ez a világ lelkülete, ez nem az Isten országának a törvénye. A hatalom, az erőszak, a mások fölött való uralkodás, ez mind olyan dolog, amire magától is hajlandó és képes az ember. Ezt csinálja a világ. Ezért vannak háborúk, ettől van a rengeteg szenvedés, elkeseredés, nyomorúság az emberek között! Dehát közöttetek ne így legyen! Ti egy másik világrendhez tartoztok, bennetek más indulat van, ti más törvényszerűségek szerint reagáltok, tibennetek már jelen van e földön az a másik világ, az Isten országa. Isten országában pedig az erőszakkal, hatalmaskodással, uralkodással, paranccsal, fegyverrel semmire sem lehet menni, nem lehet semmi jót létrehozni, nem lehet az embereket boldoggá, megelégedetté, békéssé tenni, egymással megbékíteni. Ezzel az indulattal, törvényszerűséggel már rengetegszer jutott csődbe ez a világ! Hát ne így legyen közöttetek, mint a világban! Isten országának egy jobb törvénye van: “De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”. (43-44. vers) És itt most nagyon fontos volna, hogy pontosan úgy értsük ezt az Igét, ahogyan az Úr Jézus korában értették.

Fölhívom a figyelmeteket egy érdekes jelenségre. Kétszer fordul elő a “szolga” szó, az eredeti szövegben két különböző jelentésű szó van itt. Az egyik szó a diakonosz: Olyan embert jelent, aki nem kötelező, hanem csak szívességből, szeretetből fakadó szolgálatot vállal másvalaki javára. A Jézus-korabeli görögök ezt a szolgálatot valami alacsonyabb rendű dolognak tartották. Plátón így nyilatkozott: “Hogyan lehet boldog egy ember, ha szolgálnia kell más valaki érdekében?” Jézus azt mondja: “Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok” - diakonoszotok. Az ilyen szolgálat mélysége méri az ember igazi nagyságát! A másik szó a “dúlosz”, a cseléd, a rabszolga, az az ember, aki kényszerből, parancsra végzi a szolgálatot. Inkább tárgy, mint ember. Saját akarata nem lehet. A görög ember számára ez volt a legutálatosabb, legundorítóbb, a legmélyebb, a legalantasabb életforma. Szitokszó volt! És így képzeljétek el, mit hallhattak a tanítványok, amikor az Úr Jézus ezt mondotta nekik: Aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája, dúlosza, rabszolgája, cselédje, kapcarongya legyen! Botrányos kifejezés valóban! De az Úr Jézus maga is ezzé lett, rabszolgává. Az Írás szavai szerint “megalázta magát, szolgai formát vévén föl”, szemétté, utolsó söpredékké, ronggyá lett e földön! Erős kifejezések ezek, de halljátok meg egyszer úgy, ahogyan az Úr Jézus mondta ezeket a szavakat és fogalmakat! Itt nem finomkodásról van szó, hanem nagyon is érdes, kemény, sokszor durva, sokszor fájdalmas realitásról. “De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” Ez az Isten országának egészen más törvénye...

És mióta Jézus Krisztus ezen az úton járt előttünk, azóta a legalacsonyabb rendű szolgálaton is az Úr dicsőségének fénye ragyog. Azóta a szolgálat az egyetlen igazán Krisztus-szerű, tehát legmagasabb rendű életforma. Azóta az emberi lét igazi magasságai az önmegtagadás és a szeretetben való szolgálat mélységeiben vannak: másokért élni, jót tenni velük a Krisztus nevében, áldozni az életből egy darabot. Mert az igazi szolgálat mindig egy darab életnek a földáldozása más valaki javára, hasznára. Ne sóhajtozz, hogy az egész életed egy nagy gürcölés, hajsza, rabszolga-robot! Lehet azt úgy is végezni, ahogy Krisztus mondja: “...a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”. A Krisztus tanítványának, ha nem muszáj is valami szolgálatot elvégeznie, mégis megteszi örömmel, szeretetből, és amit muszáj neki elvégezni, azt is örömmel és szeretettel teszi, tehát lényegileg önként. A Krisztus tanítványa mindig mondhatja: Engem nem lehet kényszeríteni, mert én azt, amit muszáj, önként teszem, szeretettel, sőt szívesen teszek akár többet is annál! Aki egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre! És akkor már nem kényszerből tetted, hanem önként, szabadon!

Figyeljétek csak meg, egyszerre milyen más levegő árad egy ilyen szolgálat nyomán! Ha valami ilyen szolgálatot végzek a másik embernek, akár csak annyit, hogy átadom neki a helyemet a villamoson, vagy segítek neki egy csomagot vinni az utcán: a bizalmatlan arc egyszerre ámuló és barátságos mosollyá derül. A szeretetből fakadó szolgálat - legyen az akármilyen kicsinység - sohasem taszítja a másikat, mindig vonzza. Az a másik is szolgálatkésszé válik általa. Ha megpróbálok igazán krisztusi módon szolgálni, szolgálatára lenni másoknak, általa az történik, hogy az a láthatatlan vasfüggöny, amit minden ember leeresztve hord a szíve előtt, felgördül és eltűnik! És ez bizonyosan nem történik meg, ha ököllel vagy akár ágyúval támadnék is rá a másikra. A hatalmi erőszak eltávolít, ellenséggé tesz: valóságos közösségbe csak a szolgálat hozza az embereket egymással! Gondolj erre az elkövetkező hétnek a napjaiban, hogy te ott, ahol vagy, nem az uralkodásért, hanem a szolgálatért vagy. És ha elfogna az uralkodás régi indulata, csengjen vissza benned az Úr Jézus szava: Ne így legyen közöttetek! Te ott a pult mögött, vagy az íróasztal mögött, vagy a gép mellett, vagy a konyhában, vagy gyermekeid között nem azáltal leszel nagy és első, hogy zsarnokoskodsz, hatalmadat érezteted, megfélemlíted az embereket, legázolsz másokat, megfúrsz, kizsákmányolsz alattad és fölötted állókat, hanem úgy, ha a kötelező és nem kötelező szolgálatot örömmel, szeretettel vállalod! Higgyétek el: csak akkor adhatunk valami újat, valami jobbat, valami jelentőset ennek a világnak és korunknak, hogy ha igazán az az indulat van bennünk, ami az Úr Jézus Krisztusban volt! Ha igazán Krisztus-szerűen viszonyulunk az embertársainkhoz!

Érzitek, mennyire új és mennyire más ez az indulat, mint a világ? Annyira új és más, hogy emberi erővel meg sem lehet valósítani. Nem elég hozzá jó szándék, tanács, elhatározás. Ennek a szolgáló életformának a titka abban a Valakiben van, aki így szól: “Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (45. vers) Ő valóban azért járt itt valaha, hogy reggeltől estig másoknak szolgáljon, hogy a szegényeknek, betegeknek, tévelygőknek, szomorú embereknek odanyújtsa a kezét, a szavát, isteni erejét. Nemcsak életével, még inkább halálával szolgált. Halála váltságdíj, vére a bűnök bocsánatáért ontatik ki a keresztfán! Aki az Ő legnagyobb szolgálatát elfogadja: azt Ő fölszabadítja arra, hogy képes legyen önként, szeretetből szolgájává lenni másoknak. Ne várj arra, hogy mások legyenek mássá: kezdd el magad, mostantól fogva, együtt Krisztussal!

Ámen

Dátum: 1959. január 12.