Amikor ezt az Igét felolvastam, talán egyeseknek közületek az a gondolata támadt, hogy vajon mi ad aktualitást ehhez az Igéhez, hiszen elmúlt már húsvét!? Nos, éppen azért választottam ezt az Igét, mert így húsvét után valóban az a helytelen érzés van bennünk, hogy elmúlt már húsvét! Hogy húsvét volt! Hogy húsvéton már túl vagyunk! Igénk éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem így van! A húsvét tart ma is! A húsvét nem befejezett múlt idő, hanem befejezetlen jelen idő. Befejezve, elvégezve az a munkája van Jézusnak, ami a Golgotán történt, amit a kereszten művelt, a bűnért való elégtétel, az adósságunk megfizetése. De ami húsvétkor történt, az nincs befejezve, az még csak kezdet, aminek folytatása van! Azzal, hogy Pál ezt mondja: Krisztus az első zsenge a halálból, épp arra utal, hogy Krisztus feltámadása múltbeli tényével nincs elintézve ez az ügy, a feltámadás olyan munkája Jézusnak, ami most is folyamatban van, még nem teljes, nem kész, még valami hiányzik belőle, az övéinek is a feltámadása! Jézus most azon munkálkodik, hogy az Ő feltámadásába minket is belevonjon, az Ő feltámadásának az ereje minket is magával sodorjon, az Ő feltámadása a mi feltámadásunk is legyen!
És tudjátok, miért aktuális most is számunkra a feltámadás? Mert nincs aktuálisabb valóság ebben a világban, mint a halál! Mert nincs bizonyosabb ebben a bizonytalansággal teljes életben, mint a halál. Ha semmit nem tudunk is a jövendőkről, egyet bizonyosan tudunk: azt, hogy meghalunk, azt, hogy akármilyen élet végén, akár boldogtalan, akár boldog, akár hosszú, akár rövid volt az az élet, a végén ott integet a nagy kérdőjel, a rettenetes talány: a halál! Nem látjuk, de tudjuk határozottan, hogy minden pillanatban itt áll mögöttünk, közvetlenül mellettünk a nagy kaszás. Van úgy, hogy hirtelen suhint le valakire, van úgy, hogy éveken át őrli, emészti meg az életet. Az egészségeseknek, az erőseknek, a fiataloknak is mindig ott jár a sarkában, és viszi őket minden nap 24 órával közelebb a sírhoz. Ahol előlép és megjelenik, ott könnyeket, nyomorúságot, sokszor kétségbeesést hagy maga után. Ez a földi világ csupa ilyen könnyel, nyomorúsággal és kétségbeeséssel van tele, amit a halál okozott, pedig nagy, elkeseredett küzdelmet folytat ellene az egész emberiség. De hiába! Legyőzni nem tudja! Az ember ösztönösen érzi, hogy ez a félelmetes, titokzatos rém, a halál: az örök ellensége, ami egyszer utoléri, megragadja és legyőzi. Aminek egyszer föltétlenül áldozatul fog esni! Nincs természetesebb érzés, mint a haláltól való félelem! És ez a félelem merőben más természetű, mint például egy megvadult bikától való félelem, mert ott tudom, hogy mitől félek, de a halál esetében éppen azt nem tudja az ember, hogy mitől fél, csak fél! Valamitől! Talán éppen a nagy bizonytalanságtól, a nagy sötétségtől, a nagy megfoghatatlanságtól, amit ez a szó: halál jelent! Csak azt érezzük, hogy a halál olyan valami, mint egy sötét függöny, egy beláthatatlan mély szakadék, ami elválaszt valamitől... De - mitől?! Épp ez a probléma benne! Hogy mitől választ el, hogy mit takar? A semmit? A túlvilágot? Az eget, a mennyet? Vagy talán éppen a pokolt? A kárhozatot? Bármely pillanatban ránk borulhat a sötétség, ezért volna jó tudni valami bizonyosat: mi van ott túl?! Eljön a pillanat, amikor semmi sem lesz fontos már a számunkra, csak ez! Az, hogy mi van ott túl?! Rettenetes volna nekimenni a sötétségnek anélkül, hogy az ember tudná, hová ér. Ez a halál igazi problémája! És most, ebben a halálfélelemben tartott világban egyszerre megszólal egy különös hír: "Ámde Krisztus feltámadott és zsengéje lőn azoknak, akik elaludtak."
Én ezt a csodát nem tudom megmagyarázni, hanem csak egyszerűen továbbadni, mint valami nagy örömhírt, hogy Jézus megoldotta a halál problémáját, áttörte a sötét, titokzatos függönyt, rést ütött rajta, mint a föld kérge alól kikelő mag csíralevele, amelyik először feszíti szét, repeszti meg maga fölött a kemény rögöt... Így támadt föl a halálból Jézus, és feltámadásával megnyitotta az utat, a lehetőséget a halálon át az örök életre! Akárhogy magyarázzuk is ezt a titokzatos hírt, egyet bizonyosan megtudhatunk belőle: azt, hogy életünknek nem a halál a végső valósága, hanem a feltámadás! És azt, hogy annak a Jézusnak a személye, Aki meghalt és feltámadott, eleven összeköttetés a halálon innen és halálon túl között. Nincs vége számunkra sem mindennek a halállal, hanem túl rajta ugyanaz a feltámadott Jézus vár, Aki itt meghalt a Golgotán. Ugyanaz a Jézus vár majd ott túl az Ő teljes dicsőségében, Akit itt, az innenső oldalon elfogadtál vagy elvetettél, szolgáltál vagy elárultál, vallottál vagy megtagadtál, Akinek a nevét az életed dicsőítette, vagy megcsúfolta.
Jézus egyszer azt mondta egy halottját sirató asszonynak: “Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él az!” Jól jegyezzük meg, így mondja: Én vagyok! A mi feltámadáshitünk egy Én-re, egy élő személyre összpontosul és épül fel. Nemcsak egy eseményre, ami ekkor vagy akkor történt, azon az első húsvéton. Hanem annak az eseménynek, annak a ténynek a cselekvőjére, magára az élő, a halálból feltámadott személyre. És milyen nagyszerű ez! Mert az az esemény nem tud idejönni. Az az esemény ottmarad a múltban, Arimathiai József kertjében, ahol 1900-egynéhány évvel ezelőtt történt. De az az élő személy, Aki akkor föltámadt, áthatol az azóta eltelt sok-sok évszázadon, egészen a mai napig: 1959. április 19-ig. Belép ide a templomba, és ezt mondja: Én vagyok a feltámadás! És ezzel a feltámadásnak a nagy, boldog, diadalmas tényét a mának a realitásává teszi! Itt és most vagyok Én számotokra a feltámadás! A halált legyőző feltámadás-erőnek a centráléja! A halálból való feltámadás az Én halálból való feltámadásommal, ami közel 2000 esztendővel ezelőtt történt, nem fejeződött be, hanem éppen csak elkezdődött! Az csak a kikelő első csíralevél volt, a zsengéje azoknak, akik elaludtak!
Egy holland írónak van egy különös novellája, amelyben leírja, hogy egy lelkész egy hívő egyháztagjának a halálos ágya mellett találkozik a Halállal. A lelkész visszaemlékezik régi gimnáziumi tanulmányaira és csodálkozva kérdezi a Haláltól: “Te ugyanaz a Kháron volnál, aki a sötét Styx folyón viszed át csónakoddal a lelkeket? Hiszen te olyan vagy, mintha keresztyén lennél, pedig pogány voltál!” - “Hát nem tudod? - válaszolta a Halál. Én Kháron vagyok, legelső megtértje Jézusnak. Én, a Halál voltam az első, aki térdet hajtottam Krisztus előtt, amikor el kellett Őt bocsátanom a kötelékeim közül, pedig még soha senkit azelőtt ki nem engedtem a markomból. Akkor, ott József kertjében, amikor Ő kilépett a sírból, akkor én leborultam és imádtam Őt. Én, Kháron, az első a pogányok közül. És azóta az Ő szolgája lettem.” Furcsa történet, de amit kifejez, igaz. Hiszen a régi szép húsvéti énekünkben mi is így mondjuk: “Jézus meghódította ama félelmek királyát.” Amikor Jézus a halált, mint ellenséget legyőzte, az Ő megváltottai számára megszületett az új halál: a halál, mint barát. A halál is beállt Jézus szolgálatába, mint olyan lakáj, aki bennünket a királyi trón elé kísér. Mint a mennyország portása. De ne próbáljon senki Krisztuson kívül barátságot kötni a halállal, csak annak barát a halál, ez az ősi ellenség, aki a Krisztus barátja, aki maga is meghódolt a feltámadott Úr előtt! Ezt jelenti: “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak.”
Nos, tehát Jézus legyőzte a halált! Helyes! És ez bizonyára nagy vigasztalás arra az időre, amikor majd mi magunk is ott fekszünk valamelyik sírban. De hát addig mit kezdjünk vele? Már tudniillik a feltámadással? Mit kezdjen a fiatalság egy olyan evangéliummal, amelyik a halál legyőzését hirdeti? Ennek a hírnek nyilván azok örvendhetnek igazán, akiknek egyik lábuk már a sírban van. A feltámadás olyan embereknek való, akik már a végrendeletüket írják... De mi közük hozzá azoknak, akik szerelmesleveleket írnak, vagy adóbevallást, vagy naplót, vagy magyar irodalmi dolgozatot, vagy bármi mást - tehát akiknek éppen nem a halál a problémájuk, hanem az élet?! Nos, akkor is lehet valaki halott, ha él, úgy is lehet valaki halott, hogy észre sem veszi. Mozog, beszél, cselekszik, örül, vigad, dolgozik... Van meghalt boldogság is, meg halott szív, sőt halott családi élet, meg halott világ! A halott halálnál is borzasztóbb az élő halál, vagy a halott élet. Az a halál, ami valakinek a hideg, érzéketlen szemén át néz ki; az a halál, ami valakinek a blazírt, közömbös arcán ül, ami valakinek a gyűlölködő, vagy parázna szívén át árad.
Nos, Jézus nemcsak a sírban fekvő halottak számára a feltámadás, hanem az ilyen élő halottak számára is az: a házban, a társadalomban, egyházban, világban járkáló halott életek, halott lelkek számára is a feltámadás! Az örök élet nem egy, a földi élet horizontján túl lévő másik ország, ami valahonnét a síron túli bizonytalanságból integet felénk, hanem az örök élet már ma megkezdődhet a számodra, akár ebben a pillanatban - és meg is kezdődik valósággal... Hogy is mondotta egyszer Jézus? “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általmegy a halálból az életre.” (Jn 5,24) Tehát akármilyen halott vagy: Jézus ma téged is olyan emberré tehet, aki már feltámadott a halálból, aki az Ő feltámadása ereje által él, szeret, szolgál a többi emberek között, a többi emberek javára. És aki igazán így él, akit Krisztus feltámadásának az ereje éltet, az ha meghal is él, az soha meg nem hal.
Befejezésül még egy egészen gyakorlati dologra szeretném fölhívni a figyelmeteket. Amikor elhatároztam, hogy a feltámadás kérdéséről akarok ma beszélni, utána pár nappal tudtam meg, hogy ma ül össze Prágában az a keresztyén békekonferencia, amelynek az a célja, hogy a keresztyénség foglaljon végre egységesen, világosan és egyértelműen állást az atomkérdésben. Talán éppen most, ebben az órában nyújtanak egymásnak testvéri jobbot a különböző keresztyén felekezetek képviselői, hogy segítsenek a világot fenyegető halálos veszedelem megfékezésében.
Minden korszakban vannak olyan nagy, döntő kérdések, amelyekre való válaszadás szinte meghatározza keresztény mivoltunkat. Most ez a kérdés az emberiség élet vagy halál kérdése: egy beláthatatlan gazdag fejlődés, vagy egy szörnyű tömeggyilkosság kérdése. A keresztyénségnek, amelyik még a nyitott sír mellett is a feltámadást hirdeti, amelyik még a halállal szemben is az életben hisz, nem lehet más feladata, mint az, hogy a haláltól fenyegetett világnak, megrettent emberiségnek az élet reménységét nyújtsa. Teljesen függetlenül minden politikai meggondolástól, egyszerűen nem szabad hozzászoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy itt már más nem segít, csak egy háború! Meg vagyok győződve, atyámfiai, hogy a jelenlegi technikai fejlettség mellett egy háború éppen nem segítene megoldani a problémákat, hanem minden megoldást lehetetlenné tenne! Azzal kezdtem ezt a prédikációt, hogy Krisztus feltámadása nem befejezett tény, hanem elkezdődött folyamat. Épp ezért teljes jó reménységgel könyöröghetünk azért, hogy vonja be az Úr az Ő feltámadásának a folyamatába azt a jó szándékú emberi törekvést, amelyik az emberiség életét fenyegető veszély elhárításán fáradozik. A magunk részéről ehhez azzal járulunk hozzá legjobban, ha őszintén tudunk így könyörögni:
Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által énbennem élj.
(347. ének 5. vers)
Ámen
Dátum: 1959. április 19.