Évekkel ezelőtt egy haldokló férfi betegágyánál ültem, Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelméről, a bűnbocsánat valóságáról és az örök élet bizonyosságáról beszéltem neki. Nagy csendben hallgatta, és egyszer fölsóhajtott: “De szeretnék én is mindebben úgy hinni, mint te! Sohase hittem Istenben, de most ez lenne az egyetlen vágyam! De jó volna hinni!” - Sok embernek a vágya, óhaja, könyörgése ez ma: de jó volna igazán hinni, jobban, erősebben hinni! Ilyenkor látjuk, milyen nagy ajándék, milyen nagy kegyelem a hit! Vannak a földi életnek olyan pillanatai, helyzetei, amikor az ember nagyon világosan látja, hogy hit nélkül nemcsak hogy nem lehet, de nem is érdemes tovább élni! De én tapasztalatból merem állítani, hogy nemcsak nehéz helyzetben, hanem az életnek mindenféle helyzetében így van ez: hit nélkül az egész földi élet értelmetlen zűrzavar, szeszélyes játék és nyomorult kaland! Nemcsak a szorultságban lévő embernek, hanem az embernek, az igazi emberi élet lehetősége szempontjából van elengedhetetlenül szüksége arra, hogy hinni tudjon! - A Biblia szerint a hit Isten Igéjének a hallásából van. Ezért szeretnék most szólni arról a három emberről, akiknek a példája nyomán a hit lényegét, erejét és győzelmét nemcsak bemutatja, hanem ugyanakkor bennünk is munkálja Isten Igéje!
1) Mindenekelőtt tehát az igazi hitnek a legmélyebb lényege válik világossá ennek a három jóbarátnak a magatartásából. Az ő hitük nem racionális értelemben vett hit volt, mint sokszor a mienk. Tehát nem bizonyos tanoknak és dogmáknak a megértésében és elfogadásában állott. Az igazi hit nem elméleti síkon történő valami, nem arról van benne szó, hogy megértettem és igaznak tartok bizonyos állításokat Isten létéről, hatalmáról, halhatatlanságáról, Jézusról... Mit ért volna Sidrák, Misák és Abednégó abban a szorult helyzetben a hatalmas pogány király fenyegetései között akármilyen szép és igaz elméletekkel, mit segített volna rajtuk az, ha csak tudják az igazságot, ha csak akármilyen szilárd értelmi meggyőződés él is bennük arról, hogy az ő hitük és világnézetük a helyes, a tiszta, az Istentől való?! Ilyen hittel nem sokra mentek volna! Az ő hitük sokkal személyesebb, sokkal egzisztenciálisabb valami volt, mint a csak elméleti meggyőződés. De nem is csak olyan romantikus hitük volt, ami csak magasztos, szép érzelmekben nyilvánul meg. Az érzelmekkel, bizonyos magasabb rendű hangulattal is össze szokták téveszteni a hitet. Vannak, akik azt vallják: nem körülírni és megérteni kell Isten valóságát, hanem megérezni. Isten léte a fenség, a magasztosság mennyei érzésével kell hogy eltöltse a hívő ember szívét. Nos, nem gondolom, hogy amikor Sidrák, Misák és Abednégó ott álltak Nabukodonozor előtt és meghallották az ítéletet, hogy a tüzes kemence vár rájuk: nem gondolom, hogy abban a földi pokolban bármiféle magasztos és fenséges mennyei érzés hullámzott volna át a szívükön! Más a hit, mint az érzelem. Az is világosan kiderül az ő példájukból, hogy a hit nem is csak bizonyos fajta cselekedetek ügye. Van ilyen morális félreértése is a hitnek, mintha a hit cselekedetekben állna, hit és cselekedet egyet jelentene. Kétségtelenül nagyon szorosan egymás mellett, sőt egymásba olvadóan viszonyul egymáshoz a hit és a cselekedet, de ebből még nem következik, hogy a jó cselekedet egyenlő a hittel. Azt a három embert ott az égő tüzes kemencében mindenféle akcióban megbénította a kötél, amivel össze voltak kötözve, még ha akartak volna, se tehettek semmi jó cselekedetet sem egymással, sem másokkal. De a hitüket se fenyegetéssel, se kegyetlenséggel, se kötéllel, az égő tüzes kemencével sem lehetett megbénítani.
Tehát a hit legmélyebb lényegében nem az értelemnek a funkciója, nem az érzelmi élet dolga, nem is a cselekedetek ügye, hanem valami más: mégpedig személyes viszonyulás Valakihez, személyes kapcsolat valakivel. Hiszek: ez azt jelenti, hogy valakivel élő közösségben vagyok, magasabb rendű összefüggésben létezem. Mint ahogyan baráti viszonyban sem létezhet valaki csak egymagában, a barátság fogalma magában foglalja azt, hogy legalább ketten vannak együtt valamilyen meghitt kapcsolatban egymással: ugyanígy a hit is ilyen kapcsolat, közösség Isten és ember között. Hit az a titokzatos összeköttetés, összekötöttség, aminek a révén a láthatatlan Isten megragadja és kezébe veszi az életemet! Aminek a révén Jézus Krisztus az életem középpontjába kerül. Ebből azután már csak ered mint következmény a másképpen gondolkodás, a másképpen érzés és a másképpen cselekvés. De első a hitben a kapcsolat, a közösség!
2) Ez látszik ennek a három embernek a magatartásán is. Ha nem volnának élő kapcsolatban azzal az Istennel, akinek szolgálnak, nem mernének ilyen vakmerőséget mondani a rettegett pogány király szemébe: “Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.” (Dán 3,17) Ezt a bátor kijelentést ma is bármely hívő ember az ajkára veheti és ugyanígy elmondhatja teljes bizalommal. De: nagyon fontos itt ez a mellékmondat: “a mi Istenünk, akit mi szolgálunk”. Azt jelenti, hogy amíg mi Vele vagyunk, addig Ő egészen bizonyosan velünk van! Amíg mi az Ő szolgálatára készen állunk: addig egészen bizonyosan az Ő segítő oltalma alatt vagyunk, bármi történjék is velünk! Amíg Sidrák, Misák és Abednégó inkább választja a szenvedést, mint a bűnt: addig bátran nézhet a zsarnok Nabukodonozor szemébe! Ezért tudtak a legkétségbeejtőbb helyzetben is, kiszolgáltatottságban is bizakodók és reménykedők maradni. Nem azért, mert a hitük volt ilyen erős és rendíthetetlen, hanem mert valaki másnak a rendíthetetlen ereje győzte le, vette hatalmába és tartotta őket: annak az Istennek az ereje, akiben hittek, akivel ott is, akkor is kapcsolatban voltak. - Valahol Erdélyben, egy székely kapu fölött ez a fölírás: a kapu véd, Isten őriz. És ez valóban így van, annyira, hogy ha a kapu már nem véd is, Isten akkor is őriz. Óh, de rengeteg képpel adja ezt tudtunkra a Szentírás, mintha csak unszolni akarna, hogy merjünk bízni Benne. Kővárnak, oltalomnak, menedéknek, igen bizonyos segítségnek nevezi magát Isten a Bibliában. Pajzshoz, páncélhoz, befedező szárnyakhoz hasonlítja az Ő hűségét. Mind-mind azért, hogy a bizonytalanságban, a földi zűrzavarban, az élet ezer veszedelme között is bátor, derűs, bizakodó maradhasson a Benne hívő ember. Sokszor mondtam már, hogy a hívő ember nem optimista, éppen úgy nem optimista, mint ahogyan sohasem is pesszimista, hanem a hívő ember reménykedő ember. És ha mindenki elveszti is a reményét: Isten népe, Isten gyermeke akkor is reménykedve hirdeti Isten minden földi és emberi hatalom fölött való uralmát. Isten népe nem oldalról, nem jobbról vagy balról, Keletről vagy Nyugatról, Északról vagy Délről várja a megoldást, hanem felülről, Istentől, akit szolgál!
3) A történetbeli három ember hite még ennél is tovább merészkedik, egészen drámai fordulatot vesz az egész szituáció, amikor így szólnak: Megmenthet az Isten, de ha nem tenné is, ha nem az volna is Istenünk akarata, hogy megkíméljen bennünket a tűztől, bár tudjuk, hogy meg tudná tenni: akkor se szakad meg a kapcsolatunk vele! Akkor is Benne bízunk, akkor is hiszünk benne, akkor is csak Néki szolgálunk! Mi az: hát számolhat a hit azzal az eshetőséggel is, hogy Isten nem ment meg? Igen, mert a hit nem azt jelenti, hogy rendelkezem Isten hatalmával, hanem azt, hogy rendelkezésére bocsátom magam Néki! Kiszolgáltatom magam Isten akaratának és hatalmának. A hit nem fennhéjázó elbizakodás, hanem alázatos főhajtás Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy bármit mondjon is az Úr, tudjuk alázattal azt mondani rá: Igen, Uram! És ez az “igen, Uram” nemcsak könnyű fejbólintást jelent, ahogyan gondolkozás és akarat néküli emberek szoktak mindenre fejet bólintani; nem is kétségbeesett megadást, beletörődést a változhatatlan végzetbe, hanem Isten akarata előtt való engedelmes és készséges meghajlást, Isten szavának feltétel nélküli elfogadását, még ha ítéletet mond is fölöttünk. Ez a hit próbája: tudsz-e hinni Istennek akkor is, az Ő igazságában, ígéretében, győzelmében, erejében, ha mindennek éppen ellenkezője látszik körülötted? Ha nem azt tenné Isten, amit vár és remél tőle az ember: íme, akkor nem kell összeroskadni, kétségbeesni, panaszkodni, hogy lám hiába reménykedtem, hiába könyörögtem, hiába bíztam Benne, - mert Isten akkor is Isten és én akkor is az Övé vagyok! Nem mindig kudarc és reménytelen vereség az, ami annak látszik! A világ legszörnyűbb kudarca, ahol az emberi igazságtalanság és gonoszság a tetőpontjára hágott: Jézus Krisztus golgotai keresztje volt. De csak látszólag. Mert ez az emberi vereség valójában a legnagyobb győzelem: Isten győzelme a világ fölött! Azóta is minden fáradt, elgyötört, aggódó, szomorú lélek ott szívja tele magát mindig újra az Isten jelenléte éltető levegőjével, ott újul meg a hitében, onnét merít erőt és győzelmet a maga küzdelméhez. Éppen azáltal, hogy Jézus osztozott velünk földi sorsunk minden formájában, születéstől szenvedésen át a halálig: éppen ezáltal töltötte meg Isten a földi sors minden szakaszát, fordulatát az Ő jelenlétével. Nincs olyan nyomorúság, amelyben Isten jelen ne volna, nincs olyan szenvedés, amit Ő ne élt volna maga át, nincs olyan kísértés, amit le ne győzött volna.
Mert Jézus nemcsak magára vette minden nyomorúságunkat, hordozta minden betegségünket, szenvedett minden bűn alatt, hanem mindabban Ő maradt a győztes! Mindezt megtöltötte az Ő isteni győzelmével. A győztes Jézusban való hit már maga győzelem a világ fölött! Mert ez a hit azt jelenti, hogy Isten él, én az Ő gyermeke vagyok, adoptált, elfogadott engem, mind életemben, mind halálomban az Övé vagyok! A legreménytelenebb helyzetben is bátran mondhatom: Föl vagyok véve Isten örök tervébe, gondolatába. Ő az én Uram, Atyám, jót akar velem, rábízhatom a sorsomat. Ha nem azt tenné is, amit várok és remélek, akkor is tele van a sorsom - akár szenvedésen és nyomorúságon át is - az Ő féltő szeretetével kegyelmével!
Bizonyság reá ennek a három történetbeli embernek a sorsa: ímé, Urunk nem az égő, tüzes kemencétől őrizte meg őket, hanem az égő tüzes kemencében őrizte meg őket! Mert ott is velük volt egy titokzatos negyedik. Ki más lett volna ez, mint az a Valaki, aki megígérte: ahol ketten-hárman összegyűlnek... És ahol Krisztus jelen van, ott a halál, sőt a pokol tüze is elveszíti hatalmát. - És a három jóbarát hitének a legnagyobb győzelme nem is az volt, hogy végül ép idegrendszerrel, ép bőrrel, ésszel és lélekkel kerültek ki a tűzből, hanem az, hogy a pogány király is megrendült és térdre kényszerült az ő Istenük hatalma előtt! Hárman hittek rendületlenül, és egy király jutott jobb belátásra. A te hited nemcsak a te lelkednek Istennel való négyszemközti magánügye, hanem az én hitemmel, meg a többi keresztyének hitével együtt a Mennyei Király földi bázisa, stratégiai támpontja, ahonnét Ő maga fejti ki a maga lelki hadmozdulatait e világban a célból, hogy végül minden térd meghajoljon Őelőtte és minden nyelv vallja, hogy Úr a Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére! Ezért olyan döntő jelentőségű egy gyülekezet hite, az, hogy igazán tudjunk hinni! És így hinni nem tudni kell, hanem hinni: szabad! Néked is szabad!
Mondd hát velem együtt:
Bízom hozzád erős hittel,
Hogy te mindent megcselekszel,
Amit szent igédben ígérsz:
Hogy kegyelmesen hozzám térsz,
És megbocsátván bűneimet,
Megadod örök életemet.
(231. ének 2. vers)
Dátum: 1956. november 26.