Olyan Ige ez, amit nem is kellene magyarázni, hanem nagyon-nagyon mélyen belevésni a szívünkbe, hogy mindig figyelmeztessen, állandóan irányítson és fegyelmezzen bennünket. És olyan Ige ez, amit nem is nagyon lehet magyarázni, hiszen a keresztény ember életének egész területére vonatkozik. Mindenféle viszonyulásunkban, mindenféle helyzetünkben, egyházban - egyházon kívül, családban - családon kívül, hétköznapi munkában és azon kívül egyaránt érvényes az, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljük magunkat. Ki tudná a mindennapi életnek azt a rengeteg apró jelenetét részletezni, amiben gyakorlativá kell válnia ez Ige parancsának? - Nem is magyarázni szeretném most ezt az Igét, még csak nem is megkérdőjelezni vele a viselkedésünket, hogy ebben vagy abban a helyzetben igazán evangéliumhoz méltó volt-e, hanem egészen egyszerűen hangoztatni, továbbmondani, utánamondani Istennek. Elmondani ugyanazt, amit maga Isten mondott Pál apostol írásán át, azzal az imádságos óhajtással, hogy bár Isten tulajdon szava lenne most hozzánk: “A Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat!”
Ennek az isteni üzenetnek a továbbadására pedig most, ádvent első vasárnapján egy konkrét esemény késztet. Amint bizonyára mindnyájan örömmel tapasztaljátok, templomunk fűtve van. Tíz esztendő óta ma újra először. Már az is nagy hálára kötelez, hogy egyházunk Ura ezt újra megengedte nekünk. De még örvendezőbb hálára buzdít az a mód, ahogyan Jézus Urunk az Ő Szentlelke által idáig eljuttatott bennünket! Hadd mondjam el röviden. Hosszas, beható tanácskozások után a presbitérium végre pár hónappal ezelőtt elhatározta, hogy a háborús-sérült templomi fűtőberendezést helyrehozatja, hogy ilyen módon a gyülekezet számára az igehirdetés zavartalan hallgatását a téli hidegben is biztosítsa. Ezt a határozatot annak idején közöltük is a gyülekezettel itt a templomban. Kérésünkre meg is indult az adakozás. A munkálatok közben derült ki, hogy még sokkal nagyobb a kár, mint eredetileg gondoltuk, még sokkal nagyobb a költség, mint amit már nagy-nagy nehezen előirányoztunk reá. Mitévők legyünk? Abbahagyjuk-e az egészet, vagy folytassuk tovább? Lehet-e még nagyobb terhet rakni a templomba járó gyülekezetre, mint amit már eddig is visel? Vállalhatunk-e olyan költségeket, amikre semmi reális fedezetünk nincsen? Belemehetünk-e újabb terhek vállalásába akkor, amikor a legelemibb anyagi kötelezettségeknek is elkésve és alig-alig tudunk eleget tenni? Ezek voltak azok a kérdések, amikkel két héttel ezelőtt szombaton este a késő éjszakai órákig vívódtunk egy presbiteri összejövetelen.
Végül abban állapodtunk meg, hogy a másnap délelőtt tartandó presbiteri gyűlésig még ki-ki személyesen imádságban tovább tusakodik és keresi Isten akaratát. Másnap délelőtt a presbiteri gyűlésen voltak, akik elmondták, hogy fél éjszakán át könyörögtek, kérték Istent, adjon valami jelt, adjon bizonyosságot. És Isten megadta a kért jelet: a fölszólalásokat úgy telítette meg az Ő Lelke erejével, hogy azok egyre határozottabb bizonyságtételekké váltak, a bizonyságtételek nyomán egyre jobban megerősödött bennünk a meggyőződés, hogy nemcsak a templomfűtésnek, de minden más anyagi terhünknek is van egy láthatatlan, de biztos fedezete: maga Jézus Krisztus személye. Lassan az egész kazán-ügy szinte el is törpült egy sokkal nagyobb kérdés mellett, hogy ti. merünk-e Jézus Krisztusra építeni, merünk-e az ő hatalmával számolni? Merjük-e teljesen hinni, hogy ebben a gyülekezetben Ő akar valamit cselekedni, valami újat kezdeni, nemcsak fűtött templomot, hanem a látható és láthatatlan templomnak minden hibáját, fogyatkozását kipótolni? Az ő mindenre elégséges gazdagságából bőven adni, az egész gyülekezet életét együttesen és mindnyájunk egyéni életét külön-külön megmozdítani, továbblendíteni. Az egész kazán-ügy végül nem volt egyéb, mint az a lépcső, amelyen át Jézus hívására kiléptünk a hajóból a vízre, mint Péter annak idején, - tehát kiléptünk az emberi biztosítékokból, abból a görcsös erőlködésből, amellyel mi magunk akarjuk megalapozni magunknak mindazt, amire szükségünk van. Merész hitbeli döntéssel rátettük gyülekezetünk és saját magunk életét arra a tényre, hogy hatalmas és kegyelmes Istenünk van, akinek az erejével lehet a vizeken is járni. Elhittük azt, hogy Jézusra szegezett tekintettel és Néki való engedelmességgel a lehetetlen is lehetővé válik. Tehát olyan útra léptünk, amelyen ha nem hitben járunk, okvetlenül elmerülünk, belemerülünk az adósságok tengerébe és lelki csődjeink hullámaiba! Itt most már csak hitben lehet, de hitben lehet továbbhaladnunk!
Végül határozathozatal helyett imaközösséggé alakult át a presbiteri gyűlés, öregebb és fiatalabb presbiterek egymás után könyörögtek, hálálkodtak, ujjongtak és dicsőítették Istent. - Úgy éreztük mindnyájan, hogy az egész templomfűtési ügy csak arra való volt, hogy annak révén mintegy meghalljuk Isten sürgető figyelmeztetését, azt, amit alapigénk így foglal össze: “Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat”. És most mindezt nem azért mondtam el, hogy segítsetek, adakozzatok, hozzatok újabb áldozatokat. Sokkal nagyobbról van itt szó: azért, hogy az az áldás és az a hívás, amit a presbitériumban kaptunk, szétsugározzék onnan az egész gyülekezetbe.
Alapigénk is azt mondja: “Álljatok meg egy lélekben, egy érzéssel viaskodván az evangélium hitéért.” Tehát lépjünk rá mindnyájan, együtt a hitnek erre az útjára! Ha mi mindnyájan a Krisztus evangéliumához méltó módon gazdálkodunk például a saját pénzükkel, akkor gyülekezetünk minden megoldandó feladatához lenne mindig elég fedezet. Isten u.i. nálunk tette le azt a pénzt, amivel Ő akar gazdálkodni, amiből Ő akarja a templomot fűteni, az egyház kiadásait fedezni, a szegényeket gondozni, embereken segíteni! Ha ezt a pénzt nem adjuk oda Néki, hanem másra költjük el, nincs rajta áldás. Ez a pénz, ha magunknak tartjuk meg, sohasem segít rajtunk, és viszont: ha odaadjuk az Úrnak, sohasem hiányzik nekünk. Isten szavának engedelmeskedő emberek ezt a pénzösszeget általában a Biblia útmutatása szerint minden hónapban a havi bevételük tíz százalékában látják. Hitben tudják vállalni azt, hogy ez a tized az Úré! És csodálatos módon tapasztalják meg mindig újra, hogy a megmaradó 9/10 mindig több, mint amennyi a tíz tized lenne. A 9/10 plusz az Úr hatalma, segítsége több és jobban elegendő, mint a 10/10, tehát az egész nekem megmaradó összeg az Úr nélkül! Régi evangéliumi igazság ez. Nos, merjünk hát rálépni erre az útra, merjük hitben vállalni, hogy pénzünk egy bizonyos hányada annyira az Úré, hogy azt egészen le is merjük tenni az Ő asztalára. Azzal Ő akar valamit cselekedni, azzal tehát nem mi gazdálkodunk, nem mi rendelkezünk, nem mi szabjuk meg, mire fordíttassék, nem mi adjuk valami jótékony célra, hanem egészen beletesszük az Úr kezébe. Érzitek: nem arról van már szó, hogy adakozzatok a templomfűtésre, vagy más egyházi célra, hanem arról, hogy általában minden anyagi problémánkat, pénzgazdálkodásunkat a Krisztus evangéliumához méltó módon intézzünk, Krisztusra néző hittel oldjuk meg!
Azután: ha mi igazán Krisztus evangéliumához méltó módon vennénk részt az istentiszteleten, akkor nem maradnának ezek a székek itt üresen! Mert nézzétek csak: nagyon szép dolog az, hogy valaki vasárnapról vasárnapra eljár ide a templomba, szereti hallgatni az igehirdetést, úgy érzi, sokat ér a számára, el nem mulasztaná egyetlen alkalommal sem. Nagyon szép és jó dolog ez! De az már nem a Krisztus evangéliumához méltó, hogy ha találtál valamit, ami neked jó, sőt a legfőbb jó, azt csak magad élvezgeted és nem teszel meg minden tőled telhetőt azért, hogy mások is, minél többen részesülhessenek ugyanabban a jóban! Nincs abban valami önzés, hogy én ugyan jóllakom azzal a lelki táplálékkal, amit itt kapok, de hogy mások: ismerőseim, szomszédaim éhen maradnak, azzal nem törődöm?! Itt mi összegyűlünk 300-400-an és a mi gyülekezetünknek tízszer ennyi tagja van. Ha mi egy kicsit is a Krisztus evangéliumához méltó módon viselnénk magunkat a gyülekezetben, vasárnaponként két vagy három istentiszteletet kellene tartanunk, hogy mindenki beférjen, aki el akar jönni. Megtalálni egy forrást, ahol az örök élet vizét lehet meríteni és nem szólni róla másoknak: méltó ez a Krisztus evangéliumához? Ahhoz az evangéliumhoz, amelyiknek a nyitánya így kezdődött Betlehemben:" Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen" -, és amelyiknek utolsó parancsa így hangzott el az Olajfák hegyén: “Tegyetek tanítványokká minden népeket”. Isten többet vár tőlünk, mint hogy te magad eljöjj az istentiszteletre, rajtad keresi azokat is, akik nincsenek itt. Nemcsak olyan pénzt bízott reád, amivel Néki tartozol, hanem olyan emberi értékeket is, akiket tőled kér számon. Nem egyházpropagandáról van szó, hanem arról, hogy hisszük-e, hogy a Krisztus evangéliuma valóban üdvözítő, életet boldoggá tevő isteni erő, és hisszük-e, hogy más embereknek is, nemcsak nekünk, erre van szükségük?
Azután végül, ha a Krisztus evangéliumához méltón viselnénk magunkat kint a világban, több becsülete, vonzóereje és hitele lenne ennek az evangéliumnak a világ előtt! Az a szó az Igénkben, hogy “viselkedjetek”, a Biblia eredeti nyelvén pontosabban azt jelenti, hogy “polgárkodjatok”. Így lehetne körülírva lefordítani: a Krisztus evangéliumához méltón gyakoroljátok a világon mennyei polgárjogotokat. Tehát itt nem is a te egyéni üdvösségedről van szó, nem arról, hogy üdvözülsz-e vagy elkárhozol, hanem az Isten országáról. Azt ne érje szidalom a te méltatlan viselkedésed miatt. A te keresztyénséged nem a te magánügyed, hanem amilyen te vagy, olyannak látja a világ a keresztyénséget. A világban pedig nem számít semmit sem az, hogy te imádkozol, templomba jársz, Bibliát olvasol, áhítattal fordulsz Isten felé - hanem egyedül és kizárólag csak az számít, hogy miképpen viselkedel! Érdekes, hogy a világnak a kereszténységgel és vallással szemben való viselkedése által tanít meg Isten bennünket arra, hogy mi az igazi istentisztelet. Mi azt nevezzük istentiszteletnek, amit itt most is gyakorolunk, azt a vasárnapi délelőtti egy órát a templomban. Pedig az istentisztelet java része ezután kezdődik. Sőt az, ami itt van a templomban, az inkább embertisztelet, ti. Isten tiszteli meg az embert azzal, hogy leereszkedik közénk az Ő Igéjében és a sákramentumokban, és csak azután jön az istentisztelet. A mi istentiszteletünk ott kezdődik, amikor engedelmes cselekedetben válaszolunk Istennek arra a kegyelmes közénk ereszkedésére, tehát amikor a Krisztus evangéliumához méltó módon viseljük magunkat. Ne úgy lássuk a dolgot, hogy benne élünk egy csúf világban, ahol sajnos dolgozni kell, de alig várjuk, hogy letehessük a szerszámot és mehessünk a gyülekezetbe, a világból belemenekülhetünk a templomba, ahova nem ér el a hétköznapok nyűge. Ott jó helyen vagyunk, de sajnos onnan újra ki kell menni a világba. Ne így lássuk ezt! Hanem: amit Isten itt mond, azt azért mondja, hogy megéljed ezt az Igét az evangéliumhoz méltó viselkedésben!
A Krisztus evangéliuma hallgatásának, az úrvacsorázásnak elkötelezése is van, nemcsak ígérete. Ha hiszel a Krisztusban és élsz az Ő megtöretett teste és kiontott vére áldásával, akkor vagy nem gyűlölködhetsz, vagy hagyd abba az úrvacsorázást! Vagy alárendeled magadat minden vonatkozásában Krisztus akaratának és irányításának, vagy inkább végy tőle búcsút minél előbb! - Krisztus evangéliumához méltóan, tehát az evangéliumból következően viselkedni azt jelenti, hogy minden helyzetében az életemnek komolyan megkérdezem, mi következik most abból, hogy olyan Istenem van, aki a bűneimet megbocsátja, aki gyermekévé és Szent Fia örökösévé fogad, akié az ország, a hatalom és a dicsőség?!
Ádvent első vasárnapja van. Ádvent a Krisztus várásának az ideje. Várjuk hát Krisztust azzal a hittel, hogy Ő akar valamit cselekedni általunk itt a gyülekezetben. Valami nagyot, szépet, jót, áldottat. Várjuk úgy, ahogyan Pál apostol írja alapigénkben: egy érzéssel viaskodván az evangélium hitéért. A több hitért viaskodni kell! Onnan látszik, hogy Te hiszel-e igazán, hogy ha nagyon szeretnél jobban, tisztábban, engedelmesebben hinni! Úgy hinni, hogy képes légy a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedni.
Ámen
Dátum: 1954. november 28.