Miatyánk

A Miatyánknak ez az utolsó kérése tulajdonképpen az előtte levő kérésnek a folytatása, szinte fokozása. “És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól” - tudniillik azt a fokozati különbséget fejezi ki, ami a megkísértés és a kísértésbe esés között van. A megkísértés még nem bukás, a kísértésbe esés már igen. A megkísértés azt jelenti, hogy az ellenség tolvaj módjára ott settenkedik a szívünk körül, keresve a gyenge pontot, ahol betörhet. A kísértésbe esés pedig azt jelenti, hogy annak a tolvajnak már sikerült behatolnia a házba, megkezdődött a küzdelem, és most az a kérdés, ki marad felül, ki lesz a győztes. Ki tudom-e még űzni, vagy elfoglalja a bensőmet, megkötöz, és uralomra jut felettem? Ezért tanít Jézus így imádkozni: “ne vígy minket kísértetbe”, de ha már beleestünk abba, ha már viaskodunk vele, ha már megkezdte az a kísértő a maga gonosz munkálkodását bennünk, akkor sem vagyunk még elveszve, akkor is van még menedék, segítség, egy nagy S.O.S. jeladás, segélykiáltás: “szabadíts meg minket a gonosztól”!

Mi az a gonosz, amiről itt Jézus beszél? Az előbbi kéréssel kapcsolatban is szó volt már róla, akkor azt mondtam: a Sátán nem kísértet, hanem kísértő. Olyan misztikus hatalom, aki folyton a nyomunkban jár, kísér mindenüvé. Ide a templomba is. Itt Jézus most mintegy leleplezi az arcát, amikor azt mondja róla, hogy gonosz. Nem gonoszságról van szó, hanem a gonoszról. Ez a név kifejezi a lényegét a kísértőnek. Gonosz, rossz, romboló, halálos hatalmasság. Tökéletes ellentéte a jónak. Semmi jó nincsen benne. Még ha jóval kecsegtet is, rossz. Radikálisan rossz, sem nem tud, sem nem akar mást, csak rosszat, kárt. A legmélyebbre süllyedt emberben is van még valami, ami fogékony a jóra, itt semmi. Jó tudni, hogy a kísértések egész világa mögött ez a gonosz áll. Minden kísértésben ez a gonosz működik. Az emberi élet minden rosszában benne van a keze. És Jézus mintegy figyelmeztet: Vigyázzatok, ilyen hatalommal van dolgotok! Könyörögjetek segítségért, mert a magatok erejéből nem tudtok ellenállni neki.

De honnan van ez a gonosz a világban? Ez lehet érdekes kérdés, de elméleti kérdés. A Biblia pedig sohasem fejteget spekulatív problémákat a gonosz eredetével kapcsolatban sem, hanem egyszerűen figyelmeztet, hogy van, mégpedig itt van, betört a földi világba. Amikor valakit komoly veszedelem fenyeget, akkor az ember nem filozofál, hanem cselekszik, védekezik. Ha egy gyilkos szándékú tolvaj betört a lakásomba, akkor nem elmélkedem azon, hogy honnan jött, hol született, hány kilót nyom, milyen a vérsejt összetétele, milyen iskolát végzett, hanem számolok a veszéllyel és megteszek mindent, ami rajtam áll, hogy védjem magam. Így beszél Jézus a gonoszról, mint fenyegető hatalomról. Sőt nem is a gonoszról beszél tulajdonképpen, hanem a tőle való megszabadulás lehetőségéről. Nem magyarázgatja, ki és miféle hatalom az a gonosz, hanem azt mondja: így kiáltsatok: “Mi Atyánk... szabadíts meg minket a gonosztól”! Emberlétünk, különösen keresztyén létünk a gonosz támadásaitól szakadatlanul fenyegetett lét. Valaki egyszer olyan szépen mondta ezt: a világosság és sötétség hatalma úgy lebeg a fejünk felett, mint két óriási mágnes, állandóan vonzanak bennünket. Soha nem vagyunk egyedül ezen a világon, mindig körül vagyunk véve ennek a kétféle hatalomnak az alakjaival, mindkettő harcol értünk, birtokba akar venni bennünket. Valahányszor egy emberi szívben aggodalmaskodó, keserű vagy szenvedélyes gondolatok támadnak, és az ember ezeket a gondolatokat növekedni hagyja, bizonyos lehet abban, hogy a sötétség hatalmai vonzzák és megpróbálják lefoglalni a szívét, s onnan kiindulva a nyelvét, a kezeit, minden tagját, hogy minél jobban felhasználhassák a maguk szolgálatára. Két világ követei tartanak igényt ránk, és minden attól függ, melyiknek adjuk át magunkat, tehát hogy a világosság vagy a sötétség szelleme foglalja-e el szívünket. Vagy győzünk, vagy legyőzöttekké válunk.

E gonosz hatalom támadásának a titka éppen abban van, hogy támadhatók vagyunk. Fogékonyak vagyunk, az ellenség hídfőállásai, támaszpontjai bennünk vannak, a szívünkben, a vérünkben, a vágyainkban, a lelkünk mélységeiben. Jézus egyszer ezt mondta önmagáról: “Jön a világ fejedelme (tudniillik az a bizonyos gonosz): és én bennem nincsen semmije!” (Jn 14,30) Jézusban nem talált ilyen támaszpontot, Jézus lelkében, szívében nem volt a gonosz hatalomnak bázisa, kapaszkodója. De bennünk ott van az a bizonyos óemberünk, a megromlott természetünk, és ez az óember annak a gonosz hatalomnak a titkos ügynöke, szövetségese, amelyik belülről mintegy jeleket ad az ellenségnek és elárulja neki az egyéniség várának a gyenge pontjait.

Ezt a gonoszt akkor lehet igazán megismerni, ha az ember önmagában keresi, nem önmagán kívül valahol. A saját énje mélyén. Mi magunk vagyunk az a hely, amelyet az a gonosz meg tud szállni, és ahol annak a gonosznak a valósága a saját gonosz indulatainkban, vágyainkban, gondolatainkban, szavainkban és gonosz cselekedeteinkben, tehát a saját gonoszságunkban felismerhető. A legördögibb dolog az ördögöt másutt, másban keresni, meglátni, és nem önmagunkban. Nem úgy beszélni a gonoszról, mint bennünk levő valóságról - már magában véve is gonosz dolog. Csak aki már felismerte a saját bensőjét lefoglaló gonoszt, az önmagában mozgatóerővé vált gonoszt, az tudja igazán, milyen élő realitás a gonosz. Aki már önmagán tapasztalta, hogy mennyire hatalmába tudja venni az a gonosz, mennyire be tudja hálózni, le tudja nyűgözni, meg tudja gyötörni és bénítani, az tud igazán így kiáltani: “szabadíts meg minket a gonosztól”! Ismered-e így ezt a gonoszt?

De most éppen az a nagyszerű, hogy akármilyen hatalom, mégsem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva neki. Ha nem volna szabadulás a gonosz e rettentő hatalmától, nem volna benne a Miatyánkban ez a kérés: “szabadíts meg minket a gonosztól”! És ami a fő: az a Jézus tanított így imádkozni bennünket, Akinek a halála és feltámadása éppen a gonosz hatalom felett való döntő győzelmet jelenti. A Golgotán éppen az történt, hogy az Atya azt a Valakit, Akit a legjobban szeretett, a Fiút, a Szentháromság második személyét, önmaga lényének ezt a drága darabját bevetette a gonosz elleni küzdelembe. Szinte kiszolgáltatta a gonosznak. És az a gonosz ki is töltötte Jézuson minden dühét, szinte ráviharozta haragját, de Jézus mindent eltűrt, hagyta, hagy tombolja ki magát rajta, alázattal elhordozta, és éppen ezzel rontotta meg, törte meg a gonosz hatalmát. Mit lehet tenni azzal, Aki mindent eltűr: szidalmat, gyalázatot, igazságtalanságot, kínzást, megalázást, testi-lelki gyötrést, még a halált is? Ez a Jézusban megtestesült isteni szeretet mindent eltűrt. És éppen ez által győzött! Az abszolút jó kerül szembe az abszolút gonosszal, és a gonosz megtört a jón. Ebbe a győzelembe kapaszkodunk bele, mint a fuldokló a mentőövbe, amikor így imádkozunk: “szabadíts meg minket a gonosztól”! Ezzel a kéréssel mintegy átöleljük a keresztet, a gonosz feletti győzelem örök jelét. In hoc signo vinces - hangzik felénk is a biztatás: e jelben győzni fogsz.

Ahogyan az ige mondja egy helyen: “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (Jn 8,36) Persze nem olyan értelemben, hogy most már semmi közünk nem lesz többé a gonosz hatalmához, sőt, amíg élünk, itt a földön sohasem kerülünk ki e hatalom befolyási szférájából. Mindig újra támad a sötétség hatalma, de ne feledjük, hogy ez már számunkra legyőzött ellenség! Jézus már győzött. Vágjad csak nyugodtan a szemébe annak a gonosznak, amit a legkevésbé szeret hallani: Megvert ellenség vagy, legyőzött hatalom vagy, nem félek tőled! Ezért mondhatja Jakab apostol a levelében: “álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek”. (Jak 4,7) Csak ragaszkodj ahhoz, hogy te Jézus által már megváltott ember vagy, Őhozzá tartozol, a győztes félhez, és meg fogod tapasztalni, hogy igenis, van szabadulás a gonosztól.

A Miatyánknak ez a kérése is, mint mindegyik, többes szám első személyben van. Jézus tehát ebbe a kérésünkbe is beleöleli az egész teremtett világért való könyörgést. Éppen az az ember, aki már ismeri Jézus győzelmét a gonosz felett, képtelen közönyösen nézni a világ bármilyen nyomorúságát, baját, kínját, mint akinek semmi köze hozzá. Hanem éppen a gonosz látása könyörgésre készteti: Uram, szabadíts meg minket, embereket a gonosztól! A világban levő gonoszság láttán nem panaszkodni és keseregni kell, hanem segítséget kérni ellene onnan, ahol a szabadulás készen van a számára. Aki Jézust úgy ismerte meg, mint Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18), tehát a gonosz felett is, az nem alkudhat meg többé e világnak semmiféle bajával: szegénységgel, betegséggel, könnyel, fájdalommal, igazságtalansággal, háborúval. Nem törődhet bele abba, hogy mindez elkerülhetetlen végzet, hanem tudja, hogy e világ nyomorúságával szemben egyet mindenképpen tehet, könyöröghet: “Szabadíts meg minket a gonosztól”!

Aki egyszer Jézus szabadító kegyelmét megízlelte a maga életében, nem tud többé szabadulni attól, hogy éhezi és szomjúhozza a jobbat, azt, amit Isten az egész teremtett világnak is megígért: a végső győzelmet. Azt az új eget és új földet, amelyben Isten igazsága lakozik majd, tehát a gonosz teljes és végérvényes kiiktatását. A megváltásnak ezért a végső kiteljesedéséért is tanít Jézus a Miatyánk utolsó kérésében könyörögni, kiáltani. És gondolj mindig arra, amikor így kiszélesíted ezt a könyörgést az egész embervilágért, hogy nem egyedül imádkozol így, hanem Jézus sok-sok millió követője ott áll veled együtt Isten előtt és kéri ugyanazt naponként, amit te, hogy szabadítsa meg az Úr ezt a világot a gonosztól.

Végül ez a nagyszerű imádság, imádásba megy át: “Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké”. Itt érkezik el az imádkozó ember arra a csúcsra, ahol már csak az Isten nagyságát, hatalmát, dicsőségét szemléli a lélek. Mindent, amit ebben az imádságban kértünk, arra való tekintettel kérhetjük teljes bizonyossággal, mert Istené az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Amikor valaki ennyire igazán Istennek adja át az életét, akkor mindig megerősödik abban a bizonyosságban, hogy Jézus valóban él benne, mert tapasztalja, hogy íme munkálkodik általa. Azok a szavak, amiket mond, azok a hatások, amik belőle áradnak, azok az eredmények, amiket szolgálatával elér, nem telnek ki belőle, itt más valaki működik benne és általa: maga az élő Isten. Ez a legboldogabb megbizonyosodás Isten élő valóságáról. Tehát az, hogy érzem, hogy felhasznál az Isten, áldássá teszi az életemet mások számára. Bár ilyen rendíthetetlen bizonyosságban tudnánk tovább élni egész keresztyén életünket, hogy a mi Megváltónk láthatatlanul bár, de megtapasztalhatóan él.

Ez az egész befejező rész tulajdonképpen csak kiszélesítése az “ámen” szónak. Az “ámen” - ami eredetileg azt jelenti, hogy bizonnyal, igazán, úgy van -, nem olyan valami, mint a pont a mondat végén, hanem maga is hitvallás. Nem az embereknek mondjuk, jeléül annak, hogy most már vége az imádságnak, hanem Istennek, mintha azt mondanánk, hogy hiszek az ígéretében, hiszek a hűségében, hiszek az imádságom meghallgatásában. Ha igazán hittel mondja valaki, hogy “ámen”, másként áll föl az imából, mint ahogyan kezdte. Megváltozott közben valami. Béke és nyugalom száll a szívébe. Talán félelmek, aggodalmak között kezdte, de minél jobban tudatosult, hogy mennyei Atyjával beszél, annál jobban megnyugszik. És mire a végére ér és “ámen”-t mond, tudja, hogy ott minden kérése, imádsága a legfőbb szeretet-hatalom előtt van. Talán még nem látja az eredményt, talán még várnia kell, talán egészen másként jön a meghallgatás, mint remélte, de egy bizonyos: meghallgatta az Isten. Ezt a hitbeli bizonyosságot fejezi ki ez a szó: “ámen”. Erről tegyünk most együtt is bizonyságot:

Aki kérésében haboz,
Az tőled üres választ hoz,
De mi, Krisztus érdeméből
Nyugodt szívvel lévén erről,
Hogy megadsz, valamit kértünk,
Kérésünkhöz ámen-t kötünk.

(483. ének 18. vers)

Ámen

Dátum: 1969. június 29.

Hadd hívjam fel a figyelmeteket rögtön az elején arra, hogy a Miatyánknak ez a kérése is egy hangsúlyozott “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, tehát így: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe”. (Mt 6,12-13a) Azt jelenti ez, hogy ha eljutott valaki a bűnbocsánat kegyelmére és elfogadására, ezzel még nem intéződött el számára egyszer s mindenkorra a bűn kérdése. A veszély még tovább tart, mert egész életén át állandóan körülveszi egy titokzatos vonzásnak az ereje, az, amit így nevezünk: kísértés. Sőt, éppen a bűnbocsánatot nyert ember tudja igazán, milyen valóság a kísértés hatalma. Mert a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy most már minden rendben van, folytathatom ott, ahol abbahagytam, hanem a bűnbocsánat által Isten éppen a mélységből emelt fel. Újra felvette velem a kapcsolatot, rásegített Jézus követésének az útjára, és éppen a bűnbocsánat által arra figyelmeztet, hogy erről az útról most már ne térjek le többé. Aki úgy gondolja, hogy a mindig újra megismétlődő bűneire majd mindig újra kéri a bűnbocsánatot, az könnyelműen visszaél az Isten kegyelmével. A bűnbocsánattal Isten nem azért tisztítja meg az életünket, hogy legyen újra mit bepiszkolni. Jézus Mária Magdalénának nemcsak azt mondja, hogy: “Én sem kárhoztatlak”, tehát felmentelek a bűneid alól, hanem az is, hogy: “eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11)

Éppen itt van a probléma. Az ember, még ha elhatározza is, hogy többé nem akar vétkezni, mindig újra azon veszi észre magát, hogy megint elbotlott valamiben. Ugye ti is érzitek, hogy az úrvacsorai harmadik kérdésre: “Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy a kegyelemért, a bűnbocsánatért hálaadással egész életeteket az Úrnak kívánjátok szentelni, és Szentlelke segítségével a bűnnel harcba szálltok, s az Ő dicsőségére akartok élni?” - milyen meggondolatlanul, vagy talán éppen borzongva mondjuk rá a feleletet: “Ígérem, és fogadom!”, mert szinte már előre tudjuk, hogy a sok szép ígéretünkből és fogadkozásunkból milyen nyomorúságosan kevés valósul meg azután.

Nincsen segítség, győzelem, előrehaladás? Bizonyára van. És éppen erre irányul napi imádságunknak ez a most soron levő szakasza. Azért fűzi hozzá Jézus a bűnbocsánatért való kéréshez annak mintegy folytatásaképpen, hogy “Ne vígy minket kísértetbe”! Ezzel Jézus maga figyelmeztet azokra a veszedelmekre, amelyek az Őt követni akaró embert körülveszik. Rengeteg formájú, ezerarcú kísértések között vezet a keresztyén élet útja. És e sokféle kísértés mögött egy rettentő hatalom áll: a kísértő. Érdekes, hogy Luther Márton, ez az igazán nagy tudású és erős hitű ember mennyire komolyan számolt a kísértő valóságával. Úgy látta ezt a világot, mint amely tele van ördögökkel, és állítólag egyszer a maga drasztikus módján a tintatartót is hozzávágta. Ma is mutogatják a turistáknak a wartburgi várban, a Luther-szobában a tintafoltos falat.

A modern ember erre egy kicsit megcsóválja a fejét, és azt gondolja magában: igen, ettől a középkori babonától még egy Luther Márton sem tudott megszabadulni. A mai felvilágosult gondolkodásban és a világ mélységeit és magasságait átvilágító szemléletben már nincs helye az ilyen kísérteties szellemalakoknak. De vajon tényleg igaz-e, hogy amit Luther látott, és amit mi már nem látunk, vagy elfelejtettünk látni, az nem is létezik? Jézus mindenesetre úgy beszélt róla, mint személyes hatalomról, mint az egyetlen igazán komoly ellenségről. Mindenesetre én nagyon is elhiszem, mert a magam bőrén és körülöttem a világban mindig tapasztalatból tudom, amit így mondott róla Jézus: “Vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (1Pt 5,8) És abból is éppen ennek a sátáni hatalomnak a taktikáját érzem, hogy sikerült elhitetnie a modern emberekkel, hogy nem is létezik, hogy csak afféle középkori rémmese képzelt alakja lópatával és hosszú farokkal.

Nem is az a lényeg, hogy milyen a Sátán és a serege, hanem az, hogy van. Van egy titokzatos szellemi hatalmi központ, ahonnan meg-megújuló támadások érik éppen a Jézust követni akaró embert. Nem kísértet a Sátán, hanem kísértő. Olyan misztikus hatalom, aki folyton a nyomunkban jár. Ahogyan a magyar szó olyan szemléletesen mondja: kísért, nyomon kísér mindenüvé. Nemcsak az élet hiúságainak, e világ gyönyöreinek a tarka vásárába, hanem ide a templomba is, meg az imádkozó szoba belső csendjébe is. Életünk legszentebb és legtisztább alkalmaiba is kísér, mint fényben az árnyék, és éppen olyan nehéz megfogni, mint az árnyékot a falon.

Az is hozzátartozik a természetéhez, hogy sohasem felismerhető formában jön. Inkognitóban. Például rögtön a Biblia legelső lapjain, Ádám-Éva szimbolikus történetében nem azt mondja az embernek: Nosza, rajta, lázadjatok fel Isten ellen, ne vegyétek komolyan Isten parancsait! -, hanem valami kívánatos, gyönyörű lehetőséget kínál nekik: olyanná lenni, mint az Isten. És az áldozat gyanútlanul beleharap a tiltott gyümölcsbe. A kísértésnek éppen az a veszedelme, hogy szép, kívánatos és megtévesztő színeivel eltakarja azt, aki mögötte van: a kísértőt. Nem ilyen drasztikusan tárja elő a kísértés: Eredj, lopjál nyugodtan, nem veszik észre, mások is ezt teszik. Ó, nem. Így könnyen felismerhető lenne ördögi eredete, hanem talán így: Nézd, milyen igazságtalanság az, hogy másnak van, neked meg nincs, eredj, szolgáltass igazságot magadnak! - És az áldozat észre sem veszi a szálaknak azt a finom hálóját, amibe belegabalyodik, csak akkor, amikor már késő. Nem azt mondja: Légy hűtlen Istenhez, függetlenítsd magadat Tőle! - így az áldozat visszariadna, mert rögtön észrevenné mögötte az ördögöt -, hanem úgy, hogy ráirányítja a figyelmedet egy hívő testvéredre, észreveteti veled annak hitbeli fogyatékosságait, megbotránkoztat annak emberi gyarlóságain, és ilyen gondolatokat támaszt benned, hogy: Lám, ha ilyen keveset ér a hit, érdemes-e akkor hinni? És szinte észrevétlenül rendül meg a hited. Az a bizonyos kísértő nagyon jól ért a kísértés csomagolásához, sohasem írja rá a címkét: “Made in pokol”, hanem mindig valami elegáns formában tárja a jóhiszemű ember elé. Például ráírja: "önbizalom" - azután kiderül, hogy gőg van benne; vagy: "igazságosság", pedig valójában szeretetlenség és részvétlenség van benne; vagy: "takarékosság", ami pedig talán éppen kapzsiságot leplez; vagy: "meggondoltság", ami nagyon helyes és szükséges, de igazában gyávaságot takar; vagy: "becsületesség", pedig mögötte vaskos önigazultság, öntetszelgés lapul.

Rettentő agyafúrt hatalom ez a bizonyos kísértő. Úgy nem lehet védekezni ellene, ahogyan Odisszeusz, a görög eposz hőse akart elhajózni a szirének szigete mellett, hogy tudniillik betömte a hajósok fülét viasszal, magát pedig odakötöztette a hajó árbocához, hogy a csábító ének meg ne ejtse őket. Hiába dugja be az ember a fülét, hiába zárkózik akár kolostorba, mert a szívünk legmélyéről szólít meg, érzéseink, vágyaink, ösztöneink mögé bújva alkuba bocsátkozik velünk. Sőt, talán éppen a csendben, az elzárkózásban, a magányban úgy halljuk a hangját, mint a saját legbelsőbb énünkét. Hallatlanul finom pszichológiával így mondja ezt a Biblia: “Mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága” (Jak 1,14).

Azután nemcsak belülről, hanem kívülről is támad, meglep az életkörülmények által. Életünk mindenféle helyzete és alkalma mögött ott lapul a kísértő. Minden ezen a világon kísértéssé válhat a számunkra. A balsorsban, a bajban, a boldogtalanságban, az élet tragikus helyzeteiben az a kísértés, hogy elhomályosul a kegyelem, kérdéssé válik az Isten jósága, mintha valaki gúnyosan kérdezné: ezt jelenti az isteni gondviselés, hát csak ennyit ér a könyörgő imádság? Megfordítva: a jómódban, boldogságban, sikerekben gazdag életben is épp úgy ott van a kísértés, hogy az ember beképzeltté váljék és elhiggye: meg is érdemelte a szerencséjét. És tele lehet kísértéssel maga a levegő, amit beszívunk, az atmoszféra, amiben élünk. Van úgy, hogy az erkölcsi lazaság, a szexuális tisztátalanság romlott levegője fojtogat, egész társadalmakat fertőz meg. Ezeket a kísértéseket az ember szinte észrevétlenül szívja magába, állandóan ki van téve a lassú beszűrődésnek, szennyeződésnek a puszta tény által, hogy él.

Így kísért az a kísértő belül, kívül, körös-körül mindig, ezerféle módon, millió változatban, de mindig egyetlen cél érdekében. A cél pedig az, hogy megszakítsa az embernek az Istennel való kapcsolatát, kihúzza a kezünket Isten kezéből, letérítsen arról a bizonyos keskeny útról, amely az életre visz. Világos tehát, hogy éppen a hívő ember problémája a kísértés. Aki nincs kapcsolatban Istennel, azt nem kell megpróbálni elszakítani tőle, annak nincsenek a kísértéssel küzdelmei. Ezért adta Jézus a szánkba és a szívünkbe éppen nekünk, az Őt követni akaróknak ezt az imádságot: “ne vígy minket kísértetbe”! Itt egy olyan lélek kiált segítségért, aki érzi az üldöző ellenség leheletét maga körül. Benne van ebben a kérésben az is, hogy Isten a kísértő felett is Úr. Tőled nem fél a kísértő, de van, akitől fél. A Biblia egyenesen így mondja: retteg. Aki elől jajongva menekül, akivel szemben tehetetlen, aki a Biblia szavai szerint azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa: Jézus. Őt is megkörnyékezte rafinált kísértéseivel a Sátán, de nem tudta megrontani, lázadásra bírni, minden kísérlete megtört rajta, végül a fullánkja is beleszakadt.

Jézus keresztje és nyitott sírja örök jele annak a nagy, döntő győzelemnek, ami elvégeztetett. És Jézus győzelme a kísértések felett több mint egy drámai hős diadala. Ez megváltó győzelem, ami azt jelenti, hogy nemcsak a maga számára szerzett győzelmet, hanem olyan győzelmi alapot teremtett, amelyen állva mi is győzhetünk. Az a valaki, Aki már győzött, ebbe az Ő győzelmébe vonja azokat is, akik hisznek benne. Tehát a kísértések közepette imádkozhatom, Őt hívhatom segítségül, Akitől a kísértő retteg. Az Ő pártjára állhatok, Aki már győzött. Amikor a hívő ember azt kéri: “ne vígy minket kísértetbe”, akkor azért könyörög, hogy tegye Isten hatékonnyá benne Jézus megváltó győzelmét. Azt kérem ezzel, hogy erősítsen meg Isten abban a bizonyos hitben, hogy a kísértő, Jézus halálával és feltámadásával már legyőzött ellenséggé vált. Ne vigyen olyan helyzetbe, ahol erről megfeledkezhetem, ebben kételkedem. Tegye rajtam is foganatossá Jézus halálának szabadító tényét, és ez hadd mutatkozzék meg abban, hogy a kísértésekkel szemben való harcomban Jézus ereje által bátran küzdhessek, és az Ő győzelmében részes lehessek. És akkor az a kísértés, amit a kísértő romlásomra szánt, javamra válik. Ímé, Istentől akart elszakadásra bírni, és még szorosabban Isten oltalmazó karjaiba kergetett. “Ne vígy minket kísértetbe” - ezzel a kéréssel az imádkozó hívő ember a saját erőtlensége tudatában Jézus oltalma alatt keres menedéket és védelmet. Így válik számára áldássá még a kísértés is.

Még valamit befejezésül. A Miatyánknak ezt a kérését is többes szám első személyben mondjuk. Tehát mások helyett is, mint a többit. Ezzel megint, mint egy forró könyörgéssel átöleljük az egész embervilágot, hogy ne engedje bele Isten ezt a földi életet a háború, a pusztítás, az irigység démonainak a kísértésébe. Tisztítsa meg a légkört a gyűlölet, a kapzsiság, a szexuális kéjelgés fertőzött atmoszférájától, tartsa továbbra is oltalma alatt ezt az oly sok bajjal küzdő világot! Igen, ezért is könyörgünk ezzel a kéréssel, mégpedig abban a bizonyos hitben, hogy van győzelem a legfenyegetőbb kísértések felett is. Mert Jézus már győzött! Így kérjük most mind együtt:

És ne vígy a kísértetbe, Mely rajtunk erőt vehetne;
Jól tudod, mely gyarlók vagyunk, Könnyen tántorodik lábunk:
Szabadíts meg a gonosztól, Ki lest hány nekünk akárhol.

Hogyha pedig dicsőséges Néked, s nekünk épületes
A kísértőt ránk bocsátni, Hitünket próbára vonni:
Add nekünk a győzedelmet, Ezzel koronázd hitünket.

483. ének 14-15. vers

Ámen

Dátum: 1969. május 4.

Talán szokatlan, hogy virágvasárnap nem a szokásos jeruzsálemi bevonulási jelenetről beszélek, hanem a Miatyánk sorozatnak a hónap utolsó vasárnapján soron következő részéről. De úgy érzem, mégis kapcsolódik ez a két dolog egymással, mégpedig azon a ponton, ahol arról van szó, hogy Jézus sír Jeruzsálem felett. Mégpedig nemcsak könnyeket hullat, hanem az eredeti szöveg szerint hangosan felzokog. Miért? - kérdezhetné valaki, hiszen most igazán úgy ünnepli Őt a tömeg, mint egy királyt, ahogyan jár is Neki a tiszteletadás. Igen, de Jézus látja, hogy mennyire nem értik meg Őt. Így kesereg sírva: “Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók!” (Lk 19,42) De ennek a városnak, ennek a népnek nem kellett, amit Jézus hozott, amit Jézus akart, amiért Jézus szenvedett és meghalt. Nem kellett az Istennel és embertársával való kiengesztelődés, megbékélés kegyelme. Nem értette meg, hogy ezért jött Jézus. Igen, pontosan ezért, ami ebben a kérésben is kifejezésre jut: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12. vers) Jézus egész megváltó munkájának ez a lényege. Nincs szomorúbb dolog, mint amikor Jézus azt kénytelen mondani valakinek, amit itt Jeruzsálemnek mondott: Nem ismerted meg, nem láttad meg, amire a legnagyobb szükséged lett volna, amiért az életemet áldoztam: az Istennel és emberrel való teljes kiengesztelődés kegyelmét.

De annyira tragikus ennek a kegyelemnek a fel nem ismerése, hogy Jézusnak sírnia kell miatta? Igen, mert Jézus ezzel a legnagyobb veszedelemtől, az ítélettől akar megmenteni bennünket. Ő tudja, mi a kárhozat, mi az ítélet, mi az Isten büntetése a bűn felett, hiszen mindezt végigszenvedte a keresztfán. Ő igazán tudja, hogy nincs nagyobb tragédia, mint ha valaki ezt el nem fogadja. Olyan nagy tragédia ez, hogy Isten Fia sírva fakad miatta. Érzitek már, miért sír Jézus az Őt ünneplő sokaság örömujjongása közepette? Nos, Jézusnak éppen ez a szomorúsága húzza alá nagyon komolyan a Miatyánknak ezt a soron következő kérését, mert az látszik belőle, hogy ha valaki nem tudja igazán őszinte szívvel kérni: “bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk”, annak számára hiába jött e világba és szenvedte el a megváltó halált Jézus. És bizony nem is olyan egyszerű ezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni. Több szempontból is felettébb nehéz.

1) Először azért, mert tapasztalatból tudom, hogy a magunkfajta embernek milyen nehéz eljutni odáig, hogy a saját bűnei bocsánatáért könyörögni tudjon. Emlékszem, sokáig én is meg voltam győződve arról, hogy nemcsak a nevem Joó, hanem alapjában véve és magam is jó ember vagyok. Persze, nem tökéletes, vannak apróbb-nagyobb fogyatékosságaim, hibáim, de ezek nem olyan súlyos bűnök, mint amiket más emberekben láttam meg, és úgy gondoltam, ha minden ember olyan lenne, mint amilyen én vagyok, nem is lenne semmi baj ezen a földön. Míg azután egyszer, életemben először, úgy igazán megálltam lélekben Isten előtt, és nem másokhoz viszonyítva, hanem a szent Isten jelenlétében próbáltam számon venni, néven nevezni azokat a dolgokat az életemben, amikért elmarasztalhat az Isten. Egyre jobban kezdtem rádöbbenni, hogy nem is vagyok olyan jó, mint amilyennek képzelem magamat. Egyre súlyosabban nehezedett rám valami olyan teher, amit azelőtt soha nem éreztem igazán: a bűneim súlya, és egyre jobban roskadtam össze alatta.

Próbálj meg egyszer így szembenézni önmagaddal. Próbálj meg egyszer lélekben igazán a szent Isten elé állni, és egy darab papírra leírni azokat az indulataidat, gondolataidat, vágyaidat, tetteidet, amiket csak te egyedül ismersz magadban, senki más rajtad kívül. Próbáld meg egyszer úgy látni önmagadat, ahogyan az Isten lát téged. Meg fogsz rémülni, hogy mi minden van a mögött a tiszteletreméltó külső mögött, amit mások látnak rajtad.

Figyelemre méltó, hogy Jézus nem így mondja: Bocsásd meg a bűneinket, hanem a mi vétkeinket. A “vétek” szó ma már egy kicsit régiesen hangzik, és nem is fejezi ki az igazi értelmét az eredeti szövegben itt szereplő szónak. Szó szerinti fordításban itt inkább “adósságról” van szó, “tartozásról”, arról, hogy adósa maradtam Istennek és embertársaimnak, nem adtam meg, amivel tartoznék nekik. És tudjátok, mivel “tartozik” az ember Istennek és embernek? Az ige szerint: szeretettel. És ha valaki komolyan veszi, hogy tartozik a szeretettel, akkor mindig adósnak érzi magát. Nemcsak arról van szó, hogy ténylegesen rosszat tettél, hanem arról, hogy hol maradtál adósa valakinek a szeretettel. Nemcsak azokról a sebekről van szó, amiket okoztál, hanem amiket észre sem vettél egy másik ember életében. Arról a segélykiáltásról, amit meg nem hallottál, arról a szenvedésről, amivel szemben érzéketlen maradtál.

Mi az, ami tönkretesz egy családi együttlétet, szétszaggat egy barátságot, nehézzé teszi az egész életet? Nem a kereszt, nem a betegség, nem a szegénység, nélkülözés, hanem a szeretetlenség. Az, hogy mindenki magának él, önmaga igazát keresi, érvényesíti, az önzésével megrövidíti, meglopja, becsapja a másikat. Talán nem is csúnya formában, hanem csak egyszerűen úgy, hogy elfelejti, elmulasztja adott pillanatban azt, amivel tartozik: a szeretetet. Ez az a vétek, ez az adósság, amiről Jézus itt beszél. Ettől a vétektől szenvednek legtöbbet az emberek körülöttünk, ez a vétek mérgezi meg az egész emberi együttlétet, ebbe a vétekbe pusztul bele a világ. Ez a mi igazi vétkünk. Ez halmozódik napról-napra, évről-évre olyan mérhetetlen adóssággá, amit már sohasem lehet letörleszteni. Ó, de nagyon nehéz eljutni odáig, hogy igazán ne mást vádoljak, Istent vagy embereket, hogy nem kaptam meg, ami nekem jár, hanem csak magamat, hogy nem adtam meg, amivel tartozom. Fizetésképtelen adósa maradtam mindenkinek.

Azután azért is olyan nehéz őszinte szívvel mondani: “bocsásd meg a mi vétkeinket”, mert még a mérhetetlen eladósodás tudatában is mindig előbb mást akar tenni az ember az adósságával, a vétkével. Nem Isten elé vinni, hanem elrejteni. Úgy tenni, mintha nem volna, megnyugtatni magát, hogy de hiszen mások is ugyanígy adósaim nekem, vagy elfelejteni, túltenni magát rajta. Ez megy is így egy ideig. Azután előjönnek az emlékek, álmatlan éjszakákon vádolnak, ránehezednek a szívre. Azután megpróbálja az ember jóvátenni, törlesztgetni, de megint rájön, hogy ez sem megy, az az adósság nem csökken, hanem egyre tovább nő. Végül nem marad más hátra, mint könyörgésre fogni a dolgot: Atyám, bocsásd meg! Mit is lehetne tenni egy ilyen nagy adóssággal, egy élet adósságával, mint elengedni! Ez az egyetlen: tudomásul venni, hogy valaki más már kifizetett helyettünk mindent: Jézus. A szeretetnek azt az áldozatát, amivel te meg én adósai maradtunk Istennek, embernek, elvégezte helyettünk Jézus, amikor a legtisztább és legszentebb szeretetből feláldozta magát a Golgotán. Ezért, egyedül erre való tekintettel kérhetjük, hogy: Atyám, “bocsásd meg a mi vétkeinket”, engedd el a mi adósságainkat, és ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát, a bűnbocsánat kegyelmét.

2) Azután azért is nagyon nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elmondani, mert nemcsak a saját egyéni vétkeink bocsánatát kérjük benne, hanem itt egy kollektív bűntudatról és bűnbocsánat kérésről van szó. Ez a többes szám első személy: a mi vétkeinket bocsásd meg nekünk. Olyan, mintha átölelnénk vele az egész világ minden hitványságát, mindazt a gyűlöletet, irigységet, hazugságot, erkölcstelenséget - röviden: szeretetlenséget, szeretetadósságot -, ami olyan nehézzé, szenvedés-teljessé, veszedelmessé teszi az életet a földön. Aki a Miatyánkot igazán imádkozza, nem mondhatja, hogy a család vétke, az egyházam rengeteg fogyatkozása, a fajtám sok-sok bűne, az ellenségeim hitványsága nem tartozik rám, semmi közöm hozzá - mert én is része vagyok az egésznek, és felelős vagyok érte. A magam hitványságával, vétkeivel hozzájárulok ahhoz, hogy olyan ez a világ, mint amilyen. Könnyű szemrehányást tenni az egyháznak, a keresztyénségnek, a társadalomnak, de ne felejtsem el, hogy én is tagja vagyok mindennek a kollektívának, és a vád visszahullik rám.

Olvastam valahol, hogy azt a rengeteg borzalmat és kegyetlenséget, aminek az emlékét Auschwitz, meg Berchtesgaden, meg a többi szomorú hely őrzi, így szokták felróni: a németek azt mondják: ezt a nácik csinálták; az európaiak azt mondják: ezt a németek csinálták; az amerikaiak azt mondják: ezt az európaiak csinálták; a színesek azt mondják: ezt a fehér emberek csinálták. S egyszer talán majd azt mondjuk: ezt mi csináltuk, mi emberek csináltuk. Nos, a kollektív bűnrészességnek valami ilyen vállalása fejeződik ki ebben a kérésben: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Nemcsak magamnak kérem a bűnbocsánat kegyelmét, hanem másoknak is, az egyháznak, a népemnek, a világnak, az ellenségeimnek a vétkeit is viszem Isten elé a magaméval együtt.

Mi lenne ezzel a világgal, ezzel az emberiséggel Isten bűnöket megbocsátó kegyelme nélkül? Érzitek a roppant felelősséget, ami ezzel a kéréssel rátok, imádkozó emberekre hárul? Odaölelni ezt a beteg világot az Isten megtartó kegyelmének a sugarába, ahogyan Ábrahám könyörgött Sodomáért és Gomoráért, ahogyan Mózes könyörgött az ítélet alatt álló nép életéért. Tudjátok-e, hogy az egész világon azért a pár kiválasztott személyért könyörül meg az Isten, amivé te meg én lennénk elhíva?! Az egész föld kerekségét azok imádságainak az atlasz-karjai tartják, akikben még nem hűlt meg a szeretet iránta, és akik Isten kegyelmét könyörgik le érette? Valóban olyan ez az imádság, mint amely az egész földgolyót átölelve viszi mindig újra oda az Isten könyörülő irgalmába. Jézus e földi világ sorsát is ránk bízza, amikor így tanított bennünket imádkozni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Azt a teméntelen hitványságot, ami méltán hívná ki, Uram, megsemmisítő haragodat ellenünk, Téged semmibevevő ember-gyermekeid ellen. Ugye, milyen mérhetetlenül nehéz ezt a kérést igazán őszinte szívvel elimádkozni?

3) Végül nagyon nehéz azért is, mert Jézus még hozzáfűz valamit, valami egészen gyakorlati dolgot: “miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12b vers) Ez a toldalék azután fölöttébb megnehezíti ezt a kérést. A kérésnek ezt a második felét annyira fontosnak tartja Jézus, hogy az egész imádság elmondása után még külön is visszatér reá, és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”. (14-15. vers)

Azt jelenti ez, hogy Istennel csak úgy lehet megbékülni, ha ugyanakkor megbékülök mindazokkal, akikkel bármiféle elintézetlen ügyem van. Istentől a bűnbocsánat elfogadása és továbbadása úgy tartozik össze, mint Jézus személyében az isteni és emberi természet. Nekünk olyan Istenünk van, Aki nem valami távoli, túlvilági elérhetetlenségben trónol felettünk, hanem Aki itt akar találkozni velünk, és Aki úgy kívánja tőlünk a szeretetet, hogy utunkba állítja az atyánkfiát, talán éppen azt az embert, akivel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Olyan Istenünk van, Aki a másik ember, sokszor éppen az ellenségünk, a sok kellemetlenséget okozó embertársunk szeméből néz ránk. Ott mérheted le, a peres társad iránti magatartásodon, hogy mennyire vetted komolyan és fogadtad el Istentől a vétkeid bocsánatát.

Sokáig úgy értettem ezt a “miképen”-t, hogy úgy bocsáss meg nekem, Istenem, miképpen én is megbocsátok. Nos, ez rettenetes lenne. Mert akkor jaj volna nekünk! Hiszen mi nem tudunk igazán, teljesen megbocsátani. Most kezdem érteni, hogy fordítva van. Én is úgy akarok megbocsátani, ahogyan te megbocsátasz nekem. Az eredeti szövegben levő igealak szerint itt szinte esküvel való megfogadása történik annak, amit ténylegesen teszünk, és nem ígéret, amit majd tenni szándékozunk. Ilyenformán: Bocsáss meg nekem; én is, most ebben a pillanatban már meg is bocsátottam mindenkinek, aki nekem tartozott! Nem is lehet egyiket a másik nélkül. Sem Isten bocsánatát átvenni a másoknak való teljes megbocsátás nélkül, sem másoknak megbocsátani Isten bűnbocsátó szeretetének az elfogadása nélkül.

Befejezésül még arra hadd hívjam fel a figyelmeteket, hogy ez a kérés “és” kötőszóval kapcsolódik az előbbihez, a mindennapi kenyér kéréséhez, mintegy jeléül annak, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen úgy szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre. Testileg kenyérből, lelkileg bűnbocsánatból él a világ, abból, amit kapunk, és amit adunk. Mind a kettő nélkülözhetetlen: a kenyér a gyomrunk miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat a lelkünk miatt, mert anélkül is meghalnánk, mégpedig kétszeresen: a jelen idő számára is, meg az örökkévalóság számára is. Ezért lenne Jézusnak ma is a legnagyobb szomorúsága, ha valaki közülünk nem tudná igazán őszinte szívvel elmondani: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (12. vers)

Nézvén szent Fiad vérére, Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj, Sőt mindenekben megengedj,
Amint mi is megengedünk, Ha kik vétettek ellenünk.

483. ének 13. vers

Ámen

Dátum: 1969. március 30. (virágvasárnap).

Az Úrtól tanult nagyszerű imádság mindössze hét rövid kérésből áll, de benne van minden, az egész emberi élet a maga kis és nagy dolgaival, lelki és anyagi problémáival, belső és külső életszükségleteivel. Valóban totális imádság. Ez a hét kérés olyan, mint a spektrum hét szivárvány színe, amire szétbomlik a fény, amikor megtörik a prizmán. Az emberi élet egész fénye benne van a Miatyánk hét kérésének ebben a szivárványában. Senki sem mondhatja, hogy az én szükségleteimre nem gondolt Jézus, az én gondjaim kimaradtak belőle. Ezt az imádságot épp úgy el lehet mondani a bölcsőnél, mint a koporsónál. Ez az imádság éppen úgy szállhat fölfelé nagy katedrálisok oltárairól, mint egy éjszakai betegszobából. El lehet imádkozni esküvőn éppen úgy, mint börtönben. És el is imádkozzák mindezeken a helyeken és alkalmakon. Életünknek valóban minden színe megtalálható benne.

Íme, még a mindennapi kenyér gondja is. Istennek a nagyságát nemcsak abban csodálom, hogy ismeri és igazgatja a csillagok járását, hanem talán még jobban abban, hogy apró emberek fején levő hajszálak is számon vannak tartva előtte. Annak az Istennek, Aki az univerzumot is a kezében tartja, az egyes ember legminimálisabb életszükséglete sem kerüli el a figyelmét. Az a Jézus, Aki az elvesztett mennyország visszaszerzésére áldozta az életét, gondol arra is, hogy az övéi mit egyenek, mit igyanak, és mivel ruházkodjanak itt a földön. Annak a Jézusnak, aki azért ontotta a vérét, hogy megtisztítsa vele lelkünket miden bűntől, nem kerülte el a gondoskodó figyelmét a mindennapi kenyér gondja. Aki lelkeket ment meg a haláltól, szívügyének tekinti a legnagyobb problémákat.

Már maga az a tény, hogy amikor Jézus az imádkozásról beszél, és azt mondja: “menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál” (Mt 6,6), ez azt mutatja, hogy mennyire szeme előtt tartotta az imádkozó élet anyagi dolgait. Ez a belső szoba tudjátok mi volt ott és akkor? A ház éléskamrája. Az akkori lakóházaknak nem volt más elzárható helyisége, csak az éléskamra. Tehát azt mondja Jézus: menj be oda imádkozni, oda, ahol a leganyagibb élet szaga tölti meg a levegőt, oda, ahol az üres polcok a legjobban emlékeztetik a szegényt a maga szegénységére, vagy ahol a teli zsákok a gazdag embert a mások szegénységére figyelmeztetik, oda küldi Jézus az Istenhez imádkozó embert.

Isten nem nézi le az élet materiális oldalát, sőt annyira megszenteli azt, hogy Ő maga is materiális formát öltött magára, amikor “az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk”. (Jn 1,14) Ahol a világ a legvilágibb, ahol a föld a legföldibb, ahol az anyagiság minden baja a legérzékenyebb: az emberi testben, ott tetszett Istennek belépni az időbe és a földi világba. Jézus emberré létele azt is jelenti, hogy a gyomorkérdés és a vele összefüggő minden más anyagi természetű probléma Isten különös gondoskodásának a tárgyát képezi. Isten komolyan veszi a testi életünket is. Komolyabban már nem is lehet venni, mint úgy, hogy maga is magára veszi ezt a testet, lealacsonyodik közénk egészen addig a pontig, ahol az éhezés, a fázás, a szomjúság problémáival küzd a test. Nagyon jól tudja Ő, mit jelent embernek lenni, mit jelent, amikor a lélek kész volna, de a test erőtlen, hogy milyen roppant nagy ügye az embernek a mindennapi kenyér gondja. Ezért imádkoztatja velünk ezt a kérést is: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Ez a “mindennapi kenyér” gyűjtőszó. Nemcsak a lisztből és vízből gyúrt, kemencében sütött, közértben vagy piacon kapható fehér vagy barna kenyeret jelenti, hanem mindazt, amit ez a szó a maga szélesebb értelmében véve jelent. A fizikai létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgokat is: az élelmet, a ruhát, a cipőt, a kabátot, az állásunkat, amit a világban betöltünk, a lakásunkat, amibe hazatérünk megpihenni, a keresetünket, amiből élünk. Általában mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a földön rendezett életviszonyok között élhessünk. Ez mind hozzátartozik a mindennapi kenyér gondjához.

Azt mondhatná most valaki erre, hogy de miért kellene azt Istentől kérni? Hiszen ahhoz, hogy valakinek meglegyen az, ami a mindennapi élethez szükséges, nem imádkozni kell, hanem dolgozni. Végezze valaki jól a dolgát, és akkor megvan a kenyere is mint a munkájának eredménye. Az ember általában maga keresi meg azt a bizonyos “kenyeret” önmagának és a reá bízott hozzátartozóinak. Így van a Bibliában is: “ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék”. (2Thessz 3,10) Viszont, ha megdolgozik érte, megérdemli a kenyeret.

Nos, ebben van valami igazság. A munka, amivel megszerzem a kenyeremet, és az imádság, amivel az Istentől kérem a kenyeremet, akkor sem zárják ki egymást. Sőt. Nagyon is összetartoznak. Mert a mindennapi kenyerem megszerzésénél sok olyan tényező van, ami nem tőlem függ. Persze, megdolgozom érte - de ahhoz, hogy dolgozhassam, egészség is kell, ami pedig olyan bizonytalan valami, ami olyan nagy ajándék, ha van, meg szellemi és fizikai képesség is kell, ami megint csak ajándék, ha van. Megfelelő életszínvonal is kell: gondoljuk csak meg, mit jelentett a kenyérgond a háborús időkben, és hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy most békében dolgozhatunk. Azután gondoljuk csak végig, milyen hosszú utat tesz meg az a kenyér, amíg eljut az asztalunkra. Mi minden kell hozzá, ami mind nem tőlem függ. Megfelelően kell működnie a mezőgazdaságnak, az iparnak, a kereskedelemnek. Kell hozzá a magamén kívül még sok-sok más embernek a munkaereje, munkaórája, az időjárás kedvező volta, eső, hó, napsütés, meleg arányos elosztása. Sőt az én kenyérkérdésembe bevonódik az export-import problémája, a szállítás, a szétosztás, a fogyasztás, az ármegállapítás minden dolga, az egész gazdasági élet. Ez is mind hozzátartozik a mindennapi kenyerünk problémájához, gondjához. Érezzük már, hogy akármennyire megdolgozik is valaki a kenyeréért, az mégiscsak Isten ajándéka a számára? Egészség nélkül, fizikai vagy szellemi képesség nélkül, jól működő gazdasági élet nélkül nem sok eredménye lenne a megfeszített munkának. Gondolj ezekre a tőled független tényezőkre is, amikor a mindennapi kenyeredért könyörögsz Istenhez, mert ez mind beletartozik ebbe a kérésbe: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

A hívő embernek az a boldog bizonyossága jut ebben kifejezésre, hogy Isten édesatyai kezéből él és kap ajándékul mindent, ami a földi életben szükséges. Bizalmi nyilatkozat ez, mintha azt mondaná a hívő ember: Atyám, minden a tiéd, Te vagy ma reggel, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm. Jöjj, oszd ki nékem, amit mára szántál, oszd ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, hadd éljünk a Te kezedből, hadd legyünk ma is a Te vendégeid. Ha ránézel a kenyeredre, ami az asztalon előtted van, gondolj arra, hogy Isten áldásaként van ott. Ezért a szokásos asztali imádságunk: Jövel, Urunk, légy itt velünk, amit adtál, áldd meg nekünk! és: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Bár átéreznénk e rövid kis áldáskérő imádságok alatt, hogy valóban csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy van egyáltalán kenyerünk.

Már csak azért is jó így Istentől kérni azt a kenyeret mindennap, mert így az Isten kezéből elfogadva csodálatos módon nagyobb értéke lesz számunkra annak a kenyérnek. Minden, amit Isten az Ő szavával megérint, titokzatosan megváltozik. Legékesebb példája ennek például a keresztvíz, amelyik természetét illetően ugyanaz a víz, mint amivel a konyhában főznek, vagy mosnak. Tehát H2O. De azáltal, hogy az Isten igéje áthatja, ha Jézus szava fűződik hozzá, akkor már új jelentést kap, sákramentum hordozója lesz, mint a Jézus vérét jelentő keresztvíz, és így mégis valami más, mint csak H2O. Ha Jézus a mindennapi kenyér gondját belefoglalja a mi imádságunkba, akkor annak a számára, aki ezt őszintén, gyermeki bizalommal kéri, a kenyér az Úr áldásaként jobban táplál és ízletesebb lesz, mint volna anélkül. Tapasztalatból mondom: az Úr kezéből, áldásként elfogadott kenyér, még ha kisebb darab jut is belőle, jobban kielégít és több örömet jelent, mint az Úr nélkül akár a nagyobb darab kenyér vagy kalács.

Van itt még egy nagyon fontos szempont ebben a kérésben. Az, amire a többes szám első személye hívja fel a figyelmünket: A mi kenyerünket minékünk. Azt akarja ezzel Jézus, hogy amikor magam számára kérem a földi megélhetés lehetőségeit, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel szolidaritást vállalunk az egész emberiséggel, és lélekben együtt imádkozunk mindazokkal a milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni és enni akarnak ma is, meg holnap is. Itt újra mintegy aláhúzza Jézus azt a nagy igazságot, hogy a magam jóléte és boldogulása nem szerezhető meg a másik ember jóléte és boldogulása nélkül vagy annak a kárán, hanem csak azzal együtt.

Ma különösen olyan világban élünk, hogy ha valaki jólétet akar látni, nem érheti el, ha csak a magáét keresi, hanem csak ha mindenki más számára is keresi. Az egyéni jólét direkt kapcsolatban van a másik ember, a másik ország, a másik földrész jólétével is. Jézus azt akarja, hogy olyan komolyan vegyem a másik ember lehetőségét, mint a magamét. Számoljak azzal, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én népemen kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell kenyér, ruha, lakás, munka, élet. Számoljak vele, kezdve egészen attól, hogy rajtam kívül még sokan mások is fel akarnak férni a villamosra, nekik is jusson hely rajta, ne csak nekem, egészen addig, hogy az elmaradott földrészeken éhező millióknak is jusson abból a kenyérből, amiből nekem jut.

A Miatyánknak ezzel a kérésével beöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségérzetünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög, és imádkoztat értük. Ezzel az imádsággal az egész emberiség létéért és jólétéért való küzdelemben is részt veszünk. Ezt az imádságot mások nevében is mondjuk, azok nevében, akik nem mondják velünk. Ha akármilyen sok ember él is ezen a földön, még mindig van elég kenyér a számára. A mi Atyánk gazdag Isten, és arra kérjük, hogy ne engedje, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengéktől az élet lehetőségét.

De hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük valóságosan, jó lenne, ha megpróbálnánk rendszeresen juttatni a magunk mindennapi kenyeréből valaki másnak. Tehát úgy, hogy felvesszük valakinek a gondját, egy konkrét valakinek a gondját a magunké mellé, és így kérjük el a mi mindennapi kenyerünket az Úrtól. Én és még valaki, a családom és még valaki más. Hátha éppen nálam vagy nálad van letéve valaki másnak a kenyere is. Ne féljünk hát adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Higgyük el, hogy erre mindig telik, mint ahogyan telt egyszer egy kisfiúnak az egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert azt az egy napi élelmet, amit az édesanyja csomagolt be neki, átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És fel van jegyezve, hogy “mindnyájan evének, és megelégedének”. (Mt 14,20) Isten ma sem hagyja cserben azt, aki mások gondját is magára véve járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Igen, ma. Ha ma megvan a kenyerem, legyen elég. Hogy mi lesz holnap, meg a jövő héten? Nem tudom. Csak azt, hogy Atyám van a mennyben, Aki jobban gondoskodik rólam, mint én magam képes lennék rá. Atyám holnap is számít reám az Ő terített asztalánál, én is számítok rá. Így kérjük hát szép énekünkkel:

Add meg nekünk kenyerünket, Naponként eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termő időt, békességet.

Szállíts áldást munkáinkra, Minden marhánk s jószágunkra;
Javaiddal pedig nékünk Add mértékletesen élnünk,
Rád nézve háládatosan, Mások iránt irgalmasan.

(483. ének 10-11. vers)

Ámen

Dátum: 1969. január 26.

A Jézustól tanult gyönyörűszép imádságnak, a Miatyánknak a legelső kérése, amit most felolvastam, talán a legkevésbé magától értetődő a számunkra. Még ha nem is sablonosan mondja el valaki, mint ahogyan általában szoktuk, hanem igazán jól belegondolva, utána gondolva, úgy gondolom, hogy nem is nagyon értjük igazán, mit is kérünk ezzel a kéréssel: “szenteltessék meg a te neved”. (Mt 6,9c)

Először jó lenne tisztázni magukat a szavakat, hogy magának a kérésnek a mélységeibe igazán bele tudjunk hatolni. Rögtön már az első nehézséget jelenti magának Istennek a neve. Mert tényleg az a kérdés itt, hogy van Istennek neve? Mert ez a szó, hogy "isten", ez nem név, ez nem neve az Istennek. Ez csak arra utal, hogy most nem emberről vagy nem növényről vagy bármi más egyébről beszélünk, hanem itt istenről beszélünk. Az "isten" szó éppen olyan gyűjtőfogalom, mint az, hogy ember, vagy növény. Tehát ez a mi Atyánknak, Akiben mi hiszünk, Aki Jézusban jelentette ki magát, nem a neve. Ez nem olyan tulajdonnév, mint János vagy Richárd. Sőt még az Atya név vagy az Atya szó sem neve az Istennek, ez is inkább csak egy viszonyulás, Istennek az emberhez való viszonyulását fejezi ki. És az, hogy Mindenható vagy Örökkévaló, vagy Felséges, ezek is mind-mind tulajdonképpen egy bizonyos mértékben utalnak arra, hogy milyen az Isten, de ezek nem nevei az Istennek. Még akkor sem a nevét mondjuk ki az Istennek, amikor azt mondjuk: Atya, Fiú, Szentlélek, mert ezzel a különös kifejezéssel megint csak rámutatunk arra a titokzatos Valakire, Aki a számunkra, emberek számára az Atya, Fiú, Szentlélek hármas egységében jelentette ki magát. Tehát megint csak azt fejezzük ki vele, hogy nem tudjuk megnevezni, nem tudunk nevet adni neki.

Tudunk nevet adni egy embernek, egy növénynek, vagy egy tengernek, néven tudjuk szólítani az édesapánkat, a barátunkat, vagy egy államfőt. Akár nevén tudunk szólítani egy pogány istent: Zeusz vagy Jupiter, de Istennek nem tudunk nevet adni. Őt nem tudjuk csak úgy néven szólítani, mert Istennek nincs neve. Van ugyan a Bibliában egy szó, amit általában Isten nevének szokott emlegetni az Ótestamentum, ez a titokzatos négy betű a JHVH, ami gyakran előfordul a Bibliában, sajnos a fordításunkban már nem. Ez a négy betű éppen az Isten megnevezhetetlenségét fejezi ki. Hiszen ma már ki sem tudjuk mondani ezt a négy betűt. És már Jézus idejében sem tudták, hogy milyen betűket kellene a négy egymás után következő mássalhangzó közé beszúrni, hogy a megfelelő, az eredeti kiejtési formát meg lehessen találni. Hiszen az ótestamentumi zsidók is, amikor ezt a négy betűt látták leírva a Bibliájukban, nem ejtették ki, hanem mást mondtak helyette. Például azt, hogy Adonáj, ami azt jelenti: Úr, vagy azt mondták helyette, hogy Elóhim, ami azt jelenti: Isten. Tehát ez a négy betű, JHVH még a valószínű magánhangzók közbeszúrása esetén is, tehát úgy, hogy Jehova vagy Jahvé, leginkább valami olyanformát jelent, hogy valaki, aki van. Nem neve Istennek, hanem csak utalás arra a titokzatos Valakire, Aki van, Aki volt, Aki lesz, tehát Aki mindenek felett való módon létezik. Mintha ez a négy betű azt mondaná, azt hirdetné, hogy akármilyen titokzatos, akármilyen rejtett, érthetetlen, hozzáférhetetlen, akármilyen kikutathatatlan vagyok is számotokra, egy dologról bizonyosak lehettek: arról, hogy én vagyok, és leszek örökké. Azt, hogy én vagyok és leszek, azt hatalmasan fogjátok majd érezni most és később is. Tehát a négy betű, ez a JHVH annyira nem neve az Istennek, hogy még az Ótestamentum legrégibb fordítása, az ún. Septuaginta is így adja vissza: küriosz, ami magyarul azt jelenti: Úr. Tehát megint nem lefordítja görögre a JHVH-t, hanem egy egészen más szót használ helyette.

A legmodernebb, mai zsidó ótestamentumi fordítás, Martin Luther Kingnek a gyönyörű fordítása, amit rengeteg protestáns teológus használ, így adja vissza a JHVH-t: Ő. A nagy Ő, a minden más név felett való, megnevezhetetlen Ő, az örök Ő. Amikor Jézus azt mondja nekünk, így imádkozzunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor ne gondoljunk se ilyen névre, se olyan névre, hanem éppen arra a névtelen nagy Ő-re. Mert az Isten neve szimbolikus kifejezés. Az Isten neve magát az Istent jelenti, Őt magát, az Ő lényét, az Ő valóságát, az Ő titokzatos és mindenek felett álló személyét, ahogyan az Ó- és Újtestamentumban, és kiváltképpen az Úr Jézus Krisztusban kijelentette magát előttünk. Így értsük tehát mindig az Isten nevét. De mit jelent az, hogy “szenteltessék meg” ez a név? Talán egy kicsit közelebb jutunk a szónak az eredeti értelméhez, vagy közelebb jut hozzánk ez a különös szó, ha egy példával megpróbálom illusztrálni. Múltkor valaki az édesanyjáról beszélt, aki már meghalt. Elmondta, hogy milyen nagyszerű, milyen kiváló egyéniség volt, mennyi szeretet volt benne, és mennyi áldozatkészség. A végén így fejezte be: Az édesanyám emléke szent a számomra. A szent itt azt jelenti, hogy felette áll mindennek, ami közönséges. Azt jelenti, hogy feltétlen tiszteletben tartja, valami szent áhítattal ejti ki a nevét, és szinte önmaga is megtisztul a rágondolással, és erőt merít belőle arra, hogy szégyent ne hozzon erre a névre. Védi mindenféle támadással szemben, nem engedi, hogy bemocskolják, hogy beszennyezzék, kigúnyolják ezt a legdrágább kincsét az életének.

Sok minden dolog lehet ilyen módon szent az ember számára. Lehet szent egy név, egy eszme, vagy egy földdarab, lehet szent egy emlék, egy érzés. De mindezeken túl a legszentebb és az egyetlen igazán szent maga az élő Isten. Hallottátok, amint felolvastam Ézsaiásnak a látomását. (Ézs 6,1-7) Egészen megrendítő, amit leír ebben a vallomásban, amit elragadtatott állapotában látott. Azt látta, hogy az Isten trónja körül álló és lebegő mennyei lények eltakarják az arcukat, mert nem bírják elviselni az Isten szentségének a kisugárzását, vakító fényét. Ezért nem tudnak egyebet tenni, mint szakadatlanul ezt az áhítatos himnuszt éneklik: “Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” (Ézs 6,3) Nos tehát igen, szent az Isten. Istennek éppen a szentsége az, ami lenyűgöző, ami csodálatot és hódolatot kelt. Istennek a szentsége az, amivel szemben az ember valósággal eltörpül, szinte összezsugorodik, megsemmisül. A szentség az, ami az áldozatnak a félelmetes örömét és örvendetes félelmét kelti az emberben. Ami abszolút tekintélyként áll az ember felett. Istennek a szentsége az, aminek a megsemmisítő hatalma és mérhetetlen jósága, minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít előtte lelkileg. Igen: szent, szent, szent a seregeknek Ura! No mármost az, hogy “szenteltessék meg a te neved”, nem azt jelenti, hogy legyen még szentebb, mint amilyen, mert az Isten, az Istennek neve magában véve is a legszentebb, amihez nem tudunk már semmit sem hozzátenni, amin nem tudunk változtatni semmit, hanem valahogy azt kérjük, hogy úgy szenteltessék meg a Te neved Atyánk, amiképpen a mennyben, azonképpen itt ezen a földön is. Mert ez a mellékmondat mind a három kéréshez hozzátartozik. Ahhoz is, hogy “szenteltessék meg a te neved”. Tehát, hogy amiképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is legyen szent, ismertessék el, láttassék meg az Istennek a szentsége, hogy a Szent Isten a mi számunkra is, nemcsak az angyalok számára, igazán szent legyen.

Tehát valami olyasfélét jelent, hogy amikor kimondjuk ezt a drága szót: Istenem, vagy Atyám, vagy Megváltóm, vagy Jézus, akkor borzongjon át a lelkünkön annak a felségnek a tudata, hogy most az abszolút szentet szólítottuk meg, most az abszolút szentnek a jelenlétébe léptünk. Úgy beszéljünk Róla mindig, és úgy gondoljunk Rá, mintha imádkoznánk. Áhítattal, mintegy beleolvadva az Ő szentségébe, mint az áldozati oltárról felszálló füst a kéklő magasságba. Felemelkedve, megtisztulva, megtelítődve a rágondolással is. Hallottátok az igéből, hogy ezek az ártatlan mennyei lények, ezek a szeráfok, eltakarják az arcukat az Isten jelenlétének a vakító sugárzásában. Mi pedig, földi emberek olyan könnyelműen, észre sem vesszük olykor, hogy milyen könnyelműen és milyen tiszteletlenül, milyen meggondolatlanul tudjuk kiejteni az Isten nevét, és tudunk beszélni róla. Mintha az olyan magától értetődő lenne, hogy a bűnös emberi ajkunkkal egyáltalán megszólíthatjuk az Istent.

Igen, atyánk az Isten, igen, jó az Isten, persze megváltó az Isten és könyörülő és kegyelmes, bűnbocsátó az Isten - de nem egyenrangú partner az Isten, hanem éppen szent Atyánk és szent Megváltónk! Tehát nem lehet vele úgy játszani, mint egy jó pajtással, sem pedig úgy alkudozni, mint egy kereskedővel, sem pedig úgy kedélyeskedni, mint egy kisgyermekkel, mert az Isten Szent Isten. Ő még földi személyében közénk alacsonyodva is Szent Isten, akinek a neve éppen azért minden más név felett való, mert még neve sincs. Tehát az Isten önmagában szent és nem mi tettük azzá, mint ahogyan a napot és az éjszakát sem mi szabjuk meg. A Nap akkor is ragyogóan süt, ha felhők vannak az égen, csakhogy ezek a felhők eltakarják a földtől a Nap fényének ragyogását, útját állják. Így szállnak fel a földről is gonosz felhők és takarják el az Isten szentségének a kisugárzását. Nos tehát, éppen ez ellen küzd ez az imádság: “szenteltessék meg a te neved.” Hadd ragyogjon rá hatalmasan és tisztán erre a földre az Isten szentségének a fénye.

Azt mondhatná erre valaki, hogy ez mind nagyon szép és jó, de hogyan történik a gyakorlatban az, hogy az Isten neve megszenteltessék? Talán valahogy úgy, hogy mindig, amikor ezt az imarészt elmondod, magadban mondj utána két kicsinyke szót. Az egyik: bennem, a másik: általam. Tehát: szenteltessék meg a te neved bennem. A 165. dicséretet énekeltük az előbb. Kevesen tudják, hogy az ének Tersteegennek az éneke. Tersteegennek, ennek a nagyon áldott életű, nagyon komoly hívő embernek, költőnek élete fő célja az volt, hogy megszenteltessék az Istennek a neve őbenne. Ezért volt tőle távol mindenféle hiúság, annyira, hogy nem engedte, hogy képet fessenek róla, annyira, hogy elutasította magától azt az ismételten hozzá érkező kérést, hogy a sokak számára oly sok áldást jelentő élete történetét megírja. Az egész magatartása mintegy azt hirdeti: Őreá nézzenek az emberek, ne énreám! Csendben, visszavonultan akart élni, mert azt akarta, hogy Tersteegennek a nevét felejtse el mindenki, Jézusnak a neve pedig annál mélyebben vésődjék bele minden ember lelkébe.

Ilyen volt Kálvin János is, a nagy genfi reformátor. Aki ismeri az ő írásait és az ő életét, az nagyon jól érzi, hogy maga Kálvin tiltakozott volna legjobban, hogy valaha is valaki magát kálvinistának akarja nevezni. Mert ő nem akart soha előtérbe kerülni. Mert mindig Jézus mögött akart állni, hogy valamiképp el ne takarja Jézusnak a személyét a maga személyével.
Ismeritek az ő címerét: a szívét tartja egy kéz, két betű van rajta: J és C. Az avatatlanok azt gondolják, hogy J az Johannes, a C az Kálvint jelent, pedig nem. A J az Jézus, a C pedig Christust jelent. Ő maga így magyarázta a címere értelmét: szívemet, mint egy égő áldozatot emelem oda az Úr elé. Mert ő is azt akarta, hogy ne a neve legyen nagy, hanem az Úrnak a neve legyen nagy, szent és dicsőséges. Nos tehát, valahogyan így szenteltessék meg az Istennek a neve bennem meg tebenned is. Így hadd legyen egész életünket betöltő szentség bennünk. Így adjuk oda az egész szívünket, hogy az Ő szentségének a tüze égessen ki az életünkből mindent, ami ellenkezik az Istennek a szentségével.

Az Isten szentsége félelmetes, megemésztené az életet, amelyik közel kerül hozzá, mint ahogyan a Napnak a szörnyű heve megemésztene bennünket, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztő forróság, ami a Napnak a belsejében izzik és lángol a sugaraiban, mégis életet adó erővé válik a földön. Tehát az Isten szentségének is van egy ilyen életet adó kisugárzása. Ez pedig Jézus. Jézus az Istennek a sugara. És hogy az Istennek a félelmetes sugara meg ne emésszen, hanem megszentelő, életet adó, megújító, megtisztító erővé váljék a számunkra, ehhez Jézusra van szükségünk. Hogyha így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved”, akkor Jézusért kiáltunk, akkor Jézus felé tárjuk oda az életünket. Akkor azokat az isteni életerőket akarjuk magunkba lélegezni, amelyeket a Szent Isten Jézuson keresztül sugároz erre a földre. Így válik ez az imádság a Jézussal való újra és újra megtelítődésnek drága alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved” bennem, akkor valami olyasfélét kérek: Uram, add, Uram engedd, hogy a te szereteted, a te jóságod, a te türelmed, a te békességed, a te tisztaságod, a te szentséged áldó hatásai áradjanak belém és töltsék meg az egész életemet annak minden vonatkozásában. Ez a “szenteltessék meg a te neved” bennem.

És a “szenteltessék meg a te neved” általam? Talán jobban megértjük, ha egy példával próbálom illusztrálni, hogy micsoda ennek az ellenkezője.A múltkor egy ateista nagyon keserűen panaszkodott a szomszédjára. Azt mondta: lehet, hogy jó templomba járó, de rossz szomszéd. Ez Isten nevének a megszentségtelenítése. Az ilyenre mondja az ige az egyik legszörnyűbb ítéletet: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között”. (Róm 2,24) Ilyenekre szokták mondani, hogy lám, ilyenek a keresztyének, ilyenek a hívők. Ott vannak a templomban, és azt hiszik, hogy ők jobbak, mint mások. Pedig... Bizony, mi éppen olyan önzőek vagyunk, éppen úgy a magunk hasznát keressük, éppen úgy haragszunk, irigykedünk. Éppen úgy panaszkodunk, mint azok, akik nem hordják magukon ezt a szent nevet. Mert mi hordjuk. Ugye emlékeztek, tudjátok, hogy bennünket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe kereszteltek bele?! Tehát ha mi éppen olyanok vagyunk, olyan önzőek, hiúak, irigykedők, stb., akkor megszentségteleníttetik az Istennek a neve általunk. Vigyázzatok, mert nem a pogányok szentségtelenítik meg az Istennek a nevét, akik káromlás közben használják esetleg ezt a szent nevet, hanem a hűtlen hívők. “Szenteltessék meg a te neved” - általam. Azaz ne álljam útját az Ő szentsége kisugárzásának ebben a világban, hanem minden dolgomban, sok mindenféle hitványságomban, minden munkámban, egész életemen úgy sugározzon át az Ő szentségének az ereje, szépsége, áldott hatása, hogy látván az emberek az én cselekedetemet, dicsőítsék az én mennyei Atyámat. Erre kötelezzük el magunkat, és ehhez kérjük segítségét, amikor így imádkozunk: “szenteltessék meg a te neved”.

Azt mondtam a legelején, hogy talán a legkevésbé magától értetődő kérése ez az egész Miatyánknak. Most pedig a legvégén hadd tegyem hozzá, hogy talán a legnehezebb is. Talán a legnehezebb, de Jézus adta az ajkunkra, merjük Vele együtt kérni: “szenteltessék meg a te neved”. Ezzel könyörögjünk mindnyájan énekünk szavaival:

Szenteltessék meg te neved,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék,
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.

(483. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1968. október 27.

Valahol egyszer olvastam egy érdekes fejtegetést arról, hogy a mai embernek feltétlenül szüksége van valami olyasféle rendszeres lelki gyakorlatra, mint amit a hívő emberek imádkozásnak neveznek. Mégpedig azért, mert a mai ember olyan sokfelé igénybe van véve, annyi mindenféle benyomás éri: rádió, televízió révén, a munkája közben, oly sok ingerlő zaj veszi körül, hogy szinte egészen felőrlődik benne. Elveszti önmagát, ha nem védekezik tudatosan a benyomások és igénybevételek tömege ellen. A legjobb védekezés, hogy időnként elcsendesedve befelé fordul önmagába, mintegy összeszedi magát, önmagával foglalkozik. A befelé fordulásnak ez az állapota kétségtelenül hasonlít ahhoz, amit a hívő emberek imádkozásnak neveznek. Persze - mondja a cikkíró -, nem arról van szó, mintha az ember ebben a befelé forduló elcsendesedésben valóban egy Istennel beszélgetne, arról le kell mondania, hogy van egy olyan túlvilág, ahova legbizalmasabb szavai behatolnának, hanem azt kell tudatosítania magában, hogy most mintegy önmagával beszélget, és ebben az önmagával folytatott meditációban igyekszik tisztázni a problémáit és összeszedi magát.

Érezhető, milyen megrázó módon nyilatkozik meg ebben a gondolatban a modern embernek az imádkozás utáni vágyakozása? Olyan az ember, mint az a gyermek, aki elvesztette az édesapját. Mint aki az élet sötét erdőjén át megy éjszaka, körülötte nyugtalanító, ijesztő zajok, kísérteties jelenségek leselkednek, mindenféle ismeretlen veszedelmek lappanganak. Mit nem adna érte, ha jönne vele valaki, elkísérné az erdőn át, megfogná a kezét, és biztatóan azt mondaná neki: Ne félj, itt vagyok, veled megyek, ismerem a veszedelmeket, rám bízhatod magad, majd vezetlek. Jaj, de jó volna, ha lenne ilyen valaki mellette, felette - valahol! A mai ember már tudja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja -, hogy ilyen valaki nincsen, tehát egyedül kell áthatolnia azon a sűrű, sötét erdőn: az életen. És azért úgy tesz, mint a kisgyermek a sötétben: hangosan beszél önmagával, hogy a saját hangja megnyugtassa, mert fél egyedül. Nem csodálkozom, hogy sok-sok ember ezen a földön azon a véleményen van, hogy nincs olyan valaki mellette vagy felette, akit megszólíthatna, akinek a segítségét kérhetné, sőt, még tisztelem is azt az őszinteséget, amelyik kereken megmondja: az ember magára van utalva, és legfeljebb önmagával folytathat beszélgetést. Mert ez a világ, amelyben az ember él, bizony sokszor gazdátlannak, apátlannak látszik.

Annyi érthetetlen tragédia játszódik le sokszor ezen a földön. Olyan megrendítően nehéz sors jut olykor egy-egy embernek osztályrészül. Oly sok váratlan szerencsétlenség, baleset, vihar sodor veszedelembe egy-egy családot, olyan sokféle szörnyű betegségben kínlódik néha valaki éveken át, olykor fiatal életet ragad ki a halál könyörtelenül közülünk, annyi rosszindulat, bántás keserít néha egy-egy lelket, hogy az ember valóban ámulva kérdi: tényleg van egyáltalán Atyja ennek a világnak, vagy ki van szolgáltatva a vak sors szeszélyeinek? Olyan apátlannak, olyan fájdalmasan elárvultnak látszik sokszor ez a világ! A híres, hatalmas Goethe mondta hosszú élete alkonyán, hogy ha jól meggondolja, egész életében alig volt több, mint négy hétnyi idő, amit igazán boldognak mondhatna. Sokan vannak, akiknek az életében a boldogságnak az idői apró, kicsi szigetek a küzdelem, fáradtság, fájdalom és szenvedés óceánjában. Olyan jó volna, ha valóban lenne egy Atyánk, egy Édesatyánk! De van? Igazán? Vajon az az ember, aki mégis, mindennek ellenére is, így szól abban a bizonyos belső elcsendesedésben: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” - az nemcsak önmagával folytat beszélgetést?

És még ha hiszi is valaki, hogy valóban létezik egy isteni lény, aki hallja a kiáltást, vajon olyan könnyű, olyan magától értetődő ezt a valakit mindig így megszólítani: “Mi Atyánk”? Nem borzolja fel a lelkedet néha egy lázadó érzés, hogy: ilyen egy Atya? Ez az édesatyai gondoskodás? Az élet nyomorúságai között, az emésztő gondok súlya alatt rogyadozva, a lelki fájdalom, a gyász kínjai között vergődve, a szenvedés érthetetlen titkaitól gyötörve olyan könnyű ezt őszintén mondani: “Mi Atyánk”? Atyám? Nem lenne becsületesebb és őszintébb, ha valahogy másként szólítanánk meg, ha már megszólítjuk? Talán úgy: Ó, te hatalmas és rettenetes Isten! Ó, te érthetetlen Úr ott a mennyekben! Honnan győződhetünk meg róla, hogy van Atyánk a mennyben és hogy aki ott van, az valóban Atyánk?

Hiszek abban, hogy van valaki felettünk, de én sem merném azt a valakit Atyámnak szólítani, ha nem Jézus mondta volna, hogy: “Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. (Mt 6,9a) Azt, hogy van Atyánk, és hogy Atyánk van, egyikünk sem tudhatná magától, és nem tudná kikövetkeztetni az emberi élet állapotából. Erre igazán csak egyetlen garancia van: Jézus maga. Istenről való minden más elképzelés csak egyetlen illúzió. De Jézus személye, úgy, ahogyan itt ezen a földön élt, meghalt és feltámadott, éppen azt jelenti, hogy megszólított az Isten, hiteles bizonyságot tett magáról. Tudtul adta, hogy igenis itt van velünk ebben a sötét erdőben, és amikor mi így kiáltunk hozzá: “Mi Atyánk”, akkor nem esünk áldozatul a saját vágyaink illúzióinak.

Az egész Isten-hitünkben az a legdöntőbb jelentőségű bizonyíték, hogy maga Jézus tanította nekünk a Miatyánkot imádkozni. Mindabban, amit Jézus mondott, és még inkább abban, amit cselekedett, ami vele történt, egy atyai szeretetnek a melege sugárzik, egy atyai szívnek a lüktetése érződik. Jézus maga is végigélte velünk, közöttünk ezen a földön azt az emberi életet, amely ezer sebből vérzik, amelyben betegségtől, háborúságtól, gonoszságtól, tragikus sorsfordulatoktól terhes a levegő. Együtt örült az örülőkkel, együtt sírt a sírókkal, együtt szenvedett a szenvedőkkel, együtt halt meg a haldoklókkal. Nincs olyan emberi fájdalom, ami neki is ne fájna, nincs olyan betegség, ami Őt is ne gyötörné, bajtársunkká, testvérünkké lett a sorsunkban. Érzitek ezt? Amikor így itt járt közöttünk, azt mondta: “a ki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9b), mert “Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Mintha azt mondaná: nézzétek, engem az Atya küldött a mennyből ebbe a ti furcsa, sokszor oly érthetetlen és zűrzavaros világotokba, hogy az én révemen, mint a mennyei Atya földi képmása révén győződjetek meg róla, hogy benne van Isten a sorsotokban, együttérez veletek, együtt szenved veletek, ennyire szeret benneteket. Nézzetek rám és győződjetek meg róla, hogy van Atyátok a mennyekben, és Atyátok van a mennyekben. Ezért imádkozzatok csak bátran és bizalommal így: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

De ha tényleg van Atyánk, és tényleg Atyánk van a mennyekben, miért akarja, hogy az Ő gyermekei, akiket szeret, ennyi mindenféle bajjal megterhelve küszködjenek ebben az életben, és miért teremtette ezt a világot olyannak, amilyen? Isten nem akarja azt a sok rosszat, ami az embereket éri ebben az életben. Nem. Van Jézusnak egy mondása, amit a helytelen bibliafordítás következtében szinte minden ember, még a Heidelbergi Káté szerkesztői is félreértettek. Amikor azt mondja: “Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” (Mt 10,29) Ha a Bibliátokat előveszítek, és figyelmesen megnézitek, látjátok, hogy ez a fontos kis szócska: akarat, dőlt betűkkel van nyomtatva. Ez pedig arra vonatkozik, hogy ez a szó nincs benne az eredeti görög szövegben, hanem a fordító magyarázó megjegyzésként fűzte hozzá, mintegy kiegészítésül. Tehát a Jézusi mondás eredeti formájában így hangzik: “Egy sem esik le azok közül a földre a ti Atyátok nélkül” (és nem a ti Atyátok akarata nélkül).

Gondoljátok csak el, hogy egy bombázás alkalmával, vagy a rákbetegség pusztítása következtében, vagy egy földrengés által milyen sok kis ember-verebecske esik le! Ezt bizony nem akarja az Isten! Dehogy akarja! Ezt a Sátán akarja. De egy sem esik le a ti mennyei Atyátok nélkül! Vagyis azt akarja mondani Jézus, hogy amikor egy-egy ilyen szerencsétlen verebecske leesik, akkor ebben érdekelve van az Isten, nem közömbös az Isten számára, Ő is érintve van, ott van a szeretetével, vigasztalásával, erőt adó kegyelmével, üdvösségre megmentő karjával. A múltkor egy 47 éves férfit temettem, aki motorkerékpárról lezuhanva szörnyethalt. Isten akarta ezt a szerencsétlenséget? Nem. De biztos vagyok benne, hogy Isten atyai kezébe zuhant. Ő fogta fel a halálba zuhanó embert. Ezt jelenti az, hogy “egy sem esik le azok közül a földre a ti mennyei Atyátok nélkül”. Tehát nem Ő akarja a bajt, nem Ő küld ránk rosszat, a szerencsétlenséget, a balsorsot, hanem ott van velünk a bajban, biztat a szerencsétlenségben, mellénk áll a balsorsban. Mint Jézus a keresztfán: ott volt a mentő, üdvözítő szeretetével a másik keresztfán haldokló gonosztevővel.

És az sem igaz, hogy Isten teremtette olyannak ezt a világot, mint egy sötét erdei éjszaka, tele váratlan rémségekkel. Egyszer egy német turistacsoport nézte Picasso egyik festményét, amelyik a háború rettenetes borzalmait ábrázolta. Megrendülve nézték az emberek azt a sok zűrzavaros szörnyűséget, azt a mérhetetlen szenvedést, kínt, érthetetlenséget, amit a háborús kép eléjük tárt. Szinte megütközve kérdezték Picassot: Haben Sie das gemacht? Nein, das haben Sie gemacht. (Ön csinálta ezt? Nem - mondta Picasso. Ezt önök csinálták.) Így vagyunk valahogy ezzel a világgal mi is, amikor valami szörnyűséget látunk. Hajlandók vagyunk szinte számon kérni Istentől: Hogy tehetted ezt, Uram? De Isten visszamutat ránk, és azt mondja: Ti tettétek ezt! A ti sok mindenféle bűnötök nyitott kaput annak a rossznak, ami rázúdult erre a világra. Áthágtátok az örök rend törvényeit, kitörtetek parancsaim védőkorlátjai alól, a magatok vágyai vezetnek benneteket, ezért van annyi civódás, háborúság, testvérgyilkosság, szenvedés és baj a földön. Az a sok testi nyomorúság, betegség, meg halál is mind-mind valahogy a saját szíveteken át beömlő rossznak a fizikai vetülete az életetekben. Ti csináltátok. És lássátok, én mégsem hagylak el benneteket ebben a világban, elküldtem Jézust. Ebbe a világba tettem ki értetek a szívemet... Éppen ebből a kusza, összezavarodott világból kiálthattok így hozzám: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”!

Még egy nyugtalanító kérdés: ha már nem Isten akarta a rosszat, nem Ő szabadította a világra azt a rosszat, akkor miért hagyja mégis olyan szabadjára grasszálni azt a rosszat ebben a világban? Ha igazán Atyánk, miért nem fordítja el rólunk azt a sok rosszat? Nos, atyámfiai, itt valóban beleütközünk valamibe, ami titok marad a számunkra. De ne feledjük el, Jézus így tanította megszólítani Istent: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”! Méghozzá többes számban: nem a mennyben, hanem a mennyekben. Ezzel mintegy érzékelteti számunkra azt, hogy itt egy annyira felettünk álló hatalomról van szó, hogy az Ő logikájába, elgondolásaiba az értelmünk nem hatolhat be, még ha a szavunk, a kiáltásunk behatol is. Igen, Isten Atya, de olyan Atya, aki a mennyekben van, vagyis egészen másképpen Isten az Atya, mint ahogyan mi a földről egy Istent és egy Atyát elképzelünk. Ha mindent meg tudnánk érteni és magyarázni Isten atyai mivoltáról, nem is volna Isten és Atya a mennyekben, hanem valami bálványisten és atya a földi keretek között. Ő más távlatokban és más dimenziókban gondolkodik és cselekszik, mint mi ezen a földön.

De Jézus éppen arra biztat ezzel a megszólítással, hogy akkor is bízzunk benne, ha nem értjük meg mindig. Egy dolog bizonyos: ha nem fordítja is el rólunk azt a rosszat, ami érhet, de mindig javunkra fordítja. A mennyei Isten édesatyai szeretetét és hatalmát éppen abban látom, hogy bármi rossz ér is ebben az életben, akár az emberek rosszakarata által, akár egy szerencsétlen sorsfordulat által, vagy egy gyógyíthatatlan betegség által: Isten valahogy átváltoztatja számunkra annak a rossznak a hatását úgy, hogy a veszteségből nyereség lesz. Így válik a szenvedés próbatétellé, amelynek a tüzében megtisztul az élet, a sötétség alkalommá, amelyben megismeri az ember a jó Pásztor terelgető szeretetétnek a valóságát, az emésztő gondok olyan nyereséggé, amiből a bizalom és a hit kovácsolódik, a halál nyitott ajtóvá, amelyen át a teljes béke és boldogság világa tárul fel előttünk.

Hiszen ezt is megmutatja már Atyánk a Jézusban, az Ő golgotai szenvedésében és rettenetes halálában, ahol a legnagyobb rosszból, a legégbekiáltóbb hitványságból és igazságtalanságból, a legkeservesebb emberi sorsból a legnagyobb jót hozta ki: a megváltás kegyelmét a világ számára. Az a csodálatos Istennél, hogy a bajokat is szépen beilleszti életünk mintájába, amit végül mégiscsak Ő szövöget, sorsunk egy-egy disszonáns akkordját egészen váratlanul, magasabb összhangban oldja fel. És ha nem értesz is mindent most még, de máris bízhatsz az egész mű rejtett értelmében!

Milyen gazdag ez a megszólítás: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”! Ez már maga is imádság. Az a puszta tény, hogy így szólíthatod meg az Istent, adjon erőt és biztasson imádkozásra.
Ne féljetek! Van Atyánk a mennyben, Atyánk van a mennyben!

Nagy hálát adjunk az Atya Istennek,
Mennynek és földnek szent teremtőjének,
Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek,
Gondviselőnknek.

(225. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 29.

Amikor egy hónappal ezelőtt a Jézustól tanult imádságnak az első kérését tárgyaltuk - “szenteltessék meg a te neved!” -, azt mondtam, hogy talán ez a kérés az egész Miatyánknak a legnehezebben érthető, a legkevésbé magától értetődő kérése. Most pedig, amikor ez a második kérés: “Jöjjön el a te országod” van soron, azt mondhatom, hogy ez pedig az egész Miatyánkban a legnagyobb koncepciójú, a leghatalmasabb kérés. Talán közelebb visz a megértéséhez, ha már előre felhívom a figyelmeteket valamire: az a mellékmondat, ami a harmadik kérés után van, hogy “mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10b), nemcsak a harmadik kérésre vonatkozik, hanem mind a három kérésre. Tehát arra is, hogy “szenteltessék meg a te neved”, “mint a mennyben, úgy a földön is” és arra is: “Jöjjön el a te országod”, “mint a mennyben, úgy a földön is”.

Így máris rögtön nagyobb távlatot kap ez a kifejezés: Isten országa. Máris érződik, hogy itt nem olyanforma “országról” van szó, amelyiknek vámsorompói, határoszlopai, négyzetkilométerrel mérhető kiterjedése van, mint egy földi országnak, hanem az Isten országa lelki ország. Az Újszövetség eredeti kifejezése, a “basileia” nem is annyira országot jelent, hanem inkább királyságot. Itt olyan lelki birodalmat, amelyben Isten minden ellentmondás nélkül Úr és Király, mint például jelenleg a mennyben. Az Isten országa tehát olyan tökéletes, boldog lelki impérium, ahol akadálytalanul érvényesül Isten szeretete, jósága, békessége, öröme, szentsége. Ezért mondja Jézus, amikor róla beszél hol így: Isten országa, hol úgy: mennyeknek országa. Tehát Isten országa: a szent, igazságos, szerető Isten uralmának a köre.

Azt mondhatná valaki és helyesen, hogy hiszen Istennek ez a mindenek felett való uralma megvan, mindig is megvolt. Hiszen hitünk szerint Isten az Ura az egész teremtett mindenségnek. Az Ő királyi trónja (ez is jelképes kifejezés) megingathatatlanul áll a mennyben, minden más hatalmasság neki van alávetve. Isten országát, Isten uralkodását, annak a körét már nem lehet még jobban kibővíteni, hiszen alá tartozik az univerzum. Mi az hát, aminek az eljöveteléért Jézus imádkozni tanít?

Teljesen igaz, hogy Isten királyi uralmának minden, minden alá van vetve. Nemcsak Isten gyermekei, de ellenségei is. Nemcsak az angyalok, de a démonok is. Nemcsak az egyház, hanem a világ is. Nemcsak a jó, hanem a rossz is. De Isten nem azt akarja, hogy kényszerből hódoljon meg bárki is az Ő hatalma előtt, hanem akarattal, önként, jószántából, boldogan. Isten nem zsarnok, Aki bárkire is ráerőszakolná magát - a szeretet hatalmával akar hódítani. Isten nem pusztán engedelmességet kíván minden további nélkül, hanem a szeretet önkéntes engedelmességét. Mert ez a király, ez az Úr, ez a legfőbb hatalom: Atya. Szinte elképzelhetetlenül szerető Édesatyja ennek a világnak.

Mármost: hogy miként alakult a helyzet a roppant univerzum más részein, azt nem tudjuk. Talán majd az örökkévalóságban ezt is megtudjuk. De azt tudjuk, hogy a nagy mindenségnek ezen az egyik legkisebb pontján, amit Földnek nevezünk, lázadás történt az Isten uralkodói igénye ellen. A földi élet kezdetének erről a ködbevesző titkáról tudósít az Ádám-Éváról szóló allegorikus elbeszélés, az örök ember örök tragédiája. Tehát Isten országának ez a provinciája, amelyen az emberek laknak, elszakadt, idegen uralom alá került az örök bűn következtében. És ezért van rajta annyi szenvedés, betegség, háború és halál. De Isten nem hagyta ennyiben a dolgot, nem mondott le erről a Földről sem. A Bibliából tudomásunk van egy hatalmas isteni tervről a tőle elszakadt provinciával kapcsolatban, ez a terv pedig az, hogy ezt az elveszett területet is vissza akarja hódítani, vissza akarja szerezni a maga uralma alá. Itt is ki akarja bontakoztatni, és érvényre akarja juttatni az országát. Ez az Isten nagy koncepciója, üdvterve ezzel a földi világgal is, hogy amiképpen a mennyben, úgy a földön is helyre akarja állítani az Ő országát. Ennek a megvalósulásáért imádkozunk, amikor azt kérjük: “Jöjjön el a te országod..., mint a mennyben, úgy a földön is”. (Mt 6,10)

Vajon nem utópia, nem vágyálom azt remélni, várni, hogy Isten szereteturalma érvényesüljön ezen a Földön az emberek között? Hogy kiszoruljon ebből a földi világból a Sátán, a bűn, a rossz, az önzés, a halál, és hogy itt az életet Isten töltse be a maga békességével, derűjével, szeretetével, Lelkével? Nem ábránd ez csupán? Bizony nem, mert ez a mennyei ország már partra szállt ezen a Földön, megjelent, betört, mégpedig akkor, amikor ott Betlehemben, abban a bizonyos istállóban megszületett egy titokzatos gyermek. Amikor ez a gyermek felnőtt és nyilvánosságra lépett, első hirdetménye ez a bejelentés volt: “Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa”. (Mt 4,17b) Azután széjjel járván a falvakban és városokban, mindenütt kikiáltotta a nagy újságot: “Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van”. (Lk 17,20-21) Utalván ezzel önmagára, Aki ott van valóságban közöttük, mint az Isten országának, a mennyek országának a megtestesülése a földön.

Szinte megdöbbentő, hogy a démonikus hatalmak rögtön felismerték, hogy Jézus személyében elérkezett a földön a világtörténelem nagy fordulópontja. Emlékeztek? A gadarénusok tartományában egyszer egy megszállott emberben lévő démoni hatalmak így panaszkodtak jajongva: “Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket?” (Mt 8,29) Íme, ezek már látták, mit jelent, hogy Jézusban elkezdődött a földön az Istennek országa, megkezdődött a nagy leszámolás. És mindaz, amit Jézus tett a vakokkal, sántákkal, poklosokkal, szegényekkel, sőt néhány halottal, ez is mind olyan jel, ami már megmutat valamit abból az új világból, a dolgoknak abból az új isteni rendjéből, ami már megvalósulóban van a földön.

Íme tehát az Isten országának a földön való megvalósulása nem ábránd, hanem valóság, történelem. Sőt még tovább: ott a Golgotán, ahogyan egyszer már mondtam, megtörtént a földre behatoló Isten országa erőinek a nagy “sztálingrádi csatája”, döntő ütközete. Utána az Isten országa megkezdte ezen a földön a maga kibontakozását, mint a mustármagból kiterebélyesedő fa, mint a tésztát átható kovász, mint a gyümölcseiben elszaporodó elvetett mag. Mindez ma még kezdet, indulás, lehetőség, még nem teljes. Teljessé akkor lesz, amikor Jézus újra megjelenik a maga teljes isteni dicsőségében és hatalmában, országa teljes diadalra juttatására. Ezért aktuális mindaddig ez a könyörgés érte: “Jöjjön el a te országod”.

Persze úgy lenne könnyebb ezt az imádságot elmondani, ha ennek a könyörgésnek az élét a külvilág felé fordíthatnánk és azért könyörögnénk, hogy a pogányok, az istentelenek mind-mind hódoljanak meg a mi Istenünk uralkodói hatalma előtt. Ki ne óhajtaná szívből, hogy a gonoszság helyett a jóság, az önzés helyett a szeretet, a szenvedések helyett az öröm és megelégedés légköre hassa át ezt a földi életet? Milyen jó lenne, ha ez az egész világ az Isten megváltó hatalmának a hatása alá kerülne! Így: jöjjön el a te országod, szálljon le a mennyország a földre. Igen, de ennek a kérésnek csak úgy van hitele, ha az élét nem a külvilág felé fordítod, hanem a magad belső világa felé! Tehát itt is úgy, ahogy az első kérés tárgyalásánál mondtam, valahányszor imádkozod: jöjjön el a te országod, magadban mondd utána mindig: bennem, Uram, és általam.

Tehát bennem! Azaz itt nem arról van szó, hogy változzék meg végre ez a világ, tűnjék el belőle minden rossz, de én maradjak olyan, amilyen voltam, hanem így: Kezdd el Uram rajtam, jöjjön el a te országod a világnak arra a kicsi részére minél teljesebben, ami bennem van, ami körülöttem van. Hadd engedelmeskedjem mindinkább neked, Uram! Vegyétek tudomásul, hogy itt a legnagyobb dologról van szó. Arról, hogy a magunk teljes keresztyén életéért könyörögjünk. Mert azt már sokszor tapasztaltam, hogy addig még csak eljut valaki, hogy felbuzdul a hitre, elfogadja Istennek azt a kegyelmét, amit Jézus áldozatáért ingyen ad. Boldog abban a tudatban, hogy Isten gyermekévé, a mennyei üdvösség örökösévé lett, de itt azután meg is áll. Nem teszi meg a hit következő lépését: önmagának az Isten uralma alá való teljes átadását. Nos, itt éppen az Istennek átadott életről van szó. Arról az óhajról, szándékról, hogy a kezemnek minden munkája, a nyelvemnek minden szava, szívemnek minden megmozdulása, gondolata kerüljön minél teljesebben Isten Lelkének a vezetése alá, és hogy Isten irányítsa nemcsak azokat a tetteimet, amiket mások is látnak, hanem még a gondolataimat és érzéseimet is.

Érzitek, milyen súlyos dologról van itt szó? Augusztinuszról van feljegyezve, hogy fiatal éveiben így könyörgött: “Téríts meg engem Uram hozzád, de még ne most mindjárt!”. Nem így vagyunk-e mi is ezzel az imádsággal: csak jöjjön el a te országod, de még ne most mindjárt, még ne teljesen, még ne mindenben! Nem úgy vagyunk-e, hogy nem merjük fenntartás nélkül kérni a magunk számára? Pedig nincs semmi, ami úgy felülemelne valakit a mindennapi élet bajain, problémáin, keservein, mint ez a kérés, ha őszinte szívvel tudnánk elmondani. Istennek egy kedves szolgája mondta egyszer: Van valami nagyobb, jobb ezen a világon, mint az Istennek átadott élet? Az Istennek való teljes kiszolgáltatottság állapota? Ez mindenen felülemel. Azért, hogy magam és mindaz, ami bennem van, körülöttem van, minél teljesebben Isten királyi uralkodása alá kerüljön, bizony küzdeni kell önmagammal szemben. Az engedelmességet tanulni, gyakorolni kell. Ne kedvetlenítsen el senkit, ha nem megy egyszerre és teljesen. De hiszen éppen ezért tette Jézus a napi könyörgésünk tárgyává! Küzdjünk csak érte az imádság fegyverével is. Igen, jöjjön el a te országod, teljesedjék ki egyre jobban a Te uralkodásod bennem!

És általam. Tehát azért jöjjön el Isten országa bennem, hogy azután minél tovább, minél szélesebb körben terjedjen szét általam. Azt mondtuk, hogy Jézusban mintegy betört, elkezdődött Isten országa a földön. Jézus pedig mindig arra tanított, azért küzdött, azért halt meg és támadott fel, hogy Isten országának az erői megfoganjanak, hogy igazságosabb, nemesebb emberibb élet legyen e földön, hogy az Isten könyörülő szeretete és békessége győzelemre jusson ebben a mindenféle nyomorúságnak és bűnnek a világában. Igen, ezt akarta és ezt munkálta Jézus, és továbbra is ezt akarja, és ezt munkálja, de nem valamiféle természetfeletti módon és úton, hanem általam és általatok. Tehát benne van ebben a kérésben az is, hogy Isten országának az egész földi életet megnemesítő, megtisztító erői áthassák ezt a világot, de mindig úgy, hogy: mutasd meg Uram, hogy mi az én feladatom ebben a Te világot megváltó hatalmas tervedben, hova vihetem el a Te békességedet, hol tehetek bizonyságot a Te könyörülő, segítő szeretetedről? Sohase mástól várd, hogy ezen a Földön kevesebb legyen a kín, a sötétség, a pusztulás, a szenvedés, a harag, a halál, hogy ebben a világban több legyen a Krisztusból, mert ezt az Isten tőled várja, meg éntőlem, akikben már elkezdte az Ő országát, uralkodásának a gyakorlását. Igen, ezzel a kéréssel, hogy “Jöjjön el a te országod”, az egész földi világnak a megváltásáért könyörgünk, a Jézusban elkezdődött isteni szereteturalomnak a kiteljesedéséért, amit ha elkezdett (mert elkezdett Isten Jézus halálával és feltámadásával), el is végzi egészen bizonyosan, de nem mindegy, hogy velünk, vagy nélkülünk. Tehát: “Jöjjön el a te országod” - általam!

Azt mondtam, hogy a legnagyobb koncepciójú kérése ez az egész Miatyánknak. Jézus ezzel a kéréssel szinte arra kényszerít, hogy merjünk nagyot, sokat kérni Istentől. Luther ezzel a résszel kapcsolatban megjegyezte: “Ugye esztelennek tartanánk azt a koldust, akinek a király megígérte, hogy kérjen, amit csak akar, teljesíteni fogja a kérését, és ez a koldus csak egy tányér levest kérne ajándékul?” Nos, amikor Jézus azt mondja: “Ti azért így imádkozzatok: ... Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, mintegy felbiztat, hogy merjünk kérni Istentől Istenhez méltó nagyot. Istennek hatalmas terve van ezzel a világgal. Jézus földön való megjelenésének, halálának és feltámadásának szédületes távlatai vannak. Zökkenjünk hát ki a magunk énje körül forgó, kicsinyes, önző gondolatokból, és kapcsolódjunk bele az eget-földet átható hatalmas isteni koncepcióba, abba, amit ez a kijelentés jelent: Isten országa. És így könyörögjünk most: “Jöjjön el a te országod!”

Jöjjön el a te országod,
Töltse bé uralkodásod,
Ó, mi Királyunk, e földet;
Szaporítsad seregedet.
Drága igédnek kész szállást,
Adj mindenütt szabad folyást.

(483. ének 6. vers)

Ámen

Dátum: 1968. november 24.

Az Úrtól tanult imádságnak olyan lelki magaslatára emel bennünket ez a részlet, ahonnét két irányba tekinthet az imádkozó ember: visszafelé a múltba és előre a jövőbe. Tegnap este az elmúlt évre visszatekintve mondtuk: „Legyen meg a Te akaratod”, hogy megbékélten és hálás szívvel zárhassuk le az Úrnak 1968. esztendejét, most pedig a kezdődő új évre előretekintve mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, hogy nyugodt és örvendező lélekkel indulhassunk el az Úrnak 1969. esztendeje felé.

A Te akaratod! - A klasszikus teológia szerint Isten akaratának két oldala van: az Ő elrejtett akarata és az Ő kinyilatkoztatott akarata. Isten akaratának nagy része tehát el van rejtve előlünk. Nem tudjuk a tartalmát, de nem is fontos. A titkok az Úréi (5Móz 29,29) - mondja az Ige. Hogy mit akar Isten veled, meg velem, meg az egész világgal az elkövetkezendő esztendőben: titok. Ő tudja, mi nem! Hogy közülünk, akik most itt vagyunk, ki éri meg ennek az esztendőnek a végét is, hogy kinek-kinek miként alakul majd az eljövendő hetekben és hónapokban a sorsa: egyikünk se tudja, csak Ő. Egy biztos: az, hogy Őneki veled is, velem is, mindenkivel meg van a maga célja, végzése. Tehát nem egy titokzatos, kiszámíthatatlan végzet szabja meg a sorsunkat, hanem - bár titokzatos és kiszámíthatatlan, de - nagyon szerető Isteni végzés. És ez nagy különbség! Mert a végzet mögött egy vak esetlegesség van, a végzés mögött pedig egy édesatyai szív dobog! Ezzel az imádsággal tehát, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” - mintegy gyermeki bizalommal tesszük bele a sorsunkat a mi szerető mennyei Édesatyánk kezébe. De hát akkor tegyük is bele igazán! Azért hangsúlyozom ezt, mert tapasztalatból tudom, hogy nem is olyan könnyű ezt őszintén megtenni a mindennapi élet gyakorlatában. Mert nekünk magunknak is vannak elképzeléseink, vágyaink, terveink a jövőt illetően, ami korántsem biztos, hogy beleillik abba a tervbe, végzésbe, amit Isten akar velünk. Figyeljétek csak meg a saját imádságaitokat: sokszor még csak nem is törődve azzal, hogy vajon Isten mit akarhat, mi csak mondjuk a magunkét, szeretnénk befolyásolni Istent, beállítani Őt a saját elképzeléseink és vágyaink vonalába. Sok-sok kiáltásunk, ami Isten trónja elé jut, olyan, mint egy neveletlen, makrancos gyermeknek a követelőzése, amelyik semmiképpen sem akar alkalmazkodni szülei akaratához, hanem mindenképpen a saját akaratát igyekszik érvényesíteni. Mondjuk ugyan, hogy „legyen meg a Te akaratod”, de valójában így érezzük: Tedd meg, Uram, amit én akarok! Vagy: Segíts meg abban, amit én elterveztem!

Egy holland regényben olvastam egyszer, hogy valaki, egy hívő ember, egy kedves betegének az ágya mellett nagy szánakozó részvéttel üldögélt és ilyen gondolata támadt: „Csak 5 percig lehetnék az Isten! Tudom én, hogy Ő jót akar velem, de én valahogy jobban érvényre juttatnám azt a jót!” - Elgondolkoztam ezen a mondáson. Sok-sok embernek az isteni gondviseléssel való titkos elégedetlensége fejeződik ki benne. Valahogy így: ha mi lennénk az Isten helyében, rögtön meggyógyítanánk azt a fiatal leányt, aki évek óta fekszik már bénán az ágyban. Akkor azt mondanánk: ha ma meg kell halnia valakinek, akkor inkább az az öreg bácsi legyen az, aki régóta önmagával tehetetlenül csak üldögélni tud egy széken, akinek igazán megváltás lenne már a halál! Ha mi lennénk az Isten helyében, megadnánk végre a gyermeket annak a házaspárnak, amelyik olyan régen könyörög érte! Elfújnánk, mint a port, a sok félreértésnek azt a hegyét, amelyik olyan sok férj és feleség közé emelkedett. Nem váratnánk olyan sokáig azt a sok-sok imádkozó embert, hanem valahogy hamarabb teljesítenénk a kéréseiket. Igen, ha mi az Isten helyében lennénk... És tudjátok, milyen szerencse, hogy Isten nem mondja erre: na jó! Gyere hát ide, vedd át Tőlem egy időre! Tudjátok, mi történnék akkor? Ha mi öt percig Isten lehetnénk, kiszaggatnánk a konkollyal együtt a tiszta búzát is. Ha mi Isten helyében csak öt percig minden könyörgést, kérést meghallgatnánk, sohase szállna fel több imádság a földről. Ha mi csak öt percig Isten lehetnénk, örökre elegünk volna az emberekből. Hű, de összezavarodnék ez a világ! Talán még a csillagok is kitérnének a pályájukról és összeütköznének! Jobban, mint az emberek!

De folytassuk: ha mi öt percig Isten lehetnénk, le tudnánk mondani akkor a saját egyszülött gyermekünkről is, hogy megváltsuk vele a világot?! Igen: amint az isteni gondviseléssel való elégedetlenségnek ez a gondolata felmerül valakiben, hogy „ha én lennék az Isten helyében”, akkor álljon oda Jézus keresztje mellé, a kárhozat mélységének a szélére, és ott ismételje el még egyszer: ha én lennék 5 percig Isten helyében... Biztos vagyok benne, hogy soha nem gondolna többé ilyet! Hagyjuk meg hát Istent a maga helyén, maradjon csak Ő az Isten! Legyen meg csak az Ő akarata, és jaj, ne az enyém! Ne a miénk! Hiszen Ő látja az összefüggéseket, Ő a mindentudó, Ő az egyedül bölcs és szerető hatalom! Ő tudja, mire rendelt bennünket, milyen végzést hozott felőlünk... Igen, igen Uram, csak „legyen meg a Te akaratod”! Az biztosan jó! És aki ezt az imádságot igazán hívő bizalommal mondja, annak a számára az Istennek ez az elrejtett akarata, végzése a sorsát illetően nem póráz, nem fenyíték, sem rezignáció, hanem biztos oltalom. Higgyük el, hogy Ő messzebbre lát, karja hatalmasabb, szíve szeretőbb, segítsége biztosabb, Ő jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk! Bízzuk hát rá minden holnapunkat és mondjuk csak el nyugodtan minden nap újra: „Legyen meg a Te akaratod!”

De eddig Isten akaratának csak az elrejtett oldaláról beszéltünk. Azt mondottam az elején, van egy másik oldala is az Isten akaratának: az Ő kinyilatkoztatott akarata. Ha az Ő elrejtett akarata foglalja magában az Ő végzéseit, amelyekkel sorsunkat meghatározza, az Ő kinyilatkoztatott akarata magában foglalja az Ő parancsait, amelyekkel a cselekedeteinket irányítja. Ezzel a kéréssel tehát: „Legyen meg a Te akaratod”, nemcsak belenyugszik a hívő ember abba, amit az Isten akar, hanem mintegy aktívan is részt akar venni maga is annak az életformának a kialakításában, amit az Isten akar. Végzéseibe belenyugodni, parancsainak engedelmeskedni tartozik! És itt éppen azt kérjük, hogy tudjunk engedelmesek lenni, a mindennapi életünket az Ő parancsai szerint, az Ő akarata szerint élni! Tehát Isten akaratát nemcsak elismerni tanít Jézus ezzel az imádsággal, hanem cselekedni is. És ez talán még nehezebb, mint az, amiről eddig beszéltünk! Mert nekünk is van akaratunk. És ez az akarat nagyon öntudatos funkciója az énünknek. Furcsa természete van az énünknek. Amikor egy másik akarattal találjuk szembe magunkat - tehát amikor Isten parancsol valamit, hogy tedd, ezt ne tedd, erről le kell mondanod, vagy ezt el kell szenvedned -, akkor derül ki, hogy a mi akaratunk képes nem engedelmeskedni, vagy pláne: képtelen engedelmeskedni, tehát akár dacból, akár gyávaságból, akár erőtlenségből, egyszerűen ellenáll az Isten akaratának. Nem magától értetődő az, hogy mi is azt akarjuk cselekedni, amit az Isten parancsol! Sőt! De hát éppen ezért kell könyörögni érte.

Engedelmesség: talán ebben az egy szóban lehetne összefoglalni az egész keresztyén élet lényegét gyakorlatilag. Mert Jézus nem új morált hirdetett meg, hanem új életlehetőséget teremtett: az Isten akaratának való engedelmesség lehetőségét. A keresztyén élet nem abban áll, hogy mindenféle szép és jó cselekedetet kigondolok magamnak és annak megvalósításához Isten áldását kérem: Jézus tanításait csak morális értelemben felfogni a legnagyobb tévedés. Jézusnak nem az a törekvése, hogy az ember jó legyen, vagy akár jobb legyen, hanem az, hogy az Istentől való függetlenség állapotából az Istentől való függés állapotába juttasson; olyan állapotba hozzon, amelyben Isten akarata érvényesül. A megváltott élet az Isten akaratához engedelmességben alkalmazkodó élet. Tehát nem elég az, hogy a saját elgondolásom szerinti jót akarom cselekedni, hanem az Isten felismert akaratát akarom cselekedni. És ehhez nemcsak útmutatóra van szükségem, aki elmondja, mit tegyek, mit nem, hanem útitársra, aki velem is jön azon az úton, megfogja a kezemet, vezet - tehát Megváltóra, Jézusra! Olyan Megváltóra, Aki a hajlandóságot és a képességet is megadja ahhoz, hogy mindig, mindenféle helyzetben a földön azt cselekedjem, amit Isten parancsol, amit akkor, abban a helyzetben Isten vár tőlem. Tehát így „legyen meg a Te akaratod!”

Persze, ez nem megy küzdelem nélkül. De hiszen még Jézusnak is meg kellett küzdenie érte a Gecsemáné kertjében, amíg teljes engedelmességre jutva el tudta mondani azt, amire minket is tanított. Emlékeztek? Micsoda véres tusakodás volt az, amíg emberi érzését teljesen alávetette Isten akaratának! Szinte beleimádkozta magát az Isten akaratába. „Legyen meg a Te akaratod” - azt jelent ez, hogy akarom teljesíteni az Isten akaratát. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert tudom, hogy ez a jó! Isten akaratával egybehangzóan akarok cselekedni. Itt az ember a saját maga akaratát mintegy feláldozza Isten akaratának az oltárán. És az a csodálatos, hogy ha azt valóban meg is teszi, akkor válik igazán szabaddá! Mert Isten a Néki odaadott emberi akaratot éppen nem megtöri, hanem felszabadítja. Ebben is igaz az, amit Jézus mondott, hogy “Aki elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt!"

„Legyen meg a Te akaratod”: ezzel a kéréssel mintegy összehangolódunk az örök isteni akarattal, amint amikor a hegedűt és a zongorát összehangolják egymással. Ezzel a kéréssel mintegy ajtót nyitunk a lelkünk legbensőbb mélyéig Jézus előtt, hogy az Ő lelkének az erői áramoljanak be oda, és töltsenek meg egészen.

Mi hát a program, ami ebben a kérésben van? Az, hogy azzal az elhatározással kezdjük ezt az új évet és annak minden napját, hogy keresni és követni akarjuk Isten akaratát. Hogy a családi életünket Isten uralma alá rendelve éljük tovább. Hogy úgy indulunk a munkába, úgy végezzük a mindennapi dolgainkat, úgy szólunk az emberekhez, hogy közben mindig arra figyelünk, mit akar most az Isten? - Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?!

Tudjátok, mi lenne, ha ezt igazán meg is valósítanánk?! Mennyei atmoszférával telítődnék meg körülöttünk a föld. Mert ímé, így mondja Jézus: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is”. A mennyben tökéletes engedelmesség van Isten iránt, tökéletes egyakaratúság az Atyával! Ahol valaki Istennek engedelmes életet él: ott egy darab menny van a földön. Így kerülhet már e földi életünk is a mennyei világ békességének és boldogságának a fénykörébe.

Induljunk hát bátran előre az előttünk lévő esztendő ismeretlen útjai felé ezzel a kéréssel a szívünkben:

Legyen a Te akaratod;
Ami jó, s rendes, Te tudod;
Azért mi akaratunkat
Tetszésed után hordozzad,
Hogy amit szeretsz: szeressük,
Amit te gyűlölsz: gyűlöljük.

Engedjünk néked mindenben,
E földön, miként mennyekben:
Ha velünk keményen bánsz is,
Szenvedjük békével azt is;
Tiéd mind testünk, mind lelkünk,
Teremtőnk, szabad vagy velünk.

(483. ének 6-7. vers)

Ámen.

Dátum: 1969. január 1. Újesztendő

Hálaadó istentiszteletre gyűltünk össze ennek az esztendőnek az utolsó estéjén. Mit is tehetnénk egy tovatűnő év utolsó óráiban egyebet, mint hogy megtelítjük lelkünket hálával Isten iránt és kiöntjük előtte az Ő dicsőségére. A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a kezemet és köszönetet rebegek - több annál: magatartás, az egész lényemet átjáró lelki melegség, a szív hőmérséklete, amit ha azután az ember köszönet formájában is ki akar fejezni, úgy érzi, hogy csak nagyon kis töredéke fér bele a kimondott szavakba. Az Isten iránti igazi hálának ezt az érzését fejezi ki a Jézustól tanult imádságnak ez a most felolvasott szakasza. Nem is szeretnék ezzel az igehirdetéssel semmi mást elérni, mint azt, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, őszintén, megbékélten, hálás szívvel tudjuk elmondani ma este, visszatekintve az 1968-ik esztendőre: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.”

Mi volt az Isten akarata, mit akart Isten veled, meg velem, meg mindnyájunkkal ebben az elmúlt esztendőben? Azt, amit mindig is akar, röviden és egyszerűen: jót! A legjobbat! A javunkat! Mindenképpen azt, ami kinek-kinek a javára való! Istennek az akarata mindig jótétemény az ember számára. Elképzelem, milyen jó lenne most papírral-ceruzával ülni itten és felírni, számba venni, mi mindenféle jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szerető Édesatya, életünknek csak ezen a legutolsó 365 napján! Ha ezt most itt valóban meg is tennénk, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, talán nem is emlékezünk már rá pontosan - ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölötte! A szenvedést, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, még évek múlva is felpanaszoljuk, pedig Isten jótéteményeinek az elfelejtése hálátlanság az ajándékozó Istennel szemben. Ő semmi mást nem vár az Ő jótéteményeiért tőlünk, mint hálát. Azt akarja, hogy az Ő kezéből fogadjuk el azokat, lássuk meg benne az Ő kegyelmes akaratát. Ezt sem Önmagáért akarja, hanem érettünk, a mi érdekünkben.

Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei felett annál inkább! És de sokszor megfosztjuk magunkat ettől az örömtől! Sok ember éppen azért nem tudja igazán örvendező hálával mondani: „Legyen meg a Te akaratod”, mert nem látja elég világosan Isten akaratában ezt a jótéteményt. Igen, mert ez is attól függ, hogy tudjuk-e a hit szemével látni az életünk dolgait, eseményeit. Aki nem, az nagyon hamar készen lehet az Isten jótéteményeinek a felsorolásával, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, kellemes jóérzést jelentettek, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában. Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy pl. fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál, vagy beteljesült valami régi óhajod, ami után vágyakoztál, vagy talán éppen valami olyan nem-várt szépben és jóban részesültél, amiben kárpótolva érezted magad sok más csúnya és rossz útszakaszáért az életednek, és más effélék. Bizony sokszor csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ is jószerencsének nevez.

Könnyű ezekre azt mondani: legyen meg, Uram, a Te akaratod, látom, érzem, milyen jót akartál velem, megajándékoztál, megáldottál! Örömmel, hálával elfogadom. De próbáld meg egyszer azokat a dolgokat is, amiket olyan természetesnek és magától értetődőnek tartunk, nem is olyan természetesnek és magától értetődőnek látni: egyszerre megszaporodnak lelked előtt Isten jótéteményei! Mert nem magától értetődő ám pl. az a puszta tény, hogy most itt lehetsz ebben a templomban és nem kórházi betegágyon, vagy éppen koporsóban! Az se magától értetődő, hogy hangzik az Isten Igéjének a hirdetése és zenghet a hálaadó zsoltárének, az se, hogy kabát védi a testedet és cipő van a lábadon, az se, hogy ma ebédeltél és nem maradtál éhesen, az se magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő tiszta víz jön belőle, az se, hogy a gyermeked rád kacag, és így folytathatnám tovább a végtelenségig. Nos, amit olyan magától értetődőnek tartunk az életünkben, az mind ajándék, egy jóságos Valakinek az akaratából való. Óh, hogy mennyi jóakarattal volt hozzád az Isten, akkor vennéd észre igazán, ha egyszer elvenne valamit abból, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben! Amikor azt mondod: „Legyen meg a Te akaratod“, legyen benne az a hálás csodálkozás is afölött, hogy mennyi meg nem érdemelt jótéteménnyel áldott meg az Isten! Ha mind fel akarnád jegyezni, nem volna már elég az idő, ami ebből az évből még hátra van és ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálálkodás miatt soha sem jutna többé időd a panaszkodásra!

De az elmúlt esztendőben nyilván nemcsak ilyen hálára késztető események voltak... Mit csináljon most az az ember, aki valami nagy csalódással lett gazdagabb az óévben? Hogyan teljék meg hálával az a lélek, aki életének talán a legszomorúbb élménye fűződik ehhez az évhez, akitől elvette a gyermekét, vagy az életét kiegészítő másik felét, a párját? Vagy akire elviselhetetlennek látszó keresztet rakott az Úr? Óh, pedig de sokan jönnek ezen az estén valamilyen új kereszttel a templomba! Ki-ki maga tudja, mi van a batyujában, milyen fájdalmak, milyen be nem teljesült remények, milyen aggodalmak valakiért, milyen lelki ütések, sebek, mennyi könny, sóhaj...! Óh, de nehéz néha azt mondani, méghozzá hálás szívvel: „Legyen meg a Te akaratod!”

Nos Atyámfiai, hadd mondjam nagyon alázatosan, de nagyon határozottan, hogy Isten a sokféle kereszttel, bajjal is mindig a jót akarja! A javunkat! - „Legyen meg a Te akaratod”: ez a hívő ember bizalmi nyilatkozata az iránt a szerető Édesatyának megismert Isten iránt, Aki inkább Önmagát áldozza fel a Jézusban, inkább Maga hal meg a keresztfán, semhogy engedne téged vagy engem a halálba menni. „Legyen meg a Te akaratod”: ezzel mintegy erőt kérek ahhoz, hogy úgy tudjam, merjem látni a sorsomat, hogy mögötte és fölötte ott látom mindig Isten irányító hatalmát, az eseményeket mozgató hatalmas kezét, bölcs és kegyelmes akaratát.

Hívő ember ha visszatekint a múltba: a megtörtént eseményekből összeállíthatja magának Isten örök eleve elrendelésének egy darabját, és azzal a bizalomteljes hittel könyveli el, hogy ímé, így akarta az Isten, ez volt számomra az Isten akarata! Még a Sátán és annak munkája fölött is ott van valahogyan a mindenható Isten megengedő, vagy büntető akarata! Nos, hát ezzel a kéréssel: „Legyen meg a Te akaratod”: vállalom és elismerem Isten mindenható uralmát az életemben, azt, hogy nem vaksors, hanem egy vezérlő, gondviselő isteni akarat van fölöttem, hogy Valaki vezet, irányít, terel, uralkodik életem minden mozzanatában! - Nem csavargói vagyunk az életnek, akik hányódnak-vetődnek össze-vissza, mint a ping-pong labda a két ütő meg az asztal lapja között, hanem vándorai, akiknek megszabott utunk van, akik előtt Isten által kitűzött cél van! Tehát ha nehéz is egy-egy útszakasz, csak bátran tovább, ne félj, jót akar veled az Isten! Ne feledjétek, hogy annak, Aki így tanított bennünket imádkozni: „Legyen meg a Te akaratod”, annak ez az imádság az életébe került! Mióta Jézus ott, a Gecsemáné kertben kimondta a nagy nyilatkozatot: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te” - tehát: legyen meg a Te akaratod -, és mióta ez az akarat meg is történt, érvényesült is a Golgotán: azóta egyet egészen határozottan tudhatunk: azt, hogy Isten akarata üdvözítő akarat, megváltó akarat. Nem egy zsarnoknak, kegyetlen hatalmasságnak az akarata, Aki a maga abszolút fölényét érezteti a teremtményeivel szemben, hanem egy szerető Édesatyának az akarata, Aki a legnagyobb áldozatot is vállalja, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett a számára. Ha Ő akar valamit, az csak jó lehet, az csak javunkra lehet, ha nem látszik is annak esetleg! Ne úgy mondd hát: „Legyen meg a Te akaratod”, mint aki kénytelen kelletlen beletörődik a változhatatlanba, ne fogcsikorgatva és a túlerővel szemben érzett tehetetlenségben könnyeket nyelve, ne neheztelve vagy titkos lázadással a szívedben, hanem úgy, mint aki egy nálad bölcsebb, szerető hatalom kezében tudja magát, a családját, a világot! Persze, hogy nem érted sokszor, miért akarja Isten így, de ha Ő így akarja, akkor bizonyosan így van jól! Így kell lennie az érdekedben.

Majd egyszer, a végén kiderül minden. Majd onnan, az út legvégéről visszatekintve világosodik meg az egész útszakasz, minden, az is, ami most talán olyan fájdalmas, ijesztő vagy sötét. Próbáld hát már most úgy látni, érzékelni és értékelni mindazt, ami olyan nehéz, hogy ezt mind egy kicsit már most is onnan felülről, a végéről, az isteni megoldás bizonyosságának a perspektívájából látod. Rousseau mondta egyszer: minél kevésbé értem meg Istent, annál jobban imádom Őt! - Tehát így is lehet! És akkor mérhetetlen vigasztalás, erő van ebben az öt szóban: „Legyen meg a Te akaratod!” Ha akármilyen fájó emléket hordozol is tehát magaddal az óesztendőből, adj most érte hálát ezzel a bizalmi nyilatkozattal. Minden fájó, lázadó szív megtalálja békességét a hálaadásban! Próbáld meg, majd meglátod, milyen boldog élet a hálás élet! Adj hálát magáért az Isten akaratáért!

Tudjátok, mi az egyetlen, ami így óév utolsó estéjén elronthatná a hálaadásunk örvendező hangulatát?! Az, ha az egész év folyamán elkövetett bűneinkre és mulasztásainkra gondolunk! Óh, de tele van ezekkel ez az elmúlt esztendő is! De sok mindent rosszul csináltunk, nem úgy, ahogy kellett volna, de sok mindent nem csináltunk, amit pedig kellett volna! Ki tudná felsorolni azokat a szavait, cselekedeteit, gondolatait és érzéseit, amelyek kerek megcsúfolását jelentették ennek a nagy parancsolatnak: Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat, mint magadat!? Legtöbbjét már ennek is elfelejtettük, de a terhét különösen így óév utolsó estéjén akkor is, szinte önkéntelenül is érezzük, hiszen újra egy egész esztendő múlt el az életünkből: ki tudja mekkora lépéssel közeledtünk ahhoz a pillanathoz, amikor majd meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt a nagy számadásra! Hiába menekül valaki ilyenkor a szilveszter-est vidám mámorába, sok mókájába: borral, jókedvvel nem lehet lemosni azokat a bűnöket, amiket egyszer mint mennyei adósságot mindnyájunktól számon kérnek. De ha igazán nyom valakit ez az adósság, ha igazán szabadulni akar tőle, akkor hadd mondjam: van valami, ami nem csak a te emlékezetedből töröl minden terhelő adatot, hanem ami ennél sokkal fontosabb: az Úr emlékezetéből is! Igen, egyszerűen töröl, mint amikor egy táblát szivaccsal letörölnek, úgy hogy helye sem létezik többé. Ez a valami pedig: Jézus vére! Meg van írva: „az Ő vére megtisztít bennünket minden bűntől!” Egyedül érette, Jézusért lehetséges az, hogy Isten most megbocsássa minden bűnödet. Hallod? Minden bűnödet! Azt is, amire már nem is emlékezel, az egész bűnös természetedet! Mintha soha semmi adósságod nem lett volna! Ez az Isten legjobb, legkegyelmesebb akarata! Igen: AKARATA! Mert meg van írva: "Hát kívánva kívánom én a gonosz halálát? - ezt mondja az Úr Isten; nem, inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?!" (Ez 18,23) Isten meg akar bocsátani, mindenkinek, aki a Jézusban való hit által ezt most igazán bűnbánattal el akarja fogadni! Ha Istennek most erre az akaratára igazán őszinte hálával tudnád azt mondani: „Legyen meg a Te akaratod”, akkor ezzel együtt minden más problémája, kérdőjele, miértje is megoldódik az elmúlt esztendőnek. - Íme, így nyújtja most feléd Isten az Ő megváltó akaratát, szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét: fogadd el, egyszerűen csak fogadd el, nagy, alázatos hálával mondván: „Uram, legyen meg a Te akaratod!”

Azt mondtam az elején, semmi mást nem akarok elérni ma este, csak azt, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, őszintén, szívből tudjuk elmondani ma este, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” Nos hát, aki ezt most valóban így tudja elmondani, az megbékélten, hálás szívvel zárhatja le az Úrnak 1968-ik esztendejét és indulhat tovább az új esztendő felé!

Ámen.

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett!
Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.
Nagy irgalmát
Naponként tölti ki rád:
Áldását mindenben érzed.

(264. ének 2. vers)

Dátum: 1968. december 31. délután, Szilveszter