Azt mondta egyszer valaki, aki már egészen elszakadt az egyháztól, hogy Ő Péter apostolnak a személyén, alakján keresztül jutott megint kapcsolatba az egyházzal, közösségbe Krisztussal! Mégpedig azért, mert nagyon imponált neki, hogy ez a hatalmas apostol egyébként olyan egészen közönséges, hétköznapi ember volt, mint ő maga is, vagy akárki. Éveken át a halászmesterséggel foglalkozott, tehát egészen benne volt a világban. Tudta jól, mit jelent a létért való küzdelem, a mindennapi kenyérért való verejtékezés, a munka, a kereskedelem, szóval a leggyakorlatibb, legprózaibb élet. És ha egy ilyen ember hirdeti az evangélium örök igazságait, a Krisztus engesztelő-áldozatáért ingyen kínált bűnbocsánatot, örök életet: akkor annak olyan valóság íze és szaga van, hogy muszáj elhinni neki!
Azt mondta ez az illető atyánkfia, ő azt hiszi, ez éppen az egyik oka annak, hogy Jézus “mozgalma” oly gyorsan terjedt mindenfelé, és oly sok embert megragadott. És valóban, nem különös ez, hogy Isten nem egy jeruzsálemi, nagy tekintélyű főpapot állított oda Krisztus munkája folytatásának a vezetésére? A nagy pünkösdi beszédet nem egy tudós farizeussal mondatta el, a megalakuló gyülekezetek vezetésére nem teológiailag képzett rabbikat állított, hanem egyszerű hívőket, olyanokat, akikben látható módon, érezhetően munkálkodik Krisztus Lelke. Még mindig hadd idézzem az előbbi atyámfiát, így fejezte be mondanivalóját: Szeretem ezt a valóságérzéket. A hit az én számomra csak úgy nyer jelentőséget, ha olyan embereken keresztül nyilatkozik meg és működik, akik benne élnek a mindennapi életben. Mert csak ezek tudják nekem is megmondani, hogy mit jelent a hit az én mindennapi életem számára is. És még annak az óhajnak adott kifejezést az illető, hogy jó lenne minél több nem-lelkészi - helytelenül: úgynevezett laikus elemet - bekapcsolni az egyház mindenféle élettevékenységébe.
Nos, ez az atyánkfia egészen jól látta a dolgot. Az újszövetségi első egyházakban valóban olyan volt minden gyülekezet, mint egy nyüzsgő méhkas, ahol minden léleknek megvolt a maga szolgálata, tevékenysége az egész test építésére, vagy mint egy folyamatban lévő építkezés, ahol a legkülönbözőbb munkát végző munkások mégis egy közös terv szerint és egy közös cél szerint összedolgoznak egymással. Nem egy embernek az ügye volt az igehirdetés, hanem a gyülekezeté, nem egy másik ember végezte a keresztény fegyelmezést, hanem a gyülekezet, nem egy testület végezte az egyház szociális munkáit, hanem együtt viseltek gondot egymásról, egymás terhét hordozták, egymást intették, egymásnak vallották meg bűneiket, egymásért imádkoztak, mert nékik “mindenük közös vala” (ApCsel 2,44), ahogyan a tudósításból olvassuk. A gyülekezet a maga egészében és minden tagjában is külön élte azt a hivatását, amit így lehetne legrövidebben összefoglalni, hogy Krisztus királyságának hírnöke legyen e világban. Ezért mondja Péter apostol a felolvasott Igében: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” (1Pt 2,9)
Kik ezek a “ti”? Nem azok, akik erre valami külön képesítéssel felkészültek, nem azok, akik hivatás szerint, foglalkozásilag is a papi szolgálatra szánták magukat, hanem akiknek Péter a levelet írja: “Akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1,2) Akik tehát drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén megváltattak.
A hívők gyülekezete a maga egészében és tagjaiban: ők a papok, szent papság, királyi nemzet! - Igen, így volt ez még Péter apostol idejében. Tehát úgy, hogy Krisztus munkáját az Ő teste, a gyülekezet végezte tovább a világban. Csak később fejlődött, illetve fejlődött vissza a gyülekezeti élet úgy, hogy a missziói felelősség és szolgálat egyre jobban összeszűkült a hivatalos tisztséget viselőkre, a presbiterekre és lelkészekre. Majd még később minden gyülekezeti tevékenység egy ember tevékenységében összpontosult, egyesült: a vallásos nevelés, a konfirmációi előkészítés, a családok látogatása, a lelkigondozás, a szegényekről való gondoskodás, az egyháznak a világi fórumokon való képviselete, az egyházi egyesületek vezetése és az egyház adminisztratív dolgainak a végzése. Ez pedig az egész gyülekezeti életnek olyan megszegényedéséhez vezetett, hogy ma a keresztény egyházak legfőbb kérdése az, hogy van-e még egyáltalán keresztény gyülekezet? Vannak hívő emberek, vannak buzgó lelkek, vannak imádkozó közösségek - de van-e gyülekezet, újszövetségi értelemben vett gyülekezet? Krisztusnak olyan élő teste, ahol egymásért munkálkodnak a tagok mind, az egész test épülésére? Olyan gyülekezet, amelyik azért a Krisztus teste, mert benne válik láthatóvá, testté, megfoghatóvá a világ előtt is Jézus Krisztus személye, élete, munkája?
Van-e ilyen? Azt hiszem, legjobb, ha becsületesen, őszinteséggel megmondjuk, hogy: nincsen! A legkülönbözőbb szolgálatokban tevékenykedő gyülekezet majdnem teljesen csak hallgatásba süppedt gyülekezetté vált. Ma gyülekezeteink aktivitásának 99 százaléka kimerül abban, hogy hallgat. És ez még a legjobb eset, ha legalább hallgat, ha eljön hallgatni, hallgatja az igehirdetést a templomban, a bibliaórákon, az evangelizációkon! De hová lesz az a sok meghallott Ige? Valahogyan elpárolog, mint ahogyan a palesztinai Holt-tenger bezárt medencéjéből is elpárolog az a rengeteg friss víz, amelyik a Jordán folyóból ömlik bele naponként, anélkül, hogy felfrissítené, megelevenítené a nagy, halott víztömeget.
Ma az egyház legnagyobb problémája és legégetőbb ügye, hogy a hallgató gyülekezet megint szolgáló gyülekezetté váljék. Hogy az egy-papos vagy két-papos gyülekezet megint újszövetségi értelemben vett papok gyülekezetévé legyen! Egyedül Isten tudja megújítani az Ő Szentlelkével az Ő egyházát, Ő teheti meg, hogy az Ő Igéje hitközösséggé, szolgáló közösséggé és hitvalló közösséggé formálja megint az Igét hallgatók közösségét. És az Ő Szentlelkének ezért a megújító munkájáért nekünk csak könyörögnünk lehet és éppen ezért nagyon kitartóan, vágyakozóan könyörögnünk kell! Az állandó, kitartó könyörgés mellett azonban van egy másik dolog is: elhinni és tudatosítani magunkban, amit Péter itt ebben az Igében mond: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9) Tehát elhinni és tudatosítani, hogy minden hívő tagja ennek a gyülekezetnek papi tisztséget visel, mindenki közöttetek, aki tudja, hogy a drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Bárányén, Jézusnak a vérén meg van váltva; nem a maga gyönyörűségére, hanem az egy Istennek szentelt papi életre, szolgálatra van megváltva. Azért tisztította meg Krisztus vére minden bűnétől, hogy most már felhasználhassa mint megtisztított eszközt a maga dicsősége szolgálatára, teste építésére, világossága ragyogtatására. Nem végcélja emberi életünknek a megtérés és újjászületés, hanem éppen a kiindulópontja az Istennek szentelt életnek. Ott kezdődik az Úrnak való szolgálat. Ezért történt a megváltás. Tehát ennek a gyülekezetnek is annyi papja van, ahány hívő lélek, Krisztust megváltójának és Urának valló ember van itt. Igénk nagyon világosan megmondja, mit jelent papnak lenni: hirdetni annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el. Vagy ami más szavakkal ugyanezt jelenti: “Lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által!” (1Pt 2,5) Mik ezek a lelki áldozatok? Az ószövetségi papnak háromféle áldozatot volt szabad végeznie: bűnért való áldozatot, égőáldozatot és felavatási áldozatot. Jelképei ezek az úszövetségi áldozatoknak is.
Nézzük először a bűnért való áldozatot! "Azután előhoza egy tulkot a bűnért való áldozatra, és Áron az ő fiaival egybe a bűnért való áldozat tulkának fejére tevé az ő kezét.” (3Móz 8,14) Jelképes cselekmény ez is. Ezáltal mintegy megvallották Áron és fiai: tisztátalanok vagyunk, vétkeztünk és nem állhatunk meg Isten előtt. De bűnünk tudatában jövünk ím ez oltárhoz és tesszük kezünket az áldozati állat fejére. Nekünk kellene meghalnunk, miként ez az állat meghal, de miután bűnünket rávetettük erre az áldozatra, ő hordozza büntetésünket, ő hal meg helyettünk. És mivel így az áldozat elvette bűnüket, meghalván érettünk, szabadon odamehetünk Istenhez. Persze mindez csak jelkép. A valóság, amit kiábrázol, az, hogy a mi húsvéti bárányunk, Jézus Krisztus megáldoztatott érettünk. Papi tisztünk legdrágább lehetősége és kötelessége, hogy naponta mindig újra odamenjünk az Istennek ama Bárányához, bűneinket rátehetjük, megvallván: vétkeztünk, meg kellene halnunk, de Te már meghaltál érettünk és elvetted büntetésünket, gyalázatunkat. Ím, most már halálod által szabad menetelünk van az Atyához. Igen, Testvérek, mindig újra itt, a golgotai kereszt áldozatánál vehetjük fel csak a kapcsolatot Istennel. Isten és ember mindig újra csak itt találkozhatnak egymással, de itt mindig újra találkozhatnak egymással! Nemcsak a megtérés kezdődik a kereszt oltáránál, hanem azután is minden Istennek való szolgálat, az egész Istennek szentelt élet tehát ott kezdődik mindig újra, hogy leborulok a kereszt alatt, lerakom bűneimet, részesülök, megerősödöm a kegyelemben. Ez a mi bűnért való áldozatunk, legelső papi ténykedésünk!
Most nézzük az égőáldozatot! "Azután előállítá az égőáldozatra való kost, és Áron és az ő fiai rátevék kezeiket a kos fejére.” (3Móz 8,18) Ez az áldozat az Istennek való teljes odaszánás, teljes átadás bizonysága volt. Az égőáldozatnál az egész áldozati állatot az oltárra kellett helyezni és ott elégetni. Ez mindenestől Istennek volt szánva! Áron és fiai mikor kezüket rátették erre az áldozati állatra, mintegy arról tettek bizonyságot, hogy amiként ez az áldozat meghal és egész eddigi életét elveszíti, hogy teljesen Istené lehessen elégve a szent tűzben, így adjuk mi is magunkat egészen Istennek, az Ő tiszteletére. Az Újszövetségben ez az égőáldozat úgy hangzik: “Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul!” (Róm 12,1) Naponként megújuló áldozata ez az újszövetségi papságnak. Tehát ha a bűneidet odaadtad, tedd le egész magadat is Isten lábai elé! Sajnos nagyon hamar megelégszünk azzal, ha az adósságunkat leadjuk az Úrnak és elfogadjuk Tőle a bűnbocsánatot, életünket azonban továbbra is visszatartjuk magunknak. Az Úr igazi papjai azonban csak azok lehetnek, akik nemcsak a bűneiket, hanem az életüket is átadják az Úrnak! Nem vagy-e adós Uradnak ezzel az égőáldozattal? Nem itt van-e a te papi tisztednek is a legfőbb hibája? A megváltás, amit elfogadtál, éppen azzal válik teljessé, hogy Isten - miután megtisztított Krisztus vérével - most már birtokba is akar venni, hogy ezentúl életed az Ő adománya legyen, ami Néki rendelkezésére áll.
És végül a felavatási áldozat, ami a szolgálat vállalásának a jelképe volt. Az áldozati állat vérével megérintette Mózes Áronnak és fiainak a jobb fülét, a jobb hüvelykujját és a jobb lábuknak hüvelykjét. Ebben az áldozatban állíttattak oda Áron és fiai Isten elé és nyilatkoztatták ki minden szolgálatra való készségüket, amire küldi őket az Úr. Jelképe volt ez annak, hogy az áldozati bárány vére által legyen képes a fül Isten beszédének megértésére, megbízatásainak, parancsainak esetről-esetre való felfogására, átvételére. A vér által áldassék meg a kéz, hogy foglalatos lehessen Isten dolgainak véghezvitelében, és kapjon erőt a láb az Isten által mutatott úton járásra. Itt különösen fontos az, hogy ezt a lelki fület a hallásra, ezt a megszentelt kezet a szolgálatra és ezt a biztos lábat a járásra csak a vérrel való meghintés által, tehát közvetlen isteni erőközlés által nyerhette meg a pap. Tehát egy odaszentelt papi életre és szolgálatra képessé tevő erő nem magában a papban volt, hanem Istenben! Az újszövetségi papi életre és szolgálatra képesítő erő sem bennünk van, hanem Istenben. Ott közli ezt az erőt is az Ő Szent Fia áldozati oltáránál, a Golgotán, a Benne való hit által - veled is! Ez a mi felavatási áldozatunk, amikor az Ő megáldozott Fiában való hit által mindig újra felavat és felkészít bennünket az Ő szolgálatára. Ezek azok a lelki áldozatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által!
"Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” (1Pt 2,9) Látod már, hogyan töltheted be ezt a tisztet? Úgy, hogy elfogadod azt, amit Isten akar cselekedni benned és általad. Papi tisztünk gyakorlása végül is nem a saját erőfeszítésünk eredménye, nem a mi teljesítményünk, hanem a tudatos és teljes elfogadása Isten üdvözítő munkájának bennünk. Szeretnétek? Nem elég! Akarjátok? Ez sem elég!
Jertek, könyörögjünk együtt az ének szavaival:
Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,
És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,
Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk,
Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!
(229. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1952. március 30.