A nagy keresztyén ünnepeknek megvan az a hátrányuk és veszedelmük, hogy az üdvösség nagy ténye - mint Krisztus születése, halála, feltámadása -, arra az egy-két napra korlátozódik. Ilyenkor nagy gyülekezetek sereglenek föl a templomba, ünnepelnek, de azután elmúlik az ünnep és azzal együtt vége a karácsonynak, vége a húsvétnak is, majd legközelebb megint csak egy év múlva ülünk húsvéti ünnepeket, Ilyenkor mindig eszembe jut az őskeresztyén gyakorlat: Az apostoli és közvetlen utána következő időkben a keresztyén gyülekezeteknek évenként nem egy, hanem 52 húsvéti ünnepük volt. A vasárnap hetenként megismétlődő húsvéti ünnep volt számukra, amikor újra megerősödtek a feltámadás hitében, a megváltó Krisztus húsvéti győzelmében. Nekünk is arra van szükségünk, hogy a húsvéti ünnepek után is a húsvéti győzelem erejében járó emberek legyünk! Ezt az állandósult, el nem múló, folyamatos húsvéti bizonyságot és örömet fejezi ki Pál apostol ebben az Igében: “Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk!” (Ef 2,10) A Krisztusban hívő emberekről, az egyház igazi népéről beszél az apostol. Azt mondja róluk, hogy azok az Isten alkotása, teremtetvén általa.
Ezt a kifejezést meg sem értenénk a húsvéti örömhír nélkül. Mert itt nemcsak egyszerűen úgy vagyunk az Ő alkotása, teremtetvén általa, mint ahogyan az egész világ: a csillagok, fűszálak, minden-minden a látható és láthatatlan világban az Ő alkotása, teremtménye. Nem Isten mindeneket teremtő munkájáról van tehát szó, hanem az Ő második teremtéséről, újjáteremtő cselekedetéről. Arról az új teremtésről, amelyiknek első, a halálból feltámadott példánya Jézus Krisztus. Krisztus nemcsak az első zsengéje az új teremtésnek, hanem az alapja, a kezdete is. Ne úgy gondoljunk tehát a feltámadására, mint ahogyan egy múltbeli eseményre szoktunk gondolni! Az Ő feltámadásával nem befejeződött valami - mondjuk a megváltás isteni nagy műve -, hanem éppen elkezdődött! Elkezdődött valami új, valami más, valami hatalmas, isteni, dicsőséges: elkezdődött egy új világ-teremtés. Húsvétkor elkezdődött egy folyamat, a bűnből és halálból való újjáteremtésnek a folyamata, egyetlen valóságos emberi személyben: Jézus Krisztusban. Az az új teremtési folyamat kezdődött el, amelyiknek a végső kiteljesedését a Szentírás így szokta nevezni: új ég és új föld, amelyben igazság lakozik. Tehát az egész teremtett, de bűnbe merült világ megváltásának, újjáteremtésének a folyamata. A feltámadott, élő Jézus személyében Isten már előlegezte ennek a régi világnak, a Krisztus halálában megítélt világnak azt az eljövendő új világot, amelyikért így szoktunk imádkozni: “Jöjjön el a Te országod”. (Mt 6,10a) Valóban Krisztus a világ reménysége, mert Benne és Általa már el is kezdődött annak az új világnak és új embernek a teremtése, amelyiknek a nagyszerűségét, merőben új voltát csak így tudja kifejezni az apostol: “az Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,28)
Mármost az apostol azt mondja, hogy mi, akik hiszünk Jézus Krisztusban, Isten alkotása vagyunk, teremtetvén általa. Vagyis ugyanaz a folyamat, ami elkezdődött a Krisztus feltámadásában, folytatódik a Benne hívőkben. A Krisztusban elkezdődött új teremtésnek, halálból újjáteremtett életnek minden Krisztusban hívő ember részese. Annyira, hogy Pál ezt a titkot így fejezi ki: “Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,5-6) Háromszor is mondja: együtt. Megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztussal. Ez az “együtt” a Krisztussal, ez mutatja, mennyire belevont bennünket Isten abba az új teremtésbe, ami elkezdődött Krisztusban. A Krisztusban való hit által a bűneiből újjászületett ember életlehetősége nyílik meg. A hit nem azt jelenti, hogy én teszek valamit - tudniillik hiszek -, hanem azt, hogy Isten tesz velem valamit: tudniillik újjáteremt. Teremtő munkájával létrehoz bennem egy új embert, olyant, amilyenből majd az új ég és új föld emberi társadalma fog állni. Isten teremtése vagyunk a Krisztus Jézusban: olyan életprincípium van bennünk, amely nem rabszolgája többé a bűnnek - mert Jézusban meghalt a számára; nincs kiszolgáltatva a halálnak - mert Jézus húsvéti győzelmének részese; amit nem magunk termelünk ki magunkból kegyességi gyakorlatokkal, imádkozással, fogcsikorgató hittel - hanem amit Isten teremtett a Jézus Krisztus feltámadásában, személyében a számunkra!
Éppen az elmúlt hetekben voltam tanúja Isten ilyen új embert teremtő munkájának. Valaki, aki eddig még nem ismerte Jézust, jelentkezett nálam, hogy szeretné megismerni Őt. Heteken keresztül beszélgettünk Jézusról. Elmondtam neki a megváltás csodáját, hatalmát, hasznát, igyekeztem neki bemutatni a Megváltó Krisztust. Eljutott odáig, hogy mindent elfogadott ésszel, értelemmel, de hátra volt még az, hogy a megváltás ténye valóságos életté is váljék számára és benne. Tudtam, hogy ez az a pont, ahol sem ő nem mehet tovább a maga akaratával, sem én a rajta való segítésemmel. Életet csak Isten adhat. De könyöröghetünk érte. Könyörögtünk együtt, és az imádság közben egyszerre csak megmozdult benne az élet, az újjászületett ember élete! Az az új ember, akit Isten az Ő Igéjével és Szentlelkével a Krisztusban teremtett. Letagadhatatlanul ott volt előttünk az új ember! Nem én hoztam létre, nem ő erőszakolta ki magából: mindketten ámulva voltunk tanúi az Isten újjáteremtő munkájának.
Ez az új emberünk nem azt jelenti, hogy óemberünk már nem is él többé, hanem azt, hogy most már fel tudjuk ismerni magunkban óemberünk hiábavaló voltát és elkezdhetjük a régi énünk, bűnös természetünk ellen való egész életünkre kiterjedő nagy harcot, hogy mindinkább megerősödjék bennünk a Krisztusban újjászületett új ember. Ezért fűzi hozzá rögtön az apostol, hogy “teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre.” (Ef 2,10) Tehát nem azért teremtetett ez az új ember, hogy önmagának tetszelegjen, hanem valami egészen gyakorlati célból: jó cselekedetekre. Ez az új élet éppen abban lesz nyilvánvalóvá, hogy megszabadulunk végre önmagunktól és a magunk problémáitól - tehát a legnagyobb akadálytól, gátlástól. Rettenetes az, amikor az ember nem tud túljutni a maga problémáin! Mindig azon morfondíroz: de hát hogyan is áll a dolog velem? Képtelen vagyok a jóra, méltatlan vagyok, bűnös vagyok, előbb rendbe kell jönnöm önmagammal! Ez a folytonos önmagukkal való foglalkozás bénítja meg őket abban, amire teremtettek: a jó cselekedetekben, a mások felé irányuló segítésben. Nem bírnak megszabadulni önmaguktól!
Stanley Johnes mondja el egyik könyvében, hogy egyszer egy nagyon rossz úton és egy még rosszabb autón kellett egy hosszabb utazást megtennie. Alig haladt pár kilométert az autó, megbokrosodott és megállt. Kicsit elbajlódtak vele, s újra mozgásba jött. De ez újra megismétlődött. Estére egészen kimerültek. Átutazóban pedig nagyon szerette volna megtekinteni a vidéket, mert még sohasem járt arra. De képtelen volt rá: teljes figyelmét a rosszul működő gép kötötte le. Sok ember erejét és figyelmét a maga rosszul működő belső élete köti le. A szívük nem tud megszabadulni maguktól, ezért nem tudják élvezni Isten világát, a jó cselekedetek örömét. Nem tudnak másokkal együttérezni, mások terhein könnyíteni. Mire a nap véget ér, kimerítették önmagukat. Ha az élet jó cselekedetekre való alkalmat vet eléjük, nem tudnak élni az alkalommal.
Amikor Livingston Dávid visszatért Afrikából, miután éveket áldozott oda az ő szeretett afrikai embereinek, valaki a lelkiállapota után érdeklődött. “A lelkem..., a lelkem: majd elfelejtettem, hogy lelkem is van!” - válaszolta Livingston. Olyannyira érdekelte őt a másik lelke, hogy a maga lelkéről majdnem megfeledkezett. Jobb és egészségesebb ez, mint mindig önmagamba tekinteni! Ez utóbbi betegessé tesz. Persze időnként meg kell vizsgálnunk önmagunkat. Olyan önvizsgálatot kell tartanunk, mely teljes önátadásra, az Isten akaratához való teljes alkalmazkodásra vezet. De azután el kell fordítani magunkat az önmegfigyelés gyújtópontjából és folytatni a munkát, amire teremtettünk. Ma éppen ez az egyik legnagyobb leckéje a Krisztus egyházának: megtanulni, hogy ne tekintse zsákmánynak azt, hogy vasárnaponként zárt körben elkülönült és szakrális életet élhet a templomban, vagy hétköznap egy-egy bibliaórán, hanem egyházi, gyülekezeti életének a súlypontja is tevődjön át a világba, a mindennapi élet munkafolyamatába. Ott van a terük azoknak a jó cselekedeteknek, amikre teremtettünk az Isten által a Krisztusban. Ott, a mindennapi élet munkafolyamatában van elkészítve az alkalom a Krisztusban újjáteremtett emberünk számára.
Tegnap a munka ünnepét ülte az ország. Számunkra a munka megbecsülése nem idegen. A munka benne van Isten tervében. Ő parancsolta, hogy kenyerünket munkával keressük. Az apostol úgy beszél erről a munkáról, hogy becsületbeli dolognak tartsuk, hogy csendes életet folytassunk, saját dolgainknak utánanézzünk és tulajdon kezeinkkel munkálkodjunk. Azt is tudjuk az Igéből, hogy: “ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3,10) Meg hogy: “méltó a munkás az ő táplálékára.” (Mt 10,10) A mi számunkra a munka új emberünk jó cselekedeteinek Isten által elkészített általános lehetősége és alkalma. Csak legyen eléggé nyitott a szemünk és éber a lelki fülünk észrevenni, mennyi alkalmat ad Isten magában a mindennapi munkánkban a jó cselekedetekre. Az új embernek maga a hétköznapi munkája is nemcsak kenyérkereseti alkalom, hanem jó cselekedet, mert azzal a hittel végezheti, hogy haszna van belőle a világnak, szolgál vele az embereknek. Annak a világnak és annak az emberiségnek, amelyik a Jézus Krisztusé, és amelyikből Krisztus az eljövendő Isten-országát teremti újjá! Az tehát, hogy dolgozik valaki, sok munkája van: éppen nem akadály, sőt alkalom az Isten által előre elkészített jó cselekedetek megragadására.
Van aztán különös alkalma is a jó cselekedetnek, ahol az emberi élet szüksége, fogyatékossága, hiányossága jelentkezik - mint például betegség, szegénység, szomorúság, tanácstalanság, gyengeség -, ahol megint mindig előre elkészített jó cselekedetre való alkalom van a számunkra. Az egész élet egy nagy alkalom szóval és tettel bizonyságot tenni arról, hogy Krisztus valóban Úr e világon, és az Ő feltámadásában valóban elközelített az egész világ újjáteremtése. Az ilyen alkalmak kihasználása az igazi jó cselekedet!
Azért volt húsvét, azért támadott fel Jézus Krisztus, hogy a húsvéti ünnepek után is a húsvéti győzelem erejében járó emberek lehessenek a világban. Mert ha hiszünk a Krisztusban, akivel együtt megelevenített, akivel együtt feltámasztott az Isten a halálból, akkor mi is “az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”
Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.
(512. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1954. május 2.