Most egy rövid időre elhagyjuk azt a sorozatot, amit Jakab apostol levele alapján kezdettünk és fokozottabban is Jézus Urunk földi életének utolsó eseményei felé irányítjuk figyelmünket. Ebből a színpompás történetből most csak egyetlen valakinek az alakját szeretném kiemelni, annak az ismeretlen férfinek az alakját, akiről már többször volt szó ebben a gyülekezetben, aki a szamarát Jézus rendelkezésére bocsátotta. Az egész történet szerint ő az egyetlen, aki a legméltóbb módon vett részt abban a hangos, örvendező, hallelujázó ünnepségben. Pedig ott se volt! Hanem szép csendben cselekedett! Mégpedig azt cselekedte, amit Jézus kért tőle. Rendelkezésére bocsátotta Jézusnak a szamarát. Hozzásegítette Jézust ahhoz, hogy messiási munkájának ezt a most soron következő részét az Ő akarata szerint elvégezhesse. És ezért szeretem én ezt a névtelen embert ebben a virágvasárnapi történetben. Mintegy illusztrációját látom az ő alakjában annak az Igének, amit alapigéül fölolvastam: Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!
Nagyon örülök neki, hogy most újra erre figyelmeztet bennünket Isten Igéje, mert keresztyén életünk leglényegéről és a keresztyénség legfontosabb ügyéről van benne szó, amit nem lehet elégszer hangoztatni. Mert gondoljuk csak meg jól: mit jelent keresztyénnek lenni? Hinni azt, hogy a Názáreti Jézus a legjobb ember volt a világon, vagy hogy olyan vallásos zseni volt, amilyen nincs még egy a földön? Vagy elhinni azt, hogy Isten Fia volt? Elhinni, amit a Hitvallásunkban olyan precízen megfogalmazva mondunk: “Fogantaték Szent Lélektől, születék szűz Máriától”? Meg azt, hogy “Harmadnapon halottaiból feltámada és felméne a mennybe, üle az Atya Istennek jobbjára”? Vagy azt, hogy beállni egy ünneplő gyülekezetbe virágvasárnap vagy akár nagypénteken, és könnyes meghatottsággal hozsannázni, hogy “Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’...” (331. ének 1.) És ha mindezt elhisszük, ha mindezt megtesszük: akkor valóban keresztyének vagyunk?! - Persze: azáltal vagyunk keresztyének, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, de ez a hit semmiképpen sem csak puszta elhívése történeti, vagy dogmatikai igazságoknak, hanem ez a hit személyes viszonyulás egy élő személyhez, vagy még helyesebben: személyes elkötelezés, az életemnek az összekötése azzal a Valakivel, önmagamnak a teljes kiszolgáltatása, szolgálatába adása annak a Valakinek, Akiben hiszek!
A hitben tehát nem az a döntő, hogy az evangéliumi tudósításokból mit tartok igaznak és mit nem, Jézus személyéből és dolgaiból mit értek meg és mit nem, hanem az, hogy az életemből, önmagamból mennyit vagyok hajlandó önként, szeretetből Jézus számára kiszolgáltatni, Jézus uralma alá rendelni, az Ő rendelkezésére bocsátani. Ez a döntő tényezőa hit valódiságában. Nagyon jól látszik ez különösen a virág vasárnapi jelenetben. Ott van egyfelől a tömeg, amely lelkesedik, zsoltárokat énekel, tehát bibliai szavakat hangoztat, úgy látszik és hallatszik minden megnyilvánulása, mintha a Jézusban való boldog hite fejeződnék ki az ünneplésben. És ott van másfelől az a névtelen ember, aki Jézus egyetlen üzenetére lemond a szamaráról és rendelkezésére bocsátja az Úrnak. Melyik hitt igazán Benne: a tömeg, amelyik hangosan ünnepelte, vagy a másik, az, aki csendben szolgálta?! Ugye, nem kétséges! Hinni Jézusban azt jelenti, hogy csendben szolgálni Őt. És az Úr azt üzeni ma nékünk, hogy így higgyünk Őbenne! Tehát úgy, ahogyan alapigénk összefoglalja: “Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!”
Miben állott ennek az embernek a szolgálata? Egyszerűen abban, hogy amikor két ismeretlen ember, Jézus két tanítványa Mesterük utasítása szerint odajött hozzá és megmondta neki, hogy az Úrnak van szüksége a szamarára, azonnal kész volt odaadni. Tehát tulajdonképpen nem nagy dolog az egész és mégis a legnagyobb dolog a világon. Mert szolgálni Jézusnak azt jelenti, hogy az ember úgy tekint önmagára és mindenre amije van, hogy az Úrnak szüksége van rá. Isten az embert azzal tiszteli meg a legjobban, hogy fölhasználja mint munkatársát. Nem is tudnék nagyobb méltóságát elképzelni egy embernek, mint azt, hogy szabad néki az Úrnak szolgálnia. Mert hiszen Istennek nem lenne ránk szüksége olyan módon, hogy ránk volna szorulva valamiben! Mit tehetnénk mi olyan valamit, amit Ő sokkal nagyszerűbben és tökéletesebben meg ne tudna tenni nélkülünk is? De éppen ebben van a mi nagy méltóságunk, hogy Isten nem akarja nélkülünk tenni, hanem velünk és általunk! Tehát nem isteni önkény nyilatkozik meg abban az üzenetben, amit ez a szamaras ember kapott Jézustól, hogy “Az Úrnak van szüksége reá” (Mk 11,3), hanem az embert a legmagasabb emberi méltóságra fölemelő megbízás. És az az ember valahogyan így is érezhette, hogy nagy kiváltság számára, hogy az Úrnak rendelkezésére bocsáthatja valamijét. Szolgálni az Úrnak tehát azt jelenti, hogy ilyen kitüntető, felemelő megbízatásnak veszem, amikor elkér tőlem valamit, mert használni akarja. Szolgálni az Úrnak: azt jelenti, tekintsétek úgy az élet sokféle alkalmát, hogy abban az Úr kéri a kezeteket, hogy segítsen vinni vele valaki másnak a terhét, aki már nem bírja. Az Úr kéri a pénzünket, hogy kifizesse vele valaki másnak a lakbérét, vagy kenyerét. Az Úr kéri a mosolyunkat, hogy földerítsen vele egy szenvedő embertársunkat a villamoson. Az Úr kéri az ajkunkat, mert üzenni akar vele valakinek egy komoly figyelmeztetést. Az Úr kéri az erőnket, amivel a nappali vagy éjszakai műszakban dolgozunk, mert építeni, szebbé és boldogabbá akarja tenni vele az országot. Vagy az Úr kéri el a gyermekedet, vagy a hitvesedet, vagy az édesanyádat, mert szüksége van reá abban a láthatatlan világban. Az Úrnak szolgáló lélek az, aki mindig készenlétben tartja önmagát és mindenét, arra a kiváltságra, hogy az Úrnak szüksége van reá. Így higgyetek hát az Úrnak, így, hogy szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel. Örüljetek annak, hogy ott, ahol éppen vagyunk, még ha akármilyen nehéz munkában is, a háztartásban, hivatalban, gyárban, műhelyben, iskolában: az Úrnak ott van ránk szüksége. Egyszerre örvendezővé válik az életünk és a munkánk, és érdekessé, változatossá, ha azzal a szolgálatkészséggel végezzük, hogy az Úrnak szüksége van reánk.
Alapigénk külön is hangsúlyozza, hogy szolgáljunk az Úrnak örvendezéssel. Örömmel csak akkor teszünk valamit, ha igazán és teljesen tesszük. Sohasem fogja örömmel szolgálni tudni az Urat az, aki csak úgy mellékesen teszi, alkalmilag egyszer-egyszer megpróbálja. Az nem szolgálat, hogy néha-néha imádkozom, templomba megyek, ott énekelek, prédikációt hallgatok. Csak úgy néha-néha belelapozni a Bibliába: nagyon unalmas dolog. Valamit félig tenni, fél szívvel tenni: nem öröm! Talán éppen ez a legfőbb oka, amiért a legtöbb ember nem talál örömet abban, hogy Istennek a szolgálatában éljen. Akkor szolgálunk csak örömmel, ha teljes szeretettel és minden erőnkkel tesszük. Amilyen igaz, hogy mindenünk Istentől van, olyan igaz az is, hogy azért adott mindent, amit adott, hogy Őnéki szolgáljunk vele: testünkkel éppúgy, mint lelkünkkel, az egészséggel nem kevésbé, mint a betegséggel, munkánkkal csakúgy mint a szabadidőnkkel. Mindenünk Tőle van és Őreá nézve, Őérette van. Ha istentiszteletünk csak néhány ünnepi órára korlátozódik: határozottan unalmas ügy lesz. Ha azonban minden órában minden cselekedetünkkel Őt akarjuk szolgálni, életünk egyre érdekesebbé, változatosabbá, örvendezőbbé válik. Csodálkozva fogjuk majd tapasztalni, mennyi új és új lehetőséget ad az Úr az Ő szolgálatára!
És mire akar felhasználni bennünket az Úr? Jézus az Isten országát, helyesebben az Isten uralmát hozta és terjesztette e földön. Az Isten országa megvalósulásáért vívta rettenetes harcát a gonosz ellen a Golgotán, az Isten országa igazsága diadalmaskodott húsvét reggelén. És az Isten országát ne úgy képzeljük el, mint valami másvilági, túlvilági bizonytalanságot, hanem úgy, mint annak a túlvilágnak, Isten világának, szentségének, örömének, szeretetének e világba való beáramlását ott, ahol egy ember hisz Jézusnak, szolgálja az Urat. Isten országa tehát nagyon e világra, erre a földi világra való, mert éppen azoknak az erőknek, isteni erőknek a szétáradását jelenti, amelyek széppé és jóvá teszik e földi életet: tehát a szeretet, öröm, szívesség, jóság, hűség, szelídség, béketűrés, testvériesség, igazságosság erőinek. Ezért halt meg és támadott fel Jézus. Ezt munkálja, ennek a megvalósulását munkálja tovább a földön. És ehhez, és ezért van szüksége rád, aki hiszel Őbenne. Ebben az Ő országát terjesztő, a földi életet boldogabbá, örvendezőbbé tevő nagy munkájában van szüksége rád, a kezedre, szádra, családodra, munkádra. Ezért mondja, hogy így imádkozzunk: “Jőjjön el a te országod!” (Mt 6,10) Higgyük hát, amit imádkozunk! Higgyük el, hogy Isten azt akarja, hogy emberek boldogok legyenek, boldogan éljenek, jól érezzék magukat. És higgyük, hogy ebben az Ő munkájában munkatársaiként akar használni bennünket. Nemcsak arról van tehát szó, hogy te, aki hiszel Jézus Krisztusban, biztosítsd az üdvösségedet az Őbenne való hit által, ennek az érdekében vigyázz a lelkedre, kerüld a bűnöket, igyekezz magad tisztán tartani, erkölcsösen élni. Sokkal többről van szó: cselekedd azt, amit Jézus az Isten országát megvalósító munkájában tőled és általad esetről-esetre éppen akar!
Ettől a névtelen embertől azt kérte, hogy adja kölcsön virágvasárnapján a szamarát. Ugyanettől az embertől az utolsó vacsora szereztetésekor azt kérte, hogy adja neki kölcsön a házát, mert ott akarja elfogyasztani tanítványaival együtt a húsvéti bárányt. Akkor, ott, Isten országának azon a frontszakaszán az volt, amit neki kellett elvégeznie Isten országáért. Neked, ma, a te helyeden, megint valami mást; csak az a fontos, hogy mindenki Isten országának azon a frontszakaszán, ahol éppen áll, mindenkor azt tegye, amit Jézus most tőle kíván. Amit Jézus általa most adott helyzetben a szeretet, a békesség, az öröm, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség világot szépítő és boldogító erőiből megvalósítani akar! Persze ehhez az kell, hogy figyeljek Reá, föl-föl fohászkodjam magamban, mint Pál apostol: “Uram, mit akarsz hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6)
Mint ahogyan a rádió gombján csak egyet csavarok, és az előbb még zajos jazzmuzsika helyett gyönyörű Bach-kantátát hallgathatok, úgy az is rajtam áll, hogy lelkem hullámhosszát melyik adásra állítom be. Isten országa adójának a hullámhosszára is be lehet állítani lelkünk készülékét, mégpedig a Krisztusban való olyan hit által, amilyenről beszéltünk most, és akkor majd minden helyzetben megkapjuk az üzenetet is, hogy most, ebben az adott helyzetben mit kíván tőlünk az Úr. Aki igazán kész az Urat örvendezéssel szolgálni, az meg is kapja tőle mindig ennek a szolgálatnak az útját és módját! Csak bízva kérje, így:
Útaid, Uram, mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miken intézd menésem.
És vezérelj engemet
A te szent igaz Igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.
(25. Zsoltár 2. vers)
Ámen
Dátum: 1953. március29. virágvasárnap.