Joó Sándor Dr.

A pünkösd a keresztyénség leggyakorlatibb ünnepe. Mindazt, amit a karácsony, nagypéntek, húsvét jelent: a pünkösd teszi élővé és hatóvá a számomra. Mindazt, amit Jézus az Ő születésével, halálával, feltámadásával érettem elvégzett, mindazt a Szentlélek teszi bennem élménnyé, tapasztalattá, élő valósággá. A többi nagy keresztyén ünnep inkább azt mutatja meg, mit jelent számomra a Krisztus, a pünkösd pedig azt mutatja meg, hogy mit jelent bennem és rajtam keresztül a Krisztus! Bőséges példát mutat erre az Apostolok cselekedeteiről írott könyv. Az addig félénk, csendes, ügyetlen apostolok egyszerre nemcsak aktívvá, tevékennyé, hanem hatalmassá és erőssé váltak a Szentlélek kitöltésének a hatása alatt.

Mint amikor a vitorlákba egyszerre belekap a szél, és magával ragadja a hajót! Olyan erők működtek bennük, amelyek megmagyarázhatatlanok emberileg, olyan dolgok történtek általuk, amiket emberi erővel nem lehet végrehajtani. Például rögtön az első pünkösd napján nem az a csodálatos, hogy Péter, a beszéd tartásában járatlan és tanulatlan halász, előáll és nagy tömeg előtt hatalmas ünnepi beszédet tart - mert végeredményben szónokolni meg lehet tanulni emberi szorgalommal is -, hanem az a csoda, hogy annak a beszédnek a hatására háromezer ember tért meg! Pedig igazán nem volt valami rendkívülien hatásos beszéd, sőt, nagyon egyszerű, ügyetlen beszéd volt! Ha valaki szórul-szóra betanulná és elmondaná ugyanazt a beszédet valamelyik budapesti szószéken, nem aratna vele szónoki sikereket.

Hogy lehet hát, hogy mégis olyan nagy hatása volt akkor? Csak úgy, hogy valami magasfeszültségű lelki árammal volt telítve minden szó. Olyan erővel, amit már nem Péter adott bele a beszédbe - mert nem is telt volna tőle -, hanem maga Jézus Krisztus az Ő Szentlelke által. Vagy amikor kinyújtja valamelyik apostol a kezét gyógyításra a beteg fölé: megint olyan erők áradnak ki az emberi kézen át, amelyek nem emberi kéznek az erői, hanem az emberben titokzatos módon jelenlévő Krisztusnak az erői! Az apostolokkal azon a pünkösdön valóban az történt, amit azután Pál így fejezett ki alapigénkben: “Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. És ez nem képes beszéd, hanem pontos leírása annak a csodának, ami a Szentlélek hatására végbement bennük. Az történt, hogy az élő Krisztus áthatotta egész valójukat, és magával ragadta őket.

És nem azért íratta meg Isten Szentlelke ezeket a történeti tényeket, hogy minden pünkösd napján megemlékezzünk róluk, és sóvárogva gondoljunk arra, milyen jó lenne ennek az erőnek a birtokában lennünk nekünk is, hanem azért, hogy minden hívő embernek az életében elérkezzék egyszer az ilyen pünkösd ünnepe. Sok hívő embernek az a szomorú tapasztalata, hogy a hitig már Isten kegyelméből eljutott, de a keresztyén élet tekintetében mindig újra csődbe jut az igyekezete. A bűnbocsánatot nyert ember szeretne most már győzni is a továbbra is kísértő bűnök fölött, és kénytelen rájönni, hogy nem tud, mindig újra vereséget szenved. A megváltott, illetve a megváltás tudatára ébredt ember szeretne most már megváltottan is élni, de szomorúan tapasztalja, hogy mindig újra visszazökken abba az életbe, amelyből megváltatott. A Krisztusban hívő ember szeretne most már Krisztusban élő, Krisztust élő, krisztusi életű emberré is válni, s azután rájön, hogy nem elég ezt elhatározni, megfogadni, sőt egészen hiábavaló még erőlködni is rá! A sok kudarc után, amivel szégyent hozott keresztyén nevére, végül a hívő ember még a hitében is megrendül: igaz a megváltásom, történt velem valami, vagy csak beképzeltem magamnak? Lehetséges egyáltalán a gyakorlatban a megváltott élet?

Nos, Testvéreim, úgy nem lehetséges, hogy én akarom, mert a bűn fölött győzni, szentül, igazán és feddhetetlenül élni, krisztusi módon élni emberi erőfeszítéssel nem lehet. Ahhoz felülről való erő szükséges. És éppen ez az erőt adja a Szentlélek! Azt mondja Jézus a tanítványainak: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1,8) Jézusnak ez az ígérete már beteljesedett. A Szentlélek már eljött, nem ezután kell lekérni, hanem már itt van. Kitöltetett a földre, körülvesz bennünket, csak be kell lélegezni, mint a levegőt. Lelked lélegzetvételével, az imádságoddal tele kell szívni vele a lelkedet, és akkor te is veszel erőt, akkor átjár tégedet is a Szentlélek ereje.

Egy holland újságban olvastam a minap egy fiatalember boldog bizonyságtételét. Elmondja az illető, hogy milyen rabszolgája volt a dohányzásnak. Többször elhatározta, hogy elhagyja, szakít vele, leteszi örökre, de erősebb volt a szenvedélye, mint ő, nem engedte. Sok kudarcba fulladt kísérlet után végre megértette, hogy amit ő nem tud megtenni, azt meg tudja tenni az Úr Jézus, és akkor így könyörgött: Uram, Jézus, én elhiszem, hogy nekem nem muszáj többé dohányoznom, mert Te ettől is megszabadítottál engem! És azóta tényleg megszabadult. Apró dolog - mondhatnád -, de hiszen a keresztyén élet éppen ilyen apró győzelmek sorozatából áll, és ami olyan nagyon elkeseríti a hívő embert, éppen az, hogy a legapróbb dolgokban is mindig, újra vereséget szenved. Én nem tudom, neked mi az a bűnöd, amibe mindig újra el szoktál botlani, ami miatt már a környezetedben lévő emberek is kezdenek kételkedni abban, hogy igazán Krisztus megváltott gyermeke vagy-e, de ha belélegzed a Szentlelket ezzel az imádsággal: Uram, én elhiszem, hogy nekem nem muszáj többé gyűlölködnöm, vagy indulatosnak lennem, vagy tisztátalanul gondolkoznom, vagy bármi módon elbuknom, mert te ettől is megszabadítottál engem! - akkor egyszerre megtapasztalod a Szentlélek erejét.

Csodálatos dolgokat mond el Isten Igéje a bennünk munkálkodó Szentlélek erejéről. A Róma 8,11-ben például ezt olvassuk: “De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” El tudjuk-e képzelni, micsoda erő, milyen kibeszélhetetlen energia az, amely Jézust feltámasztotta a halálból?! Az ember is elő tud állítani rettentő nagy energiát, a modern robbanószerekben olyan energia feszül, ami ha felszabadul, elképzelhetetlen pusztulást okozhat, és ezrek életét olthatja ki pillanatok alatt. De olyan energiát, amely a kioltott élet lángját újra meggyújthatja, amely életet támaszt a halálból: ilyen energiát ember nem tud produkálni, csak az Úr Isten. És éppen ez az isteni energia a Szentlélek. Ezt nem lehet emberi mértékkel mérni, csak ámulva lehet tudomásul venni, hogy a Szentlélek olyan rettentő erő, amely feltámasztotta a halott Jézust a halálból, és most ugyanez az erő, ha elkezd benned is munkálkodni, mi történik benned? Még ha olyan tehetetlen és erőtelen voltál is, mint egy halott, lelkileg megelevenít a Szentlélek.

Péter apostol az ő közönséges II. levelében így beszél a Szentlélekről: “Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, ...hogy isteni természet részeseivé legyetek!” (2Pt 1,3-4) A Szentlélek isteni természet részesévé tesz. Ereje által kiteljesedik a hívő ember életében az a természet, ami Isten szerint való: a “szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség”. (Gal 5,22) A Szentlélek olyan erő, amely képes az én indulatos természetem helyén a Krisztus indulatát és a Krisztus természetét kifejleszteni, úgy, hogy a szó szoros értelmében véve jézusivá váljék minden szavam, cselekedetem, gondolatom, tekintetem! A Szentlélek olyan teremtő erő, Aki képes kiábrázolni rajtam - aki még a legkisebb rossz tulajdonságom fölött sem tudtam győzni -, a Krisztust, hogy az Ő szent, áldott és áldást jelentő élete láthatóvá váljék az én megjelenésemben. Olyan rettentő nagy erő, hogy képes rajtam, az én személyemen bemutatni a világnak az élő Jézus Krisztust! A Szentlélek az az isteni erő, amely tégedet is, engemet is isteni természet részesévé tud tenni!

De itt jól jegyezzünk meg valamit: a Szentlélek nem egy bizonyos személytelen erőhatás! Nem valami, hanem Valaki, mégpedig a velünk lévő és bennünk munkálkodó isteni személy. Krisztus ezzel búcsúzott tanítványaitól: “Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (Jn 14,18) És ezt az ígéretét váltotta be pünkösdkor: a Szentlélekben Ő maga, a megdicsőült Úr jött vissza hozzájuk. Az Atya küldi a Szentlelket, mint a Fiú helyettesét, de a Szentlélek egyben maga az Atya is, meg a Fiú is. Az az Isten, aki itt van, aki most is jelen van és hajlandó bármelyikőnk szívébe most beköltözni, és az isteni természet részesévé tenni. A Szentlélek a benned élő Krisztus. Mert a keresztyénségben nemcsak arról van szó, hogy higgy a Krisztusban, hanem arról is, hogy éljen benned a Krisztus. A Szentlélek úgy munkálkodik benned, hogy egyre jobban hasonlóvá tesz Krisztushoz. Ő teszi számodra egyre tudatosabbá Krisztus jelenlétét, Ő világítja meg számodra Krisztus akaratát, és ugyancsak Ő tesz képessé, Ő adja az erőt is ennek az akaratnak a kiélésére. A Szentlélek által Krisztus kezd el élni benned. És amikor te rájössz arra, hogy te képtelen vagy a legjobb szándék mellett is megváltott életet élni, gondolj arra, hogy Krisztus képes reá! Nem kell hát neked küszködve, erőlködve, fogcsikorgatva szent életet élni, ha a Krisztus él benned. Hagyjad, hogy Ő gondolkodjék a lelkeddel, szeressen a szíveddel, cselekedjen az akaratoddal, beszéljen a nyelveddel, nézzen a szemeddel, végezzen áldott munkát a két kezeddel! Nem te vagy erős, bátor, kitartó, nem te küzdesz, győzöl, szeretsz és vigasztalsz - minderre te képtelen vagy -, hanem mindezt az élő Jézus Krisztus cselekszi benned! Ő éli benned a maga szent és áldott életét a Szentlélek által! Ez volt Pál apostolnak a legboldogabb pünkösdi tapasztalata, amikor így szólt alapigénkben: “Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”

Ehhez mindenesetre az kell, hogy éljek többé ne én! Tudod, melyik "én"-ről van szó? Arról, amely ezekben a szavakban árultatik el a legjobban: önakarat, önszeretet, önbizalom, önelégültség, önigazultság, önhittség, öntetszelgés, önsajnálat, öndicséret, stb. Nos, hát ez az "én", nem élhet tovább, ha azt akarod, hogy Krisztus éljen benned. Az az isteni természet, amiről az Ige szólott, amit a Szentlélek munkál benned, a saját bűnös, romlott emberi természeted helyén, és helyett virágozhat csak ki, és sohasem amellett.

Lakásínség idején előfordul, hogy a hatóság valakinek a lakásából egy vagy két szobát lefoglal, és idegeneket telepít be oda. Jóllehet az egész lakást bérli valaki, vagy talán éppen a tulajdona az a lakás, mégis csak egy bizonyos rész fölött van ilyenkor rendelkezési joga. A lakás többi része elzárt terület a számára. Ez bizonyos tekintetben rendjén lehet a földi lakásokkal, de nincs rendjén, ha a szívedben is így van! Az egész lakást, az egész szívet a Szentlélek rendelkezése alá kell bocsátani! Csak az a baj, hogy ezt olyan ritkán teszik meg a Krisztus megváltottai. Sok zárt terület van még, ahová a Szentléleknek nem engedünk szabad ki-bejárást. A Szentlélek pedig nem erőszakoskodik, nem töri föl a bezárt ajtókat, hanem megvárja, amíg önként megnyitjuk előtte, és csak azután vonul be oda is!

Van-e a te szívedben, a te életedben is ilyen elzárt terület, szoba, fülke vagy lyuk, ahová még nem kérted és nem engedted bevonulni Krisztus Szentlelkét? Nem gátolod-e, nem akadályozod-e az Úr Lelkét abban, hogy áldott uralkodását megkezdje és gyakorolja az életed fölött? “Élek pedig többé nem én” - mondja az apostol. Ha nálad az a baj, hogy nagyon is él az "én", mondd meg az Úrnak ezt is, valahogy így: Uram, én elhiszem, hogy nem muszáj élnie az énemnek, én elhiszem, hogy az én énem is megfeszíttetett veled együtt, és én elhiszem, hogy most már Te élsz bennem!

Nem muszáj elmúlnia ennek a pünkösdnek is anélkül, hogy a te számodra igazi pünkösdöt jelentett volna! Szabad néked szívedben az élő Jézus Krisztussal távozni innét, és élni most már a teljes, diadalmas, megváltott krisztusi életet!

Ámen

Dátum: 1949. június 5. (pünkösd)

Nem szeretnék most egy ún. konfirmációi beszédet mondani, valami ünnepélyes, szép prédikációt, amit ilyen díszes alkalommal, ünnepélyes órában várni szoktunk: hanem szeretnék veletek még egyszer egy egyszerű, közönséges konfirmációi órát tartani, olyat, amilyet az év folyamán sokat tartottunk. Ki tudja, a mai nap után közületek kinek-kinek merre visz az útja, találkozunk-e még, kire milyen élet vár, eléri-e ott még, ahová sodródik, Isten hívó szava? Mielőtt szétszóródnátok hát a nagyvilágba, ti, akik most így együtt ültök, hadd tartsak hát veletek még egy utolsó konfirmációi órát, és hadd mondjam el még egyszer azt, ami a legfontosabb, ami a legszükségesebb dolog, sőt: az egyetlen igazán szükséges dolog. Azt, amit feltétlenül tudnotok kell, azt, amit soha elfelejtenetek nem szabad, még ha az egész kátét és mindent, amit tanultatok elfelejtitek is!

Szeretnék most a példázatbeli szolga lenni, akit az Úr elküld a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak, amint az Úr küldi a vacsora idején: “Jertek el, mert immár minden kész!” (Lk 14,17b) Kész a vacsora. Meg van terítve az asztal. Ott áll mellette a házigazda és várja az érkező vendégeket. Kezdődik a király fia menyegzője, a mennyei király egyszülött Fiának a dicsőséges menyegzője.

Más szóval úgy mondhatnám, hogy kész van az üdvösség! És erre az üdvösségre hív az Isten! Tehát, jól értsük meg: nem valamiféle kegyes, vallásos életszemléletre, nem istenes gondolkozásra, nem keresztyén világnézetre hív az Úr, hanem elsősorban is, mindenekelőtt üdvösségre. Nem itt a földön készít az Úr az övéi számára kényelmes puha életet, bőséges, gazdag, minden földi jóval terített asztalt, hanem üdvösséget készít, és az övéit már e földön is az üdvösségre készíti elő. Mi az az üdvösség? Az az örök élet, ami nem ez a földi és testi élet, ez csak a megszerzési alkalma, megtalálási lehetősége. Az üdvösség az az örök boldogság és dicsőség, aminek a halál sem vet véget, sőt, ami majd csak a halál után bontakozik ki a maga teljességében. Az üdvösség az a boldog nagy halál utáni reménység, ami nélkül az egész halál előtti élet is - tehát az egész földi élet is - csak értelmetlen zűrzavar, szeszélyes játék és nyomorult kaland. Az üdvösség az az Istennel megbékélt élet, aminek az ára: Jézus Krisztus élete.

A Szentháromság Isten második személyének, Jézus Krisztusnak a mennyből kellett alászállnia a földre, emberi formát kellett magára vennie, utolsó gonosztevőként kellett megaláztatnia, keresztre feszítve kellett kínos halált halnia, drága szent vérének kellett csorognia ahhoz, hogy az üdvösség elkészülhessen, hogy Isten azt mondhassa: “Jertek el, mert immár minden kész!”
Láthatod tehát, hogy a legdrágább kincs, a legfőbb jó, az egyetlen szükséges dolog az üdvösség. Annyira a legdrágább kincsedről van szó, a te jövendő örökségedről, hogy a keresztelésedkor megfogadtatta szüleiddel és kereszt-szüleiddel az Úr, hogy vigyáznak erre a kincsre, hogy minden tőlük telhető módon igyekeznek eljuttatni téged ennek az örökségnek az átvételére. Erre az üdvösségre pecsételt el téged is a keresztség.

Tudjátok-e, hogy ebben a gyülekezetben vagyunk jó néhányan, akik már hetek óta azért imádkozunk, hogy ti ezt az üdvösséget megtalálhassátok? Ezért volt az egész konfirmációi előkészítés, ezért volt az elmúlt heti evangélizáció, és ezért van ez a mostani ünnepélyes alkalom is. A ti üdvösségetekért, semmi másért, nem kevesebbért, hanem testetek, lelketek örök üdvösségéért. És minden készen van, ami ehhez az üdvösséghez szükséges. Készen van a bűnbocsánat, készen van a szent Isten kegyelme, készen van a győzelem a bűn és halál fölött, szóval készen van az üdvösség a te számodra is, a te üdvösséged is készen van, elvégeztetett. Elvégeztetett már akkor, amikor Megváltód ezt a szót kimondta a Golgotán!

Ha volna még kételyed saját üdvösséged bizonyossága felől, hadd emlékeztesselek arra, amit Jézus mennybemenetele búcsúbeszédében mondott tanítványainak: “Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” (Jn 14,2) Le van tehát foglalva, mintegy biztosítva van a helyed odaát. Jézus azért ment előre, hogy elkészítse. Ő tartja a helyedet, nem bizonytalan dolog ez, neked is van ott hely, és ott van néked is a helyed!

“Minden kész!” Szeretném, ha megértenéd most ezt a szót, hogy “kész”. Tehát, nem ezután készül még majd el, és ki tudja, el fog-e idejére készülni, sikerül-e, hanem már kész! Nem félig-meddig kész, hanem egészen, teljesen! Akkor értettem meg ezt a szót, amikor egyszer nagyon valószínű volt számomra földi életem vége és az egyetlen kérdésem már csak az volt, hogy mi lesz most: üdvösség vagy kárhozat? Egymás után sorakoztak föl a bűneim és takarták el előlem az üdvösség lehetőségét. Nagyon valóságossá, teljesen kétségtelenné vált előttem, hogy a kárhozatot érdemlem, és most már sok időm sincs arra, hogy bármi mulasztásomat jóvátegyem, vagy bármi egyebet az üdvösségem érdekében elkövessek. Szörnyű volt érezni, hogy sem időm, sem semmiféle lehetőségem nincs már arra, hogy az üdvösségemet elkészítsem vagy előkészítsem, vagy valahogy üdvösségem útját egyengessem. Akkor értettem meg, mit jelent az, hogy készen van az üdvösség a számomra: hogy Krisztus magára vette azokat a bűnöket és azoknak a terhét, amelyek engem lenyomtak volna igazságos ítélet szerint az örök kárhozatba. Mindezeket átvette rólam magára akkor, amikor Ő meghalt, és ezért üdvözülhetek én, dacára annak, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok.

Kimondhatatlan nagy boldogság ráébredni arra, hogy készen van az üdvösség a számomra, hogy rengeteg fáradsággal, szenvedéssel, vérrel és szeretettel elkészítette Valaki nélkülem, de a számomra az üdvösséget. Ugyanúgy tenélküled készült el a te számodra is az üdvösség! Sem elrontani nem tudod, sem javítani nem tudsz rajta. Sem hozzátenni nem lehet: hiába van akármennyi érdemed, kiválóságod vagy erényed, egy porszemnyit sem tudsz hozzátenni. Sem elvenni nem lehet belőle: még a bűneid, a hitványságod, sok-sok mulasztásod sem tudja elvenni, mert mindig kész! Nélküled készült, de a te számodra készült el Krisztusban az üdvösség!

Két dolgot tehetsz csak ezzel a kész üdvösséggel: igent mondhatsz rá, vagy nemet. Örömmel, hálával tudomásul veheted, vagy megvetheted. Tehát: elfogadhatod vagy elutasíthatod! És itt válik olyan borzalmassá ez az örvendező, ez a boldog, ez a nagyszerű példázat, hogy olyanokról is szó van benne, akik már megkapták a meghívót, megtudták, hogy minden kész, és mégsem mentek, sőt, ezt olvassuk: “kezdék magokat mentegetni.” Hát létezik az, hogy valakinek nem kell a vacsora és annak boldog hangulata? Van olyan ember, akinek nem kell az üdvösség, akinek nem fontos, nem mindennél fontosabb az üdvössége? Létezik olyan ember, aki mikor Isten a legnagyobb örömhírt adja tudtául: bűnei bocsánatát és az örök életet, akkor nem örül neki, nem kapva kap rajta, sőt, egykedvűen elfordul és más, egyéb “fontosabb” teendői után lát? Sajnos van ilyen ember, és nemcsak a példázatban, hanem bizony itt közöttünk is!

Nézzük csak a példázatot. Miért nem mentek el a meghívottak a vendégségbe? Nem azért, mintha haragudtak volna a királyra, csoda udvariasan és szívélyesen, sőt bizonyára jól nevelten mosolyogva mentették ki magukat. Sem nem azért, mintha feslett, haszontalan életük miatt szégyenkeztek volna megjelenni ilyen előkelő vendégségben, sőt, mindnyájan komoly foglalkozást űző, szorgalmas emberek voltak. Hanem egyszerűen azért, mert nem volt szívügyük az a vacsora, terhükre volt a meghívás, és örültek, hogy valami ürüggyel kibújhattak alóla. És testvérek, én tudom, hogy vannak ilyenek közöttetek, akik csak azért vannak most itt, mert muszáj, mert nagy botrány lenne, ha most fölkelnének és becsületesen, őszintén kijelentenék, hogy nekik pedig terhes ez az egész ünnepség, hagyjanak nekik békét. Vannak közöttetek olyanok, akiknek egész év alatt nem volt szívügyük a konfirmáció és ennek a mai napnak csak annyiban örülnek, hogy végre túlesnek ezen is! És borzasztó az a tudat, hogy esetleg olyanok is hitvallást és fogadalmat tesznek, olyanok is idejárulnak az Úr asztalához, akik lelkileg távol állnak az egész ügytől! Ezeknek is hirdetem, hogy “minden kész”! Ezeknek is szól, hogy “jertek el”, mert immár minden, ami az üdvösségetekhez szükséges, készen van! Mindenkinek felkínálja Isten az üdvösséget és ettől nem az Úr Isten, hanem csak a saját hálátlanságod foszthat meg téged, Testvérem! “Minden kész” a te számodra is! Most már csak az a kérdés, hogy te készen vagy-e Krisztus számára? Én tudom, hogy itt már többen vannak olyanok, akik Isten kegyelméből elfogadták a Jézusban felkínált üdvösséget, akik lelkük legmélyén igent mondottak arra, hogy “minden kész!” De azt mondja az Ige, hogy: “mégis van hely!”

Tehát Jézus nagy lelki asztalánál, az üdvösség és kegyelem királyi asztalánál még vannak üres helyek! Melyikőtök helye üres még, kire kell még várnia a Királynak? Te elfoglaltad már a magad helyét? Érzed-e, milyen sürgetés van ebben az Igében? A példázat szerint a házigazda többször is hívta vendégeit, tehát egy ideig még fenntartotta a helyüket. Várt, hogy mégiscsak eljönnek egyszer talán. Utólag aztán látta, hogy minden hiába, akkor másokat ültetett a helyükre. Meg-megújul Isten hívása, de soha nem lehet tudni, mikor hangzik el utoljára. Meddig tartja fönn a helyedet, mikor ültet le oda más valakit, és akkor nem lesz többé hely! A példázat szerint kizárattak a menyegzőből, akik nem jöttek el a jelzett időben. Én nem tudom, hogy a vonakodóknak mikor jár le az idejük, de egyet tudok: azt, hogy most még mindenikünk számára van hely. Most még érvényes az, hogy “mégis van hely!”

Van ennek a történetnek egy nagyon vigasztaló jelenete, az, amelyen sokan fennakadnak. Máté leírása szerint, akinek nem volt menyegzői ruhája, azt kivetette onnan a házigazda. Ehhez azt kell tudnunk, hogy régi királyi lakomákon a meghívott vendégek nem saját ruhájukban jelentek meg, hanem volt egy királyi ruhatár, ahol az érkezők mind levetették otthoni rongyaikat és kaptak ajándékba a királytól egy ruhát. Olyat, amely méltó volt a királyi lakomához, a király magas személyéhez és az egész környezethez. Nem volt tehát igazságtalan a házigazda, amikor ott látott valakit kívülről hozott rongyaiban és kivetette onnan. Azt olvassuk, hogy szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat hívtak be a szolgák. Micsoda nagyszerű látvány lehetett az, amikor a rongyos utcai koldussereg egyszerre átváltozott pazar öltözetben pompázó fejedelmi násznéppé!

Így van ez mindig, így lehet most is. Az méltó az üdvösségre, aki úgy jön Istenhez, mint a legszánalmasabb koldus: bűnei rongy-cafatai lógnak róla. Kész csoda, hogy egyáltalán odabocsátja őt az Úr az Ő magas színe elé. Ne félj idejönni így, mert Ő éppen így hív, gyere csak bátran, Ő gondoskodik majd a szép új ruhádról is! Először levetkőztet: a szent, tiszta és ártatlan Jézus Krisztus leveszi rólad a saját szennyes rongyaid, és maga öltözik belé. Azután felöltöztet: saját tisztaságának, szentségének, ártatlanságának a hófehér ruháját adja reád. Látod már, mennyire minden kész? Igazán minden kész! Minden, még a ruha, a menyegzői ruha is kész! Ha volna még közöttetek valaki, aki magát a leghitványabbnak érzi, mert végigkomolytalankodta az egész konfirmációt, mindeddig a mostani pillanatig; aki úgy érzi, hogy mindenki más mehet, csak ő nem, szóljon most ezeknek az Ige: “Jertek el, mert immár minden kész!” A ti számotokra is, a ti üdvösségetek is egészen kész, gyertek, még mindig van hely!

Testvérek, akik hiszitek ezt, akik tudjátok, hogy a ti Megváltótok él és a kész üdvösséggel vár: tegyetek erről bizonyságot az Ő jelenlétében! Tegyetek bizonyságot úgy, hogy mintegy hitvallást énekelitek el most:

Tudom: az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.

(421. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1949. május 26. (áldozócsütörtök, konfirmáció)

Aszerint a bibliaolvasó kalauz szerint, amely szerint itt a gyülekezetben legtöbben a Bibliát olvassuk, most az Efézusi levél van soron. Az egész levélen végighúzódik egy gondolatsor, amely egy bizonyos szó köré csoportosul, egy olyan szóban összpontosul, amely ötször fordul elő a levélben. Felolvasom a levél különböző részeiből azt az öt verset, ahol megtalálható, ahol előfordul ugyanaz az egy szó: “Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban”. (Ef 1,3) “A melyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben. Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is.” (Ef 1,20-21) “És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,6) “Azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége.” (Ef 3,10) “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12)

Az az egy szó, amely mind az öt versben előfordul, ez: a mennyekben. Azt lehetne mondani: ez a kulcsszava az egész levélnek. És a felolvasott öt vers az a fonál, amelyen a levél gyöngyszemei mintegy föl vannak fűzve. Nagyon gyakorlati útmutatást, tájékoztatást kapunk itt a keresztyén élet gyakorlatára, küzdelmére, győzelmi lehetőségére és dicsőségére nézve. Mit jelent ez az ötször előforduló szó, ez a kulcsszó: a mennyekben? Ezt kell előbb tisztáznunk, hogy jól tudjunk tájékozódni. Minden hadvezérnek pontosan ismernie kell a területet, az utakat, az utánpótlási forrásokat, az azokkal való kapcsolat lehetőségét, az ellenség erejét. Nos, a Biblia azt tanítja, hogy mi a földön vagyunk, és Urunk a legfelsőbb mennyben, a közbül levő területnek nagy részét pedig megszállta az ellenség, a Sátán, a maga seregeivel. Tehát, az Úrhoz küldött imádságaink, segélykéréseink egy ilyen ellenséges területen mennek át, az Úrtól jövő áldások, ajándékok, segítségek egy ilyen ellenséges területen jönnek át. Nos, hát ezekben a titokzatos dolgokban ad eligazítást Isten az Efézusi levélben.

Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a Biblia szerint a menny egy meghatározott hely! Ha leírjuk, leghelyesebb lenne talán éppen úgy nagy kezdőbetűvel írni, mint azt, hogy Budapest, Balaton, vagy Magyarország. Nem lehet elszellemiesíteni a Bibliának ezt a fogalmát. Ha a menny nem valami fizikai, materiális hely, akkor Krisztus testi feltámadása sem lehet valóság. Urunk húsvét reggelén ugyanabban a testben támadt fel, amelyben meghalt - bár megdicsőült testben. De, ha testileg támadt fel, hol van akkor most az a test, amelyben feltámadott? Feltámadása után maga mondta a tanítványainak: “Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássátok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van. És ezeket mondván megmutatá nékik kezeit és lábait.” (Lk 24,39-40) És hol van most ez a megérinthető test? Felméne a mennyekbe - vallja a Szentírás tanúsága alapján a keresztyén hitvallás. A leírás szerint a tanítványok szeme láttára emeltetett föl “És a mint szemeiket az égre függeszték, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképpen láttátok őt felmenni a mennybe!” (ApCsel 1,10-11) Négyszer fordul elő a két versben ez a helynév: a mennybe! “Az égre, a mennybe, a mennybe, a mennybe”! Itt van a központja az egész keresztyén öntudatunknak, gondolkodásunknak: tudniillik a mennyben. Itt van a forrása egész életünknek és minden erőnknek. Az az Úr, akit láttunk a szemeinkkel és érintettünk a kezeinkkel - vallják a szemtanúk -, ment fel, van ott fölül, és most nekünk minden gondolatunkat oda kell irányítanunk, onnan kell élnünk, a mennyből valók vagyunk itt, a földön.

De nézzük tovább a menny fogalmát. A Biblia majdnem mindig többes számban beszél róla, így: mennyek! És ez azt jelenti, hogy a menny - ez a valóságos hely - nem egysíkú valami. Isten “feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben. Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. (Ef 1,21) Felül: az eredeti szövegben így áll: magasan felül! Abból, hogy magasan felül az következik, hogy van egy alacsonyabban felül is, vagy egy alul is. Tehát a mi Urunk Jézus Krisztus a magasan felül lévő mennyekben van! Azok a fejedelemségek, hatalmasságok, erők és uraságok pedig, amelyeken felül emeltetett a Krisztus - tehát a Sátán és seregei -, az alacsonyabban lévő mennyekben vannak, a föld pedig még mélyebben alatta van. Az Efézusi levél szinte mintegy térképe a titkos útnak, ösvénynek, amely az ellenséges területen át a szentek szentjébe vezet, és a kijelentése, feltárása azoknak a csatornáknak, amelyeken át az áldások a magasból kiáradnak, eljutnak hozzánk, a földre.

Van utalás a Bibliában arra, hogy a Mózes által készített szent sátor a mennyei dolgok mintájára készíttetett. “a mint Isten mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, a mely a hegyen mutattatott néked.” (Zsid 8,5) Három része van a szent sátornak: külső udvara, szentélye és szentek szentje. A Biblia többször utal arra, hogy a menny is ilyen három síkú hely. Pál apostol is beszél a harmadik égig való elragadtatásról. A szentek szentje, a mennyek mennye, a legfelső ég, a harmadik ég: az élő Isten trónjának az ege, felül az alacsonyabb egeken, ahol a fejedelemségek és hatalmasságok, erők és uraságok tartózkodnak, és tartják megszállva az utat a kegyelem trónusa felé és igyekeznek megakadályozni az áldások kiáradását onnan hozzánk. Tehát ide, a legfelsőbb mennybe emeltetett fel Krisztus és ültettetett az Atya Istennek jobbjára. Vagyis Urunk a legfelsőbb mennyben, mi a földön, és kettőnk között, az alacsonyabb mennyekben nyüzsögnek lelkünk ellenséges hatalmai!

Erre utal az Ige: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12) Az eredeti szövegben itt a Sátán hatalmainak a helyéül ugyanaz a szó áll, mint amit az előbbi versekben, a mennyekben szóval fordított a magyar Biblia. Ám itt mintha visszarettent volna attól, amit talált és mintha nem is merte volna kifejezni, hogy a Sátán hatalmai is a mennyekben vannak. (A legújabb német fordításban ez így van: “melyek a mennyei régióban vannak”.) De még így is kifejezi a magyar szöveg is azt, hogy hozzánk viszonyítva magasabb régiókról van szó, viszont ahhoz a mennyhez viszonyítva, ahová Krisztus emeltetett fel, alacsonyabban lévő szférákról van szó. Ne felejtsük el, hogy Lucifer a mennyben teremtetett, a mennyben történt az első lázadás és bűneset az angyalok között, és a bukott angyalok szellemi tevékenységének a régiója is a mennyben van. A mennyből, ebből az alacsonyabb mennyből uralkodik a Sátán a földön. Ezért kellett Jézus Krisztusnak, a mi nagy Főpapunknak - amint a kijelentésekből tudjuk - bemenni a mennybe, az Ő áldozati vérének az erejével, hogy a mennyet is megtisztítsa, mert a bűn a mennyet és a föld fölötti magasabb régiókat is bepiszkította, éppen úgy, mint a földet. Mint ahogyan kozmikus hatása van a bűn rontásának, éppen úgy kozmikus hatása lesz a Krisztus váltságának és újjáteremtő munkájának is!

Jób könyvében olvastuk, hogy: “Lőn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; és eljöve a Sátán is közöttök.” (Jób 1,6) Tehát, a Sátán megjelent Isten udvarában és mintegy jelentést tesz a földön látottakról, vádolván az Isten gyermekeit, ahogyan Jóbbal is tette. De akármilyen aktivitást fejt is ki a “magasságban”, sorsa meg van pecsételve. Jézus egyszer azt mondta a tanítványainak: “Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lk 10,18b) Bár múlt időben mondta Jézus, mégis egy még azután bekövetkező próféciaként mondta. De azért múlt időben, hogy olyan bizonyos a Sátánnak ez a jövője, az égből való kivettetése, mintha már meg is történt volna! Jézus tanítványai olyan bizonyosra vehetik ezt, mintha már múltbeli esemény volna. Éppen olyan prófétai múlt idő ez, mint a megdicsőülésről szóló kijelentés a Bibliában. Akiket eleve ismert, azokat el is rendelte, hogy az Ő fia ábrázatához hasonlók legyenek (múlt idő, 1 eseményre). Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta (múlt idő, múltbeli eseményre). Akiket elhívott, azokat meg is igazította (múlt idő olyan eseményre, amely a hívők számára már múltbeli esemény, de jövőbeli esemény azok számára, akik még ezután fognak megtérni), és azokat, akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti (múlt időben van kifejezve olyan esemény, amely teljességgel a jövőben van még). (Róm 8,29-30)

Amikor Urunk a hetven tanítvány jelentését hallotta, akiket kiküldött, hogy prédikálják az Isten országát, azok mondták el Neki lelkesedve, hogy még a démonok, még az ördögök is engednek nekik! És akkor tekintett föl az Úr és lelki szemeivel mintegy előre látta azt a dicsőséges napot, amikor majd a Sátán és minden hatalmassága kivettetik az égből. Ekkor mondotta Jézus, tehát a jövőre gondolva: “Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből!” Egy másik alkalommal újra beszélt erről Jézus, a Sátánnak az égi szférákból való levettetéséről, mondván: “Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme”. (Jn 12,31) Persze ezt is úgy kell érteni mint próféciát, mint egy eljövendő ítélet alapjának a proklamációját. Tudniillik, amikor ezt mondta Jézus, éppen akkor indult a halálba. Ekkor mondta: Ímé, most jön majd a kereszt. Az a kereszt, amely a jelen világkorszak megítélésének az alapját képezi. Itt kezdődik el a világnak az az ítélete, kárhoztatása, aminek végül a világ fejedelmének a teljes detronizálása lesz a vége. János apostol a Mennyei jelenésekről szóló könyvben meg is írja ezt az utolsó nagy mennyei harcot, amikor Isten angyalainak hatalom adatik, hogy fejezzék be azt a győzelmet, amit az Úr adott halálával az ellenség fölött. (Jel 12,7-12)

Mindezt azért adta már eleve tudtunkra az Úr, hogy tudjuk magunkat mihez tartani. Tudjuk, tudnunk kell tehát azt, hogy számunkra, hívők számára, minden erő, minden áldás, minden győzelem, ami a földi életben való járáshoz szükséges: a mennyben van, a legfelsőbb mennyben, ahol a Krisztus van az Atya jobbján! Úgy kell látnunk önmagunkat, mintha fordított fa volna az életünk: olyan fa, mely itt a földön virágzik és terem gyümölcsöt, de fölfelé kapaszkodik gyökerével, a mennybe, a mennyei szférába gyökerezik! És nekünk tudni szabad azt is, hogy akármilyen démoni erők, magasságbeli hatalmasságok vesznek körül és rettentenek, kísértenek, nyomorgatnak, vagy akár el is buktatnak: Krisztus, a mi fejünk, felül van minden hatalmasságon, erőn, és uraságon, ami csak létezik a világon! Nekünk szabad, sőt kell túllátnunk a problémákon, kísértéseken, feladatokon, sőt, túllátni a Sátánon is, túl és felül rajta, egészen Krisztusig. Szabad és kell úgy látnunk mindent és mindenkit, hogy legfelül, a legmagasabb mennyekben ott van Krisztus! Onnan, felülről él a keresztyén ember!

A háborúban gyakran előfordul az, hogy egy csapatnak vagy köteléknek elvágja az ellenség az utánpótlási vonalát. Ha ez sikerül, akkor már nem is kell küzdeni azzal az ellenséggel szemben. Lehull magától is, mert föléli a tartalékját. A Sátán erre törekszik! Hagyja, engedi nagyon szívesen, hogy buzgólkodjék valaki, de csak a földi szférákban, a mennyel való összeköttetés nélkül lehetőleg! Nagy bajba kerülne a búvár a víz alatt, ha elvágnák a lélegzőcsövet. A hívő ember sok nyomorúsága, erőtelensége abból ered, hogy megszakad a kapcsolat, a mennyei utánpótlás vonala. A hívő embernek olyan életeleme a menny, mint a halnak a víz. Élete egész súlypontja áthelyeződött a földről a mennybe, onnan ered, oda törekszik. A hívő ember mennyei ember, aki zarándok és idegen a földön, itt él, de úgy, mint aki részese a mennyei elhívásnak, mennyei állampolgársággal jár a földön.

Halljátok meg hát az Úr figyelmeztetését: “Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyek a lélek ellen vitézkednek.” (1Pt 2,11) “Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,1-3)

Ámen

Dátum: 1950. április 30.

Van valami nagy ujjongó, fölszabadult, mintegy súlyos nyomás alól fölszabadult érzés abban, ahogyan Pál apostol a korinthusiakhoz írott levelének végén fölkiált: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15,57) Pláne, amikor tudjuk, hogy a megelőző versekben a pokolról, a bűnről és a halálról beszél, az emberi sors e legsötétebb hatalmairól, de, akármilyen ijesztő rémekkel van is tele ez a világ: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Ezt a hallatlan diadalt, ezt a kimondhatatlan győzelmet, ami fölött Pál apostol is ujjong, hirdeti a húsvét, a keresztyénségnek ez a boldog örömünnepe! Annyira elkoptattuk a nagy szavakat, hogy lassan az ellenkezőjét kezdik jelenteni annak, mint amit ki akarunk fejezni velük. Örömünnep, győzelem, diadal: ma már olyan üresen kongó hangok, mint a villamos görgése az utcán. Pedig ha van diadal, ha van győzelem a világon: akkor a húsvét az! Sőt, csak egyetlen igazi győzelem, csak egyetlen valóságos diadal van a világon: az, ami húsvét hajnalán lett nyilvánvalóvá a feltámadott Krisztus által!
Ha Isten Szentlelkének a megvilágításában megértjük, mi az a diadal, ami Krisztus által adatik, akkor majd mi is olyan felszabadult ujjongással tudunk hálát adni érte, mint Pál apostol teszi a felolvasott Igében.

Tehát a húsvét olyan győzelmekről beszél, amiket végiggondolni is nehéz! Maga az a tény, hogy feltámadott: minden értelmet felülhaladó nagy diadal. Az a baj, hogy a megszokottság unalmával fogadjuk a hírt, hogy Jézus feltámadott. Pedig ha egyszer végiggondolnánk, beleélve magunkat az akkori és ottani helyzetbe, hogy mit jelentett ez: beleremegne a lelkünk. A húsvéti történet szerint az asszonyok, amikor meghallották az érthetetlen nagy hírt, hogy Jézus nincs ott a sírban, hanem feltámadott: félelem és álmélkodás fogja el őket. Igazán nem csoda! Képzeljük el, hogy valamelyikőnkkel ilyesmi történne. Virággal a kezében menne ki a farkasréti temetőbe, a jól ismert, megszokott sírhoz és amint odaérne, észrevenné, hogy a sír föl van bontva, üres, nincs benne a holttest, hanem helyette valami angyalszerű lény fogadna ilyen érthetetlen szavakkal: Akit keresel, föltámadott, nincsen itt, íme a hely, ahová őt helyezték! Az, hogy félelem és álmélkodás fogná el az embert egy ilyen hír hallatára, még nagyon enyhe kifejezés. Ennél sokkal több történne: olyanforma rémület, mint ami Mózest fogta el az égő csipkebokor közelében, amelyből maga az Úr szólt hozzá, vagy mint ami Ézsaiás próféta lelkén remegett át, amikor látomásban az Úr trónusa előtt állt és felkiáltott: “Jaj nékem, elvesztem... hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!” (Ézs 6,5) Meghallani a húsvéti hírt, annyi, mint valami szent remegéssel tudomásul venni, hogy itt van az Isten! Rámeredni a nyitott sírra annyi, mint belső félelemmel álmélkodni azon, hogy “Jaj nékem, elvesztem ... hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!”

Nagypénteken, amikor már keresztre feszítették az Urat, valamelyik farizeus vagy írástudó odakiáltotta Jézusnak, fennhéjázva: “Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40b) A tömegnek is tetszett a gúnyos megjegyzés, felkapta, és tovább zúgta: Most mutasd meg, hogy Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, majd akkor hiszünk neked! (vö. Mt27,42) És hát valóban: miért is nem bizonyította be isteni hatalmát azzal, hogy leszállt a keresztről? Ó, hogy megnémult volna körülötte a gúnykacaj, milyen megdermedten hullott volna térdre előtte az egész nyomorult embersereg! Ó, micsoda győzelem lett volna az ellenségei felett! De nem tette meg ezt a csodát az Úr, mert az üres keresztnél is beszédesebb, hatalmasabb bizonyítékát akarta adni az Ő diadalának. Azt akarta, hogy az üres keresztnél is nagyobb isteni csoda tanúskodjék az Ő isteni hatalmáról: mégpedig a harmadik napra üresen maradt sír!

Feltámadott: nem felébredt, mintegy mély álomból, vagy valami nagy, dermedt kábulatból újra magához tért, nem - hanem feltámadott a halálból. Az, aki meghalt, valóságosan, véglegesen meghalt, az támadott fel a halálból! Nemcsak újra megelevenedett, mint a halott Lázár Krisztus szavára, hanem a halott test megdicsőült testté változott át, átment a halálon, végigment rajta, feltámadott! Hihetetlen? Persze, hogy az, de hát éppen ez a hihetetlen dolog történt meg húsvétkor! A feltámadás éppen azt jelenti, hogy itt valami olyan dolog történt, amit nem lehet az emberi megismerés körébe bevonni, amit nem lehet az emberi fogalmak világába bezárni, amit nem lehet emberi ésszel fölfogni, és emberi szavakkal kifejezni, hanem csak félelemmel és álmélkodással tudomásul venni, hogy itt Isten cselekedett! A feltámadás mindenestől fogva isteni mű, Isten szabad tette, épp úgy, mint a teremtés: ott semmiből teremtett világot, itt a halálból teremtett életet.

Valaki egyszer azt mondta, hogy Krisztus sírja fölé kétszer volt odaírva ez a szó, hogy “lehetetlen”! Az egyik lehetetlent az ember, a másikat az Isten írta oda! Lehetetlen, mondja az ember, hogy valaki a halálból feltámadjon. De az Isten is mondott egy lehetetlent a Bibliában, így: lehetetlen volt néki a haláltól fogva tartatnia. (ApCsel 2,24b) És ez az isteni lehetetlen erősebb volt az emberi lehetetlennél. Érzel-e már valamit abból az eget-földet átható diadalból, amiről Pál apostol ujjong?! Nem lehet azt megmagyarázni, sem megérteni, hanem csak leborulni előtte, és hálát adni érte, ahogy az apostol teszi: “hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által"! Amikor Pál apostol itt diadalról beszél, Krisztus által kivívott győzelemről, akkor a közvetlen megelőző versekben a halálról, a bűnről és a pokolról van szó. Ezek fölött a sötét hatalmak fölött jelent győzelmet a húsvét. Itt azután már egészen dadogóvá válik az emberi beszéd. Hiszen mit tudunk mi a halálról? A halál a Biblia szerint nemcsak fizikai folyamat - a meghalás ténye -, hanem sokkal több annál: állapot és hely! A halál mint állapot: az Istentől való elszakadás állapota, az a létforma, amely az örök élet ellentéte, a békés, boldog örök életnek a hiánya, az Istennel megromlott viszony, a Paradicsomból kiesett állapot. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy az örök halál, a kárhozat. Tehát a halál mint állapot annyi, mint kárhozat! A halál és bűn összetartoznak egymással. Ahogyan Pál is mondja: A halál fullánkja a bűn. A bűn által kerül bele az a halálos méreg, a kárhozat az emberiség életébe, a tiedbe és az enyémbe! És ezen a halálon diadalmaskodott Jézus! Mégpedig úgy, hogy önmagát tartotta oda az elé a bizonyos fullánk elé, hogy szúrjon bele az Ő szent testébe, spriccelje bele a kárhozatnak minden mérgét az Ő személyébe. Beletört a halál fullánkja Krisztusba, kiszakadt, úgy, hogy Pál szinte ingerkedve kiáltja oda: “Halál! hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Mit árthat egy kígyó, amelynek kihúzták a méregfogát? Ki védekezne egy darázzsal szemben, ha kiszakadt a fullánkja? Óh, hála, ezerszer hála az Istennek, aki a diadalt adta nékünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által!

De a halál nemcsak állapot, hanem hely is! A legborzalmasabb börtön, amiből nincs menekülés. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nincs semmi olyan képessége, amivel ebből a börtönből szabadulni tudna. Az emberi élet minden oldalról a halállal körülvett, a halál börtönébe bezárt élet! Az emberi sors az örök halálba zárt sorsot jelenti a Szentírás szerint! A Zsidó levél utal arra, hogy a halálnak a világa a Sátán hatalma alatt van: “Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának”. (Zsid 2,14-15) Igen, mintegy jelképesen a Sátán őrzi ennek a börtönnek a kulcsát, a halál félelmének a rabságában tartva mindazokat, akik csak élnek! Hogy azután mi történt nagypéntektől húsvétig, az alatt az idő alatt, míg Jézus maga is a halálnak a főhadiszállásán, az alvilágban járt? A pokolra szállt alá, s ez olyan titok, amit emberi szavakkal megint nem lehet kifejezni. Mindenesetre Ő maga mondott egyszer ilyet: “Mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanem ha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát.” (Mt12,29) Önmagáról beszélt itt az Úr. Ő az, aki a hatalmasnak a házába bement, a Sátán lakóhelyére, a pokolba benyomult, betört és valami kibeszélhetetlen győzelmet aratott ottan, mert azután egyszer, amikor feltámadott, dicsőségében megjelenik János apostolnak, ezt mondja néki: Én vagyok “az Élő, pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai!” (Jel 1,18) Jelenthet-e veszedelmet, ejthet-e kétségbe az a börtön, amelynek a kulcsa a feltámadott Jézus Krisztus kezében van? Ő nyitja és Ő zárja ezt a rettenetes ajtót. Hogyne nyitná meg azoknak, akikért betört a halál birodalmába? Aki a Krisztusé, annak a számára most már a meghalás valóban ajtó-nyílást jelent: azt, hogy megnyílik előtte a börtön kapuja az életre! “Nálam vannak a pokolnak és halálnak kulcsai!” Ebben a Jézusban való hit még olyan esztelen vakmerőséget is megtehet, hogy szinte csúfolódva kiáltja Pállal: “Pokol! Hol a te diadalmad?” Mert: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”.

És még ez sem minden. A Szentírás még további titkokat mond el nekünk Krisztus húsvéti diadaláról. A Biblia gyakran beszél arról, hogy ezt a látható világot egy láthatatlan világ veszi körül, és abban a láthatatlan világban mindenféle élőlények nyüzsögnek, mindenféle démonikus erők és hatalmak, amelyekkel Isten gyermekei harcban állanak. Erre vonatkozik Pálnak az a figyelmeztetése is: “Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” - vagyis a láthatatlan világban. (Ef 6,11-12) Ezek azok az ördögi, démonikus hatalmak, amelyek sokszor megszállottá tesznek egy embert, néha egy egész nemzedéket, társadalmat. Gyakorlatilag mindnyájan ismerjük e hatalmakat, hiszen nagyon sok bajunk van velük. Ezek azok, akiket így szoktunk emlegetni, hogy a pénz istene, a mammon; a vér hatalma; a gyűlölet; a bosszú démona; a legkülönbözőbb szenvedélyek ördöge; az ezerféle gonoszság lelke és így tovább a végtelenségig, amelyek mind megannyi személyes gonosz hatalom a földi életet körülvevő láthatatlan világban! De csak azért szól ezekről a Biblia, hogy még nagyobbnak lássuk a húsvét győzelmét, amely ezek fölött is érvényes: “És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, a kik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, A melyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben. Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. (Ef 1,19-21) Vagy ahogyan a Kolossé levél mondja: “Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban.” (Kol 2,15) Nem is lehet erre mást mondani, csak amit Pál apostol: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Ímé, mindezt jelenti Krisztus húsvéti győzelme! És ha te hiszel a feltámadott, a diadalmas Krisztusban, akkor az Ő húsvéti győzelméből már egy jókora darab a tiéd is! Mert hinni Krisztus győzelmében egyúttal azt jelenti, hogy nem hiszek a Sátán győzelmében, nem hiszek a halál és a pokol győzelmében, nem hiszek a fejedelemségek, hatalmasságok, gonosz szellemek diadalában! Hinni Krisztus győzelmében azt jelenti, hogy megtört minden más gonosz hatalom varázslata a számomra!

Olvastam valahol, hogy messze keleten, Indiában vannak olyan titokzatos erővel bíró emberek, akik bizonyos varázslattal nagy távolságokról meg tudják rontani egy másik ember életét. Egy ilyen ember elég, ha csak egyszer szemébe tud nézni az ellenségének, attól kezdve az a biztos halál felé megy. Rajta van a varázslat, ami lassan elsorvasztja a testét és lelkét. Egyszer egy ilyen agyongyötört, már szinte haldokló ember ment a misszionáriushoz, hogy vegye le róla a gyilkos varázslatot. A misszionárius azt mondta neki: Állj ki ide a sziklára és kiáltsd bele a levegőbe háromszor hangosan, hogy nem hiszek a megrontásban! Az ember összeszedte minden maradék erejét és elkiáltotta háromszor: nem hiszek a megrontásban! És egyszerre úgy érezte magát, mintha a sírból tért volna vissza.

Ezt tette Pál apostol is, amikor odakiáltotta a levert ellenségnek: “Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” És ezt teheted te is, valahányszor küzdelmed van Krisztus valamelyik megvert ellenségével: a halállal, a pokollal, vagy a Sátán különböző hatalmasságaival! Hiszen nem az övéké, hanem Krisztusé a diadal! Még ha csatát vesztesz is és elbuksz valamelyikkel szemben, akkor is Krisztusé a diadal! Láttunk már olyat, hogy csatákat megnyert valaki és a háborút mégis elveszítette! Nos, itt megfordítva van: Krisztus népe veszthet csatákat, a háborút mégis ő nyeri meg! Minden csatádba a Sátán ellen, és végül majd a legutolsó küzdelmedbe: a halál ellen is mehetsz bátran ezzel a nagy húsvéti ujjongással és bizonyossággal: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Ámen

Dátum: 1950. április 9. (húsvét)

Kedves Testvéreim! Olyan egyszerűen hangzik az, hogy “Krisztus váltott meg minket a törvény átkától” (Gal 3,13a), pláne, amikor már olyan sokszor és olyan rengeteg formában hallottuk ezt a szólamot. Hiszen egyébről sem szól közöttünk az Ige, mint szakadatlanul arról a tényről, hogy Krisztus megváltott bennünket. Ki tudna itt már valami újat mondani, olyat, amit valamilyen beállításban ne hallottunk volna már? Én sem akarok most semmi újat mondani, hanem azt szeretném, hogy az Úr a maga Szentlelkével megmutatna nekünk most valamit az Ő megváltó szenvedéséből, hogy ezt látva sejtelmünk legyen arról, hogy mitől váltott meg az Úr? Hogy megérezzünk valamit a lemérhetetlen súlyából annak a kijelentésnek, hogy megváltott minket Krisztus a törvény átkától! Hogy ne hangozzék olyan fölöttébb egyszerűen a fülünkben az, hogy Krisztus megváltott minket, hanem késztessen térdre borulni a Megváltó előtt!

A legborzasztóbb, ami Krisztusról a Bibliában meg van írva, az, hogy átokká lett érettünk! Még kimondani is szörnyű, hát még megvalósítani! Elképzelni is rettenetes, hát még benne lenni és végigszenvedni! Isten Fia, a Szentháromság második személye, a Szent, aki maga az Élet és az Igazság: átokká lett, nemcsak átkozottá, megátkozottá, vagy elátkozottá, hanem: átokká! Mit jelent ez a borzasztó kifejezés?

Az, hogy Krisztus átokká lett: kifejezésre jut már az Ő halálának a külsőségeiben is. Iszonyú lehetett az a halál! Pár nappal ezelőtt, amikor újra olvastam a Bibliában azt a részt, amikor Jézus jelenti tanítványainak a reá váró szenvedéseket: megragadott ez a kifejezés: “Az Ember Fia emberek kezébe adatik!” (Mt 17,22b) Pirossal, vastagon aláhúztam azt, hogy “emberek kezébe”. Az valami rettenetes dolog, amikor valaki védtelenül, kiszolgáltatva gonosz emberek kezébe esik. Szörnyűbb, mintha vadállatok elé vettetnék! Igazán kínozni, halálra gyötörni csak az ember tudja a másik embert. “Emberek kezébe adatott”: olyanformán hangzik ez, mint az irgalmas samaritánusról szóló példázatban ez a mondat: “Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.” (Lk 10,30b)

Vele is ezt tették azok az emberek, akiknek a kezébe adatott. Jobban már nem lehet kifosztani valakit, mint ahogy Jézussal tették akkor, amikor az ég Királyát földi bíróság elé állították, meghurcolták, elítélték, megköpdösték, arcul verték, töviskoronát nyomtak a fejébe, kigúnyolták, megfosztották minden isteni méltóságától, mennyei dicsőségétől! Azután megsebesítették. Az a negyven korbácsütés, amivel Pilátus megostoroztatta, annyira kegyetlen büntetés volt a rómaiaknál, hogy római állampolgáron nem is volt szabad végrehajtani, csak a meghódított országok népein! Az ólomvégű, ötágú korbács ütései a szó szoros értelmében lenyúzták a bőrt a kikötözött áldozat testéről. Legtöbbször már ebbe belehalt a nyomorult ember! A mi Urunk kibírta! De hogy milyen lehetett utána, amikor Pilátus újra elővezettetve odaállította a kiáltozó nép elé, mondván: “Ímhol az ember!”, arról fogalmat alkothatunk Ézsaiás prófétának ezekből a szavaiból: “néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos, utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!” (Ézs 53,2-3) Nem csoda, ha a mázsányi súlyú kereszt alatt összeroskadt, nem bírta tovább! Leveszik róla, és mással vitetik tovább, de nem azért, hogy könnyítsenek a terhén, hanem hogy idő előtt meg ne haljon, mert akkor túl hamar vége lenne a kínlódásának. Kezén és lábán átvert szegekkel erősítették a keresztfára. Nem ölték meg, mint az állat az áldozatát, hanem lassan kínozták halálra. Nem a vére folyt el, hanem egyre fokozódó görcs, izomláz és végül fulladás okozta halálát. Súlyosabb, fájdalmasabb, gyalázatosabb halálnemet, kivégzési módot elképzelni sem lehetett volna! Ezt jelentette az, hogy “emberek kezébe adatott”! Átkozott dolog, de még nem maga az átok; érzékeltet valamit abból a borzalomból, hogy átokká lett érettünk, de nem meríti ki teljesen. Itt még nagyobb borzalomról van szó!

Krisztus halála nemcsak borzalmas halál volt, hanem olyan halál, amit ez a szó a maga teljes súlyával jelent a Bibliában. Tehát nemcsak meghalás, a földi élet vége, a halál állapota, hanem az Istentől való teljes elszakadás, az Isten haragjának a teljes terhe, az Isten bűnt büntető haragjának érvényesülése, a hatalmas és Szent Isten megsemmisítő ítéletének a teljes átka a bűn fölött: vagyis az örök halál mint a bűn zsoldja, mint a bűn büntetése! Isten igazságosságának a megemésztő tüze! Elgondoltad-e már, milyen rettenetes lehet bűnösen meghalni, Istennel perben állva, Vele haragos viszonyban élve meghalni, és azzal a tudattal menni oda Isten elé az ítéletre, hogy Ő méltán haragszik reám?! Egyetlen élet bűneivel megterhelten is rettentő dolog a halál. Nem csoda, ha ösztönösen fél tőle minden ember! És Jézus nemcsak ösztönösen sejtette, hogy mi a halál, hanem tudatosan ment felé, vállalta, mint Isten haragjának az átkát! És nem is csak egyetlen élet bűneivel megterhelve, hanem a világ bűnei alatt roskadozva lépett a bűnt megemésztő isteni ítéletbe, a halálba! Mert “az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté!” (Ézs 53,6b)

Ezt az ősi ézsaiási próféciát így fejezi ki Pál apostol: “Azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk!” (2Kor 5,21a) Gondoljuk csak végig, mit jelent ez? Képzeljük el, hogy egy szennyes, véres, fertőzött, férges ruhát odaadnánk valakinek, hogy vegye föl magára, öltözzön bele: akármelyikőnk undorral fordulna el az ilyen ruhától és még a kezével sem nyúlna hozzá! De menjünk tovább: képzeljük el, meg tudná-e tenni valaki, hogy egy hitvány embernek a piszkos adósságait kellene valamelyikőnknek átvállalnia magára? Nem azt mondaná-e, hogy dehogy vállalom, miért csinálta azt az adósságot, miért nem volt több esze, miért volt ilyen könnyelmű? De még tovább menjünk: elvállalná-e valaki közülünk másnak a gyalázatát? Ki venné fel szívesen egy bűnnel bemocskolt embernek a nevét? Vagy gondolj arra, hogy előtted áll egy nyomorult, sebhelyes, sok betegséggel megrakott ember, akinek nincs egy ép tagja, aki csupa gennyedés, csupa vérző seb, csupa undorító betegség és azt kívánnák tőled, hogy most vállald el helyette, vedd magadra az ő betegségét. Ugye nem bírnád megtenni? Pedig ez még mindig csak halvány utalás arra, amit Jézus megtett érettünk. Magára vette a koldusrongyokat, elvállalta adósságainkat, elvállalta a gyalázatunkat, felvette sebeinket. És ez még mindig nem fejezi ki azt az iszonyatot, amit ez az Ige kijelent, hogy Isten “bűnné tette érettünk”. Az Isten Szentje, az ártatlan, Aki bűnt nem ismert, Akiben semmi bűn nem volt: bűnné lett, ilyen undorító valamivé, ilyen iszonyattá, ilyen sátánivá lett! Magára veszi a bűnt, mint egy szörnyű ruhát és úgy kell tekintenie, mint a sajátját, azonosítani kell magát a lényétől legidegenebb valamivel: a bűnnel! És ezért a Menny Királyát a pokol seregei vehetik körül, ki van szolgáltatva nekik, bosszút állhatnak Rajta, azt tehetnek Vele, amit akarnak. Megölhetik Őt, az Életnek Fejét és Forrását!

Bűnné tette értünk az Isten az Ő Szent Fiát, átokká lett érettünk! Hogy milyen rettenetes dolog lehet ez, akkor értettem meg, illetve akkor sejtettem meg, amikor egyszer lélekben végignéztem Jézusnak a Gecsemáné kertbeli gyötrődését. Le van írva, hogy térden állva imádkozott, gyötrődve könyörgött, hogy múljék el tőle ez a keserű pohár, amiben az átok van. Micsoda szörnyűség lehetett az, hogy még az Isten Fia is visszahőkölt tőle, annyira, hogy úgy verejtékezett, mint mikor nagy vércseppek hullanak a földre! Az a Jézus, Akinek a természet erői engedtek, Aki a tengert lecsendesítette, Aki elől menekült a betegség, a Sátán, Aki nem ismert félelmet: most panaszkodva, rettegve, földön csúszva rimánkodik és kínlódik! Miért? Az átok miatt, amivé lennie kellett érettünk! Amibe a megváltás került! Ugye, amikor az ember belenéz a tűzbe, a szemében visszatükröződik a fel-felcsapó lángok lobogása. Azért gyötrődik Jézus, mert a poklot látja, és a pokol, a kárhozat borzalmának a lángjai tükröződnek vissza véres verejtékében, tépelődő rimánkodásában, szörnyű haláltusájában! Micsoda borzalom lehet a pokol, hogy még az Isten Fia is megrendül a közelségétől?!

Átokká lett érettünk! Tudod mit jelent ez? Azt, hogy Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus elkárhozott, elszenvedte a kárhozatot, végigszenvedte, egészen kiürítette Isten haragpoharát, kitöltötte a halálbüntetést az utolsó részletig! “Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ!” (Gal 3,13) - mondja az alapigénk. Amikor a mózesi törvényben ez így megíratott, senki sem tudta, hogy ez is Jézusban fog beteljesedni. Így szól ez a régi rendelkezés a törvényben: “Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van és megölik és felakasztod azt fára: Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el azt még azon a napon; mert átkozott Isten előtt, a ki fán függ, és meg ne fertéztessed azt a földet, a melyet az Úr, a te Istened ád néked örökségül.” (5Móz 21,22-23) Ez a rendelkezés Krisztusban szó szerint beteljesedett. Ő az, Aki fán függ, és Őt kell még az éjszaka előtt levenni a fáról és eltemetni, mielőtt lemegy a nap, hogy meg ne fertőztessék az a föld, amelyet az Úr adott. Ő az az átkozott Isten előtt, Aki a fán függ. De nem a maga, hanem a mi halálos ítéletre való bűnünk miatt került a fára, a mi bűnünk miatt lett átkozottá, a mi bűnünk átkát vitte a fára és a sírba, a mi bűnünk miatt vált olyan átokká, hogy még naplemente előtt el kellett temetni, hogy meg ne fertőztesse a földet a bűneink átkával. Igen: Krisztus az egész emberi nemzetségen lévő átkot magával vitte a sírba, hogy a föld meg ne fertőztessék többé, hanem megtisztuljon: egyszer s mindenkorra megtisztuljon a bűntől és annak átkától, a kárhozattól!

Látod-e már mitől mentett meg az Úr, micsoda borzalmas dolog a halál, tudniillik az örök halál, a kárhozat, a pokol, és ettől szabadított meg! Micsoda rettenetes dolog a bűn, aminek az átkától váltott meg! Mert hát kiért, vagy miért lett volna ez az egész pokoli szenvedés, ha nem éretted és érettem? Elképzelhető-e, hogy csak egy felséges nagy isteni színjátékkal akarta volna szórakoztatni a hatalmas Isten a világot? Elképzelhető-e, hogy önmaga egyik darabját adná pokolra és kárhozatra, ha e nélkül a roppant áldozat nélkül is megoldható lett volna valahogy az ember üdvösségének az ügye? Megtörténhetett volna, hogy az Isten Felkentje kárhozattá legyen, ha nem kellett volna azzá lennie érettünk, ha nem ez lett volna az egyetlen út és lehetőség a halálból az életbe? Ugye nem! Sőt, nagyon is igaz, most látszik mennyire igaz, amire Pál figyelmezteti a Korinthusiakat: “Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” (1Kor 16,22) Nem azt jelenti ez, hogy Pál itt mintegy apostoli átkot mond azokra, akik nem fogadják el Krisztust, hanem egyszerűen megállapítja, mintegy tényt, mintegy állapotot, hogy akiket a Krisztus meg nem váltott az átoktól, azok még mindig átok alatt vannak, a paradicsomi átok érvénye alatti állapotban vannak!

De a nagy örömhír éppen az, amit alapigénk mond: “Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk”. Fogadd hát el, hogy téged is megváltott, lévén teéretted is átokká. Fogadd hát el a megváltásnak az állapotát, a bűnbocsánatnak és az örök életnek azt az állapotát, amit Isten kínál.

Maradjunk most pár pillanatig teljes csendességben és próbáljunk úgy hálát adni Megváltónk szerelméért, hogy ez a hálaadás a megváltás elfogadása legyen!

Ámen

Dátum: 1950. április 7. (nagypéntek)

Ez a prófécia, amit felolvastam most a Zakariás könyvéből, a legelső elhangzása után 500 esztendővel szinte szóról-szóra teljesedett be. A legapróbb részletekig úgy történt minden, ahogyan Isten Zakariás prófétával évszázadokkal előre megláttatta: szamárháton, nőstényszamárnak a csikaján, ujjongó nagy öröm között, Jeruzsálemben, királyi fogadtatásban részesítve azt a szegény és alázatos embert, akinek a méltósága az egyszerűség és fensége az alázat volt.

Sok félreértés, hamis váradalom és szomorú mellékíz volt ebben az egész virágvasárnapi jelenetben, de az az egy igaz, hogy Krisztus valóban Úr és Király. És az egész virágvasárnapi bevonulás talán azért volt, hogy egyszer mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen a Krisztus királysága. A virágvasárnap számomra mindig, most is Jézus Krisztus király voltát hirdeti. És ezért beszélek ma ki tudja, hányadszor újra erről, mert alig van valami a Bibliában, ami jobban megaláz és bűnbánatra indít, mint Krisztus Úr voltáról és királyságáról szóló híradás. Alig van nagyobb valótlanság, sajnos: hazugság, mint mikor azt mondjuk Jézusnak, hogy Uram, Királyom! Mindig az rémlik föl ilyenkor bennem, amit Jézus a Hegyi beszédben mondott: “Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a menynyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Tehát, nem mindenkinek Ura a Krisztus, aki annak mondja, hanem csak annak, aki engedelmeskedik is Neki, aki bizonyságot tesz Krisztus Úr és Király voltáról a Néki való engedelmesség által!

A virágvasárnap örök evangéliuma hangzik: “Ímé, jön néked a te királyod!” Menjünk elébe és lássuk meg, tudjuk-e úgy fogadni mint Királyt? Mindenek előtt azt szeretném megjegyezni, hogy ez a megállapítás: Krisztus a király, akkor is igaz, ha nem látszik belőle semmi, ha ennek éppen az ellenkezője látszik, és akkor is, ha valaki nem hajlandó elismerni, vagy nem tud róla. Tehát nem én teszem Királlyá és Úrrá Krisztust. Péter apostol az első pünkösdi beszédében mondotta: “Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek”. (ApCsel 2,36) Itt tehát arról van szó, hogy aki még eddig nem tudta volna, az is tudja meg, hogy Úrrá és Királlyá tette őt az Isten: “felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,9-11) Úgy igaz tehát, ahogy Ő maga is megmondta: “Nékem adatott minden hatalom menynyen és földön!” (Mt 28,18b) Mindenki kénytelen tűrni ezt az uraságot és arra menni, amerre Ő akarja. Még a Sátán is!

Tegnap olvastuk gyermekeimmel együtt a reggeli áhítatunkon Jézus nagy főpapi imáját, amit halála előtt mondott tanítványaiért. Így kezdi: “Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat!” (Jn 17,1b) És mondja ezt az Ő elfogatása előtti estén! Akkor, amikor a legnagyobb megaláztatás, leveretés, kudarc kezdődik életében. Amikor legkevesebb látszik az Ő királyi dicsőségéből, sőt, amikor éppen minden királyi dicsősége megsemmisülni látszik. Igen, mert minden látszat ellenére is a kereszten is az Ő királyi méltósága érvényesül, hiszen a főpapok és farizeusok, amikor Krisztust elítélték és keresztre feszítették, nem tettek egyebet, mint végrehajtották Krisztusnak az örökkévalóságtól fogva meglévő akaratát, megvalósították az Ő eleve elrendelt üdvözítő tervét. Ellenségei tehát, akik keresztfára juttatták: királyi akaratának engedelmeskedő szolgák voltak az Ő isteni terve véghezvitelében. Minden látszat az Ő királysága ellen szólt és mégis minden látszat ellenére is Ő volt a Király és Ő volt a győztes! És így van ez mindenkor Krisztus királyságával! Krisztus a Király: azt jelenti ez, hogy minden esemény, minden háborúság, minden siker, minden kudarc, minden öröm és tragédia az Ő terveit érleli, az Ő akaratát valósítja meg. Ellenségei is öntudatlanul bár, néki szolgálnak!

Odáig még nincs is semmi probléma, ameddig Krisztusnak a nagyvilágban való királyi igénye elismeréséről van szó. A nehézség ott kezdődik, amikor nem a nagyvilágba, hanem az egyes emberi szívnek a kis világába akar bevonulni Jézus Úrként és Királyként! Amikor a világ Ura az én Uram akar lenni! Amikor annak, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, most már adassék át minden hatalom az én életemben is. Amikor annak a Valakinek, Akinek a nevére meghajol minden térd, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké: egyszer az én térdemnek is meg kell hajolnia! Amikor ilyen félreérthetetlenül személyessé válik az Ige üzenete, mint alapigénk is: “Ímé, jön néked a te királyod!” Tehát, amikor nem a világról, nem másról van szó, hanem személy szerint rólam és rólad: itt válik problematikussá a Krisztus királysága!

Múltkor egy holland újságban megrendítő történetet olvastam, amely bemutatja, mit jelent a gyakorlatban Jézusnak királyként való elismerése. Elmondja a rövid hír, hogy Stostokovszki rabbi, a tel-avivi zsidó szeminárium Talmud-tanára egyszer Haifából Jeruzsálembe utazott. Szemben ült vele egy fiatalember, aki éppen egy héber Újtestamentumot olvasott nagy buzgósággal. A rabbi keményen megfeddette érte a fiatalembert. Ő viszont azzal válaszolt, hogy Újtestamentumát neki ajándékozta a tudósnak. A rabbi még azon az estén, szobájába zárkózva, egyhuzamban végigolvasta a négy evangéliumot. Éjjel három órakor térdre borult és elkezdett imádkozni az Úr Jézus Krisztus nevében. “Több mint 200 olyan helyet találtam az Újtestamentumban, amelyek a kétség egyetlen árnyéka nélkül bizonyítják, hogy Jézus valóban a Messiás!” - mondotta. Ennek az embernek az életében Úrrá és Királlyá vált a Krisztus ettől a perctől fogva. Hogyan vált Úrrá? Úgy, hogy meghódolt előtte, megadta magát Neki, olyan lenyűgöző, olyan rabul ejtő módon magasodott föl előtte Krisztus, hogy azt csak térden állva lehetett elviselni és fogadni!

Ismered-e Krisztusnak azt a lenyűgöző hatalmát, ami a szó szoros értelmében véve térdre kényszerít Előtte? Én is akkor ismertem meg először életemben az Ő királyi méltóságát és hatalmát, amikor térden állva kértem Tőle a bűneim bocsánatát, amikor úgy állt előttem, mint olyan hatalmasság, akinek hatalma van megbocsátani a bűneimet! Akkor kezdi valaki megismerni Jézusban az Ő személyes Urát és Királyát, amikor Jézus a legkirályibb cselekedetet gyakorolja vele: a kegyelmet! Gondold csak el, mit jelent a kegyelem? Azt jelenti, hogy neked is, meg nekem is, meg a századik és százezredik embernek is egyszerűen elengedi az Úr az összes adósságunkat, amivel tartoztunk neki! Micsoda hatalmas Úr és Király az, aki ezt megteheti! Elengedni, eltörölni ennyi adósságot, anélkül, hogy megkárosodnék, szegényebbé válnék általa, sőt, úgy, hogy még Ő gazdagodik meg még jobban a dicsőségben! Azt mondja Pál apostol: “A hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik!” (Róm 5,20b) A te bűneid növelték-e már az Ő kegyelmét? Tudtad-e már úgy fogadni valaha Jézust mint Királyt? Vagyis: tudtad-e már a bűneiddel fogadni, a bűnvallás és bűnbánat készségével várni Jézust? Így jöttél-e ide most is? Vannak-e megbánt bűneid, olyan bűneid, amelyektől meg akarsz tisztulni, meg akarsz szabadulni? Mindenkinek, aki bűnös szívet hozott ma ide a templomba virágvasárnap ünnepén, személy szerint néki szól az örömhír: “Örülj nagyon... örvendezz... Ímé jön néked a te királyod, igaz és szabadító ő...!”

Itt azonban még nem fejeződik be Krisztus királysága, hanem éppen csak kezdődik! A baj ott van, hogy sok hitre jutott embernél be is fejeződik itt, vagyis a kegyelem elfogadásánál! Pedig azért kegyelmezett meg az Úr, azért ismertette meg királyi hatalmának ezt a kétségtelen bizonyítékát valakivel, hogy most már ezután néki éljen, a Királynak szolgáljon! Egyetlen egy szóba belefér, amit a hitre jutott embernek minden nap jobban és jobban meg kellene tanulnia! Ez a szó: engedelmesség! Maga Jézus mondja a János evangéliumában: “Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok!” (Jn 7,17) Azt jelenti ez, hogy olyan mértékben ismered meg Krisztust, amilyen mértékben engedelmeskedsz Neki. Azonközben ismered meg az Ő isteni hatalmát, királyi dicsőségét, életed fölött való Úr-voltát, miközben engedelmeskedsz Néki! A Néki való engedelmesség által válik valósággá az Ő királysága az életedben!

Például úgy lehet megismerni a bűnbocsánat valóságát, hogy engedelmeskedsz az Ő hívásának, annak a szavának, amellyel hív: “Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek.” (Mt 11,28) Tehát engedelmeskedsz: odamész, odaviszed Neki a bűneidet és megköszönöd, hogy néked is így szólt: “Megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Mt 9,2c) És miközben elindulsz feléje, miközben kéred, és hálát adsz, azon közben már valóban részesülsz is a bűnbocsánatban. Vagy például hallod a parancsot, hogy szeresd ellenségedet is: te képtelen vagy rá, te csak utálni tudod az ellenségedet, mert minden okod meg van erre, stb. De mivel Ő mondta: kész vagy engedelmeskedni, és ha igazán kész vagy reá, akkor egyszerre azt fogod tapasztalni, hogy sikerül is!

Amikor egy hívő ember engedelmeskedik az Úrnak, akkor mindig győz! Az engedelmesség az az eszköz, amely által megtapasztalja a hívő ember, hogy valóban Úr és Király a Krisztus az ő életében is. Az engedelmesség azt jelenti, hogy elindulok arra, amerre az Úr éppen mondta és abban a pillanatban, amikor elindultam, megtapasztalom, hogy máris jön szembe velem az én Királyom, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! “Ímé, jön néked a te királyod” - azt jelenti, hogy hozza néked a győzelmet, a bűn, a halál, önmagad természete, hitványsága fölötti győzelmet hozza a te Királyod, és éppen ezért harcolhatsz most már a bűn ellen, óembered minden komiszsága ellen, sőt, a halál ellen is.

Olyanformán van ez, mint ahogyan az Egyiptomból kiszabadult honfoglaló zsidó népnek örökségképpen adta az Úr az Ígéret földjét. És éppen ezért, mert nékik adta, mert a győzelem elvileg már nékik adatott: éppen ezért kellett nékik maguknak fegyveres erővel, kemény, de sikeres harcokban meghódítaniok azt a földet! Tiéd az Isten országa, tiéd a győzelem a bűn fölött, tiéd a Király diadala a Sátán és halál fölött: tehát indulj el és harcold meg a hitnek szép harcát!

“Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén.” Azt mondottuk, hogy szó szerint, a legapróbb részletekig vált valóra 500 esztendő múltán ez a prófécia! Ugyanígy, szó szerint és a legapróbb részletekig fog valóra válni ez a másik prófétai látás is, amit János apostol írt le a mennyei jelenésekben: “És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala írva, a mit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik. És mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve.” (Jel 19,11-14) Aki az alázatos, szamárháton jövőnek örülni tudott nagyon mint Királynak, az örülhet még jobban ennek a dicsőségesen, hatalmasan jövő Királynak. Mindnyájan, akik az alázatos Király népe vagyunk az Ő vére által és a néki való engedelmesség által: ilyen örömmel várjuk, óhajtjuk, reméljük és bizton hisszük, hogy jön, jön felénk a mi dicsőséges Királyunk, Aki “királyoknak Királya és uraknak Ura!” (Jel 19,16)

Ámen

Dátum: 1950. április 2. (virágvasárnap)

Pár nappal ezelőtt olvastam a Bibliából a gazdag ifjúnak a történetét, és meglepett benne egy régóta jól ismert részlet. A gazdag ifjú megszólítására, hogy: “Jó mester, mi jót cselekedjem...”, Jézus, kérdéssel felel: “Miért mondasz engem jónak?” (Mt 19,16-17) És akkor egyszerre olyan zavarba jön a gazdag ifjú, hogy Jézusnak erre a kérdésére nem is felel. Hát igen: miért is mondja ő Jézust jónak? Talán maga sem tudja, csak úgy kiszaladt a száján. Sokszor, amikor hallom az embereket, amint a “jó Istent” emlegetik, szeretném megkérdezni: Miért mondod jónak az Istent? Tényleg jó? Van neked valami boldog, megdönthetetlen tapasztalatod arról, hogy Isten valóban jó, vagy csak olyan babonás félelemből mondod, mint az elnyomott senki a zsarnok kényúrról, akinek ki van szolgáltatva és érzi, inkább jó lesz megadni minden hódolatot, csak valami baj ne történjék?! Bár nagyon sok olyan történt már az Ő akaratából, ami nem “jó”, de inkább rámondom arra is, hogy “jó”, csak még több bajt ne hozzon rám! - A legtöbb ember ajkán ezt jelenti a “jó Isten” kifejezés!

És ugyanezt jelenti a “kegyelmes” Isten kifejezés is! Egy társaságban beszélgettek egyszer arról, hogy mit adott nékünk Isten a kegyelemben? Zavarba jöttek az emberek. Az ám! Mit is adott a kegyelemben? - gondolták magukban. Míg végre abban állapodtak meg, hogy hát “mindent” adott. Igen, Isten “mindent” adott a kegyelemben! Ez a legbizonytalanabb válasz, mert ez annyira határozatlan, hogy alig több annál, mintha azt mondaná valaki becsületesen, őszintén, hogy: semmit! Az egész Bibliában az egyik leggyakrabban előforduló szó a “kegyelem”. Próbáljuk meg most ezt a fogalmat konkretizálni, leszűkíteni, mert különben szétfolyik, és ami valóban “mindent” jelenthetne számunkra - “semmivé” válik!

Mit jelent maga a szó? Az ótestamentum eredeti nyelvén az a héber szó, ami magyarul kegyelmet jelent, a “lehajolni” igéből származik. A kegyelem tehát - körülírva - ilyen lehajlást jelent, a magasabban álló jóságát az alacsonyabbal szemben, az erősebb jóindulatát, kedvességét a gyengébbel szemben, a nagyobbnak a kedvező jó tetszését a kisebbel szemben. Az újtestamentumi szó, a görög “karisz”, vagy a latin “gratia” kellemes, kegyes magatartást jelent, olyanformán, hogy Istennek mintegy tetszik az, hogy irgalmat gyakorol, ajándékot ad, segítséget nyújt.

Ha tartalmilag nézzük a szó jelentését, azt találjuk, hogy a “kegyelem” Istennek az a magatartása, indulata, cselekedete, amivel nem tartozik senkinek, amit nem kénytelenségből, hanem szabad jó tetszéséből tesz, amit pusztán szeretetből gyakorol olyan valakivel szemben, aki azt a szeretetet vagy jó tetszést egyáltalán nem érdemelte meg, sőt, annak az ellenkezőjét várhatná! Például: senkinek nem tartozott Isten a Paradicsom-kert szépségével, boldogságával, és hogy mégis adta: kegyelemből történt! Nem tartozott Noénak azzal, hogy tudtul adja neki az özönvíz bekövetkező pusztítását és a szabadulás lehetőségét, hogy mégis megtette: tiszta kegyelem volt! Nem tartozott Jóbnak azzal, hogy halálos betegségéből meggyógyítsa, és hogy a katasztrófa által elvett gyermekei helyett újabb gyermekeket adjon neki vigasztalásul. Azt, hogy ezután mégis ezt tette az Úr: kegyelemből történt. Nem tartozott az Úr Isten ennek az elveszett világnak Jézus Krisztussal. Az, hogy mégis elküldte Őt és halálba adta, hogy aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem megmaradjon az örök életre, ez a legnagyobb kegyelem, a tulajdonképpeni kegyelem volt és lesz örökké! Így lehetne folytatni a végtelenségig: nem tartozik ma sem az Isten egyikőnknek sem azzal, hogy ha bajba jut, megbetegszik, életveszedelembe kerül: megsegítse. Ha mégis ez történik, kizárólag kegyelemből történik! Azzal sem tartozik az Úr, hogy valakinek az imádságát meghallgassa, hogy Ő erre mégis ígéretet tett az embernek, hatalmas kegyelmi cselekedet volt. Nem tartozik Isten senkinek azzal, hogy amikor lélegzetet vesz, tiszta levegőt szívhat be a tüdejébe, vagy amikor inni akar egy forrásból, tiszta, egészséges vízzel olthatja szomjúságát: hogy mindezek a lehetőségek mégis léteznek, ez mind-mind kegyelem! Végül senkinek sem tartozik Isten az üdvösséggel, senki sem várhatja el méltán az Úrtól, hogy őt üdvözítse, hogy neki az örök életet juttassa örökségül, és ha mégis ez történik valakivel, akkor ez csak kegyelem által történhet.

Ezekből a példákból is látható, hogy a Biblia kétféle értelemben beszél a kegyelemről: tágabb és szűkebb értelemben véve. Vagy egy régi megnevezés szerint: egyetemes és különös értelemben véve. Tágabb értelemben, azaz egyetemes értelemben úgy lehetne mondani, hogy Isten kegyelmének tulajdonítható, hogy a bűn romlása nem vált teljessé a világban. Például a bűnbe esett állapot következménye a betegség is, de az a tény, hogy létezik mégis egészség: ez az Isten egyetemes kegyelmének tulajdonítható. Isten mintegy védi az embert a saját bűnének a pusztító hatalmai ellen. És ez az egyetemes kegyelem. Vagy úgy is lehet mondani, hogy az egyetemes kegyelem Istennek az a munkája, amellyel mérsékli a saját igazságosságát, feltartóztatja annak teljes érvényességét, elhalasztja, mintegy kitolja a végső leszámolás óráját. Ezért létezik a megváltás művétől függetlenül is, mondjuk a hitetlen világban is mindenféle erény, például becsület, hazafiság, szülői szeretet, baráti hűség. Ezért lehet a tudománynak nagyon sok áldása, a művészetnek nagyon sok szépsége, a kultúrában sok nemes dolog. Mivel Isten kegyelme védi ezt a világot a bűn pusztító hatalma ellen, ezért van napsugár, termőföld, sok mindenféle szépség, jó orvos, hasznos gyógyszer. Ezért van röviden: élet, ha a haláltól folyton fenyegetetten is, de mégis élet, a bűn dacára is! Ezért kibírható, sőt, sokszor szép az élet!

Isten kegyelme tágabb, egyetemes értelemben véve azt jelenti, hogy Ő “felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5,45b) És mindez a nagy, egyetemes kegyelem azért van, hogy elvégezhesse az Ő megváltó kegyelmi munkáját. Azért van a tágabb értelemben vett kegyelem, hogy lehetőleg minél kevesebb maradjon ki a szűkebb értelemben vett, a különös értelemben vett kegyelemből. Mint ahogy a tölcsérnek azért van tágabb, szélesebb része, hogy minél többet felfogjon és továbbítson a szűkebb, az elkeskenyedő részen át oda, ahova kell. Tehát egy a kettő, és azért van az egyetemes kegyelem, hogy eljuttasson a különös értelemben vett kegyelem által az üdvösségre.

Mert az Isten kegyelme szűkebb értelemben véve mindaz, amit Isten a bűnös emberen, emberben és a bűnös emberért tett, hogy a bűntől és a haláltól megmentse, és számára az örök üdvösséget biztosítsa! Isten különös kegyelme az, hogy kellek az Istennek. Tehát hogy én és te, úgy, ahogy vagyunk, ilyen elesetten és csúnyán, ilyen használhatatlanul és piszkosan - kellünk a hatalmas Istennek. Különös kegyelem az, amit a Heidelbergi Káté első kérdésére így válaszolunk: Legnagyobb vigasztalásom az, hogy “mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!” Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megöregedtél, már nem nagyon sok embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: nem kellesz senkinek! Sietnek eltakarítani az útból. Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye feletted, mint bárkinek, mert néki akkor is kellesz: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz neki az életben, hogy azután egészen Övé lehess majd a halálban! És ez a kegyelem a különös kegyelem! És ahogyan Isten lehetővé tette azt, hogy az Övé lehess, ahogyan elkészítette számodra a bűnbocsánatot, mint egy új ruhát a megszentelt életet, az üdvösséget, és ahogyan az Isten Szentlelke által mindezt véghez is viszi benned, ahogyan te valóban az Övé leszel mind életedben, mind halálodban: ez az Ő különös kegyelmének a munkája.

Vagyis Isten különös kegyelmének a munkája egyetlenegy névben összefoglalható. Annak a nevében, Akiben ez az üdvözítő kegyelem nyilvánvalóvá lett: Jézus Krisztusban! Egészen konkretizálva és leszűkítve tehát nem is jó ez a kérdés, hogy mit adott nekünk Isten a kegyelemben, hanem így helyes a kérdés: Kit adott nekünk Isten a kegyelemben? Most a felelet az, hogy: Jézus Krisztust!

Amikor Isten a felolvasott Igében azt mondja, hogy: “Könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” (2Móz 33,19c), akkor ez nem egy szeszélyes kényúrnak a fennhéjázó kijelentése, hatalmi önkénye, a zsarnoki kegynek csak úgy találomra való osztogatása, éppen nem! Hanem éppen ellenkezőleg: megismételt állítás, megkettőzött bizonyság arról, hogy az Isten kegyelme: kegyelem! Mintha csak azt mondaná, hogy: Te ember, ha te már tapasztaltad azt, hogy én kegyelmes vagyok, hát fogadd el az én igazi, nagy kegyelmemet: Jézus Krisztusért a bűnbocsánatot és az üdvösséget! Ne elégedj meg az általános kegyelem elfogadásával, hiszen ez csak bizalomkeltés, csak ízelítő abból, amit Isten tulajdonképpen adni akar! Ő az örök életre akar megkegyelmezni neked! “Kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mintha azt mondaná: Ne állj meg, ember a fele úton, hanem vedd tudomásul, hogy az én üdvözítő kegyelmem is nyitva áll az előtt, aki az én egyetemes kegyelmem folytán engem megismert. Ha már van valami tapasztalatod az én kegyelmemről, arról az általános, egyetemes kegyelemről, ami által élsz: hát vedd tudomásul, hogy mindez eddig csak azért volt, mert meg akarlak menteni az örök életre. “Kegyelmezek a kinek kegyelmezek” - azaz egészen az üdvösségig. Az üdvösségre akarok megkegyelmezni annak, akinek kegyelmezek! Nemcsak egy betegségből való meggyógyulásra, nemcsak egy aránylag kibírható és szép földi életre, hanem az örök életre szól az én kegyelmem! Ne értsd félre az Isten kegyelmét: azért történt minden az életedben, ami eddig történt, hogy te elfogadhasd a kegyelemből felkínált bűnbocsánatot és az örök életet, Jézus Krisztus érdeméért!

“Könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mondja Igénk. Azt is jelenti ez, hogy Isten kegyelme valóban kegyelem és nem úgy kegyelem, ahogyan nálunk, embereknél. Kegyelemkenyéren élni emberek között megalázó, mindig azt érzi az ember, hogy megtűrt személy, s amellett még állandó rettegés is, hogy melyik pillanatban szakad el ennek a fájdalmat okozó türelemnek a fonala. Nem így az Istennél! “Kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mondja. Ne féljen hát, és ne érezze magát megtűrt személynek az, akinek az Isten megkegyelmezett, mert az Ő kegyelme: rehabilitáció! Teljes rehabilitáció, olyan viszony, amit nem zavar meg a fájó emlékek felemlegetése, szemrehányás, mert Isten tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amivel a Krisztusban hívő ember valaha is Őellene vétkezett! Mintha semmi sem történt volna! Olyan a kegyelmi állapot, mint a hazatért tékozló fiú állapota: újra fiúvá fogadva, a fiúságnak olyan állapota, amely egy teljes, fölszabadult lekötelezésben tart.

A “könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” alapigénk végül azt jelenti, hogy Isten kegyelme őriz meg a kegyelemben! Nem lehet elveszíteni, nem lehet többé elengedni, mert az nem enged el engem! Amit ott az Ótestamentumban Isten mond, ugyanaz, mint amit Jézus mond az Újtestamentumban: “Az én juhaim... soha örökké el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezemből!” (Jn 10,27-28) Tehát más szóval: biztos az üdvösség, és éppen azért biztos, mert nem éntőlem függ, hanem mert Isten kegyelméből van!

Olyan hatalmas hát a Jézus Krisztusban kapott kegyelem, hogy fényével bevilágíthatja a földi élet minden sötét zugát, úgy, hogy most már tudom, hogy a kereszt is, a teher is, a fájdalom is, a szenvedés is - de az öröm és a vigasztalás is: kegyelem! Hisz az egész földi és földöntúli életem, tehát valóban minden: kegyelem! Tehát az is igaz, hogy a kegyelem: minden!

Ámen

Dátum: 1950. március 19.

Ez az igerészlet, amit a Szentírásból most felolvastam, ebben a felhívásban csúcsosodik ki: Keressétek az Urat! Ezt a felhívást azonban megelőzi egy meghívás az első versben, így: “Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre”. Tehát maga Isten hív meg arra, hogy Őt keressük. És kinek szabad Őt a megtalálás reményében keresni? Egyfelől korlátozás nélkül ezt mondja az Ige: mindenkinek. Másfelől rögtön körül is határolja ezt ezzel a kifejezéssel: “akik szomjúhoztok”! Kivétel nélkül mindenki keresheti az Urat, aki szomjúhozik, de csak az keresse az Urat, aki igazán szomjúhozik. Akinek a lelkében nincs szomjúság: az ne is keresse, mert úgysem találja meg. A szomjúság gyötrő dolog, olyan erős hiányérzet, ami föltétlenül keresésre űzi, hajtja az embert. Ostrom alatt, amikor elfogyott a vizünk és gyötört a szomjúság: mennyi veszedelmet és kockázatot vállaltunk inkább, de el kellett indulni valahol vizet keresni. Ilyen a lelki szomjúság is. Olyan hiányérzet ez, ami egzisztenciális üggyé, életkérdéssé teszi a keresést.

Tulajdonképpen minden ember keresi az Istent, még ha ő maga nem is tud róla. Ősi és kiirthatatlan vágy van az emberi lélekben Isten után. Csontunkban és vérünkben van az elveszett paradicsom öntudatlan emléke és ezért a leghatalmasabb testi ösztönnél kiirthatatlanabb lelki ösztöne az embernek az Isten keresése. Amikor valaki elkezdi érezni, hogy hiányzik neki valami ahhoz, hogy igazán békességes és boldog lehessen: akkor tulajdonképpen az Isten hiányzik neki. És amikor valaki földi javakra éhes, dicsőségre, tekintélyre, elismerésre szomjas, élvezeteket kerget, vagy bármi miatt békételen és nyugtalan a szíve: akkor tulajdonképpen mindig Isten hiányzik az életéből, mert ha Ő hiányzik valahonnan, akkor Vele együtt hiányzik mindaz, ami a megelégedettséghez, békességhez és boldogsághoz szükséges egy emberi életben. Boldog az az ember, aki már rájött arra, hogy neki nem az emberek megértése, vagy pénz, vagy állás, vagy jobb környezet vagy akármi más hiányzik, hanem az Úr Isten maga! Boldog ember az, akinek a lelkében már tudatossá vált ez a szomjúság, ahogy Jézus is mondja: boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Ezeknek szól a meghívás: Keressétek az Urat!

Nálad hogyan áll a helyzet? Van-e benned szomjúság és ez a szomjúság űzött-e ide most vasárnap reggel, hogy keressed az Urat? Tudniillik másért is lehet idejönni, nemcsak az Úr kereséséért. Vannak itt olyanok, akik nem az Urat keresik itt, hanem a papot. A papért jöttek. Aki igazán szomjas, annak mindegy, hogy ki nyújtja feléjük a vizet. Akinek ez nem mindegy, az nem is szomjas igazán, s akkor pedig nem is találja meg az Urat! Vannak, akik egy szép prédikációért jöttek, nem az Úrért. Pedig aki igazán szomjas, olyan mindegy ugye, hogy milyen edényben kapja a vizet, aranykehelyben-e vagy fakupában? Nem elég tehát a jóindulatú érdeklődés, szent kíváncsiság, valami lelki életre való vágyakozás: hanem azok jöjjenek, mondja az Ige, akik szomjúhoznak, azok keressék az Urat, akik számára életszükséglet az, hogy Őt megtalálják, mert nélküle végük van, eleped a lelkük, értelmetlen az életük. Csak ez a komoly Isten-keresés.

Azután, a szomjúság mellett azt is tisztáznod kell magadban, hogy valóban az Urat keresed-e? A Sátán egyik legveszedelmesebb játéka velünk, amikor Isten helyett isteni hangulatot, felséges vallásos érzéseket, vagy Istennek valamilyen ajándékát, segítségét keresteti velünk! Amikor már semmiképpen nem tudja visszafojtani az emberben az Isten utáni vágyat, ilyen, alig észrevehető fordulatot ad a keresés irányának. Vigyázzunk a Sátánnak erre a becsapására: ne magasztos gondolatokat, keresztyén eszméket, vagy vallásos hangulatokat keressünk, hanem magát az Urat, személyesen. Még csak ne is az Ő segítségét keressed, hanem Őt magát! Elvétjük a dolgot, ha azért keressük, mert nagy szükségben kérni akarunk tőle valamit, ha azért keressük, hogy adjon valamit: mert Ő elsősorban nem valamit akar adni, hanem önmagát. “A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,32) Amíg csak valamit akarsz az Úrtól, és nem Őt magát, addig nem is kapod meg igazán Őt, nem is találod meg Őt. Aki csak azért keresi Istent, hogy segítségére legyen néki ügyes-bajos dolgaiban, az tulajdonképpen nem is az Urat keresi, hanem csak önmagát! Nem jól keresi és nem is találhatja meg, aki nem Őt magát keresi!

“Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van.” Ebben az Igében nemcsak nagy felhívás van, hanem biztatás is: minden Istent igazán kereső lelket buzdítson, biztasson az a tény, hogy Isten megtalálható, mert Isten közel van! Egyikőnknek sem kell nagy utat megtennie ahhoz, hogy Istent megtalálja, mert Ő mindenikőnkhöz minden pillanatban és helyzetben egyformán közel van. Te is megérezted már néha, mennyire közel van hozzád az Úr? Emlékezz csak életednek azokra a drága pillanataira, amikor úgy érezted, mintha egy láthatatlan kéz felülről belenyúlt volna az életed folyásába és szelíden, nagy bölcsességgel és szeretettel irányította: elhárított valami veszedelmet, kimentett a bajból, olyan értelem feletti módon segített meg valami nyomorúságban, hogy lehetetlen volt észre nem venned, mennyire közel van az Úr! Úgy-e tele van az életed ilyen pillanatokkal, amikor az Ő gondviselő szeretete vett körül és mentett meg? Ti mindnyájan, akik most itt vagytok, tudom bizonyosan, hogy közel vagytok az Úrhoz, sok drága élményben tudnátok beszámolni erről. De hadd kérdezzem: te, aki ilyen közel vagy az Úrhoz: megtaláltad-e már Őt? Mert végzetesen nagy különbség az, hogy valaki közel van az Úrhoz, vagy megtalálta Őt! Sőt, lehet valaki nagyon közel Hozzá, de még mindig nem találta meg Őt! Olyan borzasztó volt, amikor egy haldokló asszony mondta egyszer: Én papi családból való vagyok és tudja azt, tiszteletes úr, milyen nehéz élő hitre jutnia annak, aki papi házban nevelkedett föl? Sok más egyéb szempontból is borzalmas ez a kijelentés, de most csak azt szeretném, ha megéreznénk, mit jelent az, amikor valaki közel van, egy életen át közel van a templomhoz, egyházhoz, sákramentumhoz, Istenhez - és mégsem találkozik soha az Úrral! Az Úr közvetlen közelében is el lehet veszni örökre! Mint ahogyan a gazdag ifjú is közel volt az Isten országához, annyira közel, hogy maga Jézus mondta: “Nem messze vagy az Isten országától” (Mk 12,34), és mégis kimaradt belőle! Vagy mint ahogyan a tékozló fiú idősebb testvére is mindig otthon volt, egy fedél alatt az atyjával és mégis nagyon távol volt tőle. Vagy mint ahogyan Noénak is nagyon sok kortársa közel volt a bárkához és mégis, amikor eljött az özönvíz, ott, a bárka közvetlen közelében, talán éppen a bárka falába kapaszkodva vesztek bele a rettentő nagy ítéletbe! Tehát sürget az Ige: “Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van.”

Nagyon fontos tehát az a kérdés, hogy meddig található meg, és meddig van közel? Én nem tudom, hogy azok számára, akik itt a földi életben soha nem hallottak az Úrról, meddig található Ő meg, van-e még e földi élet után is valami lehetőség a számukra az Ő megtalálására, de azt tudom határozottan, hogy a mi számunkra, akik az Ő kijelentésének a világában élünk: nincs! Az Ige utal arra, hogy odaát nagy "közbevettetés", nagy távolság van az Úr és az Őt idejében meg nem talált lélek között, és hogy ez a távolság örökre áthidalhatatlan. Tehát nagy általánosságban addig van közel az Úr, addig van megtalálható közelségben hozzád, amíg a földi lét ideje tart. Sőt, még itt is vannak különös alkalmak, amikor jobban megtalálható, mint egyébkor. Vannak elszalasztott alkalmak, tehát még a földi életben sem tudhatjuk soha, meddig található meg. A gazdag ifjú nem azért volt közel az Isten országához, mert mindazokat a parancsolatokat megtartotta, amiket Jézus kérdezett tőle, hanem azért, mert ott állt előtte Jézus, mert föl volt kínálva neki az üdvösség, mert egy nagy döntésnek a lehetősége elé volt állítva, mert csak egy határozott igent kellett volna neki mondania. Ez volt az a pillanat, amikor a legközelebb volt hozzá az Úr, már csak egy lépés volt hátra, hogy meg is találja az Urat, de ettől az utolsó, döntő lépéstől már visszarettent, nem bírta rászánni magát. És így a közvetlen közelségből mégsem lett boldog, üdvösséget adó találkozás! Az ifjú elment onnan megszomorodva.

Te is talán sokszor fölfokozott vággyal nyitod ki a Bibliádat, vagy a templom ajtaját és valóban üdvösség után sóvárgó lélekkel keresed az Urat: azután megint csak hiába olvasod a Bibliádat, hiába könyörögsz tusakodó imádságban, hiába hallgatod az igehirdetést, vagy hiába töltesz el egy hetet evangélizációs előadásokon való részvétellel: nem találod meg, amit kerestél, újra csak csalódva és megszomorodva mész el onnan is! Talán érzed is, mennyire közel vagy és mégsem tudsz találkozni Vele. Miért? Azért, mert az utolsó lépést nem teszed meg! Mi ez az utolsó lépés, ami az Úr megtalálásához vezet? Így mondja Igénk: “Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban.”

Olyan csodálatos az, hogy amikor Istennel akar találkozni valaki, nem fölfelé kell szárnyalnia valami fenséges, dicsőséges, isteni világ felé, hanem lefelé, valami nagyon sötét mélység felé. Istent sohase fönt keresd, hanem lent, mélyen! A legmélyebb helyen, a világ legmélyebb pontján: a kereszten! Nincs az emberi bűnnek olyan mélysége, amelynél még mélyebben ott ne volna a kereszt! Isten a kereszten van legközelebb hozzád és egyedül ott, a kereszten található meg a te számodra is. És oda neked is lefelé kell lépned: önmagad megalázásában olyan mélyre kell szállnod, hogy a Krisztus keresztjében a magad ítéletét tudjad látni! Tudsz-e olyan borzalommal nézni a keresztre feszített Krisztusra, hogy ez a te büntetésed, ezt te érdemelted, ezt rólad vállalta át az Isten önmagára? Ki tudod-e mondani magad fölött a halálos ítéletet, mert ha magad elítéled magadat, akkor nem ítéltetsz el az Istentől, ha magad kárhoztatni tudod magad, akkor többé nem kárhoztat az Úr Isten. Amikor el tudsz ámulni azon, hogy nem te vagy ott a kereszten, hanem helyetted Jézus Krisztus, amikor el tudsz csodálkozni azon, hogy te kegyelmet kaptál, te, aki saját ítéleted szerint is megérdemled a halálos büntetést: akkor találkoztál Istennel.

Megtaláltad-e már így az Istent?! Vágyódhatsz utána Krisztus nélkül is, megtapasztalhatod az Ő hatalmas segítségét Jézus közbenjárása nélkül is, megérezheted gondviselő kezének áldó közelségét Krisztus nélkül is. De el is kárhozhatsz észrevétlenül az Isten-közelségben is, mert megtalálni Őt, Aki közel van hozzád, csak úgy lehet, ha a megváltó Jézus Krisztuson át keresed - mert Ő is Krisztuson át jött eléd és Krisztus által keres téged.

Ámen

Dátum: 1949. március 13.

Különböző imádságok vannak: hálaadó, Istent dicsőítő, bűnvalló, esedező, könyörgő imádságok. Könyörgő imádságnak általában azt az imádságot nevezzük, amikor valaki közbenjár Istennél egy másik lélekért! A másokért való imádkozás a könyörgő imádság. Ebben az Igében is erről van szó. És azért választottam ezt az Igét a mai vasárnapra, amikor konfirmandus testvéreinket bemutatjuk a gyülekezetnek, mert nagyon határozottan érzem és tudom, hogy a konfirmáció ügye és ez az Ige nagyon szorosan összetartoznak egymással. Íme, itt vannak a gyülekezet előtt azok a fiatal testvéreink, akik már október óta készülnek arra, hogy megvallják hitüket a Szentháromság Istenben, és fogadalmat tegyenek majd az Ő követésére. Olyan roppant nagy ügye ez ennek a gyülekezetnek, hogy itt szinte nem is lehet mást tenni, mint nagyon komolyan könyörgőre fogni, imádkozni ezekért a lelkekért, kérni az Urat, hogy ez a konfirmáció ne csak egy régi, kedves szokásnak a megismétlése, hanem valóban konfirmáció, azaz a hitben való megerősítés legyen a számukra! Tehát az egész konfirmáció ügyét szem előtt tartva hadd szóljon hát most hozzánk Istennek az a nagyszerű felhívása és ígérete, ami ebben az Igében van: “És ez az a bizodalom, a melylyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle. Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, a ki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön.” (1Jn 5,14-16)

Kezdjük a végén, ott, hogy az Isten életet ad annak, akinek a számára kértük. Isten Igéje, amikor az életről beszél, a Biblia eredeti nyelvén két különböző szót használ: biosz és dzoé. A magyar Biblia mindkettőt az “élet” szóval fordítja. Pedig a két szó között nagy különbség van. A biosz szó a földi életet jelenti, a testi életet a maga örömeivel, fájdalmaival, gyönyörűségeivel, kedvteléseivel és hiábavalóságaival, sikereivel és kudarcaival, szépségeivel és rútságával. Azt az életet, amit e testben, e földön élünk, azt az életet, amely magában hordozza az elmúlást, amelynek minden pillanatban véget vethet a halál! Tehát ez a biosz. Viszont a dzóé azt az életet jelenti, amelyre Jézus szavai szerint az a bizonyos keskeny út vezet, amely a bűnbocsánattal kezdődik, és sohasem végződik be, sohasem múlik el. Tehát az Istenben való életet, az Istenben való megbékélt életet, azt, amelyre Jézus azt mondja: “én vagyok az élet” (Jn 12,25 és Jn 14,6), tehát a Krisztus által megváltott, üdvözült életet, vagyis az örök életet! Az üdvösségnek az állapotát! És amikor ez az Ige azt mondja, hogy “az Isten életet ad annak” (1Jn 5,16b), akkor itt természetesen a dzóé-ról van szó, az örök életről, az üdvösségről! Vagyis Isten itt nagyon határozottan és félreérthetetlenül megmondja, hogy mit kérjünk a másik ember számára imádságainkban: üdvösséget, örök életet!

És ezért van a konfirmáció is! Jó volna, ha ez az egész gyülekezet úgy tudná látni a konfirmációi előkészítést, mint olyan eszközt Isten kezében, amely gyermekeink üdvösségét szolgálja. Tehát nem arra való a konfirmáció, hogy gyermekeink bizonyos vallásos nevelésben is részesüljenek. Arra sem, hogy a sok egyéb iskolai tanulmány mellett egy bizonyos vallásos ismeretanyagot is elsajátítsanak. Arra sem, hogy ha már a hitoktatásból bármi ok miatt ki kellett maradnia, kapjon mégis valami keresztyén gondolkodást, valami istenes világnézetet. Óh, ezek nem fontos kérdések, minden világnézeti és nevelési kérdésnél előbbre való az üdvösség, az örök élet kérdése! És a konfirmáció ezért van! Mi hát az az üdvösség? Az az örök élet, aminek ez a földi élet csak megszerzési alkalma, megtalálási lehetősége. Az a halál utáni reménység, ami nélkül a halálon inneni élet is, tehát a földi élet is értelmetlen és érthetetlen! Vagyis a dzóé nélkül a biosz sem ér semmit. Az üdvösség az az állapot, amiért Jézusnak a mennyből a földre kellett alászállania, itt emberi formát kellett magára vennie, utolsó gonosztevőként kellett meghalnia, szent vérének kellett kiömlenie, vagy röviden: az üdvösség az az élet, ami Jézus Krisztus életébe és halálába került az Istennek! Tehát a legdrágább kincs, a legfőbb jó, az egy szükséges dolog. Legalábbis az Isten értékelése szerint!

Sok nehézség és gyakran szenvedés után jut el egy ember odáig, hogy ő is úgy lássa ezt a kérdést, mint az Isten, tehát, hogy ő is az üdvösséget tekintse a legdrágább kincsnek, a legfőbb jónak és az egyetlen igazán szükséges dolognak! Gyermekeinknek annyira a legfőbb ügyéről van szó, hogy a keresztségükkor megfogadtatta velünk az Úr, hogy minden tőlünk telhető módon vigyázunk erre a drága kincsre, és minden tőlünk telhető módon igyekszünk eljuttatni gyermekeinket ennek a drága kincsnek a hiánytalan átvételére. És az egész konfirmáció arra való volna, hogy gyermekeink felismerjék ezt a nékik fölkínált üdvösséget, azt az üdvállapotot, amit Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával és feltámadásával megszerzett és elkészített a számunkra, és ne csak megismerjék, hanem szívből igent is tudjanak mondani reá, azaz elfogadják! Ahhoz, hogy valakiben olyan hit támadjon, amellyel el tudja fogadni az üdvösséget, hallania, ismernie kell Isten Igéjét, mert a hit az Ige hallásából van. Ám nem elég csak hallani és ismerni, még valami más is kell hozzá, valami, amit ember nem tud létrehozni, megadni, kieszközölni, kimunkálni, begyakorolni, megtanulni vagy megtanítani: tudniillik Isten Szentlelkének a titokzatos munkája kell hozzá! (Amit Péternek mond Jézus: Mt16,16-17) A legnagyobb titok az, ahogy egy ember hitre jut, és hit által elfogadja az üdvösséget a Krisztusban. Ezért kell érette sokat és kitartóan könyörögni! Ezért mondja az Ige is: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, ...könyörögjön, és az Isten életet ad annak”. (1Jn 5,16a) Mert ez az élet, ez a dzóé mindenestől fogva Isten ajándéka, az életet elfogadó hittel együtt Isten kegyelmi ajándéka.

Isten mondja az alapigénkben: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, ...könyörögjön!” Tehát nem azt mondja az apostol, hogy ha valaki látja, hogy az ő atyjafia bajban van, beteg, vagy éhezik, vagy nincs ruhája, vagy hontalan és nincs fejét hova lehajtania, hogy akkor könyörögjön, óh, nem, akkor ne könyörögjön, hanem segítsen az atyjafián. Vagyis ha olyan bajban látom az atyámfiát, amelyben a segítést rám bízta az Úr, akkor annak megsegítését nem kell visszabíznom az Úrra, azaz akkor nem könyörögnöm kell érte, hogy Uram adj neki kenyeret, hanem le kell szelnem a magam kenyeréből egy darabot, és oda kell adnom, mert azt én is megtehetem! Ellenben, ha olyan nagy a baj, amiben én nem segíthetek - tudniillik a bűn olyan nagy baj, hogy abban csak az Úr Isten segíthet -, akkor könyörögjön az ember az ő atyafijáért! Tehát: ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik: könyörögjön! Ne azt tegye, amit mindannyian a saját ösztöneink szerint cselekednénk, és szoktunk is cselekedni, amikor valakit vétkezni látunk, hogy odamegyünk hozzá, lelkére beszélünk, erkölcsi prédikációt tartunk neki, megpróbáljuk meggyőzni, beláttatni vele vétkének a súlyát, útjának a helytelenségét. Ugye, mi nagy okosan, nagy buzgón ezt tennénk, és ezt szoktuk tenni, ha látjuk, hogy valaki vétkezik? Nos, hát azt mondja az Ige, hogy ne ezt tegyük, vagy legalább is először ne ezt tegyük, hanem imádkozzunk az illetőért! Ne neki szóljunk, hanem az Istennek. Ne vele beszéljünk, ne az ő “fejével” beszéljünk, hanem az Isten szívével. Milyen jó volna, ha szülők, akik sokszor tehetetlenül állnak serdülő gyermekeik nevelési problémájával, amikor szomorúan látják, hogy csődöt mondott minden jó szándékuk, hiábavaló minden szép szavuk, falra hányt borsóként pereg vissza minden erkölcsi prédikációjuk, úgy igazán meggondolnák, hogy előbb az Istennel beszéljenek gyermekükről és csak azután a gyermekeiknek Istenről! Fontos itt a sorrend: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, ...könyörögjön!” Előbb könyörögjön, mindenekelőtt vigye az ügyét az Úr elé, és csak azután fogjon minden más egyéb tennivalóhoz az illető üggyel kapcsolatban!

De nemcsak a szülőkre vonatkozik gyermekeikkel kapcsolatban, hanem itt a gyülekezetben is mindenkire, mindenkivel szemben! Gondoljuk csak jól meg, így szól az Ige: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, ...könyörögjön!” Azért jó ezt nagyon komolyan meggondolni, mert rendszerint nem így szokott lenni, hanem úgy, hogy amikor valaki látja az ő atyjafiának a vétkét, akkor elkezd beszélni róla, elkezd pletykálkodni, suttogni, kárörvendezve kipellengérezni és megszégyeníteni az ő atyjafiát! “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik” - nos, ez nem hiányzik, általában nagyon is szokta látni az ember a mások vétkét! És sokszor Isten népét éppen ez teszi sokak előtt gyanússá és botránkoztatóvá, hogy úgy ítélgetnek az emberek egymás fölött, úgy méregetik egymás hitének a valódiságát, egymás gyarlóságainak a súlyát, és egymás közt beszélnek arról, ahelyett, hogy egyedül az Úr Istennel beszélnének róla! “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, ...könyörögjön!” Imádkozzon Istenhez az ő atyjafiaiért! Könyörögje oda az ő atyjafiát az Úr elé, aki nem azért jött, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Tárja oda imádságban az ő vétkező atyjafiát az elé az Úr elé, aki nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen és éljen!

“Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik”: nemcsak azokra vonatkozik ez, akik valami különös, érdekes, nagy, kirívó bűnben járnak és élnek, hanem mindenkire, aki nincsen még az életben! Tehát ha valaki azt látja, hogy az ő atyjafia még csak a biosz-ban van, de nem a dzoé-ban, vagyis ha úgy látszik valakiről, hogy még nem találta meg Krisztust és benne az üdvösséget: akkor az a legfontosabb és legsürgősebb, hogy örök életért könyörögjön számára. Egyedül Isten képes őt a biosz-ból a dzóé-ba átvinni, vagyis a csak földi életből - amely elmúlik -, az eget és földet betöltő örök életbe átsegíteni. Ezért kell értük könyörögni! Látjuk-e, hogy a segítségnek milyen nagyszerű és egyszerű útja nyílik meg itt előttünk?

Testvérem! Itt vannak előttünk a konfirmandusok! Az a puszta tény, hogy szabad és lehet nekik készülniök zavartalanul a konfirmációi hitvallásra és fogadalomtételre, az a tény is kétségtelen jele annak, hogy az Úr Jézus őket is be akarja szeretni a dzóé-ba, meg akarja menteni az üdvösség számára. Nos, éppen azért, hogy ez meg is történjék, éppen azért van annak a gyermeknek apja vagy anyja, keresztapja vagy keresztanyja és éppen azért veszik körül a konfirmandusokat hívő gyülekezeti tagok, hogy ők könyörögjék le számukra Istentől ezt az életet! Az ilyen imádságnak, amely a lélek üdvösségéért való könyörgés, Isten csodálatosan gazdag és biztos ígéretet adott! Íme: “És ez az a bizodalom, a melylyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket.” (1Jn 5,14) Sok imádságunk azért nem hallgattatik meg, mert nem az Úr akarata szerint kérjük! De miről tudhatnánk biztosabban, hogy valóban megegyezik kérésünk az Úr akaratával, mintha valaki számára életért könyörgünk! Hiszen olyan világosan és olyan sokszor megmondta Igéjében, hogy nem akarja a bűnös ember halálát, hanem még a bűnös számára is az életet, az örök életet akarja. Ha tehát valakinek az üdvösségéért könyörögsz, az mindig, az feltétlenül meghallgattatik. Írásba adta az Úr, hogy “ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket.” “És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5,15) “Megvannak a kéréseink” - azaz nem vesztek el, nem felejtődtek el, még ha nem látom is hosszú ideig az eredményét az ilyen könyörgésemnek: az nem hiábavaló! Megvannak az ilyen kéréseink, és egyszer, amikor Isten elérkezettnek látja az időt, előkerülnek és teljesíttetnek! Sokszor előfordul, hogy valaki megtér és talán már senki sem tudja, hogy milyen régen sírban porlad az az áldott kéz, amely valamikor régen minden nap összekulcsolódott imára és könyörgött azért, ami most végre megtörtént! Ha valakinek az üdvösségéért imádkozol, nem hiába imádkozol. Lehet, hogy nem éred meg itt a földön kérésed teljesítését, de akkor is megvannak a kéréseid, amelyeket kértél Tőle az Ő akarata szerint. Lehet, hogy nagy utat tesznek meg ezek a gyerekek, lelkileg is nagy kacskaringók állnak még előttük, de akikért kitartóan, hűségesen, az Úr ígéretében bizakodva könyörögnek, akik számára életet kértek, azok egyszer, akármilyen kerülőúton is, de megérkeznek az életbe!

Úr népe, Krisztus gyülekezete, ismerjétek meg hát azokat a lelkeket, akik számára az örök életért való könyörgés drága terhét rátok teszi most az Úr. Bemutatom őket név szerint a gyülekezetnek, hogy tudjuk, hogy kikért könyörgünk, hogy az Isten életet adjon azoknak!

Ámen

Dátum: 1950. március 5.

Szeretném most ott folytatni az igehirdetést, ahol a múlt vasárnap abbahagytuk. Ugyanennek az Igének az alapján arról volt akkor szó, hogy milyen különbség van a hívő ember és a nem hívő ember között, a megtért és bűnbocsánatot nyert ember és a megtérésben, bűnbocsánatban nem részesült ember között. Eljutottunk odáig, hogy az egyik, a nem hívő ember, a törvény alatt él, a hívő pedig a kegyelem alatt. A kegyelem hatálya alatt élő, hívő embert Isten nagy szeretete fegyelmezi és szabadítja föl az Istennek szentelt életre, a hálából fakadó szolgálatra. Ez az Ige azonban még további különbségeket is elébünk tár és azért lesz jó most foglalkoznunk ezekkel, mert lemérhetjük rajtuk, hol állunk és mennyire jutottunk a hívő, Istennek átadott életben.

Nagyon döntő különbségre mutat rá a 6. rész utolsó verse: “Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róm 6,23) Azt jelenti ez, hogy a hívő ember életének sokszor nem a megnyilatkozásai, hanem az iránya különbözik a nem hívőétől. A kegyelem hatálya alatti élet iránya határozottan az örök élet, a Krisztussal való együttlét teljessége és boldogsága. Minden lépése az örök élet felé halad, ehhez viszi közelebb, akármilyen botladozó és ügyetlen is az a lépés. A kegyelem alá meg nem tért életnek pedig a halál, mégpedig az örök halál, a kárhozat az iránya, és minden lépés, amit az életben tesz, ehhez viszi közelebb, akármilyen imponáló, nagyszerű és hősies is az a lépés! Sokszor nem is abban van a különbség, amit a hívő vagy hitetlen ember tesz, hanem abban, hogy milyen irányban haladva teszi, amit tesz. Talán nálad sem abban van a hiba, hogy nem jól csinálsz valamit, nem jól végzed a napi munkádat. Nem az a baj, hogy nem vagy szorgalmas és becsületes, mert talán nagyon is az vagy; hanem az a baj, hogy mindazzal a becsületes, szorgalmas, dicséretreméltó munkával és magatartással, amit csinálsz: nem a jó irányba halad az életed, nem az örök élet felé, hanem az örök halál felé!

A tékozló fiú életében akkor állt be a változás, amikor elindult hazafelé, amikor életének az iránya változott meg. Ezen a hazafelé vezető úton nagyon nyomorultul nézhetett ki: tépett volt a ruhája, kócos a haja, piszkos az arca, szakadt rongyaiból még áradt a disznóól bűze, le sem tagadhatta volna azt a környezetet, amelyből jött. Más emberek, akikkel találkozott, talán undorral vagy szánalommal néztek végig rajta, mint az élet nyomorultján, de ami mindennél fontosabb: akárhogyan nézett is ki, már hazafelé tartott! A megtért ember nem tökéletes ember, nem makulátlan, nem bűntelen, sőt, nagyon is gyarló és esendő, rajta van a régi hiábavaló életnek a nyoma és bűze, le sem tagadhatja, milyen hitványul eltékozolt életből jön, sokszor bizony nagyon szánalmasan botorkál: de hazafelé tart, már háttal van a disznók vályújának és mindennek, ami odáig vezetett! Már megutálta azt az egész életet, amit abban az irányban élt, már elfordult és elszakadt tőle, és most azon sárosan, piszkosan, nyomorultul, ahogy van, elindult hazafelé! És most már, ha sóhajtozva, szégyenkezve, meg-megállva is: de minden lépéssel közelebb ér az édesatyjához, és az édesatyai házhoz!

Mi a te életednek az iránya? Nagy, magabiztos, kemény léptekkel, rokonszenves könnyedséggel elfelé-e hazulról, vagy szánalmasan és botladozva talán, de már hazafelé, az örök élet felé? “A bűn zsoldja halál” - mondja alapigénk. Azt jelenti ez, hogy a bűnnek mintegy következménye, szükségszerű folyamata a halál, a kárhozat. A bűn mintegy kitermeli a halált, az örök halált. A bűn a kárhozatnak az oltóanyaga, egyetlen csepp belőle halálos méreg. A legkisebb bűn is halálra fertőzi tehát az életedet. Képzelj el egy halálos beteget, akiben benne van a biztos halált hozó méreg, talán még nem járta át a szervezetét teljesen, talán sokszor alig lehet észrevenni rajta, milyen roppant nagy veszedelemben van, talán néha sikerül is elpalástolnia a végzetes, halálos bajt: akkor is magában hordja a halálos mérget, és végeredményében halálra van ítélve. Ilyen halálos méreg a bűn, ami bennünk van: a bűn zsoldja a halál, iránya a halál, a kárhozat! Ennek a halálos méregnek, a bűnnek egyetlen olyan ellenmérge van, ami útját állhatja romboló hatásának, és az élet egész irányát megfordíthatja: a kegyelem, a Jézus halála által szerzett kegyelem, amely a fokozatos kárhozatba való romlás helyett az örök életbe való fokozatos gyógyulás irányába helyezi a beteget. Még beteg, de már a gyógyulás útján van, a benne lévő méreg halált hozó erejét megtörte a kegyelem. Benned is ezt műveli a kegyelem, ha elfogadod, és azonnal megváltozik az életed iránya, amint ezt elfogadod. “Az Isten kegyelmi ajándéka az örök élet, a mi Urunk Jézus Krisztusban!” A te számodra is az! Csak hidd el, hidd el most, és máris megtört a halálos varázs, és elkezd dolgozni benned valami, aminek a vége az örök élet. Ez a valami, ami dolgozik benned: ez a kegyelem!

A továbbiakban Pál apostol olyan radikális szakításról beszél a bűnnel szemben, amit hogy megfelelő módon érzékeltessen, egyenesen így fejezi ki: “meghaltunk a bűnnek!” (6,2b vers) És ez nem túlzás és nem képes beszéd, hanem valami egészen titokzatos valóság! Véres valóság az, hogy a tékozló fiú, amely pillanatban hazafelé vette az irányt, tényleg meghalt a disznók közötti élet számára. Valami, ami eddig a könnyelmű, hiábavaló életre vonzotta, ez a valami meghalt benne. Megtérő emberek tesznek erről a halálról nagyon boldog bizonyságot. Egy férfi mondotta el egyszer, aki ugyancsak visszaélt felesége türelmével és hűségével, hogy amikor minden házasságtörő viselkedéséért és gondolatáért büntetés helyett kegyelmet kapott az Úrtól, azt tapasztalta végtelen nagy örömére, hogy a kegyelem elfogadásával együtt meghalt benne valami. Ő, aki eddig a házasságtörés bűnének az igézete alatt élt és attól nem bírt szabadulni, most egyszerre fölszabadult alóla anélkül, hogy különösebben kellett volna küzdenie ellene. Egy másik férfit ismertem, aki rabja volt az italnak. Nagyon tragikus volt már a helyzete miatta. Egyszer Isten kegyelmével találkozott az élete, és megfordult az iránya. Csodálatos módon ő is arról tett bizonyságot, hogy mintha meghalt volna benne az az érzés, ami az italt kívánta, ami rabul adta őt a szenvedélyének. Most nem is kell küzdenie a kívánsággal szemben, mert nincs kívánság, eltűnt belőle, mint mikor valaki meghal, úgy tűnt el belőle az a valaki, aki az italt kívánta. Ez az, amiről az apostol így ír: “...a kik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” (Róm 6,2) Majd így folytatja: “a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6,7) Akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha egyszer a rabszolga, aki eddig gazdájának, a bűnnek az igájában görnyedt, meghalt: akkor nem tud vele mit kezdeni a volt gazdája. Aki halott, az nem tud szolgálni többé a hatalmas gazdájának, nem tud annak a szemébe nézni, nem tudja azt többé tiszteletben részesíteni, akaratát teljesíteni.

Láttál már halottat? Ugye, milyen közömbös, milyen érzéketlen tud az lenni az őt körülvevő földi dolgok, vágyak, kívánságok, törekvések iránt? A halott nem az többé, ami azelőtt volt, nem teszi azt, amit azelőtt tett, nem fáj neki, ami azelőtt fájt, és nem tud örülni annak, ami azelőtt felderítette és gyönyörködtette. Így hal meg a kegyelem alá került ember a bűn számára. Meghal benne valami, ami odakötözte elszakíthatatlanul a bűneihez. És mi az, aminek így meg kell halnia, hogy a helyén kivirágozhasson a megújult élet? Azt mondja az Ige: “...a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6,6-7) Tehát a mi óemberünknek kell meghalnia, szép és csúnya, jó és rossz tulajdonságaival együtt. Az az óember, amely nem is tud mást tenni, mint csak bűnt, amely át meg át van itatva a bűnnel, amely már az eredendő bűnnel született, amelyben benne van a halálos méreg, amely még amikor szépet és jót akar, akkor is bűnnel van fertőzve. Azt mondja az apostol, hogy ez a mi óemberünk - úgy is mondhatnám: az énünk - megfeszíttetett a Krisztussal együtt. Másik helyen azt mondja: a Krisztus halálába keresztelkedtünk meg, sőt, egyszer így: eltemettettünk a Krisztussal együtt a keresztség által a halálba, és így az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk. (v.ö. Róm 6,4-5) Mindez a kifejezés azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak helyettem halt meg, hogy engem az örök haláltól, a kárhozattól megmentsen, hanem az Ő keresztre feszített testében mintegy meghalt az én óemberem is, az, amely a bűn rabszolgája volt, és így a Krisztusban és a Krisztussal együtt való halál által felszabadult a bűn alól, mint egy halott, amely felszabadul minden földi kötelék alól.

Sok hívő ember itt hibázza el a dolgot, hogy nem meri magát így beleadni a Krisztus halálába, nem meri levonni a Krisztusban való hitének a végső következményeit, és ezért lesz azután olyan felemássá az élete: egy kicsit hívővé, egy kicsit hitetlenné. Pedig nagyon világosan megmondta az Ige, hogy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja, vagyis az óembernek akármilyen kicsinyke meghagyott része, darabja, kedvtelése, kívánsága, amit át akarok menteni az új életbe, a kegyelem alá: megposhasztja, megkeseríti, megdohosítja az egész életet. Nincs más választás tehát, mint az, hogy tisztítsátok el a régi kovászt, hogy legyetek egészen új tésztává! Meghalni nem lehet egy kicsit, hanem vagy meghal valaki, egészen, vagy nem hal meg, esetleg csak haldoklik. Nos, hát sok hívő embernek az óembere még nagyon él. Haldoklik, de nem akar meghalni, addig pedig mindig csak nyavalygó, erőtelen lesz a keresztyén élet. Mert, csak amikor az Én már nem él, meghalt, akkor tud élni a Krisztus, mint Pálban, aki így fejezte ki ezt a csodát: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Krisztus és az óember nem férnek meg egymás mellett egy ugyanazon életben, nem élhetnek egyszerre: vagy az egyik, vagy a másik. Csak ha meghalt a mi óemberünk a Krisztussal, akkor támadhat föl bennünk a boldog, teljes, új keresztyén élet. Ezt jelentik ezek a szavak: “Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (4-5. vers)

Mit csináljunk tehát? Ezt mondja az apostol: “...gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6,11) Vagyis gondoljatok a Krisztus halálára és feltámadására és tekintsétek úgy magatokat, mint akik Őbenne szintén meghaltatok és ugyancsak Őbenne fel is támadtatok, s most már zavartalanul, egészen, teljes odaadással élhettek az Istennek! Mindaddig, amíg hittel nézel Jézusra, és csak Őreá nézel, addig valóban tekintheted úgy magad, mint aki meghaltál a bűnnek és feltámadtál egy új életre, mert mindaddig így is van! Meg fogod tapasztalni! Valóban történt benned egy misztikus halál és feltámadás. Nem önszuggesztió és beképzelés, hanem boldog valóság. De csak addig, amíg ezt a halált és feltámadást a Krisztusban látod és valósítod meg.

Nézz erre a terített asztalra, ahol Krisztus halála ki van ábrázolva. Ha te most az óemberedet kész vagy idehozni, halálba adni, eltemetni: akkor a kenyér és bor juttassa eszedbe, hogy te magad is meghaltál Krisztussal együtt a bűnnek, és ezentúl igazán élhetsz az Istennek. Ha kész a szíved erre a Krisztussal együtt való meghalásra és megelevenedésre: akkor most nyugodt örömmel megígérheted és megfogadhatod az úrvacsora vétele előtt, hogy “ezentúl e kegyelemért egész életedet Néki szenteled, és már e jelenvaló világon, mint az Ő megváltottja az Ő dicsőségére élsz!”

Ámen

Dátum: 1949. február 27.