Joó Sándor Dr.

Ez a most felolvasott igerész arra az Istennek szentelt keresztyén életre buzdít, amelyet minden úrvacsoraosztás előtt megígérünk és megfogadunk. Emlékeztek: az utolsó úrvacsorai kérdés így hangzik: Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért egész életeteket az Úrnak szentelitek és már e jelenvaló világon, mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére éltek? És mi erre ki tudja hányszor már, nyugodt lelkiismerettel, vagy talán nem is olyan nyugodt lelkiismerettel rámondtuk: Ígérjük és fogadjuk! Azután amit ilyen szép ünnepélyesen megígértünk és megfogadtunk, rendszerint nem szoktuk megtartani, még csak nem is nagyon igyekszünk megtartani. A sok szép ígéret és fogadalom között, amit az ember egy életen át tesz és nem tart meg: ez az, amit a legtöbbször megújít és a legtöbbször meg is szeg!

Sokkal súlyosabb dologról van itt szó, mint ahogyan gondoljuk. Nemcsak egyszerűen arról, hogy megszegünk egy Istennek tett fogadalmat, hanem arról, hogy nem vesszük komolyan a bűnbocsánatot, amit Isten ingyen kegyelméből ígér a bűnbánó bűnösnek. Visszaélést jelent ez a kegyelemmel szemben. Aki továbbra is benne él azokban a bűnökben, amiket az Isten egyszer már megbocsátott neki, vizsgálja meg magát: eljutott-e már a szívéig a bűnbocsánat hirdetése, vagy csak a füléig? Gyakorlatilag úgy hangzik ez a kérdés, hogy miben különbözik a hívő ember a hitetlentől, a megtért, bűnbocsánatot nyert ember a megtérésben és bűnbocsánatban nem részesülttől? Van-e valami olyan különbség, amit meglátnak, amit észrevesznek a hívő emberen, ami lerí róla, ami elárulja külsőleg is, hogy benn, mélyen a lelkében történt valami szent titok - mert ha nincs ilyen különbség, akkor nem sok értelme van az egész vallásnak, hitnek, imádságnak, isteni kijelentésnek sem!

A Szentírás szerint nagyon is van különbség. A Római levél 6. része egyébbel sem foglalkozik, mint éppen ezzel a különbséggel. És éppen ezen a különbségen mérheted le te magad is azt, hogy Isten megváltott gyermeke vagy-e már, vagy csak annak képzeled magad? Nietzsche, a keresztyénség nagy gúnyolója mondotta egyszer, hogy ha igaz lenne a keresztyénség, sokkal megváltottabbaknak kellene kinézniök a keresztyéneknek. Ebben a mondásban az az igazság, hogy aki igazán megváltott keresztyén, annak valóban megváltottnak kell kinéznie is!

A textusul felvett Ige foglalja össze legrövidebben ennek a különbségnek a lényegét, amikor ezt mondja: “Nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt!” (Róm 6,1-14) Ez azt jelenti, hogy az embernek az Istennel szemben való jogi helyzetében történt egy nagyon lényeges változás: átesett egy bírói ítéleten. Annak ellenére, hogy bűnösnek találtatott és megállapítást nyert, hogy sorozatosan elkövetett vétkei kimerítették a törvényszegésnek azt a mértékét, amelyért a legsúlyosabb büntetés jár: mégis egészen érthetetlenül és logikátlanul az ítélet felmentő volt. A halált érdemlő bűnös teljes kegyelmet kapott, teljes bocsánatban részesült, és ez a bocsánat azt jelenti, hogy Isten teljesen elfelejtett mindent, mert Jézus halála tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amit a Jézusban hívő ember Isten ellen valaha vétett! Tehát a helyzete, a státusa változott meg a Jézusban hívő embernek: nincs többé vád alatt, nem áll többé peres viszonyban az Úrral, hanem egy örök érvényű felmentő ítélet hatálya alatt van! Jézus Krisztusnak a keresztfán való elítéltetése a Jézusban hívő ember minden vád alól való végleges és teljes felmentését jelenti!

Hiszed-e ezt, és ezt hiszed-e akkor, amikor az úrvacsora vétele előtt közvetlenül hirdettetik néked is a bűneid bocsánata és az örök élet bizonyossága? Amíg ezt nem hiszed, addig lehetsz akármilyen buzgó, templomba járó, egyházi tisztséget is viselő vallásos lélek, de nem vagy hívő! Mert a hit itt kezdődik. Ebben a pillanatban is megváltozhat az Istennel szemben való jogi helyzeted, ha most elhiszed, hogy Jézus elítéltetése jelenti számodra a felmentést az egyébként bizonyosan bekövetkező halálos ítélet alól, és a jogosítványt az örök életre! És ezt elhiheted bátran, most is, mert nincs olyan nagy bűn, neked sincs, amelynél még sokkal nagyobb ne volna az Isten kegyelme. Nincs olyan fertelmes és utálatos bűn, neked sincs, amit meg ne tudna emészteni az Isten bűnbocsátó kegyelme! Aki így hisz Jézus Krisztusban, arra érvényes az, amit Pál apostol így fejez ki: “nem vagytok többé törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6,14b) Vagyis ha hiszel a megfeszített és feltámadott Krisztusban, máris nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt vagy.

Ez az első, döntő, nagy különbség a hívő és nem hívő ember között. Ebből a kegyelmi állapotból következik most már a többi különbség is, amely azután kihat az élet legapróbb megnyilvánulásaira is. És éppen ezen a különbségen lehet meglátni azt, hogy valaki valóban a kegyelem hatálya alatt él-e? Tudniillik: a kegyelem alatt való voltomból gyakorlatilag éppen nem az következik, hogy élhetek tovább nyugodtan ugyanúgy, mint eddig: a bűnben, hiszen Isten úgyis megbocsát. Nem azt jelenti ez, hogy most már mindent szabad, folytathatom ott, ahol a kegyelembe jutás előtt abbahagytam. Óh, nem! Sőt, éppen ellenkezőleg! A kegyelem éppen nem tesz felelőtlenné és könnyelművé, hanem fegyelmez. Nem kötelez - mint a törvény -, hanem lekötelez, Isten foglyává tesz. Mert micsoda a kegyelem? Meg nem érdemelt mentő szeretet! És tudjátok, milyen fegyelmező, lekötelező, foglyul ejtő ereje van a szeretetnek? Sokkal nagyobb, mint a haragnak, a büntetésnek vagy a szigorúságnak. Vrede Matildról, a finn börtönök angyaláról van feljegyezve, hogy egyszer olyan rabot akart meglátogatni cellájában, aki elkeseredésében valósággal dühöngött, és még a börtönőr sem mert belépni hozzá. Kérlelték, hogy gyenge nő létére ne tegye ki magát annak az állati brutalitásnak, ami nyilván őt is fogadni fogja. Vrede Matild hajthatatlan maradt. Kinyittatta a cellát és belépett az ajtón, de alig tette be a lábát, szörnyű, ordító káromkodással a rab rátámadt és úgy lökte ki a cellából a törékeny nőt, hogy a folyosó másik oldalán nekivágódott a falnak és jól összezúzódott rajta. Alig hogy magához tért, visszakiáltotta a dühöngő rabnak mosolyogva: holnap újra eljövök! A fogház igazgatója vasra akarta veretni büntetésül a rabot, de Matild nem engedte. És másnap, amikor újra bement hozzá, a megszelídült rab már úgy várta, hogy saját kezével söpörte föl a cella szennyes kövezetét, zsebkendőjét terítette a piszkos ülőkére, hogy látogatójának tiszta helyet kínálhasson, és piruló szégyenkezéssel kért bocsánatot előző napi viselkedéséért. Egészen leszerelte és foglyul ejtette a meg nem érdemelt, érthetetlen nagy szeretet.

Még sokkal inkább így bánik Isten a maga gyermekeivel. Aki egyszer megtapasztalta azt, hogy milyen nagy az Isten szeretete, aki egyszer Jézus Krisztusra tekintve a bűnei bocsánatán tapasztalta meg, mennyire szereti őt az Isten: annak a számára az élete további folytatására nézve ez a meg nem érdemelt szeretet válik a legfőbb irányító és fegyelmező tényezővé. Ha van valami, ami ösztönöz a jó cselekvésére és a rossz kerülésére: akkor éppen a kegyelem, sokkal inkább, mint a törvény szigorú parancsa. Isten szeretete sokkal inkább kötelez, mint a haragja, a bűnbocsánat jobban, mint a bűn büntetése. Éppen azzal fegyelmezi legjobban Isten a hívő embert, hogy megbocsát neki, és mindig újra emlékezetébe idézi: te ember, hiszen már megbocsátottam ezt vagy azt a bűnödet: hogyan élhetnél hát még mindig benne?! A kegyelmet nyert ember nem azért igyekszik kerülni a bűnt, mert fél a büntetéstől, hanem mert tudja, hogy Isten megbocsátott neki. Nincs nagyobb szomorúsága, mintha látja, hogy megint megbántotta valamivel Azt, Aki olyan nagyon szereti. Ismered-e ezt a rabul ejtő szeretetet? Ismered-e azt, amikor Isten a maga végtelen szeretetével, szeretetének a vonzó erejével fölszabadít arra, hogy ne élj tovább a bűnnek, hanem élj, mert élhetsz most már az Istennek? Ezt jelenti Pál apostolnak ez a mondása: “a bűn ti rajtatok nem uralkodik!” A kegyelem alatt való lét azt jelenti, hogy Isten mintegy kiszeret téged a bűn ölelő karjaiból, és odaszeret magához, mint ahogyan a tékozló fiút a disznók vályúja mellől is hazaszerette az édesatyja. Gondolj arra, hogy kegyelemben élsz! Hidd el, hogy néked is szól a kegyelem! Jusson eszedbe a kísértések idején, testi vagy lelki küzdelmek között: akkor majd meglátod, hogy oda tud vonni ez a kegyelem az Istenhez!

Tehát azt mondja Pál apostol: “ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” Itt már egészen nyilvánvalóvá válik a különbség a hívő ember és a nem hívő ember között. Azt már nem lehet tovább rejtegetni és titkolni, hogy kinek szántad oda a tagjaidat fegyverül: a bűnnek-e vagy Istennek? Mert itt már a szolgálatról van szó, arról, amiben a legtöbbször csődöt mondunk. Olyan áhítatos buzgósággal tudunk meghallgatni egy szép igemagyarázatot, olyan helyeslően tudunk bólogatni rá nagyokat! Ha azután a szolgálatra kerül a sor - például anyagi áldozatra, egy szeretetvendégségen való segítő közreműködésre, egy beteg meglátogatására, vagy a körzetünkbe tartozó hívek felkutatására -, akkor az előbbi bólogatás egyszerre húzódzkodássá, kibúvók keresésévé és a nagy elfoglaltsággal való mentegetőzéssé válik.

A kegyelem alatt élő ember nem tehernek, hanem nagyon boldog kiváltságnak tartja azt, hogy szabad szolgálnia bármilyen csekélységgel is az Úrnak. Tudsz-e ilyen boldogan, hálából az Isten kegyelméért szolgálni Őneki? Ha tükröt tartott elébed Isten ezzel az Igével, nézzed meg jól benne magad, és elmenvén akképpen cselekedjél, ahogyan megláttatta veled most az Úr! Minden bűnre van bocsánat, csak a megláttatott s azután meg nem bánt és a Krisztusnak át nem adott bűnre nincsen. Bár Isten Szentlelke nyitná meg fülünket a hallásra, hogy meghallanánk, mit mond a Lélek a gyülekezetnek.

Ámen

Dátum: 1949. február 20.

Szeretném ott folytatni, ahol ma egy hete abbahagytuk. Arról beszélt hozzánk akkor az Úr, hogy mennyivel könnyebb az üdvösség útján járni, mint a kárhozatén. Sokkal nehezebb elkárhozni, sokkal több megerőltetésébe, munkájába, erőfeszítésébe kerül az embernek a kárhozat, mint az üdvösség. Isten valósággal nehézzé tette számunkra azt, hogy elvesszünk! Egyszerűen azért, mert az Isten senkinek nem akarja a halálát, hanem éppen ellenkezőleg, azt akarja, hogy még a bűnös, még a kárhozatra minden tekintetben megérett és méltó ember is megtérjen és éljen. Isten mindenképpen üdvözíteni akar mindenkit! Jézus sem azért jött, hogy kárhoztassa e világot - pedig ugyancsak sok kárhoztatni való van benne -, hanem azért jött, hogy “megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk 19,10) Isten az egész mennyországot mozgósította azért, hogy mi megtartassunk, megmeneküljünk. Ha valaki mégis elvész, ugyancsak szembe kell helyezkednie Isten akaratával, ugyancsak kitartóan kell küzdenie Isten tervével szemben, ahogyan a Zsidókhoz írott levél írója mondja: az nem törődik “ily nagy idvességgel.” (Zsid 2,3b) Körülírva az itt használatos görög szót, úgy mondhatnánk: negligálnia, megvetnie, lekicsinyelnie kell Isten üdvözítő szándékát, tervét és munkáját! Ma egy hete arról beszéltünk, hogy aki el akar kárhozni, annak egy egész életen át harcolnia kell Isten szeretetével, kegyelmével és következetesen semmibe kell vennie azt, amit Isten a halálról és a halál utáni létről mond. Folytassuk ezt tovább! Mi mindennel gyűlik meg a baja annak, aki szembehelyezkedik Isten üdvözítő akaratával?

1) Aki el akar kárhozni, annak egy életen át szenvednie kell a bűntől, a bűn rabszolgájaként kell élnie! Nem könnyű a rabszolgasors! Iszonyú kegyetlenül bánik a bűn a szolgáival! Gondoljuk csak ezt végig! Minden bűn: elesés, az pedig fáj, ugye? Minden bűn sebet üt, a sebek pedig fájnak! Lehet, hogy nagyon régen volt, de talán még most is fáj valakinek közülünk az első hazugsága emléke, Vagy hogy tud még évtizedek múlva is fájni egy régi-régi megbántás, vagy egy örökre elkésett bocsánatkérés. Mindig vérző seb marad, az a pillanat, amikor örökre elvesztette valaki a tisztaságát! Úgy fájt Péternek is Krisztus megtagadása, ott, a főpapi udvarban elkövetett bűne, hogy a nagy, erős férfi, a kőszikla-apostol sírva fakadt, mint egy gyermek, aki nagyon-nagyon megütötte magát. Az ember általában azért hajlik könnyen a bűn csábítására, mert valami jót remél, boldogságot vár, örömet keres benne, bár már ezerszer rájött, hogy minden ilyen váradalom és keresés csalódással jár, legközelebb mégis újra kezdi.

Nem hagy a bűn pihenést, hajszol tovább, a végkimerülésig. Olvastam egy asszonyról, aki nagyon vágyott a boldogságra, de azt is tudta, hogy az a boldogság, amire vágyik, csak bűnös úton érhető el a számára. Komoly figyelmeztetést kapott, hogy vigyázzon, mert sohasem lesz abból igazi boldogság, amit hamis úton szerez az ember. Hiába volt az okos szó, ment tovább a hamis úton, míg elérte, amire vágyott. És akkor kellett keservesen megtapasztalnia, hogy az most már nem boldogság többé! Olyan a bűn, mint a Júdás pénze, az a harminc ezüstpénz: a kézben csillog, a szívben gyötör! Óh, nem könnyű, és nem örvendetes dolog szolgálni a bűnnek! Iszonyodva látja az ember önmagán, amint évről-évre durvul a szíve, érzéketlenedik el a lelke Isten dolgaival szemben, amint egyre teljesebben eluralkodik rajta valami régi rossz szokása, szenvedélye, egyre szánalmasabbá, nyomorúságosabbá válik egész alakja, teste, megjelenése! Láttad-e már a bűnnek ezt a lassú roncsoló munkáját valakin? Ugye, milyen rettenetes az? Önmagadon láttad-e már? Mások hamarabb meglátják rajtunk, mint mi magunk! Mi nem tekintjük olyan borzalmas dolognak a bűnt, mint az Isten, pedig bizonyára Ő tudja jobban. Ő pedig azt mondja, hogy “A halál fullánkja pedig a bűn!” (1Kor 15,56a) Olyan injekciós tű, amelyen át a halál szérumát fecskendezi bele életünkbe a Sátán. Szörnyű dolog a bűn: a paradicsomot ígéri, és a poklot adja; élvezettel kecsegtet, és közben halálra sebez. Azután az is hozzátartozik a természetéhez, hogy ritkán jár egy bűn egyedül. Ha bekerül valakinek a lakásába, rögtön átveszi ott az uralmat, és tetszése szerint tárja ki az ajtót mindenféle más bűn előtt. Aki valamiféle bűnnek a kisujját adja csak oda, hamarosan meg fogja tapasztalni, hogy az a bűn hovatovább az egész embert akarja!

Egy arab közmondás szerint a bűnnek is öt ujja van: kettővel lefogja áldozatának a két szemét, hogy ne lássa saját tettei undokságát, se útjának a végét. Két másik ujjával a bűnös ember fülét dugja be, hogy ne hallja a felülről jövő figyelmeztetést, vagy az övéi keserű panaszait, siránkozásait. Az ötödik ujját pedig ráteszi a bűnös ember szájára, hogy ne tudjon segítségért kiáltani, hanem csak némán engedelmeskedni! Valóban: aki bűnt cselekszik, nem ura a bűnnek, hanem szolgája annak! Sokszor talán már nagyon szívesen elhagyná azt a bűnt, de a bűn nem hagyja el őt! Valamikor régen, amikor valakit gályarabságra ítéltek, az elítélt testébe tüzes vassal belesütötték ezt a szót: Kényszermunka. Attól kezdve az a szerencsétlen ember megvetett valaki volt, nem szabad többé, hanem rabszolga. Ezt cselekszi a bűn is! Óh, egyáltalán nem könnyű annak, aki el akar kárhozni: nincs egy nyugodt pillanata, soha nincs zavartalan boldogsága, annál több sóhajtása, nyögése, fájdalma, késő bánata! Vajon olyan könnyű ez, amikor az ember kénytelen látni önmagán, hogyan megy tönkre, hogyan termelődik ki, hogyan érik meg benne a halál, mégpedig az örök halál, a kárhozat?

Érzitek-e, mennyivel nehezebb, ezerszer nehezebb a pokol felé vezető út, mint a mennyország útja? Rettenetes terheket kell ott cipelni, és minden lépéssel csak még nehezebbé válnak ezek a terhek! Miért hordozod, amikor nem muszáj?! Le lehet tenni, meg lehet tőle szabadulni, meg lehet tisztulni. Óh, mennyivel könnyebb elfogadni azt, hogy “Jézus Krisztusnak... vére megtisztít minket minden bűntől!” (1Jn 1,7) Mennyivel könnyebb felszabadultan elfogadni azt, hogy Jézus Krisztus érdeméért megbocsátott az Isten mindent. Olyan végtelen könnyűvé tette Isten a számunkra az üdvösséget, hogy mi, akik a kárhozat gyötrelmes, nehéz útjához vagyunk szokva, szinte azért nem tudjuk elfogadni az üdvösséget, mert nem akarjuk elhinni, hogy hát csak ennyi?!

2) Azt mondja Igénk: “A ki meghalt, felszabadult a bűn alól!” (Róm 6,7) Amikor a rabszolga meghalt, felszabadult a gazdája uralma alól. Halott rabszolgával nem tud mit kezdeni többé az ura. Hiába parancsol neki, hiába gyötri, hiába hajszolja: az a rabszolga a halál által kikerül volt gazdája uralma alól. Nos: akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha én, aki szolgáltam a bűnnek, meghalok Krisztussal, kikerültem a hatalma alól. Mert az az Ige ilyen titkokról beszél, hogy a mi óemberünk, a mi énünk megfeszíttetett Krisztussal, meg hogy a Krisztus halálába kereszteltettünk meg, sőt, hogy eltemettettünk Krisztussal együtt a keresztség által a halálba. Meg arról szól, hogy az Ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk! Azt jelentik ezek a különös kifejezések, hogy Krisztus nemcsak a bűnös emberért halt meg, nemcsak helyetted halt meg, hanem a Krisztus testében benne van a mi óemberünk, Őbenne meghal a mi énünk és így a Krisztussal együtt való halál által felszabadul a bűn alól.

Annyira nem akarja Isten a bűnös ember halálát, hogy képes úgy tekinteni Jézus Krisztus kereszthalálát, elkárhozását, mintha én haltam volna meg! Engem is, az én bűnnek szolgáló személyemet is benne látja, belelátja Jézus Krisztus halálába, egynek vesz engem a keresztfán meghalt Krisztussal! És ha az Isten hajlandó ezt a dolgot így látni, akkor szabad nekünk is így látnunk önmagunkat. Ezért folytatja így az apostol: “Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek számára, de éltek az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm 6,11) Nem azt jelenti ez, hogy képzeljétek be magatoknak, mintha meghaltatok volna a bűnnek, hanem azt, hogy tekintsetek úgy magatokra, mint akik valóban meghaltatok Krisztus által a bűn számára. Lám: ennyire nem akarja Isten a bűnös ember halálát, ennyire azt akarja, hogy éljen, hogy semmi mást nem kell tennie, mint elfogadni azt, amit Isten nélküle, de érte teljesen elkészített! Csak úgy lehet mégis elkárhozni, hogy elhalad az ember a kereszt mellett és megveti, lenézi, negligálja azt, amit az Isten ott elvégzett! A pokolban, ahol az embereknek megnyílnak a szemeik - mint annak a bizonyos példázatbeli gazdag embernek is -, a legjobban majd azon fog a lélek csodálkozni: hogyan tudott elkárhozni, hogyan volt lehetséges a pokolba jutni, elveszni, holott látta a Krisztus keresztjét? Hogyan volt ő képes mégis elveszni, holott “azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk 19,10) Ott fogja majd igazán látni: mennyivel könnyebb lett volna üdvözülni, mint elkárhozni!

3) Ha el akar veszni egy ember, egy életen át el kell utasítania az őt mindenütt kereső Megváltót! Tisztára érthetetlen emberi eszünk előtt az, hogy Jézus azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett! Akkor csodálkoztam el ezen az Igén, amikor éppen tegnap két közismert példázatot olvastam az Isten országáról: “Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, a melyet megtalálván az ember, elrejté azt; és a felett való örömében elmegy és eladván mindenét a mije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, a ki igazgyöngyöket keres; A ki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván a mije volt, megvevé azt.” (Mt 13,44-46) Csak ilyen példázatokkal lehet kifejezni, valamelyest érzékeltetni azt a roppant nagy, érthetetlen dolgot, hogy Ő, a szent és hatalmas Isten, keresi az embert! Mert Ő az az ember, aki a szántóföldben kincset talál elrejtve, és efölött való örömében eladja mindenét, amije van: az emberré létellel mintegy eladja mennyei méltóságát, isteni tekintélyét, itt a földön emberi kényelmét, méltóságát, sőt életét, önmagát megüresíti, megszegényíti önmagát, csakhogy megvehesse magának azt a kincset vagy azt a drágagyöngyöt!

Kincshez, meg igazgyöngyhöz hasonlítja az embert, a bűnös embert, téged, meg engem, aminek a megkereséséért képes mindent eladni, mindent feláldozni az Úr, így mondja: mindenét, amije van! Hát ennyire nem akarja Isten a bűnös ember halálát, hát ennyire akarja, hogy megtérjen és éljen! Ha ennyire mindent megtesz az emberért, természetes, hogy keresi az embert, minden embert keres az Isten! Persze nem úgy keres az Úr, mint ahogyan mi például a szemüveget keressük, hanem úgy, ahogyan a múltkor egy lelkészi gyűlésen ültem és egyszer beüzentek értem, hogy menjek ki, mert valaki keres! Minden istentisztelet, amikor felmelegedik a szíved Isten Igéjétől, minden olyan pillanat, amikor vágyat érzel magadban Isten világa után, amikor egy csöppet megremeg a lelked az örökkévalóság gondolatára: mind megannyi üzenet, hogy kelj föl, Jézus keres! Sőt, meg vagyok győződve róla, hogy minden öröm és minden bánat, minden ajándék és minden csapás: mind megannyi drága üzenet, hogy még mindig keres az Úr: hátha alkalmas már a szíved a bűnbocsánat elfogadására. És vajon olyan könnyű mindennek a kegyelmes keresésnek állhatatosan ellenállni? Olyan könnyű minden figyelmeztető szóra, minden barátságos hívásra, minden szívre ható kiáltásra újra és újra “nem”-et mondani? Ezt kell tennie annak, aki el akar kárhozni! Annál furcsább, ha az is ezt teszi, aki pedig nem is akar elkárhozni! Ha igazán nem akar valaki elveszni, miért mond mégis nemet? Nem volna könnyebb nem bújni tovább, nem elrejtőzni, nem ellenkezni, nem futni, hanem megállni, és azt mondani: itt vagyok, Uram megadom magam!

Még mindig hangzik az üzenet: “Élek én, azt mondja az Úr Isten” - mintha csak azt mondaná: életemre mondom, tehát mintegy esküszik az Úr, hogy igazán elhiggyük, amit most mondani akar: “nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem, hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! hiszen miért halnátok meg” (Ez 33,11) miért akarnátok meghalni? “Óh, Izráel háza” - azaz óh, ti gyermekei, választottai az Úrnak!

Ámen

Dátum: 1950. február 19.

Valaki panaszkodott a napokban: Rettenetes, mondta, hogy manapság a templomban már egyebet sem lehet hallani, mint folyton azt a megtérést, meg állandóan a Krisztus váltsághalálát. Az ember már unja ezeket az ezerszer hallott szólamokat. Ha van közöttünk valaki, aki így gondolkozik, hadd mondjam neki most: majd nem unná rögtön, ha egyszer ő is megtérne! Tehát, ha valakit bosszant az, hogy mindig megtérésre hívja az Ige, egyik biztos jele ez annak, hogy még nem tért meg. Aki ezért nem hallgatja szívesen a gyülekezeti evangélizációt, az szintén gondolja meg azt: ugye egy édesanya, ha kisgyermeke valamilyen kedvességéről beszélnek egy társaságban, nem mondja, hogy az unalmas, ezerszer hallotta már; hanem csak úgy sugárzik az örömtől, mennél többször hallja! Nos hát, ha valakinek unalmas folyton Krisztus kegyelméről hallani, az ha állítólag meg is tért, nem szereti eléggé az Urat - akkor pedig már minden oka megvan arra, hogy térjen meg! Ebben az Igében is arról van szó: “Térjetek meg!” (Ez 33,11)

De most próbáljuk meg ezt az ezerszer hallott felszólítást egy másik oldalról megvizsgálni. Pár nappal ezelőtt valaki egy kis német nyelvű traktátust adott olvasásra. Ebben olvastam ezt a feltűnő állítást, hogy elkárhozni nehezebb, mint üdvözülni. Nagyobb megerőltetésbe kerül elveszni, mint megtartatni. Éspedig azért nehéz és megerőltető az ember számára a kárhozatba jutni, mert Isten nem akarja, hogy valaki elvesszen. Hanem egyenesen azt akarja Igénkben, hogy éljen! “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 33,11) Ha tehát te mégis elkárhoznál, ez kizárólag és egyedül azért történne, mert te akartad. Isten nem így akarta. Isten valósággal nehézzé tette a számunkra az elkárhozást! Valóban: csak az kárhozhat el, aki a Zsidó levél szerint: nem akar törődni “ily nagy idvességgel!” (Zsid 2,3a) Olyan nagy ez az üdvösség, amit Isten Jézus Krisztusban szerzett, olyan lenyűgözően hatalmas, hogy valóban nagyon nehéz nem törődni vele, nem foglalkozni vele, hidegen maradni vele szemben! Annyira nagy ez az üdvösség, Istennek az üdvözítő akarata és kegyelme olyan roppant hatalmas, hogy szinte a legnehezebb dolog a világon: elkárhozni! Próbáljuk csak ezt most tovább részletezni!

1) Aki el akar veszni, annak egy életen át küzdenie kell Isten szeretetével. Ez pedig nem könnyű feladat! Azt mondják, a szeretet a legnagyobb hatalom a világon. A Biblia azt mondja róla: “Erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, ...lángjai tűznek lángjai!” (Énekek 8,6b) Ellenállni a szeretetnek tehát olyanforma, mint egy nagyhatalommal harcban lenni! Nem könnyű dolog! És ezt kell tennie annak, aki nem akar megtérni. Mert, ha nem állana ellent Isten szerelmének, akkor megtérne! Ha csak egyetlen egyszer közel engedné a szívéhez ezt a szeretetet, ha csak egyszer úgy igazán végiggondolná, tisztázná magában, mit is jelent Isten szeretete: akkor máris a hatalma alá kerülne ennek a szeretetnek, akkor legyőzné, rabul ejtené őt ez a szeretet. És nem abban lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hogy megsegített valamilyen bajunkban, megajándékozott egészséggel, jóléttel, kenyérrel, hanem abban, hogy leszállt hozzánk, a bűnbe, a kárhozatba, hogy kiemeljen onnan. Képzeljük el, hogy valaki szakadékba esik. Mentőexpedíció indul utána. Megtalálják. Felülről élelmet, ruhát, gyógyszert dobnak le neki, hogy előbb erősödjön meg jól, legyen ereje belekapaszkodni majd abba a kötélbe, amit leeresztenek utána, hogy felhúzzák rajta, megmentsék általa. Ostoba ember volna az, aki azt mondaná: nekem elég a ruha, meg a kenyér, dobjatok még hozzá egy kis szalonnát is. Azután még néhány ruhadarabot, még egy kis gyógyszert, hogy ha beteg lennék, ne jöjjek zavarba, a kötelet meg akár fel is húzhatjátok, az nem kell! Pedig a legtöbb imádkozó ember ezt az ostobaságot teszi, amikor mindig újra csak azért könyörög, hogy Isten segítse meg ebben vagy abban a bajban. Dobjon le neki a mennyből egészséget, egy jó állást, vagy más egyéb ajándékot, amivel ezt a szakadékba esett életét szebben berendezheti! Azután a Krisztus halálában és feltámadásában utána dobott mentőkötelet pedig akár vissza is húzhatja az ÚR! Az nem fontos, csak a többi! Pedig Isten minden ajándékot azért ad, hogy felerősödjön a lélek arra, hogy bele tudjon kapaszkodni Krisztusba, Aki által föl akar emelni, meg akar menteni bennünket az ÚR a haláltól.

Emberré lett az Isten Jézus Krisztus személyében, hogy itt a földön elébe állhasson az embernek. Valósággal el akarja állni az ember útját a kárhozat felé és minden ember életében kétszer-háromszor, esetleg többször is van olyan alkalom, amikor egészen szemtől-szemben áll meg vele Krisztus, úgy, hogy a szó szoros értelmében ki kell kerülnie Őt, ha valaki semmiképpen nem akar üdvözülni, ha valaki mindenképpen el akar kárhozni, ha valaki semmiképpen nem akar leborulni Őelőtte és belekapaszkodni! Talán a te életedben is voltak ilyen pillanatok, amikor egyszerűbb és könnyebb lett volna leborulni Jézus előtt, és azt mondani Neki, mint Tamás: “Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28b) De te érthetetlenül, makacsul mégis a nehezebb utat választottad, kikerülted, áttörted magad Istennek azon a szeretetgyűrűjén, amellyel körülzárt, kivágtad magad belőle! Óh, de nehéz elkárhozni és mi mégis ezt választjuk!

2) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át küzdenie kell Isten kegyelmével szemben! Ha lehetséges az, hogy valaki nem törődik Isten szeretetével, az is lehetséges, hogy elutasítja magától a kegyelmet! Értsük meg jól, mit jelent a kegyelmet elutasítani: Képzeljünk el egy börtönben ülő foglyot, akinek hétről hétre felkínálják a teljes kegyelmet, és mindig újra kijelenti: Nem kell kegyelem, nem akarok kegyelmet! Ezt ugye el sem tudjuk képzelni! Nem is valószínű, hogy előfordult volna valaha bármelyik földi börtönben. Annál gyakoribb eset ez sajnos az örökkévaló börtönben. Isten kegyelme halkan és szelíden mondogatja, mindig újra mondja a bűnösnek: Megfizettem minden tartozásodat! - de a bűnös nem törődik ilyen nagy kegyelemmel. Újra mondja a kegyelem: “eltöröltem álnokságaidat, mint a felleget” (Ézs 44,22), magamra vettem büntetésedet! És a bűnös megint csak nem figyel föl ilyen nagy üdvösségre! Megint szól a kegyelem: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy” (Ézs43,1b), megszabadítottalak a sötétségtől, a kárhozattól! És a bűnös egykedvűen így felel rá: Nem volt nekem arra szükségem, nem jutottam én még olyan mélyre! Tovább beszél a kegyelem: Helyet készítettem a számodra a mennyben, fehér ruhába öltöztetlek, pálmaágat adok a kezedbe, koronát teszek a fejedre, gyere gyorsan, hadd vezesselek el kézenfogva a dicsőségbe! És még mindig ellenáll a bűnös, mondván: Majd meglátom még, most még nem megyek! Más, fontosabb ügyeim vannak még.

Íme, így áll ellent az ember a kegyelemnek! De nem lehet olyan könnyen lerázni a kegyelmet, hiszen éppen azért kegyelem. Ha nem ért célt a halk és szelíd szóval, jön nagy komolysággal. Figyelmeztet és megfenyít! Rád kiált, mint abban a színdarabban, amit tegnap és ma adnak elő evangélikus testvéreink a tanácstermünkben, rád kiált: “Bolond, még ez éjjel elkérik a te lelkedet!” (Mt 12,20b) És ha nem elég a kemény figyelmeztető szó, sokszor jön a csapásokkal, mint egykor a fáraónál. Kilenc csapás előzte meg ott is az ítéletet! Minden csapás egy-egy mementó. Isten semmiképpen nem akarja az ítéletet! Isten kegyelmet akar! Kegyelmet! A végsőkig elmegy a kegyelem! Amikor Isten igazsága így nyilatkozik meg a terméketlen gyümölcsfáról: “Vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?” (Lk 13,7), akkor így esedezik a kegyelem: “Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” (Lk 13,6-9) Amikor az igazságos harag már kénytelen az engedetlen prófétát bedobni a tengerbe, a kegyelem oda is vele megy és megőrzi egy cethal gyomrában és visszahozza, mint Jónást, a bűnbánó szolgát a szárazföldre. Mindent megtesz a kegyelem! És ki tudná fölsorolni még, mi mindent tesz meg a kegyelem, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen! Veled is mindent megtett már a kegyelem! És nem törődni ekkora kegyelemmel: Óh, ez nem könnyű! Nagyon nehéz! Mennyivel könnyebb volna elfogadni, nem ellenállni tovább, megadni magad neki! Kitárni a két kezed, szélesre nyitni a szívedet, mint tavasszal a bezárt ablakot és azt mondani: Köszönöm, Uram!

3) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át komolytalanul, könnyelműen keresztül kell néznie azokon a dolgokon, amelyeket Isten halálosan komolyan mondott. Annak semmibe kell vennie azt, amit Isten komolyan vesz. Olyan dolgokról van itt most szó, mint: halál, feltámadás, ítélet, örök élet. Olyan megrendítő és valóságos dolgok ezek, amikhez kivétel nélkül minden embernek köze lesz egyszer, és amikben igazán egyedül csak Isten adhatja a megoldást. Van egy ismerősöm, aki nem mer kimenni a temetőbe, mert nem akar arra gondolni, hogy egyszer őt is eltemetik. Milyen nehéz így élni, állandó rettegésben! Mennyivel könnyebb volna, ha egyszer komolyan szembenézne ezekkel a kérdésekkel és leszámolna vele az ÚR Isten kijelentése, útmutatása szerint! De tudni, hogy egyszer elérkezik a halál, a feltámadás, az ítélet pillanata és mégis: akarva közömbösnek maradni, mégis kitartani az Istennel való ellenállásban, bizony ez fölöttébb nehéz lehet!

Lehetetlen, hogy föl ne merülnének az emberben az ilyen kérdések: Mi lesz majd a halál órájában a vigasztalásom? Hova fogok én jutni, ha meg kell majd tennem a nagy lépést az időből az örökkévalóságba? Mi marad meg a számomra abban a másik világban, ha mindent itt kell hagynom? Mi lesz a bűneimmel? Ki fogja megbocsátani, meg fogja-e valaki bocsátani? Ki fogja majd kitörölni Isten könyvéből az adósságaimat? Hogyan válok méltóvá arra, hogy találkozhassam Istennel és megállhassak előtte? Hogyan fogok majd föltámadni? Tényleg megváltás lesz számomra a halál, vagy majd a bűneim és nyomorúságaim is feltámadnak velem? Hogyan állok majd meg az ítéletben, hol fogom tölteni az örökkévalóságot? Vajon könnyű ezeken a tényeken csak úgy egyszerűen keresztülsiklani: majd csak lesz valahogy? Olyan könnyű ezeken a dolgokon csak úgy túltennie magát az embernek, mondván: nem érdekel?! Vajon olyan egyszerű és könnyű dolog a pokol csapóajtója fölött aludni, és nem tudni melyik pillanatban nyílik meg alattam? Nem könnyű! Pedig ezt teszi az, aki nem akar megtérni! Ó, de rettenetes energiát pazarol el az az ember, aki nem akar megtérni!

De sokkal egyszerűbb az, amit Jézus mondott: “A ki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11,26) Mert ezt jelenti megtérni: Hinni Jézus Krisztusban! Megtérni azt jelenti, hogy elismerem a bűneimet, megbánom, és bocsánatot könyörgök rá Istentől Jézus Krisztus érdeméért! Könnyebb üdvözülni, mint elveszni, mert az éppen azt jelenti, hogy nem küzdök tovább, hanem megadom magam, leteszem a fegyvereket, az érveket, a kifogásokat, az ösztönös ellenkezést, és elfogadom azt a békét, amit az ÚR ajánl. Megtérni azt jelenti, hogy én is azt akarom végre, amit az ÚR már olyan régen akar: megmenekülni Krisztus által a bűntől, Sátántól, haláltól! Milyen nagyszerű, hogy Isten mindenáron ezt akarja. Íme, Ő mondja Igénkben: “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?”

Ámen

Dátum: 1950. február 11.

Ebben a jól ismert, régi történetben a hit lényegéről kapunk nagyon megszívlelendő tanítást az Úrtól. Arról van benne szó, hogy valaki nagyon egyszerűen és gyermeki módon hitt az Úr Jézus Krisztusban, és mivel hitt, meg is kapta azt a segítséget, amire szüksége volt. “Eredj el, és legyen neked a te hited szerint”. - Ezekkel a szavakkal bocsátotta el Jézus azt a római századost, és meg is gyógyult annak a szolgája abban az órában.

Nem azért íratott meg ez a jelenet a Bibliában, hogy gyönyörködjünk egy szép, régi történetben, és elcsodálkozzunk rajta, hogy lám, mik meg nem történtek a régi időkben, és azután napirendre térjünk felette ismét. Hiszen nekünk is nagyon szükségünk volna mindenféle bajaink között az isteni segítségre! Nos, ez a történet azzal biztat, hogy készen van a számunkra is ez a segítség, ha hiszünk. Ez a pogány százados most mintegy elébünk áll, és ezt mondja: Nézzétek, nekem szabad volt hinni, nektek is szabad. Talán sokan most közülünk azt válaszolnák erre a felhívásra, hogy könnyű volt neked, de nálam éppen az a baj, hogy nem tudok hinni úgy, mint te. De hát lehet ezt egyáltalán úgy mondani: nem tudok hinni? Hinni is olyanformán kell tudni, mint ahogyan valaki például énekelni vagy festeni tud, amiben a másik ember csak gyönyörködik és felsóhajt: milyen kár, hogy én nem tudok így! Hát tudni kell hinni? Olyan képesség vagy talentum a hit, ami az egyik embernek megvan, a másiknak nincs?

Ha így volna, ha a hit valóban csak néhány kegyes embernek, vallásos zseninek valamiféle képessége volna, akkor most mindnyájunknak azt kellene mondanunk: mi nem tudunk hinni. Mert a mi hitünk bizony nagyon gyenge és tökéletlen hit. De nem így van! Sőt, ha valaki most azt hinné, hogy benne valami különös képesség és erő van a hívésre, akkor az, amit ő hitnek nevez, bizonyára valami egészen más volna, mint amit Jézus ennél a pogány századosnál hitnek nevezett. Mert ez a történet éppen arról győz meg, hogy a hit nem néhány tehetséges embernek valami rendkívüli tudománya, hanem egészen más valami. Nézzük csak meg közelebbről ezt a századost. Igazán nem lehetne azt mondani, hogy valami rendkívüli módon vallásos típusú ember volt. Hiszen nem is tartozott a kiválasztott néphez, pogány volt, a világ fia, tehát éppen nem valamiféle vallásos zseni. Talán ő maga csodálkozott el legjobban, amikor Jézus azt mondta: “bizony mondom néktek, még Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet”. (Mt 8,10b) Talán azt sem tudta, hogy mi az a hit. Csak amikor itt volt a szükség és segítés pillanata, úgy érezte, hogy neki szabad odamenni Jézushoz, és szabad nyíltan feltárni előtte a bajt, mondván: “Uram, az én szolgám otthon gutaütötten fekszik, és nagy kínokat szenved”. (6. vers)

És az a bizalom, hogy “szabad”, - ez a hit. De nekünk miért ne volna ugyanúgy szabad? Mi mindig csak sóhajtozunk, hogy gyenge a hitünk, kétségekkel küzdünk, hogy olyan hittel, mint a miénk, nem megyünk sokra, pedig ez mind nem fontos. Nem az a fontos, hogy nagy hittel menj oda Jézushoz - hiszen honnét is vennéd azt a nagy hitet? -, hanem az, hogy Jézushoz menj. Menj Hozzá azzal a bizalommal, hogy szabad, hogy éppen azzal a kevés hittel vagy akár a kételkedéseiddel, vagy éppen a hitetlenségeddel is, szabad odamenned hozzá. Az a százados nem azért ment oda Jézushoz, mert valami rendkívüli nagy hit feszítette belülről - hiszen honnan is vette volna azt a hitet? -, hanem azért lett olyan nagy a hite Jézusban, mert oda mert menni Hozzá a bajával. Szinte azt mondhatnám: azt láthatjuk a százados példáján, hogyan lehet a hitetlenből is egyszerre hívő, pusztán az által a tény által, hogy Jézus előtt áll, hogy Vele találkozik, hogy nyíltan, őszintén, bizalommal feltárva előtte a bajait, megáll előtte. Figyeljük csak meg ezt az üzenetet: először csak mint a bajban lévő ember, lázasan, izgatottan, kapkodva elmondja Jézusnak magát a bajt. Azután, amikor látja, hogy nem talált Nála zárt ajtókra - hiszen Jézus azonnal kész elmenni vele a beteg szolgához -, egyszerre olyan valami történik benne, és olyan módon kezd beszélni, hogy “csak szólj egy szót, és meggyógyul”... Amire aztán Jézus azt mondja, hogy ez a hit! Mégpedig olyan nagy hit, amilyent még Izráel fiaiban sem látott. Tehát azonközben nőtt nagyra a hite, míg Jézussal beszélt. Nem a századosból áradt tehát valami lenyűgöző nagy hit Krisztus felé, hanem Krisztusból sugárzott valami olyan erő feléje, ami benne hitet ébresztett, és azt naggyá, erőssé, bizonyossá tette.

És így van ez mindig. Csak annyi bizalom legyen benned, hogy neked is szabad odamenned Hozzá úgy, ahogy vagy: pogányul, hitetlenül, kételyekkel küzdve, bajok, nyomorúságok terhe alatt roskadozva. Szabad odaállnod eléje, nyíltan, őszintén feltárni mindent, ami fáj, ami bánt. Csak Őt keresd, csak nézz Reá úgy, ahogyan a Bibliában előtted áll, ahogyan csendes imádságban Előtte állsz, és akkor, míg így együtt vagy Vele, azalatt támad és erősödik meg benned a hit. Szabad így imádkoznod hozzá: Uram, szegény és erőtlen vagyok a hitben, aggályoskodom, kételyekkel küzdöm, sötétségben élek, de Te itt vagy hatalmasan és kegyelmesen. Nyisd meg a szememet, hogy megláthassalak. Szeretnék hinni Benned. Légy segítségül az én hitetlenségemnek! - Az ilyen alázatos Krisztus elé járulásból mindig hit támad - és csak ebből támad a hit. Próbáld meg! A pogány százados példája is erre buzdít. Próbáld meg még ma!

De vizsgáljuk csak tovább ezt az embert. Az a különös ennek a pogánynak a hitében, hogy csak egy szót kért és várt Jézustól, nem azt, hogy elmenjen vele, nem azt, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a beteget, hanem csak egyetlen egy szót: “Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jőjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám”
- mondta (8. vers). Természetesen olyan szót várt, amiben erő van, amiben teremtő hatalom feszül, ami segítséget jelent. Melyikünk elégedne meg Jézusnak egy szavával akkor, amikor segítséget kér tőle? Mi többet várunk és igénylünk, nem szót. A szó elveszítette már régen számunkra a hitelét. Sajnos nemcsak az ember szava, hanem a Biblia szava is sokszor csak üres beszédnek hallatszik a fülükben. Pedig ugye megtapasztaltad már, hogy néha egyetlen egy szónak milyen ereje van! Rejtélyt old meg, könnyet törül le, új reménységet támaszt. Néha egy-egy igazi szó sokkal több, mint csak beszéd: a leghatalmasabb tett, segítség, erő, hatalom, mely világosságot támaszt a sötétségben, választ ad valami nagy, gyötrő kérdésre, megold megoldhatatlannak látszó problémákat, bekötöz egy sajgó sebet. Van ilyen szó. És minden szó ilyen, amit Jézus mond, amit igazán Ő szól hozzád.

Érzed-e már, milyen roppant nagy igény fejeződik ki a századosnak ebben a kérésében: “Csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám”! Valahogy ott a Krisztussal szemtől-szemben megérezte, megsejtette, hogy ennek a valakinek a szava: teremtő erő. Mint a világ teremtése előtt az, ahogyan mondá az Isten: Legyen világosság! Csak "mondá" - és lőn világosság, a kimondott szava létrehozta azt, amire azt mondta, hogy legyen! (vö.1Móz 1,3) Bár ilyen igénnyel hallanánk a Bibliából és az igehirdetésből felénk hangzó isteni szót: mennyi kegyelmes segítséggel és isteni csodával telítődne meg az életünk! A hittel meghallgatott isteni szóban ténnyé realizálódik az isteni segítség. Például itt van ez a közismert mondása Jézusnak: “Ne aggodalmaskodjatok!” Attól függ, hogyan hallod. Lehet úgy is hallani, hogy puszta szó, üres emberi beszéd marad, de lehet úgy is, hogy az ember valóban nem aggodalmaskodik többé. Akármilyen nehéz is a sorsom, akármennyire elsötétült is minden kilátás előttem, nem aggaszt, mert Jézus azt mondta: ne aggodalmaskodjam. Az én gondom az Övé, rábízok mindent, nincs mitől félnem többé! Így hallani meg Jézus szavát: ez a hit.

Ez a százados tudta a saját katonaéletéből, mint jelent, amikor valakinek hatalma van arra, hogy másoknak parancsoljon. Ő maga is felsőbb hatalom képviselőjeként osztogatja a parancsokat az alattvalóinak, az ő szavának is az ad erőt és az szerez érvényt, hogy mögötte a római császár hatalma áll. Ennek a hatalomnak a tekintélyével kívánhatja meg a feltétlen és vak engedelmességet katonáitól. És ilyen hatalmat tulajdonít Jézus szavának is. Megérezte, megismerte, hogy Krisztus mögött a legfőbb hatalom áll, Jézus a mindenható hatalmat képviseli a földön. Ha szól, benne és általa az Isten szól. Ha pedig Isten szól, akkor történik valami, akkor Isten hatalma és segítsége valóban, ténylegesen jelen van. Tulajdonítunk-e ekkora hatalmat Jézus szavának? Várunk-e felülről való segítséget, isteni belenyúlást az életünkbe, isteni cselekvést akkor, amikor szól hozzánk a Bibliából, egy igehirdetésben, vagy egy elmélyedő imádságban? Komolyan vesszük-e azt, amit mondott Jézus: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28,18) Ez a százados hitte azt, hogy a betegség és a halál sötét hatalmai Jézusnak adattak. Ezért elég az, ha csak azt az egyetlen szót kimondja, amit ő is olyan sokszor mondott már egy-egy szolgájának, hogy eredj el - és elmegy! Más egyéb sötét és gonosz hatalmak is vannak, a békétlenségnek, a bosszúnak, az önzésnek a titokzatos hatalmai, ezek is mind Néki adattak, az Ő parancsnoksága alá. Mind-mind alárendeltjei Neki, amelyekkel olyan abszolút hatalommal rendelkezik, mint a katonaságnál a parancsnok az alárendeltjeivel. Elég, ha azt mondja: eredj el, elmegy. Gyere, és jön. Tedd ezt vagy azt, és azt teszi. Ezért elég csak egy szó is az Ő szájából.

A hit azt jelenti, hogy ilyen hatalmat tulajdonítok Krisztusnak, ilyen hatalmasnak látom Őt. És ahol így néz valaki Krisztusra, ott mindig történik valami. A százados szolgája meggyógyult. Azt jelenti ez, hogy Jézus segített, szava cselekedett, reális történést hívott létre. A Krisztus előtt való ilyen alázatos, várakozó, bizalomteljes megállás sohasem marad valami rendkívüli, csodálatos segítség nélkül. Ott mindig az Isten világosságába lép az élet.

Látod már, hogy amikor hitről beszélünk, nem valami különös képességről van szó? Különös képessége Krisztusnak van, nem neked kell, hogy legyen. Úgy is mondhatnám, ha nem értenénk szójátéknak, hogy nem neked kell tudni hinni, hanem neked csak hinni kell, hogy Krisztus tud, hogy Ő képes mindenre. Minden hívő ember megtapasztalta, hogy hinni nem “kell”, hanem “szabad”. A hit a legfenségesebb szabadság. A gyengéknek, a kételkedőknek, a küszködőknek, a hitetleneknek is: szabad, sőt éppen ezek értik meg leghamarabb, hogy szabad.

Néked is szabad. Hiszen éretted is jött a Krisztus. Szabad odamenni Hozzá és kérni, hogy nyissa meg a szemedet mindenhatósága és kegyelme látására!

Ámen

Dátum: 1949. január 16.

Tegnap este arról volt szó itt a templomban, hogy az óesztendő kapuja fölött, amelyen átléptünk az elmúlt év útjának végén, ez a három szó volt kiírva: “Mene, Tekel, Ufarszin", azaz: számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak, megmérettél a mérlegen és híjával találtattál, és jöjjön most már Isten igazságos ítélete! (Dán 5,25b-27)

Azon a kapun is, amelyen az új esztendőbe lépünk be, egy fölirat fogad: a négy szokásos újévi betű, a B. U. É. K. Ott látjuk ezt minden kirakatban, minden képes-levelezőlapon, az 1950-es naptár felső lapján, ezzel köszöntik az emberek a mai reggelen is egymást. De hitünk szemeivel nézve ez a négy betű nemcsak a szokásos “Boldog újévet kívánok!” köszöntésnek a rövidítése, hanem egyúttal magyarázata is annak, hogy miképpen lesz igazán boldog az újesztendő. A mi számunkra tehát a BUÉK ezt jelenti: Bízzad Újra Életedet Krisztusra! Ez a rövid tartalma ennek az Igének, mellyel Isten fogad bennünket az újév küszöbén: “Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” (Péld 3,5) Nem lehet bölcsebb programja valakinek az új esztendőre, mint az, hogy bízza újra életét Krisztusra. Vegyük tehát sorra ennek a programnak minden szavát!

1) Bízzad újra életedet Krisztusra! Alapigénk is így kezdődik: “Bizodalmad legyen az Úrban!” Nagy dolog a bizalom! Azt lehetne mondani, hogy a földi életnek alapja a bizalom. Enélkül nincsen békesség és örvendetes élet. Ha bizalmatlan vagy az iránt, aki a házadban van, nem mersz elmozdulni otthonról, mert azt gondolod, hogy minden percben becsap. Ha bizalmatlan vagy az iránt, aki munkatársad, nem mersz vele együtt munkálkodni. Ha bizalmatlan vagy az iránt, akitől mindig vásárolsz, mindig meglopva érzed magad! Ha bizalmatlan vagy az orvos iránt, rettentő kínok között szánod reá magad, hogy a keze alá add magad. Amikor a Dunán átívelő hidak alá voltak aknázva, nem szívesen mentünk át rajtuk, sohasem tudtuk, melyik percben történik valami nagy katasztrófa. Bizalmatlanok voltunk. A bizalmatlanság félelmet, nyugtalanságot, bizonytalansági érzetet jelent az emberben. A bizalmatlanság légkörében nem lehet soká élni. Az emberek idegei hamar kikészülnek. Még veszedelmesebb dolog az, mikor valaki Istennel szemben bizalmatlan. Nem lehet csodálkozni azon, ha békételen, nyugtalan és vergődő annak az embernek az élete, aki bizalmatlan Isten iránt. Olyan a bizalmatlanság, mint amikor földrengés támad, és házak omlanak össze, amelyek eddig biztos talajon álltak. A bizalmatlanság: lelki földrengés, amelynek következtében az ember lelki épülete összedől, vagy legalábbis meginog.

Ezért olyan felséges, örömteljes dolog az, hogy ebben az új évben a legelső üzenet, ami elérkezik hozzánk, az, hogy bízzunk! Az, hogy bízhatunk! Milyen nagyszerű dolog az, amikor az ember élete és munkája bizalommal kezdődik! Amikor teljes, föltétlen bizalommal indulhatunk neki az új évben is a ránk váró feladatoknak az elvégzéséhez. Amikor bizalommal fogadjuk Istennek minden munkáját, intézkedését, amikor bízhatunk Benne, még akkor is, ha minden bizonytalanná vált is körülöttünk!

A legegyszerűbb fizikai törvény az, hogy amikor valamit, mondjuk egy kődarabot zsinegre kötünk, és a zsineg másik végét megerősítjük valahol, akkor csak egyetlen egy pont van, ahol a zsinegre függesztett kőnek nyugalmi állapota van. A felfüggesztett inga számára csak egyetlen egy nyugalmi pont van, annak súlypontja. Hiába keresnénk egy másik pontot is, ahol megnyugszik, nem lehet találni olyat. Ha valahol másutt alátámasztjuk, megáll ugyan, de ez nem a nyugalmi pontja, hanem csak valami kényszerhelyzet, amibe beletörődik, mivel másként nem tehet. Az emberi lélek is ilyen. Az emberi lélek számára is egyetlen nyugalmi pont van: Isten, és csak egyetlen nyugalmi állapota: az Istenben való bizalom, a feltétlen gyermeki bizalom állapota! Nem a mohamedánok fatalizmusa ez. Nem is valami belső közönyösség a világgal, az élettel szemben. Nem rezignáció, hanem valami biztos, belső egyensúlyi helyzet, még a viharban is, még a nehézségek között is, ami abból a biztos tudatból fakad, hogy semmiféle helyzetben nem vagyok egyedül, hanem mindig ott van Valaki más is, Aki megcselekszi, hogy: “a kik Istent szeretik, minden javokra van”! (Róm 8,28b)

A modern életben nagyon sok ember van, akinek megromlottak az idegei. Nos, ezt az állapotot mindig az Istenben való bizalomnak a megromlása szokta megelőzni. Hiszen természetes, hogy az élet nehéz és az idegek tönkremennek bele, ha az idegrendszer legfőbb tápláléka, a bizalom hiányzik! Csak az élő Istennel való bizalmi helyzetben állhat helyre minden megviselt idegállapot! És nézd csak, Ő maga biztat Igéjében: “Bizodalmad legyen az Úrban!” Ahogy egy beteg mondta nemrégen, akit meglátogattam a kórházban és megkérdeztem tőle, mi a baja és így válaszolt: Én nem tudom, rábízom magamat az orvosokra, azok jobban tudják, megbízom bennük! Hát valahogy így! Te is bízzad újra életedet Krisztusra!

2) Az újév kapuján ez a másik szó, hogy "újra"! Nem tudom, érzitek-e, mekkora kegyelem lüktet, feszül ebben a szóban, hogy “újra”. Tegnap arról is beszéltünk, hogy a pokolban éppen az a pokoli, hogy örökre elmúlt minden lehetőség és alkalom, nem lehet semmit sem pótolni, jóvátenni. Aki oda kerül: kifogyott az időből! Éppen ez a pokol, hogy nincs többé “újra”! Nem lehet újrakezdeni valamit, amit eddig nem jól csináltunk, amit elrontottunk, amit elmulasztottunk. Érzitek-e, milyen kegyelmi idő virrad most újra ránk abban a puszta tényben, hogy újra hangzik az Ige, újra hív Jézus, újra bízhatsz Benne, újra kezdheted Vele? Ha eddig semmi közöd nem volt Hozzá, most új alkalmat kínál reá, ha gyarló és fogyatékos volt a Benne való bizalmad, most megújíthatod, ha már kegyelemben voltál egyszer, de elestél, mint Péter a főpap udvarán, vagy mint Dávid király Betsabéval való házasságtörése után, újrakezdheted ott, ahol egyszer kezdted: az Ő keresztjénél. Újrakezdheted Vele, mert Ő hajlandó újrakezdeni veled.

Az a puszta tény, hogy itt vagy, hallod az Ő üzenetét: ez a föltétlen biztos jele annak, hogy Ő kész az újrakezdésre. Neked is szabad úgy, ahogy vagy, ahogy most idejöttél, azon hitetlenül, pogányul, kételkedően, piszkosan, megítélten, bűnökkel és bukásokkal teljesen, szabad újrakezdened! Az “újra” szó azt jelenti, hogy szabad, mindenkinek szabad, neked is szabad! Bízzad hát újra életedet Krisztusra!

3) A harmadik szó az, hogy “életed”: tehát az életed bízzad újra Krisztusra! És ez a szó, hogy életed, túlságosan nagy. Félő, hogy ha ezt markoljuk meg, keveset fogunk. Próbáljuk meg felbontani részeire. Miből is áll a te életed?

Saját tapasztalatomból hadd mondjam, hogy legnagyobb részt: bűnökből! Mit szokott csinálni az ember saját bűneivel? Van, aki dédelgeti, melengeti őket, gyönyörködik bennük, van, aki mentséget keres rájuk, mondván: óh, nem olyan veszélyes nagy bűnök azok, csak általában, ami minden embernek megvan. Van, aki észre sem veszi őket, beképzeli, hogy ilyen neki nincs, úgy viselkedik, mintha valóban nem is volna. Van, aki letagadja vagy ráfogja a másik emberre és nyugtatja a lelkiismeretét. Van, aki roskadozik a bűnei miatt, sőt olyan is van - nem is egy -, aki öngyilkos lesz miatta. Nos, hát Krisztusban bízó ember ezek közül egyiket sem csinálja, hanem nagy alázattal és örök hálára kötelezetten rábízza bűneit Krisztusra!

Az ótestamentumi nagy engesztelési napon az volt a szokás, hogy a főpap mind a két kezét a kecskebak fejére tette és megvallotta fölötte a nép fiainak minden hamisságát, minden vétkét és mindenféle bűnét, ezzel mintegy rárakván azokat a bak fejére, és azután kiküldték a nép bűneivel megterhelt állatot a pusztába, hogy vigye el magán mind a bűnöket a kietlen földre! (vö. 3Móz 16,21-22) Előképe ez az újtestamentumi báránynak. Jézus az Istennek ama báránya, Aki elveszi és elvette a világ bűneit, mert Isten mindnyájunknak vétkét Őreá vetette. Ott kezdődik a hit, hogy szabad tudomásul vennem, hogy az én bűneimmel is ez történt: Isten rávetette őket Jézusra, Aki fölvitte azokat az Ő szent személyében a keresztfára, az átokfára. Ő tehát elvitte az én bűneimet oda, ahová valók: a pokolra, a kárhozatra - mert különben engem vinnének az én bűneim oda! És ezt a hátborzongató örömhírt hirdetem ez újév reggelén megint, hogy szabad bűneidet átadni Jézusnak, ráraknod azokat újra. Szabad egész bűnös önmagadat rábíznod az Úr Jézusra, hogy tisztítson meg az Ő szent vérével, szüljön újjá Szentlelkével, újítson meg és szenteljen meg. Bízzad újra életedet Krisztusra!

Ha egyszer a bűneidet rábíztad, akkor most már rábízhatsz mindent. Rábízhatod nyugodtan a szeretteidet, hiszen Ő még nálad is jobban szereti őket, és Ő még nálad is jobban tud gondot viselni rájuk. Rábízhatod az örök életedet, hiszen úgysincs senki más a világon, aki meg tudna tartani a mennyország számára téged, csak egyedül Ő! Bízzad hát újra egész életedet Krisztusra!

4) Hangsúlyozzam-e még külön a negyedik szót? Azt, hogy "Krisztusra"! Hiszen eddig is mindig Őróla volt szó. Ennek az egész újévi köszöntésnek azért van hitele, mert Őróla van szó. Az ad szilárd támaszpontot a bizalomnak, hogy Krisztusra irányul. Azért szabad mindent újra kezdeni megint, mert Krisztus kezdi újra. Azért jöhetünk az egész életünkkel, mert Ő jön elénk az egész életével, Ő adta előbb az egész isteni és emberi életét nekünk!

Bízzad újra életed Krisztusra! Itt minden hangsúly az utolsó szón van, azon, hogy Krisztusra! Tehát nem az a fontos, hogy te szedd össze minden erődet és bízzad magad valakire, hanem az, hogy Krisztusra. Érted? Krisztusra bízzad újra az egész életedet! Arra a Krisztusra, Aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Akiben egyszer itt a földön az istenség teljessége lakozott testileg. Aki tehát maga az Isten személyesen, úgy, ahogyan az ember számára az Isten egyáltalán megközelíthető, és ahogyan az embert az Isten megközelítette, ahogyan az élő, hatalmas Isten az embert körülvette. Erre a Jézus Krisztusra bízhatod rá magad és az életed újra!

Ez az újévi köszöntés tehát azt jelenti, hogy egyre jobban fordulj el magadtól Krisztushoz! Ha problémáid vannak az életben, ne azokkal törődj, hanem Krisztussal! Ne magaddal, a saját bűneiddel foglalkozzál, hanem Vele! Ismerjük úgy-e azt a történetet (Mk 6,45k), amikor a tanítványok egyedül hajóztak át a Genezáret taván a túlsó partra és Jézus az éjszaka negyedik szakában utánuk jött a tengeren járván. A tanítványok megrémültek, kísértetet láttak Jézusban, és kiáltozni kezdtek, mire Jézus megnyugtatta őket: “Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mk 6,50) Az előttünk lévő új esztendő kísérteties láthatatlanságából csak ennyi hangzik: Bízzatok, én vagyok, én itt vagyok, ne féljetek! És ugye, ez elég?!

Újév reggelén Igénkkel köszönt az ÚR: “Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből!” Ahol csak meglátod ma ezt a négy betűt: B.U.É.K., mindenünnen zengjen feléd a boldog üzenet: Bízzad újra életed Krisztusra!

Ámen

Dátum: 1950. január 1.

A felolvasott történet arról szól, hogy Babilónia királya, Belsazár, pompás, hatalmas lakomát szerzett hivatalnokai, és barátai számára. Fényűző keleti lakomát és vendégsereget képzeljünk magunk elé. Babilónia előkelő társadalma élvezte a tömérdek étel és ital gyönyörűségét. A király feleségeivel és háremhölgyeivel külön asztalnál ült, s önfeledt, mámoros jókedvében előhozatta a jeruzsálemi templom szent edényeit, az arany serlegeket, amiket még atyja hozott el hadizsákmányként a jeruzsálemi templom földúlása idején. A dorbézoló társaság megragadta a szent edényeket és most már ebből itta tovább a bort. Ital, ének, zene megmámorosították a mulató társaságot, a kitörő jókedv tetőpontra hágott, amikor hirtelen a király gyertyatartójával szemben lévő szürkés falon egy kísérteties kéz jelent meg. A muzsika elhallgatott, a vendégsereg arcán rémületté torzult a nevetés, a király kezéből kiesett az aranyserleg, remegve és tágra nyílt szemekkel meredt rá a kísérteties kézfejre. A hirtelen beállott, halálos, dermesztő csendben a kéz ujjai megmozdultak, a mozgások nyomán betűk támadtak, amire a kéz ismét eltűnt. Három szó maradt ott a falon: Mene, Tekel, Ufarszin.

Dániel, az Isten embere megfejtette a titokzatos kézírást, mondván a királynak: “Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” (Dán 5,26-28) A rettenetes ítélet a feljegyzések szerint még a lakoma éjszakáján bekövetkezett: néhány óra múlva betörtek a palotába a káldeusok, s megölték Belsazár királyt, országát pedig a méd Dárius foglalta el. (vö. Dán 5,30-31)

Egy esztendőnek a végén minden ember nagyon kézzelfogható ízelítőt kap a mulandóságból. Mint a mögöttünk lévő évnek a napjai, úgy fognak egyszer életünk napjai is leperegni és egyszerre borzasztóan aktuálissá fog válni mindnyájunk egyéni életében a Mene-Tekel-Ufarszin! Én ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az óesztendő kapuján is, amelyen majd most is pár óra múlva kilépünk, az van fölírva: Mene, Tekel, Ufarszin! Én nem tudom, ki hol tölti a szilveszter estét, csendben-e vagy zajos társaságban, otthon-e vagy másutt, de akárhol leszel az újévig, jó volna, ha mindenütt ezt látnád, amit egy láthatatlan kéz odaír eléd a falra, asztalra, borospohár oldalára, a társad homlokára: Mene, Tekel, Ufarszin! Jelenjék meg most előttünk ez a három szó, és próbáljuk megfejteni, mit jelentenek a számunkra?

1) Tehát az első szó: Mene. Ezt Dániel így magyarázza meg a királynak: “számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak.” (26b vers) Mindig megrendítő dolog valaminek a végére érkezni, tudomásul venni, hogy Isten véget vetett valaminek. Nincs tovább, elfogyott az út. Egy társaságban egyszer arról volt szó, hogy mi a legnyomorultabb érzés a világon. Az egyik azt mondta: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. A másik így szólt: tudni azt, hogy valaki, akit nagyon szeretünk, menthetetlenül pusztul el a szemünk láttára. A legmélyebb benyomást azonban ez a felelet keltette: meglátni azokat a jó alkalmakat, amelyek kihasználatlanul múltak el az életünkből, s amelyek már többé nem térhetnek vissza soha.

Rettenetes az, amikor az ember életének egy-egy fordulópontján meglátja, mennyi sok drága időt és alkalmat vesztegetett el az életéből. Ilyenforma érzése lehet annak az embernek, aki egyszer csak kezd rájönni arra, hogy pályát tévesztett, egyszer valamikor régen melléfogott, elhibázta az életét, de már késő bánat, ifjú éveit már nem hozhatja vissza, most már húznia kell az igát, amely sehogy sem illik a nyakára. Még fájóbb az, amikor olyan valakinek a koporsója mellett áll meg valaki, akit megbántott, s akinek a kihűlt szívébe örökre belefagyott a szomorúság, akitől már soha többé nem lesz alkalma bocsánatot kérni. Óh, csak legalább még egyszer találkozhatna vele! De már nem lehet: megszámláltattak a jóvátétel lehetőségének a napjai és Isten véget vetett annak! Azért olyan fájdalmas az ilyen érzés, mert a pokol gyötrelmének az előíze. A pokolban is éppen az a pokoli, hogy örökre elmúlt minden lehetőség és alkalom, nem lehet semmit sem pótolni, jóvátenni, kifogyott az időből!

Akik már valami komoly életveszedelemből menekültek meg, azok mondják, hogy abban a pillanatban, amikor létük az élet és halál borotvaéles határvonalán ingott, egy szempillantás alatt, mint egy őrült filmtekercs, lepergett előttük egész addigi életük. Valami ilyesmi történik mindig, amikor Isten megszámlál egy időt, és véget vet annak. Akkor egyszerre régen elfelejtett bűnök, drága alkalmak, mulasztások, eltékozolt lehetőségek vetítődnek elénk és vádolnak rettenetesen. Gerhard Hauptmannak van egy híres drámai alakja: Jedermann, akit éppen nagy dorbézoló mulatozás közben szólított a Halál, hogy készüljön Isten elé számadásra. Jedermann kétségbeesve, vért verejtékezve könyörög, adjon neki a halál csak még egy hetet, ha azt nem lehet, hát csak egy napot, vagy legalább egyetlen órát, hogy jóvátehesse hibáit, kipótolhassa mulasztásait, melyek súlya most egyszerre olyan végzetesen szakadt reá.

Most, amikor búcsúzunk ettől az esztendőtől, az a közismert mondás jut az eszembe, hogy minden búcsúzás azt jelenti, hogy egy kicsit meghalunk. Vagyis meghalunk a múlt számára, tehetetlenek vagyunk a múlttal szemben, nem változtathatunk rajta. Egy kicsit most is meghalunk. Meghalunk az elmúló esztendő számára, meghalunk azzal szemben, ami az 1949-es esztendőben történt. Isten megszámlálta a mi napjainkat azzal szemben, ami az 1949-es esztendőben történt. Isten megszámlálta a mi napjainkat és egy egész esztendőnek vet most véget. De sok alkalmam lett volna jót tenni, szeretni, megbocsátani, valakinek a lelkével elbeszélgetni, egy-egy levelet megírni, egy-egy fájó könnyet letörölni, imádkozni, megbánni, jóvátenni, a hitben elmélyülni, vagy megtérni, Krisztust befogadni, magamat az Ő dicsőségének kiszolgáltatni, Isten ingyen kegyelmébe magamat beleadni. És íme, az 1949-es esztendőben adott alkalmak és lehetőségek újra elfogytak, az út végén a kapu fölött ki van írva: Mene, azaz számba vette Isten és véget vetett annak. Óh, hányadik kapu ez már az életedben, ki tudja, nem az utolsó-e? Megszámláltattak a napok, letelt az idő, elmúlt az év, az elszalasztott alkalmak soha nem jönnek vissza többé! Ha csak újakat nem ad az Isten!

2.) A második titokzatos szó, amely a királyi mulatóterem falán megjelent, így hangzott: Tekel. Ezt Dániel próféta így magyarázta: “Megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál!” (27. vers) Nagy baj az, amikor valaminek híja van, amikor könnyebb valami, mint amennyinek lennie kellene, amikor valami nem üti meg a kívánt mértéket. Vagy például amikor híja van a kezelt, a reád bízott pénznek. Van belőle valami, de nem az egész, és hogy ha hiányzik belőle akár csak egyetlen fillér is - bár az isteni számadáson sokkal több! -, akkor az már végzetesen nagy baj, akkor ott igen súlyos felelősségre vonás következik, aminek a során mennél tovább megy, annál több híja mutatkozik a dolognak. Valami ilyenforma az, hogy: “megmérettél ... és híjával találtattál”. Egy rajtaütésszerű rovancsolás ez, aminek a során nagy tételekkel nem tudsz elszámolni. Vagy így is lehet fordítani az itteni szót: “hiányosnak” találtattál. Olyanforma ez, mint amikor valakinek az öltözete hiányos, nemcsak nem előírásos, hanem hiányos: tépett, szakadt, rongyos, lyukas, kilátszik a mezítelenség rútsága, nem takar, nem fed, nem véd, hanem leleplez.

Az Újtestamentumban Jézus beszél egy ilyen hiányos öltözetű emberről, aki a maga rongyaiban jelent meg a király fia menyegzői vacsoráján, nem pedig a királytól kapott menyegzői ruhában. És tudjuk, mi lett a sorsa: a szolgák megfogták és kivetették a külső sötétségre, ahol “lészen sírás és fogcsikorgatás”, ahogyan Jézus mondta! (v.ö. Mt 22,11k) Érted már, milyen sötét kilátásokat nyitó szó az, hogy “Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjával találtattál.” (27. vers)

“Megmérettél... és híjával találtattál”: ez egyfelől azt jelenti, hogy Isten mindent tud rólad, ahogy a 90. zsoltár mondja: “Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orczádnak világa elé.” (8. vers) Te nem is tudod, mi mindent tud rólad az Úr. Azt is, amit a környezeted nem is sejt, amit a hozzád legközelebb állók sem vettek soha észre rajtad, amit legszívesebben önmagad előtt is eltitkolsz, mert belepusztulnál a szégyenbe, ha kitudódnék, ha napvilágra kerülne. Te bizonyára nem is tudnád összeírni az elmúlt esztendő bűneit, azt, hogy mennyi könnyet és fájdalmat okoztál, mennyi ígéretet és fogadalmat nem tartottál meg, mennyi tervvel indultál újévkor és mennyi kudarccal zárod most ezt az évet, hányszor estél a Sátán csábításának a markába beszédben, érzésben, cselekedetben. És ki tudná felsorolni most mindazt, amelyek most mind ott vannak az Isten orcájának a világossága előtt? Óh, de rettenetesen sok híja van annak, amit az Isten keresne rajtad! “Megmérettél... és híjával találtattál”. Azt hiszed, csak a bűneid jelentik ezt a hiányt? Próbáld csak Isten Igéjén lemérni az erényeidet, a jó tulajdonságaidat, a hitedet, a szeretetedet, a jó szándékodat. Nos, hát az Ige szerint ezek azok a saját rongyok, amelyeknek a résein át mindig kilátszik a mezítelenség rútsága: a hiúság, az önzés, a nagyképűség, a haszonlesés, a gőg. Az én jó szándékom, az én jó cselekedetem, az én érdemem az a saját ruha, amely miatt kidobatott az az egy vendég a nagy lakomáról a külső sötétségre. Sokáig azt hittem, túlságosan szigorú volt a király ezzel a vendéggel szemben, de azután megértettem, hogy a legfölháborítóbb gőg azt képzelni, hogy valaki a saját ruhájában megjelenhet a Király előtt, hogy valaki méltó lehet a vendégségre! Az ilyen ember életének van a legtöbb híja a megméretésnél. Rád is érvényes tehát éppen úgy, mint énreám: “megmérettél... és híjával találtattál”. Tehát nem a bűneid, vagy nem az erényeid mérettek csak meg, hanem te, úgy, ahogy vagy, ahogyan most, az 1949. év végén mindazzal együtt, amit megéltél, itt vagy, te magad mindenestől, erényestül és bűnöstül mérettél meg és találtattál híjával!

Óh, ha ezt most komolyan tudnánk venni! Ha most ez nem csak olyan szónoki fordulat lenne egy óévi gondolatsorban, hanem valóban komolyan elhinnénk, hogy minden megméretésnél, ennél a mostaninál is híjával találtatunk: egyszerre de másként kezdenénk látni a világot, benne a magunk kis élete bajait, szenvedéseit, kudarcait, szorongását! Ha most úgy igazán fájni tudna nekünk ez a híjával találtatás, akkor most sok kérdőjel tűnne el az elmúlt évből is, ami itt meredezik, akkor most sok "miért" oldódna fel, sok háborgás csendesedne le a szívünkben, akkor most azon csodálkoznánk, és ámuldoznánk, hogy milyen kegyelmes az Isten!

Most a sok híjával találtatás után mondjuk meg: azok után, amik mi voltunk az 1949-es esztendőben, igazán nem ezt a sorsot érdemeltük volna, amiben vagyunk, hanem sokkal-sokkal rosszabbat! Ezek után nem az a csoda, hogy bajok vannak, hogy itt-ott fáj és szorít az élet, hanem az, hogy csak ennyire fáj és csak ennyire szorít, és nem jobban, mint ahogyan megérdemeltük volna! Hány sóhaj röppent el csak az elmúlt esztendőben is, hogy az Isten nem igazságos, mert ha az Isten igazságos volna, akkor így, meg úgy volna, kellene, hogy legyen. Nos, ha igaz az, hogy te “megmérettél... és híjával találtattál”, akkor rád nézve rettentőbb tragédiát el sem lehetne képzelni, mint azt, hogy az Isten egyszer az Ő teljes igazságossága szerint bánik veled!

3) Ott, a falon a harmadik szó ez volt: Ufarszin, ami azt jelentette körülírva, hogy mindezek után pedig érvényesül az isteni igazságszolgáltatás!

De az aztán borzalmas volt! Hogy milyen borzalmas az isteni igazságszolgáltatás, azt a legnagyobb gyalázat helyén, a Golgotán láthatod a legtisztábban. Olyan borzalmas, hogy még az Isten Fia is belehal, és a pokol mélységeibe süllyed a terhe alatt! Ezt jelenti a Mene és a Tekel után az a harmadik szó ott a falon! Tehát kárhozatot, örök halált, poklot! És mindez azért, mert te a megméretésnél híjával találtattál! Ezt a hiányt akarja Ő pótolni az Ő engedelmességének, szenvedésének és halálának az érdemével! A keresztről lehulló vércseppek minden hiányt és minden hiányosságot pótolnak. Igen: Jézus Krisztus elszenvedte a büntetést, jóvátette a mulasztást, kipótolta a hiányt, eleget tett helyettünk Isten igazságának! Tudod, mi a híja a te életednek? Jézus Krisztus érdeme! Ez hiányzik!

Nagy örömmel, de félve hirdetem ezt! Örömmel, mert igaz, de félve, nehogy valaki túl korán örüljön neki! Igaz, hogy Jézus Krisztus fogta föl a keresztfán Isten lesújtó ítéletét, és így a kereszten át a kegyelem és a megbocsátás árad. De csak az örüljön ennek, akinek nagyon fáj a megméretésnél való híjával találtatás. Bűnbánat nélkül nincsen bűnbocsánat! És azért félek hirdetni a bűnbocsánatot, mert túl könnyen, a híjával találtatás fájdalma nélkül akarnánk részesedni benne.

“És ez az írás, a mely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” (25-28. vers)

Csendesedjünk el és könyörögjünk, hogy maga Isten fejtse meg az Ő Szentlelkével, mit jelentenek ezek a szavak az óesztendő kapuja fölött a számunkra!

Ámen

Dátum: 1949. december 31. (szilveszter)

Hollandiában van egy mozgalom, amelynek az a célja, hogy Krisztus örömüzenetét kivigyék a világba. Különösen igyekeznek a karácsony evangéliumát kivinni az utcára, belehirdetni a hétköznapok forgatagába. Minden évben új plakátot készít ennek a mozgalomnak a vezetősége, olyan rajzot és feliratot, amely a karácsony üzenetét hirdeti. Ezt a plakátot azután az egyház tagjai ádvent utolsó hetében megkapják és jól látható helyen, lakásuk, üzletük ablakában elhelyezik, hogy azok is tudomást vegyenek a nagy örömhírről, akik egyébként nem törődnek vele. Az idén adventkor sok ezer és ezer kirakatban olyan plakát jelent meg, amely egy modern nagyvárost ábrázol, gyárépületekkel, felnyúló kéményekkel. Fölötte egy emberarc körvonalai bontakoznak ki, amint kérdőleg tekint a kép másik oldalára, ahol egy csillag ragyogó sárga sugárkévéjében egy kis jászol látható. A plakát sötét hátteréből kiemelkedik a felirat: Mit akar hát ez a gyermek? Valóban, mit akar ebben az elmodernizált világban, ebben a lüktető, lázas tempójú életben, a szinte tökéletesen működő gépek és műszerek e roppant fejlettségi fokán, a modern nagyvárosi élet ezer változatában ez a gyermek, a betlehemi kis újszülött? Van-e még rá szükség, vagy már kiment a divatból, de gyengéd kegyeletből még megtűrik, mint az elmúlt gyermekkor egyik szép, volt játékszerét? Mit akar, miért jött, miért emlékezünk még mindig vissza rá, miért ünnepeljük még mindig megszületése napját? Még mindig akar egyáltalán valamit?

Mit akar hát? Ő maga felel erre a kérdésre a felolvasott Igében: “elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” (15. vers) Ezzel az üzenettel kezdte Jézus a tanítását a földön, ez volt a legelső prédikációja és minden további tanításának a sűrített tartalma. Nincs olyan szó, amely annyiszor elhangzott volna Jézus ajkáról, nincs olyan fogalom, amiről olyan sokat beszélt volna a Megváltó, mint az Isten országa, vagy egy másik kifejezéssel: mennyeknek országa. Ezért jött az ÚR! Ezt akarta és ezt akarja most is és mindig, mindaddig, ameddig teljesen meg nem valósítja a világon! Igen, ebben a világban, ebben a modern emberben, a hajszolt emberben, az elmechanizált emberben, a maga is majdnem géppé vált emberben! Itt akarja Jézus az Isten országát!

Mi hát az Isten országa? Az eredeti görög szónak, a basilea-nak pontosabb magyar fordítása szerint így mondhatnám: Isten királysága, Isten uralma, Isten királyi uralkodása: egy olyan boldog, tökéletes állapot, melyben egy akarat van: a királyé, amelyben egyetlen Király akarata szerint történik minden. Olyan ország, ahol egyetlen lehető viszonyulás van az ott élők között: a szeretet viszonyulása. Láttam egyszer valakinek a lakásán egy fali mondást, ez volt ráírva: "Igen, Uram!" Isten országa olyan állapot, amelyben Isten dicsősége és békessége egy hódoló, engedelmes, jóakaratú “igen”-ben tükröződik és visszhangzik szakadatlanul. Sohasem zavarja meg a “nem”, a tagadás, az ellentmondás! Az sem fordulhat elő benne, hogy “Igen Uram, de...!” Isten országa zavartalan uralom, s annak való engedelmesség.

Még jobban megközelíthetjük az Isten országa fogalmát ezen a másik kifejezésen át: “mennyek országa”, mely az Isten dicsőségének és békességének az a teljes uralma, ami a mennyben van. Tehát nem egy jobb és boldogabb világ, mint ez a mi földi világunk, hanem egy más világ, egy egészen más világ. Az a világ, ami a bűneset előtt volt a paradicsomban, amiből tehát a bűn miatt kiestünk. Az a világ, amelyet elzár előlünk egy nagy, sötét, áthatolhatatlan szakadék: a halál. Isten országa az a halálon túli világ, ahol nincs bűn, szomorúság és elmúlás, hanem csak boldogság és örök élet! Hiszed-e azt, hogy van, hogy létezik valahol egy ilyen ország, egy ilyen boldog, isteni uralom, Isten dicsőségével és békességével teljes, tökéletes világ, amit röviden mennyországnak szoktunk nevezni?

Maga Isten beszél róla a Bibliában. Sok drága titkát elmondja az Ő kijelentésében, de a legnagyszerűbb, amit mond róla, az az, hogy ez az ország, a halálon túli birodalom átjött a halál innenső partjára. Partra szállt földi világunk egy pontján is, vagy ahogy Jézus maga mondja: “Elközelített az Istennek országa”. A mennynek ez a földön való partraszállása annak a másik világnak ebbe a világba való betörése történt karácsony éjjelén, ott, a betlehemi kis istállóban. Az a jászolban fekvő kisgyermek ugyanaz az ÚR Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: “Én vagyok az... Élet.” (Jn 14,6) Benne és általa az örök élet kerül ide a földre. Nem megmagyarázni akarom én Jézus isteni személyének a csodáját, hanem éppen szeretnék rámutatni magára a felséges, nagyszerű csodára, amikor azt mondom, hogy Jézus isten-emberi személye itt a földön, a bűnnek és halálnak ebben az emberi világában annak a másik világnak, az Isten országának, az örök életnek egy darabját jelentette. Isten valami csodálatos és érthetetlen módon ezen az első karácsonyestén elültette, beplántálta bűnnel fertőzött emberi életünknek ebbe a minden oldalról halállal körülvett világába az örök élet csíráját: Szentlélektől fogantatva, szűztől születve megjelent közöttünk egy kicsiny gyermekben a halál valóságán túl levő élet valóságának a hírnöke. Ez a karácsony titka. Ezért mondotta Jézus önmagára mutatva: “elközelített az Istennek országa”, az a boldog, tökéletes, tiszta mennyország!

Hogy milyen roppant nagy dolog történt karácsonykor, jelképesen - hangsúlyozom, hogy csak jelképesen! - kifejeződik az időszámításban is. Ettől az időponttól kezdtük az évek számítását, amit általában Jézus Krisztus születése időpontjának tartunk. Ettől az időponttól kezdve számlálunk előre és hátra. Történelmileg indokolatlan ez a számítás, de a Biblia szerint nem. Sőt, a Biblia szerint Krisztus eljövetele, Jézus földön való megjelenése a középpontja az egész világtörténelemnek. Egy olyan fordulópont, ahol új kezdet indul el, mégpedig a mennyország a földön. Ott, az első karácsonyestén, ott és akkor kezdődött meg a menny uralma a földi világban. Ennek a földre betört másik világnak, ennek a halálon túli világnak a levegője érződik abban, hogy menekült előle az ördög, a betegség és a halál. Egyszer, amikor egy vak és néma ördöngöst hoztak Jézus elé, “meggyógyítá azt annyira, hogy a vak és néma mind beszél, mind lát vala”. (Mt 12,22) Ekkor mondta az ámuló sokaságnak: “Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Mt 12,28)

Bár az emberek sokszor nem tudják is, de ezek a démonikus hatalmak kétségtelenül rögtön felismerték, hogy elérkezett Jézusban az Isten országa, a világtörténelemnek ez a nagy fordulópontja, ahonnét kezdve egyre jobban visszaszoríttatnak, kiszoríttatnak ebből a világból egészen a végső megsemmisíttetésig. Két ön és közveszélyes ördöngös találkozott egyszer a gadarénusok tartományában Jézussal. A bennük lévő ördögök egyszerre elkezdtek kiabálni: “Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket?” (Mt 8,29) Látjátok, ezek az ördöngösök tudták mit jelent az, hogy “elközelített Istennek országa”! Ezt jelenti: a Sátán uralmának a végét, a bűn eltisztulását, a szenvedések szertefoszlását, a bajok megszűnését! Isten hatalmának, dicsőségének, békességének a kiáradását, ahogy az angyalok énekelték: “Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2,14) Íme: az angyalok is azt hirdetik, hogy elközelített az Istennek országa!

“A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik.” (Mt 11,5) Ezek azok a jelek, amelyekben Isten országának ebbe a világba való betörése láthatóvá lesz. Jézusnak ezekben a tetteiben már láthatunk valamit ebből az új világból, a dolgoknak abból az új rendjéből, ami karácsonykor kezdődött és egyre teljesebben kibontakozóban, megvalósulóban van a Földön! Az az Isten országa, amely Jézus személyében elérkezett, több mint az egyes ember egyéni üdvössége. Ez az ország Istennek az uralma mindenek és mindenki fölött, Istennek a Jézus Krisztus által való ÚR volta a bűn, halál és a Sátán fölött. E földi világban a Krisztus által a bűntől, haláltól és Sátántól megtisztított terület, az a Krisztusi uralom, amelynek végső kibontakozása az új ég és új föld megvalósulása lesz az Ő újra való megjelenésekor, hogy újra Isten legyen minden mindenekben.

Tehát ez az ország közelített el, érkezett el, van itt, jött elérhető közelségbe hozzád és hozzám. És amint ezt bejelentette Jézus, rögtön hozzáfűzi a felszólítást: “térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” (15b vers) Mintha csak képletesen azt mondaná, hogy mivel az Isten országa, mivel a mennyország ímé utánatok jött: nektek már semmi egyebet nem kell tennetek, mint oda betérnetek. Térjetek hát be, térjetek hát meg, és én utánatok hozom a mennyországot, Isten királyi uralmát! Ti csak azt tegyétek meg, hogy lépjetek be, térjetek meg! Ezt mindenkinek meg kell tenni, aki azt igényli, hogy övé legyen a mennyeknek országa. Hogy efelől ne is legyen kétség, maga Isten egyszer határozottan ki is hangsúlyozza az Ő Igéjében: “Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (ApCsel 17,30b) Tehát mindenütt: itt is, mindenkinek: neked is, a jó reformátusnak is! Nem az a mi legfőbb bajunk, hogy nagyon rosszak vagyunk, és ebből a haszontalan életből kellene megtérnünk, mintegy meg kellene jobbulnunk, mert hiszen a legtöbben nagyon sok szép és tiszteletre méltó erénnyel rendelkezünk. Hanem az a mi legnagyobb bajunk, hogy természettől fogva mindegyikőnk ebben a világban él, vagyis: a bűn által megrontott világban, az Istentől elszakadt világban, a Sátán és a halál világában él! Abban a világban, amelyet a Sátán egyszer a hegy tetejéről így mutatott be Jézusnak: “Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,9) Tehát abban a világban, melyet Isten éppen az Ő országának az elközelítésével megítélt és halálra szánt.

Életem egyik legnagyobb felfedezése az volt, amikor Isten Szentlelke megvilágosította előttem, hogy azon a bizonyos széles úton, amely a veszedelemre visz, nemcsak betörők, gyilkosok, házasságtörők, szélhámosok, s ehhez hasonló bűnösök járnak, hanem kivétel nélkül mindenki ezen kezdi a járást e földi életben, és ezen jár tovább is, aki nem tért le róla a keskeny útra. Sok szép dolgot lehet művelni azon a széles úton. Lehet imádkozni és zsoltárt énekelni, még templomot is lehet építeni. Lehet nagyon tisztességesen és jóravalóan élni igen humánusan munkálkodva, sőt sokan vannak rajta éppen ilyenek. Én sem káromkodva, hanem szép zsoltárokat énekelve és Bibliát is olvasva jártam rajta, mindaddig, amíg Isten megmutatta, hogy nem a cselekedeteim a rosszak, hanem az út, amelyen haladok, az a veszedelembe, a kárhozatba vivő út! Ezért kell megtérni az ún. “jó” embernek is! Isten országa elközelített, készen van, Isten országa nem az én jó cselekedeteim összessége, nem az én kiválóságra való törekvéseim felsőfoka, hanem Krisztusban és Krisztus által jelenlévő uralma az Istennek, aminek én alája vethetem magam. Megtérni tehát egy ilyen meghódolást, kapitulációt, teljes megadást jelent!

A bécsi kapucinusok templomában van a volt Habsburg-ház temetkezési helye. Ott volt az szokás, hogy amikor a meghalt király holttestét levitték a szűk lépcsőn, a kripta bezárt ajtaján kopogtattak a koporsót vivők. “Ki kér bebocsátást?” hangzott belülről a kérdés. “Ausztria császára és Magyarország királya!” volt a büszke felelet. Az ajtó nem nyílt ki. Másodszor újra kopogtattak, megint jött a kérdés: “Ki kér bebocsátást?” Mire felsorolták a volt uralkodó minden méltóságát, címét és rangját. Az ajtó továbbra is zárva maradt. A harmadszori kopogtatás és belülről jövő kérdés után végre ez volt a felelet: “Egy szegény, nyomorult, bűnös ember!” S ekkor megnyílt az ajtó és a koporsót vivő menet beléphetett.

Azt mondottuk, hogy Isten országa, amely Jézus Krisztus személyében már elközelített, az a terület, amelyet az Ő szent vére tisztított meg a bűntől, a Sátántól és haláltól. Ennek az országnak a kapuján hiába kopogtat, aki az egyetlen Krisztuson, az Ő szenvedésén, halálán és feltámadásán kívül bármi más egyéb érdemet hoz: címet, rangot, földi eredményt, jó cselekedeteket, erényeket, szenvedéseket. Amíg szívből azt nem tudod mondani, hogy egy nyomorult bűnös ember kér bebocsátást, ingyen kegyelemből, addig ennek az országnak a kapuja zárva marad. De egyszerre megnyílik, amint kegyelemért könyörög valaki előtte.

Mit akar az a Valaki, akinek születése napját ünnepeljük ma? Azt, hogy te is belépj, betérj, megtérj végre az Ő dicsőséges országába! Azt hogy szívednek, két kezednek, munkádnak, magadnak a teljes megadásával te is hozzájárulhass ahhoz, hogy ebben a világban minél teljesebben a Krisztusé legyen minden. Azt hogy ez a világ minél teljesebben elismerje önmaga fölött Krisztus győzelmes uralmát. Igaz a karácsonyi hír, hogy “elközelített az Istennek országa”. Térjetek hát meg “és higyjetek az evangyéliomban”!

Ámen

Dátum: 1949. december 25. (karácsony)

Elérkeztünk a több mint egy esztendővel ezelőtt elkezdett Apostoli Hitvallás magyarázatának a végére, az utolsó tételhez, a feltámadás és az örök élet magyarázatához. Arról van itt szó, hogy a hívő ember -, hogy én, aki így hiszek a háromszor egy Istenben, mint ahogyan ebben a hitvallásban megvallom -, íme azzal a diadalmas reménységgel tekintek előre, hogy “hiszem a testünknek feltámadását és az örök életet”. Ez a mi nagy adventi váradalmunk! Jól tudom, hogy az egész Hitvallásunkban éppen ez a legkevesebb meggyőződéssel vallott tétel talán.

Valóban a legnehezebben hihető a testi feltámadás gondolata, sokan talán nem is bánnák, ha kimaradt volna a Hiszekegyből. De ez csak azért van, mert rengeteg téves elképzelés tapad hozzá. Olyan, amit a Biblia nem tanít. Ebben a mai prédikációban nem is szeretnék egyebet tenni, mint ezeket a téves elképzeléseket lebontogatni és így tisztázni azt, amit a Biblia a mi testünk feltámadásáról és az örök életről valóban tanít.

1.) Mindenek előtt téves az a nagyon gyakori elgondolás, ami általában a halál utáni reménységként él az emberben. Valami bizonytalan és egészen alaptalan optimizmussal próbálja az ember nyugtatni magát a halál zord valóságával szemben. Ilyeneket gondolnak sokan, hogy például a halál csak szép álom, amelyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred föl a lélek. A halál palló vagy alagút, amely összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amelyben szépen átring az örökkévalóságba a testtől megszabadult lélek. Sőt, a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának az elméletét, amely szerint a lélek olyan valami, ami nem enyészik el a halálban, amin nem fog a halál, és így a lélek, a maga halhatatlanságának a tudatában akár meg is vetheti a halált.

Nos, atyámfiai, mindenekelőtt hadd mondjam meg egészen őszintén: a halál nem ilyen ártalmatlan dolog! Mindez csak a haláltól rettegő ember ösztönös önáltatása. Mert a halál bizony halál! A szónak a legridegebb, legvigasztalanabb értelmében. Nem megsemmisülés, és nemcsak fizikai folyamat mint meghalás, hanem állapot, létforma is. Mert a halál nem a lét ellentéte, tehát nem úgy van az, hogy a halál a nem-létezés, hanem a halál az örök élet ellentéte, Istentől, mint az Élettől, az örök élet forrásától való elszakadottság állapota. És így a halál az egész életünkre rányomja a pecsétjét. Ez a mostani életünk is, amit e percben élünk, a halál árnyékában létező élet, és ez az árnyék az egész egzisztenciánk horizontja. Az egész létünk a halál jellegét hordozza magán. Olyan életünk van, amelyet körülölel a halál. Életünk halálra szánt, a halál börtönébe bezárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekülés. A lelkünknek is, bármennyire más valami is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halálnak ebből az öleléséből ki tudna emelkedni. Ezt jelenti az, amit a Biblia így mond: “a bűn zsoldja halál!” (Róma 6,23)

Nos, hát éppen ezért olyan nagy jelentőségű az, amit Pál apostol hirdet: “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” (20. vers) Ott a Golgotán is meghalt valaki, de olyan Valaki halt meg, aki önmagáról ezt mondta: Én vagyok az Élet! És amikor ez az Élet beleütközött a halálba, át is törte azt, rést ütött rajta, mint a föld kérge alól kibújó első csíra-levél, az a bizonyos “zsenge”, amelyen át megnyílik egy új lehetőség, elindul egy új folyamat.

Bizonyosan láttátok már a Moszkva térről, amikor kikanyarodik a villamos a Krisztina körút felé, van egy fiatal nyárfa, amelyik egy nagy kőtömböt feszített szét. Valamikor ennek a nyárfának a magja bekerült a kőlap alá, elkezdett csírázni és lassan szétrepesztette a reá nehezedő sziklát és a résen át kibújt a föld fölé. Valami ilyen történt húsvétkor: az örök élet csírája Jézus, szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát, feltámadott a halálból és ezzel megnyitotta az utat a halálon át az örök életre. Azt jelenti ez, hogy ha Jézus fel nem támadott, akkor mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmunk hiábavaló, még a hitünk is! A halál gránitfalát nem tudjuk áttörni vele. Ha Krisztus fel nem támadott, akkor bizony nyomorultak vagyunk, akkor emberi sorsunk nyomorult sors. - Ámde Krisztus feltámadott, benne és általa már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és mi ezért, de igazán csak ezért hihetjük azt, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban már elkezdődött, folytatódik majd azokban is, akik Ő benne aludtak el. Végzetesen komoly dolog a halál, ámde a feltámadott Krisztusba kapaszkodva igenis reménykedhetsz abban, hogy a halálon át a számodra is megnyílik az az út az örökélet felé.

Ő mondta: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él!” (János 11,25b)

2.) Azután rengeteg téves elképzelés van a szívünkben a testi feltámadás kérdésével kapcsolatban. Úgy képzelik el sokan, hogy azok a porladó tetemek, amelyeket 20-50-600 évvel ezelőtt temettek el valahol egy temetőben, egy szép napon előjönnek a sírokból és megelevenednek... De hát ez meg hogyan lehetséges, hiszen azok a tetemek hovatovább egészen elporladnak, növények tápanyagává válnak, így a természet nagy körforgásában más állati vagy emberi testekbe kerülnek alkotórésznek... Hát, akit vadállatok téptek szét, vagy akit krematóriumban égettek el? Honnan kerülnek elő a feltámadáskor az egyes testrészek, amelyek összetartoznak? Ilyen és ehhez hasonló fantáziálások teszik azután valóban hihetetlenné az egész ügyet. Pedig a Bibliában másról van szó.

Hadd mondjam el röviden, hogy a Szentírásnak két különböző szava van, amit a magyar nyelv mindkét esetben testnek fordít. Pedig a két szó között nagy a különbség! A szárx és a szóma. A szárx a test anyagát jelenti, azt az 50-60-80 kilónyi hús-vért, izmot, csontot, azt a romlandó földi anyaghalmazt, ami porból lett és porrá lesz ismét. A szóma pedig jelenti a testnek azt a formáját, lényegét, amely az anyagrészecskék szakadatlan kicserélődése ellenére is mindig ugyanaz a test marad, mindig az én testem marad, az én egyéniségemet kifejezőtest marad. A szóma tehát az a megjelenési forma, ami engem, az én egyéniségemet “leheli”, amiben a személyiségem fejeződik ki látható, hallható és tapintható formában.

Közismert tény ugye, hogy egy embernek a belső lelki tartalma bizonyos testi külsőben is kifejezésre jut. Például a Jézus iránt való engedelmesség vagy a Sátánnak való szolgálat a tekintetben, az arcvonásokban, a hangban is megnyilvánul. Nos tehát, a léleknek ez a látható megjelenése, a léleknek ez a testi alakja, formája, amiről rád lehet ismerni, hogy ez te vagy és nem a másik ember, ez a szóma. Például egy hasonlattal: ennek a templomnak az anyaga a tégla, a fa, a vas: ez a szárx. És ha minden egyes téglát kicserélnének egy másikkal, és helyettesítenék más anyaggal, maga az épület akkor is megmaradna változatlanul, alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz maradna. Tehát, ez a valami, ami minden anyag kicserélődése ellenére is ugyanaz marad, ez a szóma! Emberi testünk anyagrészecskéi is szakadatlanul cserélődnek, és ez a változó anyaghalmaz a szárx. És mégis ugyanaz marad a testünk, ez a valami, ami mint jellegzetesség, mint stílus, mint forma, mint lényeg, mint az “én”, megmarad: ez pedig a szóma!

Mármost, amikor a Szentírás a test feltámadásáról beszél, nem a szárx-ot, nem a test anyaghalmazát érti ezen. Sőt, megmondja, hogy hús és vér nem örökölhetik Istennek országát, hanem a szómát, tehát a testet, mint a lélek formáját, orgánumát, amiben az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amelyik eltemettetett, hanem hogy ugyanaz a test, szóma, támad fel, tehát az a test, amelyiknek a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag.

Így érthetővé válik az is, hogy a testi feltámadást nem befolyásolja az, hogy annak anyagrészecskéi merre keringenek a természet nagy körforgásában. Az egész testi feltámadásnak tehát tudjátok, mi a lényege? Az, hogy én magam, te magad, aki feltámad, nem egy másik valaki. Vagyis: Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét!

A testi feltámadás tehát azt jelenti, hogy az örökkévalóságban nem olvadunk bele valami meghatározhatatlan lelki masszába, mint az esőcseppek a tengerbe, sem úgy nem lesz, hogy a kis lelkecske, mint egy pillangó röppen tovább a sír fölött valahová, hanem a feltámadott embernek megmarad a volt földi emberrel való személyazonossága. És éppen ez a tény ad nagyon komoly alapot annak a reményünknek, hogy a halál túlsó oldalán is megismerjük majd egymást, és nagy örömmel látjuk majd viszont azokat, akiktől ideiglenesen elválasztott a halál.

3.) A harmadik félreértés a feltámadás problematikájával szemben abban nyilvánul meg, hogy mindezt a titkot megérteni akarja a hívőember. Ilyen fölösleges kérdéseken töri a fejét, hogy miként, hogyan lesz az majd?! Nos, erre hadd mondjam azt, hogy a “hogyan” kérdése Isten dolga. Erre csak annyit mond a Biblia: “Az Isten pedig testet ád annak, a mint akarta”. (1Korintus 15,38) Isten műhelytitkairól ne akarjuk, mert úgysem lehet, a fátylat fellebbenteni. Ha hiszszük, hogy Jézus feltámadott, akkor higgyük azt is, hogy ez a már megtörtént feltámadás a záloga, ereje, mozgatója, kezdete a mi jövendő feltámadásunknak is! Tehát, ha hisszük, hogy Jézus feltámadott...! Ezért mondja az Apostoli Hitvallás is: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet!” Nem azt mondja, hogy tudom, nem azt mondja, hogy értem, vagy érzem, hanem: hiszem!

Tehát a testünk feltámadása, az egész halálon győzedelmeskedőbizonyosságunk hittétel, amit logikai úton bizonyítani, érthetően magyarázni nem lehet. Tehát olyan valami, amiről nem a szem, nem a tapintó szerv, nem az agytekervények által, hanem a Jézusban való hit által lehet tudomást és bizonyosságot szerezni. Valóban így van: “Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz...” (ApCsel 16,31b) Te, az ember, te, aki itt vagy.

4.) És végül még egy félreértés szokott lenni az emberek gondolatában az egész feltámadás-problémával kapcsolatban, mégpedig az, hogy ez az egész hittétel és ennek ilyen hangsúlyozása tulajdonképpen nem egyéb, mint a való élet problémái elől való menekülés a túlvilágba. Az egyik legerősebb vád a vallás ellen éppen az, hogy felelőtlenné tesz a gyakorlati életben, mert az élet problémáinak az elintézését átteszi a halál utánra, megoldást a túlvilágon ígér. Pedig a dolog valójában éppen megfordítva áll: a feltámadást és az örök életet hívő ember nem hanyagolja el a földi életét a túlvilág miatt, hanem az örök élet bizonyossága tudatában ezt a világot sokkal komolyabban veszi és felelősségteljesebben él. Hiszen azért érdemes éppen szeretni, a bűn ellen küzdeni, másoknak szolgálni, áldozatot hozni, Krisztusi lelkülettel élni, még ha nem látom is az eredményét, mert tudom, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézus Krisztusé!

Ha a halállal minden lezárul, akkor annak van igaza, aki önző, kapzsi, élvhajhász, másokon hatalmaskodó... Hiszen egyszer élünk! Együnk hát, igyunk és vigadjunk, holnap úgyis meghalunk! De akik azzal a diadalmas adventi reménységgel néznek - még a földi élet alkonyán is - előre, hogy: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet”, azokat a földi élet minden küzdelme, feladata közben ez a mennyei bíztatás mozgatja a jóra, az áldozatos szolgálatra, amit különben Pál éppen a feltámadás nagy titkának a leírásához kapcsolva mond a korintusiaknak: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Korintus 15,58)

Ámen

Dátum: 1960. november 27. de.

Az Apostoli Hitvallásból, amelynek a soron következő tételét mindig a hónap utolsó vasárnapján szoktam magyarázni, hátra van még két tétel. Ezek közül a következőkről szeretnék most bővebben beszélni: Hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk a Hiszekegy végére. Talán fölmerül most valakiben a gondolat, hogy bizony meglátszik, hogy ezt a Hitvallást olyan régen szerkesztették, nagyon elméleti síkon mozog az egész, és a mindennapi életünk gyakorlatával nemigen törődik. Mert lám, beszél Istenről, a világ teremtéséről, Jézusról, a megváltás sok gyötrelemmel járó munkájáról, meg a Szentlélekről, annak egyházat létesítő hatásáról, de ezek tulajdonképpen csupa elvont hittételek. De hát az emberről, arról nincs szó benne? Rólam, aki mindezeket “hiszem”, nem mond semmit a Hitvallás? - De igen. Éppen az emberről és az embernek a gyakorlati életéről van szó ebben a tételben: Hiszem bűneim bocsánatát. Éppen mindannak, amit Istenről, mint Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről hiszek, mindannak a gyakorlati konzekvenciáját jelenti az, amikor itt a végén azt mondom, hogy magamra nézve pedig hiszem a bűneim bocsánatát.

Hiszen itt, éppen itt kezdődik az egész keresztyén élet a maga gyakorlati valóságában. Itt, tehát éppen a bűnök bocsánatánál van a különbség a keresztyén és a pogány között, a keresztyének és a zsidók között. Aki nem megy át ezen az éles hegygerincen: “bűnöknek bocsánata”, az nem keresztyén! Az a legtöbb és a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Minden napot ezzel a vallástétellel kell és szabad kezdenünk, és a halálunk órájában nem lehet más mondanivalónk, mint ez: hiszem a “bűneinknek bocsánatját”. Mit jelent hát ez a majdnem utolsó tétele a Hiszekegynek? Ezt szeretném most elméleti magyarázgatás helyett megvilágítani Jézusnak azzal a példázatával, amit az adós szolgáról mondott egyszer.

Itt egy olyan emberről van szó, aki egészen reménytelenül eladósodott az urával szemben. Azt mondja Jézus: 10000 tálentummal tartozott. Mostani magyar pénzben ki sem lehet fejezni, mekkora összeg lenne ez. Ez az ember teljes csődben élt. Nyilván eddig is tudta, hogy nincsenek rendben a számadásai és baj lesz belőle, ha egyszer kiderül, de valahogy mégis túltette magát rajta, valami érthetetlen könnyelműséggel nem akart szembenézni a való helyzettel, nem akart rágondolni, mert akkor talán meg is őrült volna. Hogy lehet valakinek ilyen teherrel élni, járni, dolgát végezni, mosolyogni, gyermekeinek a szemébe nézni, életének a nagy problémáját olyan könnyelmű optimizmussal elintézni, hogy majd csak lesz valahogy?!

Tulajdonképpen ilyen látszatnyugalomban él a legtöbb ember ma is közöttünk. Bűneivel - mert hiszen ezt jelképezi az a 10000 tálentum adósság - nem vet komolyan számot. Azt tudja, érzi, hogy valami nincs rendben, de egyfajta, szinte hihetetlen nemtörődömséggel gondolni sem akar arra, hogy mi lesz majd a nagy számadáson, amikor odakerül Isten ítélőszéke elé. Nem akar szembenézni a bűnei valóságával, hanem valami ilyen alaptalan optimizmussal odázza el a kérdést: majd csak lesz valahogy! De Isten olyan kegyelmes, hogy nem hagy meg sokáig ebben a hamis nyugalomban. Íme, a történetben is ezt olvassuk: “számot kezde vetni” az ő szolgáival. (Mt 18,24) Tudjátok, mikor kezd számot vetni Isten velünk? Akkor, amikor valamiféle bajba jut az életünk, és az a látszatnyugalmunk fölzavarodik kissé és kilátszik mögüle a titkolt csőd egy része. Például egyszer egy köztiszteletben álló férfival úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy a családi élete kezdett összezavarodni. Bajok támadtak a gyerekekkel, sok fojtott keserűség tört ki a feleségéből, megjelent az életében az idegen asszony kísértése, és a férfi egyszerre kénytelen volt meglátni, amit eddig sohasem vett komolyan, hogy bizony nagyon elrontotta a dolgokat! Sok mindent nem úgy kellett volna csinálni, ahogyan csinálta, régi mulasztásainak az emléke szakadt rá. Eszébe jutottak az el nem mondott imádságok, azok a beszélgetések, amelyek sohasem jöttek létre, és amelyek miatt, íme, széthullott a család...

Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy meghalt egy vele egykorú ismerőse, és ez az eset egészen kiborította abból a bizonyos álnyugalmából. Akkor gondolt először komolyan arra, hogy vele is megtörténhet egyszer ugyanez: és mi lesz akkor? Akkor kezdte először komolyan nyugtalanítani a szívét az, amit addig bagatellizált: a bűn! Az adósság. Akkor támadt először ilyen kérdés benne: mit kezdjek ezzel a kiegyenlítetlen adóssággal? Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy amikor az édesanyja meghalt, gyásza fájdalmát szinte elviselhetetlenné tette lelkiismeretének az a vádja, hogy nem tett meg mindent az édesanyjáért, amíg még lehetett. És így, a mulasztásain keresztül, mintegy valamiféle résen át, bepillantott a saját életének sok egyéb elintézetlen ügyébe, hibájába, rendetlenségébe. Mert valóban így van ez: amikor Isten elkezd számot vetni valakivel, akkor egyre több részlete lepleződik le az életünk adósságainak, csődjének, s az ember rémülve látja, hogy íme itt is hibáztam, ott is mulasztás terhel, amott is elrontottam, ezt is rosszul tettem, azt se úgy kellett volna... Mindenütt adósság, tehertétel, bűn, csőd!

És most nézzétek, mit tett az a szolga a történetben, amikor kiderült a csőd? Fogadkozott, hogy majd mindent megfizet, csak kapjon egy kis haladékot - noha tudta, hogy erre sohasem lesz képes. Ez nagyon jellemző ránk is. Mert amikor Isten néha belenyúl az életünkbe és elkezdi a mulasztásainkat a szemünkre vetni, és kénytelenek vagyunk meglátni, hogy bizony itt is baj van, meg ott is az életünkben, akkor mi is mindent megteszünk, hogy elodázzuk a számadást. Ilyenkor történik az, hogy kibúvókat keres, és azokba menekül bele az ember. Az egyik ilyen kibúvó a tagadás. Nem is igaz az egész - mondta egyszer valaki -, csak rám fogják! A feleségem a beteges féltékenysége miatt fantáziál és kitalálta azt, hogy hűtlen vagyok, stb... És lehet, hogy sikerül hazudni, hiszen embereket könnyű becsapni, hamar elhiszik, amit nagy hangon mond valaki, könnyen bedőlnek neki - de Istent nem lehet félrevezetni! És a letagadott bűn bűn marad! Egy másik kibúvó az, hogy az ember elkezdi mentegetni magát. Hiszen érthető, amit tettem - magyarázta egyszer valaki -, szinte nem is tehettem volna mást abban a helyzetben! Tulajdonképpen nem is olyan nagy bűn: emberi gyengeség csupán. Mindenki így tett volna az én helyemben! És ilyen módon szinte sikerül is majdnem tisztára mosnia az embernek magát, mint aki akaratán kívül lett a körülmények áldozata. Én már sokszor hallottam ilyen mentegetőzést: elismerem, hogy helytelen volt, amit tettem, de nem tehetek róla. Nem én vagyok a hibás, szinte akaratom ellenére sodródtam bele ebbe a szituációba. És már-már szinte sikerül elaltatni az ébredező lelkiismeretet újra. Pedig, ha akárhogy akar is menekülni valaki a számadás elől, egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, ahogyan az meg van írva! És onnan senki nem bújhat el sem tagadásba, sem magyarázkodásba, de fogadkozni sem lehet többé és mentegetőzni sem! Atyámfiai, semmi értelme nincs a lelkiismeretet altatgató mesterkedésnek, a halogatásnak. Legjobb, ha az ember maga áll oda Isten elé, és önként fedi fel az egész adósságát, ha bevallja előtte őszintén és igazán minden fölismert hitványságát, bűnét!

Nézzétek, amit itten Jézus a példázatban erről a számonkérő Úrról, tehát Istenről mond, az az egész evangélium legközepe. Íme: “Az úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki.” (Mt 18,27) Ez az a nagy örömhír, amit Jézus ebbe a világba hozott. “Az úr pedig megszánván azt a szolgát...” Azt jelenti ez, hogy Isten nem haragvó Isten. Senki se gondolja, hogy haragszik rá az Isten! Dehogy haragszik! Szánakozik rajtunk. A szánalom a jóindulat, a segítőkészség, a szeretet kifejezése. Igen, Isten szereti még az ilyen reménytelenül eladósodott szolgát is, mert az is az Ő gyermeke! Nem a bűnünket szereti, hanem minket, magunkat. Nem a szemetet, hanem a drágagyöngyöt, ami a szemétbe veszett. Épp az kelt Benne szánalmat, hogy az ember, akit szeret, benne van a szemétben. Nem ott lenne a helye! Nézd, az Isten szánakozó szeretetének testté vált bizonyítéka, Jézus Krisztus! Ha nem szánakozna, ha haragudnék, mi értelme lett volna Jézus születésének, szenvedésének és halálának?! És ez a szánakozás egészen addig megy, hogy - íme, ezt olvassuk: “az adósságot is elengedé néki”. Isten legistenibb cselekedete az, hogy az adósságot elengedi, a bűnt megbocsátja. Nem is tesz kísérletet a behajtásra, hanem egyszerűen töröl mindent. Ezt az ügyet nem is lehetne másként elintézni, csak ilyen királyi módon! A kifizethetetlen adóssággal csak egyet lehet tenni: elengedni! A bűnre csak egy igazi megoldás van: a bocsánat!

Íme, ez a szolga haladékot kért, és teljes elengedést kapott. Többet akar adni Isten, mint amennyit várunk tőle. Mi mindig részletproblémákban kérjük a segítségét, Ő pedig egy egészen új alapot akar adni az életünknek: a bűnök bocsánatát. Téged is már a kész bűnbocsánattal vár! Ez a megváltás! Ezért jött éppen Jézus! Megváltani a mi adósságunkat. Az a golgotai kereszt éppen arról beszél, hogy ki van fizetve az életed váltságdíja, nincs többé adósságod! Átvállalta rólad Jézus, el van intézve az elégtétel. Fel vagy mentve! Jézus vére megtisztít minden bűntől. Ez a te egész teljesítményed csupán abban állhat, hogy elfogadod, amit Isten így tett. Nem úgy van tehát a bűnbocsánat, mint egy fölhalmozott árukészlet, amiből bárki, mint valami önkiszolgáló boltban, kiszolgálhatja magát, hanem a bűnbocsánat mindig újra a bűnbánó embernek Jézussal való hitbeli találkozásában történik! Elfogadod azzal, hogy hiszel Jézusban.

De sok ember megspórolhatta volna már magának az álmatlanságot, az idegbetegséget, a kétségbeesést, az öngyilkossági gondolatokat, ha egy igazi bűnvallásban a bűnbocsánat jótéteményét megismerhette volna! És de sok bukdácsoló, nyavalygó, ún. keresztyén élet újulna meg és válnék győzelmessé, széppé, hitelessé, vonzóvá, áldássá e világban, ha igazán megtapasztalná a bűnbocsánat erejét! Mert a bűnbocsánat ténylegesen ható erő: nemcsak olyan híd, ami majd a halál eljövetelekor átsegít az örök életbe, hanem pozitív isteni erőhatás, ami behatol az emberbe! És azáltal lesz valósággá, hogy a bűn által megkötözött, megterhelt és megnyomorodott élet kezd gyógyulni. Az ember fölszabadul és elkezd szeretni, szolgálni, vigasztalni, segíteni és a saját bűnei fölött győzni: másképpen élni! Akit a bűnbocsánat nem indít új életre, tehát igazán szeretetre, szolgálatra és győzelemre, az eljátssza azt. Épp úgy, mint ez az adós szolga a történetben, aki az urától kapott kegyelmet nem engedte át magán az embertársai felé, s így maga is elveszítette azt! Az eljátszott bűnbocsánat még nagyobb vád és teher lesz egyszer, mint az élet egész csődje! Mert Isten azért akar megbocsátani, hogy talpra állítson, új töltést, új lendületet adjon az életünknek, új aktivitásra indítson bennünket, hiszen a bűnbocsánat: újra való összekapcsolódás Istennel.

Ugye, mennyire úgy van, hogy a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: Hiszem a bűnöknek bocsánatát?! Bár az egész földi élet végén is ez lenne a legfőbb bizonyosságunk: Hiszem ... “bűneinknek bocsánatját!”

Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.

(295. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. október 30.

Az Apostoli Hitvallásnak az a soron következő része, amiről most szó lesz közöttünk, így hangzik: “Hiszek egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyházat; szenteknek egyességét”. Talán a legkevésbé hálás téma ez az egész Hiszekegyben, a legkevesebb érdeklődésre számot tartó probléma. Egyébként is, ma nem nagyon rokonszenves dolog az egyház. Magának az egyház szónak sincs jó csengése, sok hozzátapadt mellékzönge teszi kellemetlen hangzásúvá. Azt mondom: egyház, és az emberek képzeletében fölrémlik egy pozícióját veszítő szervezet, amelyik valamikor a középkorban királyokat emelt a trónra vagy lökött le onnan, ma pedig egyre kevesebb beleszólása van a világ életébe. Vagy felrémlik bennünk az egyház szó hallatán egy meglehetősen elavult intézmény képe, amely az emberek egyre csökkenő vallási szükségleteinek a kielégítésére szolgál. Vagy valami jó szándékú, de nem túl népszerű vállalkozás, amelynek képviselői az erkölcsök nemesítésén fáradoznak, de ők maguk bizony sokszor igen rossz példát mutatnak. Esetleg éppen palástos, reverendás lelkészek, papok személyére vagy testületére gondol valaki, és azok nagyon kirívó hibáira. Ki tudná még mind fölsorolni, mi minden jut eszükbe az embereknek az egyház szó hallatán, a politikai reakciótól kezdve egy falusi fehér kicsi templomig vagy lelkészi hivatalig?! Pedig nem ez az egyház! Mindez, amit eddig elmondtam: nem az egyház! Hanem micsoda? Nézzük hát a fölolvasott Igében, mit mond el Isten az egyház igazi lényegéről!

Igénk ezt mondja: “Egy Lélek által... egy testté kereszteltettünk... egy Lélekkel itattattunk meg.” - Ez fölfed valamit az egyház eredetének a titkából. A Lélek, mégpedig Isten Lelke, Jézus Krisztus Lelke hozza létre és élteti, tartja fönn az egyházat. Tehát, nem azért van egyház, mert vannak bizonyos emberek, akik akarják, hogy legyen, hanem mert Isten maga az, Aki akarja, hogy legyen. Nem emberi belátásra és emberi elhatározásra vezethető vissza az egyház léte, nem egyes kiváló egyéniségeknek a lángelméjűsége, vagy nem valamely tömeg ösztönös lelkesedése hozta létre, mint például egy politikai pártot vagy államszövetséget, hanem Isten tett valamit és ezért van egyház. Mégpedig azt tette Isten, hogy a Názáreti Jézus személyében megjelent a földön, behatolt az emberi életbe, és ezzel Ő maga vert hidat a bűn mély szakadéka fölé, ami az embert Istentől elválasztja. Jézusnak a bűnért való halálával és halálból való feltámadásával végezte el Isten az emberi élet megváltását. Így ad Urunk az emberek számára örök életet, bűnbocsánatot. Jézusban adja a saját erejét, vigasztalását, örömét, szeretetét, áldását, győzelmét, békességét, életét: önmagát! Ezt tette, és ezt teszi szakadatlanul az Isten! És az a hely, ahol az emberek Istennek ebben a megváltó cselekvésében részesülnek, az a hely az egyház! Azok az emberek, akik Istennek ezt a megváltó cselekvését hittel elfogadják a maguk számára, azok az emberek az egyház!

Az Egyház tehát olyan embereknek az együttese, akikkel történt valami. Valami titok, valami megmagyarázhatatlan csoda: az, hogy megszólította őket Isten, mégpedig Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a hírével szólította meg őket, és akiket ezzel elhívott az Isten az önmagával való életközösségre. Ezért jobb, helyesebb is, ha az egyház szó helyett gyülekezetet mondunk, mert ebben jobban érzékelődik az, hogy olyan emberi közösségről van szó, amely valakinek a felhívására sereglett össze. Ezért, amikor azt mondjuk: egyház, mindig először Jézusra gondoljunk, és egy körülötte összegyűlt olyan konkrét gyülekezetre, mint amilyen most is, itt, ebben a templomban jelen van. Tehát mi vagyunk az egyház, mi, ahogyan most itt együtt vagyunk. Nem azért vagyunk így együtt, mert összeálltunk és elterveztük, hogy jó lenne valamiféle egyházi tömörülést létrehozni, hanem azért, mert velünk is, itt is, most is Isten akar tenni valamit: meg akar szólítani, bele akar szólni az életünkbe, rá akar mutatni a bűneinkre, meg akarja tisztítani a szívünket, új erőt akar önteni belénk. Tehát: a “Hiszek egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyházat” azt jelenti: hiszem azt, hogy ezen a helyen, ebben a látható egybesereglésben megy végbe a Szentléleknek az a munkája, mellyel engem is bevon a megváltásba, és ezzel az örök élet részesévé tesz; hiszem, hogy ez a mostani egybegyülekezés az Isten által nekem adott alkalom és lehetőség arra, hogy a bűneimet megbánhassam, hogy megtérhessek és élhessek! Így van értelme hinni!

Így mondja azután Igénk: “Mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg...”. Kik ezek a mindnyájan? Részletezi az apostol: akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok - mindnyájan eggyé! Mai nyelven azt jelenti ez, hogy az egyház olyan csodálatos hely, ahol nincs különbség, igazán nincs különbség egyik meg a másik ember között. Nem számít, hogy az egyik ilyen műveltségű, a másik meg olyan, nem számít az, hogy ki honnan származott, milyen családi körből jött, milyen fajhoz tartozik, mely nyelvet beszéli, milyen nemzetiségű, korú, vagyonú - mert ott mindenki egyforma. Az Úr asztalánál nem ül föntebb a püspök, mint egy most konfirmált kisleány. Nem jut nagyobb darab kenyér egy egyetemi tanárnak, mint egy varrólánynak; nem kedvesebb vendég egy tudós teológus, mint egy szénégető erdei ember; nincs nagyobb súlya egy jól kereső, autón érkező hírességnek, mint egy öreg, rokkant nyugdíjasnak. Az egyház, a gyülekezet végre igazán egy olyan hely ebben a világban, ahol az egymással való összetartozás nagyobb és erősebb, mint az egymástól való különbözés. Itt a legerősebb összetartó erő maga Jézus, tehát az, hogy mindnyájan Krisztushoz tartozunk, egy az Urunk, a Megváltónk, az Istenünk, egy az Édesatyánk. Az az ember, aki melletted ül itt most, ha nem ismered is, a testvéred! Ugyanannak az Atyának ugyanolyan kedves gyermeke, mint te vagy. Ez az, amit az Apostoli Hitvallásban így mondunk: “hiszek egy közönséges... anyaszentegyházat”! Közönséges az egyház, vagyis egyetemes, általános, görögösen: katolikus. Mindenféle határon és válaszfalon és különbözőségen felülemelkedő, minden távolságot átérő és áthidaló nagy, családi közösség.

És egy az egyház, tehát tulajdonképpen csak egyetlen egy egyház van az egész föld kerekségén. Ne tévesszen meg az, hogy sok mindenféle elnevezésű keresztyén felekezetre tagolódik szét a Jézusban hívők serege, mert az egyház akkor is egy. A fának is sok ága van, mégis egy fa az. Egy élő organizmus, egy nagy nyáj is lehet különböző aklokra szétosztva, akkor is egy nyáj az, egy és ugyanannak a pásztornak a nagy nyája! Mi is, itt és most, ebben az összegyülekezésben az egy közönséges anyaszentegyháznak vagyunk az egyik látható darabja. És a legnagyobb szolgálata ma az egyháznak a világban éppen az, hogy ezt a nagy, összetartozó családi közösség mivoltát minél gyakorlatibb valóságban élje meg, tegye láthatóvá. Hiszen az általános emberi közösség ma azon a ponton van, hogy egészen tönkremegy. Különös folyamat ez: míg a közlekedési eszközök egyre tökéletesebbé válnak, a hírközlés is hihetetlen módon fölgyorsul, úgy, hogy szinte eltűnnek a távolságok a földrészek között, addig szinte ugyanilyen mértékben romlik az emberi közösség ügye, mélyülnek a szakadékok, feszülnek az ellentétek, robbannak a szenvedélyek egymás ellen. Mekkora lehetőség - talán az egyetlen lehetőség - rejlik az emberi közösség megmentésére abban, hogy az egész földkerekségen több mint ezer különböző emberi nyelven hirdettetik az evangélium, több, mint ezer nyelven vallják Úrnak Jézus Krisztust! Ezek, akik ezernél is több nyelven mondják naponként: Mi Atyánk..., ezek mindnyájan egy Lélek által egy testté kereszteltettek meg, egy Lélekkel itattattak meg! Megvan hát az egész földet átölelő, nagy testvéri és családi közösség, amivel pótolhatatlan segítséget nyújthat az egyház az emberiségnek. Kezdj hozzá ehhez a szolgálathoz úgy, hogy megismerkedsz a melletted ülővel, rámosolyogsz a másik gyülekezeti tagra, több megértést, szeretetet, türelmet tanúsítasz a családoddal szemben, több derűt, bizalmat, szolgálatkészséget viszel ki innen az emberek közé, a világba.

Erre utal különben hitvallásunknak az egyház gyakorlati lényegét kifejező megjelölése: “Szenteknek egyessége”. Az egyház tagjai “szentek”. Nem azt jelenti ez, hogy jobb emberek, mint mások. Nem! Az egyház tagjai is éppen úgy emberek, tehát gyarló, bűnökkel megterhelt lények, mint mások. Ugye egy orvosi rendelőben, ha ott ül egy csomó várakozó ember, senki sem gondol arra, hogy micsoda beképzelt emberek ezek: azt hiszik, hogy ők egészségesebbek, mint mások! Sőt, aki ott ül, várva az orvosra, ezzel már mintegy éppen azt fejezi ki, hogy valahol nincs rendben az egészségi állapota. Nos, ugyanígy, akik itt ülnek a gyülekezetben, éppen ezzel mintegy azt fejezik ki, hogy valami nincs rendben az életükben, éppen azért jönnek a nagy Orvoshoz, mert itt remélnek segítséget, tőle várnak gyógyulást. Az egyház nem derék emberek egybegyűlt tömege, hanem olyan bűnösöké, akik Jézushoz fordulnak segítségért, szabadulásért, erőért! Azért szentek, mert szent az a cél és az a szolgálat, amire elhívattak: tudniillik, hogy Jézusban megújulva, Jézus lelkiségét, szeretetét, örömét, békességét vigyék bele a világba. Ebben a törekvésükben az egyház tagjai támogatják egymást, segítik, kiegészítik egymást. Mi, akik Krisztushoz tartozunk, mindenféle problémánkban számíthatunk egymásra. Különböző kegyelmi ajándékaink vannak. Az egyiknek testi ereje van, bírja a nehéz munkát; a másik lélekben erős, és tud tanácsot adni az arra rászorulónak, és a kísértésekben való győzelemhez hozzásegíteni; a harmadik talán anyagilag tehetős, amivel ki tud segíteni valakit a nyomorúságából; van, aki jogászi, mérnöki, orvosi szaktudással rendelkezik, van, akinek sok ideje van, ráér imádságban ügyeket, problémákat hordozni Isten előtt. Nos, senkinél se rekedhet meg az, amit Istentől kapott, mintha az csak az ő magántulajdona lenne, hanem az ő révén forgalomba jut mások javára is, közkinccsé válik, közhaszon származik belőle. Így segíti ki az egyik ember a másikat.

Sokszor panaszkodnak emberek, hogy senki sem törődik velük, senki sem kérdi meg, mi van velük. Nos hát, ha neked valami fáj, valami lelki, anyagi vagy bármilyen problémád van, odamehetsz bizalommal bármelyik atyafihoz itt a gyülekezetben, elmondhatod neki, kérheted a segítségét. Vagy ha tudsz egy betegről, segítségre szoruló hittestvéredről valahol, bátran elmehetsz hozzá, segíthetsz neki. Mi jogon? Azon a jogon, hogy testvérek vagytok! Mert, ha te a Krisztushoz tartozol, akkor már többé nem vagy magányos, nem vagy egyedül: beleszülettél egy új családba, Isten famíliájába, a gyülekezetbe. Senki se élhet keresztyén életet magányosan, elszakadva a többi hívők közösségétől, imádságától, egymás erősítésétől. Te sem vagy magányos hívő, nem egyedül bandukolsz Jézus után, nem partizán módon harcolod a hit szép harcát, hanem beletagolódsz egy közösségbe, ahol megvan a helyed, a feladatod, ahol szükség van rád, és ahol szükséged van neked is a többiekre, a többiek imádságára, hitére, szeretetére, szolgálatára. Isten népéhez tartozol, Krisztus testéhez, beleépültél oda, ahol már Jézus kivívta a győzelmet. Ez az, amit a szentek egyességének mond a Hitvallás.

Persze, te sem lehetsz csak szemlélője, vagy élvezője ennek a közösségnek, hanem ugyanakkor aktív munkálója is. Aki nem hozza magával a saját imádságát, szeretetét, szolgálatát, hitét, az sohasem tapasztalja meg a gyülekezeti közösség igazi áldását! Mert úgy van az, hogy másokért munkálkodva erősödsz te magad is, másokat vigasztalva találod meg a magad számára is az igazi vigasztalást, másokat táplálva jut neked is elegendő lelki táplálék, testvéreidet Krisztushoz vezetve kerülsz te is közelebb Hozzá, és őket tanácsolva igazodsz el te magad is jobban e világban. Így él az egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyház, a szentek egyességében. Segíts hát te is elfogadni a gyülekezeti közösségnek ezt az ajándékát és betölteni a gyülekezeti közösséggé válásnak ezt a feladatát!

Isten szívén megpihenve
Forrjon szívünk egybe hát,
Hitünk karja úgy ölelje
Édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja,
Ő a fény, mi színei;
Mi cselédek, Ő a gazda,
Ő miénk, Övéi mi.

(395. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. augusztus 28.