Pár nappal ezelőtt olvastam a Bibliából a gazdag ifjúnak a történetét, és meglepett benne egy régóta jól ismert részlet. A gazdag ifjú megszólítására, hogy: “Jó mester, mi jót cselekedjem...”, Jézus, kérdéssel felel: “Miért mondasz engem jónak?” (Mt 19,16-17) És akkor egyszerre olyan zavarba jön a gazdag ifjú, hogy Jézusnak erre a kérdésére nem is felel. Hát igen: miért is mondja ő Jézust jónak? Talán maga sem tudja, csak úgy kiszaladt a száján. Sokszor, amikor hallom az embereket, amint a “jó Istent” emlegetik, szeretném megkérdezni: Miért mondod jónak az Istent? Tényleg jó? Van neked valami boldog, megdönthetetlen tapasztalatod arról, hogy Isten valóban jó, vagy csak olyan babonás félelemből mondod, mint az elnyomott senki a zsarnok kényúrról, akinek ki van szolgáltatva és érzi, inkább jó lesz megadni minden hódolatot, csak valami baj ne történjék?! Bár nagyon sok olyan történt már az Ő akaratából, ami nem “jó”, de inkább rámondom arra is, hogy “jó”, csak még több bajt ne hozzon rám! - A legtöbb ember ajkán ezt jelenti a “jó Isten” kifejezés!
És ugyanezt jelenti a “kegyelmes” Isten kifejezés is! Egy társaságban beszélgettek egyszer arról, hogy mit adott nékünk Isten a kegyelemben? Zavarba jöttek az emberek. Az ám! Mit is adott a kegyelemben? - gondolták magukban. Míg végre abban állapodtak meg, hogy hát “mindent” adott. Igen, Isten “mindent” adott a kegyelemben! Ez a legbizonytalanabb válasz, mert ez annyira határozatlan, hogy alig több annál, mintha azt mondaná valaki becsületesen, őszintén, hogy: semmit! Az egész Bibliában az egyik leggyakrabban előforduló szó a “kegyelem”. Próbáljuk meg most ezt a fogalmat konkretizálni, leszűkíteni, mert különben szétfolyik, és ami valóban “mindent” jelenthetne számunkra - “semmivé” válik!
Mit jelent maga a szó? Az ótestamentum eredeti nyelvén az a héber szó, ami magyarul kegyelmet jelent, a “lehajolni” igéből származik. A kegyelem tehát - körülírva - ilyen lehajlást jelent, a magasabban álló jóságát az alacsonyabbal szemben, az erősebb jóindulatát, kedvességét a gyengébbel szemben, a nagyobbnak a kedvező jó tetszését a kisebbel szemben. Az újtestamentumi szó, a görög “karisz”, vagy a latin “gratia” kellemes, kegyes magatartást jelent, olyanformán, hogy Istennek mintegy tetszik az, hogy irgalmat gyakorol, ajándékot ad, segítséget nyújt.
Ha tartalmilag nézzük a szó jelentését, azt találjuk, hogy a “kegyelem” Istennek az a magatartása, indulata, cselekedete, amivel nem tartozik senkinek, amit nem kénytelenségből, hanem szabad jó tetszéséből tesz, amit pusztán szeretetből gyakorol olyan valakivel szemben, aki azt a szeretetet vagy jó tetszést egyáltalán nem érdemelte meg, sőt, annak az ellenkezőjét várhatná! Például: senkinek nem tartozott Isten a Paradicsom-kert szépségével, boldogságával, és hogy mégis adta: kegyelemből történt! Nem tartozott Noénak azzal, hogy tudtul adja neki az özönvíz bekövetkező pusztítását és a szabadulás lehetőségét, hogy mégis megtette: tiszta kegyelem volt! Nem tartozott Jóbnak azzal, hogy halálos betegségéből meggyógyítsa, és hogy a katasztrófa által elvett gyermekei helyett újabb gyermekeket adjon neki vigasztalásul. Azt, hogy ezután mégis ezt tette az Úr: kegyelemből történt. Nem tartozott az Úr Isten ennek az elveszett világnak Jézus Krisztussal. Az, hogy mégis elküldte Őt és halálba adta, hogy aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem megmaradjon az örök életre, ez a legnagyobb kegyelem, a tulajdonképpeni kegyelem volt és lesz örökké! Így lehetne folytatni a végtelenségig: nem tartozik ma sem az Isten egyikőnknek sem azzal, hogy ha bajba jut, megbetegszik, életveszedelembe kerül: megsegítse. Ha mégis ez történik, kizárólag kegyelemből történik! Azzal sem tartozik az Úr, hogy valakinek az imádságát meghallgassa, hogy Ő erre mégis ígéretet tett az embernek, hatalmas kegyelmi cselekedet volt. Nem tartozik Isten senkinek azzal, hogy amikor lélegzetet vesz, tiszta levegőt szívhat be a tüdejébe, vagy amikor inni akar egy forrásból, tiszta, egészséges vízzel olthatja szomjúságát: hogy mindezek a lehetőségek mégis léteznek, ez mind-mind kegyelem! Végül senkinek sem tartozik Isten az üdvösséggel, senki sem várhatja el méltán az Úrtól, hogy őt üdvözítse, hogy neki az örök életet juttassa örökségül, és ha mégis ez történik valakivel, akkor ez csak kegyelem által történhet.
Ezekből a példákból is látható, hogy a Biblia kétféle értelemben beszél a kegyelemről: tágabb és szűkebb értelemben véve. Vagy egy régi megnevezés szerint: egyetemes és különös értelemben véve. Tágabb értelemben, azaz egyetemes értelemben úgy lehetne mondani, hogy Isten kegyelmének tulajdonítható, hogy a bűn romlása nem vált teljessé a világban. Például a bűnbe esett állapot következménye a betegség is, de az a tény, hogy létezik mégis egészség: ez az Isten egyetemes kegyelmének tulajdonítható. Isten mintegy védi az embert a saját bűnének a pusztító hatalmai ellen. És ez az egyetemes kegyelem. Vagy úgy is lehet mondani, hogy az egyetemes kegyelem Istennek az a munkája, amellyel mérsékli a saját igazságosságát, feltartóztatja annak teljes érvényességét, elhalasztja, mintegy kitolja a végső leszámolás óráját. Ezért létezik a megváltás művétől függetlenül is, mondjuk a hitetlen világban is mindenféle erény, például becsület, hazafiság, szülői szeretet, baráti hűség. Ezért lehet a tudománynak nagyon sok áldása, a művészetnek nagyon sok szépsége, a kultúrában sok nemes dolog. Mivel Isten kegyelme védi ezt a világot a bűn pusztító hatalma ellen, ezért van napsugár, termőföld, sok mindenféle szépség, jó orvos, hasznos gyógyszer. Ezért van röviden: élet, ha a haláltól folyton fenyegetetten is, de mégis élet, a bűn dacára is! Ezért kibírható, sőt, sokszor szép az élet!
Isten kegyelme tágabb, egyetemes értelemben véve azt jelenti, hogy Ő “felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5,45b) És mindez a nagy, egyetemes kegyelem azért van, hogy elvégezhesse az Ő megváltó kegyelmi munkáját. Azért van a tágabb értelemben vett kegyelem, hogy lehetőleg minél kevesebb maradjon ki a szűkebb értelemben vett, a különös értelemben vett kegyelemből. Mint ahogy a tölcsérnek azért van tágabb, szélesebb része, hogy minél többet felfogjon és továbbítson a szűkebb, az elkeskenyedő részen át oda, ahova kell. Tehát egy a kettő, és azért van az egyetemes kegyelem, hogy eljuttasson a különös értelemben vett kegyelem által az üdvösségre.
Mert az Isten kegyelme szűkebb értelemben véve mindaz, amit Isten a bűnös emberen, emberben és a bűnös emberért tett, hogy a bűntől és a haláltól megmentse, és számára az örök üdvösséget biztosítsa! Isten különös kegyelme az, hogy kellek az Istennek. Tehát hogy én és te, úgy, ahogy vagyunk, ilyen elesetten és csúnyán, ilyen használhatatlanul és piszkosan - kellünk a hatalmas Istennek. Különös kegyelem az, amit a Heidelbergi Káté első kérdésére így válaszolunk: Legnagyobb vigasztalásom az, hogy “mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!” Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megöregedtél, már nem nagyon sok embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: nem kellesz senkinek! Sietnek eltakarítani az útból. Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye feletted, mint bárkinek, mert néki akkor is kellesz: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz neki az életben, hogy azután egészen Övé lehess majd a halálban! És ez a kegyelem a különös kegyelem! És ahogyan Isten lehetővé tette azt, hogy az Övé lehess, ahogyan elkészítette számodra a bűnbocsánatot, mint egy új ruhát a megszentelt életet, az üdvösséget, és ahogyan az Isten Szentlelke által mindezt véghez is viszi benned, ahogyan te valóban az Övé leszel mind életedben, mind halálodban: ez az Ő különös kegyelmének a munkája.
Vagyis Isten különös kegyelmének a munkája egyetlenegy névben összefoglalható. Annak a nevében, Akiben ez az üdvözítő kegyelem nyilvánvalóvá lett: Jézus Krisztusban! Egészen konkretizálva és leszűkítve tehát nem is jó ez a kérdés, hogy mit adott nekünk Isten a kegyelemben, hanem így helyes a kérdés: Kit adott nekünk Isten a kegyelemben? Most a felelet az, hogy: Jézus Krisztust!
Amikor Isten a felolvasott Igében azt mondja, hogy: “Könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” (2Móz 33,19c), akkor ez nem egy szeszélyes kényúrnak a fennhéjázó kijelentése, hatalmi önkénye, a zsarnoki kegynek csak úgy találomra való osztogatása, éppen nem! Hanem éppen ellenkezőleg: megismételt állítás, megkettőzött bizonyság arról, hogy az Isten kegyelme: kegyelem! Mintha csak azt mondaná, hogy: Te ember, ha te már tapasztaltad azt, hogy én kegyelmes vagyok, hát fogadd el az én igazi, nagy kegyelmemet: Jézus Krisztusért a bűnbocsánatot és az üdvösséget! Ne elégedj meg az általános kegyelem elfogadásával, hiszen ez csak bizalomkeltés, csak ízelítő abból, amit Isten tulajdonképpen adni akar! Ő az örök életre akar megkegyelmezni neked! “Kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mintha azt mondaná: Ne állj meg, ember a fele úton, hanem vedd tudomásul, hogy az én üdvözítő kegyelmem is nyitva áll az előtt, aki az én egyetemes kegyelmem folytán engem megismert. Ha már van valami tapasztalatod az én kegyelmemről, arról az általános, egyetemes kegyelemről, ami által élsz: hát vedd tudomásul, hogy mindez eddig csak azért volt, mert meg akarlak menteni az örök életre. “Kegyelmezek a kinek kegyelmezek” - azaz egészen az üdvösségig. Az üdvösségre akarok megkegyelmezni annak, akinek kegyelmezek! Nemcsak egy betegségből való meggyógyulásra, nemcsak egy aránylag kibírható és szép földi életre, hanem az örök életre szól az én kegyelmem! Ne értsd félre az Isten kegyelmét: azért történt minden az életedben, ami eddig történt, hogy te elfogadhasd a kegyelemből felkínált bűnbocsánatot és az örök életet, Jézus Krisztus érdeméért!
“Könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mondja Igénk. Azt is jelenti ez, hogy Isten kegyelme valóban kegyelem és nem úgy kegyelem, ahogyan nálunk, embereknél. Kegyelemkenyéren élni emberek között megalázó, mindig azt érzi az ember, hogy megtűrt személy, s amellett még állandó rettegés is, hogy melyik pillanatban szakad el ennek a fájdalmat okozó türelemnek a fonala. Nem így az Istennél! “Kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” - mondja. Ne féljen hát, és ne érezze magát megtűrt személynek az, akinek az Isten megkegyelmezett, mert az Ő kegyelme: rehabilitáció! Teljes rehabilitáció, olyan viszony, amit nem zavar meg a fájó emlékek felemlegetése, szemrehányás, mert Isten tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amivel a Krisztusban hívő ember valaha is Őellene vétkezett! Mintha semmi sem történt volna! Olyan a kegyelmi állapot, mint a hazatért tékozló fiú állapota: újra fiúvá fogadva, a fiúságnak olyan állapota, amely egy teljes, fölszabadult lekötelezésben tart.
A “könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” alapigénk végül azt jelenti, hogy Isten kegyelme őriz meg a kegyelemben! Nem lehet elveszíteni, nem lehet többé elengedni, mert az nem enged el engem! Amit ott az Ótestamentumban Isten mond, ugyanaz, mint amit Jézus mond az Újtestamentumban: “Az én juhaim... soha örökké el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezemből!” (Jn 10,27-28) Tehát más szóval: biztos az üdvösség, és éppen azért biztos, mert nem éntőlem függ, hanem mert Isten kegyelméből van!
Olyan hatalmas hát a Jézus Krisztusban kapott kegyelem, hogy fényével bevilágíthatja a földi élet minden sötét zugát, úgy, hogy most már tudom, hogy a kereszt is, a teher is, a fájdalom is, a szenvedés is - de az öröm és a vigasztalás is: kegyelem! Hisz az egész földi és földöntúli életem, tehát valóban minden: kegyelem! Tehát az is igaz, hogy a kegyelem: minden!
Ámen
Dátum: 1950. március 19.