Joó Sándor Dr.

Az exodus történetében, az Úr népének Egyiptomból való kivonulása történetében elérkeztünk a legnagyobb jelentőségű eseményhez: a páskabárány misztériumához. Olyan nagy jelentőségű dolog ez az ótestamentumi nép életében, hogy innentől kezdve új időszámítás kezdődik. “Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: ”Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között." (2Móz 12,1-2) Tehát innentől kezdve megváltozik az egész eddigi időszámítás. Isten mintegy belenyúl a polgári év folyásának a megszokott medrébe és közli az Ő népével, hogy mostantól kezdve új időszámítást kezd velük, jeléül annak, hogy most kezdődik az igazi élet, most: a megszabadulás pillanatától kezdve él valóban az Úr népe!

Így van ez minden embernek is az életében, aki már saját tapasztalatából tudja, mit jelent az exodus, a Krisztus által való megszabadulás a bűn, a halál és a Sátán rabságából. Minden hívő ember bizonyságot tud tenni arról, hogy valóban jelentőség nélküli volt az élete mindaddig, amíg megváltásának a tudatára nem ébredt, amíg Krisztus vérének ereje által meg nem békült az Istennel. Az újjászületése és a megtérése előtti élet nem is volt élet, hanem halál. Üres és hiábavaló volt minden, amit akkor tett, még ha emberi mértékkel mérve nagy tettek szakadatlan láncolata volt is az. És csak akkor lépett az igazi élet ösvényére, amikor felragyogott előtte a Krisztus. Akkor kezd el igazán élni, onnantól kezdve számít az élete igazán életnek, amikor egyszer Isten kegyelméből hit által megismeri Azt, Aki azt mondta magáról: “Én vagyok... az Élet!” (Jn 14,6) Ezzel a megismeréssel - tehát Krisztusnak Megváltóként, az én személyes Megváltómként való felismerésével - valóban egy egészen új élet kezdődik el az életemben, tudniillik ezzel kezdődik az örök élet. A te életedben elkezdődött-e már ez az új időszámítás? Elkezdődött-e már az az élet, amikor Krisztusban, Krisztusból, Krisztussal és Krisztusért kezdesz élni? Ha valaki azt felelné, hogy ő nem emlékezik rá, mikor kezdődött el életében ez az új időszámítás: az mindig gyanús! Félő, hogy el sem kezdődött! Életünk nagy jelentőségű eseményei nem szoktak kiesni könnyen az emlékezetünkből. Ha valaki nem emlékszik vissza arra a legnagyobb eseményére az életének, amikor általment a halálból az életre, amikor kijött Egyiptomból, ahová beleszületett, amikor megszabadult a Sátán és halál hatálya alól: azzal a lélekkel nem is történt semmi! A házasságkötésének az időpontját is meg tudja mondani az, aki kötött egyáltalán házasságot. Elképzelhető volna-e, hogy valaki szövetséget kötött az Úr Jézussal és nem tudja, hogy mikor? Ha nem tudod, mikor kezdődött az új időszámítás az életedben, az azt jelenti, hogy nem is kezdődött el az új élet, az örök élet!

Isten annyira fontosnak és nagy jelentőségűnek tartja ezt a szabadulást, hogy külön felhívja Mózes és Áron figyelmét, mondván: “Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között.” (2Móz 12,2) Az egyiptomi rabságban eltöltött idő nem is bírt jelentőséggel, legfeljebb csak arra szolgált, hogy a reá való visszaemlékezéssel ébren tartsa és elmélyítse a hálát azért a szabadító kegyelemért, amiben Isten részesítette az övéit!

Mi hát az a nagy esemény, ami ekkora fordulatot ad mindennek, hogy attól kezdve számít csak az élet valóban életnek? Valami egészen rendkívüli esemény: mégpedig az Isten büntető ítéletétől való szabadulás a páskabárány vére által! Az Egyiptomból való kivonulás előtti utolsó nap estéjén ugyanis az Úr népe egész gyülekezetének családonként le kellett vágniok egy-egy ép, hím, egyesztendős bárányt, annak a vérével meg kellett hinteniök a két ajtófélfát és szemöldökfát, húsát pedig meg kellett hogy egyék azon éjjel, teljesen útra készen a reggel megkezdődő kivonuláshoz. Isten előre megmondotta nékik, hogy olyan végső csapást készít az Egyiptom-beliekre, ami szörnyűségében mind az előbbi kilenc csapást messze fölülmúlja, és arra fogja kényszeríteni az egyiptomiakat, hogy az Úr népét végre szabadon bocsássák. Azon az éjszakán ugyanis minden elsőszülöttnek meg kellett halnia Egyiptomban. Az Úr népe is Egyiptomban lakván, áldozatul eshetett volna ennek a büntető ítéletnek, ezért kellett a megölt bárány vérével megjelölni azokat az ajtókat, amelyeken belül az Úr választottai élnek, hogy a büntető angyal, amikor általmegy Egyiptomon és meglátja a vért, elmenjen mellettük, megkímélje őket. “És a vér jelül lesz néktek a házakon, a melyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét.” (13. vers)

Testvérek, mint történeti tény is: felségesen tárja elénk Isten szabadító kegyelmét, de még ennél is sokkal fontosabb az a felséges igazság, amit ez a történeti esemény jelképez! Az egész történet minden részletével együtt az Úr Jézusra, az Ő golgotai halálára és az Ő szent vére által való megváltás felséges csodájára mutat előre. És itt a Szentek Szentjének olyan titkai nyílnak meg, amelyeket szinte csak mintegy lelkileg térden állva lehet elmondani és végighallgatni. Az a páskabárány, amelyet itt Egyiptomban le kellett ölni: megrendítően pontos előképe annak a Názáreti Jézusnak, akit mikor Keresztelő János megpillantott, önfeledten kiáltott fel: “Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit! (Jn 1,29) Attól kezdve az Újtestamentum több mint 25-ször nevezi a mi Megváltónkat Báránynak, Akinek a vére sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatjára! A bárány vére mentette meg Egyiptomban az Úr népét az ítélettől. Míg másutt pusztulás, veszedelem és gyász volt: a bárány vérének az oltalma alatt teljes békesség és biztonság uralkodott. Míg másutt tombolt a halál: addig a vérrel megjelölt ajtók mellett továbbment, hiszen ott már kitombolta magát a halál: igaz, hogy nem az elsőszülöttön, mint a többi házakban, hanem egy bárányon. De éppen az volt a kegyelem, hogy a báránynak ezt a helyettesítő föláldozását, leölését elfogadta az Úr! ”Mikor általmegy az Úr, hogy megverje az Égyiptombelieket és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr az ajtó mellett és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a ti házaitokba." (23. vers) Ebből a leírásból fogalmat alkothatunk magunknak Krisztus vére jelentőségéről és erejéről. Megrendítően szent dolog a vér Isten szemében! Ímé, az Ő kijelentésében így nyilatkozik róla: “Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11)

És azt ne gondoljuk, hogy ez csak elavult ótestamentumi gondolat, mert az Újtestamentumban határozottan kijelenti az Úr, hogy “vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22) Ezért beszél az Újtestamentum is szakadatlanul a Krisztus véréről. Hallgassunk meg néhány olyan Igét, ahol Isten beszél Krisztus véréről: “Megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt,” (Róm 3,24-25); “De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9); “A kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint.” (Ef 1,7); “Mert tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség; És hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben.” (Kol 1,19-20); “Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Menynyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek.” (Zsid 9,13-14); “...atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által” (Zsid 10,19); “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1,18-19); “És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által” (Jel 1,5); “Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7)

Azt jelentik ezek az Igék, hogy Isten szemében Krisztus vérének olyan nagy értéke van, hogy arra való tekintettel minden bűnt meg tud bocsátani, és a bűnös embert úgy tudja magához fogadni, mint a Krisztus által teljesen megtisztultat, megigazultat. Spurgeon beszélt egyszer egy öreg emberről, aki élete végén, betegágyában fekve, fölöttébb nyugtalanná vált a halál közelsége miatt. Valahogy azt érezte az öreg ember, hogy ha meg kell most halnia, nincs rendben az ügye az Úr Istennel. Kis unokáját kérte, üljön oda az ágya mellé és olvasson neki valamit a Szentírásból. A kislány szívesen megtette, amit az öreg kért tőle, de mennél tovább olvasott, a beteg annál nyugtalanabbá vált. Egyre nyomorultabbnak érezte magát. Bűntudata egyre borzalmasabbá vált és egyre jobban elsötétült előtte minden. Az egyik napon azután a kislány ehhez a részhez érkezett a Bibliában: “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7) Ez áll ott a Bibliában? - kérdezte az öreg ember. Igen nagyapám, ez - válaszolta a kislány. Akkor olvasd el még egyszer - intett az öreg. A kislány újra olvasta: “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Most gyere ide, kislányom, fogd meg az ujjamat, és tedd arra a helyre, amit az előbb olvastál... Rajta van most az ujjam pontosan ugyanazon a helyen? Na, akkor jó. És majd mondd meg a család többi tagjának, hogy ebben az Igében való hitben haltam meg! Azzal lecsukódtak a szemei és elindult az öreg ember, megszabadulva minden kételytől, be az örök nyugalomba.

Tedd rá az ujjadat te is Istennek arra az ígéretére, amit írásba adott, hogy Krisztus szent vére tégedet is megtisztít minden bűntől! Hidd el, hogy annak a szent vérnek az oltalma alatt teljes biztonság van: a bűnbocsánat és az örök élet biztonsága! Ha annak a páskabáránynak a vére távol tartotta az öldöklő angyalt, a Szentháromság Isten második személyének, az Úr Jézus Krisztusnak a vére mennyivel inkább megóvja, befedezi azt, akiért hullott a keresztfán. Akin ez a szent vér van, aki a vér alatt van: amellett úgy fog majd elhaladni az utolsó ítéleten Isten bűnt büntető igazságszolgáltatása, mint az egyiptomi angyal a választottak háza előtt; akin ez a szent vér van, aki a vér alatt van: azt iszonyodva kerüli el a Sátán is, annak nem árthat, mert nem tud áthatolni rajta. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy ha érzed, hogy közel férkőzött hozzád a Kísértő: menekülj a szent vér alá, ott nem árthat többé! A Mózes által közvetített parancs így szólt: “Ti közűletek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig.” (2Móz 12,22) Csak ott, a vérrel meghintett ajtó mögött volt biztonság az Úr választottai számára is. Csak azt nem érte baj, aki a vér alatt maradt! Vidd be a vér alá a gondolataidat, a vágyaidat, a testedet, a szívedet, a családi életedet, a hivatásodat, az anyagi helyzetedet, a pihenésedet, a munkádat: mindent, ami a tiéd, ami te vagy, és ott majd megtapasztalod ennek a drága vérnek az erejét! Majd akkor megtudod, mit jelent a gyakorlatban az, hogy Jézus vére megtisztít minket minden bűntől!

Végül még csak annyit, hogy az isteni rendelet szerint a vérrel meghintett ajtók mögött teljesen útra készen, mintegy várakozó állapotban készen állt a nép. Így szólt a parancs: “És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálczáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” (2Móz 12,11) Nem azt jelenti-e ez, hogy már külsőnkön is meg kell hogy ismerjenek bennünket, hogy megváltott, elkülönült, várakozó nép vagyunk? Olyan nép, amelynek jelen magatartása összhangban van jövendő rendeltetésével?! Olyan nép, amely teljes erejével igyekszik arra, hogy el is érje azt, amiért meg is ragadta őt a Krisztus.

Bár megismerné ez a világ a mi életünkből, hogy olyan nép vagyunk, amely meg van váltva mindattól, amiért mások élnek-halnak. Olyan nép vagyunk, akik Isten rendelkezésére bocsátottuk magunkat, akik egy jobb haza felé vettük zarándokutunkat, akik várva-várjuk Krisztus dicsőséges megjelenését. Az bizonyos, hogy semmi sem győzi meg jobban a világot keresztyénségünk valódiságáról, mint egy ilyen élet!

Ámen

Dátum: 1949. október 16.

A múlt vasárnap beszéltünk arról, hogy az Úr népének Egyiptomból való kivonulása Mózes vezetése alatt nemcsak történeti tény, hanem jelképes jelentésében is igaz: jelképezi azt a szabadulást, amiben Krisztus részesíti az Ő választottait. Tehát: a bűn, halál és Sátán rabságából való szabadulás, kivonulás, kibontakozás részleteit látjuk itt leírva. Beszéltünk arról is, hogy a Sátán mindent elkövet ennek a kivonulásnak a megakadályozására. Növeli dühét és fölfokozza aktivitását az, ha az emberekben feltámad a vágy az Ígéret földje után és látja, hogy készülődnek az exodusra, a kivonulásra, a tőle való elszakadásra. Amikor már nem tud mást tenni: alkudozni kezd, és ajánlatokat tesz a hívő embernek.

A múlt vasárnap foglalkoztunk a Sátán első ajánlatával, amely arra vonatkozott, hogy ha mindenképpen áldozni akar a nép a maga Istenének, hát tegye ezt Egyiptomban, a Fáraó felügyelete és ellenőrzése alatt. Ezzel szemben arra figyelmeztetett az Úr bennünket, hogy háromnapi távolságra kell menni az Ő népének ahhoz, hogy tisztelhesse Urát. Ez a háromnapi járóföld azt a három napot jelenti, amely nagypéntektől húsvétig terjedt. Mindaz, ami ezen a három napon történt: tehát a Krisztus halála és feltámadása választja el a hívő embert a világtól és a Sátántól. A Krisztus halálán és feltámadásán innen a halál van, ezen túl kezdődik az élet, mégpedig az örök élet. Ezért nem akar a Sátán odaengedni, ezért akarja, hogy maradjunk a hitünkkel, a vallásosságunkkal, az Istennek való szolgálatunkkal ezen a vonalon innen, vagyis az ő hatalma, befolyása, irányítása, hatálya alatt!

A Sátán második ajánlata a hívő ember számára abban áll, amit a Fáraó így mond Mózesnek: “Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak, Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok!” (2Móz 8,28) Ravasz szándékai voltak ezzel a Fáraónak. Úgy gondolkozott, hogy ha már semmiképpen nem tudja visszatartani a népet, akkor legalább Egyiptom közelében tartsa őket, ne menjenek messze az ő hatalmi körétől, hogy továbbra is hatást tudjon rájuk gyakorolni. Így idővel talán még vissza is tudja hozni őket valahogyan. Így még nincs veszve minden. Tehát: “Nagyon messze ne távozzatok.”

Sok hívő ember nyomorúsága az, hogy megfogadja ezt a sátáni tanácsot, és nem mer messze távozni! Pedig nagyon nem jó a határ mentén lakni. Ott örökös nyugtalanság, békétlenség és bizonytalanság van. Az ellenségnek a legcsekélyebb támadása is rögtön eléri a határ menti lakost. Így van azzal is, aki Isten országa és a világ határán él, a Sátán legkisebb támadása is rögtön eléri és nyugtalanítja állandóan. Jó, ha a határ menti lakosok bentebb költöznek az ország belseje felé, nagyobb ott a biztonság és a nyugalom. Vedd észre te hívő ember: a Sátán tanácsolja, hogy “áldozzatok a ti Uratoknak, Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok!” Azt hiszem, minden hívő ember, amikor valami áldozatot akart vinni az Úrnak, például tizedet akart fizetni, vagy valami szolgálatot akart vállalni, hallotta már az ilyen figyelmeztetést: Jó, és szép, amit akarsz, de azért nem kell azt a vallásosságot annyira túlzásba vinni!

Amikor egy hívőember a hitének a következményeit le akarja vonni, amikor valaki engedelmes akar lenni Krisztusnak, amikor valaki el akar indulni a határról Isten országának a belseje felé, amikor valaki a kegyes szavak után most már a kegyes tettekre is sort akar keríteni: akkor egyszerre megkapja ezt az aggódó figyelmeztetést: Ne vidd túlzásba a dolgokat! Hívő emberek, ne feledjétek, hogy a Fáraónak is ez volt a tanácsa, illetve a Sátánnak az ajánlata, az engedménye az, hogy “Én elbocsátlak titeket,,, csak nagyon messze ne távozzatok!” Hogy mennyire sátáni ez az ajánlat, kiderül a 103. Zsoltárból is, ahol ezt mondja Isten Igéje: “A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (12. vers) A megváltás tehát teljesen azt jelenti, hogy Isten Krisztus által messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A határ menti lakos pedig a szíve mélyén így gondolja: Jó, hát vessed el tőlem az én vétkeimet, Uram, de azért ne olyan nagyon messze, hanem csak annyira, hogy a kezem ügyében maradjon az a vétek, az a kedvenc bűnöm, úgy, hogy vissza-visszanyúlhassak érte, amikor megkívánom!

Ismered ezt az érzést Testvérem? Nos, a Sátán gerjeszti benned. Nagyobb eredmény és nagyobb dicsőség a Sátán számára, és ha a pokolban is úgy van, ahogy a földön: akkor nagyobb kitüntetést is kap érte a Sátán, ha olyan lelket tud elbuktatni, visszaejteni, aki egyszer már elindult az Ígéret földje felé. És azokkal az “elindultakkal” tudja ezt megtenni könnyen, akik nem távoztak nagyon messze! Krisztus ügyének is nagyobb kára van abból, ha egy ilyen elindult lélek visszatér a világba, mintha soha el sem indult volna. Az ilyen visszatérő, az Isten országa határáról a Sátán uralma alá visszatérő lélek arról tesz bizonyságot, hogy miután megízlelte a mennyei dolgokat, rájött, hogy mégis jobbak a földiek, mint a mennyeiek! Isten Igéje így szól az ilyenekről: “Mert ha az Úrnak, a megtartó Jézus Krisztusnak megismerése által a világ fertelmeit elkerülték, de ezekbe ismét belekeveredve legyőzetnek, az ő utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél. Mert, jobb volna rájuk nézve, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismervén, elpártoljanak a nekik adott szent parancsolattól.” (2Pt 2,20-21) Ha tehát valaki nem akar messzire elmenni, jobb, ha el sem indul! Ne kompromittálja az Úr ügyét! Tehát igenis: messzire kell menni! “A ki nékem szolgál, engem kövessen” - mondja Jézus. (Jn 12,26)
Krisztus egyre messzibbre vezeti azt, aki Őt követi. Egyszer így jelölte ki az irányt: Legyetek szentek!; máskor így: Legyetek tökéletesek! Ezek a lehetőségek nem a határmentén vannak, hanem messzi bent az Isten országa belsejében!

A következő, szintén nagyon veszedelmes ajánlata a Sátánnak ez: “Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak!” (2Móz 10,11) Itt tudniillik az a veszedelem, hogy a Fáraónak arra a kérdésére: Kik azok, akik el akarnak menni? Mózes határozottan leszögezi az Úr rendeletét, “A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal!” (9. vers) Ezt megint nem akarja a Fáraó, hanem azon mesterkedik, hogy szétszakítsa a családokat, a családok tagjait egymástól. “Menjetek el ti férfiak” - mondja. Tehát: menjenek el és szolgáljanak az Istennek az öregek, a vének, a szülők - ezekbe már úgyis annyira belerögződött ez az átkos Jehova-tisztelet, hogy nem lehet kiverni belőlük még sanyargatással sem -, menjenek, áldozzanak, ha annyira vágynak rá: de maradjanak itt a gyermekeik! Három előnye is van ennek a Fáraó részéről: a) szétszakad a család; b) az idősebb nemzedéknek az Egyiptomtól való elszakadása sem teljes, mert szívük legdrágább darabjai, a gyermekek maradnak vissza Egyiptomban; c) a Fáraóé lesz az ifjúság!

Sehogy sem jó ez így! Tudja a Sátán, hogy mit csinál! Csak fél szabadulás lenne ez így. Félig megszabadulni Egyiptomból pedig azt jelentené, hogy félig fogságban maradni Egyiptomban! A szülők a pusztában, gyermekeik Egyiptomban: ez maga a halálos ítélet! Vagy mindenki megy áldozni, vagy senki. Mit érnek az öregek a gyermekek nélkül? Mózes határozottan érzi, hogy ebbe az ajánlatba semmiképpen nem mehet bele!

Testvéreim, ma gyermekmissziói vasárnap van Budapesten. A templomi gyülekezetek figyelme és tekintete az ifjúság fele fordul! Hadd kérdezze meg tőlünk Isten Igéje: hol van az ifjúság, ennek a gyülekezetnek az ifjúsága, hol vannak a ti fiaitok és leányaitok? A vasárnapi iskolánkban, a gyermekmissziói bibliaóránkon legfeljebb a felét találjuk meg, hát a másik fele hol maradt? Hol vannak a tavaly, meg tavalyelőtt konfirmált ifjaink és leányaink? Alig egytized része, ha megmaradt, a többi elveszett nyomtalanul! Hát még, ha úgy kérdezné az Ige most tőlünk, hogy lelki értelemben hol vannak a mi gyermekeink? Akkor derülne ki, milyen rettentő szakadások vannak a családokban, hogy a szülőket és a gyermekeket sokszor egy egész világ választja el egymástól, mert ifjak és öregek között ott meredezik válaszfalként Krisztus keresztje, ami egyiknek üdvösség, a másiknak pedig bolondság és botránkozás. A kétféle lélek meghasonlást támaszt a családban. “És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház.” (Mk 3,25) Ezt tudja a Sátán, ezért akarja az ifjakat és leányokat elválasztani az öregektől és a vénektől, és ezért akarja visszatartani őket Egyiptomban! Ugye, milyen borzasztó lett volna akármelyik szülő számára, ha valóban vissza kellett volna hagynia gyermekeit és nélkülük kellett volna kivonulniok Egyiptomból?! Micsoda szülő lett volna az, aki elfogadta volna ezt az ajánlatot, és igyekezett volna a saját bőrét menteni, nem törődve azzal, hogy milyen áron teszi ezt?

Nem szereti az a szülő a gyermekét, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy a gyermeke is átkerüljön a Vörös-tenger Kánaán felőli oldalára! Vagyis, hogy a gyermeke Krisztusban hívő, megváltott és mennyei öröksége átvételére elindult ember legyen! Az az édesanya, aki egyik kezével Krisztus kezét fogja, fogja meg a másikkal a gyermekéét. Az az édesapa, aki szokott Bibliát olvasni: ne csak magának olvassa, hanem a háza népének is. Az a felnőtt, aki fölkészült a nagy exodusra: ne csak a saját üdvösségéért imádkozzon és munkálkodjon, hanem a fiatalságért is. Így igaz, így teljes az exodus, a kivonulás. Jaj az öregeknek, ha későn veszik észre, hogy az ifjúság lemaradt, hogy ifjaik és leányaik visszamaradtak Egyiptomban!

Végül a Sátán utolsó tőrvetése a Fáraónak ebben az ajánlatában látszik: “Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak, csak juhaitok és barmaitok maradjanak; gyermekeitek is elmehetnek véletek.” (2Móz 10,24) Ebben az ajánlatban van egy nagy vigasztalás is: az, hogy a kitartó, a hűséges, a következetes magatartásnak megvan a jutalma. Amikor a Fáraó látta, hogy Mózes egy tapodtat sem enged, akkor engedett ő. Lám, most már abba is beleegyezik, hogy vigyék magukkal a gyermekeket is! Az az Ige jut eszünkbe erről, amit Jakab apostollal így íratott meg Isten Szentlelke: “Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4,7) Lám, a Sátán lépésről-lépésre hátrál azzal szemben, aki Krisztus golgotai és húsvéti győzelmének az alapján állva rendületlenül ellenáll! Mindent megpróbál előbb a Sátán, azután azonban enged, mert muszáj neki! “Gyermekeitek is elmehetnek véletek.” (2Móz 10,24) De még mindig nem adja fel a harcot, még mindig nem akarja mindenestől kiengedni a kezéből őket, ha már sem ők, sem gyermekeik nem maradnak: maradjon legalább valami tőlük az ő kezében. “Menjetek el... csak juhaitok és barmaitok maradjanak!” - mondja. Ha már meg kell lenni, hogy elmenjenek, hát legalább az Úr szolgálatában szükséges eszközök nélkül menjenek. Ha már nem tudta visszatartani őket, legalább hadd fossza meg őket az Úr szolgálatának a képességétől, hogy ne legyen mivel áldozniuk az Úrnak!

Óh, nagyon alattomos ajánlata ez a Stánnak, amibe a legtöbb hívő ember beugrik, hogy tudniillik valamit otthagy a Sátán hatalma alatt: például a pénztárcáját, egyetlen szórakozását, vagy szenvedélyét, vagy az álomvilágát, vagy a képzeletvilágát, vagy a hazafiságát, vagy a szívének egy kicsi csücskét. Valami még ott maradt és annál a valaminél fogva még befolyása van rá a Sátánnak. Vizsgáld felül életednek azokat a pontjait, amelyeken át beleszól a Sátán az életedbe és fogadd el hit által, hogy az Úr mindazt is magának igényli, amit odaát hagytál még eddig a világban.

Minden lélek, aki vágyik elszakadni Egyiptomból, aki komolyan veszi azt, hogy van exodus, az ő számára is lehet és szabad az exodus, a kivonulás, az Ígéret földje felé való elindulás: hallja meg annak az Úrnak a szavát, Akivel szemben meghátrál még a Fáraó is, kénytelen engedni még a Sátán is: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1)

Ámen

Dátum: 1949. október 9.

A Bibliának ezt a könyvét, amelyből most ezeket a verseket felolvastam, Mózes második könyvét nemzetközi nevén Exodusnak nevezik. Latin szó ez, amely magyarul “kivonulást” jelent. Ebben a könyvben van leírva az a nagy kivonulás, ami az Úr választott népével történt Mózes vezetése alatt az egyiptomi rabságból. Nagyszerű leírását olvashatjuk itt annak, hogy hogyan készíti elő és viszi véghez Isten az Ő népének a szabadulását, és milyen csodálatos utakon vezeti őket az Ígéret földjének a békessége és nyugalma felé. Mindaz, ami itt le van írva, nemcsak históriailag igaz, nemcsak megtörtént, régi események leírása, hanem lelkileg is igaz. Olyan folyamat leírása van itt, ami mindig újra megismétlődik, ha egy emberi lélek megszabadul a rabságból.

Az a közel 3500 évvel ezelőtti exodus, ami itt le van írva, előképe a tulajdonképpeni nagy exodusnak: annak a nagy kivonulásnak, ami az Úr választottaival történik Jézus Krisztus vezetése alatt a bűn és Sátán rabságából. Az egész keresztyén élet egy nagy exodus, egy nagy kivonulás: Egyiptomból az Ígéret földje felé. Nagy kivonulás: kibontakozás a bűn és a világ ölelő karjai közül, egyre teljesebb elszakadás a Sátán uralma és befolyása alól, s egyre teljesebb odafordulás és közeledő vándorlás az üdvösség teljessége felé. Azt a bibliaolvasó vezérfonalat, amit ebben a gyülekezetben is a legtöbben használunk, azért hívják Exodusnak, mert oda utal, ahol naponként az útmutatást, tanácsot, rendelkezést, irányítást, parancsot kapja az ember ehhez a nagy kivonuláshoz. Akit egyszer megérintett Isten Szentlelke, akihez egyszer eljutott Isten hívása, aki egyszer tudatára ébredt annak, hogy fogságban van, a Sátán rabságában, de van Valaki, aki éppen azért jött, hogy kivezesse onnan: az a lélek egyszerre nyugtalanná válik, mint a vándormadarak ősszel. Abban a lélekben egyszerre honvágy támad az Ígéret földjének szépségei felé. Az a lélek egyszerre nagy forró vágyakozással menni akar, ki akar vonulni onnan, ahol eddig élt egy másik, egy tisztább, egy boldogabb és egy szentebb világba. Boldog az a lélek, akinek a számára már ilyen sürgető szükséggé vált az exodus, a kivonulás.

Nos, azonban éppen arról van szó a felolvasott részben, hogy ez a kivonulás nem megy olyan egyszerűen és simán! A Fáraó, amint tudomást vesz a készülődésről, fokozott szigorúsággal sanyargatja a népet. Még súlyosabb terheket rak a szerencsétlen nép vállára. A Sátán dühét növeli, és aktivitását csodamód felfokozza az, ha az emberekben feltámad a vágy az Ígéret földje után, ha látja, hogy emberek készülődnek az exodusra. És ma, amikor konferenciákon, evangélizációkon egyre több lélekben támad ez a vágy, ma, amikor Isten Szentlelke egyre növekvő mozgalommá növesztette az exodust, a kivonulást, ma, amikor kétségtelenül egy nagy lelki, hitbeli ébredés korszakát éljük ebben az országban: csak természetes, hogy a Sátán aktivitása is hallatlan módon felfokozódik, és mindent elkövet, hogy aki szabadulni akar tőle, azt annál keményebben fogja. Akkor gyűlik meg a baja egy léleknek a Sátánnal, amikor szembe fordul vele, amikor ki akar szakadni a befolyása alól. Csak természetes, hogy nem akarja elengedni, akit megfogott! Éppen ebben a könyvben látjuk annak a leírását is, hogy a Sátán mi mindent megtesz, csakhogy meggátolja az exodust. Amikor már kénytelen engedni, amikor már érzi, hogy olyan erővel, hatalommal áll szemben, amellyel szemben tehetetlen: akkor alkudozni kezd, akkor ajánlatokat tesz a hívő embernek. A felolvasott versek éppen ezt a veszedelmes alkudozást fedik fel előttünk.

Íme, az első ajánlat így hangzik: “hívatá a Faraó Mózest és Áront és monda: Menjetek, áldozzatok a ti Istenteknek ezen a földön.” (2Móz 8,25) Tehát: ha már mindenképpen menni akarsz, ha már mindenképpen tisztelni akarod az Istent, hát tedd, de ezen a földön, itt Egyiptomban. Itt, az én felügyeletem és ellenőrzésem alatt. Majd én, a Fáraó, szabom meg a módját, helyét és alkalmát annak az istentiszteletnek. Majd én állítom fel a határait és törvényeit annak a vallásosságnak: akkor azután csak csináld nyugodtan! Nagyon szívesen beleegyezik a Fáraó egy olyan istenhitbe, olyan vallásosságba és kegyességbe, amely az ő irányítása és felügyelete alatt van, amibe beleszól. Ám áldozzon a nép, ha már olyan nagyon áldozhatnékja van: de itt, ezen a földön, nem pedig az én birodalmam határain túl! Imádkozzatok csak nyugodtan, énekeljetek csak szép új énekeket, beszéljetek csak nyugodtan szép kegyes dolgokat: csak maradjatok itt az én uralmam alatt, az én országomban, az én befolyásom alatt!

Mózes rögtön meglátja ennek az ajánlatnak a sátáni voltát és így válaszol reá: “Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk... Háromnapi járóföldre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak, a mint megmondja nékünk!” (2Móz 8,27) Az Istennek való áldozás feltétele az Egyiptomból való elszakadás. Másként nem fogadja el az Úr a Néki szentelt áldozatot, másként nem az Ő dicsőségét szolgálja a Néki való szolgálat sem, másként nem Őt magasztalja még az a tűz sem, amelyet pedig Néki gyújtottak. El kell előbb szakadni Egyiptomtól, mégpedig háromnapi járóföldre, úgy, hogy közöttük és az Egyiptombeliek között ott legyen válaszfalként a Vörös-tenger. Nékik, az Úr népének, a Vörös-tenger Kánaán felőli oldalára kell menniök, és csak ott kezdődhet most már az istentisztelet. Háromnapi távolságra Egyiptomtól: tudjátok, mit jelent ez? Azt a három napot, amely nagypéntektől húsvétig terjed. Ez a három nap választja el a hívő embert a világtól. Mindaz, ami ezen a három napon történt: Krisztus halála és feltámadása választja el a hívő embert a Sátántól. Krisztus halálán és feltámadásán túl kezdődik az új világ, ahol nem úr többé a Sátán, ahová nem tud többé utánunk jönni, ahová nem terjed ki többé a hatalma és befolyása. Krisztus halálán és feltámadásán túl kezdődik és kezdődhet az Istennek szentelt élet, a Néki való áldozat. Ezt nem akarja engedni a Sátán: ezt a három napot, ezt a háromnapi távolságra való távozást az ő birodalmától, mert akkor elveszített téged. Ezért akarja mindenképpen, hogy Krisztus halálán és feltámadásán innen tiszteld Istent: ez nem veszedelmes reá nézve.

Hol tiszteled és szolgálod az Urat, testvérem? A kereszten és a feltámadáson innen vagy túl? A Vörös-tengernek az Egyiptom felőli oldalán, vagy a Kánaán felőli oldalán? Vagyis: Krisztus halálának és feltámadásának a kárhozat felőli oldalán, vagy az üdvösség felőli oldalán? Ez a háromnapi távolság választja el a halált az élettől. Ezen innét a halál van, ezen túl kezdődik az örök élet! Úgy is mondhatnám, hogy ezen innét a Sátán, bűn és halál hatálya alatt él az ember, akármit csinál, még ha Istennek áldozik is, a Sátán, a bűn és halál hatálya alatt teszi, viszont a kereszten és a húsvéton túl a kegyelem hatálya alatt él és haladhat tovább az üdvösség teljessége, az Ígéret földje felé, a megváltott, az egyiptomi rabságból megszabadított ember! Csak háromnapi távolság, és ilyen roppant sok függ tőle: nem kevesebb, mint az élet vagy a halál!

Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy a hívő ember és a bűne között ott van Krisztus halála és feltámadása, vagyis: a bocsánat, ami a bűnt hatálytalanítja. A Krisztusban hívő embernek szabad úgy tekintenie bűneit, mint amelyek meg vannak bocsátva Krisztus halála érdeméért, ingyen, kegyelemből. Szabad úgy tekintenie a Sátánra, mint egy megkötözött hamis kutyára, vagy egy ketrecbe zárt dühös oroszlánra, vagy mint egy levert ellenségre. Szabad úgy tekintenie a pokolra és a kárhozatra, mint ahogyan a börtönéből szabadult rab tekint vissza a kitöltött büntetésre, sőt, olyan bűnhődésre, amit Jézus Krisztus töltött ki helyette. Szabad úgy tekintenie a mennyországra és az üdvösségre, mint végrendeletileg reá szálló, reá hagyományozott vagyonra! A Krisztusban hívő embernek szabad bizonyosnak lennie bűnei bocsánatában és az örök életben! Ez a bizonyság van ott azon a három napon túl, és ezért nem akar engedni a Sátán!

De azt is jelenti ez, hogy a hívő ember és a világ között is ott van Krisztus halála és feltámadása, vagyis ezzel a három nappal lezárult egy világ, az egyiptomi rabság, és megkezdődött egy másik világ, egy másik életforma: az Ígéret földje felé való vándorlás! Ahogy Pál apostol fejezi ezt ki a Galata levélben: Krisztus keresztje által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak! (v.ö. Gal 6,14) Ott, a Vörös-tengeren túl meghalt számomra Egyiptom és én meghaltam Egyiptom számára. Aki Krisztus keresztjének az üdvösség felőli oldalán áll: le kell számolnia végre a világgal, úgy, ahogyan az Ige mondja: “Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr.” (2Kor 6,17) Itt tehát bizonyos kötelékeknek az elszaggatásáról van szó, olyan kötelékekről, amelyek Egyiptomhoz fűztek.

Amikor a hajó elindul Amerikából, sok-sok szerpentin szalaggal oda van kötve még a parthoz, amelyek a hajó távolodásával mind elszakadoznak, mintegy jeléül annak, hogy sok-sok szál, ami az utasokat odafűzte szakad el az elindulással. Az exodussal mindig együtt jár egy csomó ilyen szál elszakítása. Csakhogy azok a szálak, amelyeknek el kell szakadniok, nem papír-szerpentin szalagok, hanem egyik-másik bizony vastag kötél, nehezen szakad szét. De amíg ezek a kötelékek el nem oldódnak, amíg ezeket el nem vágod: addig hiába evezel, nem halad tovább a hajó!

Van-e még egy finom selyemszál, vagy egy durva, erős kötél, amit még nem oldottál el, amit még nem vágtál el, ami még hozzáfűz Egyiptomhoz, ami miatt nem tudsz tovább haladni szabadon, bátran az Ígéret földje felé? Nem is tudod ezt egyedül megtenni, de megteszi Jézus, Aki a Galata levél szerint: “adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1,4)

Még további ajánlatai is vannak a Sátánnak az Istennek való szolgálat módjára és mikéntjére vonatkozólag, s ha az Úr engedi, szeretném folytatni a jövő vasárnap. Most csak azt vizsgáld meg: hol állasz a hiteddel, hol szolgálod és tiszteled az Istent - az egyiptomi vagy a kánaáni oldalon? Nagyon sok szép, jó, hasznos, dicséretes dolgot lehet művelni az innenső oldalon is, csak éppen megszabadulni nem lehet, csak éppen üdvözülni nem lehet. Vigyázz, Testvérem: a Sátán ajánlata az, hogy “Menjetek, áldozzatok a ti Isteneteknek ezen a földön!” (2 Móz 8,25) Az Úr figyelmeztetése az, hogy: menjetek háromnapi járóföldre a pusztába, és úgy áldozzatok! (v.ö. 2Móz 3,18)

Ki-ki meglássa, hogy melyik tanácsot fogadja meg, és melyik szerint viszi áldozatát az Úrnak!

Ámen

Dátum: 1949. október 2.

Így kezdődik ez a prófécia: “Én, az Úr, meg nem változom!” Mintha válaszolna Isten valamire ezekkel a szavakkal. Mintha a nép szemrehányást tett volna Istennek, hogy megváltozott. Hogy nem ugyanaz az Isten már többé, aki a hívő atyák idejében volt, mikor szétválasztotta a nép előtt a Vörös-tengert, egyengette az utat a pusztában, csodálatosan együtt harcolt népével a sokféle ellenség ellen, győzelemről győzelemre vitte övéit, vagy amikor megverte Dávid által Góliátot. Történelmi múltjuk legdicsőbb napjaira gondolnak vissza, amikor olyan nagyon kézzelfogható volt a szövetséges Isten segítő jelenléte népe között, s ezzel hasonlítják össze jelenlegi helyzetüket. Óh, micsoda változás a múlt és a jelen között! Mi maradt meg a régi dicsőségből? Lám, most a lehető legrosszabbul megy a soruk! Naponként újra és újra meg kell küzdeniük a puszta létükért is. És nem elég a sok baj: még a termés is rossz, sáskák pusztítják a föld gyümölcsét, valóságos nemzeti csapás ez! Vajon nem azt bizonyítja-e mindez a sok nyomorúság, hogy az Isten nem ugyanaz többé, mint aki volt? Talán megöregedett, elernyedt, kiejtette kezéből a gyeplőt? Lám, még az Isten is megváltozott talán! Így kesergett a csüggedt nép.

És erre a kesergő vádra felel Isten: “Én, az Úr, meg nem változom”! (6a vers) Egyszer így mutatkozott be: “Vagyok, a ki Vagyok!” (2Móz 3,14) Ő a nagy és örök "Vagyok". Tehát változhatatlan valóság. Nem az a neve, hogy "Voltam" - valamikor régen, a bibliai korban, az ősatyák dicsőséges idejében -, hanem "Vagyok", tehát ma is ugyanaz vagyok, Aki voltam és mindig az is leszek, Aki van. Változhatatlan az Ő irgalmassága és kegyelme. És ha gyermekeit sovány koszton tartja is, és ha szolgáit rövidre szabott kötélen vezeti is, ha ítéletet tart is népe fölött, és csapást bocsát is reájuk: Ő akkor is változhatatlan az Ő jóságában. Ahogyan alapigénk mondja: “Én, az Úr, meg nem változom”. Jó, ha minden panaszos szív leszámol ezzel a ténnyel egyszer s mindenkorra. Jó, ha minden lélek az események vad forgásától, a csapásoktól és megrázkódtatásoktól szédülő lélek tudomásul veszi azt, hogy van egy szilárd pont, egy rendíthetetlen hatalom, egy örök állandóság: az Úr, aki soha meg nem változik. Ha dicsősége és hatalma igaz volt a múltban, igaz a jelenben is; ha ezer esztendőkkel ezelőtt kijelentette, hogy “én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs 49,15c) és azt, hogy “nem szunnyad el a te őriződ” (Zsolt121,3), akkor ez szóról-szóra így van ma is!

Nem az a baj tehát, hogy Isten megváltozott, hanem az, hogy ti nem változtatok meg! - mondja a próféta. Ezt jelenti ugyanis alapigénk szabatosabb magyar fordításban. Ti azt panaszoljátok, hogy én megváltoztam, én pedig azt panaszolom, hogy ti nem változtatok meg, sajnos ugyanazok maradtatok. Nekem nem szükséges megváltoznom, de nektek igen! Mert ti atyáitok idejétől fogva eltértetek rendeléseimtől és nem tartottátok meg azokat. Senki ne áltassa magát azzal, hogy neki nincs szüksége erre a bizonyos “megváltozásra”, tehát maradhat olyan, amilyennek született. Mert Ádám és Éva bűnesete óta minden ember a paradicsomon kívül született, azaz az Istentől eltávolodott, elszakadt életformában, állapotban és ezért szükséges, amit Jézus olyan nagyon sürgetett, hogy újonnan szülessen. Az Isten országába szülessen bele a Szentlélek által, mert aki így, Lélektől nem születik meg újra, az semmiképpen nem mehet be az Istennek országába: vagyis annak a számára nincs üdvösség.

Ezért folytatódik így a prófécia: “Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek, azt mondja a Seregeknek Ura.” (7b vers) Figyeljétek csak meg, hogy ölelkezik itt az Ótestamentum az Újtestamentummal: Malakiás szinte átnyújtja a kezét Keresztelő Jánosnak és Jézusnak. Az Ótestamentum egyik utolsó felhívása figyelmeztetés az emberhez: “Térjetek meg” és az Újtestamentum pontosan ezekkel a szavakkal kezdődik: “Térjetek meg!” Keresztelő Jánosnak is, Jézusnak is ez volt a legelső mondanivalója: “Térjetek meg!” És Istennek minden emberhez ez a legelső mondanivalója, üzenete: Térj meg!

Nincs kivétel! Nincsenek olyan született kegyesek, vagy olyan született hívők, akiknek ne volna szükségük a megtérésre, akik megtérés nélkül is betalálnának Krisztus országába, az üdvösségbe. Ha volna kivétel, akkor az Úr pontosan fejezte volna ki magát, és részletezte volna ezt a fontos kérdést, hogy kik térjenek meg, és kiknek nem szükséges megtérniök, mert anélkül is rendben van az ügyük! De mivel ezt nem részletezte így, hanem általánosságban mondta, s mindig újra ismételve mondja: “Térjetek meg”, azt jelenti ez, hogy mindenkinek meg kell térnie! Amikor a nép meghallotta ezt a felhívást, hogy “térjetek meg”, méltatlankodva kérdezte: “Miben térjünk meg?” Szóról szóra így mondja ezt ma is egy csomó lélek. Igen: miben térjek meg? Nem vagyok én olyan nagy bűnös, hagyjanak már békét azzal az örökös megtéréssel. Az ember manapság mást sem hall a templomokban, mint a megtérést! Szinte sportot csinálnak már a megtérésből egyes körök. A mi józan református hitünk nem szereti az ilyen szektáskodást! Ugye, így hangzik kiszélesítve ez a kérdés: “miben térjünk meg”? Lehet, hogy igaz a vád, lehet, hogy valóban sok visszaélés történik a megtéréssel, lehet, hogy sok az úgynevezett megtért ember, aki magáról azt állítja, hogy ő megtért, s inkább elriaszt másokat a megtéréstől, mint vonzana. Lehet, hogy nagyon sok hívő ember élete igen rossz reklám a megtérés mellett: mindez nem ment föl téged attól, hogy neked is meg kell térned!

Miben térjek meg? - kérded talán te is. Tudod kik kérdezik ezt, amit a nép is kérdezett Malakiástól, hogy “miben térjünk meg”? Azok, akik olyan kevéssé ismerik magukat és Isten szentségét, igazságát, törvényét, hogy semmit nem találnak magukban, amit meg kellene bánniuk, és amiből meg kellene térniök. Azok kérdezik ezt, akik tiszták a saját szemükben, akik már egészen érzéketlenné váltak a saját bűneikkel szemben, akik olyan messze szakadtak képzelt jóságukban és erényességükben az Úrtól, hogy már nem is érzik ezt a távolságot, már nem is fáj, mert nem is tudnak róla! Ezért szinte sértésnek veszik, ha valaki ezt mondja nékik: Térjetek meg! A te lelked vajon nem tiltakozik így, mint itt olvastuk: miben térjek meg, miért térjek meg? Tudod, mi a legfőbb bizonyítéka annak, hogy neked is meg kell térned? Az, hogy tiltakozik a lelked ellene!

Mi a megtérés? Irányváltoztatás. Sokszor nem is magának az életemnek a megváltozása, hanem az életem irányának a megváltozása. Nem a cselekedeteimnek a megváltozása, hanem minden cselekedetemnek egy új irányba való beállítása. Egy új kezdet: a Golgotán, Krisztus keresztjénél. Egy új út: amelynek Kegyelem a neve. Egy új cél: az Isten dicsősége. Egy új végállomás: az örök élet. Ez az új életirány, amiről beszéltünk. Kezdődik a keresztnél: bűnbánatos leroskadással, és megtisztulás a megismert Megváltó lábainál, s innen kiindulva halad a kegyelem útján, Isten dicsőségét visszatükrözve az örök élet felé! Ebbe az új életirányba egyszer öntudatos döntéssel és elhatározással bele kell állnia mindenkinek, aki üdvözülni akar. De aki már egyszer beállt ebbe az irányba, annak is minden nap újra és újra be kell irányozódnia mindaddig, amíg megérkezik a végállomásra. Ezért szól a “térjetek meg!” felszólítás kivétel nélkül minden embernek! A megtérés azt jelenti, hogy útban vagyunk a kitűzött cél felé. Nem azt jelenti tehát, hogy most már vétekmentes emberré válik a megtért ember, óh, nem. A jó irányba haladva is ember marad, tele hibával, fogyatkozással, gyengeséggel, bajjal, nyomorúsággal, bukással, bűnnel és bűnhődéssel, de csodálatos módon mindezeken keresztül is a kegyelem útján a végcél felé közeledik! Mert Isten nem változik meg soha, mert Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenné váltunk iránta, mert Ő állja a szavát.

Ezt gondolja most meg mindenki, amikor így szól az Úr: “Térjetek hozzám és én is hozzátok térek!” És ennek a mondatnak ez a másik fele a fontos. A hangsúly a mi megtérésünkkor is azon van, hogy Isten hozzánk tér. Az én megtérésemben az a fontosabb rész, amit Isten tesz és nem az, amit én teszek, vagy elmulasztok. Azért lehetséges nekem egyáltalán az Úrhoz megtérnem, mert Ő megtér hozzám: felém fordul, érdeklődik irántam, keres engem. Ő jön utánam, Ő áll elébem, Ő szeret engem, és mindezt már meg is tette Jézus Krisztusban. Jézus Krisztust úgy lássad és szeressed, mint a hozzád térő Istent, mint a feléd forduló Istent, mint a bűneidért való leszámolásban a te helyedre odaálló és téged helyettesítő Istent. “Térjetek hozzám és én is hozzátok térek, azt mondja a Seregeknek Ura” - nos, hát térj oda egészen, és mind jobban ahhoz az Istenhez, aki hozzád tért, szíved és lelked, egész valód forduljon rá, nyíljon rá, mint a virág a Napra, nyíljon rá a feléd forduló Istenre: Jézus Krisztusra!

Tehát azért hív Isten a felé fordulásra, a megtérésre, mert ajándékot, áldást, bőséget akar adni. Arra vár, hogy megnyithassa fölötted az egek csatornáját, ablakait, ahogyan ebben az Igében mondja, s olyan bőséggel árassza ki az Ő mennyei áldását, hogy te ezentúl semmiben se szűkölködjél, hogy a te életed bővölködő, győzelmes élet: szeretetben, békességben, jóságban, hűségben, szolgálatban gazdag élet legyen, mint ahogyan illik is a gazdag Isten gyermekének! Igen, az Úr erre vár. És hogy mégsem teszi, hogy még mindig nem nyitotta meg az egek csatornáit, annak az az oka, hogy nem vagyok készen az Ő áldásainak az elfogadására.

Rettenetes vád hangzik itt el az Igében: “Ti... csaltatok engem!” (8. vers) Még pontosabb fordításban így mondhatnám: megloptatok engem! Borzasztó még elgondolni is, hogy az ember meglopja az Istent. Ugye, milyen szörnyű egy templom-rablás, vagy az egyház pénzének a meglopása?! Ilyenek jutnak eszünkbe erről. De hát miben lopjuk meg az Istent? - kérdezzük ugyanúgy, mint Malakiás kortársai. “A tizeddel és az áldozni valóval” - válaszolta Isten nekik. Akkor azt jelentette ez, hogy a nép a maga használatába vette azt, ami egyedül Istené kellett volna, hogy legyen. Fölhasználtak olyan értékeket, ruházatokat, állatokat, pénzeket a saját háztartásukban, amiket tized és áldozatképpen Istennek kellett volna szentelniök. Elvették Istentől azt, ami az Istené. És erről van szó ma is: visszavesszük a magunk számára, a magunk használatára azt, ami az Úrnak jár.

Ha egy kicsit is komolyan vesszük ezt az Igét, elrémülve látjuk, hogy tele van a szívünk, a lelkünk, az életünk, a zsebünk ilyen lopott holmival. Gondolj arra az időre, arra a pénzre, amivel tartoztál az Úrnak, de nem adtad meg Neki. Gondolj arra a bizonyságtételre, amit elmulasztottál, arra a szeretetszolgálatra, amit nem teljesítettél. Vagy például gondolj arra, hogy minden dicsőség, minden tisztesség, amit magunknak tartunk meg, vagy Istenen kívül másnak adunk, meglopása Isten dicsőségének és tisztességének. Nem vesszük ezt komolyan mindaddig, amíg számon nem kéretik rajtunk a sok fölgyülemlett adósság. Én már láttam halálos ágyon reszketni embert azért, mert - amint mondotta - nem adta meg Istennek azt, ami az Istené, és ez a sok ellopott holmi most egyszerre rettentően ránehezedett a lelkére!

“Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba... mondja a Seregeknek Ura!” (10. vers) Egy képpel hadd mondjam el, mint jelent ez: Egy afrikai keresztyén gyülekezet összejövetelén történt egyszer, ahol a résztvevők adományaikat kókuszdióban rótták le, hogy amikor erre a célra körülhordozták a kosarat, odaértek vele egy kis fiúcska elé. A fiúcska így szólt a kosarat vivőkhöz: Tartsátok lejjebb! Mikor azok lejjebb tartották, még biztatta őket: még lejjebb! És amikor egészen a földig tették a kosarat, akkor beült a kosárba, így szólván: Én magamat adom Jézusnak!

Ugye, amit a perselybe teszel, arról lemondtál, azt visszavonhatatlanul odaadtad Jézusnak, az egészen az Övé, ezentúl, azt tesz vele az Úr, amit akar! Nos, hát így tedd bele magad az Úr kezébe, ezzel próbáljátok meg az Urat, "ha nem nyitja-e meg az egek csatornáit, s nem áraszt-e rátok áldást bőségesen"? El tudnád-e képzelni, mi történne veled, ha Te így tudnád magad átadni az Úrnak? Elnémulna a világ annak láttán, amit Isten képes cselekedni egy egészen néki szentelt ember élete által! Mert Isten nem tagadja meg önmagát, beváltja ígéretét és megnyitja fölötted az egek csatornáit. Ő nem csap be, nem lop meg, mint mi Őt. Még ha hűtlenkedünk is, Ő hű marad. Mert Ő az Úr, aki nem változik meg soha!

Ámen.

Dátum: 1949. szeptember 11.

Félelmesen időszerű írás ez a Malakiás próféta könyve! Akárcsak manapság, akkor is sóhajtoztak a népek, a kegyesek, a vallásos széplelkek: “Hol van az ítéletnek az Istene?” Vagy jobban megértjük, ha így fogalmazzuk ezt a szemrehányó panaszt: Meddig tűri még ezt az Isten?

Arról van itt szó ebben a részben, hogy a kegyesek, a széplelkek meg vannak botránkozva a világ fölött, a körülöttük lakó pogányoknak és félpogányoknak a szemérmetlen magaviselete fölött. Meg vannak botránkozva a nemek közötti erkölcstelenség fölött, az egész közélet romlottsága, az emberek hűtlensége, megbízhatatlansága, rosszakarata fölött. Óh, mit kell szenvednie a tisztességes embernek az ilyen pogány, istentelen világban! - mondják nagy önsajnálattal. Óh, hogy rothad el és mállik szét az egész élet az emberek - persze: más emberek! - rengeteg gonoszsága miatt! Ezek a sajnálkozók, ezek a zúgolódók nem képesek megérteni, hogy miért nem lép már közbe az Isten a kárt okozókkal szemben?! Hiszen elsősorban Istennek volna érdeke, hogy rend legyen végre! És íme, Isten mintha elnézné a gonoszok üzelmeit. Mintha nem törődne azzal, mennyi ártatlan szenvedés, mennyi igazságtalanság történik a földön, sőt, úgy virul a gazság, mintha minden gonosztevő jó volna az Úr szemében, és Ő gyönyörködne azokban! Mintha egyenesen őket segítené az Úr a jókkal, a kegyesekkel, az ártatlanokkal és igazakkal szemben! Nem teljesen, de majdnem így néz ki a dolog! Tudják ők, hogy nem a gonosztevőket szereti az Úr, de hát éppen azért: akkor miért nem bünteti meg őket? Megérdemelnék pedig! Nagyon itt volna már az ideje! Hol van hát, hol marad hát az ítéletnek Istene? - mondják. Érzitek? Ezek a kegyesek, ezek a széplelkek mintha mind erősebben és mind konokabbul kiáltanának büntetésért és bosszúért az Istenhez, a gonosz és megromlott világra e szavakkal: “Hol van az ítéletnek Istene?”

Ugye, mintha csak ma élne a próféta, mintha ma hallaná az emberek fájó sóhajtását! És ezzel az elkeseredett hangulattal szemben ezt kiáltja a próféta: “Elfárasztottátok az Urat beszédeitekkel”! (17a vers) Talán az emberek szívesen hallgatják egymás panaszát a romlott világról, Isten azonban nem! Őt fárasztja az ilyen beszéd! Őt, aki azt mondja: “Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!” (Zsolt 121,4), fárasztja ez a fölösleges beszéd! Olyan a számára, mint valami unalmas ásítás! Valljuk meg őszintén: nem is ér többet, mint egy unalmas ásítás! Isten nem ezt a szerepet szánta az Ő gyermekeinek, hogy a világ fölött siránkozzanak és panaszkodjanak, hogy jaj, de megromlott a világ! Istennek semmi öröme nincs az olyan imádságokban, amelyek az Ő ítéletének pusztító erejét akarják leimádkozni Tőle a gonosz világra. Emlékezzünk csak rá, hogy megdorgálta Jézus azt a két tanítványt, akik mikor egy samáriai faluba nem fogadták be őket, tüzet kértek volna: “Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minéműlélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk 9,54-56) Ilyen dacos és elkeseredett, úgynevezett kereszteshadjárat-hangulatban élnek a kegyesek a gonosz világgal szemben, Isten számára azonban ez a beszéd, fárasztó!

És milyen türelmes az Úr: lám, még az ilyen okvetetlenkedő kérdésre is, hogy “Hol van az ítéletnek Istene?”, hajlandó válaszolni. “Ímé elküldöm... és mindjárt eljön,... a kit ti kivántok... ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura!” (Mal 3,1) Ne féljenek semmit a kegyesek, nem késik el az ígéretével, és annak valóra váltásával az Úr! Ha Ő ezt mondta, megígérte, hogy eljön: akkor ne aggódjon senki amiatt, hogy hátha mégse jön el! És miközben a kishitű, türelmetlenkedők azt kérdik: “Hol van az ítéletnek Istene?”, már ott is van, már ott áll az ajtó előtt, keze már a kilincsen, készen minden pillanatban, hogy bejöjjön. Figyeld csak meg ezeket a szavakat, amik itt, az Ótestamentum végén, annak utolsó oldalán állnak: “Ímé, elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az útat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura.” És most figyeld meg azokat a szavakat, amellyel az Újtestamentum kezdődik: “A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangyéliomának kezdete, A mint meg van írva a prófétáknál: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti a te útadat előtted; Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit: Előáll vala János, keresztelvén a pusztában és prédikálván a megtérésnek keresztségét a bűnöknek bocsánatára. És kiméne hozzá Júdeának egész tartománya és a Jeruzsálembeliek is, és megkeresztelkedének mindnyájan ő általa a Jordán vizében, bűneikről vallást tévén. János pedig teveszőrruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala. És prédikála, mondván: Utánam jő, a ki erősebb nálam, a kinek nem vagyok méltó, hogy lehajolván, sarujának szíjját megoldjam.” (Mk 1,1-7) Ímé, az Ótestamentum vége egy nagy ígéret, az Újtestamentum kezdete ennek az ígéretnek a beteljesedése. És szinte megdöbbentő az a szó szerinti egyezés, ami az ígéret és beteljesedés között van. Isten annyira halálosan komolyan veszi az Ő ígéretét, hogy szóról-szóra be is teljesítette azokat!

Egyszer összeállítottam az Ótestamentumból 24 olyan Krisztusra vonatkozó jövendölést, amelyek nagycsütörtök estéjétől kezdve nagypéntek estéjéig, tehát 24 óra alatt szóról-szóra beteljesedtek. Ennyire biztosan lehet számítani arra, amit Isten megígért! Az Újtestamentumon is végigzeng egy nagy ígéret, az, hogy visszajön Krisztus, mégpedig ítéletre jön vissza! Beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe, és elébe gyűjtetnek mind a népek - mert nekünk mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! Semmi sem olyan bizonyos, mint az, hogy ez az ígéret is szóról-szóra teljesedik be majd, éspedig hamarosan, hirtelen és váratlanul válik ez is valóra, mint Krisztus első eljövetele! “Hol van az ítéletnek Istene?” - kérded megfáradva, csüggedve, szenvedve, türelmetlenkedve! Nos, hát fogadd el, elégedj meg azzal, amit a próféta mond: “Mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura.” És ez azt jelenti, hogy már útban van, minden pillanatban betoppanhat az ítéletnek Istene, és akkor majd elkezdődik az Isten ítélete!

De ne csak az utolsó ítéletre gondoljunk itt! Isten szakadatlanul ítéli ezt a világot. Ez a világ Isten állandó ítélete alatt áll, és ilyen folyamatos ítélet alatt haladnak az események az utolsó ítélet felé! Isten a gonoszt nemcsak az utolsó ítéletben, hanem még itt a földön megítéli és a saját dicsőségét itt is felragyogtatja! Csak az Ő időszámítása más, mint a mienk. Ha nem a következő öt percen belül tesz meg valamit, még nem jelenti azt, hogy soha nem fogja megtenni. Isten ritkán nyúl bele akkor a dolgokba, amikor a mi véleményünk szerint volna szükséges a beavatkozás. Ő annyira szabad a cselekedetében, hogy semmiféle időt nem enged magának előírni. A határidőt mindig Ő szabja meg! Ő tud várni, és akkor is kivárja az időt, ha az Ő gyermekei már türelmetlenek!

Voltaire, a 18. századbeli nagy francia gúnyoló azt mondta egyszer: “A Názáreti Jézusnak 12 emberre volt szüksége, hogy a keresztyénséget elterjessze a földön, én egyedül fogom kiirtani a földről!” És milyen különös ítélete az Úrnak, hogy Párizsban ennek a Voltaire-nek a házában, ma a Brit- és Külföldi Bibliatársulat lerakata van. A ház tele van Bibliákkal, régi lakóját pedig már régen elfeledte még a világ is! Nietzsche, a híres istentagadó filozófus egyszer így kiáltott fel: “Isten halott, Isten halott, érzitek, hogyan rothad?” És ez a Nietzsche a bolondok házában fejezte be az életét: Nietzsche halott, Isten pedig él! “Hol van az ítéletnek Istene?” Hát nem látod? Nyisd ki a szemed és lásd meg, hogy még soha nem maradt el ebből a világból Isten ítélete, s ezután sem fog elmaradni. Igaz a prófécia, hogy “mindjárt eljő... ímé eljön, azt mondja a Seregeknek Ura”, csak várd ki!

Tehát: eljön, ez egyszer bizonyos, “De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja!” - folytatja a próféta. (2. vers) “És megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt”. (3. vers) Tehát: a Lévi fiai is alákerülnek, belekerülnek a tisztogató, fájdalmas, nagy ítéletbe! Isten ítélete ugyanis - melyet az elcsüggedt kegyesek óhajtanak - úgy jön el, hogy nemcsak a hitetlen világot, hanem őket, magukat a kegyeseket is éri! A hívőknek nagyon meg kell ám gondolni, amikor Isten ítéletét fölöttébb kívánják, hogy ez az ítélet elkövetkezik a világra, de nem fogja megkímélni a hívőket sem! Nem ül az Isten gyülekezete a szárazon, amíg tart a vihar, és nem szemléli páholyból, vagy valami lesőlyukon, hogy miképpen bünteti Isten az istenteleneket, mert minden ítélet a kiválasztottakat is éri! Amikor éheznek az istentelenek, éheznek a hívők is. Ha fáznak az istentelenek, reszketnek a hívők is. Isten az Ő ítéletének záporát nemcsak a világ gonosz helyeire hullatja, hanem a kegyesek házára és templomaira is.

Amikor az Isten a történelem folyamán meg-megítéli e világ felgyülemlett gonoszságát, akkor a hívőknek mindig a legutoljára van alkalmuk tapsolni. Mindenkire nézve igaz az, ami meg van írva, hogy “Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.” (Zsid 10,31) Amikor az Ő hatalmas keze ránehezedik erre a földre, bizony meggörbednek alatta mind az igazak, mind a hamisak! Ám várja valaki türelmetlenül Isten ítéletét, de tudja meg azt, hogy “kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja!” (2. vers) Isten ítélete éget és mar, tehát fáj, nagyon megszaporodik a jaj-szó a földön! “Hol van az ítéletnek Istene?” - ne kívánd meglátni, mert mindenképpen rettenetes az Isten ítélete!

Sőt, a próféta még tovább megy egy lépéssel és visszafordítja az ítéletvárást a kegyesekre. Mintha azt mondaná: Te, aki a gonosz világ megítélését sürgeted, vigyázz, mert az ítélet elsősorban temiattad jön! Eljön az ítéletnek Istene, és leül mint ötvös vagy ezüsttisztogató és megtisztítja nem a hitetlen világot - amely pedig a kegyesek szerint annyira megérett már a tisztogatásra, hanem: a Lévi fiait! Tehát éppen a kegyeseket, akik sürgették az ítéletet, és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt! És most a próféta ugyanazokat a bűnöket, amelyeket a kegyesek előbb a hitetlen világról mondottak, most tükör gyanánt elébük állítja, mint saját vétkeiket. Nézzétek csak meg a világ gonoszságában magatokat: hitetlen ez a világ? Hát ti, az úgynevezett hívők? Parázna ez a világ? Hát ti, az úgynevezett szentek? Gyűlölködő és bosszúálló ez a világ? Hát ti, az isteni megbocsátás titkának ismerői? Igazságtalan ez a világ? Kegyetlen ez a világ? Hát ti, a kegyesek? Ha valaki úgy látja, hogy itt tisztogatásra van szükség, az ítélet tüze kell ide, akkor éppen a Lévi fiainál, a kegyeseknél, a panaszkodóknál, nálatok szükséges ez! Hol van az Isten ítélete ebben a világban? - kérded türelmetlenül, mert szenvedsz e világ gonoszsága miatt. Nos, lásd meg hát: rajtad van, téged ítél meg az Úr, téged, aki kérded, hogy meddig tűri még az Úr a világ gonoszságát!

Mi más lehet ennek az ítéletnek az értelme, mint az, hogy te a tűzben megolvasztassál, azután megmosva és megtisztulva kerüljél ki belőle! Ez a megtisztulás akkor fog megtörténni, ha te, a Krisztus tanítványa, megcsendesedsz és beismered, hogy nem a világ szorul elsősorban megtisztulásra, hanem éppen téged, meg engem, az egyházat, Lévi fiait kell megtisztítani! Ha többé már nem dacosan, hanem azzal az alázattal és bűnbánattal kérded: “Hol van az ítéletnek Istene?” - akkor megláthatod ott, a golgotai kereszten, ahol a nagy ítélet már megtörtént, ahol a nagy olvasztás és tisztítás, a nagy megmosatás Krisztus vére által végbemegy. Ott van az Isten, Aki önmagára veszi az ítéletet, a te elítéltetésedet! Azon az egyetlen helyen, a Golgotán, a megfeszített Jézus Krisztus személyében nem ítélet Istene többé az Isten, hanem a te számodra is a végtelen és feltétlen kegyelem Istene!

Ámen

Dátum: 1949. július 31.

Csodálatos dolog az, hogy a vallás és az erkölcs milyen szoros ok és okozati kapcsolatban vannak egymással! Amilyen valakinek a dogmatikája, olyan az etikája. Amilyen a vallása, olyan az erkölcse. Amilyen a hite, olyan az élete. Amilyen az Istennel való kapcsolata, olyan az emberekhez való viszonya is. Természetes, hogy megromlik és összezavarodik minden földi viszonyulás az emberek között, ahol megromlott és összezavarodott az emberek viszonyulása az Istenhez. Ennek a példáját látjuk most ebben a részben. Arról panaszkodik a próféta, hogy ki-ki megcsalja az ő felebarátját, megrontván az atyák szövetségét. De lehet-e egyáltalán másvalamit várni ettől a néptől? Nem természetes-e az, hogy így van? Hiszen nem lehet azt várni, hogy egy népnek a fiai, akik hűtlenné váltak az Istenhez, hűségesek legyenek egymáshoz! Az előbbi részben éppen azért korholta Malakiás próféta a népet, hogy visszaél Isten hűségével, megszentségteleníti a Vele való szövetséget, ma egy hete pedig éppen a hűtlenné lett papok ellen szólt a prófécia. Nos: az Isten iránti hűség megszegésével egyszerre megnyílik, kitárul a kapu mindenféle hűtlenség, tisztátalanság és becstelenség előtt. Egyszerre védtelenné, kiszolgáltatottá válik a szív a gonosz minden ostromló, kísértő hatalmassága előtt.

A veszedelem rögtön a nép életének az alapját, a házasságot támadja meg. A házassági életben keletkezett bajok ellen prófétál itt Malakiás. Kétféle bűnnel vádolja őket: azzal, hogy idegen istenek lányát vették maguknak feleségül, és azzal, hogy a saját népük asszonyaival megszegték a házassági szövetséget. Tehát az a vád ellenük, hogy összeházasodtak idegen népek leányaival, és saját feleségeiket elbocsátották. Mindkettővel az Úr szövetségét fertőztették meg, és az atyák szövetségét rontották meg.

1) Istennek az Izraellel kötött szövetségében az egyik fő fontosságú tétel volt az idegen népek leányaival való összeházasodás tilalma. Isten népének nem volt szabad összeházasodni, keveredni sem házassági, sem egyéb más szövetségben a többi néppel, mert az ilyen közeledés vagy összekeveredés mindig a pogány vallással való összekeveredést is jelentette. Isten választott népének szent népnek kellett lenni. “Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (3Móz 11,44b) - hallatszott a nagy ótestamentumi jelszó, és így az Istennek való teljes odaszentelésből következett a távolmaradás és az elszakadás mindazoktól, akik nem az egy igaz Urat tisztelik és imádják. Isten népének másnak kell lennie, mint bármely népnek ezen a világon. Neki különös hivatása van: az Úr nevének hordozója, és dicsőségének munkálója ezen a földön a népek között, nem keveredhetik tehát össze idegen isteneket szolgáló népekkel. Isten az Ő népével kötött szövetségének a szentségét őrizte ezzel a tilalommal. És ennek a szövetségnek a lebecsülését, szentségének a megfertőztetését jelentette az, hogy Júda fiai idegen asszonyokat vettek feleségül. Mégpedig nemcsak idegen népek leányait, hanem "idegen istenek leányait" vették el, olyan lányokat, akik bálványistenek imádatában és szolgálatában nevelődtek.

Ha szent volt az Ótestamentum népe, ezerszeresen szent az Újszövetség népe, mert a legszentebb valami: a Szentháromság Isten második személyének szent vére pecsételi el őt Isten örök tulajdonául. Aki Krisztus vére által polgárjogot kapott a mennyben, az idegen és jövevény most már itt a földön, aki tudja, hogy nincs itt maradandó városa, hanem a jövendőt keresi! Aki Krisztus vére által került új szövetségbe az Istennel, annak az élete “el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,3b), és annak élete súlypontja áthelyeződött a látható világból ama láthatatlan világba, a földiekről az örökkévalókra. Ennek a szövetségnek a szentségét fertőzteti meg az, aki élete súlypontját visszahelyezi újra e világba, idegen istenek dolgaival, ügyeivel, gondjaival, terveivel, fiaival és leányaival barátkozik, vagy vállal közösséget. Hívő ember ne "házasodjon össze" senkivel vagy semmivel, aki vagy ami nem az egy igaz Istennek szentelt, aki vagy ami bármilyen idegen istennek szolgál!

Isten új szövetséget kötött veled az Ő vére által. Ennek a szövetségnek a szentségét az Újtestamentum szinte még keményebb szavakkal védi, mint az Ótestamentum. Pál apostol írja a korinthusi gyülekezetnek: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,” (2Kor 6,14-17) János apostol is hasonló véleményen van: “Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból”. (1Jn 2,15-16) Tehát, aki Istent igazán szereti, vagyis a Krisztusért és Krisztus által szereti: az nem is vágyódik a világ dolgaira, a test kívánságára, a szemek kívánságára, az élet kérkedésére és általában semmi olyanra, ami nem az Urától való. Annak a szíve tele van Jézussal, annak nem hiányzik a világ semmiféle gyönyörűsége.

Az a baj, hogy nem mindenki, akinek a szíve már megnyílt az Úr előtt, telítődik meg Vele egészen. Marad hely még Krisztus mellett a világ számára is. Megosztja a szívét: szereti Krisztust, de nem tudja megtagadni a világot. Ragaszkodik Jézushoz, de nem tud elszakadni a világtól. Éppen pár nappal ezelőtt találkoztam egy ilyen asszonnyal, aki élő hitre jutott ugyan, de mégsem szabadult föl egészen a világ vágyai és kívánságai alól. Férje, aki hívő ember, így jellemezte felesége hitállapotát: hasonlít egy olyan kutyához, amelynek a láncát eloldották már, de nem a nyakánál, hanem a lánc másik végénél. Így azután megszabadult ugyan a karótól, amelyhez ki volt kötve, de magával hurcolja a láncot, a nehéz koloncot, amivel ki volt kötve. Nem engedte magához a gazdáját olyan közel, hogy a nyakáról oldhatta volna le a köteléket.

Hát igen: sok hívő hurcolja még magával a szabad mozgásban akadályozó koloncot, azt a köteléket, amivel a Sátán hozzákötözte ehhez a világhoz. Pedig ettől a lánctól is megszabadítana az Úr, ha engednéd! “Nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Hűtlenség és utálatosság ez az Isten szemében, aminek az a következménye, hogy: “Elveszt az Úr mindenkit, a ki ezt cselekszi, ...még ha áldozatot visz is a Seregek Urának.” (12. vers) Vagyis: még ha akárhogy kedveskedik és kegyeskedik is az Úr előtt, nem tűri az Úr a felemás igát!

Mit csináljon hát a keresztyén ember, aki végül mégiscsak kénytelen e világban élni, míg testben jár e földön? Egy kínai keresztyén prédikátor így magyarázta ezt egyszer: A hajónak benne kell lennie a vízben, de a víznek nem szabad benyomulnia a hajóba. A keresztyén ember is benne él a világban, nem futhat ki belőle, csak a világ ne éljen benne, az ő lelkében. Ha a víz megtölti a hajót: elsüllyed. Ha a világ megtölti a lelket, elvész a lélek. A hajóban lévőnek szakadatlanul őrködnie kell, hogy a víz a repedéseken és hasadékokon át be ne szivárogjon a hajóba. Ha mégis benyomul valahol, rögtön ki kell merni, vagy ki kell pumpálni. Így kell a hívő embernek is a világ hullámait éber imádsággal és a hit naponként megújuló imaharcával mindig újra kimerni a lelkéből. De közben benne kell hogy maradjon a világban, és ott kell neki mozognia és előbbre haladnia a túlsó part felé!

2) A próféta másik vádja az volt népe ellen, hogy a férfiak nem jól bántak feleségeikkel, saját népük asszonyaival. Megszegték a házassági szövetséget, az idegen istenek leányai miatt elváltak saját feleségeiktől, elbocsátották a törvényes asszonyt a háztól. “Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt, a kit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged!” - mondja a próféta a súlyos szavakat (14. vers). Gyalázatos dolog az, amikor a házastárs a másik házastársat megcsalja, de még ebben a gyalázatban is a leggyalázatosabb az, amikor valaki - mint a próféta mondja - ifjúsága feleségét csalja meg. Vagyis azt, aki míg fiatal volt: jó volt; míg szép volt: kellett, de amint megöregszik: mehet, hagyjon helyet egy másiknak, aki fiatalabb és szebb, olyan, mint ő volt valamikor! Gyalázatos dolog úgy tekinteni férfinak az asszonyra és viszont, mint a testi vágyak kiszolgálásának az eszközére, és újjal cserélni ki a régi eszközt, ha ráunt, mint gyermek a játékra. Elhagyni azt - akár csak gondolatban is! -, akivel az ifjúság legszebb éveinek emléke fűz össze, valakiért, aki fiatalabb, mint a vele együtt öregedő házastársa. Gyalázatos dolog másvalakinek adni - akár csak gondolatban is! - azt a testi és lelki szeretetet, vágyat, amihez kizárólag csak a házastársnak van joga, és amivel egy férfi vagy asszony kizárólag csak a házastársának tartozik. Ez történt Malakiás korában, és sok megcsalt asszony, elrejtőzve az emberek tekintete elől, csak az Úrnak panaszolva el fájdalmát, csendes imádságban, betöltvén az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel. (v.ö. 13. vers) Óh, mennyi rejtett sóhajtás, könnyes imádság és keserű panasz száll ma is megcsalt szívek mélyéről Isten trónusa felé! Jaj annak közülünk, akinek a házastársa így tölti be “az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel”!

“Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt” - mondja a próféta. (14b vers) Jó, ha a hitvestársak életük folyamán többször is megemlékeznek arról, hogy házasságkötésüknek nem csak földi tanúja volt, hanem az Úr maga volt a tanú - a bizonyság -, amikor a férfi esküvel fogadta: hűséges gondviselője leszek, és a nő: hűséges segítőtársa leszek!

Pár nappal ezelőtt a villamoson szemben ült velem egy ezerráncú öregasszony, kis virágcsokrot szorongatott a kezében. Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy 80 éves. Megkérdezte tőlem, hány óra van, mert - folytatta - megígértem öreg páromnak, a drágának, hogy fél hétre otthon leszek. A csokrot is 85 éves öreg párjának, "a drágának" vitte. Elnéztem ezt a fogatlan öregasszonyt: olyan szép volt! Megszépítette az üde, tiszta szeretet, amivel drága öreg párjára gondolt. Ilyen tisztán és üdén marad meg a házastársi boldogság ott, ahol a házastársak komolyan veszik, hogy az Úr tesz bizonyságot közöttük, hogy a házasságuk mindenestől fogva az Úr elé tartozó ügy, sőt: az Úr ügye! Megsértése egyenlő az Úr szentségének a megfertőztetésével!

“Gyűlölöm az elbocsátást” - vagyis a válást -, ezt mondja az Úr. “Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok!” (16. vers) Igen, mert minden válás, minden házassági hűtlenség, csalárdkodás a lélekben kezdődik. A szívben keletkezik: tisztátalan kívánsággal, bűnös tekintettel, vágyakkal és álmokkal, ártatlan gondolatbeli flörtökkel... Így kezdődik - ezekre vigyázzatok, itt legyetek résen, őrizzétek meg lelketeket!

“Gyűlölöm az elbocsátást” - tehát mindazt, ahonnét kezdve az elbocsátás kezdődik: a tisztátalanság minden apró és ártatlannak látszó formáját! Mindezt gyűlöli az Úr! Lehet, hogy a világ szereti, de az Úr gyűlöli. Lehet, hogy a modern embernek tetszik a próbaházasság, a pajtás-házasság, a flört, a könnyű válás, vagy a házastárs megcsalása. Lehet, hogy ez mind szokásos, természetes, sőt divatos a világban, de mindig gyűlöletes marad az Úr előtt! Ha a világ napirendre tud is térni egy kis házasságtörés fölött: az Úr sohasem tér napirendre fölötte! Óh, mennyire igaz, hogy aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz!

Lám: az Isten iránti hűtlenség hogyan nyit kaput mindenféle hűtlenség és tisztátalanság előtt! Mi hát a megoldás? Itt is, most is csak az, ami mindig: Jézus Krisztus! Az Ő hűsége, az Ő szentsége, az Ő tisztasága, az Ő győzelme, ami hit által mind a tiéd is lehet. Az Ő szeretete, amellyel téged a világból kiszeret, az Ő vére, amely megtisztít téged minden bűntől, hűtlenségtől és tisztátalanságtól. Az Ő feltámadása, amelynek ereje által újrakezdhetsz mindent, most már tisztaságban és hűségben, az örökkévaló Isten dicsőségére!

Ámen

Dátum: 1949. július 24.

Ennek a bibliai résznek a helyes megértéséhez tudnunk kell valamit az ótestamentumi papság szerepéről és helyzetéről. Mózes óta a papi tisztség egy család tagjai között öröklődött tovább: a törvény a papi tisztet a Lévi nemzetségéből származó testvérekre, Áronra és annak fiaira ruházza rá. Így lesznek Lévi utódai, az egész Lévi nemzetség Isten papjává, akikkel Isten külön szövetséget kötött, hogy legyenek az Ő nagy nevének és dicsőségének hordozói és munkálói a nép között. Bibliaolvasók talán emlékeznek rá, hogy amikor megérkezett a zsidó nép az Ígéret földjére, és atyáik örökségét felosztották a tizenkét törzs között: Lévi utódai nem kaptak földet, mondván, hogy az Úr és az Ő szolgálata legyen az ő örökségük.

Az ótestamentumi papi szolgálat kettős volt: egyik a szent helyen és az oltár körül való szolgálat, főképpen az engesztelés és az Istennél való közbenjárás szolgálata az áldozatok bemutatása által, másrészt a tanítói vagy törvény-magyarázói hivatás. Ezért mondja Malakiás: “Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,7) Később a papság nagyon lecsúszott hivatásának a magaslatáról és rettenetesen visszaélt hatalmával a saját hasznára és dicsőségére. Ezért prófétál Malakiás olyan sokat a hűtlen papok ellen. Az első részben, amit ma egy hete hallottunk, azzal vádolja őket, hogy megszentségtelenítették az Úr oltárát, mert elfogadták az olyan hibás állatokat is, amit pedig nem lett volna szabad elfogadni nekik. Most pedig az a vád ellenük, hogy nem jól magyarázták és tanították az Úr törvényét a népnek.

Istennek Lévivel való szövetsége szerint az lett volna a papok feladata, amit a 6. vers így fejez ki: “Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből.” “De ti elhajlottatok ez útról,” - veti szemükre Malakiás kortársainak -, “sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi szövetségét, azt mondja a Seregeknek Ura.” (8. vers) “Személyválogatók voltatok a törvénnyel.” (9b vers) “Ha meg nem hallgatjátok és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok reátok” (2. vers). “Szemetet szórok orczáitokba, a ti ünneplésteknek szemetjét, és ahhoz hordanak ki titeket.” (Mal 2,3), mint szemetet a szemétre.

A rettentő ítélet beteljesedett. Az ótestamentumi papság az újtestamentum idején már egészen lealjasodott. A papok lesznek Jézus legádázabb ellenségei. A csőcselék mögött, mely nagypénteken "feszítsd meg"-et kiált, a főpapok állanak. És végül azok a papok, akik szájában az “igazság törvénye” kellene, hogy legyen, hamis vádakkal ítélik el az egyetlen Igazat. Akiknek sokakat kellene a bűnből megtéríteni, keresztre feszítették Azt, Akinek nevére térdre borulnak a bűnösök. Így értjük meg, milyen roppant jelentősége van annak Krisztus megfeszítése történetében, hogy Jézus halála pillanatában a jeruzsálemi “templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasada.” (Mt 27,51) Isten szakította szét: onnan felülről. Az az értelme ennek, hogy ezzel vége a Lévivel kötött szövetségnek. Most már nincs többé lévitára szükség. Krisztus megfeszítése a végérvényes és visszavonhatatlan befejezése minden lévita papi rendnek. De Krisztus éppen a megfeszítése által lépett az ótestamentumi papság helyébe. A megsemmisített lévita papsággal szemben Krisztust nevezi a Biblia örök főpapnak. Az Újtestamentum népének egyetlen főpapja volt: Jézus Krisztus. Ekképpen lesz titokzatos módon Krisztusra vonatkozó jövendöléssé ez, amit Malakiás próféta a papi tisztről így mond: “Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő." (6-7. vers)

De hát mi közünk van akkor nekünk ehhez az egész próféciához, egy olyan bibliai részhez, amely egy már régen feloszlott papi rend bűnei ellen mond olyan ítéletet, ami már be is teljesedett rajta? - Éppen az, hogy Krisztus a mi főpapunk és mi, mint az Ő testének tagjai, az Ő főpapi felkenetésének is részesei vagyunk. Az Újtestamentumban minden hívő embernek megvan ugyanaz a kiváltsága és kötelessége, ami az Ótestamentumban csak a Lévi törzsének volt meg: Krisztusban és Krisztus által a papi tisztség egyetemessé és általánossá vált a gyülekezetben. Minden hívő egyháztag: orvos, tanító, gyári munkás, családapa, kereskedő, vagy lelkipásztor a maga helyén, a világban elfoglalt helyén pap, azaz Krisztus nevének hordozója és dicsőségének munkálója a többi ember között. Tehát: mint ahogyan a lelkipásztornak a gyülekezetben, úgy minden egyes hívő gyülekezeti tagnak is a maga helyén, a maga környezetében az a hivatása, hogy pap legyen! Nemcsak én vagyok pap. Ezzel a Krisztusban kiszélesedett és egyetemessé tett jelentésben vonatkozik tehát Malakiásnak a papok elleni próféciája ránk is, mindnyájunkra, akik a Krisztus nevéről keresztyéneknek neveztetünk. Mit jelent hát a gyakorlatban ez a papság?

Így mondja az Ige: mindenekelőtt “a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,7c) Minden hívő ember Jézus Krisztusnak a követe, megbízottja, képviselője, küldötte, aki azért van ott, ahol van, hogy ott Krisztus királyságának minden ügyét teljes felelősséggel képviselje. Mi, akik itt vagyunk: megannyi követei vagyunk Krisztusnak, akik itt a templomban, vagy otthon csendes óráinkban kapjuk az utasítást, a parancsot, a megbízatást a Királytól. Mi lenne, ha egyszer ráébrednénk erre a tisztünkre? Mi lenne, ha most ilyen követi minőségben mennénk vissza a családba, vagy holnap a munkába? Ha mernénk nyíltan vállalni azt, hogy követek vagyunk? Mit is jelent követnek lenni? Mindig, mindent aszerint cselekedni, mondani, véleményt nyilvánítani vagy hallgatni, ahogy arról adott esetben az ember a küldőjétől a megbízást vette. “A Seregek Urának követe ő!” Bele tudod képzelni magadat ekkora nagy megtiszteltetésbe? Pedig így van! Jézus is bizonyságot tesz róla főpapi imájában, amikor így szól az Atyához: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra!” (Jn 17,18) Tehát Jézus küldött erre a világra! Ebbe a legjobb esetben közömbös, de inkább ellenséges világba, hogy ott légy az Ő diplomatája.

Ezt a követi tisztséget így részletezi tovább az Ige: “a papnak ajkai őrzik a tudományt és az ő szájából törvényt várnak!” (7. vers) Óh, de jó volna, ha el is hinnénk, hogy ez a feladata az újtestamentumi papoknak, a hívők gyülekezetének és nem más! Egy svájci lapban olvastam, hogy mostanában Németországban egy közvélemény kutató körkérdés-sorozatban ilyen kérdés is szerepelt: “Miben látja ön ma az egyház feladatát?” A válaszoknak majdnem egyharmad része így szólt: “A nyomor enyhítésében.” Majdnem egyharmaduk így válaszolt: “Egy igazságos és lehetőleg hamar kötendő béke érdekében közreműködni.” A többi felelet a gyermekek tisztességes emberré nevelésében látja az egyház feladatát. Csak egyetlen valaki volt, aki azt írta a kérdésre feleletképpen: “Tisztán hirdetni az evangéliumot!” Vajon hányan érzik most őszintén, igazán, hogy ennek az utolsó feleletnek van igaza? “A papnak ajkai őrzik a tudományt” - ez azt jelenti, hogy rád, mint gyülekezeti tagra bízta Jézus az Ő evangéliumát. Azt az evangéliumot, amelyről azt mondja Pál apostol, hogy “Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére”. (Róm 1,16b) Tehát nem egy igazságosabb társadalmi rend kialakítására, nem a világbéke megteremtésére, nem a nyugalmasabb közállapotok kialakítására, hanem “minden hívőnek idvességére”. Olyan tudomány van rád bízva, amitől emberi lelkek örök élete, vagy örök halála függ. Minden hívő ember tud valamit, ami a másik embernek az üdvösséget jelenti, ezért a papnak nemcsak a fejében van a tudomány, hanem a szívében, a száján, készen arra, hogy beszéljen róla, elmondja. A pap az Isten szája a nép előtt. Sok ember van a világon, aki sok komoly, mély bölcsességet tud mondani, de olyat, amiből élet fakad, mégpedig örök élet: olyat csak a Seregek Ura tud mondani és mond is az Ő papjai által, követei által. Érzed-e, mekkora kiváltság és milyen megrendítő felelősség az újtestamentumi szövetség papjának lenni? Pedig ez vagy ám te is, velem együtt!

Még egy egészen gyakorlati ténykedést ír le Igénk a papi tisztről: “sokakat megtérít a bűnből”. Valamelyik angol újságban olvastam múltkor a következő szép mondást: “Ha sikerült már valaha akár csak egyetlenegy sötétben bolyongó léleknek világosságot gyújtanod; egy szomorkodónak az élet napos oldalát megmutatnod; egy másik előtt a magasabb és nemesebb világnézetet feltárnod; egy felebarátodat emberebb emberré segítened; egy roskadozónak a terhein könnyítened: akkor már nem éltél hiába!” Pedig, mindez a sok szép dolog csak arra irányul, hogy könnyebb legyen a földi élet, ami így is, úgy is elmúlik egyszer. De ha még arra is azt mondja a világi bölcsesség, hogy nem élt hiába, akinek sikerült ezt a földi életet más számára akár csak egy dekával is könnyebbé tenni: hát akkor mennyire nem hiába élt az, akinek sikerült akár csak egyetlen lelket is az örökkévalóság számára megnyerni, az örök üdvösség fejedelméhez, Krisztushoz vezetni, vagy ahogyan Igénk fejezi ki: a bűnből megtéríteni! Sőt, csak az nem élt hiába, aki ilyen lélekmentő munkát eredménnyel végzett, akit odaát a mennyben üdvözült lelkek áldanak, mint olyat, aki mutatta nekik az utat és vezette őket az üdvösség felé. Az egyháznak is, az egyes embernek is ez az egyetlen nem hiábavaló munkája. Minden más, ami szépet, jót, áldásosat ezen kívül végeztél: elmúlik, megég, semmivé lesz. De a lelkek, akiket vezettél, együtt lesznek veled a mennyországban is. A pap legáldottabb szolgálata a világban, hogy “sokakat megtérít a bűnből”. Vajon milyen sokan dicsérik az Istent papi tisztednek ilyen gyümölcseképpen?

Csak három vonását emeltük ki ennek a papi tisztnek, ami a Krisztusban való hit által minden hívőre érvényes: azt, hogy követ, hogy őrzi ajka a tudományt, és hogy sokakat megtérít a bűnből. De ha ez érvényes ránk, mennyivel inkább érvényes akkor, ahogyan folytatódik az Ige: “De ti elhajlottatok ez útról, sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi szövetségét, azt mondja a Seregeknek Ura. Azért én is szidalmasakká tettelek titeket és útálatosakká az egész nép előtt, a miatt, hogy meg nem őriztétek az én útamat, hanem személyválogatók voltatok a törvénnyel.” (8-9. vers) És most talán már érezzük, mennyire nekünk szól ez a régi prófécia, akármennyire megszűnt is a lévitai papság: “Most azért néktek szól ez a parancsolat, ti papok! Ha meg nem hallgatjátok, és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok reátok, és elátkozom a ti áldásotokat; bizony elátkozom azt, ha nem veszitek szívetekre! Ímé, én megrontom a ti vetni való magotokat, és szemetet szórok orczáitokba, a ti ünneplésteknek szemetjét, és ahhoz hordanak ki titeket.” (1-3. vers)

De hát van-e egyetlen valaki közöttünk, aki ezt a papi tisztet be tudná tölteni, akire azt lehetne mondani, hogy ő valóban az Isten dicsőségének a papja? Nincsen! Akkor viszont mi ebben az evangélium, mi ebben az örömhír, aminek a meghallására most itt összesereglettünk? Az, hogy a papi tisztet is tökéletesen betöltötte az Úr Jézus. Egyedül Őreá érvényes maradék nélkül, amit az Ige a papra így állapít meg: “Szövetségem volt vele életre és békességre, és félelmül adtam azt néki és félt engemet, és megalázta magát az én nevem előtt. Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,5-7)

És tudod-e, miért hívnak téged keresztyénnek? A Heidelbergi Káté szerint azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az Ő felkenetésének részese vagy! (ld. 32. K-F) Annyiban vagy Krisztus követe, küldötte, amennyiben el tudod fogadni, hogy Krisztus éretted is küldetett. Akkor őrzik ajkaid a tudományt, ha te magad is mindig újra, az Ő szájából várod a törvényt. Akkor fogsz majd sokakat megtéríteni a bűnből, ha téged magad is megtérített már és még mindig újabb bűnökből térít meg az Úr. Így leszel az Ő felkenetésének részese, a hívők egyetemes papi tisztének hordozója, akkor és azáltal, hogy Ő maga gyakorolja rajtad saját papi szolgálatát.

Valaki egyszer megkérdezte Assisi Ferenctől: hogyan jutott el az Isten megismerésének és az Ő országában való termékenységnek oly nagy gazdagságára? A szent életű ember így válaszolt: az Úr egyszer lenézett a mennyből a földre és azt mondta: Hol találom meg a leggyengébb, leghitványabb, legjelentéktelenebb embert a földön? Akkor meglátott engem és így szólt: Megtaláltam, és most őrajta keresztül fogok munkálkodni! Ez annyira hitvány ember, hogy nem fogja elbízni magát, ha nagy dolgot cselekszem általa. Ez be fogja látni, hogy ő csak eszköz a kezemben.

Az a Krisztus papja, aki önmagában elég kicsi, gyenge és alázatos ahhoz, hogy Krisztust, az örök Főpapot lássa, és hogy munkájáért minden dicsőség az Úré lehessen. És ebben az az evangélium, az az örömhír a számodra, hogy Krisztus olyan mértékben növekedik meg előtted is, amilyen mértékben te alább és alább szállsz Őelőtte!

Ámen

Dátum: 1949. július 17.

Ma egy hete arról szólt Isten üzenete hozzánk Malakiás próféta által, hogy a mindenható Úr Isten szereti az ő népét, érthetetlen, kimondhatatlan nagy szeretettel szereti! Ha másképpen is, mint ahogyan mi szeretnénk, hogy szeressen, ahogyan mi képzeljük el vagy gyakoroljuk a szeretetet: Ő szeret, megváltó szeretettel szeret, a halálból az életre átmentő szeretettel szereti az övéit! Azok a szavak is tehát, amelyeket most folytatólagosan olvastunk föl a próféta írásából, bármilyen keserűek, bármilyen kemények: a szerető Istennek a szavai, Aki még ha szigorúan beszél is, csak azért teszi, mert nem akarja, hogy az emberek elvesszenek, hanem hogy megtérjenek és éljenek! Ez derül ki rögtön ebből a szemrehányó hangú kérdésből: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” (6b vers)

Maradjunk rögtön ennél a kérdésnél. Hányszor elmondjuk: “Mi Atyánk!” Lépten-nyomon emlegetjük imádságunkban: Uram, Uram! De, tudjuk-e azt, hogy ez nemcsak nagy kiváltság, így szólni a hatalmas Istenhez, hanem szent felelősség, teljes elkötelezés Vele szemben?! Csak az merje Istent Atyának és Úrnak hívni, aki halálosan komolyan veszi, hogy “A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát.” (6a vers) Nem lehet ezt a legszentebb nevet felelőtlenül, könnyelműen az ajkunkra venni! Amely pillanatban kimondom ezt a szót “Atya”, vagy “Úr”, abban a pillanatban számonkéréssé válik ez a szent név: “Hol az én tisztességem..., hol az én félelmem?”

Isten számtalanszor kijelentette és megbizonyította már magát itt közöttünk is úgy, mint föltétlen szeretet. Most azt kérdi: mi az emberek válasza erre a kérdésre, szeretetre? Ő Atya, ez nem kétséges - de hol vannak a gyermekek? Hol van az atyai tisztelet, hol van a szerető engedelmesség jele, hol van a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, ami Őt megilleti? Isten atyai dicsősége érdekében száll síkra Malakiás próféta ebben a részben. Sokszor elgondoltam, miért ragaszkodik Isten annyira ahhoz, hogy az emberek az Ő dicsőségét elismerjék és szolgálják? Szüksége van erre az Úrnak, hogy a földön Őt dicsőítő és szerető gyermekei legyenek? Megkárosítaná az Ő dicsőségét, ha mi emberek itt a földön megszentségtelenítenénk az Ő nevét, gúnyt űznénk vele, mint annak idején, Malakiás idejében, Jeruzsálemben? A világi uralkodók valóban rá vannak utalva arra, hogy törvénnyel védekezzenek a felségsértéssel szemben. Nekik mindig van mit aggódniuk trónjukért, dicsőségükért, uralmuk biztosításáért. De Isten trónja nem ilyen gyenge lábakon áll! Mi veszteséget jelentene az neki, ha felségét és dicsőségét megsértenék az emberek? Csökkentheti-e a telihold fényét az, hogy megugatta egy kiskutya a földön? És hát rászorul-e Isten egyáltalán a mi imádatunkra? Észrevevődik-e a mennyben, ha az univerzum legkisebb pontján, a földön egyszer elnémul minden zsoltár és imádság? Miért sürgeti hát Isten az Ő dicsőítését, miért kérdi akkor szinte féltékenyen: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? azt mondja a Seregeknek Ura néktek, ti papok, a kik útáljátok az én nevemet..” (Mal 1,6b)

Azután rájöttem arra, hogy nem Istennek van szüksége a dicsőség-adásra, hanem nekünk. Isten, amikor féltékenyen az Ő dicsősége után kérdezősködik, akkor ezt sem önmagáért teszi, hanem érettünk. Ha valaki nem ad Istennek dicsőséget, nem Neki okoz vele kárt, hanem önmagának. Amikor valahol már odáig fajul a dolog, hogy Istennek azt kell kérdeznie: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” - akkor ott nem sok idő múlva minden családatyának kérdeznie kell majd: Hol az irántam való tisztelet? És amikor Istennek ezt kell kérdeznie: “ha én úr vagyok, hol az én félelmem?” - akkor nem sok idő múlva bőséges oka lesz az összes kisebb és nagyobb uraknak ugyanezt a kérdést föltenni. Amikor már oda jutott egy nép, mint Jeruzsálemben Malakiás korában, hogy a papok - vagyis a nép vezetői, az elöljárók - megtagadják az örökkévaló Atyától a tiszteletet: akkor a földön már vége van minden igaz tiszteletadásnak, akkor a borzalmas tiszteletlenség kora következik be! Értitek már, mennyire nem önmagáért, mennyire miérettünk kérdezi az Úr: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Érzitek, mennyi gyöngéd, féltő, mentő szeretet van ebben a kérdésben? Azért sürgeti az Ő dicsőségét, mert nem akarja a mi pusztulásunkat. Isten komolyan gondolja, amikor hírnökével ezt közli velünk: Szeretlek benneteket!

Először a papokat feddi meg az Úr, hogy nem őrködtek eléggé éberen és szigorúan az Úr asztalának szentsége és tisztasága fölött. A mózesi törvényekben pontosan körül van írva és meg van állapítva, milyen állattal lehet áldozni, hogyan történjék a bűnért való áldozat bemutatása. Nem fogadott el az Úr akármilyen állatokat, csak olyat, amilyet Ő rendelt a bűnért. De a papok már nem vették ilyen szigorúan a dolgot, szemet hunytak, ha valaki az előírt hibátlan, ép bárány helyett vakot hozott áldozatul, vagy sántát, vagy bénát. A saját hasznukat tartották fontosabbnak, előbbre valónak az Isten dicsőségénél és ezért elfogadták áldozatra azt is, amit pedig nem lett volna szabad elfogadniuk. Örültek, ha hozott valaki valamit az Úr oltárára, még ha hibásat is, és nem merték megmondani, hogy az ilyen áldozatban nem gyönyörködik az Úr! Féltek, hogy ezzel elriasztják az embereket, s akkor majd ennyi sem jut nekik az áldozat húsából, mint így! Hiszen annyira elszegényedett az egész nép! A legnagyobb nemzeti katasztrófából, a babiloni fogság nyomorúságából még talpra sem állott az ország. Még alig indult meg az élet, a romokból kell újjáépíteni a szent várost, amellett még az idegen elnyomó keze is ránehezedik a népre: nem kell-e örülni akkor annak, hogy ilyen körülmények között még jut valami - ha nem is az Úr előírása szerinti áldozat - az Úr dicsőségére is?

Ma így hangzana ez a kérdés: Nem kellene megelégednünk azzal, hogy ilyen nehéz időkben még adnak egyáltalán az emberek valamit a vallásra, hogy a gépeknek és a matériának a világában vannak még egyáltalán, akik fölkeresik a templomot, hogy vannak, akik a gyermekeiket megkereszteltetik és házasságukat Isten előtt is megáldatják és istentiszteleti szertartással temettetik el magukat? A valami, mégiscsak több, mint a semmi. A vak, sánta vagy béna áldozati állat mégiscsak több, mintha semmit sem hoznának! Ha valaki a kalapját leveszi - az már mégiscsak félig-meddig imádkozott! Örüljünk, ha úgy-ahogy megfizetik a hívek az egyházi adót: ne terheljük még túl őket további Isten dicsőségét növelő adakozással! Örüljünk, hogy úrvacsorát vesznek a híveink, ne szigorítsuk az odajárulás feltételeit! Örüljünk, ha eljön valaki egy bibliaórára, el ne riasszuk azzal, hogy megkérdezzük tőle: átadtad-e már a szívedet az Úr Jézus Krisztusnak? Általában örüljünk, ha valaki vallásos áhítattal emlegeti Isten nevét, ne szektáskodjunk folyton ilyen érthetetlen szavakkal: megváltás, Jézus vére, bűnbocsánat! Egy ilyen világban örüljünk a vallásos minimumnak, mert visszafelé sülhet el a hitbeli maximum forszírozása.

Isten pedig ahelyett, hogy örvendene a néki adott minimumnak, így szól: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon! Nem telik kedvem bennetek, azt mondja a Seregeknek Ura; az ételáldozatot sem kedvelem a ti kezetekből!” (Mal 1,10) Ezt nem merték megmondani a Malakiás korabeli papok a népnek. A saját kenyerüket féltették, és amikor valaki jött, és hozta a hibás áldozati állatot, nem merték megmondani neki, hogy ez nem jó, hogy az istentiszteletnek az a módja általában, ahogyan a hívek nagy része gyakorolja, nem jó, nem Isten szerint való. Óh, milyen rettenetes ítélet van ebben a mai papokra, reánk, az egyházak vezetőire! Nem merjük megmondani, hogy az istentiszteletnek az a módja, ahogyan református egyháztagjaink 95%-a gyakorolja: nem jó. Lelkének az a hittartalma, amiről azt hiszi, hogy ez hit az Istenben: nem jó. Hogy ezekre is azt mondja az Úr: “Nem telik kedvem bennetek!” Nem merjük megmondani mindezt! Nem merjük elküldeni az Úr asztalától a meg-nem-tért bűnöst, nem merjük megtagadni a keresztség sákramentumát a hitetlen és közömbös szülők gyermekeitől, nem merjük nem elfogadni a nem hitből fakadó áldozatot, mert attól félünk, hogy elriasztjuk az embereket az egyháztól, hogy kiürülnek a templomok, és hogy becsukhatjuk az ajtókat. Pedig az Úr éppen ezt mondja: “Vajha valaki közületek bezárná az ajtót, hiába ne tüzelnétek az én oltáromon!” Ennek az Igének a nyomán borzong át igazán a lelkemen, amit pár nappal ezelőtt egy angol evangélizátor, Spurgeon, papokhoz intézett írásában olvastam: “Hány és hány lélek zuhant a pusztulásba a papok miatt! Vannak lelkészek, akik egész városok lelki pusztulásáért fognak majd felelni. Hogy fogod elviselni, amikor majd egy egész gyülekezet fogja kiáltani feléd a pokolban: ezt neked köszönhetjük! Nem mertél rámutatni bűneinkre, mert féltetted a kenyeredet. Átkozott! Nem elég, hogy magadat taszítottad a kárhozatba, miért kellett minket is magaddal rántanod?”

Hát Testvérek, én ezt nem vállalom tovább! Személy szerint, ha találkozunk, mindenkinek megmondom, ha látom, hogy vak, sánta, vagy béna áldozati állatot hoz az Úrnak, hogy ezt nem fogadja el az Úr. És hadd mondjam meg innen is mindenkinek, hogy engesztelő áldozat nélkül nem járulhat senki az Úr elé! Ez az áldozat pedig nem lehet akármilyen, hanem tiszta, ép, tökéletes, olyan, amilyenben gyönyörködik az Úr. Tehát nem lehet engesztelő áldozat a szíved, mert abban nem gyönyörködik az Úr, mert a szíved nem tiszta, nem szeplőtelen és nem ép, hanem szennyes, bűnös és törött. Nem lehet engesztelő áldozat az az egy vagy több cselekedet, amit jónak tartasz, mert az sem tiszta, sem ép, sem tökéletes, még ha akármilyen jó is egyébként. Ugyanazért nem lehet engesztelő áldozat az imádságod, vagy a hited sem - jól néznénk ki, ha hitünk, vagy imádságunk tökéletességével engesztelhetnénk ki Istent bűneinkért! Nincs bennünk semmi, és nem is tudunk produkálni semmit, amiben az Úr gyönyörködik.

Egyetlen egy van, Akire Isten azt mondta, hogy gyönyörködik benne: “Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” - Jézus Krisztus (Mt 3,17). Ő az egyetlen tiszta, tökéletes és ép, Ő vállalta az engesztelést önmaga áldozatul adásával. A megfeszített Jézus Krisztus az egyetlen engesztelő áldozat, Akit Isten elfogad a te bűneidért!

Ez volt az Úr kérdése Igénkben: “ha én atya vagyok: hol az én tisztességem?” Sehol, egyáltalán sehol - ha nem Krisztusban van, ha nem Őbenne akarod megmutatni. Ha Krisztusban, akkor az Ő véréért így válaszolhatsz a kérdésre:

Atyám, könyörülj rajtam!

Ámen

Dátum: 1949. július 10.

Újra megterítve áll előttünk a kegyelem asztala. Mindaz, ami rajta van: a Krisztus testét jelentő kenyér és az Ő vérét jelentő bor, azt hirdetik tovább, amit Jézus mondott ennek a példázatbeli bűnös asszonynak: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48.

Azt a nagy jó hírt, hogy megbocsáttattak a bűneink, pecsételi meg az Úr azzal, hogy ímé szent vendégségbe hív és ültet le bennünket az Ő asztalához, mondván: egyetek és igyatok ebből mindnyájan, részesedjetek benne mind, akik éhezitek és szomjúhozzátok a megigazulást.

Mielőtt elhangzik a meghívás ehhez az asztalhoz, és mielőtt felhangzik az ismerős kijelentés: “Hirdetem néktek a ti bűneiteknek bocsánatát”, hadd szóljon hozzánk Isten Igéje a bűnbocsánatról, a bűnbocsánat szükségességéről, valóságáról és következményéről.

I.

Két ember áll itt Igénkben Jézus előtt: egy farizeus és egy bűnös asszony. Vannak dolgok, amelyekben hasonlítanak egymáshoz, és vannak, amelyekben különböznek egymástól. De egészen másban hasonlítanak és különböznek, mint ahogyan azt első látásra gondolni lehetne.

Mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy mindketten adósok. “Egy hitelezőnek két adósa vala” - mondja Jézus a példázatban Lk7,41. Bár az egyik 50 pénzzel, a másik, 500-zal adós, ez most nem számít, egyébként sem fontos az összeg nagysága. Itt most az a tény fontos, hogy mind a kettő adós. Mivel Jézus ezzel a két adóssal a farizeust és a bűnös asszonyt példázza, azt jelenti ez, hogy mindkettő adós, mindkettő bűnös. Tehát a farizeus is. És ezt kell először nagyon komolyan tudomásul vennie minden farizeusnak, hogy ő is adós. Ő is tartozik Istennek. Értsük most a farizeus szót úgy, ahogyan Jézus korában értették: a farizeus azt jelentette, hogy ez a legtöbb, amit egy ember vallási tekintetben, Isten iránti buzgóságban, egyháza iránti hűségben tehet. Több nem telik az embertől, több vallási buzgóság, mint amennyit a farizeus teljesített.

Mai szóhasználattal úgy mondhatnánk, hogy egyházias, bibliás, erkölcsös, áldozatkész, jó szándékú, buzgó emberek voltak a farizeusok.

Mi volt hát mégis az adósságuk? A megtéréssel voltak adósok. Kifogástalan, nagyszerű, jó emberek voltak, és éppen ezért azt hitték, hogy nekik nem kell megtérniük. Hát miből térnének meg ők, amikor ők mindig hittek Istenben, sőt szolgáltak neki nagy buzgósággal?! Térjenek meg az ilyen bűnösök, mint ez a hitvány asszony is itt az Igénkben. Az ilyennek van miből megérnie. De mi, farizeusok?

Ők lényegbeli különbséget láttak önmaguk és a nyilvános bűnösök között. Ők így tettek különbséget az emberek között: vagyunk mi, az istenhívők, a becsületes emberek, és vannak a bűnösök, a hitetlenek. Ez a jellegzetes farizeusi gondolkozás.

“Mikor pedig ezt látta a farizeus, a ki őt meghívta, monda magában: Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, a ki őt illeti: hogy bűnös” Lk7,39. Tehát úgy nézni a másikra, hogy az bűnös. Ahogyan a másik farizeus imádkozott a templomban a jól ismert történetben: “Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ... mint ím e vámszedő is” Lk18,11.

Felülről lefele nézni a hitvány bűnösöket, és nem venni észre, hogy az az erényesség, becsületesség, vallásosság, amivel ő különb a hitvány bűnössel szemben, olyan gőgössé és elbizakodottá, önigazulttá teszi, hogy minden erénye és vallásossága utálatossá válik egyszerre.

Ó, mennyire igaza van Jézusnak, amikor egy kalap alá vonja a farizeust, ezt a tisztességes, előkelő embert, azzal a rongy, bűnös nővel, és azt mondja: mind a ketten adósok. Nem is tudja a farizeus, mennyire adós ő is. Farizeusnak lenni ma is azt jelenti: olyan magatartást tanúsítani, mintha nem is volnék adósa Jézusnak, hanem mintha Ő volna nekem adósom. Ez a példázatbeli farizeus is a legelemibb udvariassági szabályokat sem teljesítette Jézussal szemben: nem mosta meg a lábát, nem csókolta meg, nem töltött olajat a fejére, hanem szinte úgy gondolta, hogy érezze magát megtisztelve Jézus, hogy leülhet egy ilyen tiszteletreméltó férfiú asztalához.

Hadd kérdezze meg most Isten Igéje a szívedtől: Érzed-e, tudod-e, vállalod-e, hogy te is adósa vagy az Úrnak, éppen úgy, mint az a nagy bűnös, akit lenézel, akit megvetsz, és nincs-e benned valami abból a farizeusi gőgből, hogy Isten tartozik neked, mert te annyit szenvedtél, vagy mert te nem vagy olyan elvetemült, istentagadó, te imádkozol, ragaszkodsz a hitedhez. Te aztán méltán elvárhatod Istentől, hogy rád másképpen nézzen, és veled másképpen bánjon, mint a nagy bűnösökkel.

De jó volna, ha rád nehezedne most Isten Igéjének ez a megállapítása, hogy te is adós vagy. És egészen mindegy, hogy mennyivel.

Mert a példázatban is az adósságnak nem az összege volt a fontos, hanem az, hogy “nem volt nekik miből megadni.” Lk7,42. . Hiába volt tehát a nagy különbség az összeg között, abban mégis teljesen egyformák voltak, hogy egyik sem tudta megadni, amivel tartozott. Tehát hiába van esetleg másnak sokkal nagyobb adóssága Istennel szemben, mint neked, te a te kicsi adósságodat éppen úgy nem tudod megfizetni, mint a másik a nagyot. Az eredmény tehát ugyanaz, akár kis bűnös valaki, akár nagy bűnös.

Ugyanúgy, mint ahogyan az eredmény szempontjából egészen mindegy az, hogy egy perccel értél később az állomásra, miután a vonat elindult, vagy félórával késtél le. Tehát annak az adósságnak, ami neked is van, az igazi terhe nem az, hogy ötven, vagy ötszáz, hanem az, hogy nem tudsz fizetni, és az, hogy tönkremész miatta, belepusztulsz egészen. Akármilyen kicsi, kifizethetetlen. Hiába leszel áhítatosabb, hiába imádkozol többet, hiába gyötröd magad, hiába szenvedsz - mindez nem érvényes fizetési eszköz a mennyben az adósságod törlesztésére. Jézus, amikor a két adósról beszél, azt mondja, hogy nem volt nékik miből megadni. A farizeusnak sem volt. Nincs miből. Nem tudunk olyat produkálni, amit be lehetne számítani a törlesztésbe.

És abban is hasonlít egymáshoz a két adós, hogy a hitelező egyiken sem akarja végrehajtani, hanem mind a kettőnek elengedi az adósságot. Tehát nincs más megoldás a hithű, vallásos ember számára sem, mint a nagy cégéres bűnös számára: a kegyelem. A legderekabb, a legbuzgóbb és legbecsületesebb ember közöttünk ugyanúgy rá van szorulva az Isten kegyelmére, mint a leghitványabb. A kis bűntől is csak ugyanúgy lehet megszabadulni, mint a nagy bűntől: bocsánat által.

Jézus vére megtisztít minket minden bűntől, tehát a legkisebbtől, a legjelentéktelenebbnek látszótól, attól, ami minden embernek megvan, ami már olyan általános, hogy el se képzelhető nélküle ember: attól is csak Jézus vére tisztíthat meg, és semmi más. Tehát ehhez is épp úgy szükséges a Jézus vére, épp annyira nélkülözhetetlen, mint a legnagyobbhoz, a legiszonyatosabbhoz. A te számodra is, akármennyivel vagy adós, egyetlen megoldás van: Krisztus keresztje. Farizeusnak és a bűnös nőnek, imádkozónak és káromkodónak, erkölcsösnek és erkölcstelennek egyaránt érvényes az, amit itt Jézus mond: a mennyei hitelező mind a kettőnek elengedi adósságaikat.

II.

Most jön azonban a nagy különbség a két adós között: bár mind a kettőnek elengedte a hitelező az adósságát, mégis csak az egyik számára vált ez az elengedés boldog, felszabadult valósággá. Csak az egyik szabadult meg ténylegesen is a maga adósságától, mégpedig éppen az, amelyik lelkén nagyobb adósság volt, amelyiket jobban nyomott ez a teher, amelyik számára elviselhetetlenebb volt a tartozás.

Nem azt jelenti ez, hogy most már okvetlenül “nagy bűnösnek” kell lenni ahhoz, hogy valaki megtapasztalhassa a bűnbocsánat felszabadító hatását, valóságát - mint ahogyan Jézus az ötven vagy az ötszáz pénzzel való tartozással nem a bűnteher nagyságát akarta kifejezni, hanem a bűntudat nagyságát, a bűn megismerésének a fokát. Tehát ezzel a példázattal nem azt mondja végül Jézus, hogy vannak nagy bűnösök és kis bűnösök, hanem azt, hogy egyiknek sok bűntudata van, és ebből eredő bűnbánata, a másiknak kevés. Úgy is mondhatnám: az egyiknek fájt az adóssága, a másiknak nem. Az egyiket megalázta mélyre, egészen a Krisztus lábáig a maga méltatlanságának a tudata és a maga nagy szégyene, a másik azt hitte: neki nincs mit szégyellnie. Az egyik nagyon mélyről nézett föl Jézusra, a másik képzelt magasságból akart lenézni Krisztusra. Mind a kettőnek elengedte a hitelező az adósságot, illetve helyesebben: kijelentette, hogy el van engedve a tartozás, de ez a kijelentés valóságos felszabadulást csak annak jelentett, aki tudta és szenvedett is miatta, hogy adós, - és annál nagyobb a felszabadulása, mennél nagyobb volt az az adósság, ami elengedtetett.

Kész a bűnbocsánat, mert minden “elvégeztetett” hozzá, ami szükséges, hogy az Isten ingyen és szabadon adja bárkinek, de csak nagyon mélyre hajolva lehet átvenni: a bűntudat súlya alatt megalázkodva, a bűnbánat mélységében. Ez az a hely, ahol valaki a szívével hallja meg ezt a fölszabadító kijelentést: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48 Tehát az a magatartás, amit a bűnös nő sírása, térdelése Jézus lábai előtt kifejez, nem feltétele a bűnbocsánatnak, mert az feltétlen. Annak a feltétele: Krisztus halála már megtörtént. Tehát a bűnbánat mélysége nem feltétele a bűnbocsánatnak, hanem helye. Itt válik valósággá, áldássá, örömmé, megtérést munkáló hatalommá, új életet támasztó erővé az ember életében. Mindenki, aki most ebben a mélységben van, vegye tudomásul, hogy neki, személyesen neki mondja az Úr: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48

III.

Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy ha nyom az adósság terhe, és rájöttél, hogy nem tudsz fizetni, akkor most vedd tudomásul a nagy örömhírt, hogy nem is kell, mert valaki más már kifizetett helyetted mindent. Amikor neked nem volt miből megadni a mennyei adósságot, akkor előállt Valaki, az egyetlen Valaki itt a földön, akinek igenis volt miből megadni, és amije volt, oda is adta mind egészen, teljesen, hogy egyszer s mindenkorra kiegyenlítsen minden adósságot a mennyben.

Jézus Krisztusnak a keresztfán hullott drága vére az egyetlen valuta, az egyetlen a mennyországban is érvényes fizetési eszköz, amit odaát elfogadnak a mi adósságaink kiegyenlítésére. Ezért engedhette el Isten a te adósságodat, mert Jézus Krisztus helyetted megfizette.

Ingyen van tehát a bűnbocsánat kegyelme, de nem olcsón: Jézus Krisztus szent vérének a hullása árán. Ez a vér, amivel helyetted fizetett az Úr, a legerősebb kapocs, amivel most már odafűz önmagához. Akinek sok bűne bocsáttatott meg, az jobban szeret, akinek pedig kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret - mondja Jézus. Tudod, ki szereti igazán Krisztust? Az, aki a bűnei bocsánatát köszönheti neki. A bűnbocsánat a legerősebb kötelék, ami egy embert odafűz Istenhez. Minden egyes bűnöm, amit megbocsátott az Úr, megint egy szállal több abban a kötelékben, amivel hozzá vagyok kötve.

A hívő embernek folyton nő a bűntudata, a bűnismerete. Az Igével való foglalkozás közben is egyre több bűne lepleződik le, és így egyre növekvő ámulattal látja, hogy milyen nagy volt az az adósság, amit Krisztus kifizetett helyette. Tehát mindig újabb és újabb részletei lepleződnek le a már kifizetett adósságnak. És minél jobban nő az adósságom, annál jobban nő a lekötelező hálám és szeretetem a Krisztus iránt, Aki azt kifizette helyettem. Annál jobban muszáj szeretnem Őt, Aki így bánt velem. A bűnbocsánat tehát éppen hogy nem tesz felelőtlenné a bűnnel szemben, sőt, minél jobban részesülök benne, annál jobban lekötelez.

Isten azzal fegyelmezi az Ő gyermekeit, hogy megbocsát nekik, és mindig újra emlékezteti őket erre a kegyelmi tényre. Akinek elengedtetett az adóssága, az nem azért igyekezik cselekedni a jót és kerülni a rosszat, mert fél a büntetéstől, hanem mert tudja, hogy megbocsáttattak néki az ő bűnei.

Isten téged is fel akar szabadítani a bűnbocsánattal arra, hogy ezentúl már egészen Neki élj.

Bár minél többen volnának itt közöttünk, akiknek azt mondja ma Jézus, amit annak a bűnös nőnek is mondott: “A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!” Lk7,50.

Ámen

Dátum: 1950. június 25.

Olyan ez a történet, hogy szinte nem is minden mondatról, hanem minden szaváról külön kellene elbeszélgetni. Sajnos, nem futná ki az időnkből. Hadd próbáljam hát kiemelni belőle a legfőbbeket, mintegy aláhúzni néhány sokat jelentő szót, hogy így kihangsúlyozottabban maga az Ige szóljon hozzánk!

Így kezdődik: “mikor leszállt vala a hegyről, nagy sokaság követé Őt!” Mt8,1 Milyen csodálatos mágnes volt Jézus! Mint ahogyan a mágnes magához vonzza a vasat, úgy hogy csak erővel lehet eltávolítani róla, úgy vonzza az Úr az embereket. Ahová csak ment, mindenhova özönlöttek utána az emberek, hogy hallják, mit mond, lássák, mit cselekszik. És itt rögtön hadd kérdezzem meg, Te megérezted-e már az Úrnak ezt a magához vonzó erejét? Odavonzott-e már téged maga után, hogy kövesd Őt? Bevonzott-e már a Vele való belső közösségbe? Én nem tudom, de egy dolog bizonyos, az, hogy megpróbált már az Úr téged is magához vonzani, hiszen azt akarja, hogy minden ember eljusson az igazság megismerésére. Lehet, hogy talán egy betegség volt az, amikor hívott és vonzott az Úr. Amikor kénytelen voltál csendességben lenni, amikor kívül maradt a hangos világ minden zaja, foglalkozása, szórakozása és álmatlan éjszakákon kénytelen voltál meghallani az áldott hívó szót, amint csendesen mondotta: add át a szívedet, hiszen mi lesz az örökkévalóságban veled? Emlékszel, hogyan vonzott akkor magához az Úr?

Vagy meghalt valaki, aki nagyon drága volt neked, és úgy érezted, mintha minden összetörött volna benned. Nem vetted észre, mintha egy kéz nyúlt volna feléd, és egy meleg hang hívott volna: “Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Mt11,28

Vagy állás nélkül maradtál, nem tudtál mit kezdeni az időddel, nem találtad a helyedet. Nem érezted-e, hogy talán azért van ez, hogy ráérj egyszer végre törődni olyan kérdésekkel, amikkel eddig a sok munkád miatt nem foglalkozhattál? Ilyen kérdésekkel: hogy mi van az üdvösségeddel, hogyan állsz a bűneiddel, él-e még benned a lélek? Talán éppen Isten adta rád ezt a kényszercsendességet, hogy életed eddig elhanyagolt nagy kérdéseire figyelmeztessen!

Jézus vonz magához! Mint annak idején a sokaságot! És ha érezted ennek a csodálatos mágnesnek a vonzását, az Ő kegyelmének a keresését: engedj neki, engedd, hogy megtaláljon! Lehet, hogy nagyon sok minden közrejátszott abban, hogy most idejöjj, de mindazokban az eseményekben, amelynek eredőjeként most itt vagy: érezd meg az Úr vonzását, személyes és személyedre szóló hívását. Azért vagy itt, mert az Úr hozott ide, és mert az Úr itt most mondani akar neked valamit!

A legelső mondanivalója nagyon lesújtó. Így folytatódik ez az Ige: “És ímé, eljővén egy bélpoklos.” Mt8,2a Gondoljuk csak végig, mekkora nyomorúság és mennyi fájdalom lüktet ebben a szóban: bélpoklos! Akin elkezdődött ez a rettentő betegség, az menthetetlenül a halál fia volt, az szemtanúja lehetett a saját teste lassú szétbomlásának. És nem volt reménység, szabadulás, segítség! Aki bélpoklos volt, az reménytelenül elveszett!

És nem csak az volt a baj, hogy ő maga a halál jegyese lett, hanem fertőzött is. Érintkezés, érintés útján terjedt. Ezért kellett az ilyen embernek kiszakadnia a környezetéből. Valahol, a városon kívül kellett laknia az ilyen szerencsétlennek. És amikor más emberek közelébe kerültek, hogy esetleg egy darab kenyeret kolduljanak, már messziről kiáltozniok kellett: Tisztátalan vagyok! Tisztátalan vagyok!

Milyen borzasztó lehetett, amikor valaki fölfedezett magán egy poklossághoz hasonló kis sebet. Először talán úgy volt vele, ahogyan a legtöbben lennénk, hogy nem mert rögtön, a legrosszabbra gondolni. Titkon reménykedett, hogy hátha nem is az a baj, de milyen lesújtó felfedezés lehetett végül, amikor kétségtelenné vált, hogy itt a legnagyobb bajról van szó! Akkor azután nem volt többé könyörület: egyetlen búcsúcsók vagy kézfogás nélkül el kellett mennie hazulról, ki kellett mennie az emberek közül, lakatlan vidékre! Kimondhatatlan sok fájdalom, szenvedés és nyomorúság az, amit a bélpoklosság zúdít az emberre!

És most, igazán nem szónoki túlzás, hanem keserves valóság, mert Isten Igéje leplezi le előttünk -, hogy ebben a gyilkos betegségben szenved természet szerint minden ember. Bár nem testi, de lelki bélpoklosságban. És ez sem jobb, mint a testi! Mert a testi bélpoklosság testi halálra juttat, a lelki pedig örök halálra, hacsak nem jön valami segítség, hacsak nem történik valami csoda! A léleknek ez a bélpoklossága a bűn! Nincs a világon még egy valami, ami annyira kifejezné a bűn lényegét, hatását, veszedelmét, reménytelenségét, következményét, mint éppen a bélpoklosság! Sajnos, ezt a nyomorúságot már úgy örököltük mindnyájan!

Te megtetted-e már ezt a borzalmas felfedezést, hogy te is poklos vagy? Úgy van itt is, mint a testinél: az ember a végsőkig küzd ez ellen a fölfedezés ellen. Persze vannak bizonyos apróbb bajok, azt el kell ismerni. Hiszen mindnyájunknak megvannak a maguk gyöngéi és hibái, mondják, végül is nem vagyunk angyalok! De hogy egyenesen elveszett bűnös lennék: az már mégsem lehet! Hát, hiszen mindig rendes ember voltam, rám igazán nem mondhat senki semmit, mindig ügyeltem a tisztességre és a becsületre. Én lennék bélpoklos lelkileg? Az én állapotom volna olyan reménytelen, olyan elveszett, olyan halálraítélt? Lehetetlen!

Pedig így van és azért fontos eljutni erre a rettentő felismerésre, mert ameddig nem tudom, hogy milyen rettentő nagy bajom van, nem is tudok segítségért kiáltani, nem is tudom az orvost hívni! Pedig, ha az orvos nem jön segítségül, aki egyedül képes a bélpoklosságot gyógyítani, akkor elvesztem és elvesztél, akárkik vagyunk. Óh, bár meghallanád, és tudomásul vennéd, hogy te is bélpoklos vagy! Ne hidd el nekem! Vonulj el a belsőszobádba és kérdezd meg magát az Úr Istent csendes imádságban, mondd el neki: Uram, ma azt hallottam, hogy én is bélpoklos vagyok. Lehetséges ez? Én is elveszett bűnös vagyok? Lehetséges ez?

Én tudom, mit fog válaszolni az Úr. Ezt fogja mondani: Igen, úgy van, igaz! És esetleg rettentő óra lesz a számodra, amikor felismered magadban kétségtelenül a poklosságot. De ez lesz életed egyik legáldottabb órája is egyúttal. Mert akkor születik meg benned az olthatatlan vágy a Szabadító után! Ekkor fogsz majd nagyon-nagyon vágyni Krisztus után, a Vele való élő találkozás után. Ekkor szokott lenni az, hogy egyetlen ügye van az embernek: minden áron eljutni Jézushoz!

Figyeld csak meg ezt a bélpoklost, mennyire minden áron oda akart jutni Jézushoz! Tudta ő nagyon jól, hogy nem szabad belevegyülnie a tömegbe, bizonyára igyekeztek is távol tartani, amikor látták, hogy elszántan közeledik, de senkivel nem törődött, csak ment, mint az eszelős, mint aki tudja, hogy most, vagy soha, élet vagy halál függ ettől a találkozástól. Ezt olvasom ki ebből a rövid mondatból: “És ímé eljövén egy bélpoklos, leborula előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Mt8,2 Igen, idáig jut el az is, aki felismerte önmagában a poklosságot lelkileg, nem törődik emberekkel, szidalommal, gúnnyal, tilalommal, állásvesztéssel, csak azt érzi, hogy neki fontosabb ügye van, mint az egész világ: neki most el kell jutnia Jézus elé, és le kell borulnia előtte! Aki így törtet, minden akadályon át, mindenáron megy Krisztus felé, ott az áldott találkozás soha nem marad el. Aki a bűnei elől mintegy menekülve jön Krisztushoz, annak az esete már nem reménytelen, az már jó úton halad! Csak az nem találkozik az Úrral, aki nagyon egyenes testtartással és nagyon magabiztos fölénnyel közelget hozzá, aki passzióból jön. “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” Mt5,3

Megrendítő ennek az embernek a bizalma Jézus iránt. “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” Mt8,2b Semmi kétsége nem volt aziránt, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani. Pedig nem kis dologról volt szó! Ilyen még nem volt, hogy egy bélpoklost meggyógyítottak volna. Ez az ember mégis úgy kinézi Jézusból, föltételezi Róla, hogy Ő képes erre. Csak abban nem volt egészen biztos, hogy vajon akarja-e az Úr ezt a csodát elkövetni rajta? Ehhez nem ismerte még eléggé Jézust. Ő még nem tudta, hogy mennyi szeretet és könyörület és részvét van a Megváltó szívében. “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!”

Megszégyenítő ennek az embernek a bizalma. Milyen keveset tudott az Úrról, milyen kevéssé tudja, kicsoda Jézus! És milyen sokat tudunk mi Róla! Hiszen előttünk már Jézus egész élete, halála, feltámadása, mennybemenetele ismert. Mi már rengetegszer elkísértük Őt a betlehemi jászoltól a golgotai keresztig és a nyitott sírig, nekünk már nem kellene így mondanunk: “Uram, ha akarod”, mert mi már tudjuk, hogy Ő igenis akarja! Hiszen Ő akarta az egész megváltást, nem mi. Ő akart meghalni is a keresztfán, nem az ellenségei győzték le. “Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” Ján10,17-18 Ő maga mondta, hogy azért jött az embernek Fia, hogy “adja az ő életét váltságul sokakért” Mt20,28c. Jézus egész élete, halála azt hirdeti hatalmasan, hogy Ő igenis akarja a mi üdvösségünket, akarja a mi örök életünket, a mi bűnökből való szabadulásunkat, megtisztulásunkat. Mi már nem mondhatjuk úgy, ahogyan a bélpoklos mondta: “Uram, ha akarod”! A kereszt azt mondja nékünk: Isten, a mi Megváltónk igenis akarja. Tehát, Jézus akarja! Hallod? Jézus akarja! Csak az a kérdés, hogy akarod-e te is, azt, amit Jézus akar? Ha most megértetted, hogy az Úr nagyon akarja, hogy te is üdvösségre jussál, nagyon akarja, hogy te is elfogadhasd a bűnbocsánatot, és az örök életet: akkor mondjad most Neki hálás szívvel, döntőelhatározással, mintegy teljesen kiszolgáltatva magad Neki: Uram, én is akarom!

Milyen feltétlen bizalom van ebben a kijelentésben: “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” Ez az ember tudja, hogy Jézus ezt megteheti, ha akarja. Képes rá. Van hatalma hozzá! “Megtisztíthatsz” és nem számította el magát. Jézus valóban megtisztította. És így volt ez más esetben: bármilyen bajjal és nyomorúsággal jött valaha valaki Jézushoz, mindegyiket meg tudta gyógyítani. Soha nem utasított el egyetlen könyörgőt sem. Még soha nem mondta egyetlen segélykérőnek sem: nagyon sajnállak, de rajtad nem tudok segíteni, a te eseted még az én képességeimet is meghaladja. Hanem: mindenki, aki csak odajött Hozzá, hogy kérjen Tőle valamit, mindig újra azt tapasztalta, hogy Jézus képes segíteni rajta! És ez nemcsak akkor volt így, hanem ma is. Nincs a bűnnek olyan köteléke, amit ne volna képes Jézus föloldani, nincs olyan megkötözöttség, amiből meg ne tudna szabadítani. Gyere hát nyugodtan te is, akárki vagy, borulj oda te is az Úr elé és meg fogod tapasztalni boldog ujjongással, hogy Jézus valóban tud rajtad segíteni.

“És azonnal eltisztult annak poklossága” Mt8,3b olvassuk tovább a csodálatos gyógyulást. Itt ezt szeretném aláhúzni, azonnal! Nem úgy, ahogyan földi orvosok gyógyítják a beteget, hogy lassanként javul a beteg állapota. Nem úgy, hogy minden nap egy kicsit jobban van, s a hosszú fekvés után nagy dolog, ha már egy órára föl szabad kelnie. Nem úgy, hogy pár nap múlva már egy kis sétát is szabad tennie az udvaron, de vigyázni kell, vissza ne essen a beteg. Jézus nem így gyógyított, hanem azonnal! Az egyik pillanatban még poklos sebekkel volt tele a beteg, a másik pillanatban meggyógyult!

Nincs szükség hosszantartó folyamatra ahhoz sem, hogy egy elveszett bűnös Isten megváltott gyermekévé váljék. Nem kellenek ehhez hónapok és évek, nem lassan és fokozatosan történik ez, hanem azonnal, úgy, ahogyan olvastuk a történetben. Egy lélek megmentése épp úgy, mint a poklos test gyógyítása Jézusnál a pillanat műve, és az sem számít itt, hogy milyen mélyre gyökerezett bele valaki a bűnbe. A mi Urunk számára egy nagyon mélyre zuhant gonosztevőmegmentése nem nehezebb feladat, mint egy olyan valakié, akinek sokkal kevesebb teher nyomja a lelkiismeretét. Semmi különbség sincs aközött, hogy valaki nagyon erősen meg van kötözve, vagy csak egy kicsit van megkötözve. Mindkettőnek egyformán a Szabadító Jézus Krisztusra van szüksége és Krisztusnak mindkettő megszabadítása egyaránt egy pillanat műve.

Végül így bocsátotta el Jézus a meggyógyult embert: “Meglásd, senkinek ne szólj. Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak!” (Mát8,4b) Mintha csak azt mondta volna Jézus: ne hallják az emberek, ami veled történt, hanem lássák! Ne szólj, hanem mutasd meg magad! Ha csak a szád van tele a rajtad esett csoda elbeszélésével, az nem sokat ér. Hanem: nyilatkozzék meg az életedben! Beszéljenek róla a tetteid! Ne beszélj annyit arról, mi mindenféle áldást nyertél az Úrtól, hanem mutasd meg inkább az életedben! Isten is jobban örül neki és az embereknek is több hasznuk lesz belőle. Tehát most ne szólj senkinek, hanem mutasd meg magad!

Csak aláhúztam néhány szót ebben a nagyszerű történetben. Maradjon most el minden emberi hozzáadás és szóljon hozzánk maga az Ige, úgy, ahogyan Isten Szent Lelke megíratta: “Mikor leszállott vala a hegyről, nagy sokaság követé őt. És ímé eljövén egy bélpoklos, leborula előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. És kinyújtván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága. És monda néki Jézus: Meglásd, senkinek se szólj. Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az ajándékot, a melyet Mózes rendelt, bizonyságul nékik.” Mt8,1-4

Ámen

Dátum: 1950. június 11.