Szeretném most ott folytatni az igehirdetést, ahol a múlt vasárnap abbahagytuk. Ugyanennek az Igének az alapján arról volt akkor szó, hogy milyen különbség van a hívő ember és a nem hívő ember között, a megtért és bűnbocsánatot nyert ember és a megtérésben, bűnbocsánatban nem részesült ember között. Eljutottunk odáig, hogy az egyik, a nem hívő ember, a törvény alatt él, a hívő pedig a kegyelem alatt. A kegyelem hatálya alatt élő, hívő embert Isten nagy szeretete fegyelmezi és szabadítja föl az Istennek szentelt életre, a hálából fakadó szolgálatra. Ez az Ige azonban még további különbségeket is elébünk tár és azért lesz jó most foglalkoznunk ezekkel, mert lemérhetjük rajtuk, hol állunk és mennyire jutottunk a hívő, Istennek átadott életben.
Nagyon döntő különbségre mutat rá a 6. rész utolsó verse: “Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róm 6,23) Azt jelenti ez, hogy a hívő ember életének sokszor nem a megnyilatkozásai, hanem az iránya különbözik a nem hívőétől. A kegyelem hatálya alatti élet iránya határozottan az örök élet, a Krisztussal való együttlét teljessége és boldogsága. Minden lépése az örök élet felé halad, ehhez viszi közelebb, akármilyen botladozó és ügyetlen is az a lépés. A kegyelem alá meg nem tért életnek pedig a halál, mégpedig az örök halál, a kárhozat az iránya, és minden lépés, amit az életben tesz, ehhez viszi közelebb, akármilyen imponáló, nagyszerű és hősies is az a lépés! Sokszor nem is abban van a különbség, amit a hívő vagy hitetlen ember tesz, hanem abban, hogy milyen irányban haladva teszi, amit tesz. Talán nálad sem abban van a hiba, hogy nem jól csinálsz valamit, nem jól végzed a napi munkádat. Nem az a baj, hogy nem vagy szorgalmas és becsületes, mert talán nagyon is az vagy; hanem az a baj, hogy mindazzal a becsületes, szorgalmas, dicséretreméltó munkával és magatartással, amit csinálsz: nem a jó irányba halad az életed, nem az örök élet felé, hanem az örök halál felé!
A tékozló fiú életében akkor állt be a változás, amikor elindult hazafelé, amikor életének az iránya változott meg. Ezen a hazafelé vezető úton nagyon nyomorultul nézhetett ki: tépett volt a ruhája, kócos a haja, piszkos az arca, szakadt rongyaiból még áradt a disznóól bűze, le sem tagadhatta volna azt a környezetet, amelyből jött. Más emberek, akikkel találkozott, talán undorral vagy szánalommal néztek végig rajta, mint az élet nyomorultján, de ami mindennél fontosabb: akárhogyan nézett is ki, már hazafelé tartott! A megtért ember nem tökéletes ember, nem makulátlan, nem bűntelen, sőt, nagyon is gyarló és esendő, rajta van a régi hiábavaló életnek a nyoma és bűze, le sem tagadhatja, milyen hitványul eltékozolt életből jön, sokszor bizony nagyon szánalmasan botorkál: de hazafelé tart, már háttal van a disznók vályújának és mindennek, ami odáig vezetett! Már megutálta azt az egész életet, amit abban az irányban élt, már elfordult és elszakadt tőle, és most azon sárosan, piszkosan, nyomorultul, ahogy van, elindult hazafelé! És most már, ha sóhajtozva, szégyenkezve, meg-megállva is: de minden lépéssel közelebb ér az édesatyjához, és az édesatyai házhoz!
Mi a te életednek az iránya? Nagy, magabiztos, kemény léptekkel, rokonszenves könnyedséggel elfelé-e hazulról, vagy szánalmasan és botladozva talán, de már hazafelé, az örök élet felé? “A bűn zsoldja halál” - mondja alapigénk. Azt jelenti ez, hogy a bűnnek mintegy következménye, szükségszerű folyamata a halál, a kárhozat. A bűn mintegy kitermeli a halált, az örök halált. A bűn a kárhozatnak az oltóanyaga, egyetlen csepp belőle halálos méreg. A legkisebb bűn is halálra fertőzi tehát az életedet. Képzelj el egy halálos beteget, akiben benne van a biztos halált hozó méreg, talán még nem járta át a szervezetét teljesen, talán sokszor alig lehet észrevenni rajta, milyen roppant nagy veszedelemben van, talán néha sikerül is elpalástolnia a végzetes, halálos bajt: akkor is magában hordja a halálos mérget, és végeredményében halálra van ítélve. Ilyen halálos méreg a bűn, ami bennünk van: a bűn zsoldja a halál, iránya a halál, a kárhozat! Ennek a halálos méregnek, a bűnnek egyetlen olyan ellenmérge van, ami útját állhatja romboló hatásának, és az élet egész irányát megfordíthatja: a kegyelem, a Jézus halála által szerzett kegyelem, amely a fokozatos kárhozatba való romlás helyett az örök életbe való fokozatos gyógyulás irányába helyezi a beteget. Még beteg, de már a gyógyulás útján van, a benne lévő méreg halált hozó erejét megtörte a kegyelem. Benned is ezt műveli a kegyelem, ha elfogadod, és azonnal megváltozik az életed iránya, amint ezt elfogadod. “Az Isten kegyelmi ajándéka az örök élet, a mi Urunk Jézus Krisztusban!” A te számodra is az! Csak hidd el, hidd el most, és máris megtört a halálos varázs, és elkezd dolgozni benned valami, aminek a vége az örök élet. Ez a valami, ami dolgozik benned: ez a kegyelem!
A továbbiakban Pál apostol olyan radikális szakításról beszél a bűnnel szemben, amit hogy megfelelő módon érzékeltessen, egyenesen így fejezi ki: “meghaltunk a bűnnek!” (6,2b vers) És ez nem túlzás és nem képes beszéd, hanem valami egészen titokzatos valóság! Véres valóság az, hogy a tékozló fiú, amely pillanatban hazafelé vette az irányt, tényleg meghalt a disznók közötti élet számára. Valami, ami eddig a könnyelmű, hiábavaló életre vonzotta, ez a valami meghalt benne. Megtérő emberek tesznek erről a halálról nagyon boldog bizonyságot. Egy férfi mondotta el egyszer, aki ugyancsak visszaélt felesége türelmével és hűségével, hogy amikor minden házasságtörő viselkedéséért és gondolatáért büntetés helyett kegyelmet kapott az Úrtól, azt tapasztalta végtelen nagy örömére, hogy a kegyelem elfogadásával együtt meghalt benne valami. Ő, aki eddig a házasságtörés bűnének az igézete alatt élt és attól nem bírt szabadulni, most egyszerre fölszabadult alóla anélkül, hogy különösebben kellett volna küzdenie ellene. Egy másik férfit ismertem, aki rabja volt az italnak. Nagyon tragikus volt már a helyzete miatta. Egyszer Isten kegyelmével találkozott az élete, és megfordult az iránya. Csodálatos módon ő is arról tett bizonyságot, hogy mintha meghalt volna benne az az érzés, ami az italt kívánta, ami rabul adta őt a szenvedélyének. Most nem is kell küzdenie a kívánsággal szemben, mert nincs kívánság, eltűnt belőle, mint mikor valaki meghal, úgy tűnt el belőle az a valaki, aki az italt kívánta. Ez az, amiről az apostol így ír: “...a kik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” (Róm 6,2) Majd így folytatja: “a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6,7) Akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha egyszer a rabszolga, aki eddig gazdájának, a bűnnek az igájában görnyedt, meghalt: akkor nem tud vele mit kezdeni a volt gazdája. Aki halott, az nem tud szolgálni többé a hatalmas gazdájának, nem tud annak a szemébe nézni, nem tudja azt többé tiszteletben részesíteni, akaratát teljesíteni.
Láttál már halottat? Ugye, milyen közömbös, milyen érzéketlen tud az lenni az őt körülvevő földi dolgok, vágyak, kívánságok, törekvések iránt? A halott nem az többé, ami azelőtt volt, nem teszi azt, amit azelőtt tett, nem fáj neki, ami azelőtt fájt, és nem tud örülni annak, ami azelőtt felderítette és gyönyörködtette. Így hal meg a kegyelem alá került ember a bűn számára. Meghal benne valami, ami odakötözte elszakíthatatlanul a bűneihez. És mi az, aminek így meg kell halnia, hogy a helyén kivirágozhasson a megújult élet? Azt mondja az Ige: “...a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6,6-7) Tehát a mi óemberünknek kell meghalnia, szép és csúnya, jó és rossz tulajdonságaival együtt. Az az óember, amely nem is tud mást tenni, mint csak bűnt, amely át meg át van itatva a bűnnel, amely már az eredendő bűnnel született, amelyben benne van a halálos méreg, amely még amikor szépet és jót akar, akkor is bűnnel van fertőzve. Azt mondja az apostol, hogy ez a mi óemberünk - úgy is mondhatnám: az énünk - megfeszíttetett a Krisztussal együtt. Másik helyen azt mondja: a Krisztus halálába keresztelkedtünk meg, sőt, egyszer így: eltemettettünk a Krisztussal együtt a keresztség által a halálba, és így az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk. (v.ö. Róm 6,4-5) Mindez a kifejezés azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak helyettem halt meg, hogy engem az örök haláltól, a kárhozattól megmentsen, hanem az Ő keresztre feszített testében mintegy meghalt az én óemberem is, az, amely a bűn rabszolgája volt, és így a Krisztusban és a Krisztussal együtt való halál által felszabadult a bűn alól, mint egy halott, amely felszabadul minden földi kötelék alól.
Sok hívő ember itt hibázza el a dolgot, hogy nem meri magát így beleadni a Krisztus halálába, nem meri levonni a Krisztusban való hitének a végső következményeit, és ezért lesz azután olyan felemássá az élete: egy kicsit hívővé, egy kicsit hitetlenné. Pedig nagyon világosan megmondta az Ige, hogy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja, vagyis az óembernek akármilyen kicsinyke meghagyott része, darabja, kedvtelése, kívánsága, amit át akarok menteni az új életbe, a kegyelem alá: megposhasztja, megkeseríti, megdohosítja az egész életet. Nincs más választás tehát, mint az, hogy tisztítsátok el a régi kovászt, hogy legyetek egészen új tésztává! Meghalni nem lehet egy kicsit, hanem vagy meghal valaki, egészen, vagy nem hal meg, esetleg csak haldoklik. Nos, hát sok hívő embernek az óembere még nagyon él. Haldoklik, de nem akar meghalni, addig pedig mindig csak nyavalygó, erőtelen lesz a keresztyén élet. Mert, csak amikor az Én már nem él, meghalt, akkor tud élni a Krisztus, mint Pálban, aki így fejezte ki ezt a csodát: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Krisztus és az óember nem férnek meg egymás mellett egy ugyanazon életben, nem élhetnek egyszerre: vagy az egyik, vagy a másik. Csak ha meghalt a mi óemberünk a Krisztussal, akkor támadhat föl bennünk a boldog, teljes, új keresztyén élet. Ezt jelentik ezek a szavak: “Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (4-5. vers)
Mit csináljunk tehát? Ezt mondja az apostol: “...gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6,11) Vagyis gondoljatok a Krisztus halálára és feltámadására és tekintsétek úgy magatokat, mint akik Őbenne szintén meghaltatok és ugyancsak Őbenne fel is támadtatok, s most már zavartalanul, egészen, teljes odaadással élhettek az Istennek! Mindaddig, amíg hittel nézel Jézusra, és csak Őreá nézel, addig valóban tekintheted úgy magad, mint aki meghaltál a bűnnek és feltámadtál egy új életre, mert mindaddig így is van! Meg fogod tapasztalni! Valóban történt benned egy misztikus halál és feltámadás. Nem önszuggesztió és beképzelés, hanem boldog valóság. De csak addig, amíg ezt a halált és feltámadást a Krisztusban látod és valósítod meg.
Nézz erre a terített asztalra, ahol Krisztus halála ki van ábrázolva. Ha te most az óemberedet kész vagy idehozni, halálba adni, eltemetni: akkor a kenyér és bor juttassa eszedbe, hogy te magad is meghaltál Krisztussal együtt a bűnnek, és ezentúl igazán élhetsz az Istennek. Ha kész a szíved erre a Krisztussal együtt való meghalásra és megelevenedésre: akkor most nyugodt örömmel megígérheted és megfogadhatod az úrvacsora vétele előtt, hogy “ezentúl e kegyelemért egész életedet Néki szenteled, és már e jelenvaló világon, mint az Ő megváltottja az Ő dicsőségére élsz!”
Ámen
Dátum: 1949. február 27.