Joó Sándor Dr.

A Biblia sok Igéje közül néha egyik-másik sokkal közelebb kerül az emberhez. Valahogy olyanformán érzem, hogy az utóbbi években Ti, akiknek sok betegség, gond, sőt a halál között haladt az életetek, Ti is ennek az Igének a biztatását éltétek meg, az egész kis család, mindkét család. Ti, akik így álltatok a konfirmáció előtt, és így álltok itt most is. Most, amikor olyan nagyon sok imádság meghallgattatik ebben az órában, legyen biztatás felétek ugyanaz az Ige az élő Isten előtt: “Ne aggodalmaskodjatok”! Milyen jó újra meg újra meghallani ezt az Igét Isten szájából! Milyen jó, hogy erőt meríthettek belőle a boldogságotok kiharcolásához!

Az élet ellaposodása, elszürkülése ellen véd, a Ti boldogságotokat védi ez az Ige: “Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől”! Alig van olyan veszély, ami úgy elszürkíti az ember életét, mint a “mit együnk és mit igyunk” gondja, a megélhetés kérdése, a mindennapi élet gondja. És íme, ebbe a kérdésbe, amely az érdeklődés középpontjába került most, ebbe szól bele az Ige: Ti pedig ne aggódjatok! Más legyen a ti gondolatotok! “Keressétek először Istennek országát, és az Ő igazságát” és a többi majd hozzáadatik! (Mt 6,33) Nem könnyelműségre, nem semmittevésre akar biztatni bennünket Krisztus. Vannak emberek, akik hajlamosak könnyelműségre, optimizmusra. Mindenkinek kötelessége gondoskodni önmagáról és szeretteiről. Nektek is feladatotok lesz ez. Jézus azonban a felesleges gondoktól akar megóvni ezekkel az Igékkel. A gondoskodás bármennyire kötelesség, de bűnné, bálvánnyá válhat. A gondoskodás veszedelme az, hogy csak ilyen kérdésekkel tölti meg az ember lelkét, és így az Isten gondolatai számára nem jut idő. Nem tud kiszakadni a lélek az anyagiakból, elszürkül az élete, és az egész boldogság beleolvad a szürkeségbe. A Ti érdeketekben mondja Jézus Igénkben: “Keressétek először Istennek országát, és az Ő igazságát” és a többi majd mind hozzáadatik.

A Sátán becsempészi az aggodalmaskodást a lélekbe. Nem azt mondja Jézus, hogy ne gondoskodjatok, hanem hogy “ne aggodalmaskodjatok”! Bízzatok abban, hogy az Úr végtelenül szeret benneteket! Elég bizonyságát adta Jézus az Ő szeretetének a kereszttel, azzal, hogy Ellene való lázadásotokat megbocsátja, azzal, hogy örök boldogságotokat munkálja és munkáltatja. Az élet részletkérdései egyben az Ő szívügyei: így a Ti megváltásotok, egész életetek - nemcsak az, hogy egymáshoz kerültetek, hanem hogy együtt is éljetek szeretetben! Azt mondja az Ige, hogy egy verebecske sem eshet le az Ő tudta nélkül. Bízzatok mindig abban, hogy szeret Benneteket az Úr! Láthattátok ezt már eddig is, de megláthatjátok ezentúl is. Nemcsak a Ti imádságotok drága, hanem a szülőké és a testvéreké is. Sok áldott, meghallgatott imádság által lettetek egymásé. Legyen egész életetek imádság!

A mi számunkra mindig Krisztusnak hitben való elfogadása az első, a többi mind ráadás. Ezért mondja Krisztus, hogy “keressétek először Istennek országát, és az Ő igazságát”! Míg ti azon fáradoztok, hogy az Ő akaratát megtegyétek, addig Ő egyengeti a ti utaitokat, amelyen holnap kell járnotok. Bízzatok mindig Benne, mert Ő sohasem hagyja cserben azokat, akik egészen az Övéi. Így induljatok el az életbe!

Ámen.

Dátum: 1955. szeptember 3. (Csuday Irén és Muzsnay István esküvőjén).

Tegnapelőtt beszélgettem valakivel a mai úrvacsoraosztásról. Azt kérdezte az illető, hogy odajárulhat-e az Úr asztalához, holott felettébb méltatlannak érzi magát, mert már a legutolsó úrvacsoravételnél is megígérte, megfogadta a feltett kérdésre, hogy ezentúl teljes életét az Úrnak szenteli, s már e jelenvaló világban mint az Ő megváltottja, az Ő dicsőségére fog élni. Ha most megvizsgálja magát, kénytelen megállapítani, hogy lelki életében attól kezdve semmi javulás, semmi emelkedés, semmi előrehaladás vagy erősödés nem történt. Vagyis az Úrnak tett ígéretét és fogadalmát egyszerűen nem tartotta meg. Az első három kérdésre, ami a Krisztusban való hitre, a bűnbocsánatra és az örök élet bizonyosságára vonatkozik, jó lelkiismerettel meri mondani, hogy hiszem s vallom. De eddigi szomorú tapasztalatai után merheti-e jó lelkiismerettel a negyedik kérdésre válaszolni, hogy ígérem és fogadom? Hányszor megígérte és megfogadta már, és mégsem lett semmi eredménye. Önmagát vigasztalva ma is csak ott tart, ugyanazok között a lelki problémák között vergődik, mint régen. Veheti-e Isten komolyan az ő szájáról elhangzó ígéretet és fogadalmat ennyi múltbeli kudarc után és előreláthatólag újabb kudarcok küszöbén? Azt hiszem, nemcsak őneki, aki ezt így elmondta, hanem legtöbbünknek általános, nyomorult tapasztalatunk ez. Még azok is, akik már hívőkké lettek - tehát akik már a Krisztusnak bűnük bocsánatáért való halálát és megigazulásukért való feltámadását hit által elfogadták -, tehát a felébredt lelkek, mindig erőtlen csecsemők maradnak, nem tudnak a Krisztusi életben úgy megerősödni és megszilárdulni, ahogyan szeretnének. A tulajdonképpeni lelki áldásokban éppúgy szűkölködnek, mint mielőtt hívőkké lettek. Krisztus halála, ezen lelki vetés gyümölcseit kevesen élvezik.

Azért örülök nagyon ennek az Igének, mert éppen erre a problémánkra derít mennyei világosságot. Isten itt az Ő lelki áldásaiban bővölködő élet lehetőségeiről beszél. Hallgassuk csak így meg az Ő szavait: “Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura. És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura.” (10-12. vers)

Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy maga Isten vár arra, hogy lelki áldásaival sokkal nagyobb mértékben árasszon el bennünket, mint ahogyan azt egyáltalán be tudjuk fogadni. Mi elfelejtjük, hogy Isten gazdag Isten, Akinél kimeríthetetlen bőségben vannak mindazok a lelki ajándékok: a szeretet, öröm, békesség, stb., amelyek nélkül csak szűkölködünk és tengődünk. Isten, látva erőtlen, hívő gyermekeit, sem hideg, sem hév egyházát, ezt a világgal összekeveredett keresztyénséget, nagyon jól tudja, hogy mindent meg tudna változtatni, csak hagynánk, csak engednénk Őt magát cselekedni! Isten arra vár, arra vágyik, hogy megnyithassa nekünk az egek csatornáit, ahogyan ebben az Igében mondja, és bőséggel, olyan bőséggel árassza ki az Ő mennyei áldásait, hogy szinte nem győznénk elfogadni! Ezt akarná tenni Isten az egyéni lelki életünkkel éppúgy, mint az Ő ügyében való forgolódásunkkal, szolgálatunkkal.

Hol állunk mi, mai hívő emberek, egyéni lelki életünkben attól a színvonaltól, amit Jézus így jelölt meg: “Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Ezen a Krisztusi követelményen elgondolkodva sokszor gondoltam arra, hogy bizonyára azért állított fel Jézus ilyen magas mértéket, hogy ha akármilyen magasra jutott is valaki a cél elérése felé, ne mondhassa azt, hogy már elértem, hanem legyen mindig egy még magasabb fok, ami felé még mindig és mindenkor, élete végéig növekednie kell. Azt hittem, hogy Krisztusnak ez a követelménye teljesíthetetlen, és sokan ezt hiszik, és kétségbeesnek, vagy valami módon megkerülik, mert ez könnyebb, mint hinni abban, hogy Isten sohasem ad olyan parancsolatot, sohasem kíván olyat, aminek a megfelelő teljesítéséről ne gondoskodna. Ha tehát Ő azt kívánja, hogy tökéletesek legyünk, mint ahogy a mi Mennyei Atyánk tökéletes, akkor Ő maga gondoskodik arról, hogy ez lehetséges legyen a részünkre! És talán ott téveszthetjük el a dolgot, hogy mi magunk akarunk gondoskodni róla, ahelyett, hogy Tőle magától kérnénk és fogadnánk el ezt a tökéletességet. Mi nem számítunk eléggé az Úr Isten kegyelmére, arra, hogy megnyitja a menny csatornáit, és eláraszt áldásaival. Kétségbeesünk, ellankadunk, látván azt, hogy még mindig mennyi bűn uralkodik rajtunk, és összeszedve minden erőnket, mégsem tudunk megtisztulni egyiktől sem. Nem hát! És nem is fogunk előrejutni egyetlen lépéssel sem a lelki életben, amíg észre nem vesszük a megnyílt eget fölöttünk, és el nem ámulunk azon, hogy ahol a bűn megnövekedett, ott a kegyelem sokkal jobban bővölködik.

Az Újtestamentum nemcsak kijelenti nekünk a Szent Istennek azt a követelményét, hogy az Ő népe szent és tökéletes legyen, hanem be is mutatja a tökéletes és szent életnek a gyakorlati lehetőségét. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben számtalan példát találunk erre. A tanítványok telítve voltak hittel, túláradó örömmel, Krisztusi lelkierővel, tűzzel, Szentlélekkel. Ilyen sugárzó, túláradó, erőteljes Krisztusi életet akar Isten adni. Természetesen ilyen állapotban is megmarad az újabb elbukás lehetősége. A szent élet, az áldásokban bővölködő élet nem mechanikus valami, nem egy jól előkészített, megolajozott és fölhúzott szerkezet. Az újjászületett ember sem jutott olyan állapotba, hogy már többé nem képes vétkezni, hanem azt tapasztalja, hogy a Szentlélek által képes nem vétkezni. De éppen ez a képesség, hogy képes légy nem vétkezni, éppen ez az áldás, ami a megnyílt égből árad rád. Amely pillanatban elbízod magad, és azt hiszed, hogy te magad vagy képes nem vétkezni, abban a pillanatban elzáródik a menny csatornája, és rögtön újra elbuktál! Mert ez a képesség, hogy képes vagyok nem vétkezni, a jóra való képesség: nem emberi képesség, hanem Istentől áldásképpen ajándékba kapott képesség, kegyelmi ajándék. És Isten vár, hogy ezt az áldását kiárassza rád akár most, ebben a pillanatban.

A legelső, amit most jól jegyezzünk meg, az, hogy Isten szava igaz szó, és Ő most azt mondja nekünk: Nézd, én arra várok, hogy megnyithassam neked az egek csatornáit, és kiáraszthassam rátok az én áldásaimat, sokkal nagyobb bőségben, mint ahogy azt egyáltalán remélni és várni tudjátok! De hát, ha ez így van, akkor ugye, önkéntelenül is azt kérdezhetjük, hogy miért nem nyílnak meg fölöttünk azok az égi csatornák? Miért vár még az Isten? Nyilván van valami akadálya vagy feltétele annak, hogy igazán szíve szerint cselekedjék velünk az Úr! Igen, Igénk erre is nagyon kíméletlenül rávilágít. Szinte sértő és bántó ez a fény, ami Istennek ezekből a szavaiból árad: “Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben! Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (8-10. vers) Borzasztó még hallani is Isten szájából, hogy: megcsaltatok engem! Talán még pontosabb magyar fordításban így is mondhatnánk: megloptatok engem. Nekünk szól ez a megállapítás: érhet bennünket ez a vád, akik itt vagyunk most is az Ő lábai előtt, vágyakozunk az Ő áldásaira, és éppen istentiszteletet tartunk? Miben loptunk meg téged? - kérdezte a nép is szinte megrökönyödve. És akkor azt válaszolta az Isten: a tizeddel és áldozni valóval. Akkor azt jelentette ez, hogy a nép a maga használatába vette azt, ami egyedül az Istené kellett volna, hogy legyen. Felhasználtak olyan ételeket, ruházatokat, állatokat a saját háztartásukban, amit tized és áldozat gyanánt Istennek kellett volna szentelniük. Elvették Istentől azt, ami az Istené! Végeredményben erről van szó ma is: visszavesszük a magunk számára és magunk használatára azt, ami az Úrnak jár!

Nagyon sok mindenben meglopjuk így az Istent. A legtöbb ember rendszeresen lopja Istennek a pénzét. Aki még sohasem vette komolyan azt, hogy pénze és minden anyagi java fölött sáfári elszámolással tartozik Istennek, aki még sohasem készített Isten előtt számadást arról, hogy havi keresetéből mennyit költhet magára, és mennyit fordítson az Isten dicsőségére, az minden hónapban meglopja az Isten. De ez olyan nagy kérdés, hogy erről egyszer egészen külön kell majd Isten Igéjének a világosságánál beszélgetnünk. Egy másik kérdésre próbáljunk most válaszolni: Nem lopjuk-e meg Istent az idővel? Milyen könnyű ezt megtenni, és milyen lehetetlen ezt visszafizetni! Az elmulasztott csendesórák, az Istennek szentelt idő és alkalmak örökre pótolhatatlan veszteséget jelentenek életünkben. Semmiféle foglalatosság, a legáldottabb szolgálat, az Úr ügyében való serény buzgólkodás sem pótolja a naponkénti csendességet, az Istennel való négyszemközti egyedüllét alkalmát. Azt hiszem, ebben a tekintetben, az Istennek szentelt idő tekintetében még jobban lopjuk Őt, mint bármi más tekintetben! Amikor elmarad a csendesóránk, vagy amikor elhamarkodjuk az Istennel való együttlét rövid pillanatait, akkor nem vesszük komolyan, hogy most megloptuk Őt. Elsietett imádságban nem lehet megadni Istennek azt a tiszteletet és magasztalást, ami Őt megilleti. Nem lehet megtudni Tőle azokat az útmutatásokat, amiket adni akar. Így sohasem tud lángra lobbanni a szíved az isteni tűztől, az alatt a pár pillanat alatt, amíg imádkozni szoktál naponként. Fel sem tud melegedni a szíved az Isten közelségétől, elsietett csendességben nincs ideje az Úrnak kinyitni az egek csatornáit, és telerakni a lelkedet azokkal az áldásokkal, amiket neked szánt. Bizonyos vagyok benne, hogyha majd befejezzük ezt a földi létet, akkor megdöbbenve fogjuk látni, mi mindent akart volna nekünk adni az Úr, ha megadtuk volna Neki azt az időt, kitartó imádságban.

Azért olyan komoly dolog ez, testvérek, mert amikor meglopjuk Istent a csendességre szánt idő tekintetében, akkor tulajdonképpen önmagunkat lopjuk meg - Tőle. Csak a Vele való négyszemközti egyedüllétben ismerhetjük meg igazán Őt és önmagunkat. Csak ebben a csendességben történhet meg az, hogy önmagunkat odaszenteljük Neki, átadjuk Neki egészen! Tudod, mit kockáztatsz azzal, hogy ellopod Istentől a naponkénti elcsendesedésed idejét? Azt, hogy bezárulnak az egek csatornái, és nem jön az áldás. Megéri? Ugye, nem? Nos hát, mától kezdve ne lopjuk tovább a mi nagyon hosszútűrő Urunkat, legalább az idővel ne lopjuk tovább!

Azt mondja végül az Úr: “Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (10. vers) Ugye, érted, hogy mit jelent ez? Add meg Istennek, ami az Övé, az időben is! És ezzel próbáljatok meg engem! - azt mondja a Seregeknek Ura. El tudjátok-e képzelni, hogy mi történne ebben a gyülekezetben, ha most mindnyájan, akik itt vagyunk, komolyan vennénk Istennek ezt a felhívását, hogy így próbáljuk meg Őt? - egyelőre semmi mással, csak naponkénti, nagyon komoly, Neki szentelt csendesórával. Olyan lelki erők szabadulnának itt föl, hogy egész Budapest reformátussága megérezné a hatását. Egy egész világ elámul annak láttán, amit az Isten képes cselekedni egy egészen Neki szentelt ember élete által. Mert Isten nem tagadja meg önmagát, beváltja ígéretét. Ha tehát mi most megpróbáljuk Őt azzal, hogy bevisszük a tizedet mind az Ő tárházába, akkor ha nem látjuk is megnyílni az egek csatornáit az Ő ígérete szerint, egész bizonyosan meg fognak nyílni, és az Úr bőséggel fogja ránk árasztani áldását! “Ezzel próbáljatok meg engem!” - mondja az Úr. “Engem!” - tehát az Urat próbáld meg! Ne magad próbálkozz, erőlködj ezentúl egész életedet Neki szentelni, és mint az Ő megváltottja az Ő dicsőségére élni, mert ez megint nem fog sikerülni! Hanem Őt próbáld meg! Tehát azt, hogy naponként Ő árassza rád a megnyílt egekből Jézus szent életének erőit az Ő Szentlelke által.

Azzal a hittel, hogy majd Neki sikerül benned az, ami neked nem sikerült - jó reménységgel válaszolhatod az úrvacsorai negyedik kérdésre: Ígérem és fogadom! És akkor majd Ő, az áldást árasztó Úr fogja rámondani, hogy: úgy legyen!

Ámen.

Dátum: 1947. augusztus 31.

A szent életet az Újtestamentum nem úgy állítja a hívő ember elé, mint egy ideált, eszményt, hanem mint személyes kötelességet. A szent életet az átlagember, sőt, sok keresztyén ember sem tartja nagyon vonzó dolognak, mert nem tartja elég gyakorlatias életformának. Pedig a szentté-lételtől nem kell visszariadnunk. Nem kell mosolyognunk fölötte, nem kell kétségbeesnünk miatta, hanem egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy ezt kívánja és várja az Úr minden Benne igazán hívő embertől!

Ne úgy képzeljük el a szent embert, ahogyan ábrázolják! Ahogyan például homályos templomok üvegfestményein láthatjuk: vértelen, gyámoltalan, együgyű, ábrándosan áhítatos megjelenésükben! Így valóban nem vonzó ez az életforma a huszadik század rohanó, gyakorlatias embere számára. A szentség nem valamiféle beteges lelkiállapot, nem túlzó vallásoskodás - hanem éppen a legteljesebb lelki egészség, lelki épség és szentség hiánya jelenti a lélek betegségét. Minden igazán Istenben hívő keresztyén ember szent ember! Az Ó- és Újtestamentum eredeti nyelvén a “szent” szó eredeti jelentése az, hogy elkülönített, Isten számára félretett. Például az ótestamentumi istentiszteleten használt ruhák vagy edények szent ruhák és szent edények voltak. Nem olyan értelemben, hogy a szentségnek valami földöntúli dicsfénye ragyogott fölöttük, úgy, hogy alig lehetett rájuk tekinteni vagy megérinteni, hanem közönséges ruhák és edények voltak azok, csak a közönséges használatból elkülönítve és kivonva, fenntartva az Isten házában való használat céljaira. Minden keresztyén embernek ilyen értelemben kell szentnek lennie. Jézus Krisztus kiválasztott bennünket Önmaga számára. Azt akarja, hogy különbözzünk más emberektől, a világtól. Önmagunkat és minden képességünket az Ő számára tartsuk fönn, Őhozzá tartozzunk, és az Ő életét éljük! Ahogy Igénk mondja: “Hanem amiképpen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.” (1Pt 1,15)

Ennek a szentségnek a vonásait szeretném most fölvázolni. Hadd említsem itt most rögtön, hogy ez a szentség nem elmélet, hanem egészen gyakorlati dolog. Nem ábránd, hanem valóság. Nem érzelmi állapot, hanem magatartás. Nem elv, hanem cselekvő élet! A szentség mindenekelőtt tiszta életet, mégpedig tiszta szívből eredő tiszta életet jelent. A tisztaság a bűntől való megtisztulást jelenti. A tisztaság minden olyan gondolatnak, érzésnek és cselekedetnek a megtagadását jelenti, ami ellenkezik az Isten akaratával. Isten a bűnt gyűlölő, a bűnnel szemben állást foglaló, és a bűntől magát elkülönítő Isten. Arról lehet felismerni, hogy találkoztál az Úr Istennel, hogy utálod a bűnt. Hogy kezd fájni a bűn. De nem a mások bűne, hanem a magadé. És nemcsak a bűn nagy általánosságban, hanem a te felismert bűneid, nevükön nevezve valamennyit. Ismered-e egyáltalán a bűneidet, és a felismert bűneidet szereted, dédelgeted, rejtegeted-e? Szemet hunysz-e fölötte, vagy utálod, és szeretnél megtisztulni tőlük? Gyakran figyelmeztet az Ige, hogy “ne szabjátok magatokat e világhoz!” (Róm 12,2) Azt jelenti ez, hogy aki lényegileg a Krisztusé, az másképpen gondolkozik, cselekszik és beszél, mint aki nem a Krisztusé. A tisztaság azt jelenti, hogy elfordultál a bűntől, hátat fordítottál neki.

Isten a mértékét, szabályát, mintáját is megadta a tiszta életnek. A mi számunkra nem a világ a minta, nem a világ kívánságai szerint élő, akármilyen kiváló ember, még csak nem is egy tiszteletre méltó, komoly keresztyén ember élete. Így nagyon hamar megelégednénk a magunk tisztaságának mértékével. Nem is egy újtestamentumi szentnek, egy Pál apostolnak vagy János apostolnak az alakja, hanem “amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek”! A szentté-létel mértéke maga Jézus Krisztus, Istennek emberi testben való megnyilatkozása, Aki abszolút tiszta volt minden bűntől! Azt mondtuk, hogy a szentség tiszta életet jelent. Ez a tiszta élet azonban csak tiszta szívből eredhet. Azt mondja Jézus: “A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások.” (Mt 15,19) A szív a legmélyebb gyökere, a rejtett gyökere énünk mindenféle megnyilatkozásának. Könnyű dolog tisztának látszani kívülről önmagunk és mások előtt, de az Úr a szíveket vizsgálja, és Ő tudja, hogy mi van a mélyben, mélyen bent a szívekben. Senki sem lehet igazán tiszta életű tiszta szív nélkül. Legföljebb csak begyakorolhat bizonyos tisztának látszó cselekedeteket, felölthet magára bizonyos tiszteletre méltó szokásokat, magatartást, de ha a szíve nem tiszta, akkor a legjobbnak látszó szándéka is mindig tisztátalan marad!

Mi hát a tiszta szív? Persze, nem bűntelenség, mert bűntelenség nincs a földön - majd csak a mennyben lesz. Akkor tisztul meg egy szív, amikor megtelik szomorú bűnbánattal. Odamegy Krisztushoz, a bűntelen Megváltóhoz, és amikor az ilyen bűnbánó szív - nem az agy, hanem a szív - elfogadja a bocsánatot, amit Isten ingyen kegyelemből ad a Krisztus drága véréért! Így érthető az a nagyon drága kijelentése az Istennek, hogy a Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől. Éppen a szívet tisztítja meg ez a szent vér minden bűntől! A tiszta szív tulajdonképpen új teremtés az emberi természetben, Isten teremtő művének az eredménye. Ezért fohászkodik a zsoltáríró bűnbánó imádságban így: “Tiszta szívet teremts bennem, oh, Isten!” (Zsolt 51,12) Ezt a tiszta szívet tehát, maga Isten teremti. Nem a régit gyúrja át, nem azt lényegíti át, hanem egy újonnan teremtett szívet ad. Ezt is ajándékba, ingyen adja. Azért nevezi a Szentírás a szívnek ezt a megtisztulási folyamatát újjászületésnek, helyesebben újonnan születésnek, mert az azt jelenti, hogy valami, ami eddig nem volt, most lett. Nem a régiből formálódott át, hanem egészen újonnan született a világra. Valami, ami eddig nem volt bennem, Isten teremtő műve folytán létrejött bennem. Ez a valami éppen a tiszta szív, az új szív. Ezzel a szívvel lehet csak tisztán szeretni, szolgálni az Istent. Ezzel az új szívvel lehet csak szívből utálni a bűnt, csak így lehet szívből tiszta az élet. Szentek legyetek! Ennek az isteni követelménynek való engedelmesség ott kezdődik, hogy igaz bűnbánattal és alázattal vidd oda a tisztátalan szívedet! Fogadd el Őt mint Isten Fiát, Aki drága vérén váltott meg téged mindenféle tisztátalanságból. Hit által fogadd el azt a minden bűntől megtisztított új szívet is, amit Ő ad neked. Tiszta szív nélkül csak képmutató farizeus lehetsz, de szent soha! Ne feledd, hogy a szent élet tiszta szívből származó tiszta életet jelent.

Egy további eleme a szent életnek a hétköznapi élet kötelességteljesítésében megnyilatkozó hűség. Manapság nagyon hiányzik ez a hűség sajnos még a keresztyén emberek életéből is. Egy angliai konferencián elhangzott előadásban olvastam azt a megállapítást, hogy korunk egyik jellemző tünete az, hogy alig lehet olyan embert találni, aki igazán becsülettel végzi a napi munkáját. Lehetőleg minél kevesebb fáradsággal minél nagyobb eredményeket elérni, személyes érdekeket előtérbe helyezni, bármilyen, sokszor nem tiszta eszköz árán minél többet szerezni. Nyereségvágy, önző materializmus - ez a legtöbb munkálkodás alaphangja. Úgy látszik, mintha senkinek sem telne kedve a saját munkájában, vagy legalábbis abban, hogy azt jól végezze. Mintha kihalt volna az emberből a szolgálat idealizmusa. Kedvetlenül, kényszeredetten, terhes igát húzva robotolnak. És az a konferenciai előadó megállapítja végül, hogy korunknak ettől a lelkületétől sajnos nem mentesek a keresztyén emberek. Nos, testvéreim, Krisztus a mai világban is egész bizonyosan másképp élne és dolgozna, mint mi!

Amikor Jézus emberi testben jelent meg a földön, legfőbb jellemvonása az volt, hogy tökéletesen betöltse Annak az akaratát, Aki Őt küldötte, hogy foglalatos legyen az Ő Atyjának dolgaiban, hogy teljesen elvégezze mindazt, amit el kellett végeznie. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Nyugodt lelkiismerettel mondhatta a keresztfán, hogy: “Elvégeztetett!” Elvégeztetett mindaz, ami rábízatott! Harminchárom évéből, amit a földön töltött, harminc esztendeig Józsefnek és Máriának volt alávetve, engedelmesen és alázattal szolgálva a názáreti otthonban, az ácsműhelyben. Ő teljes hűséggel ott is az Isten akaratát teljesítette, és saját Isten-keze érintésével szentelte meg mindörökre az emberi munkát. Azután, amikor megváltói szolgálatára indult, sohasem kímélte önmagát, minden pillanatát Istennek és embereknek áldozott, hű szolgálattal töltötte. Hűséges és engedelmes volt mindhalálig.

“Amiképpen szent az, aki elhívott titeket" - vagyis a Krisztus -, “ti is szentek legyetek” - ugyanúgy! A szent élet a legteljesebb hűséget jelenti a hétköznapi kötelességek teljesítésében. Hűséggel, teljes szívvel, lélekkel, kedvvel, lelkesedéssel és erővel végezni azt a munkát, ami kinek-kinek a napi kötelessége. Gyakorlatilag a szentség azt is jelenti, hogy keresztyén ember jobb munkás, akár fizikai, akár szellemi értelemben véve, mint akármelyik nem keresztyén ember. A szent ember a hétköznapi életben is minden feladatát jól és teljesen elvégző ember! Isten adott nekünk világi feladatokat is, amiket vagy egy hivatalban, vagy egy szántóföldön, vagy egy villamoskocsin el kell végeznünk. Ő azt várja tőlünk, hogy végezzük azt olyan szívvel, mintha Neki cselekednénk azt! Így lehet a robotból áldásos munka, a foglalkozásból hivatás. Ez visz örömet a szolgálatba! Ha Isten akaratát, szándékát, számomra kijelölt útját látom a hétköznapi teendőimben, ez a boldog felismerés megédesíti, drágává teszi azokat. A szent ember Istennek engedelmeskedve szolgál a világban is mindenütt. “Szentek legyetek” - az ugyanaz, mint az, hogy légy hű mindhalálig a hétköznapi kötelesség teljesítésében is!

Hogyan lehetséges ez? Ugye, ez a legfőbb kérdés! Bár igazán ez volna mindnyájunknak a legfőbb kérdése! Bár a szívünk mélyéről tudnánk keresni a szentté-létel módját! Akkor örömmel tudnánk fogadni a feleletet, hogy a szent élet az Élő Krisztus élete bennünk! Nem a mi természetes életünk, hanem az Ő élete! Neki kell élnie és uralkodnia bennünk! A szentté-létel titka az, hogy Krisztus az Ő Szentlelke által behatol egy szívbe, és ott átveszi az uralmat. “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek” - olvassuk János evangéliumában. (Jn 1,12) Igen, akik befogadják Krisztust, azokat mintegy adoptálja Isten. Újjászületnek, beleszületnek egy nagy családba, az Isten családjába, a szentek családi közösségébe. Fogadd be hát te is a szívedbe Krisztust, hogy szentté lehess teljes életedben, miképpen szent az, Aki elhívott téged!

Ámen.

Dátum: 1947. augusztus 10.

Máté 9,27-31

Kegyelmes Istenünk, Édesatyánk! Szent neved imádói, szeretőés szeretett gyermekeid, közelről és távolról, egy nagy, láthatatlan gyülekezetbe tömörülve sereglünk felséges trónod elé, és dicsőítünk Téged azért a nagy kegyelemért, hogy Igéddel újra megszólítasz bennünket. Cselekedd Szentlelkeddel, hogy megnyílt szívünk alázattal és engedelmességgel tudja befogadni a Tőled jövőüzenetet! Ámen.

Történetünkben két vak emberről van szó, akik egyszer az úton, bizonyára koldulás közben, talán a közeledőzajból tudomást vesznek arról, hogy Jézus arra van elmenőben. Elkezdenek kiáltozni, mondván: “Könyörülj rajtunk, Dávidnak Fia!” Mt 9,27. Mintha mi sem történt volna, Jézus halad tovább, bemegy egy házba, de a két vak most már nem akarván elszalasztani a régen várt alkalmat, nagy üggyel-bajjal, tapogatózva, mások segítségével utánabotorkál. Vágyakozva, reménykedve, izgatottan, vakon is megkeresik Jézust. Amikor az Úr látja ennek a két nyomorultnak a nagy igyekezetét, így szól hozzájuk: “Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem?” (Mt 9,28).

Álljunk meg itt egy pillanatra, mert itt kezdődik a nagy feszültség ebben a történetben! Képzeljük bele magunkat azoknak a vakoknak a helyzetébe! Lehet, hogy ezek az emberek születésüktől fogva vakok. El sem tudják képzelni, mit jelent a látás, a napfény, a virágos rét, a kék ég, a rájuk tekintőszemekben tükröződőemberi lélek. Csak úgy sejtik, mint a vakság nyomorúságának az ellenkezőjét, hogy az valami nagyszerűlehet: látni! Hogy eddig elrejtett, egész új világ tárulna fel előttük, ha egyszer eloszlana ez az örök sötétség, ha egyszer megnyílnának a szemeik! És most, íme, itt áll előttük valaki, és azt kérdezi tőlük: Hiszitek-e? El tudjátok-e hinni, hogy amit eddig teljesen lehetetlennek, reménytelennek, képtelennek tartottatok, hogy ti is lássatok, azt én megcselekedhetem? Nem olyan egyszerűám erre teljesen őszinte, szívből jövőigennel válaszolni, mert elkezd tiltakozni a józan ész, és azt mondja: Bolondság ez az egész, én tudom, hogy ez lehetetlen! Természeti törvényekkel bizonyítom be, hogy ilyen nincs! Előáll az emberi tapasztalat, és így érvel: Mióta a világ világ, ilyen még nem történt, hogy egy vakon születettnek megnyíltak volna a szemei. Sokan megpróbálták már ezt, de még senkinek sem sikerült! Feltámad a kételkedés, nagyot sóhajt: Ne csigázzátok fel a képzeletemet, ne színezzétek ki reménytelen vágyaimat, hiszen ha most sem sikerül, csak annál fájdalmasabb lesz az újabb csalódás! Körös-körül a sok kíváncsi, aggódó, vagy már előre kárörvendőember: Mi lesz itt? Talán most derül ki ennek a Jézusnak a kudarca! Érzitek, hogy milyen súlyos próba elé állítja Jézus ezt a két vakot ezzel a kérdéssel: “Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem?” (Mt 9,28).

Egy egész külső és egy egész belső világ azt zúgja, bizonyítja, okoskodja, következteti, hogy lehetetlen, őrültség, nem lehet igaz! És a két vak mégis így válaszol: “Igen, Uram!” Ez az igazi hit! Ahol a józan ész azt bizonygatja, hogy nem. Ahol az évezredes tapasztalás, a külső és a belső körülmények kényszerítő ereje mind-mind azt igazolja, hogy nem, ott a hit mindennek ellenére is meri azt mondani, hogy igen!

És ez a hit, ez a Krisztusnak vakon igent mondó hit képes csak elfogadni a csodát! Azt mondja Jézus a két vaknak: “Legyen néktek a ti hitetek szerint.” (29. v.). És úgy lett, amint hitték. Az történt velük, amit hittek. Akkora ajándékot kaptak Jézustól, amekkorát a hitükkel át tudtak venni Tőle. Az vált tapasztalati valósággá a testükön, ami előbb már hitbeli valóság volt a lelkükben! És itt nagyon fontos ez a sorrend: Előbb kell lenni a hitnek, és csak azután tapasztalhatom meg a csodát! Tehát nem a hit épül fel a csodára, hanem a csoda a hitre. Senki ne várjon isteni csodát az életben, ha nem tud vakon hinni. Mert a hit a reménylett dolgoknak a valósága, tehát a még be nem következett, csak reménységben élődolgoknak a realitása, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Vagyis olyan bizonyosság, mint a látható és tapintható dolgok megragadása. És csak ha már előbb hitben lett az a dolog valósággá és meggyőződéssé, csak akkor, csak azután teljesedik be, és válik látható válósággá!

Erre vonatkozik Jézusnak ez a mondása is, hogy “Legyen néktek a ti hitetek szerint”! Egyszer két jó barátot meghívott valaki egy elhagyott Balaton melletti kis telekre barackéréskor. Azt mondta nekik: Vihetnek belőle annyit, amennyit akarnak! Egyikőjük egy kis szatyorral ment, a másik pedig négy hatalmas, füles kosarat vitt magával. Amikor meglátták a bő termést, már nagyon sajnálta az egyik, hogy ennyire szerény és lusta volt. Lám, mivel ilyen kevés edényt hozott, csak keveset vihet magával haza. A másik pedig jól megszedte a négy kosarat. Átvetette a vállán, és kézbe markolva, szinte roskadva, de boldogan cipelte hazafelé a pirosló áldást! Valahogy úgy van ez, hogy a mi hitünk is ilyen edény, amelybe belerakja Jézus azt az áldást, amit imádságban kérünk Tőle! A mi Urunk véghetetlenül gazdag Isten, kimeríthetetlen bőségben van Nála az áldás. És mi kérjük Tőle. Ő pedig adná nagyon szívesen, de nincs mibe rakja. Olyan jelentéktelenül picinyke a mi hitünk, ez az Elé tartott edényünk, hogy csak apró morzsákat tudunk felfogni és elvinni vele.

Ezért olyan csodákban szegény az életünk! Ezért nem történnek ma olyan csodák! Nem bírja el a hitünk! Ha mernénk nagyobb hitet alátartani a mennyei erők áradásának, sokkal több csodás segítséget és gazdagságot kapnánk! Ne gondoljuk, hogy ma már nem tesz Jézus olyan csodákat, mint amilyenekről az evangéliumban olvasunk. Bizony, tesz Ő most is! De csak ott, ahol van olyan hit, amelyik el tudja fogadni, föl tudja fogni! Csak mi már elszoktunk attól, hogy higgyünk! Mi, mai emberek túl felnőttek, túl okosak vagyunk ahhoz, hogy vakon tudjunk hinni. Előbb mindig számítgatunk, okoskodunk, mérlegelünk, erőlködünk, és ha mindez az emberi művelet valószínűsíti a kívánt eredményt, akkor azt mondjuk: most már hiszünk! Persze, hogy nem is történik azután semmi csodálatos, isteni dolog az életünkben! Ezért olyan anyaghoz kötött, száraz, kietlen, unalmas vagy fárasztó az egész életünk!

Annak, hogy Isten ilyen csodát művelőereje kiáradjon, mindig van egy előfeltétele. Az, amit Jézus így kérdezett: “Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem”? Ha igen, akkor “Legyen néktek a ti hitetek szerint!” (Mt 9,28-29).

Tudjátok, mi a legnagyobb csoda? Jézus Krisztus keresztje, halálának bűnbocsátó kegyelme, és vérének bűnöktől megtisztító ereje. Az, hogy a láthatatlan Krisztus olyan valósággá válik, az Ő jelenléte olyan meggyőződéssé válik egy lélek számára, mint akármilyen látható tapasztalati valóság. Az, hogy egy emberi szívbe beköltözik Krisztus, egészen átalakítja a gondolkodását, érzésvilágát, átformálja a cselekedeteit, áthangolja a beszédét, megtisztítja a szívét, úgy, hogy őmaga is csodálkozva látja önmagán, hogy a szó szoros értelmében újjászületett, mássá lett, kicserélődött az egész valója. Nevezhetjük ezt megtérésnek vagy felébredésnek vagy újjászületésnek, a lényeg az, hogy valami csodálatos, de valóságos, nagy, belső átalakulás történt az emberben.

Olyan sokat hallunk erről a csodáról, s miért van az, hogy a te életedben még mindig nem történt meg a valóságban ez a csoda? Talán azért, mert a megfeszített és feltámadott Krisztus evangéliuma áradásának mindig az eszedet tartod alá, és nem a hitedet! Mindenképpen megérteni akarod, és nem hinni! Az eszedbe pedig nem fér bele, mert a keresztről való beszéd az emberi értelem számára botránkozás és bolondság. Hiszen még az sem fér a fejedbe, hogy te, a tisztességes, becsületes, jóravaló, komoly ember bűnös vagy, kárhozatban élsz, tehát megváltás nélkül a kárhozatban is halsz meg. Hogyan értenéd meg akkor Krisztus megváltó halálának a titkát? Próbáld egyszer félretenni az értelmedet, és nem törődni azzal, hogy nem érted a váltság misztériumát. Hanem egyszerűen azt a kicsiny hitedet, ami éppen van, alátartani, s majd meglátod, egyszerre hogy teletölti Isten a megváltás örömhírével! Gondolj most a megfeszített Krisztusra, amint függött ég és föld között a keresztfán! Egyfelől minden földi bűn, tehát a te bűnöd is, emeltetett föl benne az ég felé, másfelől Isten haragjának teljes szigorúsága sújtott le Reá, Benne minden földi bűnre, tehát a tiédre is a föld felé. Az Ő ég és föld közé emelt szent személyében érte, és elítélte az emberi bűnt az isteni igazságszolgáltatás.

Imádkozzunk:

Felséges Isten, Mennyei Édesatyánk! Alázattal köszönjük szent Igédet és a hitnek drága lehetőségét. Áldunk Téged a bűnbocsánatnak és a megújult életnek ezért a felséges csodájáért, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által elkészítettél számunkra. Oh, segíts, hogy kérdésedre most boldog és alázatos igennel tudjunk válaszolni! Munkáld bennünk azt a hitet, amellyel a megváltás örömét el tudjuk fogadni Tőled, és amely által Megváltónk szent és igaz élete láthatóvá válik a mi földi életünkben. Könyörgünk azokért a közelben és távolban élőszeretteinkért, akik a szívünknek drágák. Add meg nekik a legnagyobbat: a Megváltó Krisztusban megbékélt és megszentelt élet boldogságát itt a földön és az örökkévalóságban! Áldd meg életünket, hogy áldássá lehessünk a Te áldásodra sóvárgó lelkek között, a Te szent neved dicsőségére!

Ámen.

Dátum: 1948. augusztus 8. Vallásos félóra a Rádióban.

Országunk különböző egyházainak, köztük a mi református egyházunknak egyes képviselői baráti megbeszélésen szükségesnek találták, hogy ezen a vasárnapon valamennyi templomban a felebaráti szeretet evangéliumáról szóljon az igehirdetés. A Szentírás nagyon határozottan és világosan tanítja, hogy Isten a békességet és a szeretetet nemcsak egy felekezet, nemcsak egy nép között akarja, hanem ember és ember között akarja, parancsolja, és koronázza meg áldásaival. A közös megállapodás szerint ezen az Úr színe előtti, közös, lelki találkozáson, amelyre olyan nagy szüksége van az ország keresztyén népének, arra a kérdésre igyekszünk megkeresni Isten válaszát, hogy ki az én felebarátom? Szóról szóra így kérdezte ezt egyszer egy írástudó is Jézustól, és Ő nagyon világos és határozott válaszképpen egy történetet mondott el neki, az irgalmas samaritánus történetét. A Szeretet nagy parancsával kapcsolatban merül föl az egész kérdés: “Szeresd ... a te felebarátodat, mint magadat”. Ennek a jól ismert tételnek a gyakorlati alkalmazását mutatja be Jézus a jószívű samaritánus példájával.

Mi olyan jól neveltek vagyunk, hogy már előre tudjuk, hogy mit illik mondani egy ilyen kérdésre: ki az én felebarátom? Azt, hogy mindenki! Mi tudjuk, hogy egy keresztyén embernek mindenkit a felebarátjának kell tekintenie! Ez a tétel azonban igaz is, meg nem is. Elméletileg kétségtelenül igaz, hogy nekem, a Krisztust követő embernek mindenkiben a felebarátot kell látnom. De gyakorlatilag ez a legtöbb esetben egy nagy hazugság is egyúttal. Mert amikor olyan könnyedén rávágom, hogy nekem mindenki a felebarátom, akkor ez nagyképűséget takar, lelkiismeretet altat. Hiszen azt mégsem lehet kívánni, hogy mindenkinek a gondját én vegyem magamra, tehát ez a mindenki gyakorlatilag egyenlő a senkivel.

A törvénytudó kérdésére, hogy ki az én felebarátom, Jézus is válaszolhatta volna, hogy mindenki. Hát nem tudod, hogy mindenki? És ezzel igazat mondott volna, de azt is tudta Jézus, hogy ezzel a válasszal a ravasz emberi természetnek nagyszerű kibúvót adott volna az Ő parancsa alól.

Ezért azután egészen leszűkítette a felebarát fogalmának a keretét, amikor elmondott egy esetet egy emberről, akit rablók támadtak meg, kifosztottak, megsebesítettek, és félholtan otthagytak az út mellett. Tudni akarod, hogy kit szeress, mint felebarátot? - kérdezi Jézus! Oh, ne mindenkit, hanem csak az ilyen nyomorultat, a te irgalmadra, a te segítségedre szoruló embert! Ez a te felebarátod! Tehát az emberi élet országútjának azok a névtelen vándorai, akikre rátámadt egy rettenetes rabló: más emberek igazságtalansága és önzése. Kifosztotta őket, testileg vagy lelkileg megsebesítette őket, és most ott vergődnek félholtan az utcaszélen, sehogy sem tudnak felemelkedni, talpra állni, emberhez méltó színvonalra vergődni. Sőt az igazi felebaráti szeretet azokban is a felebarátot tudja látni, akik mint rablók a másik vándort kifosztják. Azok is nagyon szerencsétlen áldozatok ám, akikre démoni erők támadnak, és megfosztják a józan eszüktől, igazság- és felelősség érzetüktől. Akik most a saját szívük önzésének, bosszúvágyának és hatalmi tébolyának nagyon szánalomra méltó nyomorúságában fetrengenek. Ez is a samaritánusi léleknek a felebarátja, azaz a Krisztusi embernek, és nem fordul el tőle undorral vagy éppen gyűlölettel, hanem meglátja benne az elesett embert, a nagyon szerencsétlen embert, a pórul járt embert. Észreveszi, hogy nem gyűlölni kell ezt az embert, hanem nagyon sajnálni. Így gondolkozik magában: Milyen borzasztó lenne, ha én volnék a helyében! És könyörületességre indul rajta, ahogy az Ige mondja. Igen, tehát az ilyen vagy olyan pórul jártak között keresd a felebarátodat!

Jézus azonban ezt a kört még jobban leszűkíti. Azt mondja, hogy még ezek a kisemmizett, kifosztott áldozatok sem mind a te felebarátaid! Ez alól megint nagyon szépen ki lehetne bújni, hanem csak az, aki az utadba akad. Jól tudja azt Jézus, hogy nekünk minden szánalomra méltó, szerencsétlenül járt emberért határtalanul tud fájni a szívünk. Csak éppen mindig azért az egyért nem, aki az utunkba akad, akivel pillanatnyilag találkozunk! Akivel szemben adott esetben a felebaráti szeretet gyakorlati megvalósítására kerülhetne sor. A pap és a lévita talán nagyon vérző szívvel vallotta, hogy neki minden szerencsétlen ember a felebarátja, csak az az egy nem, aki mellett most a jerikói úton éppen elhalad. Pedig ott és akkor csak az az egyetlen ember lett volna a felebarát, és más senki! Tehát mindig csak az az egyetlen ember, vagy társaság, társadalmi osztály, vagy nép jelenti számodra a felebarátot, akivel éppen valamilyen formában találkozol, akivel szemben a találkozás folytán éppen aktuálissá válik a szeretet parancsa!

Nem véletlen az, hogy Jézus éppen egy samaritánus és egy zsidó szereplővel mutatja be a felebaráti szeretet gyakorlatát. A két nép között évszázadokra visszanyúló ellentét feszült. A zsidók lenézték a samáriaiakat, mint gyülevész, alacsonyabb rendű népet, a samáriaiak pedig gyűlölték a zsidókat, mint ahogyan a kisebb és elnyomottabb gyűlöli a nagyobbat és hatalmasabbat. A két nép fiai kölcsönösen szégyelltek volna akár még szóba állni is egymással. Ezt tudva értjük meg, milyen értelmezést akar adni Jézus a felebaráti szeretetnek azzal, hogy éppen egy samáriai könyörült meg egy zsidón! A lenézett és elnyomott nép fiai a gyűlölt és beképzelt népnek a szerencsétlenül járt fián! Emberileg szólva sokkal indokoltabb lett volna, ha a samáriai ember viselkedett volna úgy, mint a pap vagy a lévita. Neki több oka lett volna a porban fekvő ember láttán így gondolkodni: Mi közöm hozzá? Bánom is én, akármi történt vele! Hiszen nem az én fajtámból való! Segítsenek rajta a saját atyjafiai! Sőt, mai gondolkozás szerint az is érthető lett volna, ha bizonyos kárörömmel nézi az ellenségével történt szerencsétlenséget, és magában azt gondolja: Úgy kell neki, legalább ezzel az eggyel is kevesebben vannak! De nem ezt tette, amit pedig talán sokan megtennének ma! Hanem megkönyörült rajta, feledve minden évszázados sérelmet, keserűséget és igazságtalanságot, a legnagyobb gonddal, gyöngédséggel, segítő, tettekben megnyilvánuló szeretettel hajolt le hozzá! Ő, éppen ő, az idegen, ahhoz, akit a saját fajtájabeliek otthagytak!

Azt akarja mondani ezzel Jézus, hogy a felebaráti szeretet nem lehet személyválogató! Ez más, mint a baráti vagy a testvéri szeretet, vagy bármiféle érdekközösségben összekapcsolódó emberek egymás közti szeretetviszonya! A felebaráti szeretet mindenféle faji, felekezeti, vagy társadalmi korláton, sőt ellentéten felülemelkedő emberszeretet! Nem azért szereti a másikat, mert bármi szempontból szeretetre méltó az illető, mert hozzám tartozik fajilag vagy vallásilag, vagy családilag, vagy világnézetileg, vagy bármiféle érdek szempontjából, hanem csak azért a puszta tényért, mert a másik is ember. Mégpedig olyan ember, akit Isten éppen úgy, mint engem, valamikor a saját képére és hasonlóságára teremtett. Akiben ez a beléje teremtett istenképűség éppen úgy, mint énbennem, a bűneset következtében összekuszálódott, megromlott, és akiben Jézus Krisztus ezt az emberré tevő istenképűséget éppen úgy, mint énbennem, az Ő megváltó munkájával vissza akarja állítani, akit az érette is szenvedő Megváltó újra a maga képére és hasonlatosságára akar visszaformálni.

“Ember!” Tudod, mit jelent ez? Isten szemében a lehető legnagyobbat, drágább kincset, mint az egész teremtett világ a maga aranybányáival és csillagmilliárdjaival. Annyit ér az Istennek, hogy érdemesnek tartotta érette a Szentháromság második személyét föláldozni, halálra adni, vérét hullatni! Ennyit érsz te magad is, és ennyit ér az a más fajtájú, gondolkodású, nyelvű vagy politikai beállítottságú ember is, akit te gyűlölsz, megvetsz, akire veled együtt talán ezrek vagy tízezrek is haragszanak, vagy aki a legjobb esetben közömbös a számodra! Lehet ezt, szabad ezt, merheted ezt tenni az emberrel? Még ha akármilyen is az az ember, mégis a világ legnagyobb kincse! Mennél mélyebb porban és sárban vergődik ez a drága kincs, mennél jobban eltorzult rajta az Istennel való rokonság képe, annál inkább nem gyűlöletre és megvetésre, hanem irgalomra, szánalomra és szeretetre van szüksége! Annál inkább rászorul arra, hogy szeressék, és segítsenek rajta! Aki nem tudja ilyen korlátlan felebaráti szeretettel szeretni az idegent, a másik fajtabelit, a nem hozzátartozót, az nem tudja a saját fajtájabelit és hozzátartozót sem igazán és építően szeretni! Az a szeretet, amelyik korlátokat szab, körülhatárol, osztályoz, válogat, hogy ezt szeretem, a másikat nem tudom szeretni, az a szeretet, még ha a legtündöklőbb erénynek látszik is, többet árt, mint amennyit használ! Szomorú példáit láttuk ennek a közelmúltban. És éppen most, amikor egyre viharzóbb szenvedélyek állítják szembe az embereket, osztályokat, pártokat és népeket egymással, éppen ma életkérdés, - merem állítani, hogy az egész jövőt eldöntő kérdés -, hogy mi, a Krisztus tanítványai, meg tudjuk-e látni még az ellenségben is a felebarátot? Meg tudjuk-e becsülni, önmegtagadó felelősséggel vállalni, hogy az is ember?

Rettenetes dolog ebben a példázatban, hogy éppen az Isten szolgái, egy pap meg egy lévita mennek el közömbösen a szenvedő embertársuk nyomorúsága mellett. Pedig, ha valakitől, úgy elsősorban tőlük lehetett volna elvárni, hogy irgalmat gyakoroljanak. Hiszen vagy éppen a templomból jöttek, vagy éppen oda igyekeztek, mindenképpen fokozott mértékben terheli őket a mulasztás. Szörnyű látomást sejtet ez a kép a közvetlen jövőről: itt ül most egy gyülekezet, és hallgatja Krisztus üzenetét a felebaráti szeretetről. Pár perc múlva kilép a templom kapuján, halad a jerikói úton, és ugyanúgy viselkedik, mint a pap és a lévita. Hányan válnak közülük mostantól irgalmas samaritánusokká? Azt is jelenti ez, hogy hány embernek volt érdemes ma eljönni ide a templomba? Ez a világ, ha nem igényli is, de tőlünk várhatja és kaphatja meg a felebaráti szeretetet. Tőlünk, akik talán mégis a Krisztushoz tartozunk! És ha nem kapja meg tőlünk, ki csodálkozik azon, ha meg tudja nyerni a tömeget akármilyen világnézet, amely az emberi élet megbecsülésével kínálja vagy áltatja őt?

Persze, hogy nem lehet parancsszóra felebarátot szeretni. Hanem csak úgy, ha valaki már előbb elfogadta a nagy irgalmas samaritánusnak, Jézus Krisztusnak irgalmát, könyörületét, gyógyító vérét, rozzant életéhez aláhajló, nagy kegyelmes segítségét! Ekkora irgalomnak a láttán és hatása alatt születhet csak meg egy szívben a felebaráti szeretet! Sehogy másként! Mennél több irgalmát tapasztalod meg Jézusnak önmagaddal szemben, annál igazabbá és mélyebbé válik szívedben a felebaráti szeretet! Előbb mindig Őreá nézz, azután eredj el, és te is akképpen cselekedjél!

Ámen.

Dátum: 1948. június 20.

Egy külföldi újságban olvastam a minap egy érdekes cikket. Írója az atombomba borzalmas lehetőségeivel, egy tervbe vett, háromszáz méter hosszú holdrakéta építésével, és a Hold jövendő birtokbavételének kilátásaival foglalkozik. Így fejezi be cikkét: Ébredj fel, emberiség, őrült hatalmi vágyadban önmagad pusztítod el! Ébredj föl utópisztikus álmaidból, és gondold meg, hogy békében, jólétben és boldogságban is élhetnél e földön! De ez csak úgy érhető el, ha nem engedjük magunkat többé a gyűlölet által vezettetni, hanem a legmagasabb kozmikus törvény, a szeretet által. - Nos, az újságírónak tökéletesen igaza van. Ehhez hasonló bölcs tanácsok már nagyon sokszor, és az egymás ellen acsarkodó földrészek minden oldaláról elhangzottak! Nem kétséges, hogyha a gyűlölet helyett a szeretet törvénye uralkodnék a világon, valóban békességben, jólétben és bőségben élhetne az emberiség itt a földön. De azt mondani a gyűlölködő embernek, hogy te ezután ne haragudj, hanem bocsáss meg és szeress, körülbelül ugyanaz lenne, mint egy halálos betegnek azt mondani: Kelj fel, és légy egészséges! Az a beteg azonban kénytelen lenne elismerni, hogy: Nem tudok, nincs hozzá erőm! Ugyanígy a természeti ember is csak ugyanezt mondhatná: Tudom én jól, hogy szeretettel minden vitás kérdést el lehetne intézni, és meg lehetne változtatni az egész világ arculatát, de én képtelen vagyok erre a szeretetre! Én csak gyűlölni tudok! Aki még mindig abban a téves illúzióban ringatja magát, hogy az ember akár neveléssel, akár rendőri karhatalommal, vagy szigorú törvényekkel, büntetéssel, vagy akár a jólét emelésével, a társadalmi rend megváltozásával javítható, az nagyon elmaradt a világtól! Az tudományosan is nagyon régi, és túlhaladott álláspontot vall.

Az egyik svájci újság közöl egy igen érdekes pszichológiai tanulmányt az emberről. Érdemes megjegyezni, hogy ezt a tanulmányt nem teológus, nem egyházi ember írta. Rettentő élményei megtanították arra, hogy az emberről alkotott képet revideálni kell. Többek között erősen kétségbe vonja, hogy az ember morális lény. Mi az ember? - kérdezi. Amit mi embernek nevezünk, az mind csak vakolat, amit ha csak kicsit megkarcolunk, lehullik, és kilátszik, ami alatta van: a vadállat. Sőt - mondja tovább - még az állatnál is rosszabb. Az állat nem gondolkodik, nincs morálja. De van egy bizonyos mértéke és törvényszerűsége, aminek kereteiből nem tud kiesni, képtelen kilépni. Az ember viszont tud gondolkozni, és vannak morális ismeretei. De minden moralitást le is rázhat magáról, és teljesen immorálissá tud válni. Azok az emberi szörnyetegek, akik a közvélemény szerint is csak akasztófát érdemelnek, csak mennyiség, de nem minőség tekintetében különböznek egyéb emberektől - tőlünk, tőled és tőlem. Azok is emberek, mint mi, és mi is emberek vagyunk, mint ők. Ott van pl. egy apa, aki dühében megüti a gyermekét, vagy egy sértett önérzetű ember, aki állatot kínoz. Ugyanazok a tünetek kicsiben, mint a nagy gonosztevők gátlástalan kitöréseiben. Az ember tud udvarias lenni, tud művelt lenni, részvétet és segítőkészséget tanúsítani, szeretetre méltó lenni. De mindez csak vakolat, ami rögtön leválik, mihelyt megszűnnek azok a társadalmi föltételek, amelyekre szabva voltak. Harmonikus életkörülmények között nem nehéz az embernek a jó oldaláról mutatni magát. De amint megzavarja valami ezt a harmóniát, rögtön lehullik minden. Az a bizonyos kultúr-vakolat legföljebb az egyiknél vastagabb, mint a másiknál. Az egyikhez talán szilárdabban tapad, mint a másikhoz. De csak vakolat marad! S ami azután alatta van, az a legszörnyűségesebb valami. Elszomorító tanulmányát Schiller egy idézetével fejezi be: “Veszedelmes dolog felébreszteni az oroszlánt, pusztítva tépnek a tigris fogai, de a szörnyűségek szörnyűsége az eszét vesztett ember.”

Nagyon tanulságos dolog megfigyelni, hogy ez az újságíró tapasztalati és tudományos, pszichológiai vizsgálódások alapján majdnem ugyanoda jutott, mint ahova Pál az isteni kijelentés alapján. Pál a test cselekedeteiről ezt írja: “A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás. Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-21) A test cselekedetei az Újtestamentum szóhasználatában ezt jelentik: az ember cselekedetei, amit az ember cselekedni képes. Tehát maga az ember, a maga legbelsőbb lényegét tekintve. Az a valami, ami a vakolat alatt van. Itt nem egy bizonyos emberről beszél az apostol, nem egy gonosztevőről, egy akasztófavirágról, hanem az emberről, az emberi fajtáról, az emberi nemről, amihez te is hozzátartozol, meg én is. És nálad is, nálam is a különböző vastagságú kultúrvakolat ilyen dolgokat leplez. Ezek a mi, a mi énünk cselekedetei, és már nagy lépéssel jutottunk előbbre a gyógyulás felé, ha még azt is elismerjük, hogy mi önmagunktól nem is tudunk mást cselekedni, csak a testnek ezeket a szörnyűséges cselekedeteit. Hiába tudjuk mi azt, hogy szeretni sokkal szebb dolog, mint gyűlölni és haragudni, és teljesen hiába buzdít rá jóakarattal valami erkölcsprédikátor, hogy emberek, ne gyűlöljétek, hanem szeressétek egymást, legföljebb elismerjük, hogy talán igaza van. Ám el kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk reá.

Igénk, amikor fölsorolja a test cselekedeteit, így folytatja: “De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal 5,22) Nagy ellentétet fejez ki ez a “de”. És valóban óriási különbség van a test produkálta cselekedetek és a Lélek produkálta gyümölcs között. A gyümölcs másvalami, mint a cselekedet: a gyümölcs nem emberi fáradságos cselekedet eredménye. Ha az ág rajta marad a fán, önként termi a gyümölcsöt. Ugyanígy, ha a hívő ember benne marad a Krisztusban, ellenállhatatlanul termi a Lélek gyümölcsét. Erre vonatkozik Jézusnak ez a mondása: “Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” (Jn 15,6) A szeretet a Szentlélek gyümölcse, nem az én cselekedetem. Nem én állítom elő, hanem Krisztus termi bennem a Szentlélek által. A szeretet magától értetődő, spontán következménye a Krisztussal való lelki közösségemnek. Tehát úgy is mondhatnám, hogy nem is én szeretek, mert én arra képtelen vagyok, hanem Krisztus szeret bennem és általam. Csak úgy virulhat ki bennem a szeretet, ha megtaláltam a Bibliában a szeretet egyetlen forrását, az értem meghalt és föltámadott Krisztust, és föltárulkozva előtte, engedtem, hogy ez a szeretetforrás megtöltse a szívemet.

Így értjük meg alapigénknek ezt a felhívását, amely így hangzik: “Amiképpen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben”. “Szentek legyetek!” - Ez nem azt jelenti, hogy próbáld összeszedni minden erődet, erőltesd meg magad, és akkor is kedvesen mosolyogj, szelíden válaszolj, szerető szavakat mondjál, amikor a benned lévő ösztönök tiltakoznak ellene! Ha te magad akarsz szentté válni, akkor a legtiszteletreméltóbb szándékod is a cél elérésére csak vakolás lesz, a vakolat vastagítása, a megrepedező vakolat javítgatása. Hanem “Szentek legyetek!” - azt jelenti, hogy hagyj föl minden jó szándékú erőlködéssel, önmagad gyötrésével, ehelyett nézz inkább Krisztusra, az egyetlen Szentre! Engedd, hogy Ő áradjon szét benned az Ő Szentlelke által! Értsd meg, hogy nem a te cselekedeted által leszel szentté, szent életűvé, hanem a Krisztusnak rajtad és általad való cselekedete által. Ne magad akard megszentelni magad! Ez úgysem sikerül, hanem engedd, hogy Krisztus szenteljen meg téged! Ne akarj Krisztus nélkül szentté válni!

Maga Krisztus, de nem az Ő példája, hanem az Ő személye jelenti számodra is a szent életet a gyakorlatban! A Szentlélek úgy el tudja rajtad árasztani Krisztust, ha igazán akarod és engeded, hogy Krisztusnak a vonásai, és a jelleme nyilatkozik meg mindennapi életedben. Nem arról van szó, hogy utánozd Krisztust, hanem arról, hogy Ő éljen benned! A Szentlélek Krisztust aktualizálja, Krisztust állítja bele a mindennapi életünkbe. Azért kell tehát megtelnünk Szentlélekkel, mert csak így válhatunk szentté!

Amikor Igénk a gyakorlati szentté-lételről beszél, a test cselekedeteivel szembeállítja a Lélek gyümölcsét. Figyeljük meg: nem az áll itt, hogy a Lélek gyümölcsei, hanem egyes számban: a Lélek gyümölcse. A Lélek gyümölcse rögtön a legelső, amit említ, a szeretet, mert az egész törvény egyetlen egy dologban teljesedik be: a szeretetben. Mindaz, amit a szeretet után említ az apostol - az öröm, a békesség, a béketűrés, a szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség -, már csak a szeretet különböző alkalmak és körülmények között történő megnyilvánulása. Az öröm is tulajdonképpen az ujjongó szeretet, a békesség végeredményben nem más, mint szeretet, a béketűrés ugyanaz, mint amit Pál apostol így fejez ki más alkalommal: “elszenvedvén egymást szeretetben” (Ef 4,2), a szívesség az alacsonyan állóhoz lehajló szeretet, a hűség is a saját szilárdságáról bizonyságot adó szeretet, és a mértékletesség a test cselekedeteit megöldöklő szeretet.

“Szentek legyetek, mert én szent vagyok”. A hétköznapi életben ugyanaz, mint Jézusnak ez a figyelmeztetése: “Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." (Jn 13,34) Úgy szeretni, ahogyan Ő szeretett, valóban csak a Szentlélek által lehet. Mennyire más ez a szeretet, a Lélek termelte szeretet, mint az emberi szeretet! Figyeld meg magadon az emberi szeretetet! Kit szeretsz te, és miért szereted? Azokat szereted, akik valamilyen előnyös kapcsolatban vannak veled, akik jól bántak veled, akik téged is viszontszeretnek, vagy csak azért szeretsz valakit, mert bármi okból szeretetre méltónak találod? Tehát fölállítasz egy bizonyos mértéket, és akik azt megütik, azokat tudod szeretni. Akik azonban az általad így megvont határon kívül vannak, azokkal szemben legjobb esetben közömbös vagy, sőt esetleg a szeretettel éppen ellenkező indulatok élnek benned irántuk. Ugye, érzed, mennyire nem Krisztusi szeretet ez, csak érzelemhullámzás, tehát a legmegbízhatatlanabb valami a világon?

Az a szeretet, amelyik a Lélek gyümölcse - tehát az igazi, Krisztusi szeretet -, minden befolyástól mentesen, mindenkire egyformán árad. Azt is tudja szeretni, aki nem szeretetre méltó. Azt is szereti, aki őt gyűlöli. És nem azért szereti, mert jólesik szeretnie, hanem azért, mert tudja, hogy az ő szeretetére a másiknak szüksége van. Egyetlen indoka van ennek a szeretetnek arra, hogy szeresse a megvetésre méltóbb másik embert is: az, hogy Krisztus is szerette, és önmagát adta érte, hogy a másik lelket is megszentelje az Ő szent vérével. Ugye, érzed, mennyire nem emberi cselekedet az ilyen szeretet, hanem isteni ajándék, Krisztus műve, a Szentlélek áldott gyümölcse?! Az sohasem baj, ha vannak olyanok, akik téged nem szeretnek, a baj mindig ott kezdődik, ha te nem tudod Krisztusi szeretettel szeretni őket! Ez a felszólítás: “Szentek legyetek, mert én szent vagyok” - nem azoknak szól, akik téged ki nem állhatnak, hanem neked. És ha te őszintén bevallod az Úrnak, hogy te erre képtelen vagy, Ő hajlandó beköltözni most, rögtön a te szeretetlen szívedbe! Hajlandó Ő maga szeretni a te szíveddel, és így megszépíteni körülötted ezt a csúnya földi világot!

Ezt a világot szebbé, elviselhetőbbé csak a bennetek lakozó Szentlélek teheti általatok, akik a Krisztusban hisztek. Nektek szól ez a buzdítás a szent életre! Vegyétek hát komolyan a szívetekben: “Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen. Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen. Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, Aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok!”

Ámen.

Dátum: 1947. június 15.

Jakab apostol, Jézus Urunknak édes testvére írta valamikor ezeket a szavakat, amik most elhangzottak közöttünk. Levele e részletének egész tartalma belefér ebbe a kétszavas figyelmeztetésbe: “Legyetek béketűrők!” Minden egyéb, ami még ezen kívül van benne, mind ennek a figyelmeztetésnek a részletezése, magyarázása, indoklása. Ötször egymás után fordul elő benne a béketűrés, a türelem szó. Azt bizonygatja az apostol, hogy a türelmetlenség a hitetlenségnek a jele, mert a türelmetlenség arról tanúskodik, hogy az ember nem számol Jézusnak a dicsőségben való eljövetelével. Pedig a világ megítélésére közeledő Bíró már az ajtó előtt áll, és az a hit, hogy egyszer megjelenik, sok türelmetlen kétségeskedéstől óvja meg az embert. Az a hitünk, hogy Jézus eljövetele bármely pillanatban lehetséges: különösen a szenvedésben és a kellemetlen emberekhez való viszonyulásunkban jelent nagy erőt, segítséget és vigasztalást - az a hit, hogy a mennyei dicsőségben megjelenő Jézus már a küszöbön van, tanít meg és tesz képessé az egyik legnehezebb magatartásra: a béketűrésre, a türelemre. Erről beszél az apostol.

A türelemre minden embernek szüksége van, aki él. Különösen aktuális kérdés ez most, ezen a mai vasárnapon, amikor gyülekezetünk figyelme az öregek és betegek felé fordul. Hiszen oly nehéz igazán türelemmel elviselni egy hosszan tartó betegséget, vagy az előrehaladott kor egyre szaporodó terheit! És olyan rengeteg problémát okoz az öregek türelmetlensége a fiatalokkal szemben, és a fiatalok türelmetlensége az öregekkel szemben - vagy oly hamar elfogy az egészségesek türelme a betegekkel szemben és fordítva! És bizony, úgy van az, hogy mennél jobban fogy a türelem, annál jobban nő a keserűség, ami megmérgezi a saját szívünket is, meg a körülöttünk élőkét is.

Türelmesnek lenni olyanforma állapot, mint amikor valaki egy ajtó előtt áll, amelyiknek meg kellene nyílnia, de még nem nyílt meg, még zárva van, és várni kell. Várni akkor is, amikor már úgy érezzük, nem bírjuk tovább. Sokszor kerülünk az életben ilyen bezárt ajtók elé. Lehet az egy ember, akivel valaki össze van kötve a munkahelyén vagy a családban vagy a házban, akitől rengeteget kell tűrnie, akivel sehogy sem sikerül elviselhető közösségre jutnia, akárhányszor próbálkozott is már vele. Lehet ez valamiféle gátlás, természeti adottság, amin az ember nem tud változtatni, akárhogy küzd is ellene. Vagy valami fájdalom, sajgó seb, amit a lelkében hordoz, ami megterheli az egész életét, ráveti árnyékát minden örömre. Vagy áldatlan körülmények, megoldhatatlannak látszó problémák, amikből egyszerűen nincs kiút! Vagy talán éppen egy betegség, vagy a korral járó rokkantság, tehetetlenség érzése, amiben a közelgő halál komor hírnökét ismeri föl valaki. Sok mindenféle bezárt ajtó lehet, tele van az életünk olyan helyzetekkel, ahol a józan belátás azt diktálja: Türelem! De hiába, mert nincs, vagy, ha volt is, már elfogyott, és az ember kiborul, kijön a béketűrésből... A legtürelmesebb ember is fölsóhajt ilyenkor és kitör belőle a panasz: Hát én igazán türelmes vagyok, de már olyan régóta várok, csak nem nyílik meg az ajtó, nem bírom tovább! Mindig csak azt hallom, türelem, türelem - de egyszer az én türelmem is elfogy!

Igen: ilyen a mi türelmünk, amiben éppen az lepleződik le, hogy ez nem türelem. Ilyenkor derül ki, hogy a mi türelmünk csak egy vékony jégréteg, a türelmetlenség mély vize fölött, ami csak eltakarja a lelkünk mélyén hullámzó nyugtalanságot, kétségeskedést - ami azonban nem tart, a legkisebb terhelés alatt is beszakad, és akkor elkezd merülni az ember a saját kétségbeesésének a hullámai között. Bizony, az igazi béketűrés még nincsen bennünk, az igazi hosszútűrésre képtelenek vagyunk. A mi türelmünk arra van beállítva, ahhoz van kötve, hogy majd egyszer mégis úgy lesz, ahogyan szeretném, egyszer mégis valóra válik, amire vágyom, egyszer mégis megnyílik majd az ajtó, ami előtt olyan régen topogok már. A mi türelmünk nem egyéb, mint hamis reménységgel való áltatása a belső nyugtalanságunknak: elképzeljük a saját vágyaink valóra válását, és ebből az elképzelésből erőszakoljuk magunkra a nyugalmat, és ezzel az elképzeléssel csendesítjük le a türelmetlenségünket. Ha azután kiderül, hogy ez az elképzelés nem volt reális, összeomlik vele együtt az egész magunkra erőszakolt türelem is bennünk!

Egészen más azonban az a béketűrés, amiről az apostol beszél. Ez a türelem nem a nehéz helyzetben elképzelt javulásra van beállítva, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Istennek egy olyan remélt cselekedetére, amivel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuverénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselekvő Istenre. Tehát egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát, és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy Isten vele most így cselekszik. Talán le akar faragni róla még valami gőgöt, önzést, vagy talán mélyebb emberismeretre és emberszeretetre akarja eljuttatni, vagy éppen föl akarja használni a türelmét mások előtti bizonyságtételre, hogy lám, így is lehet szenvedni! Láttam egyszer Istennek egy kedves gyermekét betegen feküdni egy kórházi ágyon - vak is volt már, meg süket is. Fájdalmak is kínozták. De az az emberfölötti türelem, amivel szótlanul, panasz nélkül viselte a sorsát, olyan mély megdöbbenést keltett az egész kórteremben, hogy a többi beteg is erőt kapott belőle a saját szenvedéséhez. Az ilyen türelem sohasem jut sötétségbe, reménytelenségbe, kilátástalanságba. Ez a türelem sosem fogy el, mert a legkilátástalanabb helyzetben is tudja, hogy van egy bizonyos segítség, mégpedig olyan segítség, ami az életének nem valamilyen bajbajutott részletproblémáját oldja meg, hanem többet jelent: az egész életet átfogó, az egész embert megragadó és megmentő segítség: a megváltás! Ez a türelem tudja, hogy ez az ajtó mindig nyitva van a számára, és azt is tudja, hogy talán éppen azért van sok más ajtó zárva, hogy kényszerüljön végre ezen a nyitott ajtón belépni, vagy mindig újra belépni... És ez a béketűrés azt is tudja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mögött minden értelmet felülhaladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van. Ez a türelem tud arról, hogy van összefüggés a bűn és bocsánat, a halál és feltámadás között, tehát olyan Istenre irányul, akinek minden lehetséges.

Ez a türelem is vár, de Istenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja előtt, ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszegetésünkre. De azt is tudja, miért nem nyílt még meg az az ajtó. Azért, mert Isten nem nyitotta meg. De Ő megnyithatja, ha akarja. Tehát végül is nem az ajtó megnyílására vár, hanem Istenre. Egy igen szemléltető példát mond itt az apostol a türelemre: “A szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estéli esőt kap.” Az elvetett mag kikelését és növekedését nem lehet siettetni. Csak egyet lehet tenni, ha megtörtént a magvetés: rábízni Arra, aki a növekedést és a gyümölcsöt adja. A szántóvető vár, tudja, hogy várnia kell, de azt is, hogy mire vár. Ha semmi jelét nem látja is még a jövendő aratásnak, tudja, hogy a maga idejében megjön majd a tavaszi eső, a mag kikel, és egyszer elérkezik az aratás is. Mivel ezt tudja, tud várni. Ez az ő türelme.

És ilyenforma az a béketűrés is, amiről az apostol beszél. A nagy isteni magvetés megtörtént. Jézus földre jövetelével és halálával Isten egy eljövendő új világ magvát vetette el ebbe a mi világunkba: az örök élet csíráját plántálta bele a földbe. Húsvétkor kikelt a mennyei vetés a földből, és azóta érik-érik az aratásra. Jézus megváltó halála gyümölcseinek a teljes beérése, diadalának végső kibontakozása még hátravan, és most a világban történő minden esemény, mint a reggeli és estéli eső, az aratásra érleli ezt a világot. A türelem azt jelenti: tudom, hogy nagyobb dologról van szó, mint az én egyéni vágyaim és terveim apró ajtóinak a megnyílása, itt az egész élet újjászületése, a megváltás gyümölcseinek az egész világ számára való beérése van küszöbön. Itt nem az én apró-cseprő ügyeimről van szó, hanem Jézusról, arról, amit Ő tett a kereszten és a sírban, amit Ő tesz most is, amit Ő hoz majd akkor, mikor eljön. Így látni az életet, ebből a perspektívából: ez az igazi türelem! Lássam be: Isten engem ebben az Ő egész megváltására kiterjedő nagy művében, koncepciójában nem tud úgy fölhasználni, beilleszteni, ahogyan vagyok, amilyen vagyok. Ezért zár el tőlem bizonyos ajtókat - ezért vesz el tőlem talán olyan dolgokat, amik lekötve tartanának - ezért borul be az ég olykor fölöttünk, a reggeli és estéli eső mind csak az aratásra érleli a vetést. Így érti ezt az apostol, amikor biztat: “Legyetek azért béketűrők, atyámfiai, és erősítsétek meg a ti szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van!”

Éppen azért, mert így áll a helyzet, hozzáteszi még: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, íme a Bíró az ajtó előtt áll.” Aki ilyen nagy koncepcióban látja a maga életét, azt nem tudja kihozni a béketűréséből az emberek komisz kellemetlenkedése, bosszantása, igazságtalansága. Ha igazán hiszek Istenben, akkor Ő az egyetlen aktív tényező az életemben, nem az emberek, és nem a körülmények. Minden ember is csak az Ő eszköze lehet: vagy mint egy kedves meleg kéz, amivel ő simogatja az életemet, vagy mint egy súrolókefe, amivel megint csak Ő tisztogat, alakít, formál. Tehát, ha dicsérnek, nem száll a fejembe a dicsőség - ha bántanak, ha támadnak, nem tudnak elkeseríteni vele. A súrolókefére nem kell megharagudni, ha súrol, hiszen az a feladata. És nem magától teszi, hanem másvalakinek a kezében, és Ő súrol vele: egy átszögezett, véres kéz! Óh, de sok fölösleges erőnk pazarolódik el abban, hogy veszekszünk a kefével, mert talán véresre dörzsöl - vagy a kapával, mert az elevenünkbe vág. Lehet, hogy az a kefe, vagy kapa magában véve tényleg rosszindulatú, de pontosan oda vág, ahova kell.

Tudjátok, mikor vagyunk igazán szabadok az emberektől, és mikor nincsenek gátlásaink, előítéleteink velük szemben? Akkor, ha mi magunk Jézustól függünk, és őket is a Jézustól való ilyen függésben tudjuk látni. És azért kell szabadnak lennünk az emberektől, sóhajtozás nélkül, hogy szabadok lehessünk feléjük a szolgálatra. A javukra, a hasznukra. Mindenkinek válogatás nélkül! Erre mondja az apostol, hogy ne sóhajtozzatok egymás ellen, mert jaj de nehéz elviselni néha egymást! Én ilyen helyzetben mindig arra gondolok, hogy hát még Istennek milyen rettentő nehéz lehet elviselni engem! Milyen végtelen türelemmel bajlódik velem, mi ez ahhoz képeset, amit nekem kell tűrnöm?! Így van megírva a szeretet híres himnuszában: “A szeretet hosszú tűrő”. (1Kor 13,4) Nos hát, Isten szeretete valóban az: hosszútűrő. És nemcsak velem, hanem azzal is, akivel szemben már fogytán van a türelmem. És a mögül a másik ember mögül mindig maga Jézus kérdezi: Szeretsz-e engem?

Nincs olyan ember, aki mögül ne Jézus kérdezné ezt tőlünk! Ezért int Igénk: “Ne sóhajtozzatok, egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek”! Íme, az, Aki a másik ember mögül megkérdezi, szeretsz-e engem: hamarosan mint Bíró jön, s már az ajtó előtt áll! Legyünk hát béketűrők minden helyzetben, mindenféle emberrel szemben: öregek a fiatalokkal, fiatalok az öregekkel szemben; egészségesek a nyűgös betegekkel szemben, és fordítva; lakók a lakókkal szemben - az Úr eljövetelére való tekintettel! Békétlen, türelmetlen szívünk valóban lecsendesedik, és tud majd béketűréssel várni, ha őszinte könyörgését fejezi ki ebben az énekben:

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,
Miként a vigyázó virradást vár éjjel;
Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,
Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.

(226. ének 3. vers)

Ámen.

Dátum: 1969. június 8. (öregek-betegek vasárnapja).

Már évek óta kialakult, szokás az közöttünk, hogy így, június elején az úgynevezett öregek-betegek vasárnapját tartjuk a gyülekezetünkben. Legyen az idén a mai vasárnap az az alkalom, amikor gondolatunk és imádságunk különösképpen is körülveszi azokat az atyánkfiait, akik betegség, vagy az előrehaladott kor gyengesége miatt nem tudnak eljönni közénk. A felolvasott Ige egy olyan házba vezet el bennünket, ahol szintén beteg van, a bethániai kis, boldog otthon fölött beborult az ég, valami igen komoly és súlyos betegség lepte meg Mária és Márta testvérét, Lázárt. Nagyon tanulságos számunkra megfigyelni, mit tesznek, hogyan viselkednek ebben a megpróbáltatásban ezek az emberek, és hogyan látja Jézus egy benne hívő embernek a betegségét.

I. Mit tesznek ezek az emberek a bajban? Íme azt, hogy bejelentik Jézusnak, üzenetet küldenek Neki, mondván: “Uram, ímé, akit szeretsz, beteg”. (Jn 11,3) Már magában ebben a rövid híradásban is több fontos tanítás van a számunkra.

a) Először is az, hogy akit Jézus szeret, az is lehet beteg, azt is érheti baj, megpróbáltatás. Tehát a betegség, a szenvedés, a földi élet testi és anyagi nyomorúsága nem jelenti azt, hogy Isten nem szeret, hogy Isten elfelejtkezett az ilyen emberről! Ezt azért jó tudatosítani magunkban, mert sokszor megkísért a bajok között az a gondolat: Hát így szeret az Isten, hát ezt jelenti az Isten szeretete? Nos tehát: amikor valaki ágynak dől, és nem tud gondoskodni a családjáról, vagy akár: amikor egy békés, boldog otthonba bekopogtat a halál, és elragadja azt, akire pedig a legnagyobb szükség lett volna még - ez nem azt jelenti, hogy megfogyatkozott volna az Úr szeretete.
Lázárnak nagyon komoly baja lehetett, tudjuk a történet további részleteiből, mégis milyen hittel mondja a két nővér: Uram, ímé, akit Te szeretsz, az beteg. Nincs ebben semmi méltatlankodás, semmiféle perlekedés. Nem azt mondják: De hát, Uram, hogy lehet az, hogy akit Te szeretsz, az beteg? Hogy érheti baj azt, aki Veled ilyen jó barátságban van? Nem, semmi ilyen szemrehányás nincs ebben az üzenetben, sőt úgy hangzik ez, mint egy boldog hitvallás. És Jézus nem utasítja vissza, nem mondja, hogy: Nem igaz, én nem szeretem Lázárt, azért beteg! Azt sem mondja: Lám, itt az Isten büntetése, nem hallgatott rám, most hát rajta van az ítélet. Nem, szó sincs ilyesmiről! Igaza van Máriának és Mártának: akit Jézus szeret, az beteg.

b) Azután az is nagyon fontos ebben az üzenetben, hogy nem így mondják: Uram, aki Téged szeret, az beteg! Pedig így is mondhatták volna, mert így is igaz lett volna ez az üzenet - de ők még ennél is sokkal többet mondtak: “Uram, ímé, akit szeretsz, beteg”. Ez a fontosabb, ez a nagyobb, ez a több, ez a minden! Ez a legbiztosabb alap, amire hivatkozni lehet. Ez az elsőrangú fontosságú tény, hogy Jézus szereti. Azután, ha ez biztos, ha ebben bizonyos a lélek, akkor a betegség már csak másodrendű tényező, már elveszti az igazi élét és veszedelmét. Így kell hívni Jézust minden betegágy mellé, így kell tudomásul venni minden bajt, ami érhet bennünket, magunkat, vagy szeretteinket ezen a földön.

Így kell megerősödni éppen a bajok között abban a feltétlen bizonyosságban, ebben a vigasztaló tudatban, hogy Jézus szeret! Ez az igent-mondás Jézus szeretetére megszabadít a miértek gyötrelmétől. A testi gyógyulás számára is ez a legnagyobb segítség, mert ha tudom, hogy szeret az Úr, akkor megbékél a szívem, lecsillapodnak az idegeim, nem kínoz a félelem, nem emészt a gond, eláraszt az Isten békessége. Aki tudja azt, hogy benne van Istennek abban a szeretetében, amit ezen a földön Jézus jelent, az teljes nyugalommal mondhatja Istennek: “Legyen meg a Te akaratod”. Értitek, mekkora erő van abban, ha valaki így tud üzenni Jézusnak: Uram, akit szeretsz, beteg?

c) És mennyi békesség, meg nyugalom! Mária és Márta nem idegeskednek, nem kapkodnak. Egyszerűen csak üzennek Jézusnak. És ebben az üzenetben nincs semmi fejvesztett jajveszékelés, semmi kishitűség. Nem azt üzenik, hogy: Jaj, Uram, gyere gyorsan, mert baj van! Aki a bajban, a nagy bajban így tud üzenni Jézusnak: Uram, akit szeretsz, beteg - az arról tesz bizonyságot, hogy nemcsak a veszély idején szokott Jézusra gondolni, az Úrhoz folyamodni. A kis bethániai otthonnak már előbb, a jólét napjaiban is komoly, meghitt kapcsolata volt az Úrral, ezért nem rémítette meg őket a megpróbáltatás, ezért nem veszítették el a fejüket a bajban. És valóban így van: ha részesülni akarunk Jézus vigasztalásában, segítségében a megpróbáltatások idején, akkor szívesen kell Őt látnunk már előbb is, az öröm és a jólét napjaiban is. Ha Máriáék nem lettek volna meghitt közösségben az Úrral, talán nem is tudták volna, hova üzenjenek Neki - talán meg sem találták volna Jézust. Nem jó dolog Jézus segítségének a keresését akkorra hagyni, amikor már megvan a baj a háznál, mert könnyen előfordul, hogy a nagy kapkodásban azt sem tudja az ember, merre keresse. Sokkal jobb, ha annak a Jézusnak küldhetem az imádságom, segítségkérő üzenetemet, Akivel régi, meghitt barátság köt össze. Akkor azután megteheti az ember azt, amit itt Márta és Mária - mert nézzétek csak: még csak nem is hívják Jézust, hanem csak jelzik a bajt, elmondják, tudtul adják, hogy Lázár beteg. Egyáltalán nem kérik, hogy jöjjön, gyógyítsa meg a testvérüket, tegyen csodát, ahogy szokott a betegekkel - egyáltalán nem kérnek semmit, csak üzennek: Uram, akit szeretsz beteg. Benne van ebben az üzenetben az, hogy a többit, Uram, Rád bízzuk, a többi a Te dolgod, döntsd el Te, hogy mit akarsz tenni. Ez az igazi bizalom, ez a hittel teljes imádság. Az, amikor nem írja elő az ember Istennek, hogy Uram tedd ezt, ne tedd amazt, hanem kiönti a szívét, elmondja a baját, és rábízza a többit az Úrra, hiszen úgyis az a jó, amit Ő tesz. Higgyük el Jézusnak, amit így mondott egyszer: “Jól tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van szükségetek!”. (Mt 6,8) Merjünk hát jobban bízni abban, Aki szeret bennünket, Aki szereti a mi öregeinket és betegeinket, merjünk úgy viselkedni, mint a bethániai testvérek Lázár betegágya mellett!

II. De van itt még egy nagyon fontos kérdés: Hogyan látja Jézus egy benne hívő ember betegségét? - Érdekes volna egyszer számba venni, hogy ki minek tartja a betegséget? Az orvos talán egy érdekes, tudományos esetnek, az ápolónővér kenyérkereseti lehetőségnek - maga a beteg és hozzátartozói talán csapásnak, átoknak, ami sok mindenben megakadályozza, amit pedig oly szívesen tenne az ember - vagy talán éppen egy csomó halálos félelem forrásának. Jézus pedig azt mondja, hogy a betegség, a hívő ember betegsége nagy alkalom arra, hogy fölragyogjon általa Isten dicsősége. Íme, itt is, amikor tudomásul veszi Lázár betegségét, ezt mondja a tanítványainak: “Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.”. (Mt 6,4) Azt jelenti ez, hogy a betegség, vagy bármely más testi fogyatkozás áldássá is válhat reá és a környezetére. Hogyan?

a) Ebben a hajszolt világban a betegágy, a betegszoba akaratlanul is pihenőhely lehet a megfáradt ember számára. Azt az embert, aki még a szabadidejében sem találta meg a csendet, Isten végre nyugalomra kényszeríti. Ó, de nagy áldás lehet a betegségben eltöltött idő, ha nem csak a test, hanem a lélek is el tud csendesedni és meg tud állni Isten előtt, és fölismeri, hogy ímé, az Úr az, aki őt most ebben a betegségben is különösen maga elé állítja, aki valamire figyelmezteti, aki valamit akar vele. Boldog ember az, aki Isten kezét érzi magán betegségében, és elcsendesedve várja, hogy szóljon és cselekedjen az Úr! Az ilyen betegség valóban Isten dicsőségére való.

b) Aztán Isten nemcsak magát a beteget, hanem a környezetét is megszólítja a betegség által. Egy beteg szomszéd szenvedése az egész ház életének a tónusát megváltoztathatja. A közös gondok hidat vernek a lelkek között, és egymáshoz vezetik az embereket. Egy gyermek betegsége pl. a már széthullani készülő házasságot is újra összekovácsolhatja. Azután az emberi szenvedés látása rákényszeríti az embert a saját tehetetlenségének és Istentől való függésének megismerésére, és megtanít alázatosan könyörögni. Volt már olyan betegágy, amely mellett egy egész gyülekezet tanult meg közösségben imádkozni. Ne engedjétek hát, hogy átokká és csapássá váljék számotokra az, ami áldássá is lehet!

c) Nagy iskola is a betegség, nemcsak annak, aki szenved benne, hanem azoknak is, akik körülveszik a beteget. Itt tanítja Jézus a legnehezebb tantárgyakat: a gyöngédséget, a türelmet, a vigasztalni tudást, a mindig derűs szeretetet, a diakóniát, a segítőszolgálat kimeríthetetlen változatosságát. Röviden: a keresztyén élet sűrített formáját. - A betegség nemcsak egyes emberek sorsa, hanem nagy fölhívás is mindnyájunknak. Ismeritek Jézusnak ezt a kijelentését: “Beteg voltam és meglátogattatok engem”. Az utolsó napon is előkerül az a szolgálat, amit a betegekért tettünk. Sokszor nem is tudjuk, el sem képzeljük, mit jelenthet a betegnek a szeretetnek valamilyen apró megnyilatkozása.

Egyszer egy lelkészt haldoklóhoz hívtak. Mire odaért, a beteg már öntudatlan állapotban volt. Úrvacsorát már nem lehetett adni neki. Így a lelkész fölé hajolt, és elmondta félhangon az Úr imádságát. Később a beteg meggyógyult, és ő maga mondta el, mit élt át ezekben a pillanatokban. “Éreztem - mondta -, hogy egyre gyengülök, majd eszméletlen állapotba süllyedek. De voltak mégis pillanatok, amikor bár mozdulni nem tudtam - de öntudatomnál voltam. Az ilyen pillanatokban teljesen kétségbe voltam esve, mert úgy gondoltam, hogy ember is, Isten is elhagytak már. Rémülten hallottam azt is, hogy az orvosok sajnálkozva beszéltek rólam, mint reménytelen esetről. De nem tudtam semmi jelt adni magamról. És amikor egyszer újból ebben a különös, félig éber állapotban feküdtem, egyszer csak észrevettem, hogy valaki fölém hajol, és elmondja halkan, de érthetően az Úri imádságot. Ebben a pillanatban az a boldog tudat hatott át, hogy nem vagyok elhagyatva, hiszen van Atyám a mennyben, Ő nem felejtett el! És ez elég volt. Utána elaludtam, nyugodtan, mint egy gyermek, és tudtam, hogy Isten szeretete őrködik felettem. Többről nem tudok. Másnap reggel, amikor felébredtem, a betegség hatalma megtört fölöttem. Újra tudtam mozogni, beszélni. Az orvosok csodálkozva állapították meg, hogy szerencsésen túl vagyok a krízisen. De én tudom, hogy ez a javulás kapcsolatban van azzal a Miatyánkkal, amit akkor ott imádkozott valaki fölöttem...”. Ne takarékoskodjatok hát a szeretet jeleivel a beteg körül! Minél több szeretettel szolgáltok az Ő nyomorultjainak, annál inkább dicsőíttetik az által a betegség által Isten Fia!

Minden betegség végül egy nagy felhívás is: Legyetek készen mindenkor, “mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az Embernek Fia eljő”! (Mt 25,13) Minden betegség mögött ott van végül a memento mori. Minden betegség végül az elkerülhetetlen halálra figyelmeztet! Ezért minden betegség egy nagy sürgetés. Tiéd-e már Krisztus érdeme, tiéd-e már a bűnbocsánat, az örök élet? Elfogadtad-e már Isten legnagyobb jótéteményét, legnagyobb segítségét: a megváltás valóságát? Ha igen, akkor akármilyen betegség jönne is rád, érvényes rád Jézus eme kijelentése: “Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.”. (Jn 11,4) A megváltott ember számára nincs halálos betegség - mert a megváltott ember, ha meghal is él! Íme, így látja Jézus a benne hívő ember betegségét. Merjük hát mi is így látni!

Ámen.

Dátum: 1959. június 7. (öregek-betegek vasárnapja).

Ma egy hete, pünkösd ünnepén beszéltünk arról, hogy a Szentlélekhez sokkal több közünk van, mint amennyit öntudatosan felismerünk belőle, tudomásul veszünk Róla. A Szentlélek itt van, nem nekünk kell leimádkoznunk az égből, mert a Szentlelket az Úr Isten nem a mi kérésünkre bocsátotta ki, hanem Jézus kérésére, amikor ezt mondta: “És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.” (Jn14,17) Jézus kérésének a teljesítése megtörtént: a Szentlélek itt van a földön, körülvesz bennünket, mint a levegő, és mindenképpen be akar hatolni a szívünkbe. Az imádság a léleknek az a lélegzetvétele, amely által a Szentlelket belélegzi magába. Ilyenformán nemcsak körülöttünk van a Szentlélek, hanem nagyon gyakran bennünk is, egy-egy igehirdetés, bibliaóra, elmélyítő lelki beszélgetés, vagy imádság alkalmával behatol a lelkünkbe. Itt elkezd bennünk működni, belül világítani, melegíteni, tisztogatni. Mint egy tüzet a lángja, elülteti és lángra lobbantja a lélekben a hitnek a szikráját. Akinek már van valamilyen kis, pislákoló hite, azt a Szentlélek tüze gyújtotta benne. Azonban sokan tapasztaltuk már azt, hogy ez a kis lángocska, aminek a lobogása annyi örömet okoz a léleknek, újra kialszik, és megint sötét, hűvös, fáradt és szomorú lesz a lélek.

Ezért olvastam fel most ezt a nagyon komoly figyelmeztetést az Igéből, hogy: “A Lelket meg ne oltsátok”, mert nekünk megvan az a veszedelmes képességünk, hogy a Szentlelket meg tudjuk oltani. Mégpedig Istennek a Szentlelkét meg tudjuk oltani másokban és önmagunkban is! Nagyon sokféleképpen történhet ez a lélekoltás, de most próbáljuk csak meg a leggyakoribb eseteit vizsgálni, hogy jobban tudjunk ellene védekezni!

Másokban akkor oltod meg a Lélek tüzét, ha megbotránkoztatod őt valamivel. Jézus ezt szörnyű, súlyos esetnek tartja. Azt mondja: “A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,6) De nagyon vigyázzunk, mert nem minden botránkoztatás lélekoltás. Vannak ugyanis olyan emberek, akik minden apróságon megbotránkoznak. Van, aki már azon is megbotránkozik, ha valaki nem úgy mosolyog rá, vagy nem úgy köszön neki, ahogy elvárta volna tőle. Van olyan, aki azon botránkozik meg, hogy a pap az Ótestamentumból veszi a prédikációjához az alapigét, és olyanokról beszél, amiket nem szívesen hall. Van olyan egyháztagunk, aki kijelentette, hogy addig nem jön templomba, amíg egy bizonyos másik atyánkfiát itt lát, mert az ő szemében botránkoztató annak az illetőnek a jelenléte az Isten házában. Van, aki súlyosan megbotránkozott, és hátat fordított az egyháznak azért, mert nem választottuk meg presbiternek. Vagy azon botránkozott meg, hogy kapott segélyt, de nem eleget, vagy nem úgy kapott, ahogy szerette volna. Nem az ilyen botránkozásra vonatkozik Jézus kijelentése, mert ezekben és hasonló esetekben a sértett önérzet botránkozik meg, nem a hit. Az ilyen botránkozáshoz a hitnek semmi köze nincs, csak a hiúságnak, az önzésnek, az pedig hadd botránkozzon! Minél nagyobbat botránkozik, minél hevesebben ütközik valamibe a hiúság és az önzés, annál több remény van arra, hogy egyszer talán összezúzódik, megtörik, és helyet ad végre a lélekben az alázatos hit számára. Nagyon vigyázzunk tehát, amikor megbotránkozunk valamin! Komolyan vizsgáljuk meg: a Krisztusban való hitünket, vagy csak a sértett önérzetünket érte valami botránkoztatás!

Jézusnak ez a súlyos kijelentése a hitben való megbotránkoztatásra vonatkozik. A Biblia eredeti szövegében a "szkandalidzó" ige szerepel, amit a magyar szöveg botránkoztatással ad vissza. A "szkandalidzó" igének a gyökere a "szkandalon", ami nemcsak egyszerűen azt jelenti, amit mi a skandalum szóval szoktunk kifejezni, hanem eredetileg csapdát, tőrt jelent, amivel gyanútlan madarat, más állatot szoktak megfogni, elejteni, elbuktatni. Ilyen csapda tehát a botránkoztatás, amibe a jóhiszemű, gyanútlan hívő lélek beleesik, fönnakad, nem tud továbbjutni a hit útján, és a gyenge, ébredező, kezdő hit lángocskája ilyenkor ki szokott aludni. Például: A Krisztus után őszintén vágyódó lélek elmegy a bibliaórára, és ott azt várja, hogy ingadozó hitecskéjét testvéri közösségben megtámogatják, és egyszerre megdöbbenve látja, hogy az előbb még áhítatosan éneklő, Igét hallgató és imádkozó emberek még el sem távoznak a helyiségből, máris elkezdenek pletykálkodni, távollévők hibáin rágódni, másokat megszólni, mintha egyenesen csak azért gyűltek volna össze egy körúti kaszinóba. Az odatévedt, félénk bárányka lelkére úgy zúdul ez a viselkedés, mint a hideg zuhany, és kárvallottan távozva azt gondolja magában: Ha még a hívők közössége is ilyen, köszönöm szépen, nem kérek belőle többet. Éppen azok, akiknek a közösségébe megerősödni ment, oltották meg benne a lelket.

Nietzsche, a híres cinikus lélek hirdette azt, hogy ha igaz lenne a keresztyénség, sokkal megváltottabbaknak kellene kinézni a keresztyéneknek. Jaj azoknak, akiknek a keresztyénségén így megbotránkozott egy szegény lélek! Az ő felelősségén ez semmit sem változtat. Nem menti őt mások megbotránkoztató élete, mert szükség, hogy megbotránkozások legyenek, nem kerülhető el ebben az életben. Isten tervezte el azt, hogy harcokban edződve és győzve növekedjünk hitünkben. Jaj neki, ha fennakad a botránkozás tőrében, de még inkább jaj annak, aki által a botránkozás esik! Minden olyan cselekedetünk botránkoztatás, ami a Krisztus evangéliumának hitelét másokban rontja. Egyikünk sem csak önmagában áll vagy bukik, minden bukással magunkkal rántunk másokat is. És sokkal nehezebb lesz majd mások lelkéért számot adnunk az ítéleten, mint a magunkéért.

Nagyon komolyan vigyáznunk kellene arra, hogy a lelket meg ne oltsuk másokban! De magunkban sem! Tudod, hogyan oltod meg magadban a Szentlelket? Úgy, hogy nem vigyázol Reá. Aki komolyan akarja azt, hogy benne a Szentlélek eláradjon, az vegye komolyan az Igének azt a tanácsát is: “Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől!” (ApCsel 2,40) Vagyis: az kerülje az olyan alkalmakat, amelyek a Lélek tüzét elfojtják, és keresse az olyan alkalmakat, ahol hasonló lelki tüzek égnek. Hányszor fordul elő az, hogy egy evangélizáció, vagy igehirdetés hatása alatt elindul egy lélek, felébred benne a hit, de nem csatlakozik rögtön egy lelki közösséghez, magára marad, és lassan kialszik újra. Ha egy csomó parázsból egy izzó fadarabot kiveszünk, és külön teszünk, percek alatt kihűl és elhamvad. Ha viszont ugyanazt benne hagyjuk a többi parázs között, még órák múlva is izzik tovább. Így van ez a lélek tüzével is, múlhatatlanul szükséges számára a többi hívő közössége. Ha valaki, akiben a hit világosságát kezdi gyújtogatni a Szentlélek, komolyan akarja, hogy ez az áldott tűz megerősödjék benne, messze kerülje el az olyan helyet, ahol a hús és vér vágyai, kísértései feszülnek a levegőben. Ha valaki egy szál égő gyertyával kimegy a zuhogó esőbe, ne csodálkozzék, ha rögtön kialszik kezében a világosság! Hiába kapod itt a Szentlelket, az a kérdés, mit csinálsz vele, ha elmégy innét? A Szentlélek nem hajlandó akárhová menni veled. Hogy a Lelket meg ne oltsátok, szakasszátok el magatokat ettől a világtól! Azaz mindattól, amit Isten Szentlelke utál!

Megoltja az Isten Szentlelkét önmagában az is, aki nem arra a célra akarja fölhasználni, amire az Úr Isten adta. A Szentlélek mindig Krisztust dicsőíti meg, mindig Rá mutat, mindig Őt állítja a középpontba, az előtérbe. Ha tehát valaki azért kéri a Szentlelket, mert tudván tudja, hogy Szentlélek nélkül képtelen igazi keresztyén életre, és meg akarja mutatni a világnak, hogy: Ide nézzetek, énrám, íme, ilyen remek keresztyén vagyok én! Lássátok, ilyen bámulatra méltó isteni erő működik bennem! Csodálkozzatok, és ismerjétek el az én tiszteletre méltó lelki fölényemet! - mert ilyen is van -, akkor egészen bizonyosan nem kapja meg! Isten a Szentlélekkel nem téged akar megdicsőíteni, hanem Krisztust. A magad kiváltsága fitogtatására nem kapsz Lelket, önző céljaid elérésére nem kapsz Istentől segítséget, csak az ördögtől. Rögtön kialszik még a benned lévő Szentlélek is, ha nem az a szándék vezet, hogy látván az emberek a te jó cselekedeteidet, dicsőítsék a te Megváltó Krisztusodat! Amely pillanatban azt akarod, igényled, hogy téged dicsőítsenek, máris megoltottad magadban a Lelket!

És végül megoltja Isten Lelkét önmagában az is, aki nem engedelmeskedik Neki azonnal. A Cselekedetek Könyvében láthatjuk: Isten adott Szentlelket azoknak, akik Neki engedtek! Kész vagy-e engedelmeskedni az Úrnak? Hajlandó vagy-e alávetni magadat az Ő fegyelmének? Vajon nem azért alszik el benned mindig újra a Lélek, mert valamiben még mindig engedetlen vagy? Pedig régóta figyelmeztet az Isten, hogy intézd el, számold fel, dobd ki a lelkedből, fordulj el tőle, és te még mindig nem teljesítetted! És nem is fogsz egyetlen lépéssel sem tovább jutni addig a hit útján, amíg Istennek egy fölismert parancsát, útmutatását nem teljesítetted! Meg ne oltsd magadban a Szentlelket az engedetlenségeddel!

Aki komolyan veszi azt, hogy a Szentlélek itt van, és az imádság lélegzetvételével be akar lehelni a szívébe, az vegye nagyon komolyan Istennek ezt a mai figyelmeztetését is: “A Lelket meg ne oltsátok!”: másokban botránkoztatás által, magatokban pedig a világtól való el nem szakadás által, önző célokra, saját dicsőségünkre való felhasználni akarás és engedetlenség által! Ha igazán vigyázol arra, hogy meg ne oltsd a Lelket, akkor beteljesedhetsz Szentlélekkel és a Lélek áldott, drága gyümölcsével! (ld. Gal 5,22)

Ámen.

Dátum: 1947. június 1.

Ez az ígéret, amit most felolvastam, amit Jézus közvetlenül a mennybemenetel előtt mondott tanítványainak, teljesedett be pünkösdkor, amikor a megígért Szentlélek kitöltetett a kis tanítványi seregre, és apostolokká tette őket. A pünkösdi esemény már semmi újat nem tesz hozzá ahhoz a megváltó munkához, amit Jézus Krisztus a földön elvégzett. Az valóban elvégeztetett! Hanem a Szentlélek mindazt, ami Jézus által elvégeztetett, bizonyossá teszi. Úgy is mondhatnám, hogy az objektív igazságot, azt, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója és Ura, szubjektív igazsággá mélyíti. Jézus halálát és feltámadását az ember életét átalakító, forradalmasító mennyei erővé teszi. Legjobban egy példán szemlélhető pünkösdnek ez a jelentősége: a legelső tanítványok életén. Tíz nap telt el, hogy Jézus felvitetett tőlük a mennybe. A tizenegy tanítvány félve bújik meg Jeruzsálem egyik kis házának az emeletén. Kimondhatatlanul hiányzik nekik Jézus testi közelléte, bátorító tekintete, ereje. Mintha megállt volna az életük. És akkor jött a nagy fordulat. Amint szorongva, suttogva imádkoztak, valami zúgás támadt. Mintha szél fújt volna át a szobán, azután mintha tűznyelvek libbentek volna feléjük. Néhány perc múlva minden megváltozott. Megteltek Szentlélekkel. Az történt velük, hogy Jézus Krisztus, Aki eddig velük volt - bár láthatólag elszakadt tőlük -, most a Szentlélek által egyszerre bennük valóvá lett.

Még konkrétabban szemlélhető ez a csoda a legismertebbnek, Péter apostolnak az életében. Sokféle helyzetben láttuk már őt. Például amikor a hullámok örvényébe merült lefelé, és kétségbeesetten kiáltott: “Uram, tarts meg engem!” (Mt 14,30) Vagy amikor a Gecsemáné-kertből rémülten menekült, vagy azon a sötét éjszakán, amikor szitkozódva és átkozódva tagadta, hogy Jézushoz tartozik, és amikor utána olyan keservesen sírt. És íme, most egyszerre odaáll egy ünnepre összesereglett néptömeg elé. Sok csodálkozó, kíváncsi és ellenséges érzületű arc mered rá. Egy ilyen nagy tömeg mindig kiszámíthatatlan és veszélyes. Sosem lehet tudni, ki milyen indulattal van ott. És Péter előáll, határozottan, rendíthetetlenül, mint egy megszállott, és rettentő keményen szól hozzájuk. Gyilkossággal vádolja őket, Isten Fiának a vérét kéri számon rajtuk. Ez a Szentlélek munkája! Ő az, a Szentlélek Isten, Aki egy süllyedő, átkozódó, gyáván megfutamodó és zokogó emberből olyan embert formál, aki bátran ki mer állni Krisztus igazáért. Aki a tanítványt, a bukdácsoló, ingadozó Krisztus-követőt Krisztus apostolává teszi. Mi történt Péterrel? Pontosan az, amit Jézus megígért Igénkben: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1,8) Vegyetek erőt! A Szentlélek Istennek ereje ez. Ugyanannak az Élő Istennek, Aki Jézus személyében emberként járt közöttünk, értünk szenvedett, meghalt, megváltásunk roppant művét elvégezte, ugyanennek az Istennek a bennünk munkálkodó erőhatása.

Egy egészen egyszerű hasonlattal hadd próbáljam ezt érthetővé tenni: Még tavaly nyáron történt, hogy az íróasztalomon, egy vázában néhány szép rózsaszál díszlett. Sok örömöm volt benne. Jólesik föltekintve a munkából beletekinteni egy ilyen virágnak a szíve közepébe, mert megnyugtat, békét ad az, ha valami szépet lát az ember. De egy nap baj történt: a rózsa szép feje lehanyatlott, szirmai fonnyadtan csukódtak össze. Nem tudtam belenézni többé a rózsa szívébe. Kiment belőle az élet. Az én hibám volt, mert nem adtam neki friss vizet, így a szára nem tudott mit fölszívni magába. Ezért kellett a gyönyörű virágnak elhervadnia, szirmainak összeráncolódnia. Az ember sokkal szebb teremtménye Istennek, mint a rózsa. (Ha nem így van, rettentő baj történt.) Az embernek is - a szemén, a hangján keresztül - bele lehet látni a szívébe. Néha megnyugtató és békességet adó az, amit látunk, mert életet, csodálatos életet látunk benne. Néha azonban visszaborzad az ember attól, amit lát. A tekintet és a szó a halált hirdeti. Az embernek még inkább, mint a rózsának, olyan vízre van szüksége, amiből életének a gyökerei táplálkozhatnak, amitől a levelei kisimulhatnak, életünk fölfrissül. Ami éltet! Életet jelentő erőt ad! Ha olyan szemekbe nézel, amelyek - úgy érzed - beszennyeznek, megszomorítanak, ha olyan szavakat hallasz, amik sebeznek, tudhatod, hogy ennek a virágnak a szára szárazon van. Elhervadt ember-rózsát látsz.

Talán azt mondod most erre: Hiszen te magad vagy az! Nos, ha igen, tudd meg azt is, hogy nem kell ennek tovább így lennie. Hiszen Jézus Krisztus maga az Élet! Belőle Szentlélek által az örök élet vize, forrása árad. Vele összekapcsolódva nem száradhat el a szívünk, nem hervadhat el az életünk! “Vesztek erőt - mondja Jézus - minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim” - és akkor a szemek és a száj elárulják, a cselekedetek és az indulatok leleplezik, mi kezd élni abban a szívben. Nyugalom és öröm, béke és boldogság, szeretet és erő: egyszóval Krisztus! Isten az Ő Szentlelke által! Igen, ezt teszi a Szentlélek: a Megváltó Krisztusban való hit által életünk az örök élet illatát lehelő virágszál lesz. Sőt nemcsak virág, hanem ahogy Jeremiás próféta mondja: “Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik”. (Jer 17,8)

Nekünk az a bajunk, hogy elveszítettük kapcsolatunkat a Szentlélekkel. Ha meg is van bennünk a jó szándék, akkor is úgy akarjuk csak követni Krisztust, mint példaképünket. Ebből mindig sápadt, színtelen keresztyénség lesz. Az evangélium nem azt kívánja, hogy úgy kövesd Jézust, mint példaképet, hanem a Szentlélek éltető forrását kínálja fel, és akkor belső indíttatásból fogjuk Őt követni. Az ilyen keresztyénség színes és lüktető erejű lesz. Meglesznek az erőforrásai, tehát meglesz az ereje. Az apostolok életében a Szentlélek nem halovány, személytelen fogalom volt, hanem a bennük megjelenő személyes Isten, Aki megerősítette és megtisztította, majd lángra lobbantotta őket. A pünkösd lényege az a titok, hogy a lelked személyes, belső kapcsolatba kerülhet azzal a Lélekkel, Akit Istennek hívnak. Közös értelemre juthatsz Vele, akaratodat az Övéhez szabhatod, és ez által a belső érintkezés által az egész személyiséged megerősödik, növekedik, megvilágosodik. Isten - benned! Érthetetlen csoda! Ugye, abban senki nem kételkedik, hogy képes Isten elültetni egy gondolatot az ember szívében?! Hiszen így születik minden igazi művészi alkotás. Nos, a pünkösd csodája még több ennél! Nemcsak egy gondolatot ültet az ember szívébe, hanem a tulajdon életét! Az Ő élete áramlik a te életedbe, az Ő akarata a te akaratodba, az Ő szeretete a te szeretetedbe: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim”. (ApCsel 1,8)

Egyszer két hívő ember beszélgetett. Örömmel mondhatom, hogy elfogadtam Jézust Megváltómnak - mondta az egyik. Örömmel hallom - mondta a másik -, de én még annál is jobbat kaptam! - Jobbat, mint békességet Istennel? Igen, mert nemcsak Istennel való békességet, hanem az Isten békességét, sőt még többet, a békesség Istenét! - Nos, ez a pünkösd! De Isten nem hiába adja önmagát az emberbe! Ekkora ajándékot egy Hozzá méltóan nagy feladat betöltetésére ad. Így mondja ezt Jézus az Igénkben: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim”. Röviden tehát: apostoli szolgálatra, a missziói munka végzésére adja Jézus Önmagát a Lelkében. Tehát arra, hogy képessé és alkalmassá legyen az ember Krisztus megváltó uralmát képviselni és terjeszteni a földön. Azért vagytok keresztyének, azért közli Isten Önmagát veletek, hogy általatok benyomuljon a Krisztus evangéliuma a világba, hogy akik kapcsolatban vagytok a modern élet realitásával, a munkával, a géppel, az emberekkel, a hivatalokkal: A Megváltó Krisztus tanúi legyetek! Apostolok! Isten királyi uralmának, Krisztus országának a hirdetői! Olyan emberek, akiknek az a szolgálatuk, az az életük értelme, célja, feladata, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról. Arról, hogy Jézus Krisztus az Úr az életük felett, és a fölött a világ fölött, amiben élnek és munkálkodnak!

Ezt tették az apostolok pünkösdkor: Úgy hirdették Istennek hatalmas, megváltó tetteit, hogy az összegyűlt sokaság - rengeteg különböző nyelvű, nemzetiségű, műveltségű és társadalmi helyzetű ember - mind a maga nyelvén hallotta őket szólni. Az egyháznak azóta is ez az örök feladata: Olyan nyelven hirdetni Krisztust a világnak, hogy megértse a modern ember. És olyan nyelvre tanítani meg az emberiséget, hogy a legkülönbözőbb érdekeltségűek is megértsék egymást. Az a nyelv, amelyen a világ, a modern ember a legjobban megérti Krisztust, a szeretet nyelve. Az a nyelv, amelyen az emberek is megértik egymást, a szeretet nyelve. Ennek a hirdetésére, tanítására, megélésére adta Jézus az Ő Szentlelkét, Aki által az Ő követőit, az Ő egyházát, Isten országa küzdő csapatává formálja, a keresztyénséget lendületbe hozza. Igénkben a “Lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig” - nemcsak földrajzi megjelölés, hanem arra is vonatkozik, hogy az emberi élet minden területére szét kell vinnünk Krisztus evangéliumát. Olyan hatalmas evangéliumról való bizonyságtételt bízott ránk Jézus, amely meg akarja, és meg is tudja gyógyítani nemcsak az egyéni életünket, hanem a társadalmi bajainkat is. Amelyiknek magában kellene foglalnia az emberi élet egészét, amelyik meg tudja szüntetni a szegénységet, a fajgyűlöletet, az emberek közötti ellentétet, amelyik a háborúnak, mint teljesen esztelen és ördögi dolognak a végét jelentené. Amelyik igazságot visz a társadalom lelkiismeretébe. Amelyik éppúgy, mint ahogy Jézus Poncius Pilátus, a pogány római helytartó előtt megvallja, hogy Jézus ott is Király, Király az emberek közösségi együttélésében és kapcsolataiban is. És mi ezt az evangéliumot leszűkítettük, egyéni üdvösségünk eszközévé tettük, és érintetlenül hagytuk az emberiség nagy problémáit. Visszaszorítottuk az evangéliumot a templomainkba, egyéni kegyességünk szűk keretei közé, és megtagadtuk a bizonyságtételt Poncius Pilátus előtt - a világ előtt.

Nem csoda, ha elsorvadt gyülekezeteink ereje, hiszen Krisztus az Ő Lelke által arra ad erőt, hogy az Övéi tanúskodjanak Róla úgy Jeruzsálemben, mint Júdeában. Alkalmas-e erre az egyház, például a mi gyülekezetünk? Bizony, minden okunk megvan arra, hogy megszégyenülve, bűnbánatban megalázkodjunk. Gyülekezeteinkben oly kevés a Lélek tüze, a missziói öntudat. Tagjai befelé fordulnak, és oly kevéssé foglalkoznak a világ szükségeivel. Elavult formák között élnek, nem ismerik, és nem beszélik a modern ember nyelvét, nem tudnak igazi, határozott tájékoztatást adni a világ zűrzavarában. Beszélnek hitről, de olyan kevéssé élik meg azt látható szeretetben. Maradiak és nyárspolgáriak, elkésve kullognak az élet nagy kérdései mögött. Isten országa mozgalmas lendülete helyett divatjamúlt institúciókba merevednek, annyira beleszilárdultak a földbe, és annyira elveszítették a látásukat Isten jövendője felé. És közben egy válságban élő világ keresi az emberi élet megoldását! Pünkösdi lélekáradás mentheti csak meg a gyülekezeteket és a világot. Annak az Igének a beteljesedése, amit Jézus mondott: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig”.

Hiszen egy Szentlélekkel teljes gyülekezet olyan ebben a világban, mint a só az ételben, mint a világosság az éjszakában. Bár legalább arra kényszerítene minket most az egész földkerekségen ez a pünkösdi ünnep, hogy erőteljesebben, vágyakozóbban tudnánk könyörögni Krisztus Szentlelkéért! Hiszen az ilyen imádság soha nem marad meghallgattatás nélkül! Az ilyen könyörgés, a Szentlélekért való könyörgés már az imádság meghallgatásának a kezdete!

Akármilyen elesett állapotban van is Krisztus gyülekezete, ha tud igazán Szentlélekért könyörögni, bár minden oka megvan a megalázkodásra, de nincs oka a kétségbeesésre! Ezzel a megalázkodó, de mégis reménykedő szívvel könyörögjünk most:

Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, Tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

(463. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1956. május 20. pünkösd