Joó Sándor Dr.

Vannak a Szentírásban olyan Igék, amelyek nemcsak a szakképzetlen bibliaolvasóknak, de a legelmélyültebb teológusoknak is komoly problémát okoznak. Ez a most felolvasott Ige is ilyen. Nem csodálom, hogy valaki közületek arra a kérdésre, hogy miről szeretne prédikációt hallani, ezt írta: Számomra olyan érthetetlen és erős ez az Ige: “Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.” Hiszen azért jött Jézus, hogy mindenkin könyörüljön, és hogy mindenki megtérhessen! - Nos, rengeteg magyarázatot olvastam ezzel az Igével kapcsolatban, de megvallom, hogy egyik sem nyugtatott meg teljesen. Én sem ígérem, hogy most kielégítő módon oldom meg ezt a problémát. Ha valahol, akkor itt igazán szem előtt kell tartanunk azt, ami így van megírva Ézsaiás könyvében: “Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál”. (Ézs 55,8-9) Tehát azt értsük meg mindenekelőtt, hogy nem fogunk mindent megérteni ebből az Igéből. De legalább ne értsük félre!

Elsősorban, amikor Isten azt mondja, hogy “könyörülök azon, akin könyörülök”, akkor egyet semmiképpen nem lehet és nem szabad kiolvasni ebből: azt az önkényességet, ami a fülünkben valahogy így rezonál: Azt teszem, amit akarok, mi közöd hozzá? Ez a kijelentés nem egy szeszélyes kényúr fennhéjázó megnyilatkozása, hatalmi önkénye, a zsarnoki kegy találomra való osztogatása, hanem ellenkezőleg: szinte megismételt állítás, megkettőzött bizonyság arról, hogy Isten kegyelme: kegyelem! Szinte majdnem így: Akinek én megkegyelmeztem, annak meg van ám kegyelmezve! Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, tehát ne féljen, és ne érezze magát megtűrt személynek az, akinek az Isten megkegyelmezett, mert az Ő kegyelme valódi kegyelem! Teljes rehabilitáció, olyan viszony, amit nem zavar meg a fájó emlékek felemlegetése, szemrehányása. Olyan kegyelmi állapot, mint a hazatért tékozló fiú állapota, újra fiúvá fogadva. A fiúságnak olyan állapota, amely egy teljes fölszabadult elkötelezésben tartja meg a megkegyelmezettet.

Azután jó abba is belegondolni, hogy mi is az a kegyelem. Nos, Istennek az a magatartása, indulata, cselekedete, amivel nem tartozik senkinek. Amit nem kénytelenségből, viszonzásképpen tesz, hanem teljesen szabad jótetszéséből. Amit pusztán szeretetből gyakorol valakivel szemben, aki ezt egyáltalán nem érdemelte ki, nem szolgálta meg valamivel, sőt annak az ellenkezőjét várhatná! Például az itt említett személyek közül Isten nem tartozott Ábrahámnak, hogy éppen őt válassza ki minden idők híveinek ősatyjául, és hogy mégis őt szemelte ki erre a célra, tisztán kegyelemből történt. Nem tartozott Jákóbnak azzal, hogy előnyben részesítse egy bizonyos cél érdekében testvérével, Ézsauval szemben. Sem Mózesnek, hogy vele végeztesse el Izrael népének a Fáraó rabszolgaságából való megszabadítását - hogy mégis így történt, pusztán kegyelemből történt. Mint ahogyan nem tartozott ennek a nyomorult világnak sem azzal, hogy elküldje Jézust, és Őt megváltó halálra adja érte. Hogy mégis megtette, kizárólag könyörülő irgalmából és kegyelméből történt. És neked, meg nekem sem tartozott azzal, hogy a Jézusban való hit által a mennyei dicsőség örököseivé akar tenni bennünket, és hogy mégis ezt teszi, csak kegyelme által történhet.

Így értsük hát azt a kegyelmet, hogy az Istennek az a cselekedete, indulata, magatartása, amivel nem tartozik senkinek. Éppen azért nem vonható Isten felelősségre, egészen a mindennapi élet legapróbb részletkérdéseiig. Nem szállhatok vitába Vele azért, hogy miért választja ki például az egyik asszonyt hat gyermek anyjául, és miért hagyja meg a másikat - bármennyire is vágyódik gyermek után - meddőnek. Miért választja ki az egyiket Schweitzer Albert szerepre, és miért hagyja meg a másikat szürke írnoknak? Miért élteti az egyiket késő vénségéig jó egészségben, és miért hagyja elpusztulni a másikat fiatalon, fájdalmas rákbetegségben? Lehetne folytatni a végtelenségig. Mert ez lényegében véve ugyanaz a kérdés, hogy miért más a sorsa Jákóbnak, mint Ézsaunak, és miért más a szerepe Mózesnek, mint a Fáraónak. Ezek valóban titkok, Isten műhelytitkai, amit nem magyaráz meg, amire Pál csak utal azzal a hasonlattal, hogy jogában áll a fazekasnak a rendelkezésére álló agyagból ilyen vagy olyan formájú, ilyen vagy olyan célt szolgáló edényt gyúrni: virágvázát, tejesköcsögöt, vagy hulladékgyűjtő edényt, mert ilyenre is, olyanra is szüksége van. Végeredményben Isten a Teremtő! Ő tudja, mire van szüksége. Itt kell világosan megérteni, hogy amikor Isten az ember-agyagból virágvázát, tejesköcsögöt, vagy éppen hulladékgyűjtő edényt formál, akkor ez annak az embernek nem az üdvösségére vonatkozik, hanem a földi szerepére.

Tehát az, hogy akin akar, könyörül, akit akar, megkeményít, nem azt jelenti, hogy egyeseket előre úgy teremtett, hogy azok mindenképpen üdvözüljenek, másokat meg úgy, hogy azok mindenképpen elkárhozzanak. Ez ellentétben állna a Szentírás szellemével. Hanem arra, hogy kit mire akar az Ő céljai érdekében felhasználni a történelem folyamán. Izráel népének a kiválasztása is azért történt, hogy betöltse azt a történeti - mondjuk így: üdvtörténeti - szerepet, amit Isten szánt neki a világot megváltó tervének előkészítésében és véghezvitelében. Izráelnek ez a kiválasztása tehát nem az örök üdvösségre való kiválasztás volt, hanem szolgálatra való. Arra, hogy egy pogány világban az egy igaz Istent imádja, és a pogányok között az egy igaz Istenben való hit terjesztője legyen. Kiválasztotta arra, hogy részesüljön az isteni kinyilatkoztatásban, és azt továbbadja. Ezért bízta rá a szent iratokat, a próféták írásait, hogy azokat megőrizze. Arra is kiválasztotta, hogy belőle szülessen test szerint Krisztus, a világ Megváltója. Izráel népének a kiválasztása tehát nem önmagáért történt, hanem az egész emberiségért. Ez a kiválasztás küldetés, elhívás! Isten azt akarja vele, hogy ez a nép az Ő szolgálatában álljon. Nem a többi nép kárára, hanem azoknak az érdekében történik Izráelnek erre a különleges szerepre történő kiválasztása.

Tehát ez is kegyelem, a többi nép iránt is kegyelem! Ábrahámmal, a zsidó nép ősatyjával kezdődik ez a különleges szerepre való kiválasztás. Az ő utódaiban folytatódik tovább egészen Jézusig. De Ábrahámnak sem mindegyik utódában, hiszen neki is két fia volt. A kiválasztás vonala csak egyben, Izsák vonalában megy tovább. Izsák két fia közül Isten csak Jákób leszármazottaiban viszi tovább a kiválasztás vonalát. Ez a kifejezés, hogy “Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Róm 9,13) nem azt jelenti, hogy Jákób üdvözül, a testvére pedig elkárhozik. Nem szó szerint értendő, hanem a sémita nyelvekben szokásos, éles szembeállítással találkozunk. Nem gyűlöletről van szó, hanem arról, hogy Isten titokzatos akaratából nem Ézsau örökölte a messiási ígéretet, hanem Jákób. Nem mindenki kap szerepet abban az üdvtörténeti vonalban, amit Isten a világtörténelem folyamán bonyolít tovább a végkifejlet felé. Aki kap is szerepet, vagy pozitív, vagy negatív értelemben kapja. Mint például Mózesnek pozitív értelemben van szerepe, a fáraónak pedig ugyanakkor, ugyanabban az értelemben negatív szerep jut. (Ez éppúgy nem érdem Mózes számára, mint ahogy nem mentség a fáraónak: Tudjuk, hogy a fáraó annak idején megkeményítette a szívét a Mózes által tolmácsolt Isteni paranccsal szemben, hogy engedje szabadon a zsidó népet Egyiptomból. Nem akarta elengedni őket.) De éppen arról van itt szó, hogy Isten üdvtervét, messiási ígéretének megvalósulását nem tudja meghiúsítani sem a fáraó, sem a hitetlenség, sem a megkeményedés, sem az üdvtörténet negatív szereplői.

Megint csak Isten kegyelmének csodája, hogy amikor a hitetlen szabadon, felelősen, öntudatosan cselekszik, akkor is eszköz annak a kezében, aki ezt mondta magáról: Könyörülök! Kegyelmezek! Isten az emberi butaságot, indulatot is felhasználja valami jóra, csak ki kell tudni várni. Ez Isten humora. Az olyan eseteket, mint a fáraó megkeményedése, előre belekalkulálta a világtervébe. A fáraó továbbviszi akarata ellenére, amit Isten eltervezett. Hiszen a fáraó nélkül nem lenne Egyiptomból való csodálatos szabadulás, és nem lenne páskabárány! Itt megint egy érthetetlen titokkal állunk szemben. Azt mondja az Írás: Isten akiket akar, megkeményít. Tehát Isten keményítette meg a fáraó szívét is? Igen is, meg nem is. Tapasztalati tény ma is, hogy az Ige be nem fogadása, az Isten akaratával való ellenszegülés megkeményíti az ember lelkét, immunizálja az Ige ellen, és kevésbé befogadóvá teszi. Az ilyen, megkeményedett lelkű embert vagy népet hagyja Isten menni a maga útján. Az embert tehát a saját bűne keményíti meg, és fordítja el egyre jobban Isten kegyelmétől. A nem akarás következménye a nem látás, a lelki vakság. De még ezzel a megkeményítéssel sem az elvesztés Isten célja. A megkeményítés nem azért történik, hogy végleges legyen. A megkeményítés - bármilyen különösen hangzik - szintén Isten kegyelmi útja.

Izráel népe is megkeményítette magát a Jézusban kinyilatkoztatott isteni, üdvözítő kegyelemmel szemben. Elvetette a Messiást, és mégis, Izráel megkeményedése is csak egy lépés az üdvtörténet útján. Ez is benne van Isten örök tervében. Hiszen ezáltal jut túl az evangélium egy nép és egy ország határain, a pogányok közé is. De Izráel felé is kegyelem ez a megkeményedés. Hiszen a tékozló fiú apja is azért engedte el hazulról kemény szívű fiát, hogy a nyomorúság és a disznók vályúja után majd hazataláljon, jobban, mint elindulása előtt. És végül fia lett atyjának, mint a bátyja. Amikor Izráel népe egy évezredes elvettetés és szenvedés után újra hazatalál Jézus atyai házába, akkor tudja igazán betölteni Istentől rendelt hivatását, hogy a világ népei számára áldás és világosság hordozója lehessen! Tehát a megkeményedés is azért van, hogy még jobban könyörüljön, még világosabbá, ragyogóbbá váljon az, hogy “Könyörülök azon, akin könyörülök”.

Végül szó van itt a harag edényeiről is, akiken megmutatja Isten az Ő büntető igazságosságát. Nem Isten formálja a harag edényeit, hanem az ember teszi magát ilyenné. A harag edényein demonstrálja Isten, hogy mi a következménye annak, ha valaki megátalkodottan utasítja vissza az Ő kegyelmét. Vagy talán csak az lenne Isten kötelessége, hogy könyörüljön, és nem volna oka és joga haragudni, megítélni? Sőt Isten egyszer olyan példát is statuált, hogy ugyanabban az edényben volt meg a haragja és a kegyelme. Jézus a kereszten egyszerre lett értünk harag edénye is, meg irgalom edénye is. Ott mutatta meg igazán bűnt büntető hatalmát, és a bűnösön könyörülő irgalmát! Tehát a haragja is csak a kegyelmét húzza alá, és teszi sürgetővé számunkra, hogy meghódoljunk előtte! Komoly figyelmeztetés van ebben: Vigyázz, ne játssz a kegyelemmel! Mert Isten nemcsak kegyelmes, hanem haragvó, büntető Isten is! Tűri, elszenvedi a harag edényeit, de nem a végletekig!

Nem folytatom, hiszen itt isteni titkokkal, szent misztériummal állunk szemben. Isten gondolataiból csak annyit tudhatunk meg, amennyit Ő maga elmondott nekünk. A többi olyan titok marad, mint egy magas hegy, amelynek ormait felhő takarja el a szemünk elől. Isten gondolatairól nem tudunk saját emberi logikánk számára összefüggő gondolatrendszert alkotni. Itt valóban arról van szó, hogy meg tudunk-e hajolni Isten előtt? Nem egy logikusan elgondolt istenfogalom előtt, hanem az élő Isten előtt. Ha igen, akkor teljes bizalommal számíthatjuk magunkat azok közé, akikre Igénknek ez az állítása, megkettőzött bizonysága vonatkozik: “Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.”

Csak azt tudom mondani, és kérem, mondjátok velem: Ha nem értelek is, “én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem.” (Zsolt 31,15)

Ámen

Dátum: 1970. február 8.

Sokszor elnézek egy-egy forgalmas utcát: milyen rengeteg ember özönlik le-föl rajta! Ismeretlen sorsok százai, ezrei egymás mellett: mindenki siet, fut, ballag vagy sétál a maga munkája, bánata, öröme, egyéni célja felé. Mindenik egy külön kis világ önmagában! Lábuk alatt ugyanaz az aszfalt, fejük felett ugyanaz az ég. A nagy tarka forgatagban elgondolom olykor, hogy az itt hullámzó rengeteg ember közül egy bizonyos százalék kétségtelenül keresztyén, Krisztushoz tartozik, az örökkévalóság felé van beirányozva az élete. De kik ezek, látszik-e rajtuk? Miről ismerhetők meg? Mi különbözteti meg őket másoktól? Végül is a hívő ember is csak ember! Éppen olyan, mint mások! Keresztyének és nem keresztyének mindnyájan egyformák: házasodnak és férjhez mennek, örülnek és szomorkodnak, munkálkodnak és szórakoznak, gyalogolnak és utaznak, végül mindnyájan meghalnak - szóval: emberek! Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek! Ezért hasonlít bizonyos értelemben véve minden ember a világon egymásra. Keresztyének és nem keresztyének, mások és mi: mindnyájan emberek vagyunk, hasonlítunk egymásra. De hát akkor nincs semmi különbség keresztyén és nem keresztyén között? Kell, hogy legyen, mert akit megragadott az evangélium üzenete, aki Jézus Krisztust ismeri és Urának vallja: radikálisan másképpen éli meg az életet, mint aki minderről nem vesz tudomást. Egészen más világban él az egyik, mint a másik, még ha ugyanabban a házban szomszédok vagy ugyanabban a családban legközelebbi rokonok is egymással. Mi hát a különbség köztünk és mások között?

Elsősorban az, hogy mi sokkal kevesebben vagyunk, mint mások. Akkor is így volt, amikor Pál apostol írta levelét a Filippiben lévő gyülekezethez, tehát úgy, hogy a keresztyének elenyésző kisebbségben éltek egy túlnyomóan nem keresztyén többséggel együtt ugyanabban a városban. Az a világ, amelyben éltek: pogány világ volt; az a társadalom, amelyiknek ők is aktív tagjai voltak: nem keresztyén társadalom volt; az az üzem, hivatal, iskola, színház, amelyikbe jártak dolgozni, tanulni, szórakozni: kifejezetten pogány beállítottságú intézmény volt. Nem volt nekik sajátosan keresztyén gyáruk, vállalatuk, kórházuk, szakszervezetük, pártjuk, érdekképviseletük: pogány államnak, pogány társadalomnak voltak a keresztyén tagjai. Így mondja az apostol: “Istennek... gyermekei egy elfordult és elvetemedett nemzedék közepette.” (Fil 2,15) Ez, hogy “elfordult és elvetemedett nemzedék közepette” nem értékmeghatározása az akkori társadalmi életnek, hanem helyzetmeghatározása az akkori keresztyéneknek. Egyszerűen arról van szó, hogy a keresztyéneknek, a keveseknek olyan szituációban kell Isten felé fordulva élniük, amelyben a nagy többség Istentől elfordultan, más egyéb érdeklődési hangsúllyal és középponttal éli a maga életét.

Azt hiszem, ma jobban megértjük - szerte az egész világon, tehát nemcsak a materialista világnézetet valló társadalomban -, hogy mit jelent a keresztyéneknek ez a kisebbsége egy nem keresztyén többségben. Azért mondom, hogy szerte az egész világon, mert ebből a szempontból nyugaton a szekularizáció jelenti a keresztyénekre nézve ugyanazt a helyzetet, mint keleten a materializmus. Tehát ma a keresztyén ember újra egy olyan világgal áll szemben, amelyben keresztyénnek lenni, Jézust követni akarni nem magától értetődő dolog, sőt a világ ma újra olyan világ, amely csodálkozással, bizonyos ellenkezéssel reagál, ha olyan emberekkel találkozik, akik határozottan keresztyének akarnak lenni. Ez a mi atyáink korában még nem volt így. A világ akkor sem volt keresztyén világ - sosem volt az, a középkorban sem -, de mindenesetre a keresztyénségtől nem elfordult, hanem a keresztyénség felé odafordult világ volt. Magán hordta még a keresztyénség 2000 éves múltjának a kultúr-örökségét. Hitetlenség, isten nélküliség akkor is előfordult, de az általános közvélemény a normálistól való eltérést látott benne.

Ma pedig lassan megfordul a helyzet: az a normálistól, az általánostól, a természetestől való eltérés, ha valaki Jézushoz igazodik. A keresztyén örökség még megvan, de már nincs a mindennapi élet döntéseiben olyan irányító, normatív jelentősége, mint régen. A keresztyén ember egyedül marad, idegenné válik a keresztyén alapelveivel abban a világban, amelyik - burkoltan eddig is, most azonban nyíltan is - nem keresztyén alapelvek szerint éli a maga életét és állapítja meg a maga erkölcsi törvényeit. Vagyis a világra nagy igyekezettel ráfesteni próbált keresztyén színezet, máz kezd egyre jobban lepattogzani róla, és a világ kezd egyre őszintébben az lenni, ami: világ! És ez egyáltalán nem baj, sőt így van jól! Hála Istennek, hogy a világ, amely sohasem volt keresztyén világ, most már nem is mondja magát annak!

Egy ilyen világban, amelyben keresztyénnek lenni már többé nem magától értetődő dolog, hanem furcsa és különös valami: egy ilyen világban vége van a tradicionális keresztyénségnek, egy ilyen világban csak igazán, csak teljes élettel lehet keresztyénnek lenni - és egy ilyen világban újra szent hivatást jelent igazán keresztyénnek lenni! Valóban nem jó jel, ha keresztyének siránkoznak amiatt, hogy ez a világ olyan Istentől elfordulttá lett! Azt kellene megértenünk, hogy a világ mindig az volt, csak talán nem látszott rajta ennyire; hogy Isten éppen egy ilyen világban és egy ilyen világért akar fölhasználni bennünket. Szóval itt ki kell tűnnie annak, hogy mások és mi köztünk van különbség!

Az apostol is így írja le ezt a különbséget a felolvasott Igében: “Istennek szeplőtlen gyermekei” vagytok “az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette”. - Megint: nem mintha minden egyes ember Isten gyermeke lenne, hanem az a kifejezés, hogy: “Istennek szeplőtlen gyermekei” talán ezt is jelenti: olyan gyermekei Istennek, akik tudják, hogy azok, akik igénylik, hogy azok legyenek, akik igyekeznek Isten gyermekeiként élni, járni, viselkedni akkor is, ha az furcsa és szokatlan, ha mások nem úgy élnek is. Tehát mi, akik hiszünk, és ha igazán hiszünk a Krisztusban: akkor tudjátok, mik vagyunk mi ebben a világban? Valaki így mondta egyszer: egy darab megmentett világ, a világnak egy már megváltott darabja. Egy olyan világnak része, amely nagyon sok mindent el tud érni tudományával, művészetével, technikai erejével, hatalmával, csak egyet nem: önmagát megváltani, önmagának örök életet adni, önmagát a haláltól megmenteni.

És mi, keresztyének is ehhez a világhoz tartozunk, tagjai vagyunk ennek a világnak - mi, hívő emberek is e világ vétkező, bűnökkel megterhelt, szenvedő és meghaló emberei közé tartozunk ugyanúgy, mint mások. Ez igaz egyfelől. Másfelől viszont: az Ő gyülekezetének is tagjai vagyunk, hozzá tartozunk ahhoz a közösséghez, amelynek Jézus minden vétek kiengesztelését, minden bűn bocsánatát adta, minden szenvedésben vigasztalást adott és olyan életet, amit a halál sem tud elrabolni, kioltani. Tehát olyan emberek vagyunk mi, keresztyének, akiknek a bűn, szenvedés és halál világának a közepette is örök életünk és üdvösségünk van, akiknek ilyen ígéretet tett Jézus: “Senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.” (Jn 10,29) Íme, ezt ajándékozza és erősíti meg a számunkra maga Jézus mindig újra, valahányszor itt, mint az Ő gyülekezete, istentiszteletre összegyülekezünk, és Ő az Ő Igéjében és sákramentumaiban közénk jön és velünk van. Így vagyunk mi Krisztus által valóban egy darab megmentett világ ebben a világban. Éppen ez a lényegbevágó különbség közöttünk és mások között.

De éppen ebből adódik a mi speciális keresztyén hivatásunk is: Mert ez a különbség közöttünk és mások között nem önmagunkért van, hanem másokért! Krisztus gyülekezete ebben a világban éppen nem önmagáért él, és az egyes keresztyén embernek sem szabad, hogy legfőbb ügye és törekvése a saját egyéni lelki üdvösségének és örök jövendőjének a biztosítása legyen, hanem keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy olyan szolgálattal benne lenni a világban, mint a só az ételben, vagy a gyertya a szobában. A keresztyén emberek azok a különleges emberei Istennek, akik által Isten ezért a világért dolgozik. Nem kíván Isten senkitől közülünk semmiféle különös feladatot, vagy valami megerőltető, erőt meghaladó szolgálatot. Hanem csak azt, hogy ki-ki ott, ahol van, keresztyénül legyen ott; ki-ki azt a munkát, amit a világban végez, keresztyénül végezze; ki-ki azt a házasságot és családi életet, amiben van, keresztyénül élje meg; ki-ki abban a társaságban, amibe meghívták szórakozni, keresztyénül viselje magát - vagyis a nem-keresztyénekkel való mindenféle érintkezésben keresztyénül, Krisztus tulajdonához méltóan járjon el!

Hogy azután Isten a mi keresztyén magatartásunk által mit munkál ebben a világban: az már az Ő dolga. Majd ő elvégzi, amit akar. Nem nekünk kell erőlködnünk mindenáron keresztyénné tenni ezt a világot - sokszor belebukott már ebbe a nem rábízott munkába a keresztyénség -, nekünk csak arra legyen gondunk, hogy mindenféle helyzetben megéljük a keresztyénséget, megéljük Krisztust! - Így mondja ezt Pál apostol Igénkben: “Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon”. Feddhetetlenek, azaz kifogástalanok: abban, amit szellemi vagy fizikai munkásként csináltok, ne legyen kifogásolni való; - tiszták: mocskos szájú, trágár beszédű, parázna szívű emberek között, tiszták! Fényletek, mint csillagok: a csillag magasztos hivatását töltsétek be, amelyik ott ragyog a teméntelen éjszakában mint tiltakozás, vigasztalás, ígéret és kezdet a sötétségben. Ha zseblámpával kormos falra világítok, az elnyeli a fényt. Ha viszont sima, világos felületre esik a fénysugár, megvilágosodik tőle az egész helyiség! Arra ügyelj hát csak, hogy a Jézusból rád sugárzó fény ne legyen hiábavaló: visszaverődjék rólad másokra! Erre való ebben a világban a keresztyén ember!

Árad-e a te keresztyénségedből ilyen hatás a tiéidre a házban és a családban, a munkatársaidra, az emberekre - másokra? Óh, mennyi világosságot, mennyi erőt sugároztat az az ember maga körül, aki nem veszekszik mindjárt, hanem tartja a békességet; aki nem haragszik meg rögtön, ha valami nem az ő akarata szerint történik; akit nem idegesít föl minden apróság, aki csendben és nyugodtan még a sérelmet is el tudja tűrni és a szenvedést is el bírja viselni! Mennyi erőt lehet adni olykor egy-egy helyén mondott szóval! Így fénylenek Isten gyermekei az elfordult nemzetség közepette, mint csillagok e világon!

“Életnek beszédét tartván elébük” - folytatja Pál: tehát nem a beszédnek az életét, hanem az életnek beszédét. Hadd beszéljen Krisztusról nemcsak a szád, hanem a kezed, meg a pénzed, meg a lakásod, meg a munkád: egész életed! Ezt majd megértik és elhiszik mások! Egy kínai keresztyénről hallottam, hogy 300%-ra végezte a munkáját. Amikor kitüntették, akkor mondta el: az első száz százalékot magamért végeztem, kötelességből, mert azzal minden ember tartozik önmagának. A második száz százalékot a hazámért végeztem, mert szeretném, ha minél hamarabb föllendülne az élet - a harmadik száz százalékot pedig Krisztusért végeztem, mert Néki akartam dicséretet zengeni vele. Nos, ez a harmadik száz százalék, ez beszédes! Akkor azután majd elhiszi a világ a szavak beszédét is! Jézus is a második mérföldről beszélt, a kötelezőn felüli teljesítményről. Ma már annyira lejáratták a szavak a keresztyénség hitelét, hogy nekünk már csak a harmadik száz százaléknál kezdődik az életnek az a beszéde, amit elhisznek.

Tehát a “mások és mi” viszonyában ne félj a kisebbséghez tartozni, merj más lenni, mint a többség, merj másként élni, feddhetetlenül és tisztán mint Isten szeplőtlen gyermeke az elfordult és elvetemedett nemzedék közepette, merj fényleni mint csillag e világon - mások érdekében, tehát egészen Isten dicsőségére!

Ámen

Dátum: 1960. január 10.

“Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20)

Ennek a két jól ismert Igének az alapján, amit olyan sokszor hallunk, az 1962. év első istentiszteletén arról szeretnék beszélni, hogy merjünk élni! Mert ezek az Igék, amelyeket olyan sokszor mondunk el magunknak, vagy idézünk másoknak, azt a biztatást jelentik számunkra, hogy merjük vállalni az életet, merjük magunkra venni a terheinket, betölteni a feladatunkat, megvívni a harcainkat - azaz merjünk élni az előttünk ködlő új év ma még ismeretlen útjain. “Ne félj... enyém vagy!”- ó, de nagy szükségünk van erre a biztatásra! Hiszen maga az élet egy nagy vállalkozás! Augustinus mondta egyszer: “Könnyebb lehet egy ügyért meghalni, mint egy ügyért élni.” És valóban: talán könnyebb egy jó ügyért egy föllelkesült pillanatban odadobni az életet, mint napról napra, évről évre, minden reggel újra fölvenni magunkra az élet terhét, és élni, élni. Szerte az országban mindenfelé emlékoszlopok vannak, bevésve a hősi halottak nevei. Nos, Isten tőlünk a hősi életet, sőt: legtöbbször a nem is hősi életet kívánja. Talán úgy, hogy nincs márványba vésve a neved, talán egy elfelejtett kisember vagy, aki észrevétlenül éled a magad eseménytelen életét, de - élned kell!

Ez talán azt jelenti számodra, hogy már hajnali szürkületben el kell indulnod a szürke létért való küzdelembe. Újra fölveszed a munkaruhát, amelyen még rajta vannak a tegnapi olajfoltok. Újra beállsz a taposómalomba, amiben lassan felőrlődik az életed. Újra kezded a vég nélküli vitákat ugyanazokkal az emberekkel, akikkel már évek óta folytatod. Újra fölvirrad egy nap, amelyen talán megint vállalnod kell az özvegyi sorsot egyedül, elhagyatva egy magányos szobácskában, vagy az édesanya szerepét egy nagy családban, kis fizetéssel. Vagy talán valakire úgy virrad föl a reggel, hogy azon a napon lesz a műtétje, amire olyan régen készül. Ez is azt jelenti, egy ilyen reggelre virradni: hogy élni kell! Igen, az élet néha nagyon nehéz teher tud lenni. Sokan félnek is tőle, meghajolnak alatta, összeroppannak miatta. Ó, de kell a biztatás: “Ne félj,... enyém vagy!” Merj élni!

Hát még ha meggondoljuk, hogy nekünk ma kell élnünk, ebben a mai világban! Ez ma azt jelenti, hogy az élet elképzelhetetlen lehetőségekkel van tele! Még soha nem voltak ilyen rettentő erők emberek kezében, mint ma. Ez a mai világ az automatizálásnak, az atomhasadásnak, az űrrepülésnek a világa, de sajnos az atombombáé is! És ez mindent megmond. Tele van a világ robbanásra kész atombombával! Mi történik vele? Leszerelik-e, vagy felrobbantják? És ha fölrobbantják, mi marad akkor az életből? Ez az a világ, amelyben élnünk kell! Megadni, amit a testünk ösztönös kívánságai igényelnek. Ez az egyik véglet. De van egy másik véglet is. Eszerint a test megvetendő, a szegény lélek ártalmas börtöne, a bűn melegágya: a test szexuális ösztöneinek a kiélése a bűnök bűne! Volt olyan időszak az egyház történetében, amikor emberek vallásos meggyőződésből hagyták, hogy bepiszkolódjon a testük, hogy ezzel is kifejezzék a testtel szembeni megvetésüket. Voltak olyan túlzók, akik soha nem mosták meg a lábukat, és visszaborzadtak a fürdésnek még a gondolatától is. A test elhanyagolásával, sőt kínzásával és minden testi vágy teljes megtagadásával igyekeztek a lelki életüket minél “Istennek tetszőbbé” formálni, erőszakolni! Ez a másik véglet. A test szexuális vágyait szabadon kell engedni, mert azok természetesek - mondja az egyik. A test szexuális vágyait ki kell ölni, mert bűnösek - mondja a másik. Test-kultusz az egyik oldalon, és minden testiség kárhoztatása a másik oldalon! Melyik az igaz, a helyes? Melyik irányadó a hívő ember számára?

Sokáig azt hitték, és még ma is sokan úgy gondolják, hogy a Biblia azoknak ad igazat, akik a testet, mint egy alacsonyabb rendű dolgot megvetik, és a lélek érdekében a testi életet háttérbe helyezik. Nos, hadd mondjam meg határozottan, hogy ez nagy tévedés! Istennek a Bibliában adott kijelentése nem veti meg a testet. Az a gondolat, hogy az ember halhatatlan lélekből és halandó testből áll, nem Jézustól és nem Istentől való, hanem többek között Platóntól. Az a test-ellenesség, amivel általában a keresztyénséget vádolják, nem a Bibliából, hanem a görög filozófiából került bele a keresztyén egyház közgondolkodásába.

A Biblia nem tesz különbséget test és lélek között, az egyik vagy a másik javára vagy rovására. A Biblia az embert mindig testi-lelki valóságában szemléli. A lélek nélküli test nem ember, hanem hulla. A test nélküli lélek sem ember, hanem valami fantom. A Biblia szerint az emberben a testi és a lelki valóság megkülönböztethető ugyan, de szét nem választható. Nem úgy van, hogy van egy halhatatlan lélek, amelyik be van zárva a test börtönébe, és alig várja, hogy kiszabadulhasson onnan. Sőt a test és a lélek között nem is lehet meghúzni a határt. Annyira össze van szövődve a kettő egymással, hogy azt egyszerűen nem is lehet szétbogozni.

Hogy milyen rejtélyesen mély a lelkiség-testiség összefonódása az emberben, mutatja például a modern hormonelmélet. A hormonok, ezek a mennyiségileg apró, vegyileg komplikált anyagok éppúgy befolyásolják a lelki, sőt szellemi életünket, mint a pusztán fizikait. A Biblia szerint az ember testi mivoltában jelent élő személyt. Olyan valakit, akit Isten az örökkévalóságra teremtett. Az ember olyan lelkes állat, akinek szellemi funkciói vannak. Ezért személy, “én”! Hogy mennyire nem becsüli alacsonyabb rendűnek a Biblia a testet a léleknél, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Isten - az abszolút szellemi lény - a maga szellemi valóságának egy részét testbe öltöztette Jézusban. Igen, ilyen testbe, mint amilyen nekünk van, és halála után szintén testben támasztotta fel. Még ha akármilyen titokzatos és megfoghatatlan minőségű volt is az a feltámadott test, de test volt!

Vagyis Isten éppúgy teremtette és megváltotta az embernek a testét, mint a lelkét. Isten nem lelkeket váltott meg az örök életre, hanem embereket. Olyan személyeket, akik testi-lelki valóságukban emberek! A testünknek éppen úgy örökkévaló hivatása van, mint a lelkünknek. Az örök életről is így beszél a Biblia, mint egy bizonyos fajta “testi” életformáról. Ha nem is fizikai értelemben vett testi életről, hanem pneumatikus testről, de testi életről. Ezért hisszük a megváltással együtt a testünk feltámadását is. Ha nem is testünk anyagának, de testünk lényegének feltámadását. Egyszer testileg is hasonlóvá leszünk Krisztus dicsőséges testéhez. Ennyire materiális fölfogású a Biblia a testtel kapcsolatban.

Így érthető már Istennek az a gondolata, amit Pál apostol így fejezett ki: “a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma”. (1Kor 6,19) Ennél magasabbra nem is lehet becsülni a testet! Gondoljátok csak el: ez a test egy templom! Olyan szentély, amiben Isten akar lakni! A testemben hordozom Istent! A kezem, lábam, szemem, a nyelvem, a tekintetem, a szívem, az egész testi valóm olyan transzparens, amelyen át Jézus Lelke akar kisugározni a környezetembe! Milyen méltósága ez, micsoda ajándéka, feladata a testnek! A test kultuszát űzőknek és a testet lebecsülőknek egyaránt odakiáltja Pál: mit tesztek a testetekkel? Hát nem tudjátok, hogy templom? Szentély! “Nem a magatokéi vagytok... Istenéi.” Testetek Isten tulajdona, nem a tiétek! Nem tehettek vele, amit akartok! Nem tehetitek tönkre sem kényeztetéssel, sem sanyargatással! “Mert áron vétettetek meg! Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,20)

Ha ez így van, akkor minden paráznaság, vagy ahogy Káténk részletezi, minden tisztátalan cselekedet, szemérmetlen magaviselet, szó, gondolat, kívánság tulajdonképpen templomgyalázás! Ugye, milyen rettenetes lenne, ha ebbe a templomba például lovakat kötnének be, vagy disznókat hizlalnának? Vagy milyen visszataszító lenne, ha most az istentisztelet után bárhelyiséggé alakítanánk Isten házát, és az úrvacsorai edényekből koktélt innánk, miközben az orgona hangulatvilágítás mellett érzéki dzsessz-zenét szolgáltatna! Ilyet még a templomba sosem járó emberek sem tennének Isten házával! És mi, akik szeretjük ezt a templomot, amelyik kőből van, és magában véve holt, mégis ugyanezt tesszük azzal a másik templommal, amelyik sokkal szebb, mint ez, aminek örökkévaló rendeltetése van: a testünkkel, vagy a másik ember testével!

Templomgyalázást követünk el, valahányszor a magunk vagy a másik testét tisztátalan cselekedetek vagy gondolatok eszközéül használjuk vagy annak tekintjük. Ha fiúk és lányok, férfiak és nők egy kicsit komolyabban vennék a test isteni méltóságát, talán visszarettennének, amikor fölforr a vérük, amikor forró hangokat suttog a kísértő, hogy tisztátalan cselekedetekkel megrontsák Istennek ezt a nagyszerű templomát! Talán tisztátalan mozdulatokkal, szavakkal, gondolatokkal nem mérgeznék olyan könnyen a lelküket és a fantáziájukat! Mert ez is gyalázás, és úgy hat, mint egy káromkodás az Isten házában. Akkor talán a fiatalok is az egymással való érintkezésben jobban tiszteletben tartanák egymás testét. Talán nem játszanának a tűzzel, a szenvedélyek tüzével, szemérmetlen, ingerlő öltözettel, bájaik mutogatásával! ”Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma?” (1Kor 6,19) Vagy ha tudjátok, és mégis csináljátok, ez nem olyan, mint amit Jézus mondott egyszer a Szentlélek elleni bűnről? A tudatos paráznaság vajon nem Szentlélek elleni bűn? De igen, az! Meg van írva. “Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti”. (1Kor 3,17)

Ezért mondja Káténk az Ige szavaival: Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott! Mit jelent ez? Talán jobban megértjük, ha így mondom: Isten átka annyi, mint Isten áldásának a hiánya! Azon a cselekményen, ami tisztátalan az Isten előtt, azon a boldogságon, amit nem igaz úton, nem egyenesen szerzett valaki, nincs rajta az Isten áldása! És ez akkor már nagyon keserű boldogság! Például ha az ember a testét kivonja Isten uralma alól, és azt hiszi, hogy cselekedhet vele, amit akar, mert az ösztönöknek szabad kielégülést kell biztosítania, pórul jár, mert ebből sosem szabadság lesz, hanem szolgaság. Az Isten uralma alól kivont ösztönök zsarnok uralkodóvá válnak az ember fölött, és olyan szexuális káoszba ösztökélik, amit eredetileg maga sem akart.

Ez a tragédiája mindig az Istentől magát függetleníteni akaró embernek. Azt hiszi, hogy fölszabadult az isteni törvények megkötöttsége alól, pedig egy sokkal zsarnokibb megkötöttség alá került: az ösztöneinek és a vágyainak a rabságába! Ez az Isten átka! Ez az Isten áldásának a hiánya! Rá lehetne itt mutatni arra a rengeteg degenerált, imbecillis gyerekre, akik állandó, csendes, fájó vádak a szüleik ellen. Akik fiatal korukban nem őrizték meg testük templomának szentségét. Vagy a szenvedések mérhetetlen folyamára, amely olyan sok házasságot elönt. Vagy fiatal lányokra és fiúkra, akiknek derékba tört az élete, mielőtt kibontakozhatott volna. Vagy arra a szomorú tünetre, hogy aki a testét és a lelkét tisztátalansággal fertőzi, lassan érzéketlenné válik a szent iránt, az igazi szép és tiszta iránt. És különösen arra az Igére, amely szerint: “Ne tévelyegjetek; sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők... nem örökölhetik Isten országát.” (1Kor 6,10-11) Hogy is érezhetné magát otthon egy tisztátalan élet a tisztaság és szentség mennyei szférájában? Igen, Isten minden tisztátalanságot megátkozott!

De nem ez az igazi motívuma a tisztátalanság kerülésének. Nem az Isten ítéletétől való félelem. Hanem inkább az, amit József mondott annak idején: “Hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen?” (1Móz 39,9) Mivel Isten utálja a tisztátalanságot is, ezért az istenfélő ember is utálja azt! A szent és tiszta élet legmélyebb motívuma az, hogy a testem és a lelkem a Szentlélek temploma. A testemért és a lelkemért nagy árat fizetett Jézus! Nem az enyém! Az Övé! Nem bánhatok vele a vágyaim, ösztöneim szerint. Felelősséggel tartozom érte! Lehet, hogy nehéz harcokat kell vívni olykor a tisztaságért, de a győzelem annál nagyszerűbb! Senki ne gondolja, hogy a küzdelem hiábavaló, ha megbotlik is benne olykor! Hogy is mondja Jézus? “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik”. (1Kor 11,24) Az Ő tiszta, szent testét és vérét adja eledelül az embereknek, és ezzel odakínálja a teljes testi győzelmet is minden tisztátalanság felett. Éljetek vele! - mondja. Hát éljünk vele! Éljünk Jézus győzelmével! Hiszen Krisztus lehet még a testünkben is, vérünkben is! “Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma?” (1Kor 6,19)

Azt ne higgye valaki, hogy ez most már valami szomorú, lemondó, testi vágyakat gyilkoló életforma! Nem az! Sőt, így jut el az ember a test igazi gyönyöreire. Hiszen az evangélium örömhírt jelent magyarul! Isten nem szomorú Isten, hanem örvendező Isten! Jézus örvendezővé akarja tenni a Benne hívőket! Az evangélium a test számára is örömhír! Az evangélium szerint az evés és ivás nemcsak a test egészségben tartása céljából történik, hanem a testi élet természetes örömére is! A ruhának nemcsak az a célja, hogy takarja és melegen tartsa a testet, hanem az is, hogy díszítse. Egy nyaralás nemcsak új munkateljesítményre képesít, hanem alkalmat ad a testnek a neki járó pihenésre és a játékos örömre is. A szexuális ösztönt nemcsak a szaporodás eszközéül adta Isten, hanem arra is, hogy örvendetessé tegye két ember egymás iránti szeretetét a házasságban. A hívő embernek nem a nemi élet örömei vagy az önmegtartóztató lemondás között kell választania, hanem az Isten által megszentelt nemi élet örömei vagy a puszta gerjedelmek között!

Minden örömnek Isten a forrása! Nem az hát a helyes, hogy valaki örömtelenné erőszakolja az életét, hanem az, ha minden energiáját az öröm forrására koncentrálja: azaz Istenre! Úgy van pontosan, ahogy a zsoltárban olvastuk: “Hallass örömet és vígasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, a melyeket összetörtél. Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat. Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem. Ne vess el engem a te orcád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem. Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem.” (Zsolt 51,10-14) Testi életükben is ezek az igazán boldogok!

És még egyet: igaz, hogy Isten minden tisztátalanságot megátkozott, de a szívből megbánt és megvallott tisztátalanságot megbocsátja. Jézus vámszedőkkel, paráznákkal és bűnösökkel ült egy asztalnál. Ma is ezt teszi. És ezt mondja nekik: “Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” (Jn 15,10-11) Maradjatok meg hát az én szeretetemben, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm, és a ti örömötök teljes legyen!

Ámen

Dátum: 1962. január 1.

Mindannak, amit ezen az estén a fölolvasott Igéről el akarok mondani, ezt a címet tudnám adni: Együtt Jézussal. A tanítványok együtt vannak Jézussal egy olyan napnak az estéjén, amelyet szintén vele együtt éltek át, és most együtt indulnak tovább a túlsó partra. Ennek az esztendőnek az utolsó estéjén most a mi számunkra is azon van a fő hangsúly, hogy együtt vagyunk Jézussal. Együtt érkeztünk idáig és együtt indulunk tovább. Ezt az estét, vagy annak akár csak egy-egy óráját is, sokan szívesen töltik el együtt Jézussal. Ezért vannak szilveszter estén zsúfolásig tele a templomok. Olyanok is eljönnek ilyenkor, keresik Jézussal az együttlétet, akik talán egész évben nem keresték, Nélküle járták az esztendő útjait. És nézzétek, Jézus olyan kegyelmes, hogy mindenkit elfogad, aki Őhozzá jön, azt is, aki csak most jön. Ő mindig kész bárki fogadására. Ha öt perccel 12 előtt jön valaki, még mindig nem késő! És szeretnék is biztatni mindenkit, aki az elmúlt esztendőben Jézus nélkül járt, jöjjön legalább most oda Őhozzá! Legyen hát legalább ennek az évnek utolsó estéjén együtt Jézussal!

Itt a történetben a tanítványok annak a napnak nemcsak az estéjén voltak együtt Jézussal, hanem már reggeltől fogva, egész napon át. Az a nap, amelyiknek az estéjéről beszél Igénk, igen nagy jelentőségű és nagy forgalmú nap volt a számukra. Azon a napon mondta el Jézus nagy sokaság előtt az Isten országáról szóló hasonlatait. Azon a napon történt, hogy ott a Tibériás-tengerén egy hajóban ülve tanította a parton hallgató sokaságot. Nagy nap volt ez a tanítványok számára is! Olyan nap, amelyen hallották a hangját, érezték a tekintetét. Egy Jézussal eltöltött drága, élményekben gazdag nap!

Tulajdonképpen mi is Jézussal együtt éltük át ezt az évet, amelynek estéjén most ideértünk! Hiszen ha sokszor nem hallottuk is a hangját, nem láttuk is a kezét, nem éreztük is magunkon a tekintetét: Ő mégis ott volt mindenütt. Hát nem Ő szólt-e hozzánk az egyház hajójából az Igében és a sákramentumokban tisztán és világosan? “Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20) - mondta ebben az évben is óh, de sokszor! És Ő ezt az ígéretét meg is tartotta. Íme, benne volt Ő minden munkában és pihenésben, örömben és bánatban, életben és halálban. Csak az a kérdés, megláttuk-e, volt-e szemünk hozzá, észrevettük-e, elég tudatos volt-e számunkra az Ő jelenléte? Igen: az elmúló esztendő is olyan volt, amit mi is, mint a tanítványok, Jézussal együtt éltünk át.

“Azon a napon, amint este lőn” - mondja Igénk tovább, mert minden nap után jön az este. A Jézussal együtt eltöltött nap után is. Az árnyékok megnőnek, a nap lehanyatlik a galileai dombok felett, besötétedik. Este lesz. - Igen: mindig újra este lesz! Az idő nem áll meg. A napok múlnak, és a múló napokkal együtt múlik az élet. Vándorúton vagyunk. A napok megszokott egymásutánjában ezt nem is érezzük ilyen határozottan, nem is eszmélünk föl rá, hogy telik az idő! Mint ahogyan az ember a vonaton az útitársakkal való beszélgetés közben észre sem veszi, hogy megy. De ilyenkor, egy esztendő utolsó estéjének éppen az a jellegzetessége, hogy kénytelenek vagyunk megérezni, hogy igen, megyünk! Az óév estéje éppen a mulandóság tudatát teszi nagyon hangsúlyossá bennünk, azt az érzést, hogy múlik az idő, elmúlnak az események, dolgok, emberek - sőt mi magunk is! A legvidámabb hangulatban sem tudja kivonni ez alól az érzés alól magát az ember. Igazán nem kell szentimentálisnak lenni hozzá, hogy amikor az óra azt a klasszikus tizenkettőt üti, az ember a szíve mélyén valami döbbent csendben ráeszmél, hogy az ám, megint “este lőn” - íme valami, ami még alig, hogy elkezdődött, már megint el is múlt! Megint elérkeztünk az innenső part szélére, és megint át kell kelnünk a “túlsó partra”. Mindig újra egy következő “túlsó partra”. Most az 1962. év túlsó partjára, azután hamarosan meg az 1963. évnek a túlsó partjára. Míg majd végül az utolsó, legvégső “túlsó partra” át nem megyünk: az örökkévalóság “túlsó partjára”!

Így, az utolsó estén, mielőtt elszakadnánk ennek az óesztendőnek a partjától, fölrémlik az emlékezetünkben, mi minden történt egy év alatt! Lepereg előttünk szinte az egész esztendő, minden derűjével és bánatával, viharával és napsugarával. Isten áldásai óh, de gazdagon áradtak most is! Mulasztásaink, hibáink, tudatos, tényleges bűneink óh, de fölszaporodtak ebben az évben is! De sok olyan dolog van az emlékezetünkben: szavak, cselekedetek, amelyekről tudjuk jól, hogy Isten akarata ellen valók voltak, de mégis megtörténtek - óh, de sok hitványság miatt öntheti el a szégyen pírja az arcunkat! Vagy talán egy-egy frissen hantolt sírdombra mered rá most a lelkünk, és újra búcsúzunk az elmúló esztendővel együtt távozó drága lélektől is! Múlik az este is, mindjárt itt az átkelés ideje, és mi még mindig nem vagyunk készen az óévvel! Nem tudjuk lezárni. Hiszen ki tudná jóvátenni, amit elrontott? Megmásítani, amit bemocskolt? Éppé tenni, amit összetaposott? Ki tudná kipótolni azt, amit elmulasztott? Leróni a tartozást, amivel embernek, Istennek adósa maradt? - Mindjárt itt az idő, hogy átmenjünk a túlsó partra és még minden szanaszét van! Nem tudjuk lezárni az elmúló esztendő számadásait! - Mi lenne velünk most Jézus nélkül? Ha valaha, úgy éppen óév estéjén van igazán szükségünk Jézusra! Azon az estén, amikor a sebek újra vérzeni kezdenek, amikor a bűnök újra megszólalnak, amikor a mulasztások terhe újult erővel nehezedik ránk! Amikor a lelkiismeret megújuló erővel vádolni kezd!

Nos, Testvérek, az egész Szentírás bizonyságtétele alapján mondom, hogy senkihez sincs közelebb az Úr, mint a bűnei miatt bánkódó, megszomorodó szívekhez, mint a háborgó lelkiismeretű emberekhez! Óh de jó, hogy ezt az estét Vele tölthetjük, együtt Jézussal! Íme, Jézus most is rámutat az Ő keresztjére, amelyen 1961-nek is minden fájdalmát, terhét elhordozta, amelyen 1961-nek is minden hitvány bűnéért meghalt! Eleget tett! És ha ezt az estét igazán Jézussal együtt töltjük, akkor csodálatos módon elkészülünk a számadással. Ő a legelrontottabb évet is lezárja az Ő kiengesztelésével, a legfájdalmasabban fölszántott évet is lezárja az Ő vigasztalásával. Elintéz mindent - helyettünk, érettünk! Hagyd, kérd, hogy Ő tegyen pontot az 1961. esztendő végére a te számodra is! Így akkor nyugodtan indulhatsz tovább, előre, az új esztendő felé!

Ha minden kész, akkor jertek: “Menjünk áta túlsó partra!” - mondja Igénkben Jézus! Igen: menni kell tovább! Tovább? Hová? A tanítványok számára ez a “tovább” nem valami kellemes kilátásokkal kecsegtetett! Fenyegetően hullámzott előttük a Tibériás-tengerének szürke vize az éjszaka sötétségében. És bizony, amikor nekiindultak, sejtelmük sem volt, mi mindent kell még átélniük! Micsoda vihart! Mennyi rettegést! Milyen szörnyű veszedelmet! És amikor végre átérnek a viharos tengeren, a túlsó parton pogányok, ördöngösök várják őket, újabb küzdelmek, harcok, veszedelmek. Mi sem tudjuk, mi-mindent rejt még számunkra ez a “tovább”! A mai ember éppen eleget megélt már ahhoz, hogy illúziói ne legyenek. Épp elég vihart és veszedelmet láttunk már! És ki tudná megmondani, milyen lesz az 1962. esztendő? Mi minden történhet még! Sötét, fenyegető viharfelhő éppen elég gomolyog életünk egén! De egyébként is, mindenféle találgatás nélkül, a jövő mindig sötét! Arról a “túlsó partról”, ami felé haladunk, sohasem tudunk biztosat! Maga az élet minden pillanatban életveszélyes valami miatt! Az átkelés a túlsó partra mindig bizonytalan! Ki lát előre? Senki! Nem segít itt sem jóslat, sem előérzet, sem horoszkóp! Semmi! Senki sem tudja, hogy az a deszka, amelyen megy, mikor ér véget, vagy mikor törik ketté! Hiszen azt sem tudjuk, hogy most innen a templomból mindnyájan élve fogunk-e kikerülni? Élni azt jelenti: minden pillanatban a bizonytalan túlsó part felé haladni. Az ilyen szavakkal, hogy hát “reméljük a legjobbakat” vagy “kívánok boldog újévet”, csak biztatgatjuk magunkat. Ezzel még az a túlsó part nem válik biztatóbbá. Valljuk meg őszintén, hogy magunktól vagy magunkban semmink sincs, amire támaszkodhatnánk. Az ó év utolsó estéje igazán megfoszt minden illúziótól, mintha valakik volnánk, mintha valamivel bírnánk! Semmink sincs! Semmik vagyunk!

De amikor így a saját lehetőségeink és képességeink legvégső határára elérkezünk, íme, egy drága, jól ismert hang szólít meg: “Menjünk át a túlsó partra”! Tehát miközben itt meresztjük a szemünket a bizonytalanság ködébe vesző túlsó part felé, miközben itt topogunk 1961 végén, és azt sem tudjuk, miként induljunk neki 1962-nek, megszólal a biztatás: “Menjünk át a túlsó partra!” Igen, atyámfiai, nem azt mondja Jézus: Menjetek át, hanem - és ez az örvendetes ebben az Igében: - Menjünk át! Tehát: együtt Jézussal! Tovább is vele együtt! És most egyszerre mintha fénysugár vetítődne a holnap sötét vizére. Mégis van hát valami bizonyosságunk! Mégis van mire számítsunk! Igen, 1962-nek a fenyegető sötétsége felé megyünk, de nem egyedül! Igen, át kell mennünk a túlsó partra, de nem egyedül! Lehet, hogy viharba jutunk, veszedelmekbe kerülünk - de nem egyedül!

Halljátok meg hát, fáradt emberek, erőtlen lelkek, félénk szívek, halljátok meg az óév-este hatalmas evangéliumát: “Menjünk át a túlsó partra!” Mintha azt mondaná Jézus: megyek veletek, én leszek a kormányos, ne féljetek! - Menjünk együtt Jézussal az 1962. év felé! Énekelve bátran:

Nincs nekem más enyhelyem,
Szívem Téged hív s keres,
Ó, maradj itt, Mesterem,
Őrizz, adj erőt, szeress!
Véled állom a vihart,
Hit s erő Te vagy, Te Szent,
Szárnyad árnyával takard
Fejemet, a védtelent.

(300. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1961. december 31.

Sokan tudják, hogy karácsony ünnepe, amit Jézus születése emlékére ünnepelünk, a mi egyházközségünknek is a születésnapja. Mégpedig ez a karácsony a huszonötödik ilyen születésnap. 1937 karácsonyának első napján tartotta az akkor alakult Pasaréti Egyházközség az első istentiszteletet. Rögtön az itteni szolgálatom elején Pál apostol szavaival elmondtam: Nem akarok egyébről tudni közöttetek, mint “Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.” (1Kor 2,2) Azóta huszonöt esztendő telt el. Óriásit változott az élet, és változtunk benne mi is! Hiszen egy egész világ formálódott át a negyed század alatt! De hadd mondjam határozottan: azóta sem akarok tudni másról közöttetek, mint Jézus Krisztusról! Én ma sem szégyellem az Ő evangéliumát, sőt! Ma még határozottabban hiszem, tudom, hogy Ő az egyetlen reménysége ennek a világnak! A múló évek alatt, amiket átéltünk, egyre jobban beigazolódott, hogy valóban Jézusra van szükségünk!

Ezért vagyok boldog és hálás Istennek, hogy most újra hirdethetem az örök karácsonyi evangéliumot, amit alapigénk így foglal össze: “Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa”. Igen, azért olyan szép és örvendetes ünnep a karácsony, mert arról beszél, hogy a legnagyobb szeretet, az Isten szeretete ebbe a világba áradt. Sok egyéb szép és örvendetes dolog történik karácsonykor. Szép és örvendetes dolog már magában véve az is, hogy a mindennapi munka terhét letéve egy kicsit megpihenhet az ember egy-két napon át a jó meleg szobában. Szép és jó dolog, hogy egyszer végre kapkodás és sietség nélkül örülhetünk kedves emberek látogatásának, a kapott ajándékoknak, régi, jó ismerősök levelének. Szép és jó dolog, hogy végre van egy kis idő eljátszogatni a gyermekekkel, és hagyni, hogy magával ragadjon bennünket az ő gondtalan örömük. És az is szép és jó dolog, amikor a sötétedő szobában a karácsonyfa gyertyafényébe nézünk, és közben visszaálmodunk valamit a saját gyerekkorunkból! Igen, mindez olyan széppé és örvendetessé teszi ezt az ünnepet. És jó is, ha így van. Kívánom mindenkinek az ilyen szépet és jót a karácsonyi ünnepeken, hiszen úgyis elég szürke és nehéz a hétköznapok világa! De tudjátok-e, hogy nem ez a karácsony lényege? Nem ebben a sokféle szépben és jóban lett nyilvánvalóvá Isten szeretete közöttünk! Pedig nagyon sokan csak ilyen dolgokban szeretnék megtapasztalni Isten szeretetét. Ilyen módon még azok is megünneplik a karácsonyt, akik egyébként nem is igénylik Isten szeretetét.

Sőt még az sem teszi igazán karácsonnyá a karácsonyt, ha mindehhez a széphez és jóhoz még valami kegyes, vallásos színezet is hozzájárul, tehát az a különlegesen ünnepies és varázslatos hangulat, amit a jászolban fekvő gyermek, meg József és Mária, a pásztorok és angyalok, Heródes és a napkeleti bölcsek meghitt, andalító képvilága idéz föl az ember lelkében. Igen, nagyon sok ember számára a karácsonyhoz ez a gyengéd, kedves romantika, meg a "Stille Nacht, heilige Nacht"-muzsika is hozzátartozik. Érdekes, hogy még azok is, akik egyébként olyan hidegen és közömbösen fogadják, veszik a keresztyén hit kérdéseit, a betlehemi történet áhítatához mégis ragaszkodnak, mert ez segít legjobban karácsonykor a hétköznap szürkesége fölé emelkedni. Sokan a karácsonyi istentisztelettől is ezt várják a templomban, hogy itt, a mesevilágban néhány percre elvarázsolódjanak, és a régi, karácsonyi történet meg a meghitt énekek hangulatában kicsit fölmelegedjen a lelkük.

Nos hát, újra mondom: nem ez a karácsony lényege. Nem ilyen, egyébként kedves áhítatba ringató hangulatban lett nyilvánvalóvá Isten szeretete! Bizonyság rá az a sok titkos szomorúság, ami éppen ilyenkor, karácsony napjaiban fáj legjobban sok-sok lélek mélyén. Statisztikai adatok mutatják, hogy az öngyilkosságok görbéje éppen karácsony napjain és éjszakáin emelkedik a legmagasabbra. A titkon elsírt könnyeknek nincs statisztikája. De nem kétséges, hogy nincs még egy nap, amelyen annyi titkos könnyet hullatnának magányos szobákban, mint karácsonykor. Minden árva lélek ilyenkor a legárvább, minden fájdalom ilyenkor fáj a legjobban. A fogoly a rácsok mögött, a beteg a kórházban, a magányos lélek az otthonában érzi magát legjobban kiközösítettnek mások öröméből. Egy-egy családtól elszakadt, távol lévő, kedves lélek ilyenkor hiányzik a legjobban. És egy-egy szerettünk halála fölött érzett fájdalom is ilyenkor támad rá újult erővel a lelkünkre. Mindenkinek megvan a maga problémája, terhe, baja, nyomorúsága, amit karácsonykor sem tud csak úgy, egyszerűen levetni magáról. Azok az emberileg szép és jó dolgok karácsonykor pár órára talán kellemes kikapcsolódást jelenthetnek, de igazi segítséget nem adhatnak terheink hordozásában, problémáink megoldásában. A kisjézusos-angyalkás-betlehemes-vallásos romantika is különleges hangulatba ringat, de erőt nem ad arra, hogy az élet kemény realitásai között szilárdan megálljunk! Hadd mondjam újra, hogy nem a kedves családi együttlétben, a karácsonyfa alatti ajándékokban, és nem a karácsony vallásos hangulatában nyilatkozik meg számunkra Isten szeretete, hanem abban, amit olyan sokszor hallottunk: “Isten az Ő Egyszülött Fiát elküldte erre a világra, hogy éljünk általa.”

Olyan sokszor elmondtam, hogy Jézus nem úgy fia Istennek, mint nekem valamelyik fiam, hanem egészen másképpen. Azért mondja a Biblia így, mert nem lehet emberi nyelven másképpen kifejezni azt a csodát, amit Jézus személye jelent ezen a földön. Nem lehet másképpen érzékeltetni azt az áldozatot, amit Isten hozott értünk - kifejezni azt a szeretetet, amivel Isten keresi az embert! Csak így tudsz fogalmat alkotni Róla, ha elképzeled, hogy valakinek a saját, édes fia sem elég drága ahhoz, hogy odaadja, föláldozza érted! Képzeld csak el! Vajon ki volna képes valami igazán nagy áldozatra érted? Ki szeret téged annyira, hogy valamit, ami igazán drága, odaadjon érted? Talán szerencsés vagy, jó körülmények között élsz, de nincs olyan ember melletted, akinek annyit érnél, hogy például az egyik kezét odaadná érted! Vagy talán van olyan drága lélek, aki minden áldozatra kész volna érted, és ezt teszi is szakadatlanul? De itt most nem arról van szó, hogy egy kedves emberért, például egy anya a gyermekéért föláldozza magát, hanem ennél is nagyobbról: arról, hogy valaki a saját, édes, egyetlen fiát odaáldozza másokért, idegenekért! Elküldi, hogy álljon jót értük, lépjen a helyükbe, szolgáltassa ki magát, haljon meg helyettük! Mintha egy apa és egy fiú megállapodnának idegen emberek javára, hogy azoknak a megmentésére mindent elkövetnek, vállalva inkább a szenvedést, sőt a halált is, mintsem hogy azok az emberek elvesszenek! És meg is teszik: A fiú elmegy, cserél az elveszettekkel, odajut helyettük a vesztőhelyre. És az apa engedi, kiszolgáltatja a fiút - az idegeneket, a bűnösöket pedig a saját fia elé helyezi! Ez történt!

Ezt tette az Isten, ezért küldte a világra Jézust. Tudom, hogy érthetetlen, de éppen arról van szó, hogy ennyire szeret az Isten! Így csak Isten tud szeretni valakit! Abban a tényben, hogy Isten elküldte az Ő Egyszülött Fiát a földre, ebben sűrítette össze Isten az emberek iránti szeretetét. Isten jósága, az a gondolata, hogy segíteni akar rajtunk, hogy mellénk akar állni, Istennek ez a szeretete testesült meg a Názáreti Jézusban. Egyszer valaki így örvendezett: Én abban látom Isten szeretetét, hogy még az ilyen ember is, mint én, kell az Istennek! Úgy, ahogy vagyok, elesetten és csúnyán, érdemtelenül és méltatlanul, haragot érdemelve és ítélet alatt, mégis kellek az Istennek! Valóban: mindenkinek kellünk a földi életben is, de csak addig, ameddig élünk, meg amíg valami hasznunkat látják. De ha tehetetlenné váltunk, megöregedtünk, már csak kevés embernek kellünk. Ha pedig meghalunk, már senkinek sem kellünk. Sietnek eltakarítani útból.

Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye fölöttünk: Neki akkor is kellünk, ha már mindenki elhagyott - mind életünkben, mind halálunkban! Sőt azért kellünk Neki életünkben, hogy egészen az Övé lehessünk majd a halálunkban! Lám, kellesz te is, és te is! Annyira kellünk Neki, annyira szeret, hogy inkább Egyszülött Fiát adta, csak el ne vesszünk a számára! Jézus - ez a drága név azt jelenti, hogy Isten lehajol hozzád a láthatatlan fényesség világából, megölel, és belesúgja a szívedbe: Fiam vagy, ne félj, mert megváltottalak, örökké szeretlek! Ahogy Igénk mondja: “Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő Egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa”.

Tudjátok, mi a nagyszerű? Ha valaki Isten szeretete előtt megnyitja a szívét - nem az értelmét, mert abba nem fér bele: a szívét -, akkor igazán elönti egész lényét valami belső öröm. Az a bizonyos öröm, amiről a betlehemi angyalok énekeltek, amit a pásztorok éreztek, ami Annát és Simeont olyan boldoggá tette, ami mindig újra mindenkinek az első élménye, amikor Jézus előtt leborul. De tényleg a szívet kell megnyitni Előtte! Nem múló ünnepi hangulatban, hanem naponkénti imádságban. Akkor azután meg is tapasztalhatja az ember az igazi karácsonyi örömet, még ha egyedül van is, vagy ha friss gyásza van is. Nem a világ változik meg körülöttünk. Ez a világ az első karácsony után sem nézett ki másként, mint azelőtt. Hanem mi látjuk más szemmel a világot. Nem lesz könnyebb az élet, a külső körülmények ugyanazok maradnak, talán nem lesznek kevesebbek a gondjaink, a magányunk is megmarad, talán azok a sötét felhők sem oszlanak el a fejünk fölül, de mindebben ott van fölöttünk az Isten. Melenget, erőt ad az Isten szeretete! Megtart, emel, véd, segít, betakar, körülvesz Isten szeretete!

Ugye, milyen jó, amikor valakit szeretnek? Valóban erőt ad, felemel, megment a keserűségtől. Az keseredik bele az életbe, aki úgy érzi, hogy senki sem szereti. Az veszti el az életkedvét, aki úgy érzi, hogy nem kell senkinek. De te kellesz az Istennek! Te olyan vagy, aki után Isten könyörülő szeretettel vágyódik! Akkor pedig nemcsak egy kis kerék vagy a nagy világüzem gépezetében, nemcsak egy névtelen, elfelejtett senki vagy a sok millió között, nemcsak egy szám vagy a nagy emberrengetegben! Még akkor sem, amikor belépsz a gyárkapun, és a kerekek zakatolnak. Hanem a legmagasabb rendű ember vagy, a legmagasabb minőségű ember! Olyan, akit Isten szeret! Ebben a szeretetben mássá lesz az ember, mint volt. Közismert jelenség, hogy mennyire megszépül, kivirul egy ember, akit valaki nagyon szeret! Hát még, akit Isten szeret, és ezt tudja is! Az igazán mássá lesz. Valóban: szebbé, jobbá, mélyebbé, gazdagabbá, gyümölcsözőbbé, hasznosabbá, igazabbá, tisztábbá, megértőbbé, természetesebbé - emberibbé! Isten szeretete életet, olyan életerő-többletet jelent, ami által felemelkedhetünk az általános emberi szint fölé jóságban, örömben, sugárzó életben.

Akit Isten szeretete éltet, az akkor sem törik össze, amikor körülötte minden darabokra hull. Kiegyensúlyozott marad a megrendülésben is. Erkölcsileg ép marad egy erkölcstelen környezetben is. Abból a kolduséletből, amely mindig csak kapni akar, olyan királyi élet válik, amelynek mindig és mindenütt van adni valója! Ebből a szeretetből, amit az ember Istentől kap Jézusban, telik mások vigasztalására, áldást hozó szolgálatra, a szeretet pazarlására. Tudom, hogy Isten szeret engem, és azt is tudom, hogy Isten körülöttem mindenki mást is ugyanígy szeret. Nemcsak rám érvényes ez a szeretet, aki már hallottam róla, és ujjongó örömmel fogadom, hanem senki sincs a világon, aki ne tartoznék bele ebbe a csodálatos történetbe! Szerencsefiak és balsorstól üldözöttek, hívők és kételkedők, keletiek és nyugatiak, mind egyformán érdekeltek benne! Ugyanaz a szeretet érvényes mindnyájukra. Csak vannak, akik nem tudják, és nem is sejtenek semmit belőle! Hadd tudják hát meg általad, aki már tudod!

Egy hívő ember mondta egyszer: Én már jó ideje nem könyörgök azért, hogy Isten könyörüljön meg ezen az elnyomorodott világon, mert egyszer megrótt érte az Úr, és azt válaszolta: Én már könyörültem ezen a világon, most rajtad a sor! Igen, Isten már kétezer évvel ezelőtt könyörült ezen a világon. Most rajtunk a sor, hogy tudtul adjuk a világnak! Minden jó szó, minden jó tett, a segítő szeretet minden megnyilvánulása jeladás arról, hogy Isten szeretete testet öltött a földön! Nem a meggyőző érvelés a leghitelesebb bizonyíték, hanem az olyan jótett, amin átsugárzik valami Krisztusból! Ebből látja meg a világ, hogy van Isten! Ez biztatja a fázó, elkeseredett, szomorú embert is arról, hogy íme, Isten őt is szereti! Így éltet Isten szeretete!

Így mondja alapigénk is: “Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő Egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa”. Tehát nem azért lett testté Isten szeretete Jézusban, hogy gyönyörködjünk benne, vagy elérzékenyülve, kedves hangulatban ringatózzunk rajta, hanem éljünk általa! Hogy éljünk boldogabban, tartalmasabban, örökké! Hát éljünk! Bár így lenne gyülekezetünk alakulásának negyedszázados évfordulóján, ilyen karácsonyunk!

Ámen

Dátum: 1962. december 25. Karácsony.

Az egész karácsonyi történetben az ragadott meg a legjobban, hogy ott, a betlehemi éjszakában a karácsonyi angyal nagy örömet hirdetett az ámuló pásztoroknak. Nagyszerű dolog, amikor valaki jó hírrel jön valahonnan. Hiszen annyi rossz hírrel van tele a világ: napilapjainkból, az éter hullámain át, egymás szájából annyi félelmetes, aggasztó, szomorú hírt hallunk, hogy szinte azt lehetne mondani, hogy semmire nem vágyik jobban az emberiség, mint valami igazán örvendetes, megnyugtató, reményt adó jó hírre! De nem olyanra, hogy kétszeresére emelik mindenkinek a fizetését, vagy hogy megtalálták a nagyhatalmak a kölcsönös megértés módját, amelyik emberöltőkre kizárja a háború lehetőségét, hanem valami megbízható, hiteles, igazi nagy örömhírre! Sokszor az az érzésem, hogy Isten azért engedi mindenféle rossz hírrel megfélemlíteni az emberiséget, hogy megértsük végre, hogy igazi örömhír nincs is más, mint amit Ő hirdet és üzen!

1) Nos hát, a karácsonyi esemény nem egyéb, mint egy nagy örömüzenet! Így is adja tudtul az angyal: “Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen”. A Biblia eredeti szövegében ez másképp hangzik, mint a magyar fordításban. Ott szinte egymásra halmozódik az “öröm” szó, úgyhogy magyarra szó szerint alig lehet lefordítani. Valahogy ilyenformán: Örömhírül mondok nagy örömet nektek, mely az egész népnek öröme lesz! Szinte mintha nem bírná el az emberi szó azt a túláradó örömet, amit hirdetni akar. Ezt az emberi szavak tartalmán túláradó örömhírt szeretném hirdetni a mai karácsonyi reggelen. Bár adná Isten, hogy sok, örömre szomjas lélek megtelítődnék igazi karácsonyi örvendezéssel!

Megtudjuk az Igéből mindenekelőtt, hogy kinek szól ez az örömüzenet. Ezt mondja az angyal: “Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen”. Kivétel nélkül mindenkinek szól, akihez csak eljut. Különösen szeretném ezt hangsúlyozni, mert a karácsonyi örömről meglehetősen téves elképzeléseink vannak. Az általános köztudatban a karácsony öröme azt jelenti, hogy együtt van a család, égnek a feldíszített karácsonyfa gyertyái, öröm csillog az ámuló gyermekszemekben, meghatva mondanak köszönetet egymásnak az ajándékokért, és boldog ünnepeket kívánva egymásnak, leülnek a terített asztal mellé. Valóban áldott, boldog pillanatok ezek egy család életében. De ha csak ennyi volna a karácsonyi öröm, akkor igazuk volna azoknak, akik azt hirdetik, hogy a karácsony a gazdag emberek ünnepe volt. Akinek nincs családja, vagy tőlük elszakítva él valahol idegenben, vagy akinek nem telik karácsonyfára és ajándékokra, annak nem lehet karácsonyi öröme, boldog karácsonya? Igaza volt annak az idős asszonynak, akinek, mikor pár nappal ezelőtt boldog karácsonyt kívántam, nagyot sóhajtott, és szomorúan így szólt: A fiam hadifogságban van, azt sem tudom, él-e még, a lányom kivándorolt Amerikába, a férjem a sírban nyugszik, egyedül maradtam. Úgy félek a karácsonyestétől, ez lesz életem egyik legnehezebb napja, bárcsak túl volnék már rajta!

Vajon valóban nem jutna ennek a magára maradt, idős asszonynak egy sugár abból a nagy örömből, amit a betlehemi angyal hirdetett az egész népnek? Olyan öröm az, amit meg kell toldani karácsonyfával, pénzen vásárolt ajándékokkal, a családi kör melegével, mert másként nem elég egy szomorú szív földerítésére? Nos, testvérem, az igazi karácsonyi öröm nem pénzhez és nem családi közösséghez van kötve, hanem egyedül az Úr Jézushoz. Jézus nélkül az egyébként legpazarabb karácsony is szegény és szomorú, Jézussal pedig a legsivárabbnak, legszánalmasabbnak látszó karácsony is gazdag és boldog! Sőt ha a te szíved még mindig a karácsony egyébként kedves külsőségeinek az örömével van tele, félő, hogy nem is jut hely benne a karácsony igazi öröme számára! Minél dísztelenebb a karácsonyod, annál csendesebb. Világi mértékkel mérve minél szegényebb, annál kevesebb akadály állja útját a nagy örömhírnek a szíved felé, hogy Megváltó született néked!

János apostol így írja le a karácsonyi csodát evangéliumában: “A világosság a sötétségben fénylik.” (Jn 1,5) Tehát Jézus, a világosság, fénylik a sötétségben. Nem arról van szó, hogy véget vet a sötétségnek, hanem hogy fénylik a sötétségben. Annak lehet csak igazi karácsonyi öröme, aki tudja, mit jelent a sötétség. Világos nappal senki nem örül annak, ha égnek az utcai gázlámpák, de a vaksötétben tapogatózót egy gyertya lángja is fölvidítja. Kórházi ágyon feküdt egy férfi súlyos betegen. Nagy, sűrű, rémekkel teli sötétség vette körül: a halálfélelem. Elkezdtem beszélni neki Jézusról, a bűnösök barátjáról, a bűntörlő szent vérről, a bocsánatot szerző váltsághalálról. Egyszerre mintha fény ragyogott volna fel a leskelődő halál sötétségében. A beteg gyötrődő arca felderült, mennyei öröm csillogott a szemeiben, amint ezt mondta: Hiszen akkor én nyugodtan meghalhatok! Igen - mondtam, nyugodtan meghalhat, ha Isten úgy akarja! Ez a karácsonyi öröm, amikor világosság kezd fényleni a sötétségben! Nem arról van szó, hogy nem kell meghalni, hanem arról, hogy az örök élet fénye átvilágít a halál sötétségén. Nem arról van szó, hogy többé soha nem lesz szomorúság, hanem hogy bármekkora szomorúságban mindig van vigasztalás! A szegénységben erő, az elhagyatottságban támasz, a legreménytelenebb helyzetben biztos remény, a sötétségben világosság! Ezt jelenti az, hogy “hirdetek néktek nagy örömet”. Az élet világosságát az élet minden sötétségében!

Érzitek-e, mennyire nem a gazdagok ünnepe a karácsony, ahogy a világ okosan megállapítja, hanem éppen a szegényeké? A lelki szegényeké, a sötétségben ülőké, az örömtelen életű embereké, vagy akik már rájöttek arra, amire a Prédikátor könyvének az írója, hogy minden más öröm és boldogság hiábavalóság! Mindenkinek szól az angyali üzenet, mindenkinek lehet boldog karácsonya, akinek igazi örömre vágyik a szíve!

2) De hát hogyan lehet enyém is ez az öröm, miként juthatok hozzá, hogy juthatok a birtokába? Erre a kérdésre is választ kapunk Igénkben. Nézzük csak, mit tettek a pásztorok, amikor meghallották a nagy örömhírt? Legelőször is elhitték! Nem kételkedtek, nem mondták: majd előbb megnézzük, mi igaz ebből! Ha nem hitték volna előre, hogy az Úr üzent nekik, hiába mentek volna megkeresni a Megváltót, mert az a nyomorúságos látvány, ami ott a szegényes istállóban eléjük tárult, ugyancsak ellentétben állt az üzenet felséges, isteni voltával. De ők már előre elhitték a nagy örömről, a Megváltóról szóló üzenetet, és ezért tudták a koldus környezetben talált gyermekben meglátni azt, amit csak a hit szemével lehet látni: a Megváltót, az Isten Fiát, és ezért teltek meg boldog áhítattal és Isten dicsőítésével! A hitükből nőtt ki a boldog tapasztalat.

Neked is el kell előbb hinned, amit az Úr üzent, és azután majd meg fogod tapasztalni, hogy valóban igaz! Előbb hinned kell, hogy Jézus a te Megváltód, és aztán részesülsz az Ő megváltó kegyelmében. Hinned kell, hogy van számodra bűnbocsánat, és csak azután tapasztalod meg annak édességét. Előbb hidd el, hogy a karácsonyi örömet hirdető üzenet neked is szól! Hidd el, és örülj az üzenetnek már előre, már most, amikor talán még mit sem látsz vagy érzel belőle! Akkor majd fel fog fakadni benned egy nagy, boldog örvendezés forrása! Hidd el, hogy mindenre van erőd a Krisztusban, és akkor majd lesz is valóban! A hitedből nőhet csak ki a boldog megtapasztalás!

Mivel a pásztorok elhitték a nagy örömhírt, tüstént el is indultak Betlehem felé. “Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk.” (Lk 2,15) - mondták egymásnak. Tudjátok, miért nem szokott igazi karácsonyi örömünk lenni? Mert mindig csak a karácsonyfáig, a karácsonyest gyertyafényes hangulatáig szoktunk csak elmenni, de Betlehemig már nem! Ha elhiszed a nagy örömhírt, akkor törd át magad a karácsony kedves szokásain, csillogó vagy szomorú külsőségein, és menj el egészen az ÚR Jézus Krisztusig! De ne menj üres kézzel! Az igazi találkozáshoz arra is szükség van, hogy vigyél Neki valamit, amit azután egészen Neki is adsz. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy mit adhatnék én az Úrnak, ami ne az Övé volna? Hiszen Övé ez a világ és annak minden gazdagsága. Övé a szívem, a lelkem, az életem, mindenem. Mim van nekem, amire azt mondhatnám, hogy ez az enyém, hogy olyat adhatnék Neki, ami Neki nincsen? Azután rájöttem, hogy ha olyan valamit akarok Neki adni, ami egészen az enyém, akkor az csak egyfajta dolog lehet: a bűneim! Testvérem, ha olyan valamit akarsz Neki adni, amiről azt akarod, hogy ezentúl egészen az Övé legyen, és többé ne legyen a tiéd, akkor add oda Neki a bűneidet! A legelrejtettebbeket is! Hidd el, ennek az ajándéknak örül a legjobban! Mindig akkor találod meg Őt a legbiztosabban, amikor ilyen ajándékkal tudsz elindulni felé! Próbáld meg, majd meglátod, mennyire igaz az angyali híradás a nagy örömről és a Megtartóról!

3) És végül még valamit. Az a nagy öröm, amiről az angyal beszélt, nem múló öröm, hanem igazi, állandó, nagy öröm. Hogyan lehet ezt a nagy örömet állandósítani? Ahogyan a pásztorok tették. Azt olvassuk, hogy “És ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala.” (17. vers) Vagyis ők is örömmondókká, a jó hír terjesztőivé váltak. Azáltal állandósult az örömük, hogy megosztották másokkal. Azáltal maradtak benne továbbra is, hogy hirdették mindenfelé.

Egyszer egy asszony odament egy lelkipásztorhoz, és keserűen panaszolta, hogy őt nem szereti senki. Miután elmondta, hogy mennyire egyedül van, milyen örömtelen az élete, a lelkész azt találta mondani: Asszonyom, Ön olyan szegény, hogy nem tud semmit adni az embereknek. Ezért nem szereti senki. Az asszony hevesen tiltakozni kezdett, hiszen aránylag jómódú volt, fösvénynek sem mondta még senki. Mégis - mondta a lelkész - úgy van, Ön nagyon szegény a hitben és az örömben! Annyira szegény, hogy nemcsak adni nem tud belőle másnak, hanem inkább még azt a keveset is elveszi tőlük, amijük van. Igen - folytatta a lelkész - az embereknek szükségük van ebben az életben a hitre és az ebből fakadó örömre. Önkéntelenül is vonzódnak ahhoz, aki ebben megerősíti őket. De aki még azt a kis hitüket és örömüket is ellopja, attól önkéntelenül is elhúzódnak. Az Ön környezetében szegényebbé válik az ember hitben és örömben, mint ahogyan lehetett volna Ön nélkül! Az asszony megértette, miért maradt annyira magára.

Azt még a világi bölcsesség is tudja, hogy a legnagyobb öröm, ha másoknak örömet tudunk szerezni. A karácsony örömében pedig csak úgy lehet megmaradni, ha szakadatlanul sugárzod, megosztod mással. Osztás által szaporodik! Olyan nagyszerű, amikor valaki valami jó hírt tud mondani! Úgyis annyi rossz hírrel van tele ez a világ! A legnagyobb jót teszed, ha örömhírt terjesztesz! Ha a szereteted, szavaid, a tekinteted ebbe az örömtelen világba sugározzák a karácsonyi evangéliumot, s a templomon kívül is azt hirdetik mindenkinek, barátnak és ellenségnek, családtagnak és ismeretlennek, amit az angyal a betlehemi éjszakában: ”Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó”! Hogy Jézus Krisztus nektek is Megváltóul jött ebbe a világba - akkor egy életen át tart számodra a karácsony!

Ámen

Dátum: 1948. december 25. karácsony.

Kedves Testvérek!
Csábító a gondolat, hogy ezen a mostani reformációi istentiszteleten összehasonlítsuk Illés robusztus alakját a reformátoroknak, Kálvinnak, Luthernek és a többieknek a nagyszerű alakjával, és Illés próféta művét a reformátorok művével, és így a reformáció jelentőségébe a reformátorok személyi méltatásának az ablakán át pillantsunk bele. Olyan hősök, olyan kimagasló egyéniségek voltak ők, mint a próféták és az apostolok. Az ellen azonban, hogy a reformátorok személyét helyezzük most az emlékezés előterébe, ők maguk tiltakoznának a legjobban. Nagyon jól tudták ők azt, hogy a reformációt Luther vagy Kálvin művének tartani éppen olyan balgaság volna, mint a keresztyénséget Pál apostol művének. Ők maguk tiltakoztak az ellen, hogy követőik magukat őróluk lutheránusoknak vagy kálvinistáknak nevezzék, és még azt sem akarták, hogy sírjukat az utókor számára megjelöljék, nehogy eltakarják akár még a holttestükkel is azt a Krisztust, Akinek szolgálni akarnak! Nem is az a fontos tehát most a mi számunkra, hogy ki volt az a még ma is jeltelen sírban pihenő Kálvin János, vagy Luther Márton, vagy Dévai Bíró Mátyás, vagy Szegedi Kis István, vagy akár nagy elődjük: Illés próféta, hanem az, hogy mit üzen rajtuk keresztül ma az Úr Isten nekünk!

A négyszáz esztendővel ezelőtt kezdődött reformáció jelentőségét pedig a mi számunkra most a felolvasott Igén át abban látom, hogy a reformáció határozott kiállás, öntudatos döntés volt a Szentháromság Isten és az Ő kijelentése, a Szentírás mellett. Emberi szemmel tekintve éppen olyan hallatlan vakmerőség volt a reformáció, mint a több ezer évvel ezelőtti Illés próféta Kármel-hegyi cselekedete. Amikor Luther Márton nyilvánosan elégette az őt kiátkozó bullát, és ezzel nyíltan szakított a régi egyházzal, hogy egészen és kizárólag a szuverén Isten hatalma alá állítsa az egyházat és az embert; amikor Kálvin János hátat fordított az ezerötszáz esztendő alatt kialakult és megmerevedett egyházi tanoknak, és kizárólag a Szentírás alapján írta meg a keresztyén vallás rendszerét: akkor tulajdonképpen nem történt más, mint nyílt és határozott döntés az egy igaz Isten mellett! És ha ezek a reformátorok négyszáz év távlatából üzenni akarnának most nekünk, a reformáció mai örököseinek, akkor Illés próféta szavával ezt üzennék: “Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig Baál, kövessétek azt!” (1Kir18,21) Döntsetek hát végre ti is teljes határozottsággal és nyíltsággal a Szentháromság Isten mellett vagy ellen, a Kijelentés, a Biblia mellett vagy ellen! Döntsetek hát ti is végre, hová tartoztok, és vonjátok le ennek a döntésnek a konzekvenciáit!

Ez a határozott döntés hiányzik ma belőlünk! Ismerjük ugye mindnyájan azt a bizonyos "arany középutat". Azt jelenti ez, hogy ne menjünk soha valamilyen dologban túl messzire. Igyekezzünk inkább kiegyenlíteni, mint kiélezni az ellentétet, igyekezzünk inkább megalkudni, mint összeütközni. Ha valaki békét és nyugalmat akar magának, így cselekedjék: ne vigye a dolgokat kenyértörésre, mert az mindig valamiféle veszedelmet, kockázatot rejt magában, ha az ember megalkuvás nélkül erősen állást foglal valami vagy valaki mellett vagy ellen. Valóban bölcs tanács lehet ez sok esetben, ez a higgadt megfontolás. És ha nem volna nagyobb dolog a világon, mint a mindenáron való zavartalan nyugalom: akkor valóban nincs is jobb az arany középútnál. De ennél a nyugalomnál nagyobb jelentőségű dolgok is vannak az életben, amiért érdemes feláldozni még a zavartalan nyugalmat is! Az is baj azután, hogy az arany középúton nemcsak a higgadt megfontolás szokott járni, hanem a gyáva megfontolás, az árulás is, és néha nehéz megállapítani, hogy hol végződik a hit, és hol kezdődik a gyáva meghátrálás. Sok üdvös dolog bukott már meg azon, hogy az arany középútra terelték. A sem hideg, sem meleg, közömbös emberre soha nem lehet számítani. És ez a baj, hogy ezek a közömbös, megbízhatatlan emberek szeretnek a leginkább a számukra a legkényelmesebb középúton járni!

Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy vannak az életben olyan körülmények, amikor jó az arany középút, amikor a legbölcsebb dolog nem kenyértörésre vinni a dolgot, hanem lehetőleg elsimítani és kiegyezni. Egy esetben azonban nincs, és nem is lehet arany középút: Isten és a világ között, Krisztus és az Antikrisztus között, vagy az Ige szerint az Úr és a Baál, tehát az egy igaz Isten és a pogány bálványisten között. Isten sem csak félig adta önmagát a mi megváltásunkért, hanem egészen! Jézus földi személyében nemcsak volt valami isteni, hanem azt mondja róla az Ige, hogy benne lakott az istenség egész teljessége testileg! És ennek az istenség egész teljességét magában hordozó Jézusnak nem valami mellékes ügye volt a megváltás, hanem egyetlen ügye, amire mindenestől ráment, amibe testestől-lelkestől belehalt, mert a megváltás olyan roppant nagy ügy volt, hogy az az egész Jézus Krisztust igénybe vette, követelte.

Igen, a te megváltásodhoz szükség volt az egész Jézus Krisztusra. Arra a szent Felségre, Akiben az istenség egész teljessége lakott testileg. Ugyanígy a Krisztus által történt megváltás is egészen igényel téged, azaz nemcsak töredéket, nemcsak részleteket akar megváltani belőled az Úr a halálból, hanem téged egészen, teljesen. Mit érne, ha egy égő házból valakinek csak a fejét, vagy csak a lábát sikerülne kimenteni? Úgy igazi az életmentés, ha az egész embert élve tudják szorongatott helyzetéből biztonságba helyezni. Istennek az egész "te" kellesz, nemcsak a fejed, vagy nemcsak a pénzed, vagy valami más töredék belőled, mert így nem ér semmit számodra a megváltás. Egy szívet kettéosztani éppúgy halált jelent lelkileg, mint egy élő embert kettévágni is halált jelent testileg. Ha csak félig-meddig adod magad az Úrnak, nem sok hasznod van belőle, mert aki csak félig az Istené, az egészen az ördögé.

Nem önzés és nem szeszély az az Isten részéről, amikor egészen igényel valakit önmagának, amikor teljes odaadást kíván a részemről, hanem Ő tudja azt, hogy enélkül én maradok ki a megváltás öröméből. Nem lehet tehát a lelked egyik fele Istené, a másik fele pedig a világé. Nem lehet az, hogy a beszéded ötven százalékban Istent dicsőíti, ötven százalékban pedig Őt káromolja. Nem lehet az, hogy valaki félig hitből él, félig pedig valami másból, megfoghatóbb, materiálisabb valamiből. Itt nem lehet arany középúton járni, mert olyan a valóságban nincs! Éppen úgy, mint ahogy nincs középút a bűnbocsánat és az átok között, a kegyelem és az Isten haragja között, mint ahogy nem lesz középút a mennyország és a pokol között sem!

“Meddig sántikáltok kétfelé?” - kérdi a próféta. Olyan szánalmas látvány egy mindkét lábára sántító ember, olyan bizonytalan, botladozó a járása! Olyan nehezen vonszolja tovább sérült lábát a földön! Nem tud valaki elől elfutni, vagy valakinek utánasietni, árkot ugrani, meredeken fölkapaszkodni, vagy lejtőn leereszkedni! Érzitek, milyen hűen fejezi ki ez a kép a mi szánalmas, bicegő, botladozó keresztyén életünket? Mert éppen ilyen nyomorult annak az embernek az élete, akit Jézus csak addig érdekel, amíg a templomban van, amíg imádkozik, amíg a Bibliája fölé hajol, vagy amíg az üdvösségről van szó. De azután nem engedi be Őt az üzletébe, a hivatalába, nem ülteti le a fehér asztal mellé, nem hívja magával a szórakozásaiba, nem kéri ki a tanácsát és a véleményét a politikai kérdéseket illetően! Van még egy másik szava is a Szentírásnak ilyen kétféle sántikálásnak a kifejezésére: langymelegnek nevezi az ilyen embert. Ez pedig azt jelenti, hogy sem hideg, sem meleg. Még csak nem is közömbös, hanem olyan átlag keresztyénekről van itt szó, akik egyforma hőfokon élnek a nagy tömeggel. Mindig higgadtak, borzalmasan józanok, kibírhatatlanul megfontoltak, sohasem lángolnak Krisztus ügyéért, semmi lendület nincs a “keresztyénségükben”. Ez a fajta keresztyén a leghasználhatatlanabb Isten országa szempontjából. Éppen úgy, mint máshol, itt sem lehet használni az ilyeneket. Mit érne például egy áruházban egy sem hideg, sem meleg, az üzleti élet iránt közömbös, bárgyú üzletfőnök? Mit érne a politikában egy olyan pártvezér, akinek mindegy, hogy maga mellett vagy maga ellen gyűjti az embereket? Még ennyit sem ér egy langymeleg keresztyén élet, egy kétfelé sántikáló keresztyén ember. El lehet-e képzelni, hogyha Kálvin vagy Luther ilyen langyos, magyarul gerinctelen ember lett volna, lehettek volna eszközök Isten kezében a reformáció megindítására? Nos hát, ha égő hit kellett az egyház megreformáláshoz, az kell annak megtartásához is! Ezért üzeni ma nekünk a reformáció emléke, hogy mindenki döntse el magában, hogy hová tartozik: Krisztushoz, vagy nem Őhozzá? Valljon színt nyíltan, őszintén, kit akar követni, de akkor kövesse is azt, akit választ!

Ismerek egy komoly hívő, idősebb lelkipásztort, aki nemrég új gyülekezetbe került. Ő mondta el a következőt: Azzal kezdtem, hogy minden presbitertől külön megkérdeztem, hogy döntött-e Krisztus mellett. Ha valaki azt válaszolta, hogy igen, elhittem neki, de le is vontam kijelentésének a következtetését, azaz úgy bántam vele, mint aki már Krisztusé. Tehát olyan munkába, szolgálatba állítottam be, mint amilyet egy Krisztus mellett döntött embernek nemcsak hogy el kell végeznie, hanem természetszerűleg boldogan vállal is. Így aztán kiderült, hogy valóban Krisztusé-e már, vagy csak mondja!

Kedves Testvérem, talán te is azt válaszolod most erre a kérdésre, hogy te már döntöttél, mégpedig Krisztus mellett. Én el is hiszem, hogy valóban döntöttél, hiszen megtapasztaltad már, hogy az Úr az Isten, vagy megfordítva, hogy az egy igaz Isten az Ura ennek a világnak, annak látható és láthatatlan részében egyaránt. Nincs kétséged afelől, hogy Ő az egyetlen Ura a földi és a földöntúli, a testi és a lelki életednek, az üdvösségednek és a holnap kezdődő hétköznapjaidnak egyaránt. Hiszen annyiszor hallottuk, és különösen az elmúlt heti evangélizációban olyan valóságosan állt elénk ez az Úr, hogy az utolsó estén a helyükről való felállással mintegy ötven-hatvanan nyíltan is megvallották, hogy elfogadták Jézust Uruknak és Megváltójuknak. Nos tehát, vedd komolyan ezt a döntést, és vond le ennek a következményét!

Mindjárt úrvacsorát osztunk. Tudod, mit jelent az, hogy felállsz a helyedről, idejössz az Úr asztalához, kinyújtod a kezedet, átveszed és megeszed azt, amit itt kínál neked az Úr Jézus? Azt, hogy látható és hallható módon igent mondasz az Ő hívásának. Azt, hogy mindnyájunk szeme láttára nyíltan újra megismétled a Krisztus melletti döntésedet. De ennek a döntésnek vond le a következményét is! “Ha az Úr az Isten, kövessétek őt” - mondja Igénkben Illés próféta. Ha tehát nemcsak múló hangulat, látszat, vagy külső megszokottság volt ez a döntésed, hanem azt jelenti az úrvacsorázásod, hogy igazán Őt választod, akkor most már igazán Őt kövesd! Követni, ugye, azt lehet, aki előttem megy. Hát, vajon megy előttem Jézus? - kérdezed. Igen, ha engeded, nincs a földi életnek olyan zeg-zuga, körülménye, helyzete, alakulása, ahova Jézus ne menne előtted, ha előreengeded. Tehát ne te menj Jézus előtt, hanem kérjed, hogy Ő menjen előtted, engedd előre! Akkor aztán bátran mehetsz még a halálba is, ha Őutána mész!

Pár nappal ezelőtt olyan helyre mentem, ahol tudtam, hogy nem lesz barátságos a fogadtatás. Ellenfél vár, csatára készül. Amikor a kilincsre tettem a kezem, fölfohászkodtam: Te menj előre, Uram! És úgy nyitottam ki az ajtót, hogy a szó szoros értelmében előre engedtem Jézust! Amikor kinyitottam a számat, hogy szóljak, megint Jézust engedtem előre, és csak azután szóltam. Csodálatos volt az eredmény rám is, rá is. Próbáld meg, engedd előre Jézust! Már innen úgy menj ki, hogy Őt engedd magad előtt, és te mindig csak utána menj! Ne törődj vele, ha túlzónak tart a világ! Kell valami hősi vakmerőség ahhoz, hogy valaki Krisztus után menjen a hétköznapi életben! Ez a hősi elszánás, szent vakmerőség: ez a reformáció! Ne sántikálj kétfelé tovább, hiszen te már tudod, hogy Krisztus az Úr! Indulj el hát az Ő nyomdokain!

Ámen.

Dátum: 1948. október 31. (reformáció)

Ez a kifejezés, hogy tetszeni, azt jelenti, hogy olyan magatartást tanúsítani, amit a másik kedvesnek, szépnek, megnyerőnek, jónak, kifogástalannak talál, gyönyörködik benne. Ilyen szinonimái fordulnak elő a magyar bibliafordításban is. Minden emberben benne van a törekvés vagy szándék, tudatosan vagy tudattalanul is, hogy tetszeni akar. Az önbecsülésnek és az önérvényesülésnek az egyik legfőbb motívuma a tetszeni akarás. Természetesen nem külső tetszésre gondolok itt. Tehát nem arra, hogy ruházattal, testi szépséggel, mindenféle cicomával magára akarja valaki vonni a figyelmet, tehát hogy hódítani akar - ami persze szintén általános emberi törekvés, főleg női tulajdonság -, hanem általában az ember, úgy, ahogy más emberek szeme előtt él, mozog, beszél és cselekszik. Mindezt a műveletet igyekszik tetszetősen véghez vinni. Azt igyekszik megmutatni magából, ami szép, amiről tudja - vagy legalábbis gondolja -, hogy tetszeni fog. Igyekszik gondosan elleplezni mindazt, ami esetleg nem váltja ki mások tetszését. Például egy jól nevelt ember milyen kedvesen tud mosolyogni és csevegni akkor is, amikor nagyon dühös indulatkitörések feszegetik belülről! Ha ilyenkor kedvességünk mögé tudna látni az, akire mosolygunk, bizonyára nem tetszene neki.

Nagy színészek vagyunk mi, emberek. Elképzelünk magunknak egy tetszetős szerepet, és azt játsszuk. Úgy begyakoroltuk már a szerepünket, hogy csak ritkán esünk ki belőle. Ha azután kiestünk, ha olykor lehullik az álarc, akkor van mit szégyellnünk! Amikor tetszeni akarunk a másik embernek, akkor okvetlenül valamiféle hazugságba bonyolódunk bele. Minél több embernek akarunk tetszeni, annál több hazugság szövevényébe gabalyodunk bele. Ha igazán leplezetlen őszinteséggel tudnánk magunkat odatárni a másik ember felé, egészen bizonyosan nem tetszenénk neki. Ha mindenki tudná rólad azt, amit csak te tudsz magadról, ha mindenki látná azokat a gondolatokat, érzéseket, elfojtott indulatokat, amik a szíved legmélyén lapulnak, mit gondolsz, egyáltalán becsülne-e, tisztelne-e még valaki? Tetszenél-e még valakinek ezen a földön? És amikor valaki azt hiszi, hogy tetszik az embereknek, akkor tulajdonképpen önmagának tetszik a legjobban. Ebben az öntetszelgésben még azt is el tudja viselni, hogy van olyan valaki, akinek nem tetszik! Az ilyen öntetszelgő, önmagukba szerelmes emberekre mondta egyszer valaki, hogy ezek a legboldogabbak, mert nincs vetélytársuk!

De nem is az a legfontosabb, hogy tetszel-e a másik embernek, hanem az, hogy tetszel-e az Istennek? Fölvetetted-e már magadban komolyan azt a kérdést, hogy te úgy, amint vagy, tetszel-e az Istennek? Hogy abban, amiben reggeltől estig fölkeléstől lefekvésig eltelik egy napod, abban kedvét leli-e az Úr? Hogy vajon gyönyörködik-e az Úr abban, ahogyan a gyermekeidet neveled, ahogyan a házastársaddal beszélsz, ahogyan a világ eseményeit megítéled, ahogy mindennapi munkádat végzed? Gyönyörködik-e az Úr abban, ahogy imádkozni szoktál, vagy ahogy itt a templomban a zsoltárt énekeled? Tetszik-e az Istennek, ahogyan a szenvedéseket és csapásokat viseled? Vagy ahogyan Isten áldásainak és ajándékainak örvendezel? Újra hadd hangsúlyozzam, hogy itt most nem az a fontos, hogy mi az emberek véleménye rólad, mert az mindig hamis és hazug látás. Megtévesztő, mert akinek tetszel, az még a hibáidat is megszépítve látja, akinek pedig nem tetszel, az még az értékeidet is sötét szemüvegen át szemléli. Hanem az a kérdés, hogy Istennek mi a véleménye rólad!

Istennek más az ízlése, mint az embereknek. Lehet, hogy a magatartásod, véleményed nagyon megfelel az emberek ízlésének, vagy az emberek egy csoportjának, de nem az Úr Isten ízlése szerint való! Lehetsz valamilyen cselekedettel vagy szavaddal nagyon imponáló az emberek előtt, és ugyanazzal a cselekedettel vagy szóval nagyon utálatos az Isten előtt! Lehet nagyon szép és példamutató az a buzgóság, amellyel ma reggel minden akadályt félretéve igyekeztél eljönni ide, a templomba, és lehet, hogy Istennek mégsem tetszik, mert innen kilépve megint nem arra lesz gondod, hogy Isten mit szól hozzá, hanem csak arra, hogy az emberek mit szólnak hozzá! Amíg embereknek akarsz tetszeni, addig egészen bizonyosan nem tetszel az Istennek, és fordítva: ha Őneki akarsz tetszeni, nem fogsz tetszeni a legtöbb embernek! Mert más az emberi, és más az isteni ízlés!

Azután az Istennek a szeme, a látása is más, mint az embereknek. Ő nem olyannak lát, amilyennek mutatod magad, vagy amilyennek te képzeled magad, hanem egészen olyannak lát, mint amilyen vagy! Tehát amilyen te vagy lényegileg, igazában, mindenestül: álarc nélkül, a begyakorolt szerepen kívül! Ez a minden leplétől megfosztott, egészen meztelen lélek pedig - az én igazi énem, és a tiéd - nem lehet valami kedves és gyönyörködtető látvány a szent Isten szemeinek! Isten Igéje most azt mondja: “...lehetetlen Istennek tetszeni”. (6. vers) Tehát nem is csak arról van szó, hogy nehéz dolog Istennek tetszeni, és jól szedje össze magát az, aki Neki tetszeni akar, hanem hiába durálod neki magad, és hiába teszel akármi szépet és jót, lehetetlen dolog Istennek tetszeni! Nyilván a bűn miatt, mert a bűn az, ami nem tetszik Istennek! És itt most jól értsük meg, hogy mit is jelent a bűn: az a helytelen vagy hibás, Isten törvényével ellenkező cselekedet, amit teszünk? Mert akkor bűnt nem elkövetni szerintünk azt jelenti, hogy azt a bizonyos hibás vagy helytelen dolgot nem tesszük többé. De ez nem így van. Hanem a bűn sokkal több és mélyebb valami. Persze minden Isten törvényével ellenkező cselekedet is hozzátartozik a bűnhöz, de nemcsak ez, hanem a jóságunk is, amit jónak és helyesnek tartunk magunkban, az is mind a bűn alá tartozik. Tehát nem az a bűn, hogy valaki lop, hazudik, gyilkol vagy paráználkodik - persze, ezek is hozzátartoznak a bűnhöz. De a lopás vagy a gyilkolás még nem maga a bűn, hanem a bűn gyümölcse, következménye. Ez már csak a patak, ami egy még előbb levő forrásból eredt. A bűn az a forrás, amiből ezek a sötét dolgok erednek, előtörnek, előbugyognak. Tudod, mi a bűn? Az, hogy elszakadtunk Istentől. És akár helyesen, akár helytelenül, akár jól, akár rosszul teszünk valamit, minden ebben az Istentől elszakadt állapotunkban, tehát a bűnben történik. Minden emberi erényünk, még ha akármilyen szép is, a bűn sarában tündöklő erény. Minden emberi hibánk a bűn sarában feketülő hiba.

Talán egy kép jobban megérteti ezt a szomorú igazságot. Képzeljük el Isten törvényét, a Tízparancsolatot úgy, mintha sorban egymásba kapcsolódó láncszemek volnának! A legfelső láncszem az első parancsolat, abba kapcsolódik a második, a másodikba a harmadik, és így tovább. Az egész lánc pedig az első parancsolatot jelentő legfelső láncszemmel kapcsolódik az Istenhez. Mármost a paradicsomi bűneset azt jelenti, hogy a legfelső láncszem, tehát amelyik ott kezdődik, hogy “Én, az Úr, vagyok a te Istened” (2Móz 20,2), ez szakadt el, és így az egész tündöklő láncsor beleesett a sárba. Hiába hivatkozik tehát a gazdag ifjú Jézus előtt arra, hogy: Nem öltem, nem loptam, tiszteltem atyámat és anyámat, a parancsolatokat ifjúságomtól fogva megtartottam, mi fogyatkozás lehet még bennem? - mert Jézus rögtön rátapint az egy fogyatkozásra, mondván, hogy nem is középütt szakadt el az a lánc, hanem legfelül: ott, hogy “Én, az Úr, vagyok a te Istened”. Lám, nem tudta minden vagyonát eladva követni Jézust, mert a szíve a világhoz volt kötve, és nem az Istenhez. És így az állítólagos sok szép erénye is, ami egyébként nagyon rokonszenvessé tette, bűnbe esett erény volt. A még el nem szakadt többi láncszem legfelül elszakadva, benne hevert a sárban!

És így vagyunk ezzel mindnyájan! Tehát te is minden erényeddel és esetleges jó tulajdonságoddal együtt benne vagy a bűnben. Úgy is lehet mondani, hogy benned van a bűn. És ez a benned is meglévő bűn realizálódik azután bűnös cselekedetté. Így lesz belőle lopás, gyilkosság vagy paráznaság. Sőt ha tegyük fel, nem loptál, és nem tettél hamis tanúbizonyságot soha életedben, akkor is megvan benned ugyanaz a bűn, amelyik egy másik emberben más nevelés, más helyzet, és más környezet hatása alatt a tolvajság vagy hamis tanúzás vétkévé realizálódott! Nos hát, ezért nem lehet Istennek tetszeni! Lehetetlen! Mert ha még nem vétettél volna is a hetedik vagy a kilencedik parancsolat ellen - bár ez is valószínűtlen -, akkor is az egész törvénynek a megtörésében bűnös vagy, mert fölülről szakadt el a lánc. És így az egész - akár egyben még, akár többfelé is széttöredezve - benne van a sárban! Bárki tehát, aki még mindig azt hiszi, hogy ő tetszik az Úr Istennek, vegye tudomásul, hogy bizony nem tetszik, hanem csak önmagának tetszeleg! Aki pedig még mindig tetszik önmagának, az egészen bizonyosan nem tetszik az Úr Istennek! Amikor kezdesz már nem tetszeni önmagadnak, akkor kezdesz Istennek tetszeni!

Itt kezdődik az a hit, amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni! Tudod, hol kezdődik a hit? Ott, hogy kezdesz valami nagyon csúnyát látni. Olyat, amilyet azelőtt nem láttál: önmagadat! A hit egy rettentően kiábrándító fölismeréssel kezdődik: azzal, amit Pál így fejezett ki: “Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem”. (Róm 7,21) Másik alkalommal meg így szól Isten Igéje: “Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk”. (1Jn 1,8) Az ébredező hit legelső felfedezése tehát az, hogy úgy, ahogy vagy, minden tiszteletre méltó erényeddel és kellemetlen hibáddal együtt a kárhozatot és a halált jelentő bűn foglya vagy! Eljutottál-e már erre a hitbeli látásra, vagy pedig még mindig áltatod - az Ige szavai szerint megcsalod - önmagad, és meghazudtolod az Úr Istent? Ha eljutottál, akkor már örülj, mert ez már az első jele a kegyelembe fogadtatásnak!

Ha azután már annyira látod a benned lévő bűn nyomorúságát, hogy utálattal el tudsz fordulni önmagadtól, akkor Isten valami nagyon szépet tár a szemeid elé. Olyan Valakit, Akire Isten egyszer ezt mondta: “Ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm”. (Mt 3,17) Lásd meg azt, hogy egyetlen Valaki volt ezen a földön, Aki tetszett - mert tetszhetett - az Istennek: az Úr Jézus Krisztus! Ő így szól: Majd én átveszem tőled mindazt, amiért te nem tetszel az Úr Istennek, és helyette átadom neked mindazt a tisztaságot, szentséget és ártatlanságot, amiben Ő gyönyörködik. Cseréljünk! Így emelődsz te fel a sárból, és így süllyed Ő alá a halálba és kárhozatba, helyetted!

Higgy az Úr Jézus Krisztusban - úgy is mondhatnám, hogy hidd bele magad Jézus Krisztusba! Vagyis hit által fogadd el, amit Isten hajlandó neked tulajdonítani: Jézus személyében te haltál meg a keresztfán. Jézus tisztasága és igazsága a te igazságod és tisztaságod, Krisztus feltámadása a te sárból való felemeltetésed, és az Ő mennybemenetele a te mennybemenetelednek a biztos záloga és lehetősége! Hidd bele magad Jézus személyébe annyira, hogy Isten ne is lásson mást, amikor rád tekint, mint Jézus Krisztust! Szabad ilyen képtelenséget hinned, hiszen ezért jött ilyen mélyre az Isten Szent Fia, hogy veled itt a bűnben, a sárban ilyen titokzatos közösségbe juthasson a hited által! Abban a hitben mozdítsd és indítsd cselekvésre a kezedet vagy lábadat, hogy az Jézus keze és lába, szemed Jézus szeme, szíved Jézus szíve, pénzed Jézus pénze, életed Jézus élete. E nélkül a hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni!

Oh, pedig de sok függ attól, hogy tetszel-e az Istennek vagy nem! Nem kevesebb, mint maga az örök élet vagy örök kárhozat! És ha most kimész innen a templomból, gondolj arra, hogy csak az tetszik benned az Istennek, ami nem te vagy, hanem ami Krisztusból van benned! Neked is azt akarja Isten mondani, amit Jézusra mondott, hogy: “Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. És mondja is, ha így hiszel az Úr Jézus Krisztusban!

Ámen.

Dátum: 1948. október 17.

Kedves láthatatlan gyülekezet! Egy családapa, akinek otthon felesége és gyermekei voltak, kérdezte egyszer nagy lelki megrendülés után Pál apostoltól és Silástól: “Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek”? Akkor mondták neki ezeket a sokszor ismételt szavakat: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe”! Nagy ígéret van ebben az Igében, de roppant nagy felelősséget is rak ránk! Rátereli a figyelmet a magunk és házunk népe üdvösségére, és a kettőt szoros kapcsolatba hozza egymással. A Krisztusban való hitnek nemcsak a magad, hanem a házad népe, a környezeted üdvösségére is komoly következményei vannak. Jó ezt a kettőt így szorosan egymás mellett, egymással való kapcsolatban látnunk egyszer! Azt jelenti ez az Ige, hogy Isten, felelőssé tesz bennünket házunk népe lelkének a sorsáért. Nézzünk szembe azzal a komoly kérdéssel, hogy vállaljuk-e mi, és ha vállaljuk egyáltalán, hogyan szoktuk elintézni ezt a felelősséget?

Olvashattuk az ősszel egyházi lapjainkban, hogy az idén sokkal több szülő akarta gyermekét egyházunk iskoláiba beíratni, mit tavaly, és az elmúlt esztendőkben. Olyan sokan jelentkeztek máris túlzsúfolt iskoláinkba, hogyha kétszer annyi iskolánk lett volna, az is mind megtelt volna. Az a nagy igény fejeződik ki ebben, hogy a szülők - talán öntudatlanul is - igénylik gyermekeik számára az Istenben hívő életet. Az a tudatalatti sejtelem nyilatkozik meg ebben, hogy mi, felnőttek nem vettük komolyan a hit dolgait, csődöt vallottunk a keresztyénségünkkel. S ha már mi így elrontottuk a dolgot, legalább gyermekeinkben szeretnénk jóvátenni a magunk mulasztását. Nagyon keserves árat fizetett ez a világ azért, hogy semmibe vette Isten örök törvényeit. S ha már ennyire ránk nehezedett bűneink ítélete, legalább a jövendő térjen meg Istenhez, legyen különb, mint mi voltunk! Hátha több áldás ragyogja be így gyermekeink életének útját!

Helyes ez az igény, testvéreim, de ezzel még az a felelősség, amiről az Ige beszél, nincs elintézve! Mert azzal, hogy a gondjainkra bízott gyermekeket iskolába járatjuk, és a hitoktatásban való részesedésüket biztosítjuk, még nem intéztük el az üdvösségükért való felelősség kérdését! Pedig a legtöbb szülőnek ebben ki is merül a háza népe hitéletével való összes törődése. Rábízza gyermeke hitre jutását, vallásos nevelését az iskolára. Azért van a pap, vagy a hitoktató, hogy a gyermeknek ezt az ügyét egyenesbe hozza. Mintha gyermekeink legdrágább öröksége, az üdvössége a tandíj befizetésével megváltható volna! Nem érezzük-e, hogy ezzel legszentebb szülői kötelességünk elvégzését kiadjuk mintegy albérletbe, és nyugodtak vagyunk, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt?

Jó néha visszagondolnunk arra a fogadalomra, amit gyermekeink keresztelése alkalmával tettünk. Azt fogadtuk akkor, hogy a gyermeket úgy neveljük és neveltetjük, hogy felnövekedvén, önmaga is öntudatos követője legyen Krisztusnak. Sok szülő csak nevelteti gyermekét, valaki másra bízva annak lelki vezetését, pedig még ennél is fontosabb az, hogy te magad, otthon hogyan neveled a házad népét Krisztus követésére?! Te személy szerint hogyan törődsz a házad népe üdvösségével? Zenére, nyelvekre, matematikára, sportra taníttathatod valaki mással is, és ha nem halad kellőképpen, felelőssé teheted a fizetett tanítót, de az üdvösségéért elsősorban te vagy felelős! Jól jegyezzük meg: az Ige a házad népe üdvösségéről beszél. Tehát nem arról van szó, hogy gyermeked a földrajz mellett vallást is tanuljon, mert szükségesnek tartod, hogy mindig legyen a keze ügyében egy olyan lelki mankó, amit elővehet majd, amire szüksége lehet még, ha az élet viharai között megsebesül. Nem egy általános vallásos lelkületről van szó, hanem a lelke üdvösségéről! Arról a dicsőséges, jövendő örökségről, amit Jézus Krisztus az Ő megrendítő kereszthalálával szerzett meg, és hagyott rá gyermekeire. Házad népének a legdrágább kincse forog kockán! A kereszteléskor megfogadtatta veled az Úr, hogy vigyázol rá, és gyermekedet minden tőled telhető módon igyekszel eljuttatni ennek az örökségnek az átvételére. Házad népe is halandó, bármely pillanatban elszólíthatja valamelyiket az Úr. El tudnád-e azzal a megnyugvással bocsátani a nagy útra, hogy nem terhel vele szemben mulasztás az üdvösséget illetően? Meg szoktad-e beszélni Istennel házad népének ezt a legfontosabb ügyét?

Tudom, ma mindenki el van halmozva ügyes-bajos dolgaival. Nemigen érünk rá csendesen leülni egymás mellé, és komolyan elbeszélgetni a házunk népével. Ebből erednek a helyrehozhatatlan mulasztások. Olvastam valahol, hogy egyszer egy fiatalember állt valami sikkasztás miatt a bíróság előtt. A vádlott édesapja közismert jogtudós volt, híres jogi könyvei közkézen forogtak. - Emlékszik az édesapjára, fiatalember? - kérdezte szigorúan a bíró. Hogy tudott ilyen szégyent hozni a fejére? - Igen, emlékszem - válaszolta egykedvűen a fiú. Nagyon is jól emlékszem, mikor bementem hozzá valamiért, fölnézett a könyvei közül, és rám szólt: Eredj most innen, fiam, nem látod, hogy könyvet írok? És édesapám befejezte a könyvét, én meg itt állok! - Még szörnyűbb lenne ugyanez a jelenet az Örök Bíró előtt, az utolsó ítéleten, ha ott vádolna valaki, hogy sohasem értél rá az üdvösség kérdéseivel foglalkozni.

A baj az, hogy már régen nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy lelki ügyeiket, az üdvösségre vonatkozó kérdéseiket föltárják és megbeszéljék egymás között. Hiányzik az a lelki légkör, amelyben a szívek teljes bizalommal megnyílhatnak. Pedig ha nem értél rá meghallgatni valamikor régen kis leánykád panaszkodását, amikor összetört a hajas babája, ne is várd később, hogy hozzád vigye panaszát és bánatát, amikor összetörik a szíve!

Van-e még egyáltalán hitbeli tekintélyünk a házunk népe előtt? A hit és a lélek kérdéseiben megbíznak-e bennünk? Elhinnék-e és elfogadnák-e lelki tanácsainkat és tanításainkat? Nem látnak-e bennünket túl közelről ahhoz, és nem ismernek-e bennünket túlságosan jól ahhoz, hogy szép erkölcsi prédikációink már rég elvesztették számukra a hitelüket? Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk tárgyalja meg üdvössége problémáit, mert zavarba jönnénk? Nem is tudnánk mit válaszolni, hiszen magunk is olyan bizonytalanok vagyunk ezekben a dolgokban? Ha egyszer gyermekünk komolyan viaskodna valamilyen bűnével, tudnánk-e neki tanácsot adni, hogy mitévő legyen? Meg tudnánk-e fogni a kezét, és el tudnánk-e vezetni a kegyelem királyi székéhez? Föl tudnánk-e fedni előtte, mit jelent Krisztus halála és feltámadása a bűnös szív számára? Mivé lenne gyermekeink hitélete, Krisztus-követése, ha csak az otthon látott példa és az otthon hallott tanítás nevelné őket erre? Pedig bárhol jár iskolába, bármilyen neves, vagy káros befolyások érik másutt, az otthon van rá legnagyobb hatással! Sokszor megdöbbenek azon, hogy egy-egy mozdulatomat, szavamat, jellememnek egy-egy darabját kísérteties hasonlósággal látom viszont gyermekeimben. A szülők nem szokták elég komoly felelősséggel tudomásul venni, hogy gyermekeik lelke olyan titkos fényképezőgép vagy gramofon, amely öntudatlanul is rögzíti és visszaadja, amit lát és hall. Ha nem látja és nem hallja Krisztust otthon a házad népe, hogyan higgyen benne?

Drága-e neked a házad népe üdvössége? Nos, tudod, hol kezdődik az? Ott, hogy te higgy az Úr Jézus Krisztusban! Így mondja Isten Igéje: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16,31) Egy szabadságra hazatért misszionáriustól megkérdezte valaki, amikor itthon evangélizáló körúton járt: Mi könnyebb, itthon evangélizálni, vagy a pogányok között? A misszionárius így válaszolt: Sokkal könnyebb a pogányok között, mert azok nem hiszik magukról, hogy tudják, mi a keresztyénség. Félő, hogy mi is nagyon tudjuk, túlságosan jól tudjuk, hogy mi a keresztyénség. És amikor ilyen egyszerű felszólítást hallunk: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”, akkor azt hisszük, hogy mi ezen már rég túl vagyunk! De igazán túl vagyunk-e, túl vagy-e te rajta?

Igazán hiszel-e az Úr Jézus Krisztusban? Tehát nem az a kérdés, hogy hiszel-e általában Istenben! Sőt még csak az sem, hogy hiszel-e Krisztusnak! Vagyis hogy igaznak tartod-e, amik Őfelőle megírattak, és amiket Ő tanított? Minden ördög hisz a Krisztusnak, azaz elismeri, hogy igaz és ámen az Ő személye, tudománya. Éppen ezért retteg Tőle a Sátán. Hanem az a kérdés, hogy hiszel-e a Krisztusban? Olyan élő hitről van tehát szó, amely által bekapcsolódsz a Krisztusba, és Ő bekapcsolódik, beleárad a te életedbe. Mint amikor a szivacsot beleteszik a vízbe, a szivacs benne van a vízben, és a víz benne van a szivacsban. Hiszel-e Jézus Krisztusban? De nem úgy, mint tanítómesterben, költőben, filozófusban, társadalmi reformátorban, eszményképben - hanem mint személyes Megváltódban, Aki érted, miattad és helyetted vállalta a kereszt gyalázatát, bűneid kiengesztelését! Akinek a vére a te lelkedet és életedet tisztítja meg minden bűntől! Hiszel-e, oh, nemcsak az Ő tanításaiban, hanem az Ő szent személyében, Aki szívesen vállalja azt, hogy az Ő tiszta, igaz életét kiábrázolja, kiélje benned, ha akarod, ha engeded, ha kéred? És ha te majd úgy hiszel Krisztusban, hogy a házad népe a te szavadban, a te arcvonásodban, a te szeretetedben, megjelenésedben és szolgálatodban ráismer Jézusra, akkor az Élet Fejedelme lassan eluralkodik a házadban levő lelkek felett. Annak a Jézusnak, Aki hit által igazán él benned, nem tud sokáig ellenállni a te házad népe sem!

Csak te “higgy az Úr Jézus Krisztusban”, és akkor bízhatsz Igénknek abban a boldog ígéretben, hogy “üdvözülsz mind te, mind a te házad népe”!

Ámen.

Dátum: 1947. szeptember 28.

Tegnap, amikor a reggeli csendességben ezt az Igét mint soron következőrészt olvastam, azt mondtam a velem együtt a Biblia fölé hajló Léleknek: mérhetetlen nagy kijelentés ez, az ember szinte beleszédül, ha komolyan akarja venni, ami itt írva van, hogy: “mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” 1Jn5,4.

A szabadságnak, a világ mindenféle szennyén, gondján, keservén való felülemelkedésnek valami olyan tiszta, magaslati levegője árad ebből a kijelentésből, hogy szinte fölsóhajtunk: De jó volna ide fölemelkedni, ezt a tiszta, mennyei magaslati levegőt belélegezni, teleszívni vele ezt a fáradt, elgyötört, aggódó, szomorú lelkünket! De jó volna ilyen győzedelmes hittel élni ebben a nyomorult világban! Nem túlzás ez, amiről itt szó van? Létezik egyáltalán ilyen győzelem a világ felett? Hiszen éppen erre vágyakozik tudatosan vagy tudattalanul is minden emberi lélek! Ezt áhítozza a beteg valahol egy kórházi ágyon, amikor álmatlan éjszakákon felsóhajt magában: Ó, bár újra egészséges lehetnék, és ne kellene mindig újra csak a láztáblát és az orvos aggódó tekintetét magam előtt látnom! Erre vágyik az asszony, aki megoldhatatlan házassági tragédiában szenved, és így tépelődik: Miért nem lehetek én is boldog, mint olyan sok más ember? Ezt keresi az a lélek, aki önmagától szenved, - de ezt nem tudja, - problémák gyötrik, bűneinek a terhe alatt roskadozik, szabadulni szeretne, de nem tudja, hogyan. Vagy aki korunk nagy kérdéseivel viaskodik, és nem lát kiutat, csak egyre nagyobb összekuszálódást! Ezer és ezer formában, de mindig ugyanaz a vágy: csak lenne valami megoldás, kibontakozás, kiút, szabadulás, győzelem!

És íme, Isten Igénkben kijelenti: “mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, a mely legyőzte a világot, a mi hitünk”. Tehát jól értsük meg: a világ fölött győzedelmeskedik a hit! A hitnek tehát igenis köze van a világhoz, és annak mindenféle problémájához! Nem olyan valami tehát a hit, ami a földi élettől, és annak szükségeitől különválva, attól nagy messzeségben lévőszellemi szférában él. Tehát nemcsak vasárnapi vagy templomi hit, amelynek köze sincs ahhoz, ami az embert napról napra, óráról órára foglalkoztatja. Persze ilyen földi élettől elszakadt hit is van, és az a baj, hogy a legtöbb ember különválasztja egymástól a hitéletet és az evilágban való életet. Azt tartja, hogy a hit csak a túlvilági ügyek elintézésénél szükséges, de amint földi kérdésekről, a mindennapi élet gondjáról-bajáról van szó úgy véli: Ide már nem hit kell, hanem meggondolás, értelem, ügyesség, ravaszság vagy pénz! Ha van is ilyen hit, mint ahogyan sajnos nagyon is van, az apostol nem erre mondja, hogy legyőzi a világot. Az apostol hite olyan hit, amelynek valóban köze van a világhoz, tehát mindahhoz, ami az élet mélységeiben az embereket szorongatja és gyötri. Az apostol hite nem hagyja el ezt a világot, nem mondja, hogy jól érzem magam a magasságban, csak az eljövendőörökkévalóság érdekel, és semmi közöm a világhoz és annak nyomorúságaihoz ott lenn a mélyben! Ez a hit, amiről az apostol beszél, küzdőterét látja a világban, és tudja, hogy itt kell megvívnia harcait, és itt kell kiharcolnia a győzelmét. Nem kiszakasztva a világból, hanem a világban él az igazi hit!

Azután János apostol még jobban meghatározza az igazi hitet, amely legyőzi a világot. Nagyon jól ismeri ezt a rettentőnyomorúságot, amelybe ez a világ és benne mi magunk bele vagyunk ragadva. Nagyon jól tudja, hogy a bűnnek és a halálnak a mérge mennyire beleette magát a világ testébe, és mennyire átjárta már annak minden szövetét, porcikáját. Éppen ezért nem azt állítja, hogy akármilyen hit jelenti a győzelmet, hanem azt mondja, hogy a mi hitünk! És rögtön meg is magyarázza, hogy mit ért rajta. “Ki az, a ki legyőzi a világot” - kérdi, és rögtön meg is válaszolja: “az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia.” Tehát ez a lényeges. Még egyszer: nem akármilyen tiszteletre méltó hit győzedelmeskedik a világ nyomorúságai felett, hanem csak az a hit, amely el tudja mondani, hogy Jézus az Isten Fia, azaz a Megváltó, hogy Jézus a Szabadító! Ez a mi hitünk, tehát a keresztyén hit sűrített tartalma.

A világot teremtő, a világot kormányzó, imádságokat meghallgató és gondviselőIstenben való akármilyen erős hit még semmiben sem különbözik a primitív népek pogány hitétől. Speciálisan keresztyénné akkor válik a hited, ha felismered Jézusban az Isten Fiát, a Megváltót! Éppen a hited szempontjából nem lényegtelen, hanem nagyon is döntődolog az, hogy hogyan gondolkodsz Jézusról, minek, helyesebben kinek tartod Őt, és milyen viszonyban vagy Vele. Tehát nem az Istennel általában, hanem azzal az Úr Istennel, Aki Jézus személyében jelentette ki magát.

Nagyon sok templomba járó számára elintézetlen ügy a Jézushoz való viszony. Sőt olyan panaszt is hallottam már nem egyszer, hogy miért beszélnek ma a papok olyan sokat Jézusról! Mindig csak Őt állítják a hívek elé, egészen elhanyagolják az Úr Istent! Régen az atyáink nem így prédikáltak! Hát, nem mindegy az, hogy Isten Fiának tartja-e valaki a Názáreti Jézust, vagy egyébnek, ettől még lehet valaki nagyon jó keresztyén. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki volt Jézus, mit változtat egy embernek az életén, a valóságos, mindennapi életén? Fődolog az, hogy higgyen Istenben az ember! Nos hát, ez nem a mi hitünk, amelyikről az apostol beszél. Az ilyen hitnek valóban nincs sok köze a valóságos élethez. Csak akkor jelent győzelmet a világ fölött, ha az Jézus Krisztusban, mint Megváltóban és Isten Fiában való hit!

Isten Fia! Ne úgy képzeljük el ezt a viszonyt, mint a földi apa és fia közötti viszonyt! Nem két istenségről van itt szó, hanem egyről! Jézus az Isten Fia, vagyis az Isten képmása, megjelenése, megszemélyesítője, a Szentlélek Isten látható, emberi nyelven beszélőmegnyilatkozása! Isten közbelépése az örökkévalóság tér-és időfeletti valóságából a föld tér-és időbeli világába. Isten Fia, az a Valaki, Akiről így ír a Biblia: “Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” Kol2,9. Tehát maga az Isten, úgy ahogy az ember számára az Isten egyáltalán megközelíthető, és ahogyan az embert Isten megközelítette. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten nem olyan távoli magasságban trónoló, ismeretlen Valaki, amilyennek sokszor gondoljuk, még kevésbé valamiféle eszme, vagy filozófiai fogalom, amit előlehet venni, és félre lehet tenni, hanem élőszemély, cselekvő, itt és most jelenlevőhatalom! Jézusnak a személye annyi, mint Istennek a belenyúlása a világba, Istennek itt a földön működőszeretete és kegyelme, a Názáreti Jézus a Mennyei Atyának a földre alányújtott segítőkeze, Aki által megkeresi és megtartja azt, ami elveszett.

Talán így értjük meg, milyen roppant jelentősége van annak, hogy ez a Jézus osztozott velünk földi sorsunk minden formájában: a születéstől a szenvedéseken át a halálig. Éppen ezáltal töltötte meg az emberi sorsnak minden elképzelhetőfordulatát, szakaszát, állapotát a születéstől a halálig az Isten jelenlétével! Nem létezik tehát olyan nyomorúság, amiben Isten jelen ne lett volna! Olyan bűn, amelyet meg ne tudna és akarna bocsátani, olyan szenvedés, amit Ő maga is át ne élt volna! Olyan kísértés, amit ne ismerne, olyan halál, amit le ne győzött volna! Mert Jézus nemcsak magára vette minden nyomorúságunkat, hordozta minden betegségünket, szenvedett minden bűn miatt, hanem mindenben Ő maradt a győztes, és mindezt megtöltötte az Ő isteni győzelmével! Tehát Jézusban, az Ő Fiában, Isten a mi életünknek minden problémáját, a mi emberi ügyünket a maga saját ügyévé tette. Ez az a győzelem, amiről az apostol beszél, amikor azt mondja, hogy a mi hitünk Jézusban, az Ő Fiában van! Ez az a győzelem,ami meggyőzte a világot!

A győztes Jézusban való hit maga már győzelem a világ felett, mert ez a hit azt a bizonyosságot jelenti, hogy Isten él, és én az Ő gyermeke vagyok! Adoptált, elfogadott engem: mind életemben, mind halálomban, az Övé vagyok! Gondoljunk most újra a kórházi betegre, a gyötrődőasszonyra, a bűneivel viaskodó kiutat keresőre, a megterheltekre és megfáradtakra! Ha Jézus valóban az Isten Fia, akkor egy dolog bizonyos: az, hogy mindezek az emberek nincsenek egyedül, elfelejtve és magukra hagyatva keserűsorsukban, mivel Istennek a Jézus Krisztus személyében segítséget hozó keze már régen kinyúlt utánuk. Jézusban testvérükké vált a hatalmas Isten, és ennek az isteni testvérnek isteni sorstársnak a szeme rajtunk van. Meglátta és elfogadta őket, úgy, ahogy vannak, saját nyomorúságukban. Az a szükség, az a betegség, az a probléma, az a halál, amellyel viaskodnak, nem közömbös az Isten számára. A legkétségbeejtőbb helyzetben is bátran mondhatják: föl vagyok véve Isten örök tervébe és gondolatába, Ő , az én Uram és Atyám, jót akar velem, nyugodtan rábízhatom a sorsomat! Ez a hit tele van áldott, drága győzelemmel, mert maga a szenvedés és a nyomorúság, az egész sorsom telítődik meg Isten féltőszeretetével és kegyelmével! Igen, “az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk”. Az a hit, hogy: Jézus az Isten Fia; Jézus Krisztus győzte le a világot; Ő benne, az Ő életében, halálában és feltámadásában lett nyilvánvalóvá, bizonyosodott be, hogy Isten tervét és mindenhatóságát nem zavarhatta meg a bűn, nem hiúsíthatta meg a Sátán. Jézus személyében történt meg az a csoda, hogy Isten ennek a világnak a halálra mérgezőveszélytelenné tette. anyagát ártalmatlanná és olvastam valahol egy kislányról, akit, amikor a kertben játszott, körüldongott egy nagy lódarázs. A megriadt gyermeket felkapta, és karjaiba zárta az édesanyja. A darázs tovább dongott körülöttük, édesanyja azonban biztatta: Ne félj, kislányom, nem fog bántani, nem fog neked fájni. A darázs végül a kislány helyett az édesanyába szúrt bele, belé fecskendezte a mérgét. Valóban nem fájt a kislánynak, valóban nem kellett félnie többet tőle. Ez a világ is a maga halálos mérgét fecskendezte az Úr Jézusba a kereszten. Aki az Úr Jézus ölelőkarjai közé menekül, annak már nem fáj, annak már nincs mitől félnie. Csodálatos vigasztalás! Mennyire igaz az Ige: “Halál! hol a te fullánkod?” (1Korintus 15,55). Mert Valaki elszenvedte helyettünk a halálos szúrást! Valakinek a testében halálosan hatott a méreg! És ezzel megtörte a bűn hatalmát. Nincs többé méregfoga. Ha körüldong és ijesztget is ez a világ a maga problémáival, gyötrelmeivel, kísértéseivel, ijesztgetéseivel, nem árthat többé azoknak, akik Jézus kitárt karjaiba menekülnek! Nem, mert a méreg erejét az Őteste fogta fel a kereszten. Azáltal győzött Jézus, hogy magára vette, és elszenvedte ennek a világnak az ítéletét. Ez pedig azt jelenti, hogy aki hisz az Isten Fiában, az nyugodtan élhet a Jézus által legyőzött, méregtelenített, ártalmatlanná és veszélytelenné tett világban!

Érted már, miért olyan nagy jelentőségűaz, hogy Jézus Krisztusban higgy? A hit éppen azt jelenti, hogy önmagunkról, és a magunk nyomorúságáról, gyengeségéről, problémáiról levéve a tekintetünket Jézusra nézünk! Így válik a hitünk győzelemmé, amely már meggyőzte a világot! Engedd, hogy most egészen a szívedig hatoljon Jézus szava: Te, lélek! A Megváltód vagyok, hidd el! Bízzál, én meggyőztem a világot! Az én juhaimat senki ki nem ragadhatja a kezemből! Téged sem! Ne félj a világtól, ne a veszedelmekre nézz, hanem rám, a Megfeszítettre és Feltámadottra! Nálam nyugalmat találsz! Nézz rá, Megváltódra, hiszen ismered a Szentírásból, merjed mondani most: mivel azért jöttél, hogy minden szegénynek és nyomorultnak Te légy a Vigasztalója és Üdvössége, nekem is Te vagy a Vigaszom és Üdvösségem! Mivel magadhoz hívsz minden megfáradtat és megterheltet, íme, én is hozzád jövök! Itt vagyok, tiéd vagyok! Tudom, hogy elfogadsz. Köszönöm, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok!

Ámen.

Dátum: 1948. szeptember 26.