Joó Sándor Dr.

Sokan tudják itt azt, hogy a szokásos heti csütörtöki bibliaórákon a négyszáz éves jubileumát ünneplő Heidelbergi Káté kérdéseit szoktuk tanulmányozni. Ma is csütörtök van, a mennybemenetel napja, vegyük elő hát ősi hitvallásunkat! Nézzük meg benne, mit tanít református egyházunk négy évszázad óta a mennybemenetel titkáról! Íme a 46., 47. és a 49. kérdés. Vegyük hát sorra!
Először magát a mennybemenetel tényét veszi vizsgálat alá a 46. kérdés: “Hogy érted azt, hogy felméne a mennyekbe”? Sok hívő ember zavarba jönne, hogy mit is válaszoljon reá. És figyeljétek meg, milyen egyszerűen adja meg a választ: “Hogy Krisztus a földről tanítványainak szemeláttára emelkedett fel az égbe, és a mi javunkra ott van, míg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson elevenek és holtak felett”. Nem magyaráz semmit, nem fejtegeti a titkot, nem akarja bebizonyítani, hogy de igen, így és így történt, hanem egyszerűen, szinte alázatosan, majdnem szó szerint utána mondja a szemtanúk bizonyságtételét, ahogyan a Bibliában leírták a mennybemenetel csodáját. Ott is - a Bibliában - csak ilyen röviden tesznek róla említést az apostolok. Mintha csak azt mondanák, hogy ezen nincs mit csodálkozni, nincs mit magyarázni, fejtegetni. Ez természetes, magától értetődő. Annak a Jézusnak az életútja, Aki a menyből jött, a mennybe kellett hogy vezessen. Nem is lehetett volna másként. A magától értetődő dolgokat nem kell bő lére eresztve magyarázni. Az is magától értetődő, hogy a keresztyén ember, aki az evangélium szerint hitt és élt a földön, az is a mennybe jut. Az evangélium útja mindig a mennybe torkollik. Ezt nem kell részletesen bizonyítani. A halálos ágyon sem! Ez természetes. Ezért mond a Káté is - mint már láttuk - a mennybemenetel tényéről csak ennyit: “Krisztus a földről tanítványainak szeme láttára emelkedett fel az égbe”.

Persze, én azt is tudom, hogy a mai hívő embert nem elégíti ki egy ilyen mondat. Mert bennünket ilyen kérdések foglalkoztatnak: Mi az a menny, hol van, miként illeszkedik bele abba a teljesen megváltozott világképbe, amit a tudomány ma a világról alkot. Hogyan képzelhető el Jézusnak a mennybemenetele, stb.? Nos, én már nagyon sokat magyaráztam, de nem restellem újra elmondani, hogy a mennyet ne valahol messze, a csillagvilágokon túl képzeljük el. Hanem úgy, hogy a menny a teremtett mindenségnek az a láthatatlan része, ahonnét az Isten látja és igazgatja a mindenséget. Az a magasabb rendű, egészen más dimenziójú szellemi világ, amit mi az érzékszerveinkkel fölfogni, érzékelni nem tudunk, csak a hitünkkel. És ez a menny nem messze van, hanem “fölötte” van, minőségileg fölötte ennek a látható világnak. Tartja, hordozza, és hatásaival át- meg áthatja ezt a mi földi világunkat, meg a csillagok világát. Ide ment föl Jézus, helyesebben a tanítványainak a szeme láttára "láthatatlanodott bele" ebbe a magasabb rendű, szellemi életformába, Isten és a magasabb rendű szellemi lények, vagyis az angyalok és megdicsőült lelkek örök világába. Ha egyáltalán el akarjuk képzelni a mennybemenetel titkát, hát valahogy ilyenformán képzeljük el! És semmiképpen sem úgy, hogy emelkedett mindig feljebb és feljebb, túl a felhőkön, csillagokon, és végül fölemelkedett az égig. Semmiképpen sem így! Hanem úgy, hogy beleláthatatlanodott az örökkévalóságba, a bennünket mindenütt körülvevő, hordozó, éltető mennyei világba!

De mindenféle elképzelésnél fontosabb, amit Káténk a továbbiakban mond: “A mi javunkra van ott, míglen ismét eljövend, ítélni élőket és holtakat”. Azt jelenti ez, hogy Jézus mennybemenetele nem szökés, menekülés volt a Földről, nem disszidálás. Mert éppen nem arról van szó, hogy most már sorsára hagyja ezt a földi világot, hogy Ő csak a menny dicsőségét élvezze, hanem szinte egy lélegzetvételre említi a mennybemenetelét és az újra eljövetelét a Földre. Úgy ment a mennybe, hogy vissza fog jönni a Földre. Nem végleg, csak ideiglenesen van ott, és ott is a mi javunkra, hogy ott is elvégezze mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy ez a Föld újra a mennyei világosság ragyogásába kerüljön, hogy ez az elveszett provincia, a Föld újra visszacsatoltassék Isten mennyei világához.

Tehát Jézus személye mintegy összeköti a mennyet a Földdel. A Föld és a menny egybetartoznak, együtt jelentenek egészet. Mind a kettő fontos. Nincs igazuk azoknak, akik egyszerűen kikapcsolják életükből a mennyet, a mennyei távlatokat, akiknek az egész horizontjuk nem terjed túl a Földön, akik azt mondják: ez a földi lét a minden. De éppen úgy nincs igazuk azoknak sem, akik pedig megvetik a Földet, és csak egy édeskés mennyei váradalomban olvadoznak, a misztikusok, a rajongók, akiknek nincs látásuk arra nézve, hogy ez a Föld is az Úré! Nemcsak a menny! Nos hát, éppen ez a nagyszerű a Heidelbergi Kátéban: összeköti a kettőt egymással. Nem a Föld a minden, de nem is a menny! Hanem a kettő együtt. Káténk mintegy meghúzza a vonalat a Földről a mennybe, és azután a mennyből megint vissza a Földre. Isten nem megsemmisíteni akarja ezt a földi teremtettséget, hanem megváltani, megújítani! Jézus az, aki a Földet és a mennyet újra egyesíti egymással. Ezt jelenti Káténknak ez a mondata: “A mi javunkra van ott Jézus a mennyben, míglen ismét eljövend ítélni eleveneket és holtakat”.

Önként vetődik fel az a kérdés a hívő ember lelkében, amit Káténk a továbbiakban föl is vet így: “Hát nincs-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte?” (HK 47. k-f.). - Igen, ha a mennyben van, mi pedig a Földön, nem jelent ez elválást Tőle? Hiszen azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. - Nos, Káténk felelete így hangzik: “Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve sohasem távozik el tőlünk”. Ma ezt egyszerűen így mondanánk: De igen velünk van, csak nem látható módon, hanem láthatatlanul. Mint ahogyan az a bizonyos menny, ahova fölment Jézus, nem messze van, hanem itt van körülöttünk, hordozza, áthatja ezt a látható világot, úgy Jézus sincs messze, hanem itt van, közvetlenül velünk, mindig, mindenütt, hordoz, körülvesz. Éppen ez a mennybemenetel fenséges titka, hogy éppen ezáltal kerül Jézus egészen közel hozzánk, éppen így válik mindenütt jelenvalóvá, éppen így tud abból a másik dimenziójú létformából belehatni mindig és mindenütt ebbe a földi világba. Tehát igenis velünk van, minden napon! Minden nap újra itt van Jézus. Minden örvendetes vagy szomorú napnak a kezdetén és végén Ő áll ott! Senki ne féljen attól, hogy holnap már nem lesz itt Jézus! Nem kell aggódnom amiatt, hogy azokat a gondokat, problémákat, amelyek holnap meg holnapután várnak rám, hogyan fogom majd elviselni, megoldani? Mert ott lesz Jézus is! Velem lesz! Az a fontos csak, hogy én keressem minden napnak már a kezdetén a Vele való közösséget, kapcsolatot. Az Ő ígérete áll: “ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

De Káténk még tovább kutatja Jézus mennybemenetelének az áldásait. Íme, a következő (49.) kérdés így hangzik: “Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele”? És így felel: “Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén fel fog venni oda. Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján”.

Tehát először: “Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk”. Emberi viszonylatban is nagyon jól tudjuk, amikor valakinek jó közbenjárója van valahol: olyan jóakarója, aki egy jó szót szól mellette illetékes helyen, aki ismeri őt mindenestől, aki szívén viseli az ember sorsát. Nos hát, ilyen közbenjárónk van nekünk a legfőbb helyen, ahol legmagasabb szinten intézik a dolgainkat: a mennyben, Isten trónja előtt. Jézus a mi ügyvivőnk, kezesünk, közbenjárónk az égben. Ez azért olyan nagyszerű, mert senki más nem lenne alkalmasabb erre, mint Ő, aki fölvette magára az emberi természetet, testet, életet, ismeri a gyengeségeinket, kísértéseinket, szívén viseli a sorsunkat, könyörülő szeretettel áll mellettünk. Nem felejt el bennünket a mennyben, sőt! Hogy milyen lehet ez a közbenjárás, úgy elképzelem magamnak, hogy Jézusnak a puszta jelenléte a mennyben már maga is közbenjárás érettünk: imádság és szavak nélkül! Maga Jézus egy nagy közbenjáró imádság! Ő maga. Az, hogy Ő a mennyben van, az maga is állandó emlékeztető az Isten színe előtt arra, hogy minden elvégeztetett!
A mi imádságaink is Őrajta keresztül jutnak el Istenhez. Ő az összeköttetés! Ő képvisel bennünket, embereket Isten felé és Ő képviseli Istent felénk, emberek felé. De sok váratlan és kéretlen áldás száll alá a mennyből olykor egyikőnk-másikunk életére, ami mind ennek a közbenjárásnak köszönhető! Tehát: Ő a mennyben az Atya színe előtt nékünk közbenjárónk!
“Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő mint a mi Fejünk, minket, tagjait, szintén felvisz majd önmagához”. - Jézus tanítványai húsvét után nem szellemmel találkoztak, hanem egy olyan testben járó Jézussal, Akit felismertek, hogy ez Ő, Akit szemükkel láttak, fülükkel hallottak. Jézusnak a feltámadott teste, a megdicsőült teste egészen hasonló a halála előtti testéhez, rá lehetett ismerni - de mégis valahogy más is volt ugyanakkor. Zárt ajtókon át jelent meg és tűnt el - tehát nem anyagi szövedék volt, hanem valamiféle lelki test! Lényegileg ugyanaz, minőségileg más! És ebben a testben látták Őt a tanítványok beleláthatatlanodni az örökkévalóságba. Tehát az a Jézus van ott a mennyben, Aki az emberi testünket is hordozta, Aki asszonytól született, Aki a mi testünkből való test és vérünkből való vér volt. Tehát a mi emberi testünk van ott már most a mennyben, megdicsőült formában, de fölismerhető személyes minőségben. És ez a tény mintegy záloga annak, hogy mi is így leszünk majd ott: lelki testben, fölismerhető formában, személyes minőségünkben. Tehát: “a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő szintén felvisz majd önmagához” - mint a mi Fejünk, minket, tagjait.

És végül: “Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafennvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján”. Most csak annyit ebből, hogy mi is az odafennvalókat keressük, ahol Krisztus van. Mit jelent ez? Semmiképpen sem valamiféle lelki menekülést ebből a való világból, ahol konkrét feladataink vannak. Sem valamiféle rajongó mennyországba vágyakozást, elmenekülést valamiféle édes kis misztikumba, hiszen minden nap újra hív bennünket a kemény munka, amit el kell végeznünk. Hanem azért keressük az odafennvalókat, hogy belevigyük azokat ebbe a világba, az emberek közé.

Tudjátok-e, hogy amikor valaki igazán lélek szerint imádkozik, mindannyiszor maga is mintegy oda lép be lélekben, a mennybe, mert az igazi imádság nem egyéb, mint Isten mennyei trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, szinte visszatérünk a mennyből - vissza, ide a földre. Ezért keressük az odafennvalókat. És mi minden van odafenn? Ott van a békesség, harmónia. Nos hát, ebből a békességből hozunk magunkkal valamit, és visszük bele a házunkba, a gyülekezetünkbe, a társadalmunkba. Tehát nem jövünk vissza üres kézzel. Odafenn van a tisztaság, a szentség. Ebből is hozunk magunkkal valamit, bele ebbe a szennyeződött világba. És odafenn van az öröm, a jóság, a szeretet... S így mindig egy darab mennyet hozunk magunkkal a földre.

Azt mondtam az elején, hogy Jézus nem menekült a Földről, hanem azért ment el, hogy előkészítse a Földet a teljes megújulásra. Ímé, az Ő mennybemenetelének az ünnepe egészen a földre irányítja vissza a figyelmünket. Jézus mennybemenetele éppen figyelmeztet, hogy jó erősen álljunk meg ezen a földön, gyakorlati módon, józanul! A mennybemenetelt ünneplő emberek nem rajongó figurák, hanem olyanok, akik erőt kaptak arra, hogy munkálkodjanak a földön az Úr dicsőségére és az emberek javára. Nem azt keresik, ami a földön egyébként is megvan, hanem azt keresik, és azt akarják belehozni a földi életbe, ami itt nincs meg: a menny szépségét és jóságát!

Ámen.

Dátum: 1963. május. 23. (áldozócsütörtök)

Jézus ebben a jelenetben harmadszor jelenik meg a tanítványainak, miután feltámadt a halálból. Nagyon szürkén kezdődik ez a történet, nagyon egyszerűen, hétköznapian, sőt szomorkásan. De nagyon diadalmasan, felségesen és áhítatosan folytatódik és fejeződik be. A tétova tanítványok halászni mennek. Egész éjszaka hánykolódnak a mesterségükkel, de nem fognak semmit. A hajnali szürkületben megáll Jézus a parton, odakiált hozzájuk a víz fölött: “Fiaim! Van-e valami ennivalótok?”. A fáradt, kedvetlen tanítványok azt hiszik, valami kóbor, idegen vándor kér tőlük enni. De nekik nincs! Hiába a legjobb szándék, nem tudnak adni! Visszaszáll a hang: “Nincsen!” Szomorú, de így van: Egész éjszakai fáradság után sincsen!

Erre a nincsen-re vár az Úr! És nem csak akkor, hanem ma is minden tanítványától azt várja, hogy egyszer úgy igazán, szívből, kimerülve, fáradtan, csalódva, reménytelenül azt tudja mondani, hogy “nincsen”! Minden igazi, felülről jövő áldás és csoda megtapasztalása előtt el kell jutnia a léleknek arra a kiábrándító, ill. önmaga erejéből kiábránduló igazságra, hogy nincsen! Igazi lelki áldásokhoz nem is lehet enélkül a teljes csődbejutás nélkül eljutni! Nem lehet addig egy kosárba gyümölcsöt szedni, amíg tele van szeméttel! Előbb ki kell önteni a szemetet! Ki kell üríteni a kosarat, s csak azután jöhet bele a gyümölcs! Mindig baj van egy ember lelkében, amíg Jézusnak erre a kérdésére úgy tud válaszolni biztosan, büszkén, hogy: Van bizony! Íme, itt vannak a jó cselekedeteim, amelyek szemmel látható módon különbbé tesznek egy hitvány embernél! Itt vannak a szolgálataim, amit a Te nevedben és a Te érdekedben végeztem! Vagy a szép prédikációim, amiket Terólad mondottam, vagy a szenvedésem, bántalmaztatásom, amit olyan türelemmel viselek! Lám, nekem van mit Neked adnom, Uram! Az ilyen, önmaga ennivalójával tele lélek soha nem tapasztalhatja meg a felülről való áldást és Krisztus csodáját az életében! Én már rájöttem arra, hogy mindaz, amit én tudok adni az Úrnak, az csak szemét! Amíg ki nem öntöm a lelkemből, nem tudom befogadni a Krisztus gazdagságát!

Nektek van-e valami ennivalótok? - kérdi most Jézus. Bár szívből tudná most mindenki azt mondani: Bizony, nincsen semmi, amit Neked adhatnék, Uram! Hiába minden igyekezetem, minden fáradságom, még sincs bennem semmi jó, semmi szép, semmi igaz! Nincsen bölcsességem, szentségem, csak egy nagy ürességet, egy kiürült, csődbe jutott, önmagából kiábrándult, csalódott szívet tudok adni Neked, Uram! Boldog az az ember, aki ezt a belső, lelki ürességet tényleg felismerte, aki nem áltatja magát, hogy neki van, hanem őszintén, szomorúan, kiábrándultan bevallja az Úrnak, hogy bizony, nincsen! Semmi sincsen! Mert ez a “nincsen” az előfeltétele annak, hogy most már ezután legyen! Mégpedig az Úrtól legyen minden, amiért én mindeddig hiába fáradtam! Ugyanezt az igazságot a Hegyi Beszédben így mondta Jézus: “Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt 6,31-33) “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3)

A “nincsen” válaszra újra hangzik a partról a kiáltás: “Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”. Engedelmeskednek, és csoda történik: “Odavetették azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt”. Erről a bőséges áldásról egyszerre megismerik, hogy ki az a vándor, nem messze tőlük, a parton! Az, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön - maga az Úr Jézus, a Feltámadott! Ámulva mondják egymásnak: “Az Úr van ott”! Ki tudja, mióta állt ott már Jézus, és nézte csendben a vesződőket, de csak most ismerték fel, miután beleszólt a munkájukba! Lehetetlen volt meg nem érteniük a nagy tanítást: Látjátok, mennyire nem tudtok semmit sem cselekedni nélkülem? Még halászni sem tudtok az én segítségem, tanácsom és áldásom nélkül! Lám, mennyire igaz, hogy aki egyszer megismerte az Úr Jézust, az többé még a hétköznapi mesterségét sem tudja jól végezni Nélküle! Nemcsak a hívő emberre nézve, hanem általában is igaz az, amit ez a történet olyan szépen példáz: Emberé a munka, Istené az áldás! Nem elég a munka, a fáradság, áldás is kell hozzá! Ez az utóbbi értelmet ad az előbbinek is! Ha az áldás elmarad, hiábavaló az erőfeszítés, a szakértelem, a gyakorlottság, a testi erő, a csónak, a jól működő háló: egész éjszaka nem fognak semmit. Ahhoz, hogy igazi eredménye, haszna legyen a munkának, valami más is kell! Valami, amit az ember nem tud beleadni, ami már nem embertől függ! Ami felülről jön! Kell hozzá az Örökkévaló Szent Úr Isten áldása!

A hívő ember számára ebből az igazságból egészen gyakorlati következmények adódnak. Úgy foglalhatnám össze ezeket, hogy a hívő embernek a leghétköznapibb, legvilágibb mestersége gyakorlása közben is számolnia kell az Úr Jézus Krisztussal. Mindenekelőtt azzal, hogy Jézus ott van. A tanítványok a reggeli szürkületben nem ismerik fel mindjárt az Urat, Aki pedig nincs messze tőlük. A leírás szerint kétszáz singnyire, azaz kb. száz méterre van a parton. Nem is tudják, mennyire közel van hozzájuk a Feltámadott Úr! Az ember sokszor, amikor fárad, nekigyürkőzve verejtékezik, benne van a hétköznapi munka hevében, nem is veszi észre, milyen közel van az Úrhoz! Esetleg sokkal közelebb, mint gondolná, vagy érezné!

Néha nagyon reménytelenül tudja a hívő embert körülvenni az élet tengerének hullámzó, örökké mozgó vize, titokzatos, félelmetes mélysége! Néha nagyon hiábavalónak látszik minden fáradozás, minden munkálkodás! Ne feledje a hívő ember ilyenkor, hogy nem messze van a parttól, annak a láthatatlan világnak a partjától, amelyen ott áll a feltámadott Jézus! Tudja, látja a vesződést. Szabad tehát, sőt kell is, a mesterség gyakorlása közben is a láthatatlan part felé tekinteni, és várni, kérni az áldást! A parton álló Jézus megszólal: Most a másik oldalra vessétek ki a hálót, és találtok! Egészen gyakorlati tanácsot, útbaigazítást ad. Neked is megmondja, hogy mit csinálj. Azt is megmondja, hogy hogyan csináld! Hiába vagy elismert szakember a magad foglalkozásában, mesterségében, Jézus még nálad is jobban tudja! S ha azután az Ő utasítása szerint veted ki a hálót, fogod meg a tollat, a kalapácsot vagy a főzőkanalat, akkor látod meg, hogy mennyire más lesz az eredmény! Nem elég buzgólkodni! Igazi haszna akkor van a munkának, ha az Úr rendelkezése szerint buzgólkodik valaki!

Ugyanaz a szolgálat, ugyanúgy végezve, az eredmény szempontjából nagyon különböző lehet aszerint, hogy az Úr utasítására, vagy a saját szakállára vállalta és végzi a munkát valaki. Ugyanúgy és ugyanott veti ki most is a csónakban lévő hálót, mint az előbb. Csak az a különbség a mostani és az előbbi munka között, hogy most az Úr utasítására végzi, előbb pedig a saját akaratára végezte. Ez a többlete a hívő ember munkájának. Az, hogy Ő várja, kéri, igényli, hogy beleszóljon Jézus, tanácsoljon, irányítson, úr legyen a leghétköznapibb munkája felett is! Ezért minden azon fordul meg, hogy kész-e az engedelmességre a hívő ember? Íme, a tanítványok esetében, amit nem sikerült elérni a tapasztalatukkal, szakértelmükkel, két kezük erejével, egyszerre elérték a Krisztus szavának való engedelmességgel! Ahol valaki tud és mer engedelmeskedni, ott mindig csoda történik! Ott mindig szakadozik a háló az áldás bősége miatt! Legbiztosabb módja a Krisztus jelenlétéről, hatalmáról való megbizonyosodásnak a hívő engedelmesség. Épp az előbb mondtuk, hogy Jézus már régen ott állhatott a parton, csak a tanítványok nem ismerték föl. Még akkor sem, amikor már szólt hozzájuk. Hogyan jutottak el arra a boldog, álmélkodó felismerésre, hogy “Az Úr van ott”? Úgy, hogy előbb engedelmeskedtek: Kivetették a hálót! Azután megkapták az áldást, és ezek után nyílt meg a szemük Jézus meglátására. A Krisztus jelenlétéről való meggyőződésnek, az Ő meglátásának mindig ez az útja: Előbb az engedelmesség - vakon -, azután az áldás, bőségesen! És csak ezután a látás, az a boldog felismerés, hogy az Úr van ott! Micsoda boldogság az, amikor valaki a hétköznapi munkája, mestersége közben is mindig újra észreveszi, hálás álmélkodással tudomásul veszi, hogy az Úr van ott! Hogy az Úr is ott van, hogy az Úr igazán ott van! Ott, ahol valaki az Ő parancsára veti ki a hálót.

Van azonban ennek a történetnek egy mélyebb értelme is. Lássuk csak elölről! Ahogy ott együtt ülnek a tanítványok, ahogy Péter végre megszólal, mondván: “Elmegyek halászni”. Ahogy a többiek is csatlakoznak hozzá, mondván: “Elmegyünk mi is teveled” - olyan fáradtság, közömbösség érződik mindebből, mintha nem is húsvét után történt volna mindez, ami itt le van írva. Mintha nem is ez után a nagy esemény után lennének a tanítványok, hogy feltámadt Jézus a halálból! Semmi jele annak, hogy ezek az emberek, akik itt együtt ülnek és halászgatnak, tanúi voltak pár nappal ezelőtt a világ legnagyobb csodájának, a feltámadásnak! Valahogy nem ezt várnánk tőlük! Hanem valami olyasfélét, hogy végigrohannának Jeruzsálem utcáin, és háztetőkről kiabálnák bele a nagy örömhírt a világba, hogy Jézus feltámadt a halálból és megjelent nekik! Olyan élmény után, mint amiben nekik már részük volt, hogy mondhat ilyet Péter: Én most elmegyek halászni! Hiszen egy olyan nagy, jó hírnek vannak a tudatában, amelyik hírtől az egész világ megújul egyszer! Amelyik hír még a sírok mélyére is el fog hatolni egyszer! És akkor ezek az emberek egy ilyen nagy hírnek a bizonyosságával elmennek halászni!

Itt valami nincs rendben! Nem ez volna a feladatuk! És itt most a hívőkhöz szól az Ige! Te, akinek talán már többször is volt találkozásod a Feltámadott Jézus Krisztussal, aki bizonyosságra jutottál már Jézus megváltói munkáját illetően magadra nézve, akinek már volt húsvétod: milyen jelét adod mindennek? Mit nyert a családod, az egyházad, mit nyert ez a világ azzal, hogy Krisztus feltámadott és megjelent neked? El tudod hallgatni a világ előtt, napirendre tudsz térni fölötte, hogy volt húsvét ezen a világon? Nem csodálkoznak az angyalok, hogy te tudsz úgy élni, olyan örömtelenül, közömbösen, unottan, mintha sohasem találkoztál volna az Úrral? Nem gondolod, hogy ez nem jól van így? Hogy itt valami baj van, éppen úgy, mint Péternél és a többinél?

Bizony, nagy baj van itt! Bizony, ilyen meddő a legtöbb hívő embernek, sőt hívő közösségnek, bibliakörnek is az élete! Csak mereng a múlton, de nem tud nekifeszülni a jövőnek! Nagy és szent emlékeinek él, nem a reménységeinek. Nincs erő és lendület benne a lelki szolgálatra, amire Jézus kiválasztotta és rendelte! Nem tud új életet kezdeni, visszatér a régihez!

Így reked meg sok hívő lélek sötétség és világosság között félúton, a félhomályban, és alacsonyabb szinten, mint amilyenben kellene és élhetne!

Arra figyelmeztet ez az Ige, hogy aki egyszer Jézusnak igent mondott, az ne térjen vissza a régi életéhez! Aki az eke szarvára tette a kezét, ne tekintgessen többé hátra, mert úgy nem lehet szántani! Egyszer már Péter otthagyta a hálót, mert azt mondta neki Jézus: “Mostantól fogva embereket fogsz” (Lk 5,10) Most mégis visszatért előbbi mesterségéhez. Azért jelent meg neked is az Úr, hogy tőled tudja meg a világ, a körülötted élő világ, hogy Krisztus feltámadott! Azért jelent meg most újra a tanítványainak, hogy figyelmeztesse őket, s visszahívja őket a szolgálatba. Bár úgy jelenne most meg neked is, hogy megértenéd a figyelmeztetést!

Ámen.

Dátum: 1949. május 8.

A svájci nagy hegyek között gyakran előfordul, hogy egy-egy hatalmas hegyvonulatba beleakadnak a vonuló felhők és eltakarják a roppant óriásnak egyik, vagy másik gyönyörű vidékét. Azután oszladozni kezd a megtelepedett köd, az előbb még felhőbe burkolózott részre rásüt a nap, és az ámuló turista előtt egyre újabb és újabb csúcsok emelkednek ki, a napsugárban fokozatosan bontakozik ki a felséges panoráma teljessége, masszívuma, tömege.

Ilyenformán van ez a Bibliában adott Isteni kijelentés teljességével is. Nem mindig látjuk egyforma világosságban az egész masszívumot, csak azt a részletet, amit Isten kegyelmének a napsugara külön megvilágít ámuló tekintetünk előtt. A keresztyénség első századaiban rávilágított Isten ennek a kijelentés-hegyvonulatnak egy nagyszerű csúcsára, és így világosodott meg előttünk a Szentháromság nagy igazsága. A reformáció idején ugyanennek a kijelentéstömegnek egy másik felséges csúcsa, a kegyelemből, hit által való megigazulás igazsága bontakozott ki a rátelepedőködből, és ragyogott fel a fényesen rásütő napfényben.

Napjainkban a Kijelentésnek megint egy eddig ködbe veszőcsúcsa kezd mind élesebben kibontakozni a Biblia turistái előtt, és kezdi egyre jobban magára vonni a figyelmet. Ez a csúcs: a Krisztus egyházának az egész földkerekséget átfogó egysége. Nem új teológiai felfedezésről van szó, ott volt ez eddig is, kezdettől fogva a Kijelentés nagy egészében, csak eddig nem láttuk olyan tisztán, mint ma, amikor ezt a csúcsot kezdi megvilágítani előttünk Isten lelkének a sugara. Ezért halljuk mostanában egyházi körökben egyre gyakrabban emlegetni ezeket az idegen szavakat: ökumené, ökumenicitás, vagy ökumenikus gondolat. Mit jelent ez? Egészen röviden: komolyan vételét annak a kijelentésnek, amit Jézus az egy Pásztor vezetése alatt összefogott egy nyájról mondott, és gyakorlati megvalósítását annak, amiért Jézus annak idején imádkozott: “Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11b).

Egyre jobban erősödik mostanában az a meglátás, hogy az egyház, a Krisztus egyháza tulajdonképpen egy nagy egység. És az egyháznak ez az egysége és oszthatatlansága nem az emberi egységtörekvésnek az eredménye, hanem kezdettől fogva az volt mindig a lényege, hogy egy egységet alkot. Mindenekelőtt tehát nem nekünk, embereknek kell sok jóakarattal létrehoznunk ezt az egységet, hanem mindenekelőtt föl kell ismernünk az egyház egységét mint Isten által néki adott minőségét. Eddig is megvolt az egyháznak ez a tulajdonsága, de ködbe burkolta előttünk az egyház földi történelmében végbement sokféle szakadás, szétválás, ellentét, testvérharc, polémia, ami mind azt a látszatot keltette, mintha darabokra esett volna szét Krisztus teste, a hívők közössége, az anyaszentegyház. Ma azonban - nem utolsó rendben a világesemények hatása alatt - megerősödött az a tudat, hogy az egyháznak nem az az alapvető igazsága, hogy nemzeti-e, vagy nemzetközi, ortodox-e, római katolikus, vagy protestáns-e, hanem az, hogy az egyház ökumenikus-e, azaz egyetemes, tehát egy egység a Föld egész kerekségén! Világosan megmondja ezt Jézus, amikor így szól: “Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók.” (Jn 10,16). Lássunk túl a saját aklunknak a falain és vegyük észre, hogy nem csak itt vannak igazi juhai Jézusnak, hanem a másik, a harmadik, a századik akolban összegyűjtött juhok is lehetnek az Ő juhai. Így folytatja: “Azokat is elő kell hoznom és hallgatnak majd az én szómra és lészen egy nyáj és egy pásztor” (16. vers). Tehát nem egy akol, ahogy a Károli bibliafordítás mondja, hanem az eredeti görög szöveg szerint egy nyáj. Nem az akol a fontos, hanem az, hogy azok a juhok, amelyek valamelyik akolban együtt vannak, hallgassanak a Pásztor hívó szavára, Aki a legkülönbözőbb aklokból is maga köré gyűjti az övéit.

Nagyon döntő itt az egész egyházfogalomra nézve, hogy Jézus különbséget tesz akol és nyáj között. Azt jelenti ez, hogy lehet a Krisztus nyája egy akkor is, ha akármennyi és egymástól akármennyire különböző aklokra van is osztva. Minden akolnak meglehetnek a maga sajátosságai, házirendje, épületstílusa, lehet az egyik akol szerény, egyszerű, fehér falú építmény, a másik színpompás, képekkel és szobrokkal díszített hatalmas alkotás: nem ez a lényeg, hanem az, hogy a legkülönbözőbb aklok juhai is mind ugyanabba az egy nyájba, és ugyanahhoz az egy Pásztorhoz tartoznak. Nem jutott el az egyház lényegének megismerésére az, aki az aklok különbözősége és a juhok különböző természete miatt, nem látta meg az egész nyáj egységét. A Krisztus egyházának az egysége nem egyformaságot jelent, hanem éppen a különbözőség egységét, melyben minden résznek megvan a maga külön hozzájárulása az egészhez, minden rész benne van egyúttal az egészben, mert egy nyájhoz és egy Pásztorhoz tartozik, és ugyanarra a Pásztorra hallgat, ha hallgat! Az ugyanahhoz az Úr Jézushoz tartozó részek sohasem különbözhetnek egymástól alapvető minőségben, csak a részletekben térhetnek el egymástól. Ha igazán Krisztushoz tartoznak, elkülönülhetnek ugyan száz különböző felekezetre, ágazatra, akolra, és némely ágazatok támadhatják más ágazatok tantételeit, úgyannyira, hogy sokkal inkább a megosztottság, mint az egység látszik közöttük lényegesnek - de ez akkor is mindig csak szomorú látszat marad, mert Krisztust, a közös Pásztort nem lehet részekre osztani!

Akármilyen ellentétek feszülnek is az aklok között, végeredményben ma is több az, ami összeköti az egyes keresztyén felekezeteket egymással, mint ami szétválasztja őket. Keresztyén hitünk legalapvetőbb nagy tényei, igazságai közösek: protestánsok, római katolikusok és ortodoxok, egyaránt Úrnak, Isten Fiának és Megváltónak valljuk Jézus Krisztust, és egyformán az Ő halálának és feltámadásának köszönjük ugyanazt a bűnbocsánatot és ugyanazt a mennyei örökséget. Szóról-szóra egyformán mondjuk el mindnyájan az Apostoli hitvallást, egész keresztyén hitünknek ezt a legrövidebb összefoglalását, és mindnyájan így szólítjuk meg Istent: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” (Mt 6,9). És ezzel vallást teszünk arról, hogy mindnyájan egy Atyának a gyermekei, tehát egymásnak édes testvérei vagyunk! Mindnyájan ugyanazt a jelet hordjuk, t.i. a Krisztus vérét jelentő keresztvizet, és ugyanahhoz a menyegzői asztalhoz kaptunk meghívást. A részletekben lehetnek különbségek, sőt ellentétek közöttünk, de mégis egy nyáj ez az egész, ugyanannak az egy Pásztornak az egy mennyország felé terelt nyája!

A jelenlegi összekuszálódott világhelyzetben a legbűnösebb luxus lenne, ha a Krisztus egyháza tovább mélyítené a polémikus szakadásokat a maga testében. Egyre sürgetőbb a szükség, hogy a keresztyénség nagy egysége nyilvánvaló legyen. Nem azt jelenti ez az egység, hogy szűnjenek meg a különböző felekezetek, és olvadjanak össze valamiféle zavaros felekezetközösségbe, terelődjenek mind egy akolba, hanem azt, hogy vegyék tudomásul halálosan komolyan az egy-nyáj mivoltukat. Hozzák össze a kincseiket, testvéri egyességben ajánlják fel adottságaikat, erejüket, a külön-külön megtalált igazságokat és kegyelmi ajándékokat az egésznek a meggazdagítására. Mindnyájan, akik Krisztust Isten Fiának és Megváltójuknak vallják, fogjanak össze olyan közös bizonyságtételre, amit csak ők mondhatnak el ennek a vajúdó világnak. Ma, amikor ezt a széthullott emberiséget mindenféle vasabroncsokkal kell összetartani, mint egy elkorhadt hordót, csak Krisztus egyházai tehetnek bizonyságot arról, hogy az egy Krisztus előtt mint abszolút Úr előtt való meghódolás - de csakis ez - teremthet igazi békességet és egységet a különbözőségben. Csak az egyházak, és csak a közös bizonyságtételben adhatják tudtára a világnak azt az evangéliumi tanítást, hogy az ember Isten gyermeke, akiért Krisztus a vérét adta, és ez a szent vér határozza meg minden ember emberi értékét. Ez jelenti a végső oltalmat mindaz ellen, ami az embert csak egy számmá, egy nagy gépezet egyik kerékfogává, vagy a hatalmasok egyéni érdekeinek kiszolgáltatott eszközzé tenné. Ha nem tudja meg a világ idejében az egyháztól azt, hogy milyen drága érték az ember: akkor a civilizáció fölfalja és elpusztítja az egész kultúrát! Azt kérem - mondja Jézus - “Hogy mindnyájan egyek legyenek... hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Mennyi zavar, mennyi ellentét, mennyi viszály megoldódna, ha egyszer a világ elhinné, hogy Jézust Isten küldte, Megváltóul küldte - és ennek az a feltétele, hogy mindnyájan, akik ezt már elhitték, tehát az összes felekezetű keresztyének egyek legyenek!

És ez nem lehetetlen! Hiszen már megvalósult ez az egység a közös veszélyben, a fronton, a katonák között. Egyik barátom mondta el, hogy nem volt különbség ilyen vagy amolyan felekezet között, mert a halál nem aszerint válogatta áldozatát, hogy ostyával vagy kenyérrel vette az úrvacsorát. Katolikus pap református módon mondta a Miatyánkot, ha református halottat temetett, református kántor pedig Mária-énekeket harmóniázott, katolikus misén. Ott érezték igazán, szemben a halál valóságával, hogy mennyire egy a nyáj és egy a Pásztor!

Az idén nyáron Amszterdamban fog összeülni az Egyházak Világtanácsa, 130 különféle egyházi akolból és a világ minden tájáról. Ez a világtanács alkalmat ad majd arra, hogy az egyházak együtt tanácskozzanak, dolgozzanak, imádkozzanak és növekedjenek egymás ismeretében és megértésében, és nagy közös bizonyságtételben szóljanak a világhoz! De hiába tanácskoznak ők, ha itt a mi lelkünkben nem erősödik meg az ökumenikus gondolat, ha mi továbbra is azt nézzük, azt piszkáljuk, ami elválaszt, és nem azt erősítjük, ami összeköt, közösségbe hoz egymással! “Hogy mindnyájan egyek legyenek!” (21. v.) - ezért imádkozott Jézus. Ebben a világprogramban az a te szereped, hogy te magad minél teljesebben egységbe fonódj Krisztussal. Mennél közelebb vagy hozzá, annál közelebb kerülsz a másik emberhez is, aki egy másik akolból indult el feléje, az Ő hívására.

Mennél jobban szereted a Pásztort, annál jobban tudod szeretni az Ő juhait is, akikért életét adta a Pásztor. Mennél jobban hallgatsz az Ő szavára, annál diadalmasabban, annál hamarább “lészen egy nyáj és egy Pásztor” - ahogyan Jézus mondja Igénkben (Jn 10,16)!

Ámen.

Dátum: 1948. május 2.

Megint az úrvacsoráról szól közöttünk Isten üzenete, mint pár hónappal ezelőtt az egyik vasárnapon. Ennek egyrészt az az oka, hogy sokunk által használt bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ma ez a rész következett a Máté evangéliumából. Másrészt pedig az, hogy mához egy hétre, hónap utolsó vasárnapja lévén újra megterítjük az úrasztalát a gyülekezet számára. És talán nem nehéz meglátni az összefüggést a két tény között: nyilván azért kellett a mai napra a Bibliából az úrvacsoráról szóló résznek sorra kerülnie, mert az Úr elő akar készíteni általa a jövő vasárnapra egy komolyabb, mélyebb, igazabb úrvacsorázásra. Azt mondja Pál apostol: Próbálja meg az ember magát, és úgy részesedjék az Úr vacsorájában, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik önmagának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. És hozzáfűzi: ezért van tiköztetek sok erőtelen és beteg, és alusznak sokan. Megdöbbentő, hogy éppen az úrvacsora - ami a legáldottabb erőforrás lehet a hívő lélek számára - lelkileg legyengíti, beteggé teszi, és halálos álomba meríti a méltatlan vendéget. Ugyanaz az úrvacsora lehet a kegyelemnek vagy a még nagyobb ítéletnek is a forrása! Mint ahogyan a magasfeszültségű áram is lehet produktív erőnek, vagy megbénító, halálos veszedelemnek is a forrása. Attól függ, ki hogyan ér hozzá. Lehet vele élni, és lehet vele visszaélni. És íme, az úrvacsorával való visszaélésnek ilyen rettentő következményei lehetnek egy gyülekezetben, hogy sok az erőtelen és beteg, és alusznak sokan. Bár felhasználná az Úr ezt a mostani igehirdetést arra, hogy a jövő vasárnapi úrvacsorázás eredményeképpen sokan megerősödnének, meggyógyulnának és felébrednének!

Szeretnék most rámutatni az úrvacsorának egy olyan jellegére, amiről tudtommal ebben a templomban még sohasem beszéltünk. A Márk evangéliumában leírt úrvacsorai jelenetből jobban kiderül ez a jelleg. Ott ezt olvassuk: “Akkor elkülde kettőt az ő tanítványai közül, és monda nékik: Menjetek el a városba, és egy ember jő előtökbe, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt. És ahová bemegy, mondjátok a házigazdának: A Mester kérdi: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt? És ő mutat néktek egy nagy vacsoráló házat berendezve, készen: ott készítsétek el nékünk.” (Mk 14,13-15) Érezzük-e, hogy most valami egészen rendkívüli és különös jelentőségű dolgot akar Jézus a tanítványai számára előkészíteni? Egész földi élete alatt szegény és alacsony sorban élt az Úr közöttünk. Távol állt Tőle minden pompa, ragyogás, fényűzés. A legnagyobb mélységekbe szállt alá, és a legszegényebb, legnyomorultabb emberekkel vállalta a sorsközösséget. Most azonban ez az egyetlen este legyen kivétel! Ez egyetlen alkalommal történjék másként a közös vacsorázás, mint ahogyan szokott, ne olyan szegényesen, ne olyan dísztelenül. Most egy nagy vacsorázó házat, egy termet fognak bérelni erre az estére, és ott vacsoráznak, nem egy városszéli kis szobácskában. Ezek a szavak: egy nagy vacsoráló ház, berendezve, készen - a Biblia eredeti szövegében és külföldi fordításokban is többet, pompásabb, előkelőbb helyiséget jelent, mint amit mi hallunk ki belőle. Kifejezetten egy nagyobb teremről van szó, amelyik párnázott kerevetekkel van ellátva. Egy előkelő vendéglő kényelmesen berendezett ebédlőterme. Most tehát nem kemény fapadokon fognak ülni. Kimondottan főúri vacsora készül itt most! Nagy, fényes gyertyatartók állnak az asztalon, ünnepi étkezésre készülődnek. És az akkori igen szegényes étkezési móddal ellentétben most bor van az asztalon, ami fölvidítja a szívet. Most ez alkalommal valami vidám, boldog, ünnepélyes, úri, főúri alkalom készül!

Ragadjuk meg az úrvacsorának ezt a derűs, örvendező jellegét! Az az első úrvacsora, és minden úrvacsora egy nagy, fényes, főúri lakoma, tehát éppen nem valami tragikus, szomorú, nyomott hangulatú, búsan borongó, hanem egy boldogan ünnepélyes alkalom. Az úrvacsora nem “utolsó vacsora”, nem is “búcsúvacsora”, nem gyászos halotti tor, még csak nem is emlék-vacsora, hanem éppen diadalünnep, a kivívott győzelem örömére ült ünnepi lakoma. Így ülte ezt Jézus mint diadalmas Megváltó, nagypéntek előestéjén, de már a húsvéti győzelem előrevetítődő sugarának fényében! Mennyivel inkább így ülhetjük mi, nem nagypéntek előtti, hanem már húsvét utáni hívei a győztes Jézus Krisztusnak! Ha már azon az első úrvacsorán is úgy állott ott Jézus, mint Aki bizonyos a győzelemben, annyira bizonyos, hogy a most kezdődő nagy, golgotai küzdelmének már az eredményeit, halálának és győzelmének gyümölcseit előre osztogatja, mintha már ki is vívta volna a győzelmet - ha már akkor, a keresztfára menetel előtti estén már előre megülte a győzelmi lakomát övéivel, mennyivel inkább jelentheti az úrvacsora számunkra most azt, hogy boldogan, örvendezve együtt ünnepelünk a mi győztes Megváltónkkal, és részesedünk az Ő halálának és győzelmének gyümölcseiben!

Tudod-e így látni az úrvacsorát, mint egy örvendező, győzelmi, ünnepi lakomát, ami mindig újra megerősít téged magadat is Krisztus győzelmében? Ami mindig újra megtelít téged magadat is Krisztus győzelmének az erejével? Ami mindig újra ráirányítja a tekintetedet, a szívedet, a lelkedet a bűneidet megbocsátó és a szíveden is egyre nagyobb győzelmet aratni akaró diadalmas Megváltódra! Teérted küzdött meg a Sátánnal és a halállal! Nem lehet tehát az úrvacsorát fáradtan, egykedvűen, leverten vagy éppen szomorúan ünnepelni, mert ez nem méltó Hozzá. Hanem csak a győzelem tudatában, és abban az ujjongó felismerésben, hogy ímé, én is, a senki, a bűnös, az olyan sokszor vereséget szenvedő ember, részese lehetek Krisztus győzelmének. Az Ő diadala a Sátán, a bűn és a halál fölött az enyém is lehet, én is Hozzá tartozom! Az Övé vagyok, Vele vacsorálok, és Ő énvelem. Ha valaki ennek nem tud szíve szerint örülni, és Krisztus megváltói győzelmét a maga számára elfogadni, semmiképpen ne jöjjön győzelmi ünnepet ülni, mert kegyelem helyett ítéletet eszik és iszik önmagának!

De nemcsak azért győzelmi ünnepi lakoma az úrvacsora, mert Jézusnak a Golgotán aratott döntő győzelmét hirdeti, hanem azért is, mert utalás van benne a jövőre. Pál így mondja ezt: “Az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” Az úrasztalától egyszerre kétfelé tekintünk: visszafelé, a golgotai döntő győzelemre, és előrefelé, a Krisztus dicsőséges visszajövetelére, amikor a golgotai győzelem teljessé és végérvényessé válik az egész teremtett világon. Maga Jézus így fejezi ki ezt: “Bizony mondom néktek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában.” (Mk 14,25) Tehát lesz még egyszer egy olyan úrvacsora, amelyen Ő nemcsak a kenyér és bor jegyeiben, lélekben, hanem teljes isteni dicsőségével, hatalmával, személyesen, látható módon fog részt venni az Övéi között. Az Ő visszajövetelekor megvalósuló Isten-országában kezdődik majd az a nagy vacsora, amiről többször beszélt már példázatokban is. És amikor mi most úrvacsorát ünnepelünk, irányítsa ez a lakoma a tekintetünket mindig arra az eljövendő végső nagy győzelmi lakomára, arra a példázatbeli nagy vacsorára, a Király Fia menyegzőjére, amelyet Ő fog ülni majd velünk és mindazokkal a sokakkal, akik minden nyelvből, népből, ágazatból, és minden helyről összesereglenek majd az Ő országában!

Érzitek-e, mennyi diadalmas öröm van ebben a szent vendégségben? Nemcsak érzékeltetője, hirdetője, pecsétje ez a keresztfán történt megváltásnak, hanem mintegy záloga az Ő visszajövetelének és isteni uralma teljessé válásának. Minden úrvacsora egy nagy figyelmeztetése Jézusnak hozzánk: Ne feledjétek el, hogy közeleg az idő, amikor újra iszom majd veletek a szőlőtőkének gyümölcséből az Isten országában! Készüljetek reá! Nagy dicsőség és boldogság előestéjén álltok! Azt mondja Pál: Az Ő halálát hirdessétek, amíg Ő eljövend. Az Úr halála és az Ő visszajövetele: ez az a két határ, ami közé a keresztyén élet behelyezkedik. A keresztyén életnek Krisztus halála az alapja, és az Ő visszajövetele a végső célja.

“Próbálja meg azért az ember magát” - azt jelenti, vizsgáljad meg magadat: beleilleszkedett-e az életed e két határpont közé? Alapja-e az életednek Krisztus megváltó halála, és célja-e életednek az Ő eljövetele, uralmának az egész világon való teljessé válása? A keresztyén élet helyes beirányzása ez: Krisztus halálától az Ő eljövetele felé élni, abban a szilárd bizonyosságban, hogy Ő meghalt érettem, boldogan készülődve várni az Ő dicsőséges megjelenését. Az így orientálódott magatartásnak mintegy sűrített formája az úrvacsora, a keresztfán már győzedelmeskedett és a végső diadalt hozó Jézus Krisztus győzedelmi lakomája!

Végül még valamit! Amikor Jézus az úrvacsoráról beszél, mindig többes számot használ. Azt mondja: “Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik.” A bornál így szól: “ez az én vérem, ...amely sokakért kiontatik”. (Mt 26,28) Igen: sokakért! Tehát nemcsak te és én, hanem sokak! Úrvacsorát csak úgy lehet méltóképpen venni, ha beállunk a többi ember sorába, ha betagolódunk Isten népébe. Nem lehet egyedül, csak egy bizonyos gyülekezetben és gyülekezettel együtt. Jézus az úrvacsorában a sokakat lelki közösségbe hozza egymással. Téged, az egyes embert hozzáfűz másokhoz, akik veled együtt Őhozzá tartoznak! Ezek a “sokak” nagyon különböző egyénekből áll, akik azonban azáltal, hogy ugyanannak a Krisztusnak a testében és vérében részesednek, valami egészen új és misztikus test-véri közösségbe kapcsolódnak egymással. Téged, aki ehhez az asztalhoz idejössz: Krisztus megváltó halála, az Ő teste és vére valóságos test-vérévé tesz annak a másik embernek, aki veled együtt jön!

“Próbálja meg azért az ember magát” - azt jelenti: vizsgáld meg, képes vagy-e, hajlandó vagy-e ennek a testvéri kapcsolatnak a vállalására és megvalósítására? Kész vagy-e úgy tekinteni a sokakra, mint akikért Krisztus éppen úgy megtörte a testét és ontotta a vérét, mint érted? Hajlandó vagy-e szeretni ezt a Krisztusban testvéredet csak azért, mert Krisztus őt is úgy szereti, mint téged? Könnyű ezt megtenni a “sokakkal”, de kész vagy-e megtenni ezt azzal az eggyel vagy kettővel, akinek panasza van ellened, vagy aki ellen neked van panaszod?

Mielőtt a jövő vasárnap idejönnél, békülj meg az ilyenekkel teljességgel, mert különben kegyelem helyett ítéletet eszel és iszol önmagadnak! Jól gondold meg, nincs-e valaki, aki miatt ítéletté válnék számodra a kegyelem királyi lakomája? Nem vagy-e igazságtalan a valakiről mondott ítéletedben? Nem bántottál-e meg valakit akár csak gondolatban is? Nem sértetted-e meg a becsületét valakinek azzal, hogy hitelt adtál a róla keringő, rosszindulatú rágalmaknak? Nem gyanúsítottál-e valakit, vagy nem tette-e ugyanezt valaki veled? Olyan könnyen tudunk fájdalmat okozni a másiknak, és olyan nehezen tudjuk elviselni, ha minket ér valami sérelem! “Ha a te ajándékodat az oltárra viszed - mondja Jézus, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat!” (Mt 5,23-24) Békélj meg lélekben Krisztus előtt, azután mondd meg neki is, hogy te már megbékéltél vele! Keresztyén emberek között a megbékélés nem úgy történik, mint a világban, hogy megbékélek, ha megkapom a bántásért az elégtételt. Tehát nem úgy, hogy az egyik fölülmarad, a másik alul. Ebből sosem származik megbékélés. Hanem úgy, hogy mind a kettő alulmarad, és Jézus Krisztus fölül! Amíg egy másik emberrel való vitás ügyedben mindenáron arra törekszel, hogy te maradj fölül, addig Jézus mindig alulmarad! Ez pedig, ugye, nem lehet békesség? Meg tudod-e magad alázni annyira, hogy Jézus maradjon fölül? Mert ha nem, ne gyere ide ehhez az asztalhoz! Ez az önmagad megalázása nem meghátrálást jelent, hanem a legnagyobb győzelmet: önmagad legyőzését!

Ha úrvacsorát akarsz venni mához egy hétre, számolj fel addig minden békétlenséget a szívedben mindenkivel szemben. Ha majd a jövő vasárnap feljössz, és itt látod azt a másik embert, akinek a látása eddig nem okozott túl nagy örömet neked, ne rajzzon fel benned egy csomó keserű emlék újra, valóságos vagy vélt sérelmek fájó emléke, hanem meleg pillantással simogasd végig az arcát, és gondolatban így köszöntsed őt: Szívből örülök, atyámfia, hogy te is itt vagy. Hiszen te is onnan jöttél, ahonnét én: a kereszttől, és te is oda igyekszel, ahová én: a visszatérő Krisztus elé! Testvérek vagyunk! Akik egy Úrnak egyforma vendégei az Ő asztalánál, azoknak azontúl egészen másként kell nézniük egymásra, mint annak előtte, mert ennél az asztalnál egyugyanazon szent misztériumban egyesültek! És ez a szent misztérium minden egyéb különbözőségük, vérmérsékletük, sok mindenben eltérő véleményük ellenére is - illetve fölött - egészen új közösségbe, egységbe hozza őket egymással!

Adná Isten, hogy mindaz, amit Jézus az Ő asztalánál nyújt, boldog valósággá válnék, és új életet támasztana közöttünk! Bár tudnánk szívből együtt örülni és együtt haladni ama nap felé, amikor Jézus visszajön, és újonnan iszik velünk a szőlőtőkének gyümölcséből az Isten országában!

Ámen

Dátum: 1948. július 18.

A merészségnek, az erőszakoskodásnak, a tolakodásnak igen kirívó példáját beszéli el itt Jézus ebben a történetben. Nem szívesen cselekszünk hasonlóképpen még akkor sem, ha valami váratlan baleset miatt kénytelenek vagyunk az orvost vagy a gyógyszerészt éjnek idején fölzörgetni. Ez az ember itt a történetben jön, és fölkelti a szomszédját éjfélkor, hogy kenyeret kérjen tőle. - Hogy fogadnánk mi, ha becsöngetne hozzánk éjfélkor valaki azzal az indokkal, hogy elfogyott a kenyere, és most váratlanul látogatója érkezett? Valóban merész tolakodás éjnek idején felkölteni valakit egy darab kenyérért! És az a mód, ahogyan ez a történetbeli ember teszi ezt, kétszeresen kellemetlen. Akkor sem tágít, amikor kiszól neki a barátja: “Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok néked” (7. v.), hanem tovább kér erőszakosan, míg a másik kénytelen annak tolakodása miatt fölcihelődni, és adni neki, amennyi kell!
És íme, ami az emberekkel szemben a tolakodás teteje, azt engedte meg Isten a mi részünkről Önmagával szemben. Ezzel a történettel akarja megmutatni Jézus, hogy milyen titokzatos, milyen érthetetlenül nagy Isten édesatyai szeretete irántunk!
Alapjában véve minden imádságunk bizonyos mértékben ilyen tolakodó merészség a részünkről Istennel szemben! Mennyire nem egyszerű dolog egy földi nagyság színe elé kerülni, és vele valamit megbeszélni! Nem nagy merészség-e akkor a Leghatalmasabbra úgy gondolni, mint Akinek színe előtt bármikor megjelenhetünk, Akihez alkalmas és alkalmatlan időben szólhatunk? Nem nagy merészség-e egyáltalán hinni azt, hogy a szent Isten engem, porszem senkit fogad, amikor jelentkezem Nála? Mintha az imádság tényében rejlő merészséget és alkalmatlankodást éreznék a Biblia imádkozói, különösen a zsoltárok írói, mert mielőtt kéréseiket előadnák Istennek, azért könyörögnek, hogy Isten egyáltalán meghallgassa, egyáltalán vegye figyelembe őket, vegyen tudomást róluk, hogy íme, itt vannak az Ő szentséges színe előtt! Mindig újra előjönnek az ilyen alázatos felkiáltások: “Oh, Isten... hallgass meg engem!” (Zsoltárok 69,14). Vagy: “Ne rejtsd el a te orcádat tőlem... hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!” (Zsoltárok 102,3) stb. Ezek az imádkozók tudatában vannak annak, hogy nem olyan magától értetődő, nem olyan természetes valami az imádság, és az, hogy egy magunkfajta embernek szabad egyáltalán imádkozni. Épp elég oka volna Istennek arra, hogy ne hallgasson meg, és a kiáltásunkról ne vegyen tudomást! Ezek a zsoltárírók nagyon alázatosan érzik át, hogy tulajdonképpen nagy merészség az ember részéről mindenféle ügyes-bajos dologgal kopogtatni, bezörgetni, alkalmatlankodni Istennél! Bármennyire azért mondta is el Jézus ezt a példázatot, hogy fölbátorítson bennünket a zörgetésre, mégis maradjunk azért nagyon alázatosak, mert minden imádságunkkal olyan alkalmatlan tolakodók vagyunk, mint az a példázatbeli éjféli zörgető. Úgy imádkozzunk mindig, ahogy ez az ember kopogtatott: tudva azt, hogy a másiknak minden oka megvan rá, hogy ne nyissa ki az ajtót, sőt felháborodjék a tolakodás miatt, tehát nagy merészség, amit csinál, és mégis, mindennek ellenére csinálja! Alázatos merészséggel vagy merész alázattal kér, keres és zörget! Ez az imádság!

De ezen túlmenően a mi imádságunk azért is mindig tolakodás és nagy merészség, mert ugyanúgy, mint a példázatban, mindig újra, valóban alkalmatlan időben szoktunk imádkozni. Mindig rajtakapjuk magunkat azon, hogy vannak életünknek olyan szakaszai - néha elég hosszú szakaszai -, amikor nem sokat törődünk Istennel, közömbös a számunkra, szinte majdnem nélkülözhető. Ha azután előadódik valami váratlan eset, akkor futunk és zörgetünk, türelmetlenkedünk, könyörgünk és rimánkodunk. Olyan nagy hitványság ez bennünk, hogy mindig csak akkor fordulunk Istenhez, és akkor kiáltunk Hozzá, amikor szükségünk van Rá, amikor úgy érezzük, hogy most már nagyon sürgősen kellene a felülről való segítség! Vannak emberek, akik ilyenkor már szégyellnek odaállni Isten elé. Azt gondolják, hogy ha a jó napokban nem fordultam Hozzá, nagy orcátlanság volna most odaállítani Elé, amikor bajba jutottam. Vagy ha valaki egy egész életen át nem imádkozott szívből, mélyen, igazán, teljes lélekkel, és most már kezd sötétedni, kezd az élete alkonyára érkezni, vagy már éjfél felé kezd járni élete ideje, és akkor jut hirtelen eszébe, hogy talán meg kellene még próbálni imádkozni. Zörgetni kezd az utolsó másodpercekben: Szabad-e még ennyire későn is zörgetni? Nem hallatlan merészség és orcátlanság-e az ilyen éjféli imádság? Nem mondhatná Isten teljes joggal: Most jut eszedbe kérni? Miért nem jöttél hamarabb, életed nappalán? Hogy mersz ilyen későn zavarni már?

Nagyon jól ismeri Jézus minden emberi hitványságunkat. Éppen erre való tekintettel mondta el ezt a példázatot a fölöttébb alkalmatlan időben, az éjfélkor szinte orcátlanul tolakodó emberről. Milyen nagy kegyelem, hogy ilyen éjféli zörgetés is létezik Istennél! A Szentírásban ugyanis szó van egy másik éjféli zörgetésről is, a tíz szűz példázatában, amikor hiába zörget a bezáródott menyegzői ház ajtaján a kint rekedt öt nyoszolyólány. Nem használ az elkésett kopogtatás, zárva marad az ajtó. Mintha ennek az elkésett kopogtatásnak a határán biztatna Jézus ezzel a példázattal, és kiáltaná most nekünk: Siessetek, még nem késő! Csak kérjetek, keressetek, és zörgessetek, még ha éjfél is van már!

Olyan nagy biztatás, bátorítás van ebben a példázatban, hogy nem is merhetnénk komolyan venni, ha nem Jézus mondta volna. Ilyen roppant ígéretet csak az tehet, akinek felhatalmazása van rá Istentől. És íme: a Szentháromság Isten második személye, Jézus Krisztus beszél nekünk a késő éjszakai imádság lehetőségéről. Ezzel a példázattal mintegy odaáll a szent Isten és az elkésett ember közé, és minél jobban alkonyodik, minél orcátlanabb dolog lenne már bezörgetni, minél jobban restelkedünk miatta, minél jobban nem merjük már vállalni, annál sürgetőbben bátorít, hogy csak rajta, kérjetek, keressetek és zörgessetek, tegyétek csak nyugodtan az én nevemben! Mondjátok, hogy én biztattalak rá benneteket, hivatkozzatok az én ígéretemre! Vagy talán arra vár valaki, hogy ne szégyenkezve és pironkodva kelljen egyszer odaállítania Isten elé? Azt gondolja valaki, hogy Jézusnak ezt a közvetítését nélkülözheti az imádságban? Akkor aztán várhatna ítéletnapig! Nos hát, éppen azokat biztatja Jézus ezzel a példázattal, akik bármi okból félnek vagy restellnek odaállni Isten elé imádságban! Akiket elítél a saját lelkiismeretük, akik azt gondolják, hogy most már nem lehet, ilyen bűnösen vagy ilyen későn, már igazán nagy orcátlanság volna zörgetni próbálni! Igen, ezeknek mondja: Jertek, még mindig nem késő, jertek csak, érdemek nélkül is elfogad az Isten! Ne akarj te Isten előtt érdemekre hivatkozni, ott csak egyedül Krisztusnak vannak érdemei! Jézusért, az Ő érdemeire való tekintettel szabad jönni, kérni, zörgetni, még ha éjfél van is!

Különösen jelentős mozzanat ebben a történetben az, hogy az az ember, aki ilyen alkalmatlan időben zörgeti föl a szomszédját, ezt nem önmagáért teszi, hanem olyan valakinek az ügyében, aki az utcáról jött be hozzá éjfélkor. Ő is kikelt a maga ágyából, felöltözködött, és így kopogtatott be a szomszédjához. Másvalakiért vállalta az orcátlanságot, győzte le a félelmét. Valaki másért vállalta azt a kockázatot, hogy a szomszédjától esetleg még szidást is kap az éjszakai zavarásért. Ez a példázat arról is szól, hogy hogyan kell és lehet másvalakinek az ügyét imádságban vállalni és hordozni Isten előtt. Ez a világ, amelyben élünk, szinte hemzseg az olyan emberektől, akik nagyon rá volnának utalva arra, hogy imádkozó emberek állandóan zörgessenek értük. Ez volna Krisztus gyülekezetének egyik legnagyobb és legáldottabb szolgálata ezzel a nyomorult világgal szemben. A másokért való imádságban bátorít Jézus különösen a merész, tolakodó, orcátlan, alkalmas és alkalmatlan időben való zörgetésre az ég ajtaján.

Nagyon szép erény lehet a szerénység, de nem itt! Itt szabad nagyon szerénytelennek lenni! És mi, mai keresztyének bár egyszer újra rájönnénk arra, hogy milyen roppant nagy jelentősége van a másokért való imádkozásnak! Azt is szokták mondani, hogy ha az elefánt tudná, hogy milyen nagy erő van az ormányában, nem lenne többé olyan ártalmatlan és alkalmazkodó állat! Nos, ha a keresztyén gyülekezet egyszer megtudná, hogy milyen óriási lehetőségek vannak az imádkozásban, nem lenne többé olyan ártalmatlan és veszélytelen társaság, mint amilyen! Nagy hatalommá lehetne - persze nem társadalmi, gazdasági vagy pártpolitikai hatalommá, hanem imádság hatalommá! Hiszen az imádkozóknak szabad odaállniuk annak az Úrnak a trónja elé, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Az imádkozók ott zörgethetnek, ahol az ég és a föld sorsát intézik, ahol minden akarat végrehajtására angyalok állnak rendelkezésre!

A Biblia nagy imádkozóiról azt olvassuk, hogy egész városok és országok sorsáért imádkoztak, Istennek a tűzön, vízen, az időjáráson való hatalmát könyörögték le a földre. A Zsidókhoz írt levél írója bizonyára nem túlozza el a dolgot, amikor a hívő imádkozókról ezt írja: “Hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait... kínpadra vonattak, Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve” (Zsidók 11,33-37)! Imádsággal közbenjárni a legfőbb Közbenjárónál azt jelenti: kérni és zörgetni ott, ahol az egyesek és egész népek, nemzetek sorsát illetően is a legfőbb döntéseket hozzák! És ezt a valóban szédületes lehetőséget hagyja ma kihasználatlanul a keresztyénség!

Azt mondja Jézus: “Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik” (Lukács 11,13)! Igen, a Szentlélek az igazi, hatalmas, erős imádság titka! A Szentlélek a mi imádságunknak is a Lelke. A Szentlélek tehet bennünket is olyan imádkozó gyülekezetté, amely hasznára lehet ennek a beteg világnak! Az egyház, a Krisztus gyülekezete, az az alvó ember, akihez az utcáról jött be valaki éjfélkor. A példázatbeli alvó ember fölébredt a zörgetésre, kikelt az ágyából, és átment kenyérért a szomszédjához! Vajon fölébred-e Krisztus egyháza, amikor az utcáról segítségért kiáltanak be hozzá? Ki tud-e kelni tespedt kényelméből, amikor kopogtatnak a falán egy csődbe jutott világ zavaros problémái? Tud-e miatta kitartóan, merészen, tolakodóan zörgetni Istennél, ha akármilyen elkésve is, de még mindig nem későn? Bár annyira nyugtalanítana bennünket a Szentlélek Isten, hogy ezután mi ne hagynánk nyugtot neki merész, erőszakoskodó kéréseinkkel, tolakodó zörgetésünkkel! Hiszen a nagy biztatás mellett még az a nagy ígéretünk is van Jézustól, hogy “aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Lukács 11,10)!

Ámen.

Dátum: 1948. április 18.

Ez az öreg Föld nem senki földje, van Valaki, Aki törődik vele, uralkodik fölötte, van szerető Édesatyja a mennyben. A most felolvasott történet erről a drága Édesatyáról hoz nekünk nagyon örvendetes hírt!
Már az is nagyon vigasztaló tudat, hogy ez a Föld akármilyen sáros, szennyes, vértócsákkal beszennyezett, nem árván, elhagyottan bolyong a nagy világűrben, hanem van Édesatyja, Akihez tartozik. Igen, ennek a Földnek, a rajta fakadó rügyeknek és fáknak, köveknek és állatoknak, az utakon elterülő víztócsáknak és a benne hemzsegő lényeknek van Édesatyja a mennyben! A Föld sáros és sokszor bizony véres útjain tántorgó embernek, ennek az eltévedt vándornak is van Édesatyja a mennyben! Erről hoz most örvendetes üzenetet ez a történet, amelyben szó van egy emberről, akinek két fia volt. Odüsszeusszal, az óvilág nagy, bolyongó vándorával mondatta egyszer Homérosz: Nincs édesebb dolog a világon, mint egy otthon, szerető szülőkkel! Ha még földi viszonylatban is így van ez, mert bizony így van, mennyivel inkább igaz ez abban a viszonylatban, amiről a felolvasott bibliai történet beszél: Nincs drágább dolog a világon, mint az, hogy nekünk, embereknek van Édesatyánk a mennyben, Mennyei Édesatyánk! Nincs nagyobb dolog a világon, mint gyermeki szívvel így tudni szólni: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” (Máté 6,9).

De sajnos nemcsak erről az örvendetes hírről szól ez a történet, hogy van Édesatyánk a mennyben, hanem arról is, hogy a mennyben lévő Édesatya és a Földön lévő ember közötti viszonyban valami végzetes, nagy baj történt. - Nem békés családi viszonyokba enged bepillantást Igénk. Lám, két fiú van, és egyiknek sem tud zavartalanul örülni az édesatyai szív. A fiatalabbik előre kiköveteli magának az örökséget, amihez még nem volna jussa, és messze idegenben eltékozolja azt, amit más orcája verítékével kuporgatott össze. Hogy is lehet egy ember olyan ostoba, hogy mindenképpen szabadulni akar az Úr Isten közelségéből, attól az Édesatyától, Aki csak jót akar neki? Hogy is lehet az, hogy nem tudjuk igazán otthonosan és jól érezni magunkat annak az Édesatyánk a közelében, Aki annyi szeretettel és jó szándékkal van irántunk mindig? És miért van az, hogy mindig inkább az az erő vonz jobban, ami szemmel láthatóan a veszedelembe sodor? Micsoda titokzatos nehézségi törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint fölfelé? Lám, a fecskepárnak szinte erővel kell kicsinyeit kidobni a fészekből, amikor elérkezik a repülés ideje! Az ember pedig alig várja a pillanatot, hogy kereket oldhasson az Úr Isten mellől!

Valóban, Heidelbergi Káténk nem túlozza el az ügyet, amikor megállapítja, hogy mi, emberek természettől fogva hajlamosak vagyunk Isten és a felebarátaink gyűlölésére (v.ö. HK 5. kérdés-felelet)! Igen, ezt kellett megtapasztalnia a példázatbeli édesatyának is. Ez a fiatalabbik fiú bizony nem szereti az atyját. Nem a szavai, hanem a magatartása árulja el, hogy mennyire így van ez. A nagyobb fiú otthon marad, becsületesen dolgozik, de az ő magatartásából is kitűnik, hogy ő sem úgy végzi otthon a munkáját, mint az édesatyához ragaszkodó fiú, hanem mint folyton morgolódó szolga, aki csak a bérért dolgozik. Így hát egyik fiában sincs sok öröme az édesatyának: egyikben a vad féktelenség miatt, másikban pedig a szolgai szeretetlenség miatt. Nem is lehetne megmondani, melyik keserítette el jobban az édesatya szívét: az elvándorolt, vagy az otthon maradt fia? Arról beszéltünk előbb, hogy ennek a Földnek, ennek az emberiségnek az egész magatartása nem azt mutatja-e mindig újra, mintha nem is kellene neki, akár ne is lenne neki Édesatyja a mennyben?

De tulajdonképpen nem is a két fiú, hanem az édesatya a főszemély ebben a történetben. Nézzük meg most őt közelebbről! Milyen benyomást tesz ránk ez az atya? Nem azt-e, hogy nagyon szenved a két fia miatt? Igen, egy, a gyermekei miatt szenvedő édesatyáról szól ez a példázat! Azt mondhatná valaki: De hát miért adta ki az örökséget, én ugyan nem tettem volna! De ez az atya kiadta mégis, szó nélkül, minden családi jelenet nélkül. Nem csapott az asztalra, és nem mondta: De fiam, itt én vagyok úr! Mi azt szeretnénk, ha ez az atya keményebben lépett volna föl a fiával szemben. Hiszen itt majdnem úgy néz ki a dolog, mintha megijedt volna, vagy beteg volna, vagy az öregség jelei kezdenének rajta mutatkozni! Pedig sem nem ijedt meg, sem nem beteg, sem nem szenilis ez az édesapa, hanem szenved a fiaiért! Szenvedve hordozza fiai engedetlenségét és szeretetlenségét.

És itt most Mennyei Atyánk szívébe láthatunk bele! Mi sokszor azt szeretnénk, ha Isten keményebben lépne fel, persze, mindenekelőtt amikor arról van szó, hogy másokkal szemben kellene neki föllépnie. Azt szeretnénk, ha Isten úgy jó szigorúan megregulázná ezt a zűrzavaros világot, és erőszakkal is megmutatná, hogy ki az Úr a háznál! De a mi Édesatyánk a mennyben szenved! A Földet illetően az Isten legnagyobb tette a szenvedés, a tűrés, a hordozás, a passió. Senki emberfia nem tudja elképzelni, mennyi a szenvedés a mennyben a Föld miatt. Milyen fájdalom az az Édesatya szívének, hogy a Föld sáros és véres útjain elveszett fiai és eltévedt leányai bolyonganak szerteszét! Sokszor mondják elkeseredett emberek, hogy nem törődik Isten a világgal, csak távolról szemléli a Földet. Nos hát, éppen nem így van, mert amit földi szülők szenvedhetnek egyáltalán elzüllött, szerencsétlen gyermekük miatt, amit mi egyáltalán szenvedésnek nevezünk, még hasonlatképpen a végtelenségig felfokozva sem fogható ahhoz, amit a Mennyei Édesatya hordoz elveszett gyermekei miatt. (Öröm a mennyben egy megtérő miatt).

A példázatbeli édesatya mindkét fiának elébe megy. A fiatalabb fiúnak elébe fut, nyakába esik, és megcsókolja, mintha ő, az atya lett volna hibás, és boldog, hogy ez a züllött koldus üres zsebekkel visszatért. Az idősebbiknek meg utánamegy, és még ő kérleli, hogy jöjjön örülni ő is! Ő, az édesatya, aki kényszeríthetne és parancsolhatna - kér és rimánkodik. Íme, ilyen megaláztatásra hajtja könyörülő édesatyai mivolta. - Megismered-e ebben a példázatban a mi Mennyei Édesatyánkat, az Önmagát megüresítő, kitárt karral elénk siető, a Földre is utánunk jövő Urat, amint megmutatta magát a karácsonyi eseményekben, a nagypénteki megaláztatásban, az alászálló pünkösdi Szentlélekben. Igen, ilyen Édesatyánk van a mennyben, Aki semmi áldozatot sem sajnál, ha arról van szó, hogy meg kell menteni azt, ami elveszett. Igen, ennek a világnak van egy Édesatyja! Igen, a menny utána jött a földnek, mégpedig olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban látható és tapintható.

És ha akármilyen erős is az Isten közelségéből való szabadulási ösztön az emberben, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! Akármilyen titokzatos is az ember saját vesztébe rohanó akarata, még csodálatosabb az Atyának az az akarata, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. És ha az is a természete az embernek, hogy Istent és felebarátját gyűlölje, Istennek akkor is az marad a természete, hogy az embert és az egész világot atyai szívvel szeresse! Akármilyen kemény is a fiúk ellenállása, nincs a világon keményebb, szívósabb és ellenállhatatlanabb erő, mint az Atyának az a mentő szándéka, az a könyörülő szeretete, ami ezekben a szavakban tükröződik:

“Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esett, és megcsókolgatta őt.” (Lukács 15,20). Ilyen nagyon aktív az Atya, amikor egy elveszett lélek szeretéséről van szó!

Egy kis történetet hallottam egy édesanyáról, aki nagyon sokat szenvedett elzüllött lánya miatt. Hosszú éveken át hívta és várta haza, de hiába. Egyszer a sokat sírt édesanya csináltatott magáról egy fényképet, és aláírta: Leányom, én még mindig szeretlek téged! Kiakasztotta a fényképet azokban a mulatókban, ahol a lánya táncolni szokott. A bukott lány egyszer meglátta a képet, és alatta a feliratot. Felsikoltott, elkezdett zokogni, és még azon az éjszakán hazatért. - A megfeszített Krisztus a miattunk szenvedő Mennyei Édesatyánk leghűbb képe ezzel a felirattal: Te, lélek, aki ezt a képet látod, én még mindig szeretlek téged! Az elmúlt heti nagy, budapesti evangelizáción nagyon sok lélek elé tartotta oda Isten ezt a képet. Talán te is jobban, világosabban láttad most, mint máskor, talán mélyebben vésődött a lelkedbe, mint egyébkor. Talán itt is vannak, akik úgy érzik, hogy most egészen nekik szól az üzenet, hogy személyesen értük, utánuk jött Valaki, onnét felülről az édesatyai házból, “hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lukács 19,10).

Ennek a mai életnek a kegyetlen forgatagában, pihenést sem engedő robotjában, oh, de sokan vannak, akik még arra sem érnek rá ráeszmélni, amit egy fiatalember így fejezett ki: Elvesztettem magam, és nem tudom, hol. Szeretném újra megtalálni magam, és nem tudom, hogyan! Nos hát, megtalálhatod magad, megtalálhatod mindazt az örömet és boldogságot, ami után valaha legszebb álmaidban vágyakoztál! Ha meglátod a szenvedő Mennyei Édesatya képét, Jézust a kereszten, és elhiszed, amit ráírt, hogy Ő még mindig szeret téged! Jöjj hát haza, nyitva az ajtó, vár Édesatyánk!

A nagy, vidám, boldog lakoma, amiről a történet vége értesít, majd még ezután lesz, majd odaát kezdődik. De a lakodalmas nép már most gyülekezik annak az örök otthonnak az udvarán, az egyházban. Itt várjuk be mind egymást, hazatérő tékozló fiak és lányok, és innét lépünk be majd a mennyei dicsőségtől ragyogó szülői hajlékba. Hála Mennyei Édesatyánk nagy szeretetének, egyre többen vagyunk már a mennyei otthonnak ebben a földi pitvarában, az egyházban. Neked is itt a helyed, ennek az egyháznak a hívő közösségében! Ne maradj ki belőle, mert újra elkallódsz ebben az idegen, sötét, nagy világban! Botorkálva, bukdácsolva érkező, hozzád mindenben hasonló tékozló fiak, testvéri szívek várnak itt rád! Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd! Jöjj haza!

Ámen.

Dátum: 1948. április 11.

Kétezer éves, rengetegszer hallott történet ez, amit most a Bibliából fölolvastam. Sajnos annyira hozzászoktunk a jól ismert szavakhoz, hogy nincs is benne számunkra semmi meglepő, különleges. Átsiklik rajta a szemünk, amikor újra elolvassuk. Pedig János evangélista itt a görög nyelv különleges árnyalatával, szinte izgalmas fokozásával írja le a húsvéti élményt. Olyan valamire szeretnék benne rámutatni, amit csak a Biblia eredeti nyelvének valamelyes ismeretében lehet észrevenni. Három szereplője van a történetnek: Mária, Péter és János. Mind a háromról azt olvassuk, hogy húsvét reggelén odamegy a sírhoz, és mind a hárommal kapcsolatban ismétlődik ez a szó, hogy “látja”. Így van ez a magyar fordításban. De az eredeti görög szövegben nem! Ott háromféle, egymástól nagyon különböző látásról van szó. Arról, hogy mind a három tulajdonképpen ugyanazt látja, de mind a három másképpen látja ugyanazt, ti. a megnyílt sírt. Vagy így is mondhatnám: mind a három ugyanazt nézi, de mind a három mást és mást lát! Tehát tulajdonképpen azt a kérdést lehetne fölvetni ezzel a történettel kapcsolatban, hogy ki hogyan látja a húsvét titkát, ki mit lát benne?

1) Tehát először Mária Magdaléna: “odaméne... a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról” (Jn 20,1) Itt egy olyan szót használ János, ami olyanformát jelent, hogy valaki néz valamit, de tulajdonképpen nem lát semmit! Csak azt látja, ami egy külsőleges, felületes odapillantásban éppen látható. Azt, hogy valami történt, hiszen a kő el van hengerítve a sírkamra bejáratából. De hogy mi történt valójában, azt már nem is gondolja végig. Talán ellopták az Úr holttestét? Csak megborzongatja a lelkét valami érthetetlen titok. Nem is töpreng rajta, hol itt az igazság, hanem izgatottan elfut a sírtól, hátat fordítva a titokzatosságnak, és siet vissza, ahonnan jött. Lelkében ottmaradt egy megoldatlan rejtély. El se jut addig a gondolatig, hogy Jézus feltámadott!

Ma is vannak sokan, akik úgy jönnek húsvét reggelén ide a templomba, hogy tulajdonképpen nem látnak semmit a húsvét igazi titkából. Csak a külsőségeket látják, azokat a kedves, népi szokásokat: piros tojást, kedélyes locsolkodást, tavaszi hangulatú ünnepet, ami úgy kiemeli ezt a két napot ilyenkor a hétköznapok egyhangúságából. Talán ott van a szívükben valami bizsergés, valami érthetetlen titokzatosság sejtelme. Az a gondolat, hogy valaminek mégiscsak történnie kellett, letagadhatatlanul, hiszen még ma is, kétezer esztendő múltán is megmaradt az a szokás, hogy rengeteg ember tódul ilyenkor a templomokba. Ünnepet szentelnek az egész világon annak az emlékére, ami azon az első húsvét reggelen történt. De hogy az mi volt igazán, és hogy annak mi a jelentősége számukra, azt már nem is gondolják végig. Hallják ugyan, hogy valaki föltámadt a halálból, talán ez meg is borzongatja egy kicsit a lelküket. De hogy ez valóban így történt-e, vagy csak azért hirdetik, mert ilyenkor így szokás, így illik, azon már nem töprengenek. Vége a húsvéti istentiszteletnek, hátat fordítanak a titokzatosságnak, és sietnek vissza élvezni a finom húsvéti sonkát, meg az ünnepnapok adta kellemes pihenést. Vajon nem úgy van-e, hogy sokszor csak ennyit látunk az egész húsvétból? Ez bizony nem sok! Sőt, semmi! És de sok templomba járó embernek ennyi is elég!

2) Péter apostol már többet lát: “beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak. És a keszkenő, amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen” (6-7. vers) Itt a látás kifejezésére olyan szót használ János, ami már többet jelent az előbbinél. Ez már teoretikus látás, a kereső lélek kutató látása, a kritikus szellem vizsgálódása, amikor valaki utánanéz a dolgoknak, és mérlegelve szemléli, amit lát. Az ottmaradt halotti lepel és az összehajtogatott keszkenő láttán megpróbál következtetni, hogy mi is történt itt tulajdonképpen. Elgondolkodik rajta, és próbálja megfejteni a titkot.

Ma is vannak sokan, akik így akarják látni a húsvét titkát. Teoretikusan, elméletileg, boncolgatva, elgondolkodva rajta, a józan ész magyarázatát keresve rá, megpróbálva érthetővé tenni az érthetetlent. Én is sokáig fennakadtam az ilyenfajta látáson. Mindenáron logikai úton akartam nyitjára lelni Jézus feltámadása titkának! De sehogy sem fért a fejembe! Különösen a múlt század racionalista teológiája dolgozott ki sokféle elméletet a feltámadás magyarázatára. Az ún. szubjektív vízió elméletétől az ún. objektív vízió elméletig mindenféle elképzelés született a dogmatikus agyakban, hogy valamiképpen ésszel is fölfoghatóvá váljék az ésszel fölfoghatatlan! Mondanom sem kell, hogy a nagy igyekezet közben egészen elsikkadt maga a csoda, a húsvét igazi lényege. Ilyen teoretikusan látnak ma is azok, akik egy húsvéti prédikációnak csak egy emberi gondolatmenetét “látják” meg. A lepedőket, meg a gondosan összehajtogatott keszkenőt, és utána esetleg megvitatják magukban, vagy egymás között, hogy ez vagy az a gondolat milyen jó volt, vagy éppen nem volt jó. Szívesen elvitatkoznak a húsvét titkán, mondván: nekem is megvan a magam elgondolása a dolgokról. És közben elteoretizálják, vagy elteologizálják a lényeget! Te vajon nem így látod Jézus feltámadásának titkát? Emberi spekulációkban?

3) Jánosról is azt olvassuk: “beméne a másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala” (8. vers) Itt a látás kifejezésére olyan szót használ a krónikás, ami tulajdonképpen olyanformát jelent, hogy túllát a pusztán szemmel láthatókon, a külsőségek mögé lát, meglátja, megragadja a lényeget! Ez valahogy a belső látás, a hit szemével való látás! Ezért jegyezték fel Jánosról, hogy “Lát és hisz vala”. Ez az igazi látás, a húsvéti élményt megragadó hit “látása”. János már azt látja meg, hogy Jézus a lepedőkkel, meg a keszkenővel együtt a sír és a halál hatalmát is összehajtogatta, fölszámolta, félretette örökre! János nem töpreng, nem akarja megfejteni a titkot. Ő magát a titkot látja, azt, hogy Jézus legyőzte a halált! Ugyan még nem látja a feltámadott, élő Jézus valóságát, de már hiszi! Átborzong a lelkén a felséges bizonyosság, hogy Jézus, akit megöltek, él! Feltámadott a halálból!

Ez az igazi húsvéti élmény! Isten Igéje most arra szólít fel bennünket, hogy lássunk túl mi is a húsvéti ünnepek külsőségein, kedves népi szokásain. Lássunk túl az elképzeléseinken, teóriáinkon és világnézetünkön, amelybe nem fér bele a feltámadás csodája! Lássunk túl a Biblia betűin, sőt ezen a prédikáción is! Hiszen nem ez a fontos, hanem az a Valaki, Akire az egész ünnep, meg a Biblia, meg minden prédikáció mutat: az élő Jézus! Hagyjuk, hogy belénk áradjon a nagy isteni csoda, hogy Jézus él! Ne megérteni akarjuk a feltámadás csodáját, hanem hinni! Megérteni nem lehet, de hit által megélni, átélni igen! Merjük hát hinni! A hit az igazi látás! A hit közvetlen látás, a lényeg megtapasztalása!

Tehát az egész húsvét azt hirdeti, hogy Jézus él! Hát nem él? Dehogynem! Hiszen most is itt van az élő Jézus egy darabja, itt lüktet ebben a gyülekezetben! Mi, ahogyan most így itt vagyunk, az élő Jézus testének egy darabja vagyunk. Ebben az igehirdetésben, amelyik Ő róla szól - halljátok csak: Ő maga szól! Annyira él, hogy ím, meghív az asztalához, vendégül lát bennünket! A saját testét és vérét adja lelket erősítő táplálékul a kezünkbe, a szánkba! Lássunk hát, és higgyünk, ahogyan János ott a nyitott sírnál látott és hitt! Igen, lássunk túl a mindennapjaink őrlő gondjain, és higgyünk Jézusban! Higgyünk Jézusban, Aki megígérte, hogy gondja van reánk! Lássunk túl bűneink fenyegető kísértésein, és higgyünk Jézusban, Aki győzelemre segíthet felettük! Lássunk túl a megoldhatatlannak látszó problémáinkon, és higgyünk Jézusban, Akinek van hatalma lecsendesíteni a vihart! Lássunk túl a lelkünket megülő szomorúságon, és higgyünk Jézusban, Aki meg tud vigasztalni! Lássunk túl az élet sokszor oly zűrzavaros értelmetlenségein, és higgyünk Jézusban, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Lássunk túl a gyász nagy fájdalmán, és higgyünk Jézusban, Aki azt ígéri: “Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25) Sőt, lássunk túl a halál ijesztő sötétségén is, és higgyünk Jézusban, Aki ott áll a halál mögött, várva bennünket üdvözítő szeretetével!

És még tovább: Ha ez az a Jézus, Akit az emberek gonosz kezeikkel keresztfára feszítve megöltek, akkor lássuk meg ebből azt is, és higgyük, hogy ímé, a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, a Krisztusi szelídség és jóság erősebb, mint az emberi erőszak és gonoszság. A kegyelem hatalmasabb, mint a bűn, az élet nagyobb hatalom, mint a halál! Mert lám, Jézus Krisztus kiirthatatlan e világból! Ez pedig azt jelenti, hogy akkor van értelme küzdeni minden jó és igaz ügyért ezen a földön. Akkor érdemes tisztának lenni, becsületesen élni, szeretni, szolgálni, az életet fenyegető halálos erőkkel szembeszállni. Hiszen ha Jézus nem a halottak, hanem az élők között van, akkor lehet Rá számítani, akkor Isten azoknak a pártján van, akik látják és hiszik azt a boldog jövendőt, amely Jézus feltámadásával már elkezdődött, és annak megvalósulásáért jó reménységgel munkálkodnak!

Különösen nagy jelentősége van ennek az aktív húsvéti látásnak és hitnek éppen ma, amikor a kozmikus pusztulás réme, az élet értelmetlenségének a látása, az a bénító érzés, hogy úgyis minden hiába, az atomkor megnövekedett veszélyeivel fenyeget. A húsvét éppen azt hirdeti, hogy a halál elveszítette központi jelentőségét, és helyette az Élet Fejedelme, Jézus került a középpontba! Aki, mint János apostol, húsvéti szemmel lát és hisz, az megszabadult a halál bűvöletéből! Aki húsvéti szemmel lát és hisz, az a csüggedések és megfáradások idején is mindig megtalálja az új erők forrását abban a boldog bizonyosságban, hogy Jézusé az utolsó szó, Jézusé a jövő!

János evangélista így látta és hitte Jézus feltámadását. Ezért tudott később - amint elterjedt róla a hír mindmáig - a szeretet apostolává lenni! Bár elmondhatnánk mi is, hogy most már az én lelkem is lát és hisz! És a diadalmas húsvéti látás és hit erejével tudnánk mi is a szeretet apostolaiként elmenni innen! Ki a világba, az emberek és a hétköznapok világába!

Ámen.

Dátum: 1970. március 29. (húsvét).

A nagypénteki megrázó események egyik jelenete ez, amit most felolvastam. Már elhangzott a halálos ítélet, Pilátus kiszolgáltatta a megcsúfolt Jézust az ítélet végrehajtására. Vonul a szomorú csapat a szent város kapuján át, ki a Golgota nevű dombtetőre. Érzéketlen római katonák, csúfolkodó néptömeg, mindenféle emberek sokasága között viszi Jézus roskadozva a keresztfát. A nagy tolongásba néhány asszony is belesodródik, senki sem akar kimaradni a látványosságból. De nyilván olyan szívfacsaróan szomorú a látvány, hogy az érzékenyebb természetű női lelkek sírva fakadnak a meghatottságtól. Természetes emberi érzés ez, amely együttérez azzal a szenvedővel, akivel kegyetlenül bánnak. Szinte azt lehetne mondani, hogy az egyetlen igazán emberi megnyilatkozás ez a sírás a sok, durva embertelenségben! És ekkor mondja Jézus: “Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon”. (Lk 23,28)

Miért mondja Jézus, hogy “ne sírjatok énrajtam”? Hiszen Ő most igazán siratni való! A halál felé megy, ki fogják végezni! Nagy, rozsdás szegeket fognak mindjárt a kezébe meg a lábába verni, iszonyú görcsbe rándul az egész teste! Elképzelhetetlen testi és lelki kínok várnak rá, míg majd a keresztfán végre-végre, hosszú órák után utolsót dobban a szíve. Hát nem lehet siratni azt, aki így szenved? Hát nem esik jól a szenvedőnek az emberi együttérzés, a részvét? Vissza akarja utasítani Jézus az emberi érzésnek ezt a legtermészetesebb megnyilvánulását? Hát nem történik-e meg még ma is, hogy egy-egy nagypénteki prédikáció hatása alatt, amikor újra elénk vetítődik az a borzalmas kivégzési jelenet, megrendül valakinek a szíve, és kibuggyan a könnye? Hát nem jó jel az, ha valaki meg tudja siratni Jézust? Nem jó az, amikor valaki könnyes szemekkel éli végig lélekben, ami ott a Golgotán történt? Miért mondja hát Jézus mégis, hogy “ne sírjatok énrajtam”?

Nos hát, azért, mert Jézus az Ő halálos szenvedését nem pusztán szenvedésnek tartja, hanem hivatásnak! Ő, amikor szenved, és a legpokolibb kínok között hal meg, a hivatását tölti be! Akármilyen keserves is valakinek a hivatása, nem siratni való, amikor abban helytáll. Az anya is szenved, amikor szülés előtt áll, mégse illik siratni. Pedig rettentő kínok között vergődik, közben a halál mezsgyéjén jár, minden pillanat életveszélyt jelent a számára. De ez mind az anyaságával jár együtt. Hamarosan a karján lesz egy kicsiny gyermek, és ez minden gyötrelmet megér a számára! Nem siratni való tehát, pedig nagyon-nagyon szenved! Ez az Ő hivatása! Nos hát, Jézust sem kell siratni, amikor szenved a Golgotán. Nem kell könnyezni, amikor ott függ a kereszten. Hiszen Ő ezzel a hivatását tölti be! Tervszerűen készült reá, ezért jött ebbe a földi életbe! Az Őt elküldő atyai akarat határozta el ezt a szenvedést. Meg is mondta előre, hogy ennek így kell lennie! Neki ez a küldetése, a feladata: ez a szenvedés, a kereszt! Amikor kicsúfolják, töviskoronával gyötrik, ostorral kínozzák, keresztfára feszítik, amikor a kereszthalál poklába merül alá, mindezzel Ő maga veszi magára ezt a szolgálatot, amit el kell végeznie: szenved, egy rettenetes isteni ítéletet szenved végig.

Mert a kereszt is, meg az egész gyötrelmes nagypéntek is, minden, ami ezen a borzalmas napon történik, azt jelenti, hogy valakinek ítéletre kell mennie, valakinek magára kell vennie az Úr Isten haragját! Igen, az élő Isten ítélete és haragja ott vezetődik le, Jézus keresztjén! Sokkal rettenetesebb dolog az, ami ott történik, mint amilyennek az emberi részvétérzéstől könnyes szemek látják. Jól értsük meg: az a kereszt ott, a Golgotán azt jelenti, hogy haragszik az Isten! Jézus szenvedése és halála arról beszél, hogy ítél az Isten! Az a pokoli szenvedés azt hirdeti, hogy nem lehet büntetlenül vétkezni, hogy nyilván van az Isten haragja az emberek minden gonoszsága ellen! És Jézus ezt a szenvedést vállalja! Görcsben vonagló, megkínzott lénye hangtalanul is egy nagy esdeklés: Hulljon reám minden büntetésed, Istenem, minden haragod legyen az enyém, engem sújts az ítélettel az emberek helyett! És ha most személyesen gondolkodunk el azon, ami ott, a kereszten történik, akkor értsük meg: Rettenetes az Isten haragja a bűneink ellen, életünk hazugságai ellen, nyelvünk hamisságai ellen, lábunk titkos és görbe útjai ellen, szívünk szeretetlen vagy parázna érzései ellen, a kezünk mulasztásai ellen! És íme, az én vétkeimért, hitványságaimért, meg a tieidért Istennek ezt a haragját Jézus veszi magára, a mi ítéletünket Ő szenvedi el - helyettünk! Ne sirassátok Őt, hanem szeressétek! Jézus ezzel a szenvedéssel isteni küldetést tölt be, értünk vállalt feladatát teljesíti! Ne sirassátok Őt! Ami itt történik, sokkal több, és sokkal nagyobb dolog, semhogy szentimentális megindultságban könnyezve sajnálkozzunk felette. A nagypéntek jelentősége nem az, hogy mi sajnáljuk Jézust, hanem az, hogy Ő sajnál minket! Neki nincs szüksége a mi könyörületünkre. Nekünk van szükségünk az Ő könyörületére! És Ő éppen ebben részeltet bennünket, amikor szenved! Az árnyékokat veszi el a fejünk fölül, Isten haragjának a villámait hárítja el az életünk fölül. Ezért mondja: “Ne sírjatok énrajtam!”

De van egy másik része is a mondatának, ami így hangzik: “Ti magatokon sírjatok”. Milyen különös kijelentés ez Jézus szájából, aki az evangélium hirdetője, az öröm prédikátora volt! Aki azért jött, hogy a szomorú embereknek is örömöt okozzon, aki a foglyok, betegek, bélpoklosok, gyászolók számára is meg akarta vidámítani az életet. Aki a megfáradtakat és megterhelteket is azzal az ígérettel hívta magához, hogy békességet és nyugalmat ad a lelküknek. Aki azt akarta, hogy minden ember örüljön a földön! Miért mondta hát most, hogy “sírjatok”? Bizonyosan nagy oka van rá! Kik sírjanak hát? Először is sírjanak azok, akik szeretik Jézust! Miért kell sírniuk azoknak, akik Jézust szeretik? Azért, hogy megvigasztaltassanak. Azért, mert ez a sírás vezeti el őket Jézus keresztjének az igazi hasznához. Ugye, tudjátok már, milyen sírást kíván Jézus az Őbenne hívőktől? Nos, a saját bűneink siratását! Azt kívánja, hogy őszinte, igaz könnyeket tudjanak hullatni a bűneik felett. Nem az Ő szenvedésén elérzékenyedett szívnek a könnyeit kéri Jézus, hanem a bűneim miatt megtört szívemnek a könnyeit! Mert ezek a könnyek már a bűnbocsánatnak, a kegyelemnek a bizonyságai. Tehát valóban boldogok azok, akiknek van szívük ahhoz, hogy sírjanak! Hogy bánkódjanak, hogy megkönnyezzék életük elrontott érzéseit, szívük vágyait és gondolatait, amelyekkel vétkeztek Isten és ember ellen! A szavaikat és viselkedésüket, amelyekkel kárt és szomorúságot okoztak maguk körül, az indulataikat, amiket nem tudtak megfékezni időben... Igen: boldogok, akik így tudnak sírni, mert ők kegyelmet nyert emberek! Mert az Isten vigasztalása azoké, akik megbánták, amit rosszul tettek és gondoltak. Isten felszabadító bocsánata pedig azoké, akik el tudják siratni a múltjukat! Ti magatokon sírjatok! Van mit siratni! Akik így sírnak, azokat az Isten nem vádolja többé, akik maguk elítélik önmagukat, azok már nem kerülnek ítéletre. Azoknak az Isten nem rója fel többé életük hitványságát! Azok helyett már mindent elszenvedett Jézus! “Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. (Mt 5,4) Sírjatok hát, magatokon sírjatok, hogy boldogok legyetek!

Tapasztalatból tudom jól, hogy nincs az életünknek olyan szakasza, amikor ne kellene így sírnunk! Magunkon! Mindig van elsiratni valónk! És lesz is mindig, amíg csak élünk! Mindig lesz valami bukása az életünknek, elcsúszása az érzelmeinek, hamissága a gondolatainknak és szavainknak. Mindig lesz siratni valónk. De akkor is: “Boldogok, akik sírnak”. És Jézus szenvedése éppen abban találja meg az értelmét, hogy az ilyen sírók megvigasztaltassanak. Sírjatok hát! Ne szégyelljétek a könnyeiteket! Isten előtt könnyezni életünk hitványsága miatt: jó dolog, drága dolog. “Boldogok, akik sírnak.” Aki nem tud kifelé sírni, az sírjon befelé! Isten ezeket a könnyeket is látja, és megáldja. Sírjatok csak, mert akik így sírnak, azok megvigasztaltatnak. És mennél többen sírnak így, Jézus annál könnyebben, hadd mondjam így: annál boldogabban megy a kereszt felé, annál könnyebb számára ez a szenvedés! Mert azt a keresztet csak egyvalamivel lehet megnehezíteni: azzal, ha hideg és kemény a szíve valakinek. Ha érzéketlen az iránt, hogy a bűneiért bocsánatot kérjen Istentől! Ez az, ami nehézzé teszi Jézus számára a keresztet. Sírjatok hát! Sírjatok kifelé és befelé hulló könnyekkel! Sírjatok, hogy rajtatok is betölthesse Jézus a hivatását, hogy számotokra is áldássá, bűnbocsánattá, Isten szeretetének a fölszabadító erejévé váljék mindaz, ami ott, Golgotán történt!

De Jézus, sírásra fölszólító szava azoknak is szól ám, akik nem tudnak, vagy nem akarnak bánkódni önmaguk miatt. Ezeknek is azt mondja: “Sírjatok”! Sírjatok, mert lesz okotok a sírásra! Lehet, hogy most azt gondoljátok: nektek nincs mit elsiratnotok, nincs miért félnetek az Isten haragjától, nincsenek megítélni való bűneitek! Lehet, hogy most is így gondoljátok! De Jézus jobban tudja. Ezért figyelmeztet: “Sírjatok”! Nehogy későn kelljen majd sírnotok! Mert egyszer eljön az idő, amikor a legkeményebb szívű ember is azt mondja a hegyeknek: “Essetek mireánk, és a halmoknak: Borítsatok el minket!” (Lk 23,30) Amikor Isten ítél majd, megolvad a legfagyosabb szív is, és az Isten haragja előli félelmében az összeomló sziklák alá is elbújna az ember, ha lehetne. Rettenetes dolog az Élő Isten ítélő kezébe esni!

Keményszívű emberek, a magatok érdemeiben bízó, önhitt kálvinisták, akik nem ismeritek a bűnbánat alázatát: bizony, sírjatok! Mert aki a Krisztus megváltó vérében nem fedezte el a bűneit, aki a Krisztus halálába nem adta bele a múltját, az ítéletre megy! Mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! És ettől bizony lehet félni! Ettől méltán félhet az, aki még sosem sírt a bűnei miatt, aki nem adta magát Jézus oltalmába, aki nem menekült a megváltó kegyelem fedezéke mögé, akinek nem kellett a nagypénteki szenvedés! Sírjon, sírjon az, akinek az élete felett még nem derült fel a megbocsátó Isten mosolya!

Ezért mondja Jézus ott, a Golgotára menet: “Magatokon sírjatok”! Rajtam ne sírjatok! Jézust nem kell sajnálni! Ne mondjátok: Oh, szegény Jézus! Nem szegény Ő! Hiszen Ő a világ Megváltója! Túl van már a kereszten, mint a szülő anya a fájdalmán, amikor már boldogan csókolja a gyermekét. Jézust ne sirassátok! Magunkon viszont sírhatunk. És ha Ő azt mondta, hogy sírjunk, akkor ezt komolyan kell venni! Boldogok, akik szívük romlottsága miatt sírnak, mert azok most megvigasztaltatnak, bocsánatot nyernek! De jaj nekünk, ha későn sírunk, amikor már nem segít a kereszt!

Jól értsük meg hát, nem én mondom, hanem maga Jézus: “Ne sírjatok énrajtam, hanem ti magatokon sírjatok!” (Lk 23,28) Bár maga Isten tenné most az Ő Lelke által mindnyájunk számára olyan igazán evangéliummá a Jézus szavait, hogy te is, én is, mindnyájan nemcsak a szánkkal, hanem a szívünk őszinte alázatával mondhatnánk Neki: Uram, Megváltóm!

Mind, ami kín, ütés ért,
Magam hoztam Reád;
Uram, e szenvedésért
Lelkemben ég a vád.
Feddő szót érdemelve
itt állok én, szegény,
S kérlek, lelked kegyelme
Sugározzék felém.

(341. ének 3. vers)

Ámen.

Dátum: 1964. március 27. (nagypéntek).

Jézus sokszor használt jelképet, példázatot, amikor valami nagy, mennyei igazságra akarta tanítani az övéit. Isten országának titkait sokszor meg sem érthetnénk másként, csak úgy, ha példával világítjuk meg, és utalunk reá. Ez a történet is, amit most felolvastunk, ilyen példázat, amit azonban nem tanítás formájában mondott el az Úr, hanem megcselekedte. Az ember jobban megérti, és jobban emlékezetében tartja azt, amit lát, mint amit hall. A cselekedetekkel bemutatott tanítás mélyebben vésődik bele a lélekbe, mélyebb nyomot hagy benne, mint a csak szavakkal elmondott. Jézus itt nagyon mélyen akart valami döntő, nagy igazságot belevésni a tanítványok lelkébe. Meg akarta ismertetni velük, hogy milyen végtelenül nagy az Ő szeretete az Övéi iránt. Ezért alázta meg magát ilyen mélyen, hogy ebben a megalázkodásban képet, jelképet és példaképet adjon az Ő nagy szeretetéről.

1) Keleten, ahol az ember a poros országúton csupasz lábbal, vagy esetleg saruban/szandálban járt, naponként többször is meg kellett mosnia a lábát. A lábmosás éppen úgy hozzátartozott a szíves vendéglátáshoz, mint nálunk ma az, hogy az érkező vendégnek lesegítjük a kabátját. Minden ház bejáratánál ott voltak a kővedrek erre a célra. A rabszolgák kötelessége volt, hogy megmossák az érkezők lábát. Csak ha nagyon előkelő és nagyon szívesen látott vendég érkezett a házhoz, akkor végezte a házigazda ezt a legelemibb udvariassági kötelességet, ezzel mintegy ki akarván fejezni hódolatát és tiszteletét a vendég előtt. Jézus és a tanítványai egy vendégfogadó ház díszes vacsoráló termében ültek ez alkalommal, ahol tehát nem lehetett megkívánni a vendéglőstől, hogy ezt a szolgai munkát elvégezze a vendégeiért. A tanítványok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy felajánlja a többinek ezt a szolgálatot. Egyik sem akart utolsó lenni, kevesebbnek látszani a többinél. Talán, amikor a kővedrek mellett mentek el, mindenkinek eszébe jutott, hogy betöltésre várna ez a szolgálat, azután valószínűleg ilyenforma gondolat villant át mindenkinek az agyán: Mi közöm hozzá, ez nem az én kötelességem! Végezze az, akinek ez a feladata! Jézus nem szól nekik. A szolgálat vagy szeretetből fakad, önként, belső kényszerűségből, vagy nem ér semmit. Nem ér semmit, ha parancsszóra végzi valaki, és nem azzal a boldog tudattal, hogy Isten országa mértékével mérve annál nagyobb valaki, mennél mélyebbre tudott meghajolni a szolgálatban. A szeretet ott a legnagyobb, ahol a legmélyebbre hajol.

Amikor már mindnyájan ott ülnek az asztalnál, egyszerre valami megszégyenítően nagy dolog történik: Jézus fölkel a vacsorától, leveti a felsőruháját, talán egy rabszolgának éppen ott heverő kötőjével körülköti magát, vizet tölt a medencébe, és elkezdi mosni a tanítványok lábát. Képzeljük csak jól magunk elé ezt a jelenetet! János evangélista talán még akkor is pirult a szégyentől, amikor ezt az eseményt leírta. Amikor visszaemlékezett reá, hogy az a Jézus, Aki tudta, “hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy” (Jn 13,3), egyszerre odatérdel a gőgös, büszke, beképzelt emberek izzadságszagú, poros lába elé, és elkezdi mosni, azután a nála lévő kendővel törölgetni. Jézus, a Szentháromság második személye, Aki által Isten a világot teremtette, Akinek Isten mindent a lábai alá vetett, Aki maga is Isten, letérdel az ember elé, hogy a legszolgaibb munkát elvégezze neki. Mintha maga a mennyország hajolna le itt most a tanítványokhoz a földre, a porba. Nem kellett itt magyarázni semmit. A legszebb szavak sem tudták volna ilyen világosan föltárni, mit jelent az igazi szeretet. Ezt a megszégyenítő isteni tanítást Jézus isteni szeretetéről egy életen át nem lehet többé elfelejteni!

2) Pedig az egész lábmosási történet csak jelkép. Jelképe Jézus tulajdonképpeni nagy szolgálatának, annak, amiért jött: megváltó szeretetének a kiábrázolása. Figyeljétek csak meg, mennyire pontos és részletes ez a jelkép: “Felkele a vacsorától, leveté a felsőruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül van kötve.” (Jn 13,4-5) Mindez a valóságban azt jelenti, amit Igénkben így ír le Pál apostol: Jézus, “Aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő.... szolgai formát vévén föl, ...megalázta magát” - (Fil 2,6-8) - “felkele a vacsorától, leveté a felsőruháját és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül van kötve” - folytatja (Jn 13,4-5). A Jelenések Könyvében pedig ezt olvassuk: Jézus, “Aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által” (Jel 1,5)

“Kezdé mosni” - a legszentebbet, a leglényegesebbet, az egy szükséges dolgot: a Krisztus vére által való megmosatást ábrázolja ki tehát ez a jelenet. Hogy ezt a szolgálatot elvégezhesse az Úr Jézus, nagyon mélyre kellett Néki alászállnia. A teremtett világ legmélyebb pontjára, legmegalázottabb helyére, a keresztfára. És hogy ilyen nagyon meg tudja alázni magát, ahhoz elképzelhetetlenül nagy szeretet, isteni megváltó szeretet kellett!

Az elmúlt napokban több embertől megkérdeztem négyszemközti beszélgetésben, mit gondol: szereti-e őt Isten? Talán te is azt válaszolnád, amit a legtöbben, hogy igen. Nos hát, ha igen, hadd kérdezzem: Honnan tudod? Miből látod? Erre a legtöbben nagyszerű, magasztos élményeket szoktak elmondani csodálatos imameghallgatásról, Isten segítő kezének a megtapasztalásáról, Isten gondviselő szeretetének kézzel fogható valóságáról. Csodálatosan vezetett és tartotta meg az életemet! Ebből látom, hogy szeret az Úr! - szokta mondani a kérdezett. Aki most ezt válaszolná, hadd mondjam annak, hogy nem ebben lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hanem abban, hogy értem, a bűnösért, egészen a halálig alázta meg magát az Isten Fia, hogy vérével megmosson engem az én bűneimből! A szeretet ott a legnagyobb, ahol a legmélyebbre hajol. Isten szeretetének igazi nagyságát is akkor látom meg, ha hit által el tudom fogadni, hogy Jézus énhozzám is lehajolt, és engem is tisztává mos az Ő szent vére! Megdöbbentő szolgálat, amit így Krisztus végzett! Bizony, csak megszégyenülve és pironkodva veheti tudomásul az ember, elámulva azon, hogy képes volt ennyire megalázni magát előttem az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Hát létezik ilyen szeretet a világon?

Ám, aki nem a Krisztus vére által való megmosatásban tapasztalta meg Isten szeretetét, annak - akármilyen rettenetesen hangzik is ez az ítélet - semmi köze nincs az Urához! Azt mondja Jézus Péternek: “Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám!” (Jn 13,8) Ez pedig azt jelenti számodra más szavakkal, hogy semmi közöd nincs az üdvösséghez, az Istennel való békességhez, az örök élet boldogságához és bizonyosságához. Tehát, akkor el vagy veszve, még ha akármennyi imádságod hallgattatott is meg, ha akármilyen fenséges élményeid is vannak Isten gondviselő oltalmáról! Akinek nincs köze Jézushoz, mint a bűneitől megtisztító Megváltóhoz - bármilyen fájdalmasan hangzik is -, annak nincs köze a mennyországhoz sem, hanem bizony csak a pokolhoz és a kárhozathoz!

Neked van-e közöd az Élő Jézushoz? Ha azt akarod, hogy legyen, ne vonakodj elfogadni az Ő szolgálatát! Amikor Jézus közeledett Péter felé, azt olvassuk, hogy Péter megrökönyödve Jézus lehajló alázatán, elkezdett tiltakozni ezekkel a szavakkal: “Az én lábaimat nem mosod meg soha!” (8.vers) Rettenetes szavak, amelyekkel az apostol maga zárja ki önmagát az Isten országából. Soha meg nem mosatni Jézus által, azt jelenti, hogy soha nem üdvözülni.

Nem az Isten zár ki valakit az üdvösségből, hanem az ő belső lelki ellenállása, ami a fenti péteri szavakban jut kifejezésre: “Az én lábaimat nem mosod meg soha!” (8.vers) Mondhatja ezt valaki szerénységből: Hogy jövök én ahhoz, hogy Jézus ilyen szolgálatot végezzen rajtam? Mondhatja felfuvalkodottságból is: Nincs szükségem arra, hogy Jézus megtisztítson, elég tiszta vagyok magam is! Mondhatja tudatlanságból vagy hitetlenségből is, Jézus válasza mindenképpen ez: “Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám!” (8. vers) Viszont, ha engeded, hogy megmosson, ha elfogadod, hogy szükséged van rá, és elhiszed, hogy Ő meg is moshat téged, akkor egyszerre közöd lesz Őhozzá! Ő az Ő javait közli veled, úgy is mondhatnám: közösséged, életadó, megszentelő, üdvözítő közösséged lesz Vele. Ő megalázta magát azért, hogy veled találkozhasson! Az Élő Isten Fia, Jézus Krisztus vár rád! Nem a mennyben, hanem itt lenn. Mélyen, ebben a porban, ebben a bűnös állapotban, amiben vagy, hogy megtisztítson tőle az Ő vére által! Ő kész erre a szolgálatra, csak az a kérdés, hogy a te szíved kész-e ennek a szolgálatnak az elfogadására?!

Ha igen, akkor még egy fontos tanítása van ennek az Igének. “Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt; azért mondá: Nem vagytok mindnyájan tiszták!” (Jn 13,9-11) Jézus tehát, mintegy különbséget tesz a fürdés és a lábmosás között. Az újjászületett ember olyan, mint aki egészen megfürdött, és tiszta. De az újjászületés fürdőjében megújult és megtisztult ember is a szennyes, földi porban jár! Lábai újra beszennyeződnek, és ezért mindig újra szüksége van lábmosásra. Egyszer igazulunk meg Krisztus érdeméért Isten előtt, de naponként kell megtisztulni bűneinkből a Krisztus előtt! Nemcsak olyan Megváltóra van szükségünk, Aki meghalt egyszer a bűneinkért, hanem olyanra is, Aki él, és mindig újra megtisztít a bűntől. A megtért és újjászületett ember is, még a Krisztus után járva, Őt követve is az élet poros országútján jár, ahol bizony belepi a lábát a por, naponként rakódik rá mindenféle apró szenny és bűn. Naponként van hát szüksége arra, hogy Jézus lemossa róla a port. Ezt jelenti az, hogy “Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta”.

Viszont mind a kettő szükséges ahhoz, hogy köze legyen valakinek Jézushoz. Júdás is megkapta a lábmosást, de nála a fürdő hiányzott. Viszont Péter megfürdött, és mégis szüksége volt a lábmosásra is. Neked is szükséged van mindkettőre, hogy igazán életadó közösséged lehessen a Megváltó Jézus Krisztussal.

3) Befejezésül még annyit, hogy példakép is volt a lábmosás szolgálata. “Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” - mondta Jézus (15. vers) Nem szó szerint kell utánozniuk a tanítványainak ezt a szolgai teendőt, de azt az alázatos, szolgálatkész lelkületet kell mindig tanúsítaniuk, amit Mesterükben láttak. Ez a kétségtelen jele annak, hogy elfogadta-e már valaki Krisztusnak ezt az aláhajló, szent szolgálatát a maga számára. Ez a lehajolni tudó, szolgáló szeretet. Nagyon sok hibája, fogyatkozása lehet a Krisztussal közösségben lévő embernek is: lehet ügyetlen, bukdácsoló, türelmetlen, vagy akármilyen, de egy nem lehet többé: gőgös, öntelt, felfuvalkodott! Aki tudja, hogy mit tett vele és érte Jézus, az csak alázatos ember lehet.

“Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket!” - mondja befejezésül Jézus alapigénkben (Jn 13,17).

Ámen.

Dátum: 1949. március 27.

Az egész virágvasárnapi pompás jelenetben csak egyetlen kicsi mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Egyetlen mozzanatra, amelyből jobban kiviláglik, mennyire igazán Krisztus a Jézus, mint a tömeglelkesedésből, tüntetésből, a Királyt éltető dicshimnuszból. A virágvasárnapi tolongó nép maga sem tudta, mennyire igazán Király az, aki elé pálmaágakat vagdalt és ruhákat terített. Az egész sokaságból talán csak egy ember volt, aki megérzett valamit Krisztus királyi igényéből: az a névtelen valaki, akit az a megtiszteltetés ért, hogy odaadhatta Jézusnak ehhez a királyi bevonuláshoz a szamarát! Az egész nagy ünnepségnek ezt az egyetlen mozzanatát szeretném most kiemelni. Mi történik itt? Minden pompa, dísz és dobszó nélkül elhangzik egy egyszerű igénybejelentés, egy lélek engedelmesen tudomásul veszi ezt, és aszerint cselekszik. Jézus két tanítványát küldi el a szomszéd faluba azzal az utasítással, hogy az ajtó elé kötve, kinn az utcán fognak találni egy szamarat megkötve a csikójával, azt egyszerűen oldják el, és hozzák ide hozzá, mert neki szüksége van rá. És ha az állat gazdája megkérdi, mi jogon mernek hozzányúlni más tulajdonához, csak ennyit mondjanak: “az Úrnak szüksége van reá”. Az állat gazdája rögtön megértette, miről van szó, és rendelkezésére bocsátotta Jézusnak, amit kért tőle! Ímé, így néz ki egy ember életében gyakorlatilag megvalósulva Krisztus királysága! Ez jelenti a gyakorlati elismerését annak az egyébként csak elméleti tételnek, hogy Úr a Jézus Krisztus!

Azért szeretném ezt most nagyon kihangsúlyozni, mert sok hívő ember eljutott már Krisztussal való viszonyát illetően a Megváltó felismerésére, de nem jutott el Krisztusnak abszolút Úrként való elismeréséhez. Sokan vannak, akiknek Krisztus már a Megváltójuk, de még nem föltétlen Uruk és Királyuk. Akikben már megvan a Megváltó Krisztusban való boldog hit, de még hiányzik az Úr Krisztusnak való teljes engedelmesség. Vagyis, ahogyan a múlt vasárnap beszéltünk róla: sok hívő ember még nem vált Krisztus által használható emberré, olyan eszközzé, akit Jézus most már fel is tudna használni az Ő dicsőségének a növelésére. Nos, tehát ma azt üzeni Krisztus neked, aki hiszel Benne, hogy nem csak neked van néha szükséged Reá, az Ő vigasztalására, bűnbocsátó kegyelmére, minden nap megújuló segítségére és szolgálatára, hanem Őnéki is szüksége van reád, a te munkádra, szolgálatodra, amit kifejezetten Neki, az Ő ügyéért, királyi uralma továbbterjedéséért végzel. És ezt most ne úgy tekintsd, mint újabb terhes kötelezettséget, ami rengeteg elfoglaltságod mellett még egy plusz többletet jelent - hanem mint szent kiváltságot, mint megtiszteltetést, ami minden egyéb elfoglaltságodnak és ezer teendődnek megadja a legfőbb értelmét, célját és megszabja az irányát. Hiszen borzasztó dolog az, amikor valaki fölöslegesnek érzi magát egy társadalomban, amikor valaki azzal a tudattal él, hogy senkinek nem kell a munkája; amikor valakinek a tudtára adják, hogy tegye le a szerszámot, mert nincs szüksége rá többé annak a közösségnek, amelyben eddig dolgozott. Végeztem már szolgálatot olyan közösségben, ahol valaki azért lett öngyilkos, mert hiába ajánlotta fel a két kezét, testi és szellemi erejét szolgálatra, sehol sem kellett. Hány ember vágyik ma is arra, hogy munkáját elfogadják, igényeljék, a szolgálatát méltányolják. Hogy ne érezze magát fölöslegesnek a társadalomban! Emberi önérzetünk kívánja érezni azt, hogy valakinek szüksége legyen rám. Nos, hát lehet-e boldogabb önérzettel tudomásul venni valamit, mint azt a nagy megtiszteltetést, hogy az Úrnak van szüksége reám?

Mint ahogyan azon az első virágvasárnapon két egyszerű tanítványt küldött Jézus valakinek ezzel az üzenettel, ugyanígy a mai virágvasárnapon is egy szürke tanítványt küld hozzád ugyanazzal az üzenettel, halld meg hát, hadd adjam át: Szüksége van reád az Úrnak! A földi életedben, világi elfoglaltságodban, a társadalomban is akkor töltöd be igazán a hivatásodat, akkor találod meg életed célját, ha az a tudat lelkesíti, irányítja, ösztönzi és hatja át minden cselekedetedet, hogy az Úrnak van szüksége reád! Sok hívő ember válaszút előtt tépelődik, merre menjen, mitévő legyen, elindulhatna erre vagy amarra: ilyen töprengésben is eligazíthat az a felemelő tudat, hogy az Úrnak szüksége van rád. Talán éppen azért kell erre vagy arra menned, mert az Úrnak éppen ott van szüksége reád. Éppen olyan helyen akar felhasználni valamire, ahol te sohasem gondoltad vagy akartad. Hívő ember felülről való megbízatást tud látni sorsának még kényszerű alakulásában is. Hívő ember azzal az önérzetes hivatásérzettel vehet részt akár a politikai életben, akár valamilyen pártban, vagy bárminő testi, szellemi munkában, vagy akár hadifogságban, hogy az Úrnak éppen ott van szüksége reá. Hallottam már olyat, hogy valakinek azért kellett börtönbe kerülnie, mert az Úrnak ott volt reá szüksége. Bizony, olyat is hallottam már, hogy valakinek azért kellett elvesztenie a jó állását, mert az Úrnak másutt volt szüksége reá! Mennyi keserűségtől, csalódástól, tépelődéstől, bizonytalankodástól, tehetetlenségtől menti meg az embert az a boldog tudat, hogy az Úrnak szüksége van reá! Mennyi kegyelem van ebben az Igében, mennyi szeretet, gondoskodás és erő van abban a tényben, hogy szüksége van reám az Úrnak!

A hívő ember azonban nemcsak vigasztalódik ezzel a tudattal, hanem meg is valósítja Krisztusnak ezt a felséges igényét a gyakorlatban. Hogyan történik ez? Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a rómabeliekhez írott levelében: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Róm 6,13-14) Egy angol misszionáriusnak az önvallomását olvastam, amelyben leírja, hogyan vált ő áldott eszközzé Isten kezében, olyan emberré, akit az Úr hatalmasan fel tudott használni az ő dicsősége növelésére. Harmincnyolcadik születésnapján, amikor éppen reggeli áhítatát végezte, támadt a gondolata, hogy miért nem tud ő olyan teljesen Istennek szentelt életűvé válni, mint Pál apostol, Dávid király, vagy Jeremiás? Ha olyan nagy bűnöket megjárt embernek, mint Dávid, sikerült egészen az Úr eszközévé válnia, miért ne sikerülhetne ugyanez őneki is? És nagy vágyat érzett arra, hogy Isten szíve szerint való emberré váljék. És egyszerre a következő imádságra indította őt a Szentlélek: Uram, itt van a két kezem, odaszánom Neked. Sohase érintsenek ezek a kezek olyan valamit, amit Te nem akarsz érinteni velük! Sohase műveljenek olyat, ami a Te dicsőségedet csökkentené! Itt van a két lábam, Neked adom. Sohase vigyenek olyan helyre, ahol Te nem akarsz látni engem! Néked szentelem a szemeimet. Sohase nézzenek rá olyasmire, ami megszomorítaná a Te Szent Lelkedet! A két fülem se figyeljen arra, ami megszentségteleníti Szent Nevedet! Szám sose nyíljék egyetlen olyan szó kimondására, amit nem szeretném, ha Te meghallanál! Elmémben se forduljon meg olyan gondolat vagy képzelet, ami elhomályosítaná a Te jelenléted valóságát! Szívem soha ne vonzódjék ahhoz, amit Te megvetsz, és ne melengessen olyan érzelmet, vagy indulatot, ami nem Tőled való!

Nem ez hiányzik-e nálad is? Ez a teljes odaszánás? Önmagadnak, tagjaidnak, képességeidnek, mindenednek ez a Krisztus használatába való adása? Krisztus teljesen adta magát minékünk, tiszta és szent életének az érdemét, halálának és feltámadásának a bűnbocsátó erejét, mennyei világának teljes dicsőségét - mi pedig, akik hit által elfogadtuk azt, amit Ő tett értünk, mi nem merjük magunkat kiszolgáltatni Neki, mert attól félünk, hogy akkor mi magunk rövidülünk meg, ha mindent Krisztus kezébe teszünk le?! Az a virágvasárnapi ismeretlen ember, amikor meghallotta, hogy az Úrnak van szüksége a szamárra, nem mondta, hogy jaj, most éppen ne vigyétek el, mert nekem is szükségem volna reá, lám éppen úton vagyok, csak pihenek egy kicsit, de mindjárt folytatnom kell az utazást. Pedig nyilván ilyenformán állhatott a helyzet, mert nem istállóban pihenve találták meg a tanítványok azt a szamarat, hanem az ajtó elé kötve kinn az utcán. Tehát meglehetősen alkalmatlan időben jött Jézus üzenete. De ha az Úrnak van szüksége reá: Övé az elsőbbség, tessék, vigyétek!

Igen, ezt nem merjük mi vállalni, hogy Krisztus az első, és minden más csak utána következzék. Mi olyan hívők vagyunk, hogy amikor Jézus megüzeni, hogy most szükségem van a pénzedre, akkor szép logikus érvekkel megmagyarázzuk neki, hogy ez most lehetetlen, mert még a magunk szükségleteire sem elegendő. Amikor egy társaságban azt mondja Jézus: most szükségem van a szádra, akkor ijedten mentegetőzünk, mondván: minden mást Uram, csak azt ne kívánd most tőlem, hogy hitetlen emberek előtt Rólad kezdjek el beszélni, hiszen megmosolyognának! Amikor késő este éjjeli szállást kérő, rongyos idegen, jövevény képében csönget be hozzám Jézus és azt mondja: egy éjszakára szükségem volna az ágyadra, akkor elképedve ezen a tolakodáson, kereken visszautasítom, hogy hogy jut ilyesmi az eszébe, hát akkor én hol töltöm az éjszakát? Amikor munkából fáradtan hazajövet úgy hallod, mintha ezt mondaná: most arra van szükségem, hogy meglátogasd néhány atyádfiát, és kérdezd meg tőlük, szoktak-e templomba járni, szeretik-e az egyházunkat - akkor meghallatlanná teszed ezt a képtelen igényt, hiszen fáradt vagy most erre!

Nos, hát ezért nem tud használni bennünket Jézus, azért, mert nem engedelmeskedünk Neki! Szeretjük mi Őt, szolgálunk mi Neki, követjük is Őt - csak éppen nem úgy, ahogy Ő mondja, hanem ahogy nekünk tetszik! Mennyi hazugság van ugye abban, amikor ezt mondjuk Jézusnak: Uram és Királyom! Ugye, neked is mennyire nem igazán Urad és Királyod Krisztus? Akkor aztán énekelhetjük, hogy: “A nagy király jön, hozsánna, hozsánna”! Hát kinek a királya? Nekünk aligha! Milyen fájdalmas lehet hallani Jézusnak ezt a virágvasárnapi éneket, mintha egyenesen gúnydal volna ez az ajkunkon, akinek a bálványozott énünk az igazi királyunk! És mégis, mindennek ellenére is jön a nagy Király! Hűtlen, engedetlen, öntudatlanul is gúnyolódó alattvalóinak kegyelmet kínál, mert van-e nagyobb kegyelem, mint az, hogy még mindig, még ezek után is fönntartja velünk szemben a királyi igényét, és azt üzeni: Még mindig szüksége van rád az Úrnak, még mindig nem késő elismerni uralkodói hatalmát, és engedelmeskedni Neki.

Én az Ő hírnöke vagyok, az Ő üzenetét hozom, íme, halljad: Az Úrnak szüksége van Reád! Még leborulhatsz előtte, még behódolhatsz Neki, még köszöntheted így: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében”!

Ámen.

Dátum: 1948. március 21. (virágvasárnap).