Joó Sándor Dr.

Keresztyén Testvéreim. Az egész újtestamentumi történetnek Jézus után Pál apostol a legkiemelkedőbb alakja. Az ő missziói útjaival foglalkozik az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek több mint a fele. Az Újtestamentum nagy részének a leírásában ő volt az írótoll Isten kezében, ő írta a legtöbb missziói levelet. Jézus Krisztus tanításait fűzte először össze, foglalta először rendszerbe, ő volt a keresztyénség első és legnagyobb teológusa. Ő törte szét először a szűk zsidó nemzeti korlátokat, ő értette meg először a keresztyénség egyetemességét, vagyis azt, hogy mit jelent tanítvánnyá tenni minden népeket. Ő vitte az evangéliumot először a pogányok közé nyugatra, ő volt az első keresztyén misszionárius Európában. A most felolvasott történet is az ő nagy, csodálatos megtérési történetében képez egy láncszemet.

Pál megtérési története ismerős. Legutóbb egy héttel ezelőtt elmélkedtünk fölötte. Láttuk, amint vallásos elfogultságában bosszútól lihegve sietett Damaszkusz felé, hogy a jeruzsálemi keresztyénüldözés elől odamenekült Krisztus-követőket elfogdossa és visszahurcolja Jeruzsálembe. Mielőtt azonban még célhoz ért volna, hirtelen megjelent előtte és elébe állt Jézus, akinek éppen az üldözésére indult. Ez a váratlan, megrázó találkozás testben és lélekben összetörte Pált.

A mennyei látástól testi szemeire is megvakulva vitték be a városba, ahol a Szentírás szerint három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Áldott alkalom volt ez a testi vakság arra, hogy csendes magányban elmélkedjék élete romjai fölött, és igyekezzék lélekben minél jobban megismerni Krisztust, aki kijelentette magát neki. Végre Isten megkönyörült rajta és elküldött hozzá egy tanítványt. Ezután következik a most felolvasott történet.

Ennek a történetnek megvan az a kísértése, hogy Pál apostol hatalmasan kiemelkedő alakja mellett észrevétlenül marad a másik szereplőnek, Anániásnak az alakja. Pál viharos élményekben gazdag megtérésének a története egészen elhomályosítja azt a csendes, névtelen szolgálatot, amit ez a Krisztus-tanítvány végez. Szóljon hát hozzánk a mai alkalommal az Ige nem a hatalmas Pál apostol, hanem a kis, jelentéktelen tanítvány alakján keresztül, annyival is inkább, mert igen áldott üzenetet hordoz élete példája a számunkra.

Ma, amikor elméleteket dolgoznak ki arra, új meg új politikai pártokat szerveznek abból a célból, hogy ezt az összetört lelkű beteg társadalmi és közéletet előresegítsék a gyógyulás felé, amikor a magyar emberek százai és ezrei igazán önzetlenül buzgólkodnak azon, hogy minél tökéletesebben és eredményesebben szolgálják a nemzet újjászületését, akkor nagyon jó látnunk Anániás példájából azt, hogy mit jelent a Krisztus nevében végzett legszerényebb szolgálat a beteg lélek felsegítésére. Az egész történet tartalmát és jelentőségét ebben a pár szóban foglalhatjuk össze: Az Úr Jézus küldött egy tanítványt. Kit küldött Jézus? Egy tanítványt. Aszerint, hogy a két szó közül melyiket hangsúlyozzuk ki, két különböző megvilágításban tárgyalhatjuk az Igét.

Ki volt ez a tanítvány? A Bibliában csak itt fordul elő az alakja, tehát a Szentírás nem sokat mond róla. Ismerjük a nevét, ezenkívül pedig csak azt tudjuk róla, hogy Krisztusnak egyik követe, tanítványa volt, egyike azoknak a keresztyéneknek, akik az István vértanú halála után kitört keresztyén-üldözések elől Jeruzsálemből Damaszkuszba menekültek. Anániás tehát nem volt sem misszionárius, sem gyülekezeti elöljáró, sem evangélista, sem apostol vagy próféta, hanem (egy helytelen mai kifejezéssel élve:) egy egyszerű, laikus hívő ember, a sok közül egy tanítvány.

Isten erre a fontos szolgálatra, amely Pál életében olyan döntő befolyást eredményezett, éppen ezt az egyszerű, névtelen Anániást választotta ki. Miért nem Pétert, a híres apostolt, vagy Filepet, az evangélistát, vagy Jakabot, Jézus testvérét? Ilyen nagy szolgálatra, mint ez, és ilyen nagy emberhez, mint Pál apostol, ez lett volna méltó...

Van az Isten részéről valami céltudatosság és programszerűség abban, hogy magasztos isteni terveinek a megvalósítására jelentéktelen embereket használ föl. Jézus e világba való bejövetelének az előkészítésére olyan népet választott ki magának, amelyet kezdettől fogva utált és megvetett az emberiség. Embereket megváltó, üdvözítő munkáját olyan eszköz által végezte el, akinek istállóban kezdődött és vesztőhelyen végződött földi élete. Krisztus a maga munkájának a folytatására olyan embereket használt föl, akik a legegyszerűbb foglalkozást, a halászatot, vagy a leggyűlöltebb helyet, a vámszedő asztalt hagyták ott érte. Itt is az Úr küldött egy tanítványt, egy egyszerű embert, hogy vigye el az üzenetet a világ legnagyobb misszionáriusa számára.

Mi emberek talán másképpen tennénk, Istennek azonban szinte állandó gyakorlata az, amit Ő maga így jelentett ki számunkra a Bibliának egy másik helyén: „... a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Korintus 1,27)

Azért van ez, hogy egyfelől senki, aki magában rátermettséget, tehetséget és készséget érez, el ne bízza magát, hanem jusson eszébe, hogy csak eszköz az Isten kezében, mint a toll, az író kezében, - de azért is van másfelől, hogy senki, aki a maga alkalmatlanságát és kicsinységét érzi az Isten küldetésében való szolgálatra, az vissza ne vonuljon a szolgálattól. Mindnyájan tudjuk azt, hogy keresztyén mivoltunkkal kötelező módon együtt jár a térítés, a missziói parancs, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket. Tudjuk azt, hogy ideális értelemben véve minden egyes keresztyén ember Jézus Krisztusnak egy követe, küldötte, aki azért van ott, ahol van, hogy terjessze maga körül az Isten országát, hogy a Szentlélek tüzével lángra lobbantsa a környezetét.

Sok ember azonban azt hiszi, hogy erre a szolgálatra képtelen, nincsenek meg a képességei hozzá. Nos, testvéreim, az egyszerű damaszkuszi tanítvány példája azt a nagy igazságot fejezi ki, hogy a legáldottabb lélekmentő szolgálathoz, az Isten küldetésében való eljáráshoz nem nagy emberi képességek, nem rátermettség vagy valami különös képzettség, hanem egyszerűen készség, engedelmesség kell. Istennek nem okos emberekre, hanem hű szolgákra van szüksége ahhoz, hogy nagy feladatok elvégzését bízhassa rájuk.

A gyengének, az erőtlennek hihetetlen erőt és öntudatot ad a küldetéstudata, vagyis az a tudat, hogy isteni küldetésben jár, isteni megbízatást hordoz. A hajdani római birodalomnak a követe egymagában is be mert menni a legveszedelmesebb ellenség táborába is, mert tudta, mögötte az egész római birodalom hadserege áll. Aki Isten követségében jár ezen a földön, amögött magának az élő Istennek a hatalma és ereje áll. Nos, Testvéreim, akármilyen nehéz és akármilyen kockázatos is Isten küldötteként járni olyan világban, amely szívesebben hallgat a Sátán küldötteire, mint az Istenéire, az a tudat, hogy az Isten küld bennünket, mégis csak erőt ad a példaadó, bizonyságot tevő keresztyén élethez. Ne féljünk tehát Isten követeiként fordulni a másik ember felé,s ne féljünk az Istent képviselni minden helyen és minden időben.

Anániás ezzel a köszöntéssel fordult Saulhoz: „Saul, atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton” - és ezzel átadta neki Jézus üzenetét. Hogy mennyire várt már erre az összetört lelkű Saul, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ennek az üzenetnek a hatása alatt testileg, lelkileg rendbe jön, megkeresztelkedik, megtelik Szentlélekkel, és tulajdonképpen ekkor válik Saul Pál apostollá.

Testvéreim, el sem képzeljük, hogy mennyire várják az emberek Jézus üzenetét, hogy mennyire ráéhezett ez a világ Jézusra, az evangéliumra. Anélkül, hogy tudnák és akarnák, végtelenül sokan vágyakoznak Jézus után, csak talán önmaguk előtt sem tudatos ez a vágyakozás. Valóban úgy van, ahogyan a Bibliában olvashatjuk, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

Saulnak hiába vitt volna Anániás puha, meleg kalácsot, hiába adott volna át neki arannyal megtömött erszényt, hiába íratott volna a nevére néhány száz hold földet, mindez semmi, de semmi segítséget nem jelentett volna neki, - egyedül Jézus üzenetétől gyógyult meg a lelke. Bár belátnánk már egyszer mindnyájan, hogy az elesett lélek megmentése evangélium nélkül lehetetlenség.

Bár belátnák mindazok, akik hivatottak a segítésre, az elesettek felemelésére, hogy csak úgy remélhetnek eredményt, ha a Krisztus követeként az Ő üzenetét terjesztik. A koldus, aki elibénk áll az utcán, sokkal hálásabb egy jó szóért, a szeretet leghalványabb megnyilatkozásáért, mint a tenyerébe nyomott pénzdarabért. A kórházban elhagyatottan fekvő beteg ember számára örökre felejthetetlen drága élmény az, ha valaki megáll öt percre az ágya mellett és üzenetet ad át neki Jézustól.

Egyházközségünk területén itt van a közelben egy hatalmas kórház, - sok testvérünk fekszik ottan heteken át és várja, várja, mint Saul Anániást, hogy egyszer csak belép hozzá valaki, aki az Úr Krisztustól jön követségbe, - és hiába várja, ha nem megy senki.

Sokszor megfigyeltem már, hogy a postás egyike azoknak a keveseknek, akiket minden házban várnak és titkos örömmel fogadnak, akinek a megjelenése titkos, boldog izgalmat kelt a lélekben, hátha valami jó hír érkezik valahonnan. Nos, Testvéreim, Krisztus követésében járni azt jelenti, hogy olyan postásai legyünk minden helyen és időben Krisztusnak, akit mindenütt örömmel várnak. Ezt kívánja tőlünk Krisztus, és ezt várja tőlünk a világ.

Érdekes mármost Anániás példájából megvizsgálni azt is, hogy hogyan történik erre a postai szolgálatra való megbízatása az egyes embereknek. Jézus néven szólítja Anániást, mire így válaszol: „Ímhol vagyok, Uram!” Íme, ilyen katonailag megy a dolog azoknál, akik Krisztus szolgálatában állanak. Fő a készség, az állandó készenléti állapot, mert itt éjjel-nappal szolgálati idő van.

Készen kell lenni mindig Jézus szavának a meghallására és parancsainak a véghezvitelére. E nélkül a készség nélkül nincsen isteni küldetés, enélkül nincs isteni vezetés. Ezért kell nekünk nagy súlyt fektetnünk a naponkénti csendes-idő pontos megtartására, mert ilyenkor a készenlét állapotát gyakoroljuk, a külső és belső lárma kikapcsolásával Isten útmutatására figyelünk. Bizonyára ilyen lelki elcsendesedés közben kapta Anániás is a megbízatást.

Imádság közben jelent meg előtte egy utcanév, és megértette, hogy oda el kell mennie az ú.n. Egyenes utcába. Megcsendült a lelkében egy név is: Saul, a tarsusi Saul. Bizonyára hallotta már azelőtt is ezt a nevet, és tudta, hogy Jézus ügyének egyik igen veszedelmes ellenségéről van szó. Azután látja lelkében az imádkozó Sault. Íme, így vezeti Isten az embert. Így tudta meg Anániás is, hogy föl kell keresnie Sault, és kezeit reá kell vetni, hogy újra lásson. Mindenki megkaphatja Istentől ezt a lelki vezetést, aki keresi, és hajlandó az engedelmességre.

Ebbe az Isten által való vezettetésbe rendszerint beleavatkozik a Sátán is, és igyekszik megzavarni és félrevezetni a lelket. Ez is jól látható Anániás példájában. Anániás elkezd kételkedni: vajon valóban Istentől van-e egy olyan megbízatás, amely valósággal az oroszlán barlangjába vezet? El is mondja Istennek a kifogásait: Én, Anániás, menjek el Saulhoz, én legyek hozzá gyengéd, segítő szeretettel, aki a legnagyobb durvasággal és legvakmerőbb elszántsággal üldözött téged, Uram, és a te híveidet? Hát te nem tudod, ki ez az ember, és hogy miért jött ide is?

Isten üzeneteinek, útmutatásának ez a legválságosabb pillanata. Jól halljuk mi Isten szavát, jól tudjuk mi az Ő akaratát, de... és jönnek a kifogások. Tudjuk mi azt, hogy többet kellene áldoznunk az Isten dicsőségére időben és pénzben egyaránt, de egyikből sincs elég. Tudjuk mi azt jól, hogy többet kellene törődnünk a szegényekkel, látogatnunk kellene a betegeket, Krisztus követeként kellene élnünk, de hát ki képes minderre?

Beszédünk úgy tele van tűzdelve „de”-kkel, mint a sündisznó tüskékkel, melyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák a kívülről jövő, énünk nyugalmát háborító kellemetlenségeket. Mindenki kapna Istentől megbízatást, csak nem mindenki veszi komolyan, és nem mindenki fogadja el. Micsoda szörnyű következménye lett volna annak, ha Anániás engedett volna a kísértésnek, és nem fogadta volna el az Isten vezetését! Isten a kifogások után is újra csak azt mondotta: menj el! - és Anániás elment.

Végül, ha valaki az Isten követségében jár, attól sem kell félnie, hogy eredménytelen marad a munkája. Sokszor megkísérti az Ige szolgáit is az, hogy látszólag semmi kézzelfogható eredménye nincsen a prédikálásuknak. Kár. Mireánk csak az tartozik, hogy Isten szólott hozzánk, reánk bízta az üzenetét, hogy továbbítsuk. A postásnak nem az a feladata, hogy megírja a levelet, hanem az, hogy a már megírt levelet a címzettnek átadja. Krisztus postásaira is csak az tartozik, hogy az üzenetet továbbítsák, - az üzenet tartalmáról és eredményéről majd az gondoskodik, aki küldi azt az üzenetet.

Egy dolog bizonyos: Anániás teljesítette a parancsot - és csodát látott: Saul szemei megnyíltak, és lelke betelt az Isten Lelkével. Saulból Pál apostol lett. Ha ezzel a szóval fordulunk mások felé: „Atyámfia, az Úr küldött engem”, akkor utunk csodáról csodára, dicsőségről dicsőségre vezet. Tanítvány vagy? - Kötelez az Ige: az Úr küldött téged. Tanítvány vagy? - Erőt ad az Ige: az Úr küldött téged.

Ámen.

Dátum: 1939. január. 22.

Keresztyén Testvéreim! Rohanó korunknak egyik jellegzetes sajátossága az aktualitások hajszolása. Irodalmi, művészeti, társadalmi, nemzeti, világnézeti élet területén csak az érdekli igazán a mai átlagembert, ami időszerű. Ez természetes is, mert hiszen kinek volna ideje és tudományos felkészültsége ahhoz, hogy az élet egyes kérdéseinek a felszíne alá is behatolva elmélkedjék a problémákon.

Így van a mai ember a Szentírással is. A Bibliával szemben is új értékmérő fogalom alakult ki: időszerűség. Isten Igéjének csak az a része tarthat számot a modern ember érdeklődésére, amelyben a mának legakutabb kérdéseire feleletet talál. Amikor pl. egy egész ország fegyverben áll, hogy bosszút álljon régi ellensége fölött, ki kíváncsi akkor Jézus régi, egyáltalán nem időszerű tanítására, amely az ellenségnek a szeretéséről szól? Amikor nagy egyetemes nemzeti kérdések várják a feleletet és keresik a megoldást, kit érdekelnek akkor a legegyénibb lelki kérdésekkel pepecselő bibliai részek?

Az aktualitások hajszolása közben azután a Bibliának legalapvetőbb tanításai és a keresztyén élet legtermészetesebb gyakorlatai mennek feledésbe és csúsznak át észrevétlenül a szekták kezébe. Ha azután mégis előbukkannak ezek az „időszerűtlen” szavak és fogalmak, úgy állunk velük szemben, mint valami ókori művészeti emlékekkel a múzeumban, amelynek ismerjük már képekről az alakját, a nevét, csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mit ábrázol.

Úgy érzem, Testvéreim, ilyen „időszerűtlen” az a kérdés, amelyről pedig ma beszélni szeretnék: a megtérés. Amikor ezt a szót a feledés homályából napvilágra hozzuk, azt hiszem, igen sokan idegenül állunk vele szemben, mint akiknek nem sok közük van egymáshoz. Hogy most, amikor - úgy tűnik - ezer más kérdésünk a nemzeti és társadalmi élet terén időszerűség tekintetében messze fölülmúlja a megtérés kérdését, mégis a megtérésről akarok szólani, az azért van, mert hiszem, hogy a Szentírás időszerűsége önmagában van, vagyis független az időtől és a körülményektől.

Ami azt jelenti, hogy nem az Igét kell szabni az emberhez, hanem az embert kell alkalmazni az Igéhez, mert az ember és minden kérdése változó és mulandó, az Ige pedig változhatatlan és örökkévaló. Isten Igéjében pedig legalább negyvenszer előfordul különböző formákban a megtérésre való fölhívás, ami azt mutatja tehát, hogy az Isten szemszögéből bizonyára igen időszerű a kérdés!

Mielőtt még Jézus elhagyná a názáreti családi kört és a műhelyét, Keresztelő János már szertejárja az országot és elkiáltja mindenütt a hívó szót: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa. És amikor Jézus először lép a nyilvánosság elé, az Ő megváltói munkájának is ez a nyitánya: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa. Jézus és utána az apostolok tanításának és munkásságának a fő motívuma mindenkor később is a megtérés és a térítés maradt. Sőt, Jézus egyszer ilyen félreérthetetlen nyilatkozatot tett: Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába. Hiába közelgetett el tehát a mennyeknek országa, megtérés nélkül semmi hasznunk abból.

Pál apostol életének abban a részében, amit az imént felolvastam, igen szemléltető leírását, példáját láthatjuk a megtérés lefolyásának. Ebben megláthatjuk azt is, hogy a mi megtérésünkben micsoda szerepe van az Istennek, és micsoda szerepünk van nekünk magunknak.

1.) A megtérésnek tehát mindenekelőtt maga Isten a mozgatója, a munkálója. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a bűnös ember egyszerűen elhatározza egy szép napon, hogy mostantól fogva megtér és leveti a bűneit egyszerűen csak úgy, mint szombaton este a szennyes ruhát, és ezentúl lelki ünneplőben járja a világot. Az ember tehát nemcsak úgy magától tér meg, sem nem az egyik ember téríti meg a másik embert, hanem a megtérés akkor igazi, ha maga az Isten munkálja azt a lelkünkben.

Ezt látjuk Pál megtérésének a történetében is. Az ő megtérése is a saját akaratától függetlenül ment végbe. Ő nem akart megtérni, sőt meg volt győződve arról, hogy nincs is rá szüksége, hiszen korának legvallásosabb szerzetrendjének, a farizeusok rendjének volt egyik legkiválóbb tagja. Most is a legjobb lelkiismerettel indult éppen a keresztyének üldözésére abban a szent hitben, hogy Istennek tetsző dolgot művel, hogy vallásos és nemzeti kötelességét teljesíti. Nem volt gonosz ember, nem volt istentagadó, sőt nagyon is istenfélő akart lenni, csak megvakította az elfogultság, és így nem vette észre, hogy nagy vallásos buzgalmában nem követte, hanem éppen üldözte az Istent, nem szolgálta, hanem éppen rombolta az Isten dicsőségét.

A nagy rohanásban, a nagy igyekezetben nem vette észre, hogy milyen lélekszakadva rohan saját vesztébe. „És amint méne, lőn, hogy közelgete Damaszkuszhoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből”. Nagy igyekezetében egyszer csak utána kiáltott az Isten, megállította a lejtőn, belenyúlt az életébe, megragadta rohanásában, fölfogta zuhanásában, kijózanította, és megláttatta vele, hogy az az út, amelyen nagy buzgalommal igyekszik előre, nem a mennybe, hanem a kárhozatba vezet. Egy szempillantás alatt olyan lelki világosságot gyújtott Isten Pálnak az elfogultságtól sötét lelkében, hogy elkábult tőle, összerogyott, és még a testi szeme is elvakult tőle egy időre. Megjelent előtte Jézus, elébe állt, és nem engedte tovább.

Erre most azt mondhatná valaki, hogy neki még sohasem volt ilyen hatalmas élménye. Ő is megtérne, ha Isten hasonló módon belenyúlna az életébe. Azt felelhetnénk erre, hogy nincsen is minden embernek olyan megtérésre szüksége, mint Pál apostolnak. Isten eljárását az egyes lelkekkel szemben nem lehet kaptafára húzni, Isten minden lélekkel az illető léleknek megfelelő különleges módon bánik.

Van olyan lélek, amely annyira elvakultan, annyira megrögzötten rohan a kárhozat felé, hogy csak ilyen, Páléhoz hasonló viharos jelenet térítheti meg útjában. Találkoztam már ilyen emberekkel is. Ezek az emberek el tudják mesélni, hogy mikor és hogyan történt meg életüknek ez a nagy pálfordulása. Ez azonban a ritkább és a rendkívülibb eset.

Sokkal általánosabb, különösen keresztyének között az, hogy valaki már gyermekkorától fogva hallotta Isten hívását, boldogan gondolta magát Jézus juhának, - időnként azonban el-elkalandozott a nyájtól és a Pásztortól, majd újra vissza-visszatért hozzá. Az ilyen ember nem tudna határozottan beszámolni arról, hogy hogyan és mikor tért meg. Legföljebb rá tudna mutatni az életében egyes jelenetekre, élményekre, eseményekre, amikor úgy érezte, hogy Isten közelebb volt hozzá, mint máskor, és ilyenkor hangosabban hallotta a hívását, mint máskor, és mintha ilyenkor olyan lendületet kapott volna az élete az Isten felé, mint amilyent máskor nem.

Isten szerepe tehát a mi megtérésünkben abban áll, hogy az Isten utánunk kiált, megállít és megláttatja velünk, hogy eltévedtünk, hogy elkalandoztunk, esetleg, hogy üldözzük Őt, mint Pál, nem pedig szolgáljuk. Ezt az Isten úgy teszi, hogy valamilyen formában elibénk állítja Jézust, és Jézus elállja az utunkat, mint Pál életében láttuk. Nem szabad azonban arra várnunk, hogy Jézusnak ez az elibénk állása a mi életünkben is hasonló viharos formában történik meg, mint Pál életében. Én már sokszor tapasztaltam a magam életében, hogy egy könyvnek az olvasása, vagy a Bibliának a tanulmányozása közben állott elébem Krisztus, és fölszólított, hogy térjek meg, forduljak meg, mert nekem nem arra kell mennem.

Nemrégen látogattam meg a kórházban egy fiatal leányt, aki majd’ fél esztendőt töltött ottan élet és halál között lebegve, aki egészen határozottan mondotta, hogy őt a betegsége térítette meg ahhoz az Istenhez, akivel azelőtt bizony nem sokat törődött. Ismerek olyan házaspárt, akik bizonyságot tettek arról, hogy nyolc esztendős kis fiacskájuknak a halála fordította oda a tekintetüket egészen komolyan az Istenhez. Akinek a lelki szemei nem vakok a látásra, az nemcsak a Bibliában vagy a templomi igehirdetésben, hanem még életének a kudarcaiban és csapásaiban is meglátja Jézust, aki azért áll elébe, hogy visszatérítse a nem neki való útról.

Közülünk, akik itt vagyunk, senki nem mondhatja tehát, hogy ha olyan élménye lenne, mint Pálnak volt, ő is megtérne, - mert az Isten mindenkinek az életébe belenyúlt már valamilyen módon, legfeljebb nem ügyeltünk rá, nem elégedtünk meg vele. Többet igazán nem tehet Isten, mint hogy elibénk állítja valamilyen formában Jézust, és tudtul adja, hogy az az irány, amely felé haladunk, az Ő megbántásának és a mi kárhozatunknak az iránya, de tudtul adja azt is, hogy Ő mindezért nem haragszik ránk, megbocsátott mindent, amit ellene vétettünk, szabad tehát a visszafordulás útja. Mindazok a lelki javak, a bűnbocsánat, az örök élet, az Istennel és az emberekkel való békesség, a lelki nyugalom, amit összefoglaló néven Isten országának nevezünk, itt van mellettünk, Isten egészen közel hozta hozzánk, itt van a hátunk mögött, és hogy bejussunk oda, hogy az a miénk legyen, csak vissza kell fordulnunk, csak meg kell térnünk. Ezért a sürgető felszólítás Jézus ajkán: Térjetek meg, mert elközelgetett hozzátok az Istennek országa.

2.) Ha tehát az Isten szerepe a megtérésben abban áll, hogy hív és megadja a lehetőséget a visszatérésre, akkor a mi szerepünk nem lehet más, mint hogy kihasználjuk ezt a lehetőséget: végrehajtjuk a nagy hátra-arcot.

Minden ember életének az útja két irányban haladhat csak: vagy közeledik Istenhez, vagy pedig távolodik Istentől, - más szóval tehát, az Isten felé, vagy a Sátán felé. A megtérés az ember részéről abban áll, hogy az ember az Istentől távolodó útján megáll, visszafordul, és elindul az Isten felé. Akármilyen közel vagyok is az Istenhez, de ha egyszer hátat fordítok neki és akár csak egy lépést is távolodom tőle, már kiléptem az Isten országából, és megtérésre van szükségem. Viszont akármilyen távolra kerültem is, akármilyen mélyre züllöttem is le az Istentől, de ha egyszer hátat fordítok a Sátánnak, 180 fokos fordulatot hajtok végre, és akár csak egy lépésnyit is közeledem az Istenhez, már beléptem az Isten országába. Megtérésre tehát mindannyiszor szüksége van az embernek, valahányszor életének az útján nem közeledik, hanem távolodik az Istentől.

Ez eddig nagyon szép, és fölöttébb egyszerű - a nehézség azonban abban van, hogy a legtöbb ember maga sem tudja, hogy bizonyos cselekedetei végzése közben közeledik-e az Istenhez, vagy pedig távolodik tőle. Pál is meg volt győződve róla, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, ha üldözi és kiirtja a Krisztus követőit. Használni akart az Isten ügyének, szolgálni akart az Istennek, és elfogultságában nem vette észre, hogy mindennek éppen az ellenkezőjét tette.

A napokban olvashattunk mindnyájan az újságokban egy amerikai tudósról, aki olyan nagyítókészüléket talált fel, amellyel a lencse alá kerülő tárgyakat milliószoros nagyításban lehet látni. Az illető tudós állítólag még ezzel sem elégedett meg, hanem a készüléke teljesítőképességét még tízszeresére akarja fokozni. Vannak az emberi testnek olyan apró, pici ellenségei, a bacilusok, amelyeket tízmilliószorosra kell felnagyítani, hogy sikerrel lehessen felvenni ellenük a küzdelmet.

Érdekes, hogy lelki életünk területén éppen az ellenkező módon igyekszünk eljárni. Lelkünk ellenségeit, még ha a legnagyobb bűnökről van is szó, igyekszünk minél kisebbeknek és jelentéktelenebbeknek látni. Ha egyszer valami lelki mikroszkópon keresztül vizsgálnánk a lelkünket, meg vagyok győződve, hogy elszörnyülködnénk a sok lelki baktérium és veszedelmes bacilus láttán. Akkor látnánk meg, hogy az elfogultság milyen vakká tett bennünket, hogy mikor a legjobban „használtunk” a keresztyénségnek, a legjobban „szolgáltuk” az Istent és az egyházat, akkor okoztuk a legnagyobb kárt. Van ilyen lelki mikroszkóp, az Isten törvénye, a Tízparancsolat és annak a magyarázata, a Hegyi beszéd: ha valaki keresztültekint ezen, mindent meglát a lelkében.

A megtérés mármost abban áll, hogy elfordulok mindattól, amit az életemben, mint Istennek nem tetsző dolgot, tehát mint bűnt fölfedeztem, hátat fordítok annak, amivel eddig szemben voltam, és elindulok az Isten felé, akitől eddig távolodtam. Pál apostol megtérési példája azt is megmutatja, hogy mit jelent az Isten felé haladni, az Istenhez közeledni. Pál apostol a látomás súlya alatt összetörve, így szól Jézushoz: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” - tehát belátta azt, hogy amit akart cselekedni, bár a legjobb szándékból fakadt, de nem az Isten akarata szerint való cselekedet volt. Belátta, hogy legjobb igyekezete és a legbecsületesebb törekvése is az Isten ellen irányult. Megfordult tehát, hátat fordított eddigi törekvéseinek, mindannak, amit ő akart, és kész volt ezentúl azt tenni, amit az Isten akart.

Az Isten felé való közeledésnek az útját ma is ez a kérdés mutatja: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Tehát ezentúl nem az a fontos, hogy mit parancsolnak a körülmények, mit kívánnak az ösztöneim és indulataim, mit kíván a jól felfogott érdekem, vagy a hiúságom, vagy a karrierem, - hanem: mit akarsz Uram te, hogy cselekedjem. A megtérés legvégső fokon azt jelenti, hogy az akaratomat teljesen alárendelem az Isten akaratának. Vagy képben kifejezve: a meg nem tért ember azt szeretné, hogy élete csónakjának az evezőlapátjai Jézus kezében legyenek, a kormányt pedig maga kezelné, - a megtért ember ezzel szemben kezébe veszi az evezőlapátot, és a kormányt átadja Jézusnak. Ezt jelenti az, hogy mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?

Azt mondottuk az imént, hogy időszerűtlen ma, amikor sok más sürgős kérdésünk megoldásra vár, a megtérésről beszélni. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy csak az az ember nyúlhat hozzá a válságok megoldásához, aki az Isten felé halad, aki megtért ember. Mert az Isten felé haladás életet jelent, a távolodás pedig halált. Ha valaki úgy szolgálja a hazáját vagy az egyházát, hogy közben távolodik Istentől, az akármilyen jót akart is, akármennyire igyekezett is használni, mégis romlásba és pusztulásba viheti csak azt.

Éppen azért, mert ilyen akut társadalmi és nemzeti kérdések várják a megoldást, éppen ezért nincsen időszerűbb kérdés ma a megtérésnél. Nem én mondom tehát, hanem az én Uram Jézus Krisztus kiált utánunk és kér mindnyájunkat:

„Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4,17)

Ámen.

Dátum: 1939. január 15.

Keresztyén Testvéreim! Halkan, észrevétlenül elérkezett hozzánk az advent, a Jézus eljövetele várásának boldog, titokzatos ideje. A kisgyermek életében a legboldogabb idő az a fél óra, vagy egy óra, amikor az izgalomtól remegve várja a karácsonyi angyal érkezését, sejtelmes várakozás, izgalmas reménykedés tölti meg a lelkét, vajon mit fog találni a karácsonyfa alatt. Azt sem tudja talán pontosan, hogy mit vár, csak azt érzi, hogy hamarosan valami nagy-nagy öröm közeledik feléje, nagy-nagy boldogság várakozik rá. Amikor végre föltárul előtte az ajtó, szinte nem lehet tudni, hogy melyik csillog jobban, a földíszített karácsonyfa, vagy a kacagó gyermekszem.

Boldog az a felnőtt ember, aki ilyen gyermeki lélekkel, lelkes, boldog izgalommal tudja élni az adventi várakozás titokzatos idejét. Egy menyasszony, aki távol élt a vőlegényétől, mesélte egyszer, hogy már hetekkel előre örül a vőlegénye látogatásának. Az igazi nagy örömre előre készülnie kell az embernek. Lehet-e nagyobb öröm egy ember, egy társadalom, egy emberiség, egy világ életében, mint Jézus Krisztusnak az eljövetele? A karácsony boldogsága nagymértékben függ attól, hogy milyen volt az adventi várakozás és előkészülődés. A lelkünkből nyomtalanul eltűnő olyan sok karácsonynak az oka főleg abban keresendő, hogy nem készültünk el rá eléggé.

Ennek a vissza-visszatérő adventnek van egy vissza-visszatérő alakja, aki ilyenkor megjelenik a keresztyén szószékeken, és újra meg újra arra tanítja az embereket, hogy hogyan várják az eljövendő Megváltót, hogyan készítsék az utat a számára, s mit cselekedjenek, hogy az eljövendő Isten-országába bejussanak. Keresztelő János ő, a nagy adventi próféta, összekötő híd az Ó és az Új testamentum között. Most is az ő óriás alakja magasodik föl a felolvasott történet kapcsán, és meglátjuk belőle az adventi várakozás értelmét. Mielőtt időt vesztegetnénk arra: hogyan készítsük az utat az eljövendő Messiás számára, mit cselekedjünk, és hogyan várjuk Őt, tisztáznunk kell azt a nagy kérdést, hogy egyáltalán van-e értelme az Ő várásának, érdemes-e megtenni a lelki előkészületeket a karácsonyra? Ezekre a kérdésekre kapunk feleletet a felolvasott történetben, ha azt két szempontból, mégpedig Keresztelő János kérdése és Jézusnak a rá adott felelete szempontjából vizsgáljuk.

1.) Keresztelő János kérdése, amit Jézushoz intézett, így hangzott: „Te vagy az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Ebből a kérdésből a kételkedés, sőt a csalódás hangja csendül ki. Hogyan lehet az, hogy még Keresztelő János lelkét is elfogta a kétely? Hiszen a próféták Isten különös emberei, akikkel személyesen társalgott az Isten, és Keresztelő János még a próféták között is a legelső és a legtökéletesebb volt. Lelki nagyságáról maga Jézus is bizonyságot tett egyszer, amikor azt mondotta róla, hogy azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál. Ez a bizonyságtétel magasan fölibe helyezi őt a legnagyobb tudósoknak és legkomolyabb hithősöknek is. Még ennek a hatalmas embernek is volt egy gyenge pillanat az életében, amikor csalódva és kétkedve tekintett Jézus alakjára.

Tudjuk, Jánost az erkölcstelen életű Heródes király börtönbe vetette, mert föl merte emelni prófétai szavát a királyi udvar bűneivel szemben. De a börtöne vastag falain át is eljutott hozzá a híre annak, hogy Jézus föllépett és megkezdte megváltói munkáját. János boldogan hallgat meg mindent, amit Jézusról elmondanak neki, nem törődik azzal, ha a börtönben sínylődik is, csak az a fontos, hogy Jézus növekedjék.

Jánosnak kétféle Messiás-váradalom van a lelkében: egyfelől kegyelmes, másfelől büntető Messiást vár. Ő úgy prédikált a Krisztusról, mint az Isten Bárányáról egyfelől, aki elveszi a világ bűneit, másfelől pedig mint örök világbíróról, akinek szórólapát van a kezében, aki megtisztítja a szérűjét, és aki örök ítéletet tart az istentelenek fölött. János félig ótestamentumi lelke nem tudta, hogy az eljövendő Messiás nem egyszerre hoz kegyelmet és ítéletet, nem tudta, hogy a Megváltó kétszer jön el erre a földre, egyszer azért, hogy megkeresse a bűnösöket és meghaljon értük, másodszor pedig azért, hogy elítélje azokat a bűnösöket, akik az első eljövetelében nem hittek. János nem tudta, hogy a Megváltó két eljövetele között több ezer esztendő, egy egész korszak fog eltelni. Ezért aztán nem elégítette ki a lelkét, amit Jézusról hallott, - lassan-lassan egyre jobban elfogta a kétely, mert csalódott: nem ilyen Messiást várt, aki mindég csak kegyelmet hirdet, de sohasem érvényesíti bírói hatalmát.

Ebben a Krisztusban, akiről neki a börtönbe hírt hoznak, semmi sincs a mindent elsöprő szélvihar hatalmából, a sziklákat megrepesztő földrengésből, a pusztítva lecsapódó tüzes villámból, hanem ez a Krisztus szelíd és alázatos - és ez az, amiben megütközik a Keresztelő, mint a botránkozás kövében. Ez a Jézus nem olyan, amilyennek ő elképzelte, amilyennek várja és szeretné, mert ímé, elrejti az világot megítélő hatalmát és küldetését. Nem bírja tovább, elküldi hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”

Keresztelő János ebben a jelenetben a legemberibb. Ha máskor magasan fölöttünk érezzük is az ő hatalmas alakját, itt egészen olyannak látjuk, mint mi vagyunk: csalódott, kételkedő, szürke embernek. Testvéreim, hadd mondjam most azt, hogy ez a kételkedés is hozzá tartozik az adventi várakozás és készülés boldog idejéhez. Az adventi napokban különösen számot kell adnunk magunknak arról, hogy mit jelent a világ számára Jézus Krisztus. Ez a világ sokszor kételkedik és csalódik Krisztusban, és botránkozás kövének tartja Krisztust.

Húsz évszázad óta hangzik már Krisztus Igéje, evangéliuma ezen a földön. Sok ezerszer hirdették már az Ő szolgái, hogy király a Krisztus, aki az egész teremtett mindenségen uralkodik. A baj csak az, hogy Krisztusnak ebből a királyságából szomorúan kevés látható, jelentéktelenül csekély rész valósult meg a földön. Ezzel szemben a bűnnek az uralma kibeszélhetetlenül hatalmas. A Sátán alakítja ki az emberek világnézetét, szabja meg a társadalom erkölcsét, a bűn uralma alatt áll a politikai, tudományos és művészeti élet egyaránt. A Sátán világuralmával szemben vajon mit állít szembe Jézus? Gyenge gyülekezeteket, amelyek alig-alig számítanak valamit a világ nagy életforgatagában. De még ezek a gyenge kis gyülekezetek is, ezeknek a tagjai is sokszor legalább úgy szolgálják a Sátánt, mint a Krisztust. Van ugyan misszió a pogányok között is, de amit Jézus a pogányok közül nyer, legalább annyit veszít a keresztyének közül, akik egyre jobban hullanak vissza a modern pogányság karjaiba.

Amikor azt látjuk, hogy égbekiáltó vagyoni ellentétek vannak az emberek között, hogy a társadalmi életünkben tombol a fékevesztett erkölcstelenség, hogy egyes hatalmaskodók nemcsak egyes embereket, hanem egész országrészeket és népeket akadályoznak meg abban, hogy igazságos jogaikat érvényesíthessék, amikor azt látjuk, hogy az istenhit kiirtására tudatosan szervezkednek emberek, amikor látjuk, hogy az emberi őrület szobrot akar emelni a Volga partján Júdásnak, mint az emberiség legnagyobb jótevőjének, - igazán nem csoda, ha tanácstalanul áll meg valaki Krisztus előtt, és azt kérdi: hogyan tűrheti el mindezt az a Jézus, Akinek egyetlen kézmozdulatára rendbe jöhetne és átalakulhatna minden ezen a földön? Ha körülnézünk, igazán nagyon keveset láthatunk meg az Ő mindenekfölött győzedelmeskedő hatalmából és mindeneket megítélő dicsőségéből.

Ha Jézus egyszer mennydörgés-szerűen hallatná a hangját, ha egyszer emésztő tüzet bocsátana ki magából, ha egyszer dicsőségének a sugarával megvakítaná a hitetlenkedőket és gúnyolódókat - akkor megnyugodnánk, akkor rajta kívül senki és semmi másban nem keresnénk a bajok megoldását. Így azonban a mi köreinkben is feltámad sokszor a kétely, és Jánossal együtt mi is csalódottan kérdezzük: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”

2.) Amikor Jézus Keresztelő Jánosnak ezt a kérdését meghallja, nem kezd bele hosszadalmas fejtegetésbe, nem akarja bebizonyítani a maga igazát, hogy igenis Ő az a megváltó, akiről a próféták jövendöltek, nem veszi elő az Írásokat és nem leckézteti a követeket, nem prédikál nekik. Egyszerűen utal a tetteire: azt mondjátok el Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok - mondta Jézus -, hogy „a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik.” Még hozzáfűzi ezt az intést: „és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Nos, Testvéreim, Krisztus nem tehetetlen szemlélője a világeseményeknek, ha egyelőre nem lép is föl dicsőségének teljes ragyogásában. Eltörölni minden hatalmasságot és erőt, leigázni minden ellenségét, ítéletet tartani elevenek és holtak felett majd később jön el erre a földre, az majd csak az Ő második eljövetele alkalmával történik meg. Nem marad el tehát az sem, de most még nem érkezett el annak az ideje. Most még egyelőre csendben gyűjtögeti az övéit.

Az Ő munkája kétezer esztendő óta mind a mai napig abban áll, hogy a vakok szemeik világát veszik és belelátnak a saját lelkükbe, meglátják életük minden szennyét, látják Megváltójukat, aki érettük halt meg a keresztfán, sőt túllátnak e föld határain, mert belelátnak a menny dicsőségébe. Meglátják azt az életet, ami a síron túl kezdődik.

Jézus munkája ma abban áll, hogy a sánták járnak, nem tehetetlenek többé a jóra, Isten és ember szeretésére, hanem Jézus által képesek szabadon és öntudatosan járni egy életen át az Isten törvényében.

Jézus csodálatos munkája ma abban áll, hogy a poklosok megtisztulnak, a bűn halálos betegségében szenvedők meggyógyulnak, emberek kínzó szenvedélyeiktől megtisztulnak, tisztátalan életek megtisztulnak, emberi életek, kibírhatatlan természetek megváltoznak.

Jézus munkája abban áll, hogy a siketek hallanak, hogy valami csodálatos belső fülszerkezet nyílik meg az emberben, és egyszerre meghallja az ember az Isten szavát, és meghallja az emberek kérő szavát. Olyan hangokat hall ezentúl, amelyek előtt eddig észrevétlenül továbbment, amelyek sohasem jutottak el eddig a fülébe.

Jézus munkája ma abban áll, hogy a halottak feltámadnak, az erkölcsi halottak új életre támadnak, a gyülekezetek halott tagjai munkás, szolgálatkész új életté válnak.

Jézus munkája ma abban áll, hogy a szegényeknek az evangélium hirdettetik, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, és én megnyugosztlak titeket”. Mt11,28 A szegény gyászolók, a kétségbeesettek, az elnyomottak, a szenvedők egyedül Benne találják meg a vigasztalást és békességet.

Az evangéliumi történet nem tudósít arról, hogy János meg volt-e elégedve Jézus feleletével. De nagyon valószínűnek tartom, hogy amikor a követek visszatértek a börtönhöz, és elmondták a Keresztelőnek, hogy láttak vakokat, akiknek szemük nyílott meg, sántákat, akik járókká lettek, halottakat, akik feltámadtak, akkor Jánosnak a lelke megnyugodott abban a boldog bizonyosságban, hogy elérkezett végre az a Megváltó, aki eljövendő volt, és nem kell mást várni.

Testvéreim, meg vagyok győződve arról, hogy a Krisztussal szemben minden gúny, kétely és csalódás megszűnne, ha Krisztus hatalmáról bizonyságot tevő életek volnának közöttünk. Mai keresztyénségünk annak az utcai árusnak a sorsára jutott, aki tele torokkal kiabálta egyszer az utcán, hogy nagyszerű köhögés elleni szert talált fel, de alig tudta elmondani a mondókáját a fuldokló köhögési rohamok miatt. Persze, hogy az emberek nem hittek neki, és nem vették meg a „csodaszert”, hanem más szer után néztek.

Az emberek nagy többségének azért nem kell a Krisztus mint az életük megoldása, mert akik hirdetik, tehát mi, keresztyének, nem éljük a Krisztust. Ha mi is azt tudnánk mondani, hogy nézzétek, ez az ember vak volt és most lát, emez halott volt és most él, emez tehetetlen sánta volt és most jár, nézzétek, itt eddig semmi nem volt, és most kivirított az Isten országa, akkor egészen bizonyos az, hogy az emberek nem mást, hanem csak egyedül Jézust várnák. Hiszen mindenütt vannak vakok, sánták, bélpoklosok és halottak. Óh, de nagyon jó volna, ha ezek látókká, járókká, tisztákká és élőkké válhatnának! Óh, bár ma is ilyen ereje lenne Jézusnak, de nagyon sokan tódulnának oda hozzá, de boldogan készülődnének az Ő eljövetelére! - gondolják sokan.

Nos, Testvéreim, hadd tegyek bizonyságot arról, amit én is Isten kegyelméből láthattam és hallhattam: Láttam tehetetlen bűnösöket az Isten országáért dolgozni, láttam a szenvedélyek lelki bélpoklosságából embereket megtisztulni, láttam és hallottam dúsgazdag bankárt nyitott vasszekrényei között Bibliát olvasni és imádkozni, láttam kommunista agitátort a lelki halálból új életre támadni, és hallottam őt kibeszélhetetlen hatalommal Jézus Krisztus újjászülő erejéről prédikálni. Amióta ezeket a bizonyságokat láttam, azóta tudom, hogy Jézus a Krisztus, a mi Megváltónk, az élő Istennek a Fia, aki ma is éppen olyan hatalommal jár szerte a világon, mint két évezreddel ezelőtt. Ő az tehát, aki eljövendő, Őt várjuk, és senki mást.

Amerre Ő jár, ottan csendben, de láthatóan megváltozik egy élet, hasonlóvá kezd válni Őhozzá. A legnagyobb öröm és boldogság, ha mindezt a magunk életében tapasztaljuk meg. Az adventi kétely csak így válhatik karácsonyi boldog bizonyossággá. Nem a világ életében kell nekem látnom a Krisztus munkáját, hanem a magam életében. Vajon ha más emberek életében valósággá válhatott a Krisztus, miért ne lehetne valósággá az én életemben is? Nekem is szükségem van rá, én is reménykedem, én is imádkozom: Jövel, Uram Jézus Krisztus!

Ámen.

Dátum: 1938. november 27. (Advent)

Keresztyén Testvéreim! - Sokszor igen nehéz dolog a vasárnapra megfelelő Igét találni, és a gyülekezet gondolatait aköré csoportosítani. Megkönnyíti ezt a munkát az, ha van valaki, aki a hét folyamán komoly lelki problémával jön a lelkipásztorhoz, és feleletet vár valamilyen kérdésre. Ilyenkor önként adódik az igehirdetés tárgya és textusa is a legtöbb esetben, mert ami egy embernek a problémája, ugyanaz rajta kívül még sok más embernek is problémája lehet.

De néha, sőt sokszor hiányzanak azok az emberek, akik lelki kérdések iránt érdeklődve hozzánk jönnek. Nem azért, mintha nem volnának minden embernek lelki problémái, hanem azért, mert a legtöbben nem szívesen foglalkoznak ilyen problémákkal. Örülnek, ha lelkileg lehetőleg békében hagyják őket, s ezért nem is nagyon szívesen beszélnek róla. Testileg, egészségileg is kényelmetlen dolog az, gondolják, ha túlságosan komoly dolgokkal foglalkozik az ember. Ez való igaz, mert ha valaki belemerül lelki problémáinak a kutatásába, könnyen előfordulhat, hogy álmatlan éjszakái lesznek neki. Úgy gondolom azonban, hogy jobb egy álmatlan éjszaka, mint egy elaludt örökkévalóság. Akinek fontosabb a teste, mint a lelke, aki semmiért oda nem adná nyugalmát, valóban nem tehet okosabbat, mint hogy minden lelki izgalmat és nyugtalanítást elkerül. Mindenki szabadon leállíthatja az ébresztőórát, ha nem akar álmából fölriadni. Ne csodálkozzék azonban azon, ha lekésik a vonatról...

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hetekben a gyülekezettől távol, gyülekezetünk egyes tagjainak személyes kérdései, egyéni problémái hozzám el sem juthattak, olyan Igét választottam a Szentírásból Isten mai üzenetének az alapjául, amely egyetemes érdeklődésre tarthat számot, mert egyetemes és általános az a probléma is, amelyre vonatkozik. Ézsaiás próféta írta le ezt az Igét: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.”

Milyen csodálatosan szép ez az Ige! Azért ilyen szép, mert közvetlenül Isten szájából való, kristálytiszta, átlátszó, minden emberi toldástól mentes, látszik rajta, hogy nem ember, hanem az Isten foglalta szavakba. Igazi isteni kijelentés. Nem emberi szavak Istenről, hanem magának az élő Istennek a szavai az emberhez. Nincs benne sem szószéki stílus, sem teológiai stílus, nincs benne költészet, ezt az Igét maga az Isten, szóról szóra úgy mondotta, ahogyan most halljuk.

Úgy érzem, keresztyén Testvéreim, erre az Igére mindnyájunknak szükségünk van. Hiszen mindnyájan, különösen manapság, nagyon jól ismerjük azt az érzést, hogy egyszerre elkezd inogni alattunk a talaj, mintha süllyedő hajó volna, hegyek távoznak el, szilárdnak hitt sziklák inognak meg, fölöttébb bizonytalanul érezzük magunkat, s akár szívesen, akár nem szívesen hallottuk eddig azt a szót: kegyelem, egyre jobban sejtjük, hogy nem élhetünk nélküle. Mennél jobban telik életünk ideje, mennél többet megéltünk ezen a földön, annál világosabbá kezd válni előttünk, hogy rá vagyunk utalva az irgalmas Istenre, s így van ez akkor is, ha szinte önmagunk előtt sem merjük bevallani.

Most, íme, nekünk szól az Ige: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörül Urad.” Mennyi vigasztalás van ebben az Igében! De nem szentimentális, érzelgős vigasztalás ez. Az érzelgős vigaszban vajmi kevés az igazság. Az érzelgős vigasztalás tagadja a veszedelmet, és beszuggerálja a szenvedőnek, hogy megszabadult a fájdalmaktól, valójában azonban éppen úgy fáj és éget a seb, mint azelőtt. Alapigénk nem így vigasztal. Hanem igen világosan megmondja, hogy a nyomorúságunk olyan nagy lehet, hogy akár át is csaphat a fejünk fölött, a keresztünk olyan súlyos lehet, hogy akár össze is roskadhatunk alatta, a talaj meginoghat alattunk, és minden-minden egyéni biztonságunkat elveszthetjük - de mind e világkatasztrófa közepette is két dolog minden bizonnyal megmarad a számunkra, s ez a két dolog megtart bennünket: Isten kegyelme és az Ő csodálatos hűsége.

Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek az élete már csak szépen fölépített váraknak a romjaival van tele, olyan emberekkel, akik az idők viharaiban tömérdek pusztuláson mentek keresztül, akiket súlyos szerencsétlenségek értek, akik elvesztették vagyonukat, akik eltemették már sorra mind legkedvesebb szeretteiket, akiknek minden kincsük ezen a földön már csak egypár sírhalom a temetőben. Óh, be sokszor perbe száll az ember ilyenkor az Istennel, és azt mondja: Mindent elvett tőlem az Isten, és teljesen cserbenhagyott, nem tudok többé közeledni hozzá, nem tudok többé hinni Benne.

Igaztalanul vádoljuk az Istent, hiszen Ő sohasem ígérte, hogy minket és a mieinket a földi dolgokban előnyben részesít, sohasem ígérte, hogy minden dolgunkat sikerre viszi, hogy minden veszedelemtől megóv, hogy minden szerencsétlenségtől megkímél. Isten kegyelme nem protekció, Isten kegyelme nem valami földi élvezeti állapot. Amíg itt élünk ezen a földön, kötve is vagyunk a földhöz, vagyis a mulandóság és a halandóság törvénye alatt állunk. Amíg itt e földön élünk, mintegy vulkanikus talajon mozgunk. Minden pillanatban megremeghet a föld alattunk és kiránthatja a talajt alólunk. Nem erre tehát, hanem egészen másra vonatkozik az isteni vigasztalás - azt mondja: recsegjen és ropogjon bár körülöttünk minden, és pusztuljon el bele ez az egész világmindenség, egy dolog megmarad a számodra: az én kegyelmem tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül.

Isten tehát minden körülmények között kegyelmes marad népe iránt. Nincs olyan állapot, amely ezen a kegyelmen változtathatna. Olyan fogadalma ez Istennek, amit minden körülmények között meg is tart és be is vált. Isten olyan messze megy a hűségben, hogy ha ugyanazt egy ember tenné, azt mondanánk rá, hogy nem számol emberi méltóságával. Ilyen, isteni méltóságot szinte megalázó módon volt hű az Isten az Ő hajdani kiválasztott népe, Izrael iránt is. Aki már átolvasta figyelmesen az Ótestamentumot, bizonyára elképedve látta és megfigyelte, hogy milyen vég nélküli türelemmel hordozta Isten az Ő népének minden gonoszságát.

Izrael népe minduntalan újra és újra elbukott, idegen istenek után nyargalászott, minden magaslaton Baál-oltáron áldozott, és minden mezőn Astarté-oszlop előtt hajlongott. Szinte az a benyomása az embernek, mintha az Isten a világ leghűtlenebb népét választotta volna ki, és ezzel kötött volna szövetséget csak azért, hogy így mutassa be isteni hűségének és türelmének a végtelenségét a világnak. Végül hűségének utolsó bizonyságával sem maradt adós az Isten: Erre a hűtlen, kicsapongó népre bízta rá Isten egyszülött Fiát. Sőt amikor még Őt is keresztre feszítették, Isten még akkor is, abból a keresztből, amelyen szent Fia függött, ebből készített orvosságot az emberiség halálos betegségének a meggyógyítására. Az, hogy Isten minden próbálkozás után is elküldötte szent Fiát, hogy megmentse népét, nagyon nagy dolog volt. Az, hogy Isten az emberiséget, miután szent Fiát keresztre feszítették, nem söpörte el egy második özönvízzel a föld színéről, ez még nagyobb dolog volt. Az azonban, hogy Isten megölt Fiának a holttestéből vette azt a szérumot, amely a gyilkosokat tettük menthetetlen következményétől megmentette, ez már fölülmúlja minden emberi fölfogóképességünket.

Íme, ez a kegyelem. Ezek után nagyobb súlya van talán számunkra ennek az Igének: változzanak bár el a hegyek, és rendüljenek bár meg a halmok, az én kegyelmem tőled el nem távozik. Ez a kegyelem sziklaszilárdan áll, de még ez sem jó hasonlat, mert a szikla is megrepedhet és lezuhanhat a mélybe. Erre a kegyelemre vég nélkül rábízhatjuk magunkat.

Alapigénk így folytatódik tovább: békességem szövetsége meg nem rendül. Istennek más fölfogása van a szövetségről, mint az embereknek. Az örökkévaló Isten csak egyoldalú és örökkévaló szövetséget köt. Mi emberek úgy érezzük, hogy föloldoztattunk a szövetség kötelezettsége alól, ha a másik oldalon megszegték a szövetséget. Másként van az Istennél: az Ő adott szava minden körülmények között megmarad, megmarad még akkor is, ha a másik fél, t.i. az ember lábbal tapossa és megtöri is a szövetséget.

Milyen jó, hogy tudjuk ezt, mert ha ezt a könyvet, a Bibliánkat fölnyitjuk, nem kevesebbről, mint Isten testamentumáról van szó benne, olyan végrendeletről, amely szorosan reánk vonatkozik. Ennek a végrendeletnek az értéke attól függ tehát, hogy kötelezőnek fogadja-e önmagára Isten, hivatkozhatunk-e rá bizonyos körülmények között, vagy pedig föltételekhez kötött-e, és visszavonható-e ez a testamentum?

Békességem szövetsége meg nem rendül - mondja Isten. Istennek minden Igéje tett, és egy tettet nem lehet többé meg nem történtté tenni. Istennek ebben az Igéjében nincsen semmi Ha, semmi De, semmi Volna, hanem ami itt meg van írva, az a valóságban is úgy van, az visszavonhatatlan tény: ami azt jelenti, hogy történjék bármi ezen a világon, Isten kegyelme mindenkor készen van azok számára, akik azt óhajtják. Nincs olyan kegyelmet kérő szó, amely válaszolatlanul maradna, sohasem utasítja el az Isten azt, aki az Ő hűség-esküjére hivatkozik és abba belekapaszkodik. Nem kell, hogy többé álmatlan és reménytelen éjszakája legyen, és nem kell kétségbe esnie annak, akinek része van ebben a testamentumban. Erre a kegyelemre vég nélkül lehet építeni.

Jegyezzük még meg azt, hogy ez a szó: „kegyelem”, a fejedelmek és királyok szótárából való. A király kegyének a megnyerése, a király kegyeibe való fogadtatás többet jelent a protekciónál - a legdrágább királyi javak élvezetét jelenti. E világ nagyjainál könnyen válhatik valaki kegyvesztetté is. Egy kis szélfordulat, és jaj annak, aki a király kegyeiből kiesett. - Másként van ez az Istennél. Őnála ez sohasem fordulhat elő. Nála nincsen kedélyhullámzás. Az Ő kegyelme és szövetsége örökkévaló.

Íme, ilyen nagy az Isten kegyelme. Óh, szörnyű az, hogy mennyire elkoptattuk ezt a súlyos és gazdag fogalmat. Ha ezt a szót halljuk, belénk kell nyilallnia előbb a lelkünkbe: jaj nekem, mert bűnös, nyomorult és tehetetlen ember vagyok, - de azután át kell, hogy járja a lelkünket a boldog tudat: hála az Istennek, aki engem mégis elfogadott és kiválasztott. A kegyelem azt jelenti, hogy Isten ítéletet tartott fölöttem, és mégis megmentett az elítéltetéstől. Ítélet és fölmentés, ez a tartalma az Isteni kegyelemnek. Erről a kegyelemről mondja Igénk, hogy mindnyájunk számára készen áll.

Egyikőtök sincs bebiztosítva afelől, hogy lába alatt a föld meg ne inogjon, hogy viharos szélvész a feje fölött végig ne vonuljon, és mindent, amit eddig fölépített nagy fáradsággal, el ne söpörjön - de egy dolog felől biztosak lehetünk mind, akik ma itt voltunk: Isten kegyelme teljesen független a mi külső állapotunktól. Nem inog meg, ha minden megrendül is körülöttünk. Isten kegyelme csodálatosan ért ahhoz, hogy az élet keserűségeit is boldogsággá, és a sötétségeit is világossággá változtassa.

Boldog az az ember, aki életének a romjai fölött is békés, nyugodt lélekkel tudja énekelni: „Azért a mi szívünk nem félne, ha az egész föld megrendülne, és a hegyek a tengernek közepébe bedűlnének.”

Ámen.

Dátum: 1938. augusztus 27.

Keresztyén Testvéreim! Isten Igéjével is sokszor úgy van az ember, mint egy-egy ismerős emberrel: gyakran látjuk egymást, találkozunk egymással, köszöntjük egymást, régóta ismerjük egymást. Ha azonban egyszer egy ilyen ismerősömmel úgy találkozhatom, hogy komoly, mély beszélgetést kezdhetek vele, akkor kezdem őt igazán megismerni, és akkor elcsodálkozom, hogy mennyi, eddig ismeretlen gazdagság és mélység van ebben az emberben.

Így vagyunk a felolvasott Igével is. Nagyon sokszor hallottuk már: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?! Azt hiszem, mindnyájunk előtt ismerős ez az Ige. De vajon belemerültünk-e valaha ebbe az Igébe, és megragadtuk-e azt a halálos komolyságot és végtelen gazdagságot, ami benne van? Éreztük-e valaha, hogy milyen hallatlanul nagy dologról van itten szó? Egyik oldalon a világ, nemcsak a bűnös világ, nemcsak az anyagi, az érzéki világ, hanem az egész világ, minden korlátozás, körülhatárolás nélkül. A másik oldalon a lélek - nem minden lélek, hanem csak egyetlen lélek - csak az enyém, csak a tied. És még itt sem az egész lélekről, hanem a léleknek csak valamilyen káráról, megkarcolásáról van szó, úgy, mint ahogyan egy porcelán dísztárgy megsérül, alig látható módon megreped, amiért azonban még továbbra is ott maradhat a szobában, hogy díszítse azt. Micsoda ellentétet fejez itt ki Jézus: az egész világ az egyik oldalon, és a másik oldalon egy megsérült emberi lélek.

Köztudomású, hogy Jézus szeretett paradoxonokban beszélni. Szinte azt lehet mondani, hogy szándékosan túlozta az ellentéteket, hogy annál nagyobb nyomatékot adjon egy-egy igazságnak. Például, amikor azt mondja, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak a mennyek országába bejutni; vagy például még a hajunk szálai is meg vannak számlálva a fejünkön. Az azonban bizonyos, hogy a felolvasott Igében nem szónoki túlzásról van szó, ezt az Igét szó szerint kell értenünk. Eszerint tehát Jézus valóban meg van győződve arról, hogy az emberi lelket ért kicsiny sérülés rosszabb, mint az egész világnak az elvesztése.

Ez a túlzásnak látszó állítás be is bizonyítható. Emlékezzünk csak Jézus megkísértésének a történetére. A Sátán csak egy egész kicsiny helyet kért Jézus lelkében, csak arra akarta rávenni, hogy változtassa a köveket kenyerekké - ez az egyéni érdeket szolgáló csoda alig látható eltérést jelentett volna az isteni vonaltervtől, alig látható repedést jelentett volna Jézus lelkén. Jézus azonban a végsőkig küzd ellene. És amikor a Kísértő az egész világot fölajánlja Jézusnak, így űzi el magától: távozz tőlem, Sátán! Ha tehát a Sátánnak olyan drága az a kis repedés a lelken, hogy egy egész világot hajlandó érte fizetni, akkor az a lélek bizonyára sokkal értékesebb, mint az érte fölkínált ár. Íme, már itt a pusztában, megváltói pályájának a kezdetén megtapasztalta Jézus azt a nagy igazságot, hogy „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?”

Ne gondoljuk, hogy Jézus mentes lett volna ilyen kísértő gondolatoktól, ó nem, sőt éppen ez volt az Ő tulajdonképpeni küzdelme. A felolvasott bibliai történet is egy ilyen esetet beszél el. A történetben Jézus öntudatosan, igen határozott lépésekkel halad a Golgota felé. Amikor - hogy úgy mondjam - dicsőségének a magaslatán áll, amikor tanítványai éppen fölismerték benne a Krisztust, az Isten Fiát, amikor még ellenségei sem tudták, hogy tulajdonképpen mit is kezdjenek vele: Jézus már kezdte jelenteni tanítványainak, hogy Néki Jeruzsálembe kell mennie, és sokat szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni. Ekkor Péter elébe áll Jézusnak a maga emberi aggodalmaskodásával: Mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled! - Ha ezek a szavak nem fejezték volna ki olyan nagyon találóan a már Jézus lelkében lappangó kísértést, bizonyára nem utasította volna el Pétert ilyen erélyesen: Távozz tőlem, Sátán, bántásomra vagy nékem! - Íme, csak egy hajszálnyi kísértő gondolat, és az üvegharang, amely eddig kristálytisztán csengett, vékony, alig látható módon megrepedt volna. Ha pedig az üvegharangon repedés van, még ha akármilyen kicsiny is az a repedés, soha nem fog többé egészen tisztán csengeni.

Valóban a legnagyobb veszteség az, ha valaki kárt vall lelkében. Ez nemcsak Jézus lelkére vonatkozik, akit Isten azzal a különös megbízatással küldött erre a világra, hogy mennyei üvegharang legyen a földön, hogy Isten országának a kristálytiszta hangjait belezengje a világba, és együtt-zengésre bírja a mi lelkünket is. Nemcsak Jézusra, hanem mindnyájunkra nézve érvényes az, hogy a lélek többet ér, mint az egész világ.

Keresztyén Testvéreim, úgy hallatszik ez a megállapítás, mint valami kegyes szólam, amilyenhez már hozzá vannak szokva az emberek a pap szájából a szószékről. De mi történik akkor, ha ez nemcsak frázis, hanem valóság? Mi történik akkor, ha ez nemcsak úgy általánosságban, hanem az én számomra is érvényes? Ez azt jelenti, hogy akkor olyan valami van bennem, ami annyira drága és értékes, hogy valóban gazdagabb vagyok egy olyan valakinél, aki az egész világot bírja.

Az egész világ - roppant sok értéket jelent ez, megvan benne mindaz, amit legmerészebb álmainkban valaha is láttunk: a gazdagság, a tisztelet, a szerelem, egészség, szépség, hatalom, élvezet és még nagyon sok minden.

- Ha most visszatekintünk az életünkre, szomorúan meg kell állapítanunk, hogy nem az egész világ volt az ár, óh nem - sokkal alacsonyabb, sokkal silányabb valami, amiért lelkünket sokszor kockára tettük. Egy kis idegjáték, állati ösztönök elszabadulása - és odalett az ártatlanságunk, a tisztaságunk. Egy kis kényelmet hazugsággal vásároltunk meg magunknak, egy kis üzleti nyereséget a tisztesség határain alig túlmenő eljárással. Egy szórakozást lelkiismereti furdalásokkal fizettünk meg, egy tréfát esetleg bosszúsággal. Fölháborodunk, ha az újságban azt olvassuk, hogy egy elvetemült gonosztevő képes volt meggyilkolni egy öreg, védtelen asszonyt azért, hogy néhány forintját elrabolhassa tőle. Képes gyilkolni valami egészen csekély összegért. De vajon nem sokkal többet kockáztatunk-e mi, amikor a lelkünk néhány forint miatt, vagy valami még értéktelenebb dolog miatt kárt vall? Ne feledjük el, hogy ha valaki a pénzét elveszti, az elvesztett valamit, aki az életét veszti el, az sokat elvesztett - aki azonban a lelkét veszti el, az mindent elvesztett.

Jézusnak a legfőbb gondja életében az volt, hogy a lelke tisztán maradjon. Ha valami csábította a világban, azt a valamit hozzámérte a lelkéhez, és rögtön tudta, hogy mit kell tennie. - Mi sokszor könnyelműen bánunk a lelkünkkel, úgy gondolkozunk, hogy hiszen úgysem tiszta a ruhánk, egy-két folttal, pecséttel több már igazán nem számít semmit. Így aztán a ruhánk mindig piszkosabb lesz, lelkünk életereje egyre csökken, az üvegharang hangja egyre fakultabb lesz, mert a repedés mind mélyebbre hatol benne. Nem csoda azután, ha a vallásunk nem elégít ki bennünket, ha imáinkra nem kapunk választ, ha nincs béke és boldogság a lelkünkben. Hiszen valami bagatell dologért hajlandóak vagyunk feláldozni a legnagyobb értékünket.

Nem így vagyunk-e mindnyájan, Testvéreim? Bár jól tudjuk, hogy örök értékű a lelkünk, mégis vajon meglátszik-e rajtunk valami abból, hogy olyan értéket hordozunk magunkban, amellyel az egész világ sem ér föl? Jól jegyezzük meg pedig: igenis ilyen hallatlan érték van bennünk, mindnyájunkban külön-külön. Olyan gazdagságnak vagyunk a birtokában, amelyhez semmiféle más gazdagság nem fogható. A gazdagság azonban kötelezettséggel is jár. Akire ekkora érték van reá bízva, mint ránk, annak sokkal jobban kellene vigyáznia magára, annak egyszerűen másként kellene élnie.

Ha egy bankszolgára súlyos százezreket bíznak rá, hogy vigye el valahová, az bizonyára nem fog a reá bízott értékkel a vásári tolongásban sétálgatni. Vagy aki drága kristályvázát tart a kezében, nem megy vele a tömegbe, vagy a jégre csúszkálni. Mi pedig, akikre megmérhetetlen értéket bízott az Isten, egy örökkévaló lelket, nyugodtan sétálgatunk mindenfelé, nem félünk a vásár tolongásában, sem a sokféle síkos utakon. Minden zsebtolvajtól őrizkedünk, de a legveszélyesebb tolvajok előtt, akik a lelkünket akarják ellopni, ajtót, ablakot nyitunk, akik azután jól ki is használják gondatlanságunkat! - Pedig micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Ugyebár, aki egyszer elvesztette az ártatlanságát, agyongyötörheti magát, mégsem nyerheti vissza többé soha. Könnyeknek a tengerét sírták már el emiatt a világon - hiába. Hát még a lélek! Vajon van-e egyáltalán váltságdíj érte a világon?

Ha valaki valamit mindenáron meg akar szerezni, egy német közmondás azt mondja: úgy odavan érte, mint az ördög a szegény lélekért. Valóban: nincs csábítóbb zsákmány a Sátán számára, mint az emberi lélek. Ezért minden árat megfizet a Sátán. Éppen ezért nem tudom többé soha visszavásárolni a lelkemnek az értékét. Mit adhat az ember váltságul a lelkéért? - az egyetlen válasz csak az lehet, hogy semmit, egyáltalán semmit. Ha nem volna valaki, aki még sokkal magasabb árat tudna fizetni, aki még értékesebb váltságdíjat tudna letenni, akkor menthetetlenül el volnánk veszve. Íme, ezért kellett neki a keresztfán meghalnia és alászállania a poklokra, ezért, mert kevesebb ár nem lett volna elég az emberi lélekért. Roppant nagy árat fizetett értem Jézus, az Ő vére volt az ára a lelkemnek. - „Mert nem hiábavaló értéken, ezüstön vagy aranyon váltott meg bennünket az Isten, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén,a Jézus Krisztusén.” 1Pt1,18-19 Érzed-e, Testvérem, hogy milyen végtelenül sokba kerültél te, és kerültem én az Istennek, íme, ilyen drága és ilyen értékes ez a lélek itt bennünk!

Meg vagyok győződve, hogy a keresztyénség azért marad olyan kétségbeejtően eredménytelen és hatástalan az emberek életében, mert a mai ember egyáltalán nem veszi komolyan sem a maga, sem pedig a másik ember lelkét.

- Emlékezzünk csak vissza, amikor Jézus egy-egy beteggel találkozott, először azt mondta neki: a te bűneid megbocsáttattak néked. Azaz először a lelkét gyógyította meg; és csak azután mondta ezt: kelj föl és járj! Jézus nagyon világosan látta, hogy ahol a lelki betegség meg van gyógyítva, ott a testi betegség már semmi szerepet nem játszik. Mi éppen az ellenkező véleményen vagyunk. Azt hiszem, ha a betegek és szenvedők többségét döntés elé állítanánk, hogy válasszanak a bűnbocsánat vagy a testi gyógyulás között, a többség gondolkodás nélkül az utóbbit választaná, és a bűnbocsánatot nyugodtan elhalasztaná abban a reményben, hogy később még lesz rá alkalom. Ebből is láthatjuk, hogy mennyire nem vesszük komolyan a lelkünket.

Jézus egész működését, tanítását, cselekedeteit, halálát csak úgy tudjuk igazán megérteni, ha nem felejtjük egy pillanatra sem, hogy Ő az emberi lélek értékét mindennek fölibe helyezte. Ezért a lélekért halt meg a Golgotán. Ha ez így van, akkor halálosan komolyan kellene vennem a magam és a mások lelkét, és minden kárt, ami azt érheti, és akkor nem mehet az tovább, hogy egy pohárra jobban vigyázok, hogy meg ne pattanjon, mint a magam vagy a mások lelkére. - Ha ez így van, akkor minden emberben egy örökkévaló értékű léleknek a hordozóját kell meglátnunk, és bárki legyen az illető, éreztetnünk kell vele, hogy komolyan vesszük őt a lelke miatt, mert ez a lélek Isten örök világának egy darabja, megfelelő tisztelettel kell tehát előtte viseltetnünk. Éreztetnünk kell a másik emberrel, hogy komolyan vesszük Jézus szavát, és az emberi lelket többre értékeljük az egész világnál. Ahol tehát egy léleknek a javairól van szó, ott háttérbe kell szorulnia miatta az egész világnak.

Lelkeknek a javát akarja szolgálni egyházunknak minden törekvése, és különösen a méltó, megfelelő gyülekezeti ház építésének a terve. Keresztyén Testvérem, ha megértetted Isten Igéjét, akkor ebben a munkában neked is részt kell vállalnod. Az innen kiszorult kétezer református lélek ügyével szemben háttérbe kell helyezned egyéni kényelmedet és nyugalmadat, hiszen abból a kétezer lélekből egyetlen lélek nagyobb érték, mint az egész világ. - Nem a magunk számára akarunk nagyobb házat építeni, hiszen mi, akik itt vagyunk, elférünk itt is -, hanem azok számára kell építenünk, akik távol vannak. Meg vagyok győződve, hogy ha a nyáron fölépül a gyülekezeti házunk, ennek az épületnek a puszta látására is nagyon sok emberben megmozdul a lélek. Nagyon sok ember, aki eddig nem törődött a saját lelkével, elcsodálkozik és így gondolkodik majd magában: ha az én lelkemet ilyen komolyan veszik, és ilyen sokra értékelik idegen emberek, akkor az én lelkemnek nagyon-nagyon értékesnek kell lennie.

Bár mindnyájunkat meggyőzne Isten Szentlelke arról a nagy igazságról, amely szerint: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?” Hiszed-e te ezt, keresztyén Testvérem? Ha hiszed, akkor fogod tudni, hogy mit kell cselekedned.

Ámen.

Dátum: 1938. március 20.

Keresztyén Testvéreim!

Babilónia királya, Bélsazár, pompás, hatalmas lakomát rendezett hivatalnokai és barátai számára. Keleti fényűző szokások szerint ezrekre menő vendégsereg szokott egy-egy ilyen királyi lakomán résztvenni. A dúsan terített asztalok mellett most is ezer főnyi vidám vendég, Babilónia előkelő társadalma élvezte a tömérdek étel és ital gyönyöreit. Fogyott a bor mérték nélkül, megvidámultak a szivek, nagy volt a vigalom. A király, feleségeivel és háremhölgyeivel külön asztalnál ült, s önfeledt, mámoros jókedvében elhozatta a jeruzsálemi templom szent edényeit, az arany serlegeket, melyeket még atyja rabolt el a jeruzsálemi templom földúlása idején. A dorbézoló társaság megragadta a szent edényeket, s most már az istentiszteleti célra készült arany serlegekből itta tovább a bort.

Bor, ének, zene megmámorosították a mulató vendégsereget, a kitörő jókedv tetőpontra hágott, - mikor hirtelen a király gyertyatartójával szemben lévő szürkés falon egy kísérteties kéz jelent meg. A muzsikusok kiejtették kezükből a hangszereiket, a vendégsereg ajkán rémületté torzult a kacagás, a király kezéből kiesett a szent arany serleg, szörnyű ijedtségtől reszketett egész testében, s tágra nyílt szemeivel rámeredt a kísérteties kézfejre.

A hirtelen beállott halálos, dermesztő csendben a kéz ujjai megmozdultak. A mozgások nyomán betűk támadtak, s mire a kéz ismét eltűnt, három szó maradt ott a falon: Mene, Tekel, Ufarszin. - Mene: azaz megszámlálta Isten a te napjaidat, letelt országlásodnak és életednek ideje. - Tekel: azaz megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ufarszin: azaz el kell pusztulnod úgy magadnak, mint országodnak. - A szörnyű ítélet még a lakoma éjszakáján bekövetkezett, néhány óra múlva betörtek a palotába a káldeusok, s megölték Bélsazár királyt, országát pedig a méd Dárius foglalta el.

Elérkeztünk az Úr születésétől számított 1937. esztendőnek is a végére. Még néhány óra, s elmúlik ez az év, s fölvirrad az új esztendő. Ezen a nagy évfordulón talán minden embernek a tekintete jobban odafordul Isten felé, mint máskor, mert az ember ilyenkor nagyon kézzelfogható ízelítőt kap a múlandóságból. Mint ez évnek a napjai, úgy fognak egyszer a mi életünknek a napjai is leperegni, s egyszer csak ott találjuk magunkat Isten közvetlen színe előtt, hogy számot adjunk az elmúlt iődről.

Ha nem is egy egész élet, de egy egész esztendő áll most mögöttünk, tekintsünk vissza reá, és adjunk számot Istennek ez elmúlt időről. Jelenjék meg a falon most mielőttünk is ez a három szó: Mene, Tekel, Ufarszin, és fejtsük meg, mit jelentenek ezek a számunkra!

1.) Az első szó: Mene, melyet a Szentírás így magyaráz: számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. - Egy társaságban egyszer arról volt szó, hogy mi a legkellemetlenebb érzés a világon. Az egyik azt mondta: boldogtalan házasságban élni. - A másik így szólt: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. - Legmélyebb benyomást ez a felelet keltett: meglátni azokat a jó alkalmakat, amelyek kihasználatlanul múltak el az életünkből, és amelyek már többé nem térhetnek vissza soha.

A legkínzóbb önvádat akkor érzi az ember, amikor életének egy-egy kilométerkövénél meglátja, hogy mennyi drága időt vesztegetett el az életéből. Ilyen érzése lehet annak az embernek, aki a harmincadik életévén túl kezd rájönni arra, hogy pályát tévesztett, de már késő a bánat, nem hozhatja vissza ifjúságát, most már élete végéig húznia kell azt az igát, mely sehogysem illik a nyakára. Legjobb esetben is csak olyan megkeseredett ember lesz belőle, aki a hivatását dilettáns módon, dilettantizmusát pedig hivatásszerűen űzi.

A legborzalmasabb lelki kínok közé tartozhatik az az érzés, amit az ember az édesanyja koporsója mellett érezhet, akit megbántott, s akinek a kihűlt szívébe örökre belefagyott a szomorúság, és akitől már soha többé nem lesz alkalma bocsánatot kérni. Ó, csak legalább még egyszer találkozhatna vele! De már vége, örökre vége minden jóvátételnek.

Ilyen, sőt ennél sokkal nagyobb lelki kínok marcangolhatják annak az embernek a lelkét is, akinek váratlanul és elkészületlenül kell odaállania Isten közvetlen ítélőszéke elé. Akik már valami komoly életveszedelemből menekültek meg, azok mesélték, hogy abban a pillanatban, amikor létük az élet és halál borotvaéles határvonalán ingott, egy szempillantás alatt, mint egy őrült filmtekercs, lepörgött előttük egész addigi életük. Valami ilyesmi történhetik velünk az ítélet napján is. Rég elfelejtett bűnök, drága, elmulasztott alkalmak vetítődnek elénk és vádolják majd a lelkünket.

Úgy járunk majd, mint Gerhardt Hauptmann híres Jedermann-ja, akit éppen egy nagy dorbézoló mulatozás közben szólított a Halál, hogy készüljön Isten elé számot adni az életéről. Jedermann kétségbeesve, vért verejtékezve könyörgött, hogy adjon neki a Halál még csak egy hetet, ha azt nem lehet, akkor csak egy napot, vagy legalább csak egyetlen órát, hogy jóvátehesse a hibáit, kipótolhassa a mulasztásait, amelyeknek a súlya most egyszerre olyan végzetesen reászakadt.

Most, amikor búcsúzunk ettől az ó-esztendőtől, egy szellemes francia közmondás jut az eszembe, amely szerint minden búcsúzás azt jelenti, hogy egy kicsit meghalunk. Meghaltunk a múlt számára, azaz tehetetlenek vagyunk a múlttal szemben, nem változtathatunk rajta semmit. Elevenítsük meg most magunk előtt azt a gondolatot, hogy mindazzal szemben, ami eddig történt, meghaltunk. Mi lenne, ha Isten számon kérné tőlem az elmúlt

365 nap eseményeit?

Őrjítő lenne, most odaállni Isten elé, hiszen még sok dolgom lenne, amit el kellett volna végeznem. Őrjítő az, tudni, hogy hazug szavakkal, mint sáros rögökkel bedobáltam egy ártatlan lelket, és nem tehetem már többé jóvá soha. Hogy vétkeztem a házastársam ellen, s nincs többé lehetőségem arra, hogy kivegyem szívéből a gyanú tövisét. Hogy annyiszor elengedtem a fülem mellett Isten meghívását, s most már örökre lekéstem a nagy vendégségről.

- Ó, Uram, adj még csak egy napot, hogy jóvátehessem minden bűnömet!

Ez az óév utolsó napi délután azt jelenti most a számunkra, amit a babiloni mulatozó társaság számára az a titokzatos szó jelentett: Mene, azaz számbavette az Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Megszámláltattak a napok, letelt az idő, elmúlt az év, az elszalasztott alkalmak soha nem jönnek vissza többé. Most jön a nagy számadás.

2.) A második titokzatos szó, amely a királyi mulatóterem falán megjelent: Tekel, melyet Dániel próféta így magyarázott: Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. - Ne szellemiesítsük el ezt a gondolatot, hanem ragadjuk meg a maga valóságában! Milyen szemléletesen fejezi ki a Szentírás a számadást: Isten leméri az életünket. Isten kezében mérleg van, és leméri az elmúlt év minden napját.

Országok politikája, nemzetek kormányzása az egyik serpenyőben - Isten követelésea másikban. Régi pogányság, sürgető nacionális érzések, hadüzenet nélküli háborúságok, véres polgárháborúk, ágyúk és gázálarcok, tömérdek arany, rideg, önző politika, istentagadó kommunizmus hullik az egyik serpenyőbe, - Isten nagy parancsolata: Szeresd a te Uradat Istenedet, és szeresd felebarátodat, van a másikban. Eredmény: a mérleg felbillen. E földön lakó népek puskaporos törekvései nem állanak egyensúlyban Isten parancsával, a nagy számadáson könnyűnek találtattak Isten követelésével szemben.

Egyházak élete az egyik serpenyőben - Isten követelése a másikban. Azt hiszem, mindnyájan előre látjuk az eredményt: egyik egyház sem, akármelyik felekezethez vagy nemzethez tartozó, egy sem állhat meg Isten követelésével szemben. Még mindég csak emberi társaságot, és még mindég nem eléggé az Isten országát képviselik a keresztyén egyházak a földön. Eredmény: Újra felbillen a mérleg, s hangzik az ítélet: megmérettél a mérlegen, s híjával találtattál.

De most jön a legszörnyűbb számadás: saját énünknek a mérlegre vetése. Serpenyőbe hullanak apró filléreink, amiket valaha alamizsnaként adtunk: ó, mily semmiség Jézus követelésével szemben, mely így hangzik: Add el minden vagyonodat, s az árát oszd szét a szegények között!

Mérlegre kerülnek a szavaink és a gondolataink: ó, mily kevés igaz szeretetet vittek ezek a szavak és gondolatok más emberek felé - de ó, jaj, annál több hazugságot, megbántást és bűnt!

Ott van a serpenyőben a buzgóságom, a szolgálatom, a hitem, a szeretetem - mindegyikhez tapad azonban egy kis hiúság, egy kis önzés, egy kis érvényesülési vágy: a mérleg megbillen: minden jó szándékom könynyűnek találtatik Isten követelésével szemben.

Megméretik a mérlegen egész életem: szerettem-e Uramat, Istenemet teljes szívemből, teljes lelkemből és minden erőmből, és Őt szolgáltam-e egy nyomorult élet minden törekvésével? Az Ő dicsőségének az oltárán égett-e el a lelkem, vagy pedig bűnös szenvedélyek lángjában? És szerettem-e olyan önzetlenül a felebarátomat, mint amilyen önzően szerettem önmagamat? Pedig ez lett volna a kötelességem, Isten ezt követelte volna tőlem az elmúlt esztendben is. Most már nem tehetek jóvá semmit, letelt az idő, megmérettünk a mérlegen, és híjával találtattunk.

Most már nem jöhet más eredmény, mint az ítélet, mindjárt el fog hangozni a titokzatos harmadik szó is: az Ufarszin, azaz a megérdemelt halál, az örök kárhozat. Magunk is belátjuk, hogy menthetetlenek vagyunk Isten előtt. Igazán nem volna csoda, ha Isten az évi mérleg láttára megelégelné e földi életet, s valami szörnyű elemi katasztrófával eltörölne róla mindent nyomtalanul. Sokszor szinte úgy gondoljuk, hogy igazán nem érdemelne ez a könnyű lelki fajsúlyú világ mást, mint a végpusztulást, amelynek máris a lejtőjén van.

3.) És az ítélet még mindég késik. Szinte érthetetlen az, hogy még mindég itt vagyunk, hiszen a mérleg állása szerint már régen el kellett volna vesznünk mindnyájunknak. Itt valami csoda történt bizonyára.

Igen, valóban, a legnagyobb, a legérthetetlenebb, a legboldogítóbb csoda az, amit Ézsaiás több mint hétszáz évvel Krisztus születése előtt így álmodott meg: Ő (azaz Jézus Krisztus, Isten Fia) „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg... Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette.”

Ez azt jelenti, hogy mivel a mérleg állása kedvezőtlen volt a számunkra, Krisztus elszenvedte a szörnyű kereszthalál minden kínját, - vagy jelképesen: belelépetta mi bűneinkkel megrakott serpenyőnkbe. Mennél inkább közeledett a Golgotához, annál inkább süllyedt a könnyűnek találtatott serpenyőnk. A keresztről vércseppek hullottak alá, bele a mi serpenyőnkbe, s mire elhagyta ajkát az utolsó szó: „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engemet?” és az „ Elvégeztetett!”- Isten kezébena mérleg újra egyensúlyba került. Krisztus elszenvedte a büntetésünket, jóvátette mulasztásainkat, kipótolta hiányunkat: azaz eleget tett helyettünk és érettünk Isten minden követelésének.

Ezért van az, hogy nem következett el reánk a megérdemelt ítélet, ezért van az, hogy nem vesztünk el, hogy még mindég itt vagyunk. Krisztus keresztjében van a magyarázata annak, hogy Isten lesújtó ítélete helyett az Ő kegyelme és határtalan szeretete öleli körül bűnös életünket. Krisztus érdemei egyensúlyba hozzák serpenyőnket újra az Isten követelésével.

Hogy Krisztus eleget tett érettünk, ez nem jelent most már a mi részünkről lelki semmittevést, vallásos önigazultságot. Eljön az idő, amikor a mi életünk napjai is le lesznek számlálva. Akkor valóban meg kell jelennünk a nagy bírói tárgyaláson, s valóban belevettetik életünk a mérleg egyik serpenyőjébe. És ha könnyűnek találtatunk, akkor már nem lehet többé az Úr Jézus Krisztus érdemeire hivatkoznunk, akkor már nem fog elmaradni a büntető ítélet.

Lehet, hogy már holnap eljő ez az idő, lehet, hogy csak évek múlva, mindegy. Tény az, hogy most még van időnk jóvátenni mindent, jóvátenni azáltal, hogy még ma megnyitjuk lelkünket Krisztus előtt, átadjuk, Reá bízzuk életünket az Ő vezetésére, hogy az Őáltala megszerzett érdemekkel meggazdagodva mehessünk az utolsó ítéletre Isten ítélőszéke elé.

Ámen.

Dátum: 1937. december 31.

Néhány nappal ezelőtt, amikor a napi bibliaolvasásom közben újra elolvastam ezt a részt, az első, ami föltűnt benne, Jézusnak ez a keserű kifakadása volt: “Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket?” (Máté 17,17) Mi indíthatta fel Őt annyira, hogy ilyen kemény szavakban szakadt fel lelkéből a keserűség? Magam elé képzeltem az egész jelenetet: a csalódott édesapát, akinek most ímé az utolsó reménye is szertefoszlott. Mindent megpróbált már szerencsétlen, beteg fiával. Kuruzslók, varázslók, orvosok nem tudtak segíteni rajta, fölkereste hát Jézus kis társaságát. Hírből bizonyára hallotta már, hogy ebben a közösségben sok csoda történik. Íme, most keserűen tapasztalja, hogy ez is hiábavaló volt, a tanítványok sem tudtak segíteni rajta!

Láttam magam előtt a tehetetlen tanítványokat, amint tanácstalanul állnak a súlyos esettel szemben, szégyellik magukat a sokaság előtt, a kudarc miatt. Hiábavaló volt minden jó igyekezetük, nem sikerült kiűzni az ördögöt az ifjú emberből.

Láttam magam előtt a kárörvendő farizeusok seregét, amint gúnyosan összekacsintanak: na, lám, ennyit ér hát annak a názáreti Jézusnak a tudománya! Most végre mindenki láthatja, hogy csődbe jutott Krisztus követőinek az igyekezete, ímé, ők sem tudnak segíteni!

Ekkor érkezik oda Jézus, és látva a jelenetet, keserűen kifakad a hitetlen és elfajult nemzetség ellen! Jézus korholó szavai mindenekelőtt a tanítványokat érik. Hiszen a farizeusoktól úgysem lehetett mást várni, mint gúnyos kárörvendést. Krisztus ellenségei mindig akkor örülnek a legjobban, ha be tudják bizonyítani a keresztyénség csődjét. De a tanítványok tehetetlensége méltán fájhatott Jézusnak, mert szégyent hoztak az Ő ügyére, és ezzel jó alkalmat szolgáltattak az ellenség gúnyolódására. Jézus tanítványairól feltételezhető volt, hogy belőlük, akik ott éltek a gyógyító isteni erő forrásánál, továbbáradnak annak hatásai. Éppen nem volt tehát természetes, hogy ők sem tudnak segíteni. Nekik tudniuk kellett volna. Ezért feddi meg Jézus a tanítványait ott rögtön, a helyszínen, és ezért nevezi őket ellenségei füle hallatára hitetlen és elfajult nemzetségnek.

Testvéreim, azért ütött olyan nagyon szíven Jézusnak ez a keserű kifakadása, mert fölöttébb találva éreztem általa a mai keresztyénséget, a mi keresztyénségünket. A csalódott édesatya panasza, hogy hiába kért segítséget a tanítványoktól, ma felerősödve ismétlődik meg, és keserű vádként hangzik fel a világból Jézus híveinek tehetetlensége ellen. Az emberek egyik része gúnyosan, a másik szorongva és aggódva kérdi szakadatlanul, hogy hol marad az egyház, hol vannak, és mit csinálnak Krisztus hívei. Ők sem tudnak már segíteni a nagy világválság megoldásában? Van-e még a keresztyénségnek ereje arra, hogy ebben az elvadult, ádáz küzdelemben a népek között munkálni tudja a megbékélés útját? Nem az egyházak csődjét jelenti-e máris az, hogy éppen “keresztyén” népek lelkét emészti az engesztelhetetlen gyűlölet lángja egymás ellen?

A bibliai történetben egy epileptikus fiúról van szó, akit gonosz lélek tartott megszállva, és gyakorta vetette őt tűzbe és vízbe, megszaggatta a testét, meggyötörte a lelkét. És ezen a fiún nem tudtak segíteni a tanítványok. Hát ki segítsen a szegény nyomorulton, ha még azok sem képesek, akiknek olyan Úr a Királyuk, Aki halálával és feltámadásával örökre megtörte a Sátán hatalmát?! Ez az ördögi megszállottságtól gyötrődő szerencsétlen világ is ki mástól várhatná a segítséget, a gyűlölet, a hazugság, a bosszú, a hatalmi vágy gonosz lelkeinek a kiűzését, mint a mennyei Krisztus földi seregétől: a keresztyén egyházak népétől?

És mi, Testvéreim, itt állunk szégyenszemre erőtlenül, mint a tanítványok az epileptikus fiú előtt. Tehetetlen gyengeséggel csak nézzük a gyötrődést, és nem tudunk megfelelni a felénk forduló váradalmaknak! Lássuk meg most már legalább azt, hogy ez a mostani nagy fölfordulás nagy ítélet fölöttünk, az egész világ keresztyénei fölött, mert szomorú bizonyítéka annak, hogy megízetlenült só és kialudt fényforrás vagyunk! És óh, jaj nekünk, és jaj a világnak: nem vagyunk számottevő tényező az összekuszálódott problémák megoldásában! Ezért fáj nekem, és bár fájna mindnyájunknak, Jézusnak ez a keserű vádja: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! Nem az Ő gyűlölőire és ellenségeire vonatkozik ez a kitétel, hanem reánk, az Ő követőire, akik tehetetlen gyengeségünkkel alkalmat és okot adtunk a keresztyénségben rejlő erők lekicsinylésére és semmibevételére.

A tanítványokat a történet szerint nagyon megrendítette az eset, és pironkodva kérdezték Jézustól, amikor egyedül maradtak, hogy ők miért nem tudták kiűzni az ördögöt a fiúból. Jézus válasza rendkívül egyszerű. Azt mondja: “A ti hitetlenségtek miatt. Mert ha akkora hitetek volna, mint a mustármag ... semmi sem volna lehetetlen néktek.” (17,20) Jézus a mustármaggal nem is annyira a hit kicsinységét akarja kifejezni, hanem annak élő voltát. Tehát az élő, eleven hitnek a hiánya miatt tehetetlenedett el a mai keresztyénség. Mi ez az élő hit? Egy kis történettel hadd világítsam meg!

Egy fiatalember nagy lelki nyomorúságaival ment egyszer lelkipásztorához. Tanácsot és vigasztalást kért tőle. És miután bűneinek hosszú, sötét sorozatát már mind elmondta és töredelmesen megvallotta, a lelkipásztor emlékeztette őt arra, hogy van még egy mindezeknél is sötétebb bűne, amit azonban még eddig nem mondott el. Mi lehet az? - kérdezte az ifjú ember elborulva. Az a bűn, amire gondolok - válaszolta a lelkipásztor - az, hogy ön még ezek után is vonakodik hinni Jézus Krisztusban, mint olyan Megváltójában, Aki képes önt megszabadítani minden bűnétől!

Ez a mi bajunk is! Vagy mondjuk úgy, hogy ez a mi legnagyobb bűnünk is. Beszélünk mi bűnbánatról eleget, sorolgatjuk mi is azokat a bűneinket, amelyek reménytelenné, szomorúvá és kuszálttá teszik életünket - de a legnagyobb bűnünkkel még mindig nem vagyunk tisztában: azzal, hogy nem hiszünk Jézus Krisztusban és az Ő bűnökből megszabadítani tudó erejében. Az élő hit: a megváltó Krisztusban való hit. Ez az egyetlen dolog, amiből a beteg világ felé gyógyító erő származhat. “A hit a léleknek az a megnyílása, amelyen át Isten ereje kiárad bele, és képesíti különben lehetetlen dolgok megvalósítására is.”

A tanítványok nagyon szerettek volna segíteni a beteg fiún, összeszedték minden igyekezetüket, elővették minden tudományukat, de ez olyan eset volt, amivel csak hit által lettek volna képesek boldogulni. Nagyon sok olyan jó szolgálat van, amit élő hit nélkül is el lehet a köz javára végezni, például fát vágni, jó ebédet főzni, gyönyörű képeket festeni, aktákat elintézni, villamost vezetni, hivatali ügyeket lelkiismeretesen végezni. De a Krisztus követőitől (mondjuk: a Lelkigondozó c. folyóirat olvasóitól) többet vár a világ. Azt, hogy minden munkájából és minden jócselekedetéből megnemesítő hatás, gyógyító erő, ördögöket űző hatalom áradjon, sugározzék bele a beteg társadalomba, a gonoszság lelkeitől megszállott világba. És ezt nem tudjuk megtenni a hitetlenségünk miatt!

Bennünk is van nagyon sok jó igyekezet, segítőkészség, tudományos felkészültség, nincs hiány a jó tervekben és elgondolásokban, sőt még a nemzeti érzésben sem - csak a hitben! Mostanában éppen úgy, mint régen is, sokan szokták mondogatni, hogy: Én elsősorban magyar ember vagyok, azután keresztyén. A két fogalomnak, a magyarságnak és a keresztyénségnek ez a kettéválasztása mutatja, hogy máris baj van a hittel. Mert azt jelenti, hogy van egy olyan életformám, a magyar mivoltom, amit elébe helyeztem a hitéletemnek, amit tehát ilyenformán függetlenítettem is tőle: tehát pogányul vagyok magyar.

Ez a mondás, hogy előbb magyar vagyok, azután keresztyén, majdnem olyan képtelenség, mintha azt mondanám, hogy előbb férfi vagyok, azután keresztyén. Mert ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a keresztyénséget az én Isten által megszabott életformámból kirekesztettem. Ne értse félre senki, amit mondok! Természetes az, hogy ma nagyobb szükség van az öntudatos hazafiságra, mint bármikor a történelmünk folyamán. De értsük meg azt, hogy keresztyén hitem éppen megszenteli, áldottá, gyümölcsözővé, gyógyító erejűvé teszi a hazafiúi érzelmemet. Tehát hazám igazi érdeke azt kívánja tőlem, hogy ne csak égő lelkű, áldozatra kész magyar legyek, hanem több ennél: keresztyén magyar, élő hitű, Krisztusban hívő, és Neki engedelmeskedő magyar legyek. Nem magyar Krisztus kell nekünk, mert olyan nincs is, hanem Krisztusi magyar!

Nos tehát, visszatérve alapigénkhez, lehetsz élő hit nélkül is jó hivatalnok vagy szorgalmas gyári munkás, vagy akármilyen foglalkozású, derék állampolgár, de segíteni, eredményesen segíteni a beteg magyar közélet felemelésében, nemzeti életünk sebeinek a bekötözésében és gyógyításában, nemzetünknek a bűneiből való megszabadulásában, olyan erőnkön felüli feladat, amit csak a Megváltó Jézus Krisztusban való élő hitünk által maga az élő Isten tud elvégezni rajtunk keresztül.

A tanítványok hitetlenségük miatt nem tudták meggyógyítani az epileptikus fiút. De az apának fia iránti végtelen szeretete megtalálta mégis a helyes megoldást. Amikor elébe állt Jézusnak, azt mondta neki: “ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk. Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.” - Ő így könyörgött: “Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (Márk 9,22-24) És a fiú a tehetetlen tanítványok ellenére is, mégiscsak meggyógyult.

Szereted-e annyira a népedet, a hazádat, fáj-e annyira látni életünk gyötrelmes vergődését, hogy megalázva magad Krisztus előtt, így tudsz érte könyörögni: Hiszek, Uram, Benned, légy segítségül az én hitetlenségemnek!? Ő a hitetlenségeden is tud segíteni. És ne feledd: Jézus mondotta: “Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek!”

(Megjelent: a Lelkigondozó c. folyóiratban)

Tegnap, amikor a reggeli csendességben ezt az Igét, mint soron következő részt olvastam, azt mondtam a velem együtt a Biblia fölé hajolónak: mérhetetlen nagy kijelentés ez, az ember szinte beleszédül, ha komolyan akarja venni, ami itt írva van, hogy “az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk!” (5,4) A szabadságnak a világ mindenféle szennyén, gondján, keservén való felülemelkedésnek valami olyan tiszta, magaslati levegője árad ebből a kijelentésből, hogy szinte fölsóhajtunk: De jó volna ide felemelkedni, ezt a tiszta, mennyei, magaslati levegőt belélegezni, teleszívni vele ezt a fáradt, elgyötört, aggódó, szomorú lelkünket! De jó volna ilyen győzedelmes hittel élni ebben a nyomorult világban!

Nem túlzás ez, amiről itt szó van? Létezik egyáltalán ilyen győzelem a világ felett? Hiszen éppen erre vágyakozik tudatosan vagy tudattalanul is minden emberi lélek! Ezt áhítozza a beteg valahol egy kórházi ágyon, amikor álmatlan éjszakákon felsóhajt magában: ó, bár újra egészséges lehetnék, és nem kellene mindig csak a láztáblát és az orvos aggódó tekintetét magam előtt látnom! Erre vágyik az asszony, aki megoldhatatlan házassági tragédiában szenved, és így tépelődik: miért nem lehetek én is boldog, mint olyan sok más ember? Ezt keresi az a sok lélek, aki önmagától szenved, problémák gyötrik, bűneinek terhe alatt roskadozik. Szabadulni szeretne, de nem tudja, hogyan. Vagy aki korunk nagy kérdéseivel viaskodik és nem lát kiutat, csak egyre nagyobb összekuszálódást. Ezer és ezer formában, de mindig ugyanaz a vágy: csak lenne valamiféle megoldás, kibontakozás, kiút, szabadulás, győzelem!

És ímé, Isten kijelenti: “az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” Tehát jól értsük meg: a világ fölött győzedelmeskedik a hit! A hitnek tehát igenis köze van a világhoz, és annak mindenféle problémájához. Nem olyan valami tehát a hit, ami a földi élettől és annak szükségeitől különválva, ettől nagy messzeségben lévő szellemi szférában él. Tehát nemcsak vasárnapi vagy templomi hit, amelyiknek semmi köze nincsen ahhoz, ami az embert napról napra, óráról órára foglalkoztatja. Persze, ilyen, földi élettől elszakadt hit is van, és az a baj, hogy a legtöbb ember különválasztja egymástól a hitéletét és az evilágban való életét. Azt tartja, hogy a hit csak a túlvilági ügyek elintézésénél szükséges, de amint földi kérdésekről, a mindennapi élet gondjairól-bajairól van szó: ide már nem hit kell, hanem meggondolás, értelem, ügyesség, ravaszság vagy pénz!

Ha van is ilyen hit, mint ahogyan sajnos, nagyon is van, az apostol nem erre mondja, hogy legyőzi a világot. Az apostol hite olyan hit, amelyiknek valóban köze van a világhoz, tehát mindahhoz, ami az élet mélységeiben az embereket szorongatja és gyötri. Az apostol hite nem hagyja el ezt a világot. Nem mondja, hogy jól érzem magam a magasságban, csak az eljövendő örökkévalóság érdekel, és semmi közöm a világhoz és annak nyomorúságaihoz ott lenn, a mélyben! Az a hit, amiről az apostol beszél, küzdőterét látja e világban, és tudja, hogy itt kell megvívnia harcát, és itt kell kiharcolnia a győzelmét. Nem kiszakadva a világból, hanem benne a világban él az igazi hit.

Azután még jobban meghatározza az apostol az igazi hitet, amely legyőzi a világot. Nagyon jól ismeri az apostol azt a rettentő nyomorúságot, amelybe ez a világ és benne mi magunk is beleragadtunk. Nagyon jól tudja az apostol, hogy a bűnnek és a halálnak a mérge mennyire beleette magát a világ testébe, mennyire átjárta már annak minden szövetét, porcikáját. Éppen ezért nem azt állítja, hogy a hit jelenti a győzelmet, tehát nem akármilyen hit jelenti a győzedelmet, hanem azt mondja, hogy a mi hitünk! És rögtön meg is magyarázza, hogy mit ért rajta. Ki az, aki legyőzi a világot? - kérdi, és azt válaszolja: aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia! Tehát ezen van döntő lényeg. Tehát még egyszer: nem akármilyen tiszteletre méltó hit győzedelmeskedik a világ nyomorúságai felett, hanem csak az a hit, amely el tudja mondani, hogy Jézus az Isten Fia, azaz Jézus a Megváltó, Jézus a Szabadító! Ez a mi hitünk, tehát a keresztyén hit sűrített tartalma.

A világot teremtő és kormányzó, imádságokat meghallgató és gondviselő Istenben való erős hit még semmiben sem különbözik a primitív népek pogány hitétől, vagy a mohamedánok, zsidók hitétől. Speciálisan akkor válik keresztyénné a hited, ha felismerted Jézusban Isten Fiát, a Megváltót! Éppen a hited szempontjából nem lényegtelen, hanem döntő jelentőségű az, hogy hogyan gondolkozol Jézusról. Minek, helyesebben kinek tartod Őt, és milyen viszonyban vagy Vele. Tehát nem általában Istennel, hanem azzal az Úr Istennel, Aki Jézus személyében jelentette ki magát.

Nagyon sok templomba járó számára elintézetlen ügy a Jézushoz való viszonya. Sőt olyan panaszt is hallottam már nem egyszer, hogy miért beszélnek ma a papok olyan sokat Jézusról. Mindig csak őt állítják a hívek elé, és egészen elhanyagolják az Úr Istent! Régen az atyáink nem így prédikáltak! Hát nem mindegy, hogy Isten Fiának tartja-e valaki a Názáreti Jézust, vagy egyébnek? Ettől még lehet valaki nagyon jó keresztyén! Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki volt Jézus, mit változtat egy ember életén, a valóságos, a mindennapi életén? Fő dolog az, hogy az ember higgyen Istenben!

Nos, hát nem ez “a mi hitünk”, amiről az apostol beszél! Az ilyen hitnek valóban nincs is sok köze a valóságos élethez! Mert csak akkor jelent a hit győzelmet a világ fölött, ha az Jézus Krisztusban, mint Megváltóban és Isten Fiában való hit! Isten Fia! - Ne úgy képzeljük el ezt a viszonyt, mint a földi apa és fia közötti viszonyt! Nem két istenségről van itt szó, hanem egyről! Jézus az Isten Fia, azaz Isten képmása, megjelenése, megszemélyesítője, a Szentlélek-Isten látható, emberi nyelven beszélő megnyilatkozása, Isten belépése az örökkévalóság tér és idő feletti világából a föld tér és időbeli világába. Isten Fia az a Valaki, Akiben lakozott “az istenségnek egész teljessége testileg” (Kolossé 2,9) - ahogyan az Ige mondja. Tehát maga Isten, Isten személyesen, úgy, ahogy az ember számára Isten egyáltalán megközelíthető, és ahogyan az embert Isten megközelítette.

Ez pedig azt jelenti, hogy Isten tehát nem távoli, ismeretlen magasságban trónoló, ismeretlen valaki, amilyennek sokszor gondoljuk, még kevésbé valamiféle eszme vagy filozófiai fogalom, amit elő lehet venni és félre lehet tenni, hanem élő személy, cselekvő, itt és most jelenlévő hatalom! Jézus személye annyi, mint Isten belenyúlása a világba, Istennek itt e földön működő, mentő cselekedete, a mennyben működő Istennek a földön működő szeretete és kegyelme. A Názáreti Jézus a Mennyei Atya földre alányújtott segítő keze, Aki által megkeresi és megtartja azt, ami elveszett.

Talán így értjük meg, milyen roppant jelentősége van annak, hogy ez a Jézus osztozott velünk földi sorsunk minden formájában a születéstől a szenvedéseken át a halálig. És éppen ezáltal töltötte meg az emberi sorsnak minden elképzelhető fordulatát, szakaszát, állapotát a születéstől a halálig Isten jelenlétével! Nem létezik tehát olyan nyomorúság, amelyben Isten jelen ne volna, olyan bűn, amelyet meg ne tudna és akarna bocsátani, olyan szenvedés, amit Ő maga is át ne élt volna, olyan kísértés, amit ne ismerne, olyan halál, amit le ne győzött volna!

Mert Jézus nemcsak magára vette minden nyomorúságunkat, hordozta minden betegségünket, szenvedett minden bűn miatt, hanem mindebben Ő maradt a győztes, és mindezt megtöltötte az Ő isteni győzelmével. Tehát Jézusban, az Ő Fiában Isten a mi életünknek minden problémáját, emberi ügyünket a maga saját ügyévé tette. Ez az a győzelem, amiről az apostol beszél, amikor azt mondja, hogy a mi hitünk a Jézusban, az Ő Fiában, ez az a győzelem, ami legyőzte a világot! A győztes Jézusban való hit maga már győzelem a világ felett, mert ez a hit azt a bizonyosságot jelenti, hogy Isten él, és én az Ő gyermeke vagyok! Adoptált, elfogadott engem: mind életemben, mind halálomban az Övé vagyok!

Gondoljunk most újra a kórházi betegre, a gyötrődő asszonyra, a bűneivel viaskodóra, a kiutat keresőre, a megterheltekre és megfáradottakra! Ha Jézus valóban Isten Fia, akkor egy dolog bizonyos: mindezek az emberek nincsenek egyedül, elfelejtve és magukra hagyatottan keserves sorsukban, hanem Istennek a Jézus Krisztus személyében segítséget hozó keze már régen kinyúlt utánuk. Jézusban testvérükké vált a hatalmas Isten, és ennek az isteni testvérnek, isteni sorstársnak a szeme rajtuk van! Meglátta és elfogadta őket úgy, ahogy vannak a saját nyomorúságukban! Az a szükség, az a betegség, az a probléma, a halál, amivel viaskodnak, nem közömbös Isten számára. A legkétségbeejtőbb helyzetben is bátran mondhatják: Isten fölvett az Ő örök tervébe és gondolatába. Ő, az én Uram és Atyám, jót akar velem, nyugodtan bízhatom Reá a sorsomat! És ez a hit már maga is tele van áldott, drága győzelemmel, mert maga a szenvedés és a nyomorúság, az egész sorsom telítődik meg Isten féltő szeretetével és kegyelmével!

Igen, az a győzedelem, amely legyőzi a világot, a mi hitünk. Az a hitünk, hogy Jézus az Isten Fia! Jézus Krisztus győzte le a világot. Őbenne, az Ő életében, halálában és feltámadásában lett nyilvánvalóvá, hogy Isten tervét és mindenhatóságát nem zavarhatta meg a bűn, nem hiúsíthatta meg a Sátán. Jézus személyében történt meg az a csoda, hogy Isten ennek a világnak a halálra mérgező anyagát ártalmatlanná és veszélytelenné tette. Olvastam valahol egy kisleányról, akit mikor a kertben játszadozott, körüldongott egy nagy lódarázs. Az édesanyja fölkapta, és a karjaiba zárta a megriadt gyermeket. A darázs tovább dongott körülöttük, édesanyja azonban biztatta: Ne félj, kisleányom, nem fog bántani, nem fog neked fájni. A darázs végül a kislány helyett az édesanyját szúrta meg, őbelé fecskendezte a mérgét. Valóban nem fájt a kislánynak, valóban nem kellett félnie tőle többet.

Ez a világ is a maga halálos mérgét az Úr Jézusba fecskendezte a kereszten. Aki az Úr Jézus ölelő karjai közé menekül, annak már nem fáj, annak már nincs mitől félnie. Csodálatos vigasztalás! Mennyire igaz az Ige: “Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (1Korintus 15,55) Nincs ereje, nincs hatalma! Elvétetett! Mert Jézus Krisztus elszenvedte helyettünk a halálos szúrást! Az Ő testében halálosan hatott a méreg! És ezzel megtörte a bűn hatalmát. Nincs többé méregfoga. Ha körüldong és ijesztget is még ez a világ a maga problémáival, gyötrelmeivel, kísértéseivel, ijesztgetéseivel, nem árthat többé azoknak, akik Jézus kitárt karjába menekülnek! Nem, mert a méreg erejét az Ő teste fogta fel a kereszten. Azáltal győzött Jézus, hogy magára vette és elszenvedte ennek a világnak az ítéletét. Ez pedig azt jelenti, hogy aki hisz az Isten Fiában, az nyugodtan élhet egy, már Jézus által legyőzött, méregtelenített, ártalmatlanná és veszélytelenné tett világban!

Érted már, miért olyan döntő jelentőségű az, hogy a Jézus Krisztusban higgy? A hit éppen azt jelenti, hogy önmagunkról és a magunk nyomorúságairól, gyengeségeiről, problémáiról levéve a tekintetünket Jézusra nézünk! Így válik a hitünk győzelemmé, amely már legyőzte a világot! Engedd, hogy most egészen a szívedig hatoljon Jézus szava: Te lélek, Megváltód vagyok! Hidd el! Bízzál, én legyőztem a világot! Az én juhaimat senki ki nem ragadhatja az én kezemből! Téged sem! Ne félj a világtól! Ne a veszedelmekre nézz, hanem rám, a megfeszítettre és feltámadottra! Nálam nyugalmat találsz!

Nézz Reá, Megváltódra! Hiszen ismered a Szentírásból! Merjed mondani Néki most: Mivel azért jöttél, hogy minden szegénynek és nyomorultnak Te légy a vigasztalása és üdvössége, nékem is Te vagy a vigaszom és üdvösségem! Mivel magadhoz hívsz minden megfáradtat és megterheltet, íme, én is hozzád jövök! Itt vagyok, tiéd vagyok, tudom, hogy elfogadsz, köszönöm, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok!

Ámen

Dátum: 1948. május 26.

Miután már szólt az Úr gyermekeinkhez és az ifjúsághoz, hátravan még, hogy megkapjuk és megértsük Istennek azt az üzenetét, amit ugyanezen az Igén át a jelenlévő felnőttekhez intéz. Nem tudjuk, milyen fiatal volt Sámuel, és nem tudjuk, milyen idős volt Éli. De mindenesetre két különböző nemzedékhez, generációhoz tartoztak. És ha eddig Sámuelen, az ifjabb nemzedéken keresztül vizsgáltuk az Igét, helyezkedjünk most bele Élinek, az idősebb nemzedéknek a szemszögébe, és hallgassuk meg onnét az Úr üzenetét.

Azt olvassuk, hogy “Szólott az Úr Sámuelnek, ő pedig felele: Ímhol vagyok!” (1Sám 3,4) Háromszor is megismétlődik az Úr szava, amit olyan határozottan és világosan hall a gyermek Sámuel, hogy rögtön felel is rá, amiből azonban semmit sem hall az öreg Éli. Pedig mindketten a templomban feküdtek, ott volt a lakásuk, és mégis, amikor az Úr szólt, Sámuel hallotta, Éli pedig nem! Pedig ő volt a főpap, régi szolgája az Úrnak. Többet tudott Isten dolgairól, többet tapasztalt az életből, és mégsem hallotta, amit a gyermek hallott. Éli aludt, miközben az Úr Sámuellel beszélt. Rögtön itt a legelső kérdése az Igének hozzánk, íme, így hangzik: Nálatok otthon kinek szokott szólni az Úr? Ki van Vele beszélő viszonyban? Ki hallja meg a hangját, ki figyel föl reá: az öregebb, vagy a fiatalabb nemzedékhez tartozók? Azt is jelenti ez a kérdés, hogy nálatok otthon ki szokta olvasni a Bibliát, ki tartja a kapcsolatot Isten és a család között: ti, a felnőttek, az édesapák és édesanyák - vagy a gyermekeitek? Sokszor előfordul az ma is, amit itt látunk, hogy a fiatalabbak megszégyenítik az alvó öregeket. Egymás mellett élnek, egy födél alatt laknak, és mégis két külön világban járnak. Az ifjak látásokat látnak, hangokat hallanak, mint Sámuel, a vének pedig csak álmokat álmodnak, mint Éli!

Azt olvassuk, hogy “Éli az ő szokott helyén aludt”. Az is lehet, hogy valakinek szokott helye van a templomban, és ott, az ő szokott helyén a templomban alszik! Alszik, miközben az Úr szól azokhoz, akik ébren hallgatják! Szól-e hozzád, fölébredtél-e már a szavára, vagy értetlenül csodálkozol rá azokra, akik viszont meghallották már az Úr hangját? Tudod-e azt, hogy szerte az országban ébredés van a fiatalok között? Gyermekszívek nyílnak meg Jézus Krisztus előtt, ifjak és leányok ismerik föl és fogadják el Jézusban a Megváltójukat. Talán a te gyermekeid tudják már, mi a megtérés és a bűnbocsánat, mi az az egy szükséges dolog. Nem maradtál-e el mögöttük, nem alszol-e tovább? Együtt haladsz-e Isten ébredező népével? Óh, ha van már nálatok valaki, Testvérem, akit megszólított az Úr, mint Sámuelt, ne küldd őt többé vissza aludni, mint Éli tette, hanem fogd meg a kezét, csendesedjetek el együtt az Úr előtt, és várjátok együtt, hallgassátok együtt, kérjétek együtt, hogy újra megszólaljon és megszólítson benneteket, együtt!

A kis Sámuelről föl van jegyezve, hogy “még nem ismerte az Urat, mert még nem jelentetett ki néki az Úrnak Igéje”. (1Sám 3,7) Ezért történhetett meg, hogy amikor szólott néki az Úr, nem ismerte föl a csodát, azt gondolta, Éli hívja. Emberi szónak vélte, ami pedig valójában Isten hangja volt. Milyen általános tévedése ez az emberi léleknek! Hányszor előfordul, hogy Isten hív, Isten szól Igéje által, és mi ezt csak az Igét hirdető, közvetítő ember szavának tartjuk, véljük, és eszerint válaszolunk is reá. Hányszor szól Isten az Ő gondviselő kegyelmének a vezetése által, és mi csak az események alakulását látjuk, nem az eseményeket alakító Istent! Mindig és mindenben Isten szól, Isten közeledik, Isten szólít meg, de nem ismerjük fel a hangját! Milyen rettenetes az, hogy már háromszor szól így az Úr Sámuelnek, és az öreg, a tapasztaltabb Éli még mindig nem eszmél föl a csodára. Ahelyett, hogy fölvilágosítaná a gyermeket, kinyitná a szemét, hogy lássa meg a csodát, vegye észre a kegyelmet, ismerje föl az Úr szavát - ehelyett megnyugtatja a gyermeket, hogy nem történt semmi, bizonyára csak álmodott, menjen szépen aludni! Íme, ott lett volna a nagyszerű alkalom, hiszen a gyermek nem ismerte még az Urat, csak hallomásból. Most megismerhette volna, ha valaki segít neki fölismerni, hogy az Úr szólott hozzá! Három ilyen alkalmat mulasztott el Éli. Isten kegyelme, hogy negyedszer is megismételte a hívást!

Meg tudnád-e mondani, hány alkalmat szalasztottál el már, amikor különösen nagyon jól lehetett volna gyermekeddel beszélni az Úrról? Annyiféle kérdéssel tud egy gyermek az édesanyjához vagy az édesatyjához fordulni. Olyan rengeteg miértje van egy gyermeki léleknek! De nagyszerűen ki tudná használni egy nem alvó lelkű szülő ezeket arra, hogy fölnyissa gyermeke szemét az Úr dicsőségének és kegyelmének a meglátására! De kényelmesebb, ugye, az okvetetlenkedő gyermeket elküldeni aludni? Minden családban naponta történnek olyan dolgok, amikben az Úr szólna, ha a szülő venné magának a fáradságot, és nekiülne megbeszélni gyermekével a dolgot. Egy betegség a családban, vagy valami öröm, születésnap: mind-mind olyan alkalom, amiben az Úr személyesen szólítja meg azt, aki hallja az Ő szavát! Tudjuk-e mi azt, okos felnőttek, hogy gyermekeink a csodák világában élnek, közelebb ahhoz a világhoz, amelyben valóság az Isten láthatatlan világa? Hiszen Jézus azt mondta gyermekekre mutatva, hogy ilyeneké a mennyeknek országa! Különlegesen alkalmas és fogékony a gyermek-lélek az Úr csodáinak, üzeneteinek, beszédének a befogadására. De milyen borzasztó, amikor egy kis Sámuel hall valamit a vasárnapi iskolában vagy a konfirmációi órán, olvas valamit a Bibliájában, és ámuló lélekkel odaszalad egy öreg Élihez, és akkor a hűvös, okos, álmos Éli szépen megmagyarázza a gyermeknek, hogy csak álmodott, feküdjön csak vissza nyugodtan, és aludjon szépen tovább! Óh, hányszor hűtjük le felnőtt, józan okosságunkkal egy-egy gyermek csodát váró lelkét! Nem vagyunk képesek megérteni, ami egy gyermek lelkében végbemegy! Mekkora kegyelme az Úrnak, hogy közöttünk, józanul okos, álmos felnőttek között mégis vannak gyermekek, akiket újra meg újra megszólít az Úr!

Az öreg Éli végül mégiscsak jó tanácsot adott a gyermek Sámuelnek. Azt mondta: Ha újra szól a hang, válaszoljon így: “Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9) Ha későn is, de feleszmélt Éli, és útbaigazította a gyermeket. Olyan tanácsot adott neki, aminek egész életén át hasznát vehette. Hát te tudnál-e helyes tanácsot adni, ha hozzád fordulna gyermeked valamilyen lelki problémájával? Tudnád-e, mitévő légy, ha a gyermeked olyan bizalommal volna hozzád, hogy föltárná előtted bűneit, amikkel viaskodik, problémáit, amik gyötrik? Olyan tanácsot tudnál-e adni neki, aminek igazán hasznát veheti, ami a megoldáshoz elsegíti, ami az Úr elé állítja? Meg tudnád-e fogni gyermeked kezét, és el tudnád-e vezetni imádságban a kegyelem királyi székéhez? Föl tudnád-e fedni előtte, mit jelent a bűnös szív számára Krisztus vére? És vajon elfogadná-e tanácsodat? Tekintély vagy-e a felnőtt gyermekeid előtt lelkileg, hitbeli kérdésekben? Nem ismernek-e túl közelről már ahhoz, hogy tanácsaidra nem is kíváncsiak, véleményedet meg sem kérdezik? Hatással vagy-e az otthoniakra? Vagy talán nincs is már régóta olyan lelki légkör, amiben gyermekeid szíve kinyílna előtted? Talán már régen nem is hozzád fordulnak szívük kérdéseivel, hanem idegenhez? - Óh, de sok kellemetlen kérdést zúdít ránk ez az Ige! De rengeteg mulasztás, elszalasztott alkalom, elrontott lehetőség, elhibázott szó és tett - tehát de rengeteg sok bűn terheli a lelkünket csak a gyermekeinkkel kapcsolatosan is!

Rettenetes az Úr ítélete Éli háza ellen: “sohasem töröltetik el Éli házának álnoksága, sem véres áldozattal, sem ételáldozattal.” (1Sám 3,14) Hát a mi házunk álnoksága? Van-e valamilyen áldozat, ami azt eltörölheti? Íme, voltak olyan bűnök, amelyekre az ószövetségi áldozatok, véres és ételáldozatok nem hozhattak tisztulást, engesztelést. De az újtestamentumi véres áldozat megtisztít minket minden bűntől!

Testvérek, ifjabb és idősebb nemzedék, Istennek ezt a szavát halljátok meg! Tehát azt, hogy minden bűnre van bocsánat, mert az Úr mindnyájunk vétkét az Úr Jézusra vetette! És ha sohasem töröltetik is el Éli házának álnoksága, Krisztus vérével igenis eltöröltetik kegyelemből, ingyen a te házadnak és az én házamnak minden álnoksága! Jertek, tegyük hát oda a mi házunkat, családi életünket ez alá a szent vér alá! Öregek, fiatalok, könyörögjük oda magunkat az Úr bűnbocsátó, megújító kegyelmébe!

Ámen

Dátum: 1950. szeptember 24 (du.).

Életünknek egyik legnagyobb kérdése a kenyér-probléma. A kenyér-kérdés igazságos és méltányos megoldásáért küzd az emberiség kezdettől fogva mind máig. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az emberiség küzdelmeinek legfontosabb rugója, hajtóereje éppen a mindennapi kenyér gondja. És ha ennyire fő kérdése az emberiségnek a kenyér, természetes, hogy az Élet Könyve, a Biblia is foglalkozik vele. Abban az imádságban, amelyet Jézus mindennapi imádságul adott követőinek, amely az egész keresztyénség közös imádsága lett, és amely, rövidsége miatt csak a legfontosabb dolgokat tartalmazza, ott van a közepén a mindennapi kenyér kérése. Valaki egyszer azt mondta, hogy jó lenne az Úri imádság közben minden mondatnál megállni egy kis időre, és végiggondolni, mi-minden van abban! Tegyük meg ezt most! Álljunk meg egy kis időre a Miatyánknak ennél a kérésénél, és tudatosítsuk magunk előtt, mit jelent ez számunkra! Milyen hitvallást, milyen kérést és milyen követelményt?

Sokáig azt hittem, ez a legkönnyebb része az Úr által tanított imádságnak. Hiszen a legtöbb ember, aki egyáltalán szokott imádkozni, ilyen dolgokért könyörög állandóan. A legtöbb általános imádságnak, ami az ég felé száll, olyan tartalma van, ami a kenyér-kérdéssel, a megélhetés problémáival kapcsolatos. Mit szoktak kérni általában az emberek Istentől? Egészséget, gyógyulást, segítséget abban, hogy ne lássanak szükséget, ne kerüljenek bajba. Úgy képzelik, hogy van egy ún. Jóisten, akinek az a dolga, hogy biztosítsa számunkra a zavartalan, lehetőleg nyugodt életet, vigye sikerre elgondolásainkat, teljesítse be igényeinket, tehát mintegy adja meg a mindennapi kenyerünket, a megélhetésünket. A legtöbb imádságban ez történik: mindennapi, földi szükségleteinknek, ügyes-bajos dolgainknak Isten elé tárása, és annak az igénynek a bejelentése, hogy mindebben pedig segítsen meg a hatalmas Isten! A Jóisten!

Nos, rájöttem, hogy az Úri imádságban a mindennapi kenyérre vonatkozó kérés egészen másvalami. Itt Jézus nem ad biztatást az előbbiek szerinti imádkozgatásra. Itt másról van szó. Itt Jézus életünknek egy olyan területét akarja bevonni Isten uralma alá, ami a legkönnyebben ki szokott maradni onnét. Melyik területe ez az életünknek? A mindennapi kenyér, és annak megszerzésével járó gondok, bajok, törekvések. Földi életünknek a gazdasági és szociális vonatkozású kérdései: az állásunk, amit betöltünk, a munkánk, amit a megélhetésünkért végzünk, a heti vagy a havi keresetünk, meg az ilyen-amolyan mellékkereseti törekvéseink, amiből házbért, ruhát, élelmet, villanyt, gázt, orvosságot, fizetünk. Tehát földi életünknek mindaz a területe, amelyen az anyagi kérdések súlyát érezzük és hordozzuk, ahol kénytelenek vagyunk érezni szakadatlanul a pénz hatalmát, a Mammon uralmát.

Éppen a mindennapi kenyér ezerféle gondja jelentheti számunkra azt a kísértést, hogy életünknek ez a területe észrevétlenül is a Mammon uralma alá kerül. Félünk a hatalmától, és mégis remegünk érte. Nem akarjuk elismerni magunk fölött az uralmát, és mégis kiszolgáljuk. Hallottam már ilyen sóhajt: Olyan szívesen foglalkoznék lelki dolgokkal, de a piszkos anyagiak lefoglalják minden időmet! Itt nem az a baj, hogy az anyagiak lefoglalják az idejét, hanem az, hogy azok piszkosak. Ez annak a jele, hogy azok az anyagiak nincsenek az élő Isten uralma alá adva, rendelve. És minden, amit az Isten akaratának való engedelmesség meg nem szentel, minden, ami kívül marad az Ő uralmánaka körén, az valóban piszkos! Tudjátok, mit jelent a Mammon szó? Azt jelenti, hogy a Sátán ürüléke! Ebben markolászni valóban piszkos dolog! De nem kellene, hogy piszkos legyen! Mert lehetne szent is, Isten uralma, Isten akarata alá rendelt! Mert a Mammon nem általában pénzt vagy gazdagságot jelent, hanem a bálvánnyá lett pénzt, az úrrá lett gazdagságot, az életünk fölött eluralkodó, és mindent szolgálatába állító anyagiakat, ami éppen a mindennapi kenyér, a megélhetés kérdéseiben észrevétlenül elhatalmasodik fölöttünk. És így az életünk két úrnak szolgáló élet lesz.

Legveszedelmesebb állapot, a kettősség elve hatol be az életünkbe. Megosztott szívű emberekké leszünk: Krisztus uralkodjék a lelki életünkben, az érzelmeinken, az egyházi és vallásos életmegnyilvánulásaink fölött, ámde a gazdasági kérdéseinkben, a kenyérkereset mindennapi küzdelmében, a létért való küzdelemben valami más. Életünknek ezt a területét kivonjuk az Ő uralma alól, itt nem lehet Krisztusi elgondolásokat és eszméket alkalmazni. Rengeteg ember él ilyen belső hasadásban. Életében vannak bizonyos körök, ahol engedi Krisztust hatni, uralkodni, viszont más körök meg el vannak zárva az Ő hatóereje elől. E fenntartott helyek fölött mi uralkodunk, ott mi döntünk!

Pedig az a kísérlet, hogy az emberi lélekben kettős uralom lehessen, eleve meghiúsulásra van ítélve. “Senki sem szolgálhat két úrnak” - mondja Jézus #Mt 6,24. Mégis mindig, újra megpróbáljuk, és még csodálkozunk, hogy olyan kielégítetlen az életünk. Persze, hogy az, hiszen belső meghasonlottsággal nem lehetünk boldogok és hasznos emberek. Rettentő sok csatavesztés és nyomorúság származik abból a meghasonlottságból, hogy a lelki életben Krisztus uralkodik, a külső életben pedig a mammon.

Ebből a belső meghasonlottságból akar kivezetni Jézus az Úri imádságnak ezzel a kérésével: a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Azt akarja, hogy életünknek ezt a területét is Isten közvetlen uralma alá rendeljük. Azt akarja, hogy belső egységre jussunk, hogy Krisztus élete győzelmesen uralkodjék lényünknek minden parányi részében és valamennyi kapcsolatunkon. Hogy Őt ne akarjuk fél-királlyá tenni, mialatt szívünkben félisteneket hagytunk. Döntenünk kell: vagy teljesen ki kell szorítanunk életünkből Krisztust, Őt elfelednünk, és az uralmat teljesen a magunk kezébe vennünk, és ebben az esetben mindenben a magunk énjének az irányítása alatt fogunk állni, tehát így jutunk belső egységre, - vagy pedig teljesen ki kell szolgáltatnunk és Krisztus uralma alá kell helyeznünk minden fenntartott területet, a mindennapi kenyér-kérdést is. Ebben az esetben Krisztustól irányított és őbenne egységessé vált életünk lesz! Egy-központú lesz az életünk!

Ezzel a kéréssel mindenekelőtt az a vágy, az a szándék, az az akarat jut kifejezésre, hogy életünk anyagi vonatkozású kéréseiben is, a megélhetésünk, a létért való küzdelmünk minden dolgában is Krisztus legyen a középpont. Őtőle, Őáltala és Őreá nézve rendeződjenek ezek a problémák is. Jézus nem annyira lelki-szellemi valóság, hogy az életünknek az ilyen, egészen anyagi vonatkozásai is ne érdekelnék. Tudja Ő, mit jelent éhezni, szomjúhozni, otthontalannak lenni, illegalitásban élni. Végigjárta az élet mélységeit, és éppen ezzel megszentelte azt.

Jézus ott van a mindennapi életben. Nemcsak a templomban van jelen, ahol szépen, ünneplőbe öltözve, békés csendben, zavartalanul énekeljük a Zsoltárt gyülekezeti közösségben, hanem ott is egészen otthon van, ahol az orcánk verítéke folyik a munkában, ahol a létért való küzdelemben kifárad a karunk és a fejünk. Ahol egy édesanya töri a fejét, hogy mit főzzön ebédre, ahol egy gyári munkás fölsóhajt a gép mellett az éjszakai műszakban, ahol az emberek lótnak-futnak, tülekednek, versenyeznek, mert kell a kenyér! Ott van Jézus, hiszen meg van írva: gazdag lévén szegénnyé lett érettünk #2Kor8,9, hogy gazdasági és szociális életszükségleteinket is a saját ügyévé tegye. Nemcsak a bűneink terhét vette magára, hanem az életünk minden egyéb terhét is. Ezzel az imádsággal: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, szolidaritást vállalt velünk anyagi síkon is.

Mintha azt mondaná: a ti kenyeretek az enyém is, és az én kenyerem a tiétek is. A ti szükségetek az én szükségem, és a ti éhségetek és szomjúságotok az én éhségem és szomjúságom. Egyszer a pusztában, amikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt, Ő is megéhezett. Egy reggel, amikor a városba igyekezett, megéhezett, és az útszéli fügefán keresett volna gyümölcsöt, de nem talált. A keresztfán így sóhajtott föl: szomjúhozom! Ennyire közénk jött, ennyire egy lett velünk, ennyire velünk együtt mondja: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Mintha a mi kezünket belevenné a maga kezébe, ahogyan az édesanya a kicsi gyermekkel szokott imádkozni, és így mondaná együtt velünk: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Mintha azt mondaná: ne hagyjatok ki engem a kenyérkérdésből, életeteknek erről a nagy-nagy területéről, hiszen itt vagyok ebben is, itt is a Megváltótok vagyok!

Az, hogy kenyerünket Istentől kérjük, nem ment föl az érte való munkálkodástól. Nem varázslás történik ebben a kérésben, nem munka nélkül való megélhetési igény fejeződik ki benne. Nem úgy kérjük a kenyerünket Istentől, mint a rossz diák, aki nem készült fel számtanból, és most imádkozik Istenhez, hogy a tanár fel ne találja szólítani. Kövekből kenyeret varázsolni, munka nélkül bőséghez jutni: ez a sátán találmánya. Jézust is megkísértette vele, amikor arra biztatta, hogy változtassa a köveket kenyerekké! Nem kövekből lesz az igazi kenyér, hanem munkából és a reá adott Isten-áldásból. Tehát ebben a kérésben benne van a tőlem telhető legbecsületesebb munka elvégzésére való elköteleződésem is. Csak olyan munkára kérhetem Istentől a kenyér-áldást, amit teljes felelősséggel és őelőtte való számadási készséggel végzek el. Ha becsülettel elvégeztem a feladatot, akkor jó lelkiismerettel kérhetem, hogy az Ő áldásaképpen meglegyen ma is a kenyerem.

És még csak egy kis szócskára figyeljünk: a mi mindennapi kenyerünkről van szó. Fontos itt ez a többes szám első személy, amiből világos, hogy az én mindennapi kenyeremet úgy lehet és szabad kérnem, hogy azzal együtt minden ember kenyerét is kérem. A mindenki kenyerében van benne az én kenyerem is. A mindenki megélhetésében van benne az én megélhetésem is. Ez a “mi” azt jelenti, hogy mindnyájan egy nagy család vagyunk: egy Atyának a gyermekei, testvérek, az egész világon, akik felelősek vagyunk egymásnak is a kenyeréért vagy kenyértelenségéért.

Az egész szociális probléma megoldása abban van, hogy a kenyér-kérdésben “én-emberekből” “mi-emberekké” váljunk. A kenyér-kérdésben az egyes szám első személyről a többes szám első személyre, az én-ről a mire helyeződjék át a hangsúly! Jézus itt éppen erre tanít ezzel a kéréssel. Azt akarja, hogy úgy tekintsek magamra, hogy ugyanakkor egy nagy ember-család egy tagjaként lássam magam. Úgy vegyem tekintetbe az érdekeimet, hogy ugyanakkor vegyem tekintetbe a többi ember érdekeit is. Úgy kérjem a magam szükségleteinek a kielégítését, hogy ugyanakkor kérjem a felebarátaim, a szomszédaim, a földgolyó másik felén élő emberiség szükségleteinek a kielégítését is!

Azt mondhatná most valaki, hogy azzal, hogy néhány hívő lélek komolyan veszi azt, amire itt Jézus tanít, még nem oldódik meg a világon a szociális probléma. De ugyanígy: azzal, hogy vadrózsa-töveket olt be valaki, még nem válik nemessé minden vadrózsabokor az erdőben. De hát akkor nem is érdemes rózsakerteket ültetni? Nos, egészen bizonyos, hogy Isten országának a virágoskertjében is sokan találnának enyhülést, ha megtanulnánk minden reggel komolyan így imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. És ha minden este megtanulnánk így hálát adni: Hála néked, Uram, hogy a mi mindennapi kenyerünket megadtad nékünk ma!

Ámen

Dátum: 1954. május 23.