Esti istentiszteleteinken végigkísértük Jézust a szenvedések útján, és így lépésről lépésre haladva megérkeztünk vele együtt a Golgotára. Bárcsak a valóságnak megfelelően tudnánk magunkat beleélni az Ő mérhetetlen szenvedéseinek a mélységébe, és bár nagy lekötelező hálával tudnánk elfogadni ennek a szenvedésnek a gyümölcsét! Mindkettő: a szenvedés legnagyobb mélysége és hálánk legmélyebb oka is ebben a fölkiáltásban fejeződik ki: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” - Igen: Miért? Mennyi gyötrelem van ebben a kicsiny szóban, és mekkora kegyelem a reá adott válaszban! Ezt hadd láttassa meg velünk most Isten Szentlelke a megváltás evangéliumában!
Azt szoktuk mondani, hogy nekünk, reformátusoknak a nagypéntek a legnagyobb ünnepünk. Abban az értelemben helyes ez az érzésünk, hogy az evangélium igazsága a keresztben koncentrálódik. Az egész keresztyénség - mindenfelé a világon - ezen a napon Krisztus keresztje köré sereglik össze. És ennél jobbat nem is tehetne. De vajon igazán a valóságnak megfelelően látjuk-e mi azt a keresztet? Hozzá vagyunk szokva, hogy Jézus szenvedését és halálát bizonyos művészi megjelenítésben képzeljük el: Dürer, Rembrandt, Rubens vagy Munkácsy szemével látjuk ott Megváltónkat a kereszten. És így mindez - még ha megható is a számunkra - bizonyos műélvezetté lesz. - Azután Jézus alakját tizenkilenc század hódolatának rárakódott dicsfényével körülövezve látjuk. Azzal a glóriával töviskoronás feje körül, amit éppen mérhetetlen szenvedése szerzett a számára.
Nos, az az igazi keresztre feszítés más volt. És fontos, hogy ezt a maga nyers valóságában próbáljuk meglátni. Ami azon a pénteken a 33. vagy 35. évben reggel 7 órától du. 6 óra tájig Jeruzsálemben történt: nem ilyen áhítatosan szép kép, hanem nagyon szörnyű, súlyos életvalóság. Aki ott függött rettenetes kínok között a keresztfán, az Őt körülvevő emberek szemében nem a glóriás Krisztus, hanem veszedelmes gonosztevő. Dühödt tömeg közepette vonszolják a vesztőhelyre. Úgy mutogatnak rá, mint lázadóra, istentelenre, rajongóra, fölforgatóra, aki jól megérdemelt útját járja. A fájdalmak útján nem kíséri a keresztyénség hódoló serege, mert abból akkor még semmi sincsen. Néhány hozzátartozója is csak lopva vet rá egy-egy rémült pillantást. Akik hittek benne, most valahol távoli rejtekhelyen bújtak meg. Nagy elhagyatottságban, egyedül járja az útját. És nem csak külsőleg, hanem belsőleg, lelkileg is. Egészen egyedül hordozza a maga igazának roskasztó terhét. Majd kifeszítve szegezik föl egy akasztófára. Mert a kereszt - ez a szentté vált szimbólum - akasztófa volt, amin a legveszedelmesebb lázadókat, rabszolgákat, gyilkosokat szokták volt kivégezni. Micsoda rettenetes kép: akasztófán volt akkor e földön képviselve az Isten Országa, az Isten Igazsága, ez volt az egyetlen hely számára az emberek között. És az az akasztófa ott volt fölállítva az országút mentén. Minden arra menő szinte hivatva érezte magát arra, hogy legalább egy követ vagy valamilyen gúnyos, esetleg átkozódó szót dobjon reá. Meg is teszik sokan, jogosnak vélt fölháborodásukban.
Ki tudna belelátni a gyötrelmeknek abba a tengerébe, ami Jézus lelkében viharzik? - Gonosz-ostobán kiáltják felé: “Másokat meg tudott tartani, magát nem tudja megtartani. Most szálljon le a keresztről, ha Isten Fia.” (Mt 27,41) Mondja meg nekik, hogy éppen azért nem száll le, mert Isten Fia?! Mondja meg nekik: Emberek, hiszen nem magamat akarom én megtartani, hanem titeket: ezért kell így meghalnom!? Nem! Miért mondaná? Most úgysem értenék meg! Most egyedül kell megharcolni ezt a küzdelmet, elhagyatva, részvét nélkül, gúnykacaj között. Egyedül az Istennel. “Majd hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön kilenc óráig.” Ijesztő, kozmikus gyász borult a Golgotára fényes nappal. Döbbent csend lett a kereszt körül. És ebben a csendes, fekete sötétségben ott függött Jézus a fán. Most már az eget sem láthatta. Mintha az alvilág sötét erői húznák lefelé! Mintha Isten sem akarna többé tudni róla! Barátai elhagyták. Most hát még Isten is elfordul tőle?! Isten is elhagyta? Három órán át tartott az ijesztő fénytelenség. Jézus már nem bírta tovább. Fölkiáltott: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” És az evangélista megjegyzi, hogy ezt nagy fennszóval kiáltotta Jézus. Nem elhaló sóhaj volt ez, hanem iszonyattal teli sikoltás, mint amikor valaki elmerül a hullámokban. Az éles, borzongató jajkiáltás betöltötte a Golgotát. Ki tudná utánaérezni azt a rémült fájdalmat, amit Jézus ezzel a kiáltással kifejezett? Hiszen ez a borzalmak borzalma, maga a pokol, a kárhozat átka: Istentől elhagyatva lenni!! Jézus a saját kora nyelvén mondta e szavakat. Az evangélista lefordította számunkra. De mit használ itt a fordítás? Úgysem értjük. Nincs ember, aki megértené e rettenetes szavak igazi értelmét: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?”
Miért nem értjük? Azért, mert azt a másik nagy titkot sem érthetjük: Jézusnak az Atyával való közösségét. Azt, amit Ő maga így mondott: “Én és az Atya egy vagyunk!” (Jn 10,30) Meg így: “Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9) És mivel ezt nem értjük, azért nem tudjuk megérteni azt sem, ami abban a sötétségben történt, amikor ez az egység az Atyával - elszakadt! Ez volt számára a legrettenetesebb gyötrelem. Elszakadni az Élet Forrásától. Nem a szögek a húsában, nem a gúnyolódó ellenség inzultusa, nem a felfeszítés testi kínja, hanem az a tény, hogy egy időre elveszítette az Atya jelenlétét. Egészen elmerült Isten ítéletének a hullámai között. Valóban: alászállott a poklokra! “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?” - És mi is csak megrendült lélekkel dadoghatjuk utána a kérdést: Én Istenem, óh én Istenem, miért, hát miért? Azért, mert az ember elhagyta az Istent. Azért kellett neki elszakadnia az Élet Forrásától, mert az ember elszakadt az Élet Forrásától. Ilyen rettenetes mélységbe kellett alászállnia, hogy megtaláljon bennünket, hogy egészen eggyé lehessen velünk. Ebből a mélységből: az Istentől való elszakadottságnak az állapotából kellett éppen fölemelni bennünket. Ennyire valóságosan, teljesen utánunk nyúlt, utánunk jött az Isten, bele a mi istentelen életünkbe, a mi halálunkba, a mi kárhozatunkba!
És mindezt nemcsak azért, hogy megossza velünk ezt a sorsot, vagy hogy megszemlélje nyomorúságunkat, mint egy király a nyomortanyát, vagy mint a bíró a börtöncellát, hanem úgy, mint aki mindezt teljesen és végérvényesen átvállalja rólunk és helyettünk önmagára. Úgyhogy nekünk nem is az a kérdésünk: Én Istenem, miért hagytad el őt, hanem az, hogy: kiért? És ezt már csak térdre roskadva lehet igazán tudomásul venni, hogy éretted, érettem, miattam, helyettem! - Ezért! Mert az Úr mindnyájunk bűnét Őreá vetette, és a mi nevünkben Ő áll ott vádlottként Isten ítélőszéke előtt, a mi bűneink büntetése szakad rá abban a gyötrelmes halálban. Ezért nemcsak úgy érzi Jézus, mintha elhagyta volna őt az Atya, hanem magát a gyötrelmes tényt fejezi ki, a teljes elszakadás tényét, azt a kínt, ami a ki nem engesztelődött bűnösre a halál után vár, kiszolgáltatva a sötétség hatalma minden gyötrelmének, amit csak bűneinkért megérdemeltünk. Ezt vette le rólunk, ettől váltott meg bennünket! Itt nem egy általános megfeszítés, halál és eltemetés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt Jézus a poklot járta végig ebben a megfeszítésben, meghalásban. Itt megváltó halál történt. Másért, más helyett, valaki másról vette le az ítéletet, a büntetést, valakinek a helyébe lépett, valakit helyettesített. Valakit a reá váró pokoltól, kárhozattól mentett meg, váltott meg itt e halállal. Tudod kit? Ki az a valaki, akiért ilyen rettentő áldozatot hozott az Isten? - Te! Ezért volt az a halál maga a kárhozat.
Tehát azért hagyatott el egy aránylag rövid időre, hogy mi mindörökké élhessünk az Isten kegyelmében, jelenlétében, közösségében. Hogy soha-soha ne kelljen azt mondania egy hívő léleknek, amit Ő mondott: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Mindenkinek jönnek olyan időszakok az életében, amelyek hasonlítanak ahhoz a golgotai sötétséghez hat és kilenc óra között, amikor úgy érezzük, mintha kialudt volna minden világosság, mintha a kétségbeesés sötétsége terjesztené ki sötétjét ránk, mintha eltávozott volna tőlünk Isten valósága. Olyan órák, amelyekben a szívünk - jobban, mint valaha - megérti Jézusnak ezt a gyötrődő fölkiáltását: “Miért hagytál el engemet?” Vess ilyenkor csak egyetlen pillantást lélekben az Egyetlenre, Akit Isten igazán elhagyott - éretted, éppen azért, hogy te soha-soha ne légy többé elhagyatva. Mondd el éppen ilyenkor Pál apostollal: “meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban”. (Róm 8,38-39)
Jézus halála pillanatában valami olyan dolog történt, aminek komoly jelképes jelentősége is van: a templom kárpitja - az a vastag szőnyeg, ami a templom szentélyét, az Isten lakóhelyét jelképező szentek szentjét a templom többi részétől elválasztotta - fölétől az aljáig kettéhasadt. Az Istentől való elválasztásnak, elszakadásnak a szimbóluma szétszakadt. Leomlott az a válaszfal, ami a Szent Istent és a halandó bűnöst és világát egymástól elválasztotta. Szabaddá lett az út. Senki sincs kizárva már Isten jelenlétéből, közelségéből. A mennyei világ ajtaja rányílott a földre. Ebbe az Istentől elszakadt életünkbe beárad már az örökkévalóság levegője, élete, ereje! Nincs tovább már menny föld nélkül, és nincs föld menny nélkül. Nincs fenn és nincs lenn többé. Egy világgá forrt össze az e világ és a túlvilág. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Nincs a földi életnek olyan mélysége, gyötrelme, amelynél még mélyebbre le ne hatolt volna Isten kegyelme, szeretete a kereszten. Nincs többé olyan sötétség, amelyet át ne törne az örök világosság fénysugara. Valóban: itt az Isten köztünk! Ez az Isten felelete arra a halálos agóniában elkiáltott, fájdalmas MIÉRT-re: “Miért hagytál el engemet?” Azért, hogy azon a halálon ütött rettentő résen át megteljék a föld Istennel, isteni energiával, új élettel, örökkévalósággal.
Az Ő személyében koncentrálódott mindnyájunk bűne azért, hogy ugyancsak az Ő személyében koncentrálódjék Isten minden haragja, a bűn minden ítélete. Ezért van itt ebben az Isten megváltó erőinek is forrása. Ez a megváltás! Ez a kegyelem! Mi a megváltás? Isten energiája: új, megtisztult életet lehet élni általa. Mi a kegyelem? Isten energiája: be lehet lélegezni imádság által, mint a friss levegőt. És mi a keresztyén élet? Ugyanez: Isten energiája az emberben. Krisztusban hinni annyi, mint az élő Isten megváltó erejéből élni. És ezt lehet, szabad, hiszen a templom kárpitja a fölétől az aljáig kettéhasadt.
Ne csak ünnepeljük hát a nagypénteket, ne ünnepet csináljunk belőle, amelyen részt veszünk egy megható istentiszteleten, és amelyről azzal a jó érzéssel megyünk haza, hogy ma megint jó keresztyének voltunk, hanem tárjuk ki magunkat a kitárult menny előtt, hadd járjon át, hadd éltessen bennünket a keresztről való beszéd ereje majd otthon, és kint a világban, minden dolgunkban, az Ő dicsőségére!
Ámen
Dátum: 1953. április 3. Nagypéntek.