Íme, elérkezett gyülekezetünk életében újra az az örömünnep, amikor fiatal testvéreink, gyermekeink a keresztségben vállalt kötelezettséget hitük megvallása által önként magukra veszik. Annyira legfőbb ügyünk, igazán szívügyünk mindnyájunknak ez a konfirmáció, hogy Isten Igéjének az üzenetével most elsősorban felétek fordulunk, kedves konfirmandus fiaink és leányaink. Szeretnénk számotokra örökre emlékezetessé tenni ezt a napot, amikor első alkalommal tesztek ünnepélyes fogadalmat arra, hogy Krisztusnak igaz követői és Református Anyaszentegyházunknak holtig hűséges, engedelmes és áldozatra kész hívei lesztek. Olyanformán érezzük magunkat, mi, öregebbek, mint akik a nagy útra indulókat ellátják sok jó tanáccsal, áldáskívánással. Mindnyájan szeretnénk valami hasznosat, jót, emlékezeteset, biztatót mondani még nektek, pedig tudjuk előre, hogy úgyis elfelejtitek. De fontosabb most a mi tanácsainknál és kívánságainknál Istennek a szava hozzátok, amit imádkozva kerestem a Bibliában, és bizonyára az Ő Szentlelkének a vezetése szerint ebben az Igében találtam meg: “Isten akarata a ti szentté lételetek.” Tehát életeteknek ezen a jelentős fordulópontján Isten azt köti a szívetekre és veletek együtt mindnyájunkéra, hogy szentek legyetek, szentek legyünk! Azért, hogy ezt az egész földi életet szent emberekként éljétek meg!
Miért? Mert Isten így akarja! Alapigénk szavai szerint: “Ez az Isten akarata: a ti szentté lételetek!” És itt nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy ez az Isten akarata! És ez nagy erő a számotokra! Mert bizony - megmondom őszintén - sok lelkiismereti zavart okozott az a gondolat, hogy merhetünk-e benneteket ideállítani az élő Isten színe elé hitvallás és fogadalomtételre. Hiszen olyan nagyon rövid volt az erre való előkészület ideje, olyan nagyon keveset ismerhettetek meg még a Krisztusból, az Ő követéséből, az Ő egyházának az életéből! Mi a garancia arra, hogy vallástételetek őszinte, igaz, öntudatos vallástétel, fogadalmatok valóban egy egész életre szóló döntés a megismert Krisztus mellett? Mi a garancia arra, hogy Krisztus evangéliumának azt a pici lángocskáját, amit próbáltunk élesztgetni a szívetekben, nem oltja-e ki majd valamiféle szél vagy vihar? Nem fogtok-e majd ti is úgy viselkedni, mint az a fiatalember, akit a konfirmációja után pár évvel végre megláttam a villamoson, és még a köszöntésemet sem akarta fogadni? Mi a garancia arra, hogy valóban hűségesek maradtok Krisztushoz és az Ő gyülekezetéhez? Semmi! Legalábbis tibennetek semmi. De mibennünk,a gyülekezetben is: semmi! Ezek a gondolatok gyötörtek sokunkat a ti konfirmációtokkal kapcsolatban.
Nos, de miben bízhatunk hát akkor mégis? Az Isten akaratában! Ő akarja a ti szentté lételeteket! Azt jelenti ez, hogy nemcsak azért vagytok most így itten, mert a szüleitek akarták, és mert ti magatok is akartátok, hogy konfirmáljatok, hanem mindenek fölött azért, mert Isten akarja! Nem mi választjuk ki magunknak az élő Istent, hogy társunk legyen az életben, hanem Ő választ ki bennünket a maga számára örökre. Nem mi kérjük őt, hogy legyen az Édesatyánk, fogadjon el bennünket gyermekeinek, hanem Ő adja tudtunkra Jézus Krisztusban, hogy mi pedig az övéi vagyunk! Ő már döntött mellettünk, Ő már elfogadott bennünket, Ő már megnyitotta a szívét előttünk, Ő már megváltott bennünket, Ő már elkészítette még a helyünket is az Ő dicsőségében, a mennyben! És mindezt tudomásunkra is adta azáltal, hogy Jézus Krisztust érettünk és helyettünk a halálba adta, és a halálból feltámasztotta.
És Testvérek, ha kifújja is szívetekből majd a világ vihara mindazt, amire most vallást és fogadalmat tesztek, valahányszor megláttok egy keresztet, valahányszor meghalljátok Isten nevét, valahányszor elmentek egy templom mellett: jusson eszetekbe, hogy tagjai vagytok egy olyan örök szövetségnek, amit az Úr Jézus a vérével pecsételt meg veletek! Jusson eszetekbe, hogy szeret az Isten benneteket, vár rátok, az övéi vagytok, nála mindig nyitott szívre találtok! Igen: Isten akarata az, hogy ti szentté legyetek, és én tudom, hogy az az Isten, Aki ezt a szentté lételt most a konfirmációban már elkezdte bennetek, továbbra is hű marad! Tehát az Ő akarata mindvégig az marad veletek szemben, hogy szentek legyetek! És ezért, Istennek erre a megszentelő akaratára támaszkodva merünk most konfirmálni benneteket!
Mit jelent szentté lenni? Ne ijedjünk meg ettől a szótól! Nem olyan vértelen, sápadt, áhítatos képű szentekről van itt szó, amilyeneket az ún. szentképeken lehet látni. Nem! Hanem szentnek lenni azt jelenti, hogy Jézussal való életközösségben járni, forgolódni a világban mindenütt! Alapigénkben így mondja ezt Pál apostol: “aszerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek.” (1Thessz 4,1) Amit Jézus Krisztustól a világban való forgolódásunkra, Istennek tetsző forgolódásunkra vonatkozóan tanultunk, egyetlen bővített mondatban összefoglalható: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, ...Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 22,37-39) Bár megtapasztalnátok, hogy ez az igazán boldog élet! Kalandos, változatos, érdekes, örömteli életet az él, aki szereti Istent és szereti az embereket! Mindnyájunk életében elkövetkeznek nagy nehézségek, keresztek, viharok, szenvedések. A tiétekben is! De boldog ember az, aki ilyenkor is azt tudja mondani: “Szeretem Istent, mert tudom, hogy Ő szeret engem!” A körülöttünk élő emberek irigysége, szenvedése, rossz természete sok keserves feladat elé állít mindnyájunkat, titeket is majd! Milyen boldog az az ember, aki becsületes őszinteséggel úgy érzi: “Én mégis szeretem ezeket az embereket, mert Jézus szereti őket!” Higgyétek el: így érdemes igazán élni! Így hasznos, eredményes, építő, áldott az életünk: szeretve Istent és szeretve az embereket! Ez a boldog élet, ez a szent élet. És nektek szabad ezt a boldog életet élni, mert az az Isten akarata, a ti szentté lételetek!
Azt mondja Igénk: ebben a szent életben “mindinkább gyarapodjatok”! Tehát növekedjetek, erősödjetek! Tehát ne úgy tekintsétek a konfirmációt, hogy ezzel mintegy fölérkeztetek a hitéletnek és a bibliaismeretnek egy olyan csúcsára, ahol most már megtanultatok mindent, amit ebből a tárgykörből tudni kell. Jól-rosszul le is vizsgáztatok belőle, most már tehát akár el is felejthettek mindent! Nem! A konfirmáció a keresztyén élet útján nem végállomás, hanem kiindulópont. Nem finis, hanem start! Nem célba érkezés, hanem beindítás! Most kezdődik az önként vállalt, Krisztust követő élet. Mostantól fogva nem azért olvassátok majd a Bibliát, mert muszáj, nem azért jártok el templomba, mert a szüleitek küldenek, nem azért tartoztok bele a gyülekezetbe, mert reformátusnak születtetek, hanem önként: azért, mert szabad. Éljetek ezzel a szabadsággal, használjátok ezt a lehetőséget! Ez az, amit az Ige így mond, hogy “mindinkább gyarapodjatok!”
Ez a gyarapodás, megerősödés két módon történik. Az egyik ez: rendszeres, állandó kapcsolatot tartani Krisztussal. Ez úgy történik, hogy vele a naponkénti csendességünkben találkozunk és beszélgetünk. Ennek a találkozásnak és beszélgetésnek az eszköze a Biblia és az imádság. Van Bibliátok, szabad imádkoznotok. Egyetlen napot se engedjetek elmúlni a Krisztussal való ilyen találkozás nélkül! Meg fogjátok látni, hogy az ilyen naponkénti, csendes együttlét Krisztussal milyen kifogyhatatlan erőforrás lesz az életetekben! Gyülekezetünkben már sokan vannak, akik rendszeresen és egységes vezérfonal szerint táplálkoznak Isten Igéjéből, és rendszeresen megbeszélik minden dolgukat Megváltójukkal. Lépjetek hát be ebbe a nagy, láthatatlan lelki közösségbe, Ige- és imaközösségbe! A lelki életben való gyarapodásnak a másik módja az, hogy épüljetek be a látható gyülekezet életébe. Itt van egy gyülekezet: a tiétek. Mi mindnyájan - akiket itt láttok - édestestvéreitek vagyunk! Érezzétek meg, hogy egy nagy családi kör fogad most be benneteket! Ez a templom, ez az egyház a tiétek. Itt egészen és mindenkor itthon vagytok! Amikor huszonöt évvel ezelőtt, a kecskeméti gimnáziumban az érettségi vizsga után kiléptem az iskola kapuján, úgy éreztem, hogy életemnek egy szakasza visszavonhatatlanul elmúlt: az iskola kapuja mintegy bezárult mögöttem. Nos, a konfirmáció nem ilyen! Most nem egy kijárt iskolának a kapuja zárul be mögöttetek, ahová majd csak néha-néha jártok vissza letűnt emlékeket keresni, hanem most nyílik ki a kapu előttetek, most léptek be rajta az egyházba, a gyülekezeti élet közösségébe!
Mi tehát most nem búcsúzni akarunk tőletek, hanem mint újonnan érkezőket üdvözölni, szívünkre ölelni, imádságos szeretetünkbe fogadni benneteket! Jöjjetek hát, szükségünk van rátok, szükségetek van reánk, hogy együtt épüljünk, együtt gyarapodjunk, együtt szolgáljunk, együtt szeressük Istent és az embereket, együtt haladjunk mind tovább a megszentelődés útján. Együtt, mint Isten gyermekei, Isten népe, akikkel szemben az az Isten akarata, hogy szentté legyünk. Mondjuk el most együtt a mi Urunknak, hogy jövünk, felajánljuk Neki magunkat, akarjuk vállalni a szentté lételt! Énekeljük, imádkozzuk együtt:
Szívemet hozzád emelem, És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem, Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.
(25. Zsoltár 1. vers)
Ámen
Dátum: 1953. május 31.