Jézus Urunknak sok hatalmas kijelentése közül talán ez a leghatalmasabb, amiben isteni személyének a titka a legjobban lelepleződik előttünk. Még a nagy húsvéti eseményt megelőzően mondta ezt Mártának, amikor vigasztalta Lázár halála alkalmával. Márta akkor vajmi keveset érthetett belőle, hiszen akkor a legmerészebb képzelettel sem álmodhatott senki arról a csodáról, ami húsvét reggelén történt. Mi azonban már a megnyílt sírtól visszatekintve hallhatjuk ezt a hatalmas kijelentést, hogy “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Számunkra maga a húsvéti tény is megvilágítja e szavak értelmét és a benne kifejezett igazságot. Szeretnék minden szót külön kihangsúlyozni, hátha a végén majd Isten Szentlelke minket arra a diadalmas hitvallásra indít, amit Márta mondott Jézusnak: “Én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek a Fia!”
Mennyi titok van csak ebben az egyetlen szóban: feltámadás! Sok évezreden át viaskodó emberi erőfeszítés, sóvárgás, reménység, vágy fejeződik ki benne. Emberi életünknek két hatalmas nyomorúsága van: a bűn és a halál. Minden más nyomorúságát az életnek le lehet győzni a tudomány, a hatalom, a jóakarat, tehát az emberi erő segítségével. De a bűn és a halál olyan végzetünk, amely fölött nincs és nem is lesz soha hatalma az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva neki, rabjai vagyunk, akármilyen módon kezdünk küzdeni vele szemben, mindig alulmaradunk. A bűn bűn marad akkor is, ha kétségbeesett tehetetlenségünkben erényt csinálunk belőle, és a halál halál marad akkor is, ha tőle való félelmünkben tagadni próbáljuk a valóságát.
Sőt, a Biblia még tovább megy, és azt mondja: nem is kettő ez, hanem egy. A bűn és a halál összetartoznak, elválaszthatatlanok egymástól. A bűn zsoldja a halál. A bűn a halál fullánkja. A bűn az a halálos méreg, ami kitermeli a halált. Mert a bűn éppen az Istentől való elszakadás, az Élet Forrásától való eltávozás, az igazi életnek: az örök életnek a nélkülözése, hiánya, tehát: halál! Ezért sóhajt így Ezékiel próféta: “Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak, és bennük mi megrothadunk!” (Ez 33,10) A bűn halálos rothadás, halálba rothasztó erő, aminek a kiteljesedése a kárhozat. Ez a mi életünk. Ilyen az emberi élet!
De az ember minden időben és a kultúra minden fokán ösztönösen megérezte, hogy nem ez volna eredeti rendeltetése, nem ez lehet az igazi élet. Nem a bűn és a halál zsarnokságába teremtetett. Ebbe nem lehet belenyugodni. Ebből a rettentő nyomorúságból kell, hogy legyen szabadulás. Ezért van minden pogány vallásban, vallási mítoszban valamiféle utalás a feltámadásra, a halál hatalmának a megtörésére. Ősi vallásos mítoszok szólnak a meghaló és újra feltámadó tavasz-istenről. Mindezek a pogány mítoszok egy beteljesületlen vágyakozásnak a kifejeződései, az örök ember sóvárgását fejezik ki az isteni megváltás után, a feltámadás után, az után a valami után, aminek egyszer el kell jönnie. És ez az általános, ez az örök emberi vágyakozás teljesedett be húsvétkor a Názáreti Jézus feltámadásában. Ő az, akiben a teljes megváltás: vagyis a bűn és halál legyőzése megtörtént, Ő a feltámadás és az élet.
Igaza van tehát az embernek, amikor nem tud belenyugodni a bűn és halál zsarnokságába, mert lám: van olyan életforma, ahol sem a bűn, sem a halál nem úr többé - Krisztusban, az Ő személyében. Íme, így mondja: “Én vagyok a feltámadás és az élet”. Nem így, hogy én a feltámadott és élő Krisztus vagyok - nem. Ennél több az, hogy Ő maga a feltámadás és maga az élet. Benne az élet és a feltámadás nem ígéret többé, nem óhajtás, vágyakozás, hanem beteljesedés, testet öltött valóság! Jézus föltámadása nemcsak Jézusnak a föltámadása, nemcsak az Ő személyes ügye, hanem általában a föltámadás, isteni győzelem a halál fölött, minden halál fölött, az erkölcsi, a lelki halál fölött is, a bűn halála fölött is. Egy új világteremtés kezdete, csak itt nem a semmiből teremti Isten az életet, mint kezdetben, hanem a halálból, tehát feltámadás által nyert élet ez.
És az is nagyon fontos, hogy Jézus így mondja: “Én vagyok a feltámadás és az élet.” Tehát nem így, hogy én leszek számotokra majd a feltámadás, ha meghaltatok. Hanem én vagyok, most, itt, már e földön, a jelenben! Tehát a feltámadás, vagyis az az életforma, amiben többé már nem úr a bűn és a halál, az nem valahol túl a téren van, nem a mennyben keresendő - és nem is túl az időn, valamikor a meghalás után, az utolsó napon - hanem a bűn birodalmán túl, a bűn és halál alá rekesztettség végzetén túl és fölül, ott, ahol a bűn megkötöző és halálba rothasztó erői már ártalmatlanok, és ezért szabadon érvényesül Isten akarata, Isten igazsága, Isten jósága, Isten szeretete, Isten élete. Az örök élet! Ez a feltámadás! A bűnnek a halálba lehúzó valóságából az isteni örök életbe föltisztuló élet. Ez az élet, ez a halálból feltámadás által nyert élet: ez vagyok én - mondja Jézus.
Mintha azt mondaná, hogy: a számotokra vagyok a feltámadás és az élet - annyira a ti számotokra, hogy ha valaki hisz énbennem, az is él, az is a feltámadás életformájában élhet! Azt jelenti ez, hogy tehát ne úgy gondoljunk a feltámadásra, mint ami majd valamikor a halálunk után, az ítélet napja felé, a messzi jövőben történik meg. Ne toljuk ki a feltámadást évezredekre a ködös bizonytalanságba, mert a feltámadás, mint bűnön és halálon diadalmaskodó életforma elkezdődött már a Krisztusban, és az őbenne való hit által elkezdődhet mibennünk is. Tehát a föltámadás e földi életemen belül is bekövetkezhet. Ezért mondja, hogy aki hisz énbennem, él. A feltámadást éli. Ahogy egy másik alkalommal mondta: aki hisz Őbenne, máris átment a halálból az életbe. (Jn 5,24) E földön is benne él az örökkévalóságban.
Tehát: aki hisz Krisztusban! Abban a Krisztusban, Aki utánunk jött a mi Istentől elszakadottságunkba, Aki utánunk a poklokra alászállott, Aki érettünk bűnné és halállá lett - és akit Isten ebből a halálból feltámasztott. Aki hisz abban a Krisztusban, Aki éppen azért merült el a bűn és halál tengerének a legmélyére, mert belénk kapaszkodott, mert átölelt bennünket, elmerülőket, megfulladókat. És ha Isten őt most fölhozza mégis ebből a halálból és megmenti, föltámasztja, akkor ez éppen azt jelenti, hogy bennünket is magával hozott, fölemelt a föltámadott életbe.
Hinni a Krisztusban, ebben a Krisztusban elsősorban azt jelenti hát, hogy hagyom magam mint a vízbefúló, ráhagyom magam a megmentőmre, hadd öleljen meg, hadd szorítson magához, hadd kapaszkodjék belém, hadd ragadjon meg - és hadd vigyen magával a föltámadásba. Belehiszem magam a Krisztusba, Aki maga a föltámadás és az élet a számomra is. Hinni benne annyi, mint odaadom magam néki, kiszolgáltatom magam néki, akiben a bűn és a halál már elvesztették erejüket, nem uralkodnak többé.
De ez csak egyik oldala a hitnek. A másik oldala pedig az, hogy magam is kezdem most már élni a feltámadást, elindulok egy olyan új életbe, amely már túl van a bűn és halál uralmán. Elkezdek szeretni ott, ahol eddig csak gyűlölség volt, elkezdek megbocsátani ott, ahol harag és megbántás történt, elkezdek türelmes lenni a legnagyobb idegesség közepette. Megpróbálok békességet teremteni a békételenségben, világítani a sötétségben, örömet vinni a szomorúságba, vigasztalást a bánatba, átvenni magamra önző emberek terhét, tiszta szemmel belenézni a tisztátalan világba, két mérföldre elmenni azzal, aki egyre kényszerít, nem aggódni a mindennapok gondjai között, igazat mondani minden körülmények között, derűs bizalommal nézni a jövendőbe. Igen: ezt jelenti hinni a Krisztusban, a föltámadásban. A föltámadás titkát nem megérteni kell - nem is lehet -, hanem megélni kell, mert azt lehet, a Krisztusban való hit által. A hit által maga Jézus lesz föltámadássá és életté az emberben.
A föltámadás halálból teremtett életet jelent, tehát éppen azt, hogy ahol mi lehetetlennek tartunk minden élet-megmozdulást, ahol mi magunktól tehetetlenek vagyunk, erőtlenek, képtelenek lennénk, ott Jézus lehetőségeket nyit, és gazdag virágzást bontakoztat ki. Hinni a Krisztusban: hinni a föltámadás valóságában, annyira hinni, hogy annak erőit egészen a mi leghétköznapibb világunkig látjuk kiterjedni, és hinni, hogy nincs egyetlen olyan helyzet sem, ahová a föltámadás el ne érne. Hinni: átmenni a halálból az életbe, az Ő ereje által megélni a föltámadást.
Hinni tehát egy nagy, merész elhatározás, mindig megújuló döntés az engedelmességre, merni elindulni a bűn és halál hullámai fölött, mint Péter, amikor Jézus hívására kiszállt a hajóból és járt a vízen, azzal a képtelenségnek látszó bizonyossággal, hogy nem merülök el benne, hogy a föltámadás erői éltetnek. Valósággá lesz Jézus szava: aki hisz énbennem, az él! Élhet! Így élhet. Megélheti a feltámadást, a bűn és halál uralmán túli, fölötti életet. Hát nem ez az igazi élet?
Élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat, megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek a megöregedéstől, ami lassan lehervaszt mindent, aminek örülni lehet. Ez nem élet, így az állat is tud élni. Az az igazi élet, amit Istennel és emberrel megbékülve élünk, amit Isten dicsőségére és az emberek javára élünk, amit a bűn és halál rabságából megszabadítottan élhetünk, amiben nem félünk az öregségtől, mert a megérés és a beteljesedés örömét tudjuk látni benne, amelyben a múlandó egyre jobban letöröltetik, és az örök élet egyre jobban előtűnik rajtunk.
Tehát az az igazi élet, amit a Krisztusban való hit által élünk és élhetünk meg. Annyira, hogy egyenesen így mondja Jézus: “Aki hisz énbennem, még ha meghal is, él az.” Még a meghalás sem vet neki véget. A meghalás csak a halandóságnak, a tökéletlen állapotnak a vége, nem az életnek! Maga az élet, a föltámadott élet megy tovább gazdagabban, teljesebben, nagyobb lehetőségekkel. Igen: aki hisz őbenne, ahogy Ő mondta: soha meg nem hal!
Hiszed-é ezt? - kérdezte Jézus Mártától, és kérdi most tőlünk. Hiszed-e, hogy Krisztusban a tied a feltámadás és az élet? Adja Isten kegyelme, hogy teljes szívvel tudnánk elmondani Márta hitvallását: “Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia”! (Jn 11,27)
Ámen
Dátum: 1953. április 5. Húsvét.