Haldoklók utolsó szavait különösen sokáig meg szokták őrizni hozzátartozóik az emlékezetükben. A haldoklásnak mindig valami különös szentsége és méltósága van. Az ilyenkor mondott szavak mindig ünnepélyesek, csendesek, őszinték, igazak. – Jézus hétszer szólalt meg, miközben iszonyú kínok között haldoklott a keresztfán. Mind a hét mondása egészen rövid, pár szó csupán. Nem is lehetne más olyan kibírhatatlan testi és lelki szenvedésben. Ilyenkor nem lehet szónokolni, csak a legszükségesebbet mondani. De ha akármilyen rövid is egy-egy mondása, rendkívül súlyos, mert benne van megváltó szenvedésének szinte az egész értelme. Ebben a legelső mondásában, amit az előbb felolvastam, mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom és erő árad a szavaiból! A közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódva is, még mindig Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörög a gyilkosai számára: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” A haldokló Jézusnak ez az utolsó imádsága az emberekért két nagy igazságot leplez le a számunkra: egyfelől egy nagyon lesújtó, másfelől egy nagyon felemelő igazságot.
Végtelenül lesújtó benne az, amit így mond: „Nem tudják, mit cselekesznek!” Pedig ez első hallásra úgy hangzik, mintha mentő körülmény lenne azoknak az embereknek a bűne számára, akik Jézust csúfolják, megalázzák, megkínozzák, testileg-lelkileg agyongyötrik, akik az életét kioltják. De az én szívemben mégis sokkal inkább vádként hangzik. Szinte beleborzadtam, amikor végiggondoltam, mit is jelent valójában az, hogy „nem tudják, mit cselekesznek”! Rádöbbentem, hogy mi, emberek, tényleg nem tudjuk, mi is valójában a bűn, amivel pedig annyira tele van az életünk. Nem tudjuk, fogalmunk sincs róla, mit cselekszünk, milyen rettenetes dolgot művelünk, amikor akármilyen aprónak látszó bűnös dolgot művelünk. Pl. csak egy gúnyos megjegyzést tesz valaki valakire, csak egy kis pletykát mond tovább, talán nem is rosszindulatúan, de meggondolatlanul megbánt valakit, és nem is tudja, milyen sebet ütött a lelkén.
Egyszer régen, valamelyik iskolában az egyik tanár egy vézna kis gyereknek, aki ott sürgölődött körülötte, csak ennyit mondott: Hát te mit akarsz itt, te kis töpörtyű? Hosszú évek múlva öngyilkos lett egy búskomor fiatalember. Búcsúlevelében csak ennyi volt: Mit akar ebben az életben egy ilyen kis töpörtyű?! – Az a tanár nem tudta, amikor kimondott egy gúnyos szót, hogy mit cselekedett. Nem tudta, hogy meg fog ölni vele egy embert! Hát tudjuk mi azt, hogy ilyen rettenetes, ilyen halálos méreg a bűn?! Talán csak egy szó, amit te már régen el is felejtettél, de valaki úgy hordja a szívében, mint egy tüskét; és mint a tüske, ez is el tud gennyedni, olyan bajt tud okozni, amit talán nem is akartál!
Pár évvel ezelőtt történt, hogy itt a gyülekezetben egy kis pletyka indult valaki ellen. Ma már senki se beszél róla. Elmúlt, nem érdekes többé. De azt a valakit a pletyka örökre kiűzte ebből a templomból, és minden más templomból is! Nem lehetett azóta visszavezetni többé! Aki elindította akkor azt a pletykát, meg aki csámcsogott rajta, nem is tudta, mit cselekedett. Talán most azt mondaná, amit olyan sokan mondtak már: Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, dehogy tettem volna! De sokszor kesergett már így valaki: Oh, ha tudtam volna, hogy az öreg szülémmel szemben való szeretetlenségemet így visszakapom a gyerekeimtől...; hogy a fiatalkori bűnömet így látom viszont az unokámban, jobban vigyáztam volna... Oh, de fájdalmasan igaz, amit Jézus mond itt a keresztfán: Nem tudják, mit cselekesznek!
Itt, a Golgotán, még ennél is sokkal súlyosabb dologról van szó. Ezek az emberek, akik itt Jézust bevádolják, elítélik, meggyalázzák, halálra kínozzák: valójában nem tudják, hogy kicsoda ez a Jézus, akivel mindezt a gonoszságot művelik. Ha tudnák, hogy az a valaki, akinek az arcába köpnek, akit korbáccsal vernek, akinek a fejét töviskoronával szúrják véresre, akinek a kezét-lábát odaszögezik a keresztfára, akinek a hóhéraivá válnak; ha tudnák, hogy ez a nyomorult valaki tényleg az Isten Fia, a láthatatlan Isten földi képmása, talán visszarémülnének a saját gonoszságuktól. Istenre talán mégsem mernének kezet emelni. Isten szívét talán mégse mernék megtaposni! Hiszen ennek a Jézusnak a meggyilkolása a legszörnyűbb gonosztett, amit emberek valaha elkövethettek a földön. Hiszen itt istengyilkosság történik! Ha tudták volna!... De nem tudták. Se a tanítványok, amikor magára hagyták Jézust, se a főpapok, amikor halálát követelték, se Pilátus, amikor kimondta a halálos ítéletet fölötte, se a tömeg, amikor gúnyolódott a kereszt körül, se azok a római katonák, akik az ítéletet végrehajtották – senki! Nem tudták, mit cselekesznek! Rettentő gonoszságot cselekedtek, de hogy valójában, igazán mekkora volt az a gonoszság, azt nem tudták!
És itt lepleződik le a bűn a maga szörnyűségében, mert ugye nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen minden bűn – a legkisebbtől a legnagyobbig – végeredményében istengyilkosság! Az előbb énekeltünk egy nagypénteki éneket; vajon melyikünk szíve remegett meg ezeknek a szavaknak a kimondásakor: Mind ami kín s ütés ért, magam hoztam reád; Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád... – mert így van ám ez, szó szerint! Minden bűn, amit teszünk: Jézus arculcsapása; minden olyan viselkedés, ami elidegeníti az embereket Istentől: Jézus kigúnyolása. Minden megbántás, amit valakinek okozunk: sebet ütés Jézus lelkén; minden durvaság, harag, gyűlölet bárkivel szemben: mind megannyi korbácsütés Jézus testén. Minden hazugság egy-egy szög a kezében. Minden krisztusi szeretet megtagadása valakitől: Jézusnak újra meg újra való megfeszítése. Hiszen emlékeztek, azt mondta Jézus: Amit megcselekedtetek az emberekkel, velem cselekedtétek. Bizony, így van: azt a Jézust, aki a szívünkkel szeretni, a kezünkkel segíteni, a szavunkkal vigasztalni akarna valakit, hányszor megkötözzük, elnémítjuk, eltemetjük, kiiktatjuk a mindennapi életből! Nézz csak a kezedre – én is nézem a kezemet: ez a kéz ütött Jézus arcába, ez a kéz verte kezébe-lábába a szögeket, ez a kéz bántja Jézust, az Isten szívét, és hiába mossuk a kezünket, mint Pilátus – ez a kéz véres Jézus vérétől! Ez az, amit nem tudunk, amikor valami hitványságot cselekszünk. Pedig még egy világi költő is megérezte ezt: az Élet és irodalom legújabb számában megjelent versében ezt mondja: „Rejtelem, amit mi és csak mi értünk: mi voltunk képesek Istent kínozni, ölni, Sírjára követ hengeríteni Annak, aki mindig és újra meghal értünk!” – Nos hát, ha eddig nem tudtuk volna, tudjuk meg, hogy minden bűn, amit elkövetünk: lényegében véve istengyilkosság! A legszörnyűbb gonosztett! És az, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk, nem mentség, hanem súlyosbító körülmény, mert azt jelenti, hogy annyira megromlott a látásunk, hogy fogalmunk sincs, milyen rettenetes valami a bűn. Itt lepleződik le a Golgotán.
Sőt még van valami, amire Jézus ezt mondja: „Nem tudják, mit cselekesznek!” Senki emberfia nem tudja, egyedül Jézus tudja – de Ő azután igazán tudja –, mit jelent bűnhődni azért a bűnért, mit jelent Isten haragjának az ítéletét végigszenvedni azért a hitványságért, amit az ember egy életen át cselekszik. Mi bagatellizáljuk a bűnt, és nem vesszük komolyan Isten büntető ítéletét. Nos hát, itt Jézus pokoli szenvedésében és halálában próbáld meglátni, mivel sújtja Isten azt a kis hazugságot, azt a kis önzést, azt a kis hitványságot, gyűlöletet, tisztátalanságot – a bűnt, amivel tele van a te életed is, meg az enyém is! Jézus a mi bűnünket vette magára és a mi nevünkben vergődött ott a kereszten – mintegy vádlottként Isten ítélőszéke előtt –, a mi bűneinknek a büntetése szakadt reá abban a gyötrelmes halálban. Mihelyettünk vállalta a kárhozatot, azt a kínt, ami a ki nem engesztelődött bűnös számára vár a halál után, kiszolgáltatva a sötétség hatalma minden gyötrelmének. Itt, a Golgotán, nem egy általános kivégzés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt valaki a poklot járta végig ebben a megfeszítésben. Itt Jézus másokért, mások helyett vette át magára a büntetést, másokról vette le az ítéletet. Azokról, akik mikor elkövetnek valami bűnt, nem tudják mit cselekesznek. Fogalmuk sincs, milyen végzetes következménye van az Isten ítélőszéke előtt annak, amit cselekesznek!
Ha átéreztünk most valamit abból a porig sújtó igazságból, amit Jézus imádságának a második része jelent: „Nem tudják, mit cselekesznek” – akkor tudunk igazán ámulni azon, hogy Jézus mégis így könyörög: „Atyám, bocsásd meg nékik!” – Hát meg lehet ezt bocsátani? Hiszen éppen most láttuk, hogy a golgotai kereszten érte el a világ minden bűne a tetőpontját úgy, hogy egyenesen Isten arcába vágott! Ha ezt meg lehet bocsátani, akkor mindent meg lehet bocsátani! A bűn megbocsátása az Isten legistenibb cselekedete. A bűnök megbocsátása az Isten legnagyobb csodája. Valóban olyan csoda, mint a teremtés, mert ott arról van szó, hogy létrehozni valamit, ami nincs. A bűnbocsánatban pedig arról, hogy eltörölni, megsemmisíteni valamit, ami van. És ezért a csodáért könyörög Jézus. Ez nem csak egy színpadias fölkiáltás, nem is csak kegyes sóhajtás, hanem már maga is ígéret, a teljes, a korlátlan isteni bűnbocsánat záloga. Maga is már meg nem érdemelt, felemelő, vigasztaló bűnbocsánat, hiszen az a Jézus kérte a számunkra, aki megszenvedett érte.
Bocsásd meg nékik... nem mondja, hogy mit. Tehát benne van minden: az ellene, tehát az Isten és ember ellen elkövetett gonoszságoknak, bűnöknek minden változata, teljes összessége, minden idők minden vétke. – Bocsásd meg nékik... nem mondja, hogy kiknek: nékik. Tehát benne van mindenki: a főpapok, a katonák, a zsidók, a rómaiak, a bámészkodók, a gúnyolódók – mindenki. Mindenki, aki valaha Istent és embert megsértett. És ha te most azok között, akik nem tudják, mit cselekesznek, bűnbánattal magadra ismertél, akkor most ebbe a „nekik” szóba értsd bele a saját nevedet és fogadd el a te bűneidnek is a bocsánatát! Jézus teérted is könyörgött ott a keresztfán. Én is ezért, csak ezért tudom őszinte, hálás szívvel elmondani a Hiszekegyben: Hiszem – igen, hiszem – bűneim bocsánatát!
A Szentföldre, ahol a megváltás fizikai eseményei történtek, máig is sok turista és zarándok látogat el. Morton írja le kitűnő könyvében, hogy az ún. Szentsír-kápolnában, ahol a hagyomány szerint Jézus holtteste feküdt, látta, hogy egy öreg, görnyedt hátú bolgár paraszt térdel toprongyos ruhában, nehéz óriási nemezcipőben. Zarándokhajóval jött, és talán egész életében takarékoskodott erre az útra. Ott térdelt a márványlap előtt és újra meg újra megcsókolta, miközben könnyek folytak végig az arca mély ráncain és lecsurogtak a kőre. Nagy, durva két keze, töredezett fekete körme lágyan, simogató mozdulattal ért a márványhoz, azután összekulcsolta imára a kezét és keresztet vetett. Hangosan imádkozott, remegő hangon. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogságot – írja Morton –, soha életemben nem láttam ilyen békét, ilyen megelégedettséget tisztán olvasható fénnyel emberi arcon. Az öreg újra térdre omlott, és a sírhoz fordult. Nem kívánt elmenni. Azt sem tudta, mit tegyen hitében, odaadásában. Nagy, fekete, tönkredolgozott kezeivel olyan gyöngéden simogatta a márványt, mintha kisgyermek selymes hajához nyúlna…
Elgondolkoztam. Még ma is, majdnem kétezer esztendő múlva is ilyen könnyes áhítattal zarándokol valaki arra a helyre, ahol Jézus meghalt? Micsoda erő lehet ebben a halálban! Azt mondhatná rá valaki: beteges rajongás. De a csodálatos az, hogy ha valaki ma is lélekben – tehát nem fizikailag, mint ez a bolgár paraszt, hanem igazán hittel – zarándokol oda a Golgotára, az is megtapasztalja ezt a boldogító, felemelő isteni erőt. Mert a megfeszített Jézus: a feltámadott Jézus! Akinek a közelségében megnyugszik a szív, fölszabadul a bűnei alól, megérzi az Isten átölelő szeretetét. Ott, a keresztnél csoda történik az emberrel: meghal benne valami – legalábbis halálos sebet kap benne az a régi én, amelyiknek a tudatlanságban elkövetett bűneiért itt valaki elszenvedte a büntetést –, és megszületik benne egy új én, új élet, amelyik most már kezdi tudni, hogy mit cselekszik, és megpróbál – a megváltás ereje által – másképpen cselekedni.
Bár ne turistaként jöttél volna most ide, a nagypénteki istentiszteletre, aki csak nézelődik, hogy elmondhassa majd, hogy ő is ott járt – hanem zarándokként, aki részesül is annak áldásaiban, ami ott, a Golgotán történt!
Ámen.
Dátum: 1969. április 3. Nagypéntek