Nincs nagyobb erőforrás a keresztyén ember számára, mint elmélyedni Krisztus megváltó szenvedése és halála misztériumába, mint bizalommal fölnézni arra, Aki az előtte lévő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal, keresztet szenvedett és az Isten királyi székének jobbjára ült. Ezért áldott alkalom ez a most kezdődő nagyhét, amikor minden nap a Fájdalmak Férfiának egy-egy örök vonása rajzolódik elénk az igehirdetésben.
Íme, most arról szól az ige, hogy ott áll Jézus legfőbb földi bírája előtt, aki az utolsó szót mondja ki majd a perben: Pilátus ítélőszéke előtt. Ott áll, fájdalomtól megtörve, töviskoronával a fején, rongyos bíborpalást a vállán, megkorbácsolt testéből szivárog a vér; ott áll mint akit kicsúfoltak, halálra gúnyoltak, mint akit kivetettek mindenünnen; ott áll magányosan, egy érzéketlen szívű bíró előtt, aki folytatni akarja tovább a kínos kihallgatást, mig lelkileg is megtörik végre ez a makacs vádlott. De Jézus egy szót sem felel a meg-megújuló kérdésekre. Nincs már mit mondania – mindent elmondott már! Pilátus végre türelme fogytán rákiált: „Nékem nem szólsz-e? Nem tudod, hogy hatalmam van..." – És ekkor újra megszólal Jézus. Ez az utolsó szava földi bírái előtt, szinte az utolsó szó jogán mond még valamit; nem úgy szól, mint általában a többi rabok szoktak: nem panaszkodik a korbácsolás miatt, nem könyörög az életért, irgalomért, nem fellebbez magasabb fórumokhoz, nem mond szörnyű átkot kínzóira; hallatlan nyugalommal és méltóságteljesen mond valamit, amitől Pilátust kileli a hideg: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha..." Éz Jézus utolsó szava földi bírái előtt. Lesz még majd szava a kereszt körül állókhoz, a megfeszített latorhoz, Máriához, Jánoshoz, sóhaja Istenhez, de azoktól, akik az ítéletet mondták ki fölötte, ezekkel a szavakkal vesz búcsút. És ebben a szinte utolsó szó jogán mondott kijelentésében felfedi az Ő szenvedése és halála titkát.
Ezzel a kijelentésével Jézus arról tesz bizonyságot, hogy Ő mindazt, ami történik, egy sokkal magasabb szemszögből tekinti: a láthatókon túl a láthatatlanokra néz, és mintegy a menny távlatából szemléli és értékeli a saját szenvedését, elítéltetését, a töviskoronát, a keresztet, Pilátus hatalmát – mindent! Egészen más összefüggései vannak így a dolgoknak, felülről nézve, mint csak alulról. És azt hiszem, nem is lehet másképpen eligazodni ebben a földi útvesztőben, csak akkor, ha mi is megtanuljuk felülről nézni a dolgokat, az életet: felülről, Isten oldaláról, a menny szemszögéből.
Milyen más így Pilátus egész hatalma! Jézus ezt is úgy látja, mint ami „felülről” adatott neki. Akkor pedig nem lehet veszélyes! Akármilyen nagy és félelmetes hatalom birtokosa is ez a Pilátus, aki a római császár nevében, a világ ura nevében mond ítéletet: nem önmagától van néki ez a hatalma, - felülről adatott néki is, mint a színésznek a szerep, amit el kell játszania... Pár évvel később Pál apostol igy mondta ki ezt a tételt: a földi hatalmasság mind Istentől van, mind Isten szolgája. – Jézus itt, egy nagy hatalmú úr előtt, egy még nagyobb hatalmú Úrról beszél, annak a Valakinek a mindenhatóságáról, akinek a kegyelméből uralkodnak a királyok, helytartók, hatóságok mint az Ő szolgái, akaratának teljesítői. Jézus itt szinte mindenféle földi hatalmasságot viselőnek mondja: tudd meg és úgy élj a hatalommal, hogy nem volna hatalmad, ha nem felülről adatott volna néked! Jézus ezt annyira komolyan mondja, hogy Ő maga meg is hajol Pilátus hatalma előtt, elismeri Pilátus hatalmát. Bár Pilátus római ember, és bár Róma ellensége az Ő népének, leigázta az Ő országát, Jézus mégis elismeri önmaga fölött Pilátus ítélő hatalmát, hivatalos tekintélyét, úgy tekinti, mint ami felülről adatott neki. Ugy engedelmeskedik itt Jézus a római törvényszéknek mint Isten szolgájának. Íme, amikor Őt magát igazságtalanság éri a hatóság részéről, ebben a helyzetben is megadja a császárnak, ami a császáré, mert megadja Istennek is, ami az Istené. Elismeri, hogy ez a hatóság nem hiába viseli a kardot, még ha vele szemben használja is azt. Ezzel Jézus örökre megtanította övéit arra, hogy a földi hatósággal szemben való erőszakos ellenállás, forradalmi szembehelyezkedés nem az Ő szelleméhez illő, nem a hívő emberek módszere és eszköze.
Milyen más így, fölülről nézve a saját szenvedése is! Íme, ez a szenvedés, ez az égre kiáltó igazságtalanság nem esetleges, nem emberi önkényeskedés eredménye: felülről adatott ez is, és abban a pillanatban, amikor a végső ítélet elhangzik, Jézus túlnéz a földi bírón az Atyához, és a borzalmas döntést az Ő kezéből veszi el. Ám képzelje Pilátus, hogy az ő jótetszésétől függ Jézus élete vagy halála, hogy az ő kezében van Jézus sorsa – a valóság mégis az, hogy Pilátus is Isten kezében van. Heródes, meg Poncius Pilátus, a dühöngő főpapok, meg a megtévesztett nép, a zsidók, meg a pogányok, mind-mind azt teszik, azt viszik véghez, amikről Isten az örökkévalóságban eleve elvégezte, hogy megtörténjenek. (Apcsel 4,28) A félelmes, hatalmas Róma nem is tudta, hogy valójában milyen kicsi, hogy mennyire csak eszköz, és hogy csak egy igazán nagy hatalom van a világon: Isten!
Jézus ezzel a kijelentésével már mintegy előre váltsághalálnak jelentette ki az Ő halálát. Íme: mielőtt még felfeszítik a keresztre, Ő maga helyes megvilá gításba helyezi azt a keresztet. Mert ha felülről adatott Pilátusnak az a hatalom, melynél fogva törvényt ül Jézus felett, felülről határoztatott el az örökkévalóságtól fogva, hogy Jézusnak meg kell halnia; felülről adatott a töviskorona, a bíborpalást, a kereszt, a halál: akkor itt valóban nemcsak egy kegyetlen, igazságtalan kivégzés történik, hanem itt valóban az történik, hogy Jézus kezességet vállalt értünk, és hogy Isten a mi bűneinket, adósságunkat tulajdonította Jézusnak. Egy isteni igazságszolgáltatás hajtatik végre – helyettünk – Őrajta. Isten igazságos ítélete sújtja – helyettünk – a mi kezesünket. Igen, ha ez a szenvedés és halál valóban felülről adatott reá, akkor itt valóban az történt, amiről Ézsaiás jövendölt, mondván: „Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” (Ézs 53,6) „És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézs 53,5) Pilátus, meg az összes többiek akaratlanul és tudatlanul is: isteni ítéletet hajtanak végre valakin, Aki ártatlan – Isten pedig ártatlant nem büntet, hacsak nem más bűnösök helyett! Más bűnösök nevében! Ezt jelenti az, hogy felülről adatik!
És ez viszont azt is jelenti, hogy akkor van szabadulás a világ számára, van megtartatás, menekülés a bűnös ember számára. Ha Jézust csak emberi ítélet sújtotta volna, nem lenne számunkra megváltás, mert akkor az Ő szenvedése és halála nem az Isten igazságának való elégtétel lett volna, hanem egy gonosztett a sok egyéb között; de mivel Ő maga mondja, hogy az Ő elítéltetése és elkárhoztatása felülről való, a legfelsőbb fokú ítéletet deklarálja Pilátus: ezért lehet békességünk Istennel, aki Jézusban, íme, megbékéltette magával a világot. Az Atya nem kímélte a Fiút, halálra adta helyettünk. Igen: Jézus felülről adatott halálra egy vétkes és kárhozatra méltó emberiségért – értünk, érted! Íme, Ő maga mondja, hidd el neki!
Jézusnak ez a kijelentése nagyon vigasztaló és megnyugtató fényt vet a mi szenvedésünk titkára is. Nem arról van szó, mintha a mi szenvedésünk bármi tekintetben összehasonlítható lenne az Ő szenvedésével – az a szenvedés páratlan, egyedülálló, mert megváltó szenvedés volt –, hanem arról van szó, hogy Jézusnak a kijelentéséből tanulhatunk valamit: hogyan járhatjuk a szenvedések útját az ő ereje által, nagy-nagy türelemmel és békességgel. Miként Jézus tette, úgy nekünk is szabad a saját szenvedésünkből egy nagy ívet húznunk a mennybe, és a kettőt: a mennyet és a szenvedésünket egymással összekötve látnunk. Igen: szabad hinnünk, hogy a mi keresztünk és megpróbáltatásunk is felülről adatott reánk. Mi is mondhatjuk Jézussal való közösségünkben: Életem terhe, fájdalmas sorsom, nem lenne hatalmad fölöttem, ha nem fölülről adatott volna; gyász, fájdalom nem sebezhetnéd a lelkemet, ha nem fölülről adattál volna reám; történelmi viharok, nem emészthetnétek az életünket, ha nem felülről irányíttatnátok... Az a bizonyosság, hogy felülről adatott a hatalom esetleg betegségnek, halálnak, Sátánnak, embereknek, mindennek: ez a bizonyosság mintegy felülről való biztató fénysugarat vetít a legsötétebb útszakaszokra is. Krisztussal való közösségünkben bizalommal és hittel tekinthetek föl mindig az égre: amíg Vele vagyok, addig egészen bizonyos, hogy az én mindenféle keresztem is felülről adatott reám, és mindenféle szenvedés között is megcsendesedik a lelkem abban a hitben, hogy az Úr adta!
Van azonban Jézus e kijelentésének egy egészen másik oldala is. Nemcsak azt jelenti, hogy szenvedését és halálát Isten kezéből valónak tekinti, hanem ugyanakkor úgy is látja a keresztet mint az emberek borzalmas bűnének a következményét. Nemcsak Istent látja, Aki emberek által hajtatja végre eleve elvégzett rendelését, hanem ugyanakkor látja azokat az embereket is, akik Isten akaratának a végrehajtó eszközei. Amikor ezt mondja Pilátusnak: „Semmi hatalmad sem lenne rajtam, ha felülről nem adatott volna néked”, ugyanakkor így folytatja: „nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem!” Nyíltan megmondja Jézus bírái szemébe, hogy bűnösök, gonoszok, hitványak, gyilkosok. És itt van valami föloldhatatlan, összeegyeztethetetlen párhuzam: egyfelől igaz, hogy Jézus Isten rendeléséből adatott halálra, másfelől az is igaz, hogy iszonyú bűn terheli azokat, akik elítélték és az ítéletet végrehajtották. Teljességgel úgy van, hogy Jézusnak Isten akaratából kellett meghalnia, mégis jaj Pilátusnak és jaj Kajafásnak, és jaj minden gyilkosának! Isten tanácsvégzése és akarata, rendelése és tette nem zárja ki a mi felelősségünket, nem ment föl az alól, hogy a bűn: bűn, és a bűnt Isten büntetése sújtja! Pilátus és Kajafás bár eszközök voltak abban, amit csináltak – de számot adnak egyszer arról, amit csináltak! Amit eszközként csináltak. Azt a két vonalat: Isten akaratát és az ember felelősségét nem lehet kijátszani egymás ellen, nem lehet összezavarni, vagy összeegyeztetni a mi logikánk korlátai között; olyan két párhuzamos ez, ami csak a végtelenben: az örökkévalóságban találkozik!
Tehát a bűn akkor is bűn marad, ha eszköz volt Isten megváltó gondolata megvalósulásában. De a bűnben is van különbség. Íme ezt mondja Jézus: „Nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem”. Kajafás és a zsidó tanács adta Pilátus kezébe Jézust. Mindkettő bűnös Krisztus halálában: Kajafásék is, Pilátus is. De ha mérlegen lehetne lemérni mindkettő bűnét, Kajafáséké súlyosabb lenne. Egy igen kellemetlen igazságot fejez itt ki Jézus: azt, hogy ha az egyház követ el bűnt, ha az egyház kerül szembe a saját hivatásával, ez a bűn sokkal súlyosabb, mintha a világi felsőség hibázik. A világ se kerüli el Isten igazságos büntetését, de aki tudta volna az utat és mégsem azon járt, az kétszeresen bűnhődik. Sok embertelenség történik a világon, de ha az egyházban történik, az nagyobb, mintha ugyanaz a világban történik. Sok hazugság van a világon, de ha az egyházban történik hazugság, az sokkal nagyobb bűn, mint a világban. Rengeteg gyűlölet és viszály feszül a földön, de ha az egyház nem küzd ellene minden erejével, sokkal nagyobb bűn, mintha a világ szítja. Azt mondta egyszer Jézus: Sodomának és Gomorrának könnyebb lesz a sorsa az utolsó ítéleten, mint Kapernaumnak és Korazinnak, amelynek lakói látták az Ő dicsőségének az erejét... És a mindenféle Pilátusoknak és a gúnyolódó római katonáknak könnyebb lesz a sorsuk az ítéleten, mint nektek... Mint nekünk, akik a Krisztus gyülekezetében az Ő evangéliumát, óh, de sokat hallottuk – de nem cselekedtük!
Érzitek, hogy hívők és hitetlenek, egyház és világ – nincs mit egymás szemére vetnünk?! Jézus ott, abban a nyilatkozatában mindnyájunkat vétkesnek jelentett ki. Mindnyájan bűnösök vagyunk az Ő halálában, mindnyájunkat kárhoztat a kereszt! Bennünket még jobban, mint a világot. És az egyetlen Igaz hagyta magát megfeszíteni a nem igazakért, az egyetlen ártatlan a vétkesekért, az egyetlen Szent a bűnösökért. Ő az egyetlen áldozati Bárány, akin a mi bűneinket torolta meg Isten. Az a kereszt vagy megítél, vagy felment. Aki vállalja az ítéletet, azt felmenti – aki önmagát kárhoztatja, annak kegyelmet jelent. Tőled függ, hogy számodra ítéletté, vagy kegyelemmé válik-e a Krisztus halála!
Bár tudnánk őszintén, szívből elmondani:
Az Úr szent Bárányára
Letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja
Ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestül
Az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben,
A Jézus vériben.
(459. ének 1. vers)
Dátum: 1958. március 30. Virágvasárnap