Ez a tóparti jelenet, amiről a felolvasott ige tudósít, éppen olyan problémákra derít világosságot, amelyek a mai hívő embert, a modern embert a feltámadott Krisztus személyével kapcsolatban a legjobban foglalkoztatják. Azt olvassuk, hogy Jézus megjelentette magát a tanítványoknak. És ezt kétszer is külön kihangsúlyozza János apostol, amivel nyilván azt akarja mondani, hogy Jézus maga bizonyítja meg a maga feltámadott, élő valóságát az embereknek. Az Ő feltámadásának a dicsősége nem úgy ragyog, hogy fényét mindenütt és mindenki egyformán megláthatja, ha akarja, ha nem! Sőt, még legközvetlenebb hozzátartozói sem ismerik föl azonnal, hogy Ő az. Például ott állt közvetlenül Mária Magdaléna előtt a kertben, és először ő sem ismerte fel. Két óra hosszán át ment együtt az úton az emmausi tanítványokkal, és úgy beszéltek vele, mint egy idegennel. Itt is megjelenik a tó partján, és a tanítványok nem ismerik meg, hogy Ő van ott. Tehát ahhoz, hogy a húsvét dicsősége és öröme beragyogja az övéi életét, ehhez az kell, amit János apostol így ír le: „Megjelentette magát Jézus!” – Hogyan történik ez? Nos hát, éppen ennek a részleteit tárja elénk a felolvasott ige. Kövessük hát a történetét, hiszen lényegében véve ma is így jelenti meg magát Jézus az Ő tanítványainak.
Mi történik itt, a tó partján? Jézus azt üzente nekik, hogy menjenek előre Galileába, ott majd meglátják Őt. És ők elmentek a megadott helyre – de Jézus nem jött utánuk. Telik egyik nap a másik után, és Jézus még mindig sehol! Csak várnak, várnak, egyre csüggedtebben, szorongó szívvel, míg végre belefáradnak. Talán nem is jön már többé! És ez a reménytelen várakozás elszomorítja Pétert. „Elmegyek halászni!” – mondja a többieknek, mintha azt mondaná, hogy csalódtam, nem várok tovább, visszatérek a régi életembe. Íme, volt húsvét, Urunk föltámadott – és mégsem történt semmi. Maradt minden a régiben, Jézus eltűnt a szemünk elől, rendezkedjünk be most már Őnélküle az életünk hátralévő részére. Én elmegyek halászni! – Csüggedten mennek vele a többiek is, mint akiknek már minden mindegy, hiszen elfeledkezett róluk az Úr! De a halászat se sikerül. Egész éjszaka nem fogtak semmit. És még valaki a partról utánuk kiált és megkérdi, van-e valami ennivalójuk. Dehogy van! Nincs nekik semmijük a világon, se Mesterük, se hivatásuk, se reményük – csak bánatuk és csalódásuk. Nincsen! – kiáltják vissza a reggeli tó fölött, és ebben a rövid, barátságtalan kiáltásban benne van az elhagyatottság és tehetetlenség érzése. Az apostolságból sem lett semmi, régi mesterségük is cserben hagyja őket – és Jézus nem törődik velük!
Pedig Jézus ott áll a parton, alig egy kőhajításnyira tőlük, a távolságot, ami köztük van, átéri a hang, – csak ők nem ismerik fel Urukat a hajnali derengésben, a rájuk boruló kishitűség és csüggedés ködén át. Tudjátok, mi a szomorú ebben a jelenetben? Éppen az, hogy valóban volt húsvét – és nem történt semmi a tanítványok lelkében; a húsvéti esemény boldog csodája után is ugyanolyan kételkedő, kishitű, bátortalan és reménytelen emberek maradtak, mint voltak azelőtt. Tudják, hogy a Mesterük feltámadt a halálból, nála vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai, néki adatott minden hatalom mennyen és földön – ők pedig továbbra is megmaradnak gyenge, félénk, ingadozó, hivatástudat nélküli tanítványoknak. Micsoda fájdalmas ellentét: a bűnön-poklon-halálon diadalmaskodó Krisztus – és a bizonytalankodó tanítványok, akik a húsvét boldog napja után is olyan hamar elcsüggednek, ha Jézus egy kicsit várat magára!
Szomorú kép valóban. De azért igazán szomorú, mert egészen a mai keresztyénség képét tükrözi. A mienket! Oh, milyen hamar össze tud törni a hitünk, amint egy kicsit jobban rá akarunk támaszkodni! Pedig éppen akkor volna rá igazán szükség, amikor Jézus várat magára: amikor úgy áll ott a parton, hogy nem ismerjük fel élő valóságát. Amikor egy testén-lelkén eluralkodó bűne ellen viaskodik valaki és nem kap feletet az imádságára, hiába minden, nem oldódnak meg a bilincsek! Vagy amikor éjszakákat virraszt valaki gondterhelt szívvel, és a reggel se hoz enyhülést a számára. Vagy amikor az élet viharos tengerének a hullámai csapnak föl magasan valaki körül, anélkül hogy Isten lecsendesítené a vihart. Amikor a fölzaklatott lélek kiveti az imádság hálóját békességért, vigasztalásért, erőért – és mindig újra csak üresen húzza vissza: Nincs benne semmi! Amikor a félelem szorítja össze az ember szívét, és úgy érzi, nincs sehol Isten megnyugtató közelsége... Hol van Jézus, aki valamikor lecsendesítette a tengert, meggyógyította a betegeket, akinek egyetlen szava életet teremtett a halálban – aki maga is föltámadott a halálból? Valóban néki adatott minden hatalom mennyen és földön? Hol marad hát az Ő megbékéltető, vigasztaló erejével, kegyelmével?! És ilyenkor úgy üli meg a keserű csalódás a lelket, mint a hideg köd a téli tájat. Oh, micsoda fájdalmas ellentét: a föltámadott Krisztus, aki legyőzte a halált – tanítványainak pedig üres a hálójuk, üres a szívük, üres az életük. Jézus, a Megváltó él, feltámadott – tanítványai pedig csüggedten, tétován élnek, ahogyan tudnak...
Dehát csakugyan él Jézus? Lát bennünket? Törődik velünk? Nos, Testvérek, nagyon alázatosan, de nagyon boldog hálával hadd tegyek bizonyságot róla, hogy: IGEN! Ha természeti szemünk elől elrejtve is, de élő valóságában most is ott áll a parton, annyira közel hozzánk, hogy elér a szavával. Az egyetlen bizonyos valóság, amire számítani lehet ebben a bizonytalan földi életben, éppen az, hogy Jézus él! Az Ő közvetlen velünk-léte, közelléte, jelenléte akkor is valóság, ha a kétségbeeséstől, szomorúságtól, tépelődéstől, félelemtől nem látjuk, nem érzékeljük, nem hisszük. De nem is a mi látásunk, érzékelésünk vagy hitünk teszi valósággá, igazzá az Ő jelenlétét, hanem az Ő feltámadása. Az Ő feltámadása éppen azt jelenti, hogy Jézus most már abba a láthatatlan világba tartozik, amelyik ezt a látható világot körülveszi, át- meg áthatja. Tehát Jézus egy földi érzékszervekkel megfoghatatlan dimenziójú életformából mindig, mindenkihez egyformán közel van. Merjed hát hinni, ha nem látod is, hogy míg te itt vesződsz a csónakkal, meg a hálóval, a kenyérgondokkal, meg a megélhetéssel, a kísértésekkel meg a bűneiddel: Valaki lát mindent, vigyáz rád, törődik veled, annyira, hogy Ő irányít mindent: azt is, ami aggaszt, elcsüggeszt, megfélemlít; azt is, hogy üres maradjon a háló, hogy majd azután annál jobban telerakhassa az ő ajándékaival. Merjed hinni, hogy a földi életnek ezt a nyugtalan vizét minden oldalról az örökkévalóság békés partja veszi körül – és a parton ott áll, ott vigyáz Jézus!
Hiszen élő Megváltónk van, aki legyőzte a halál minden hatalmát! Aki diadalmaskodott minden sötétség és szenvedés fölött. Aki életével fizette meg minden adósságunkat: elhagyhatna-e egyet is azok közül, akiket szent vérének a drága árán vásárolt meg magának? Az, hogy az Ő élő valósága elrejtett, láthatatlan valóság: jelenthetné-e azt, hogy akár csak egy pillanatra is elfeledkezett az övéiről, megvonta szeretetét és kegyelmét azoktól, akikért a poklokra szállott alá? Ugye nem?! Nos hát, a hívő ember merje csak bátran mondani: ha nem látom, nem érzem és nem tapasztalom – sőt, ha éppen az ellenkezőjét látom, érzem és tapasztalom, akkor is tudom, hogy az én Meg váltóm él, annak a láthatatlan világnak a partjáról látja az életemet, irányítja a sorsomat, szeret!
Dehát hogyan lehet meggyőződni ennek a felséges hitbeli ténynek a bizonyosságáról? Az Ő élő valóságának a biztató fénye sohase tör át jobban abból a láthatatlan világból ebbe a láthatóba? De igen! Mégpedig most ugyanúgy, mint akkor, ott, a tó partján. Ott, akkor az történt, hogy Jézus a partról átkiáltott a tanítványoknak: ,,Vessétek a hálót a hajó jobb oldala felé és találtok!” És a fáradt, csüggedt emberek ott a hajóban nem okoskodtak, nem ellenkeztek, nem vitatkoztak vele, hanem egyszerűen engedelmeskedtek a kapott utasításnak. És egyszerre megtapasztalták, hogy annak a parton álló Valakinek az ígérete nem üres szó volt – Ő valóban az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ímé, a háló annyira tele lett, hogy kivonni már nem is bírták azt a halaknak a sokasága miatt. Mi történt itt? Egyszerű, fáradt, csődbe jutott emberek engedelmeskedtek Jézus szavának, és rájuk ragyogott a feltámadott Krisztus dicsőségének a fénye. Most is ugyanazt tették, amit egész éjszaka hiába csináltak – de most Jézus utasítása szerint, és az engedelmességük tényében Jézus szinte kilép az elrejtettségből, úgy, hogy egymásnak súgják, mondják, kiáltják tovább a boldog felismerést: Az Úr van ott!
Ma is ugyanígy jelenti meg a maga élő valóságát Jézus: vagyis a neki való konkrét engedelmességben. Úgy, hogy beleszól írott vagy hirdetett igéje által abba, amit csinálsz, és ha meg mered tenni, ha úgy mersz cselekedni, ahogyan Ő mondja: meglátod benne az Ő dicsőségét. Tudjátok, hogyan lehet megbizonyosodni Jézus feltámadott, élő valóságáról, jelenlétéről, hatalmáról? Nem a világtól elforduló, csendes elmélkedésben, nem a misztikusok elrévedt elragadtatásában, sem nem az érthetetlen titkokra észszerű magyarázatot kereső kutatásokban. A modern ember már régen nem racionalista, túl van már azon, hogy csak azt fogadja el valóságnak, amit az értelmével meg tud érteni. Rájött, hogy a valóságok világa sokkal nagyobb, mint amennyi belefér az eszébe. A mai embert a gyakorlati valóság érdekli, és így a Jézusban való hitét is nem befolyásolja az, hogy meg tudja-e magyarázni magának Jézus születését, feltámadását, csodáit – hanem csak az, hogy lehet-e vele kapcsolatba kerülni? A modern hívő ember nem megérteni akarja Jézust, hanem találkozni akar vele; meggyőződést keres arra vonatkozóan, hogy valóban az-e hát, akinek az egyház, vagy a Biblia hirdeti? Lehet-e élni vele, belőle, általa?
Nos hát, ez a történet is, az egész Biblia is, sok-sok hívő ember boldog tapasztalata is mind-mind azt hirdeti, hogy lehet! Próbáld meg! Majd meg látod, hogy meggazdagítja az életedet. Nem megérteni kell a Krisztus feltámadásának titkát, mert azt nem lehet – hanem megélni kell, mert azt lehet! Megélni úgy, hogy merjünk engedelmeskedni neki, merjük megtenni az Ő szavára azt is, ami kilátástalannak, észszerűtlennek látszik: például elkezdeni szeretni azt, aki ellenségnek tekint, megbocsátani annak, aki megbántott; vigasztalást vinni oda, ahol szomorúság van, bizonyságot tenni ott, ahol azt gondolod, legkevesebb visszhangja támad; tiszta szemmel belenézni a tisztátalan környezetbe, nem aggódni a mindennapok gondjai között, igazat mondani minden helyzetben, derűs bizalommal nézni a holnap elé! Éş miközben ezt teszed: a néki való engedelmességben átragyog valami az Ő feltámadott, élő valóságának a fényéből, és te ámuló hódolattal bizonyosodsz meg róla, hogy az Úr van ott! Az élő Megváltó, aki vezet, aki erőt ad a győzelemre, aki megtölti gazdag áldásaival, örömével, békességével, szeretetével a hálókat – aki él és éltet!
Így jelenti meg magát Jézus az ő tanítványainak! De az ő teljes mennyei dicsőségének a megjelentése még hátra van. Azt ma még eltakarja előlünk az égi szentély kárpitja. De egyszer meg fogjuk Őt látni úgy, amint a mennyekben van! Mert az örökkévalóság partján, amelyen a mulandóság, az időbeliség tengere megtörik, ott áll a megdicsőült Krisztus és várja az övéit a nagy menyegzői lakomára. Ott majd színről-színre látjuk az Ő dicsőségét. Majd ha a halál sötét árnyéka ráterül az életünkre, úgy, hogy már nem látunk semmi mást, akkor ujjong föl igazán a lélek: Íme, valóban az Úr van ott, Ő vár ott, a túlsó parton!
Ámen.
Dátum: 1957. április 21. Húsvét