kegyelem

(…) talán még mindig látsz valami lehetőséget arra, hogy segíts Istennek, s ez a baj. Ha majd minden veszni látszik, akkor megjön a kegyelem

Gondoljátok, hogy én mernék ide följönni és tanítani benneteket, akik között sokan okosabbak és sokan tanultabbak, mint én vagyok?! Szó sincs róla! Nem a mi okosságunkra van szüksége Istennek, hanem az engedelmességünkre. „Hirdesd azokat a beszédeket, amelyeket én parancsolok néked!” – így szól az üzenet, így szól a parancs. Ha valaki azt mondja, amit Isten mondat vele, akkor a többit bízza nyugodtan az Úristenre. Mert azt, ami a lényeg, ami az életet jelenti, azt úgyse mi végezzük el, se te, se én. Azt úgyis maga az Úr végezi el, tehát merjünk számítani az Isten kegyelmére testvérek.

Mindig így gondoljatok az Istenre, és így gondoljatok „Ninivére”. Hogyha egyszer igazán így látod majd „Ninivét” – azt a „Ninivét”, amelyben élsz, amelyben munkálkodsz, amelyben laksz –, hogy az Istennek a városa, akkor majd nem fogod reménytelennek látni azt a prófétai szolgálatot, amire küld Isten.

Ninivét így aposztrofálja, hogy „nagy városa vala Istennek”. Ha tényleg olyan nagy volt a romlottság ebben a nagyvárosban, hogy égre kiáltó gonoszsága volt néki, akkor nem lett volna sokkal természetesebb, ha így aposztrofálja, hogy nagy városa volt a Sátánnak? De nem azt mondja, hogy a Sátán városa volt, hanem azt mondja: az Istennek a városa.

én nem győzöm csodálni Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, aki a mi alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére is mégis mindig újra szól, és mégis mindig újra küld. És nemcsak másodszor, mint ahogyan Jónást, hanem ó, ki tudja hanyadszor!

Tartsd például, hogy az ember teljesen romlott, és ebből azt a következtetést vonod le, hogy bizonyára, ha Istennek ilyen teremtménnyel kell foglalkoznia, akkor az üdvösségnek egyedül Istentől kell jönnie, és ha tőle, a sértettől, egy sértő teremtménynek, akkor joga van ahhoz, hogy kegyelmét tetszése szerint adja vagy megtagadja.

Én a tulajdonképpeni kálvinizmusról beszélek, nem pedig arról, ami elszaporodott és kinőtte szépségét és zöldjét. Úgy beszélek róla, ahogyan azt Kálvin Institutióiban és különösen Exposicióiban találom. Alaposan elolvastam őket. A kálvinizmusról vallott nézeteimet nem a közhírnévből, hanem a könyveiből veszem. És amikor így beszélek, még csak nem is a kálvinizmust igazolom, mintha érdekelne ez a név, hanem arra a dicsőséges rendszerre gondolok, amely azt tanítja, hogy az üdvösség kegyelemből van az elsőtől az utolsóig.

Kész vagyok-e megkérdezni az én Uramat: most miben kell változnom, mi az, ami neked utálatos? Mi az, ami miatt szenved a környezetem, meg néha már én is? Készek vagyunk-e ezzel a bűnbánattal jönni hozzá, abban a bizonyos tudatban, hogy Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban.

Megdöbbentő, hogy Jézus a „gonosz” szóval milyen embereket illet. Sohasem a hitetleneket, vagy istentagadókat, hanem mindig a hívőket: azokat, akiknek csak a szájuk jár, akik állandóan azt mondogatják, hogy „Uram, Uram", meg akik arra hivatkoznak, hogy ördögöket űztek, betegeket gyógyítottak az Ő nevében, de Jézus azt mondja: Sohasem ismertelek titeket, Atyám akaratát nem cselekedtétek. Azt fogja mondani: Távozzatok tőlem, ti gonosztevők, mert nem ismerlek titeket. Ugyanazzal a szóval van kifejezve görögben is, magyarban is, mikor a gonoszság fiairól beszél. Vigyázzunk ezzel a megkülönböztetéssel, hogy „hívők”, meg hogy „nem hívők”! Nem minden hívő tartozik az Isten országának a fiai közé, ó de mennyire nem! Vannak ott az Isten országa fiai között nem hívők is szép számmal; és nem minden nem hívő tartozik a gonosz fiai közé, de mennyire nem! Vannak ott bőséggel hívők is...

Az írásmagyarázók azt mondják, hogy a Szentföldön a konkoly, meg a búza olyan nagyon hasonlít egymásra, hogy csak akkor lehet megkülönböztetni, mikor elkezd beérni. Tehát sohase mondd senkire, hogy konkoly – hátha csak egy elkésett búzaszál: ha késve is, de meg fogja hozni a maga termését! Sohase mondj le senkiről, mert Isten sem mond le.