szolgálat

Érdekes, hogy nem Jónásnak hittek, aki hirdette nékik az igét, hanem így van megírva, hogy „hittek az Istennek”. Tudjátok, mi van ebben benne? Ebben az van benne, hogy abban az ötszavas prédikációban, amit Jónás eldadogott nekik, abban Isten szólott hozzájuk. Ha pedig az Isten szól, akkor ne féltsed te az eredményt, mert az eredmény sohasem a Jónásoktól függ, hanem mindig az Isten Szentlelkétől.

Gondoljátok, hogy én mernék ide följönni és tanítani benneteket, akik között sokan okosabbak és sokan tanultabbak, mint én vagyok?! Szó sincs róla! Nem a mi okosságunkra van szüksége Istennek, hanem az engedelmességünkre. „Hirdesd azokat a beszédeket, amelyeket én parancsolok néked!” – így szól az üzenet, így szól a parancs. Ha valaki azt mondja, amit Isten mondat vele, akkor a többit bízza nyugodtan az Úristenre. Mert azt, ami a lényeg, ami az életet jelenti, azt úgyse mi végezzük el, se te, se én. Azt úgyis maga az Úr végezi el, tehát merjünk számítani az Isten kegyelmére testvérek.

Mindig így gondoljatok az Istenre, és így gondoljatok „Ninivére”. Hogyha egyszer igazán így látod majd „Ninivét” – azt a „Ninivét”, amelyben élsz, amelyben munkálkodsz, amelyben laksz –, hogy az Istennek a városa, akkor majd nem fogod reménytelennek látni azt a prófétai szolgálatot, amire küld Isten.

Kerek ötven esztendővel ezelőtt történt Kecskeméten, hogy egy hétesztendős kisfiú, egy nagyon szegény szabómesternek egy vézna, gyenge egészségű kis fiacskája elmondotta egy másik hétesztendős kisfiúnak, az osztálytársának azt, amit előző nap a vasárnapi iskolában Jézusról hallott. És a következő vasárnap ezt a másik hétesztendős kisfiút kézen fogva elvezette a vasárnapi iskolába. És ez a másik kisfiú ott, abban a vasárnapi iskolában kapott olyan indításokat, aminek az eredményeképpen most itt áll ezen a szószéken, és hirdeti nektek az Igét. Soha nem fogom elfelejteni, testvérek, Istenek azt a kis prófétáját, azt a kis gyerekprófétáját, aki akkor nekem olyan egészen egyszerű, gyermeki módon beszélt arról, amit Jézusról hallott. Nézzétek, hogyha ez a kisfiú, aki csak hét esztendős volt, és hogyha Péter apostol, aki megtagadta Jézust, meg Pál, aki üldözte Jézust, meg Jónás, aki dezertált, meg én a magunk méltatlansága és alkalmatlansága ellenére lehetünk az Istennek a követei és szolgái – akkor te is lehetsz, meg te is, meg te is, meg te is, mindnyájan! Mert az Istennek nem a mi ügyességünkre és nem a mi alkalmasságunkra és rátermett voltunkra van szüksége, hanem egyedül és kizárólag a mi engedelmességünkre van szükség.

Hogyha van valaki, aki nagyon jól tudja, hogy mit jelent az „alkalmatlan” és a „méltatlan” szó, akkor higgyétek el, testvérek, hogy mi, az Isten igéjének a palástos hirdetői, mi vagyunk azok.

Ez jellemzi az újjászületett embereket. Örülök annak a sok mindennek, amit kaptam tőle, szívesen megosztom másokkal, és közben egyfolytában tele van a szívem hálával. Mivel annak az Istennek, akitől kaptam, nem tudom viszonozni, neki nincs szüksége semmire, mit adhatnék neki, így amit tőle kaptam, azt szívesen továbbadom másoknak.

És akkor most mit csináljunk? Keseregjünk, panaszkodjunk, szidjuk a rendszert, akik üldözni kezdik a keresztyéneket? Nem, hanem az új helyzetben az Istentől kapott új feladatot kezdi el végezni.