Spurgeon, Charles

Azok, kik közületek az elmúlt vasárnap reggel jelen voltak, bizonyára emlékeznek még „A kevert vallás”-ról (*megjelent az „Üdv Üzenete” legutóbbi számában) szóló beszédemre, helyben azokról volt szó, kik az Urat tisztelik és e mellett idegen isteneknek szolgálnak. Megosztott, megfelezett szívű emberek ezek és ezért azután hiányt éreztek és hibásaknak találtattak. A zsidó kifejezés szerint egy szívük és ismét egy szívük volt. Az egyik szív, hogy eme úton, a másik pedig, hogy ama úton haladjanak, úgy hogy tényleg bekövetkezett az, amit a próféta mondott, hogy: „olyan lett, mint az együgyű galamb: balgatag” (Hós.7,11). Az angol fordítás szerint e vers így hangzik: „olyan lett, mint a balgatag galamb, kinek nincs szíve” . Ama reggeli beszédem azután a teljes szívű, az őszinte vallást fogja elétek állítani, mely teljesen az ellenkezője annak a szomorú, annak a fájdalmas keveréknek, melyről legutóbb szóltam. Olyan emberekre akarok reámutatni, kik homlokukon a Káleb bélyegét hordják, kik az Urat mindenben követik, kikben Isten kegyelme által a megosztott, a megfelezett szív egyesített, úgy hogy ezek szívük teljességével, indulatuk, elméjük összességével az Úrnak, Istenüknek szolgálnak.
A felvett szöveg kivonat Jeremiás prófétának a kegyelmi szövetségről szóló iratából, Az Úr megígérte az Izráelnek: „És lészen Izráel az én népem és én lészek néki Istene”. Ugyanennek a résznek a 40. versében azután ez van megírva: „És örökkévaló szövetséget kötök velük, hogy nem fordulok el tőlük és a velük való jótéteménytől és az én félelmemet adom szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem.” Ez tehát az a kegyelemteljes szövetség, melyet Isten kötött népével. Rendkívül figyelemreméltó e szövetségben az, hogy az első, ebből Isteneredő áldást a szív nyeri, amiből világosan látható. versében azután ez van megírva: ,És örökkévaló szövetséget kötök velők, hogy nem fordulok el tőlük és a velük való jótéteménytől és az én félelmemet adom szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem.” Ez tehát az a kegyelemteljes szövetség, melyet Isten kötött népével. Rendkívül figyelemreméltó e szövetségben az, hogy az első, ebből Isteneredő áldást a szív nyeri, amiből világosan látható érintkezésbe lép az emberrel, akkor ezt jelekkel, hanem belső, szellemi dolgokkal teszi. Azt olvassuk „és adok nékik egy szívet és egy utat”, azaz elsősorban jön a szív és csak azután az út. Magától értetődik tehát, hogy minden, az úrtól nyert üdvösséget csak a szívünk működésével nyerjük el. Haszontalan dolog tehát azt reményleni, hogy elsősorban a külső dolgokat hozzuk rendbe, míg majd azután a világosság lassanként befelé hatol; nem, nem, a fénynek elsősorban is a belsőt kell megvilágítani és csak azután, ha innen kiszórja sugarait, láthatjuk meg külsőnkön a foltokat és igyekezhetünk azokat eltüntetni. Isten erejének működése nem a középpont, felé, hanem a középpontban az történik és azután ágazik el innen a külső tettekbe.
Az isteni kegyelemnek egy korábbi műve az, hogy a szívet bennünk egyesítse. Különösen hangzik ugyan, de a tiszta igazságot mondom akkor, mikor kijelentem, hogy a kegyelemnek legelső műve az, hogy a szívet teljesen összetöri. Ebből érthető azután az, hogy az emberi természet milyen különös, milyen fonák. Mikor szíve még töretlen, akkor az megosztott, megfelezett, mikor pedig szíve össze törött, akkor válik eggyé legelőször, mert az összetört, összezúzott szívben minden egyes részecske szomorkodik a bűn felett és irgalmasságért kiált. Minden szétmorzsolt részecskéje egy összezúzott szívnek egyesül abban a kívánságban, hogy Istennél meghallgattatást nyerjen. Nem létezik, hogy egy szívben egység uralkodjék addig, míg az a bűntől és a bűn által össze nem morzsoltatik. A kegyelemnek felpirkanó hajnalán visszatér az ember önmagához és így azután emberi természetének teljes és tökéletes egységébe is visszaállíttatik. Eme újból visszatért egység gyógyító erejének működése igen áldásos Olvastunk már mindnyájan a tékozló fiúról, hogy „minekutána magához tért volna”, így szólt: „felkelvén, elmegyek az én atyámhoz” A szív akkor egyesül az Atyával teljesen, ha önmagával már egyesül úgy miként az Úr a próféta szája által szól: „És adok nékik egy szívet, hogy megismerjék, hogy én Istenük vagyok. Ők az én népem én Urok leszek, hogy teljes szívükkel hozzám megtérjenek.”
A szívnek eme egységéről akarok ma leglesőbben is beszélni azután tovább menve a szövetség ama áldásáról fogok szólani, mely a szívbe ömlik felolvasott szövegünknek megfelelőlég. Alább ez meg is van nevezve és pedig azért, hogy a szív egységének nagy érték megmutassa, mert ez a lépés az első, a rendkívüli áldás elnyeréséhez.
Foglalkozni fogunk tehát legelsőbben is a szív egységével; „és adok nékik egy szívet”; másodszor az áldással, amely közvetlenül ebből folyik: az életmód változásával, „és adok nékik egy utat”. E két értékes áldásból következik a harmadik: az alap erőssége, hogy mindenkor engem féljenek”, majd ezt folytatja a személyes áldás, „hogy jól legyen dolguk”, ehhez pedig csatlakozik a hozzánk tartozóinkra eső áldás „és fiaiknak ő utánnok”.
Kezdeni fogunk tehát magával a kezdettel: a szív egységével. Első állításunk az, hogy a szív már a természettől megosztott, megtelezett. A bűn fellépése zavart, bábeli zavart okoz mindenütt és az ember szívének tőrbe ejtését célozza. Mielőtt az ember vétkezett volna, egyénisége egy volt, azaz osztatlan, de az elesés megtörte és teljesen elvette egyéniségét. Most azután az emberben, az ember bensőjében sok különféle hang, különféle képzelődés és különféle húrt pengetőtünet fordul elő. Most azután előfordul, hogy bensőjében civódás és perpatvar, harc és háborúság dúl, melyek az ember kívánsága, az ember vágyódásai által jönnek létre és amelyek egymással és az emberértelmével - majdnem folytonosan - küzdenek. Figyeljétek csak meg azt a látható meghasonlást, azt a látható viszályt, mely az ember értelme és az ember hajlama közt uralkodik. A hajlama azt választja, ami gonoszság, ami bűn, az értelme pedig azt, ami helyes, ami igazság. A kívánságok azon dolgok után gerjednek fel, amelyek kellemeseknek látszanak, a józan ítélet, a lelkiismeret azonban óvja a lelket a balgaságoktól; innen ered azután a harc a lélek két hatalmassága közt. A vágyak rendesen az után támadnak fel, amit az öntudat kárhozatosnak ítél; a szenvedélyek azt követelik, amit az ész megtagad; az akarat pedig egész súlyával azon van, amit a lelkiismeret már-már feladni szándékozik. Az emberi természetnek hajója nem akar a kormánynak engedelmeskedni, úgy hogy lázadás, zendülés tört ki a hajón és azok az erők, melyek alárendeltettek, az uralkodás felé törekszenek. A folyton és folyton újra támadó erők által az ember ide-, majd odavettetik; az ész, az okosság erre az oldalra húz, a hajlamok pedig merőben ellentétes irányba hurcolják őt. A természettől adatott ösztön és képesség úgy viselkedik bennünk, mint a nép az efézusi színházban, amelyről azt olvassuk: „azért most ki egyet, ki mást kiáltoz Fala, mert a népgyűlés szétvesztett volt”. Senki sem vétkezhet a lelkiismeret furdalás bizonyos foka nélkül és titkos bűneinket nem adjuk fel, teljesen akkor sem, még ha engedünk is a lelkiismeretnek, mert a szív még akkor is gyakran azon csüng, amit a lelkiismeret kárhoztat. Némely embernek megadatott, hogy olyan dolgokat alkosson, amelyek nagyszerűek és mégis olyan dolgoknak örvend, amelyei: utálatosak. Lelkiismeretének az a feladata, hogy egy tisztább, egy tündöklőbb élet felé emelje és alacsony, piszkos szenvedélyei mégis ott lenn tartják, ahol minden földi, ahol minden bűnös.
A válaszfal sokszor igen nagy némely ember belső érzése és külső magaviselete között. Az emberek sokszor bölcsek az észben, de balgák a kézben, ismerik a helyességet és mégis helytelenséget követnek el. Az Isten törvénye fülük hallására olvastatik, emlékezetükbe feliratik és az életben mégis gyakran, mégis sokszor elfelejtik azt. Olyan férfiak ők, kik elméletben igen jó megkülönböztetést tudnak vonni, de gyakorlatban mégis keserűt adnak az édesért és édeset a keserűért, sötétséget a világosságért és világosságot a sötétségért. Vétkeznek a világosság ellen, mert „inkább szeretik a sötétséget, hogy nem a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak valának”. Véleményének helyességében oly gyakran található az ember, mint maga az igazság, tudásának tisztaságában, derültségében olyan, mint a Nap és mégis oly tapogatva jár mint a vak és botorkál fényes nappal úgy, mint sötét éjjel. Az egyik úton jár az értelme, a másikon az akarata; ismeri a bűn következményeit és csak ezért fél attól; látja a bűn gyönyörűségét és ezért megkockáztatja annak élvezetét. Biztosnak érzi magát, hogy soha többé oly gyarló nem lesz, hogy valamely ismert, nyilvánvaló bűnt elkövessen, de azért újra és újra elköveti azt és védi magát mindaddig, míg állhatatlan elméje meg nem változik, gáncsolva, kárhoztatva azt, aminek éppen most helyet adott. Vajon hogy állhat meg Istennel szemben igazságban, ha önmaga előtt sem képe megállani?
Ha a testies érzelmű embert megnézzük, mindenütt csak zavart hibát és helytelenséget látunk. Látunk egy teremtményt, aki fejét földnek szegezte, lábait pedig az ég felé irányította, egy teremtmény akit szörnynek is nevezhetünk, holott éppen az ember, a testi ember van ebben az állapotban. A földet lábaival kellene tapodnia és ehelyett a fejével jár és az égre - ahová tekintenie kellene, - a lábait rakja. Tűri, hogy azok az állati szenvedélyek, melyek benne vannak amelyekkel mint vadállatokkal kellene elbánnia - urai és parancsol legyenek. Megfordítja a természet rendjét és a lelke fölötti uraim átadja a benne lakó bestiának (vadállatnak). Oly vágyaknak, helye eredeti tulajdonságukban, valójukban jók és helyesel, - ha zabol és féken tartják őket, megengedi, hogy gonoszak legyenek, Ámennyiben korlátozás nélkül tűri, hogy lelkének zsarnokaivá váljanak. A testies Izmael gúnyolta Izsáknak lelkiismeretét és nem lett rendre utasítva. Bölcs Salamon mondja: „Láttam a szolgákat lovon ülni, hercegeket pedig gyalog járni, mintha szolgák volnának.” Ugyanez az állapot áll fenn a mi bensőnk kicsiny - világában, ha a vágyak, kívánságot: uralkodnak és a szép, a nagyreményű képességek pedig szolgai sorban vergődnek. Az ember szívében nagy felfordulás, nagy zűrzavar uralkodik és senki sem hozhatja azt rendbe, mint csak egyedül az, aki teremtette. Hasonlít a szív egy oly házhoz, melyben senki senkivel egyet nem ért. Nem más ez a szív, mint a gonoszság rejteke, a dicsőség és balgaság útvesztője, a visszásságnak, a makacsfiágnak és a perpatvarnak nagy tömege. A bűn oly mélyen, oly nagyon töltötte meg a szívet, hogy az olyan, mint a folyton háborgó tenger, mely nem képes nyugton maradni; hasonlít nagy ragadozó madarakkal telt kalitkához, melyek mind tépik, szaggatják egymást, vagy pedig vadállatokkal telt barlanghoz, melyek szünet nélkül viaskodnak egymással. Mihelyt az ember az élő igaz Istennek igáját levetette, aláesett egyéb idegen istenek és idegen urak hatalmába, kik küzdenek egymással és egymás ellen a főhatalomért és az egy birodalmat sok egymással versengő fejedelemséggé osztották. Mióta a bűn az ember természetévé vált, azóta természetes dolog az is, hogy az ember szíve megosztott.
De kell, hogy a szív ismét egy legyen, -ez a főpont és erre vonatkozik a szövetségben kijelentett ígéret, hogy: „adok nékik egy szívet”. Mert kedves barátaim, ha szívünk nem teljesen és osztatlanul Istennél és Isten közelében van, akkor Isten nem is fogadhat el bennünket. Egy megosztott, egy megfelezett szív hódolatát Isten soha és semmiféle esetben nem fogadta el és nem is fogja elfogadni ezután sem. Mikor Dárius perzsa király azt ajánlotta Nagy Sándornak, hogy a két hatalmas birodalom osztozzék meg a világgal, - akkor Nagy Sándor azt felelte - Az égen csak egy Nap számára van hely.
És amit Nagy Sándor mondott, ugyanazt Isten más formában, határozott akarataként jelentette ki, ami a dolog érdeméből indokolt is. Mivel Isten hatalma, Isten jelenléte mindeneket betölt, nincs hely egyéb isteneknek. Lehetetlen dolog, hogy egy szív átadja magát a hazugságnak és mégis az igazság hatalma alatt éljen. Haszontalan dolog még csak megpróbálni is, hogy két olyan istennek, mint a Szentség és a Gonoszság, egyidőben szolgálni lehessen. Isten semmi esetre sem találhatja kedvét az ily szentségtelen egyezségben és nem is engedi meg az embernek, hogy először a Mammon bálvány előtt hajoljon meg és közvetlen utána menjen az Úr templomába, hogy ott meg őt imádja. Isten vagy mindent akar vagy semmit. Vagy azt akarja, hogy egyedül, egészen, teljesen és mindig az övéi legyünk, vagy pedig azt, hogy semmi köze ne legyen hozzánk. A hamis istenek eltűrik, hogy egy megosztott birodalomban uralkodjanak, de az igaz isten ezt nem teheti. Ha mindjárt egy ország- vagy világgyűlést állítotok is össze hamis istenekből, a Jehova mégis azt mondja: „Én vagyok a te Urad és Istened” A római szenátusnak egy ízben előterjesztették, hogy a Pantheonban (emlékcsarnok) a többi istenek között helyezzék el a Jézus Krisztus képét is. Mikor azonban a szenátus tagjainak az is tudomására jutott, hogy Krisztus ebbe nem egyeznék bele; mert nem tűri, hogy egyéb idegen istenek tiszteletébe keverjék őt, akkor azonnal megtagadták a hely átengedését. A szenátus ezzel a cselekedetével következetes, őszinte maradt magához, de teljesen menthetetlenek azok, kik „esküsznek istennek, meg a Molochnak is egyaránt”. Haragra, féltékenységre ingereljük az Urat akkor, ha egy kis szögletet, egy kis zugot felkínálunk szívünkből és hiú gondolatainkban azt hisszük, hogy Ő most bennünk lakik. Hazugságok, hibák, tévedések, mint egy békésen fekvő nyáj heverhetnek egy más mellett, de semmiféle ilyen dolog nem nyughatok az igazság oroszlánja mellett. Nincsen Isten a Jehován kívül, mert csak egyedül Ő az Úr! Az Isten és az emberek között csal: egy közbenjáró van és pedig az ember Jézus Krisztus. Amit az ember felállít szívében vonzalma, vonzódása tárgyául, az ellenkezik Istennel, az egy hiú, szégyenteljes, elvetendő dolog és az ilyen ember nem találhat kedvet isten előtt. Oh ember, akarod-e tehát az Urat szolgálni akarod? Csak Néki, egyedül Néki kell szolgálnod. Akarsz-e Néki áldozatot hozni? Ha igen, akkor add oda a szívedet elsősorban, a te osztatlan, a te egységes szívedet. Az Úr nem így szól, hogy: „Adj nékem részt a szívedből!” hanem azt mondja; Szerelmes fiam, add nékem szívedet!” Nem engedi az Úr, hogy valamely házat- Isten templomának nevezzenek, ha abban Rajta kívül egyebeket is tisztelnek. Az olyan szívet, melyet csak félig ajánlanak fel az Úrnak, nemcsak hogy nem foglalja el, hanem megutálja. És ez nem helyesen, nem jogosan van-e így? Vajon Jézus szerelme nem érdemli-e meg viszonzásul a mi teljes, a mi őszinte szeretetünket? Az a szeretet, mely Őt emberré lenni késztette, megérdemli a mi teljes, tökéletes odaadásunkat; az a szeretet, mely Őt a kereszthez vezette, megérdemli, hogy mi hordozzuk Érette a világ keresztjét; és az a szeretet, mely mindhalálig megmaradt irányunkban, elvárja, hogy mi Ő érette a bűnnek haljunk meg. Megérdemli a mi lelkünket, a mi életünket, a mi egész valónkat az a nagy, az a mély Szeretet, amely kedvünk szerint kormányozza a mindenséget. Önmagát adta értünk, saját, legbensőbb lényét; nékünk tehát kötelességünk, Hozzá hasonlóan a mi egész szívünket átadni.
A felolvasott részben ezt mondja az Úr: „És örvendezek bennük, ha jót cselekedhetem velük és biztosan beplántálhatom őket e földbe, teljes szívvel és teljes lélekkel.” Vajon csak megosztott szívet adjunk-e a velünk szemben teljes szívvel viselkedő Istenünknek? Vajon legyünk-e mi hamisak Vele szemben, ha ő gondot visel arra, hogy bennünket megáldjon? Vajon szeressük-e a világot és reményijük, hogy ugyanazon időben az Atya szerelme is bennünk van? Isten nem akarja ezt, nem, mi pedig ne kívánjuk ezt. A szívnek eggyé kell lenni.
Láttuk, miszerint a szívnek eggyé kell lenni, hogy elfogadásra méltó lehessen; de nézzük csak meg, hogy az őszinteség miatt eggyé kell-e lenni? Igen, mért a megosztott szív: hamis szív. Ahol nincs meg az egység a szívben, ott nincs meg az igazság a szellemben. Ha azt mondod nékem, hogy szereted egy kicsit a világot, akkor én azt felelem reá; hogy a világ szerelme ellenkezik Istennel. Jelentsd ki, hogy te Baált akarod szolgálni, - ha mindjárt nem is teljes mértékben - és én megmondom néked, hogy a te Krisztustiszteleted nem egyéb mint Iskáriótes Júdás tisztelete, haszontalan, időpocsékoló áruló tisztelet. Az őszinteség nem nyit ajtót Krisztusnak és az ördögnek egyaránt.
A szívnek eggyé kell lenni továbbá azért, hogy az élet erősebb legyen. Az őszinte, az igazi vallásosság megköveteli, hogy a lélek állandó, belső melegségben éljen. „A mennyországot ostromolják erősek - mondja az írás - és aki erősebb, az meg is nyeri azt”. Arra a hegyre, melyen az Új-Jeruzsálem fekszik, csak azok tudnak feljutni, akik négykézláb is mennek (1Sám.14,13), aki a térdeiken is csúsznak és akik minden terhet oldaltvetve, maguk teljesen arra szentelik, hogy a célt elérjék. Az a vándor, aki ezt a jobb hont elérni akarja és azt hiszi, hogy az odavezető út csak kéjutazás nagy tévedésben van. Ez az út igen nehéz és buzgóságot meg kitartást követel, e nélkül senki el nem juthat oda. Ez különben így van minden jó szándéknál és jó cselekedetnél. A lustán, csak ímmel-ámmal elmondott ima keresi a meg nem hallgattatást és el is nyeri azt. A félszívvel elmondott magasztalás sértés Istenre nézve valaminthogy minden a vallásban, amit nem egész szívvel, nem teljes lélekkel és nem összes erőnkkel teszünk, az mind bűn, bárhogy láttassák is erénynek. Még akkor is, ha a legbuzgóbbak vagyunk, még, akkor sem vagyunk olyanok, amilyennek lennünk kellene, amit ezek a fontos dolgok megérdemelnek, hogyan képzelhetjük be magunknak azt, hogy Isten kedvét leli bennünk, ha nem a legjobbal, képességünk legjavával szolgátunk Néki? Vagy nem tudjátok, hogy az Úr mondta ezt: „Mivelhogy langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kiköplek számból”? Lehetetlen az ellenszenvnek erősebb kifejezést adni, különösen ha tekintjük azt, hogy ez a kifejezés nem a dacos, nem megkérgesedett szívű pártütő ellen szól, hanem annak a mérsékelten tanítványnak, ki az Urat minden hiba nélkül, de egyszersmind minden buzgóság nélkül tiszteli. Az őszinte, a teljes szívet kedveli az Isten, de a megosztott szívtől irtózik. Csak azok érnek a célhoz, kik minden erejükből futnak és így annak az embernek, kinek megosztott szíve és két béna lába van, semmi reménye sem lehet jutalomra. Uram, édes Istenem, tedd az én szívemet eggyé, teljesei eggyé, hogy azt Néked adva, szolgálhassak avval, mert csak egyedül te vagy az, kiben az én szívem örömet lel.
A szívnek eggyé kell lenni, hogy felavatva, megszentelve legyen. Vajon összetört kelyhekkel és megrepedezett korsókkal szolgáljunk az Úrnak és legyen-e az Ő oltára bepiszkítva szétszaggatott és megcsonkított áldozatokkal? Az összes dolgok, melyeket Isten a földön és az égen mint felavatottakat elismer, egyedül Néki, csak Néki kell, hogy szenteltessenek. El tudjátok-e képzelni, hogy a szent helyen egy oltár áll, melynek egyik részén a Jehovának, másik részén a Molochnak hoznak áldozatot? Ez elviselhetetlen gondolat. Isten nem akarja, hogy olyasvalamit szenteljünk Néki, ami mások által rendesen használtatott. Testvéreim, vagy teljesen az úrnak vagyunk felavatva, vagy egyáltalán nem. Fél felavatás nincsen. Méltatlanok, tisztátlanok és száműzöttek vagyunk, ha megosztott szívünk van. És még egyet. Kell, hogy szívünk eggyé legyen, mert máskülönben semmi részünk sem lehet azokban az áldásokban, melyeket Isten kegyelvei szövetsége nékünk ígér. Mert nézzétek csak: „én adok nékik egy szívet”, majd folytatja: „és adok nékik egy utat”; tehát senkinek sem lehet az útja addig egyforma, addig állandó, míg megosztott szíve van. Olvassuk csak tovább: „hogy mindenkor engem féljenek”, ne feledjük el azonban, hogy senki sem félheti az Urat „mindenkor”, aki nem egész szívével féli.
A félig megtért úgy tesz, mintha egy darabig követné az Urat, de csakhamar teljesen félreáll, valamint az is hamar kifárad a futásban, aki elveszti a bizalmát. „Mindenkor” ez egy hosszú, hosszú nap és elvárja a mi egész lelkünket úgy a megkezdés, mint a befejezéskor. Az Úr azt is megígéri, hogy: „jól leszem dolguk nékik és az ő fiainak ő utánnok”, hanem azoknak, akik szívükből csak egy részt adnak az úrnak, nem lészen jó dolguk és még kevésbé azok fiainak, mert nem tartoznak ahhoz a maghoz, melyet az úr megáldott és nem is ismerik azt. Óh férfiak és asszonyok, ha a ti szívetek ide-oda visz benneteket és céljaitok és vágyaitok szétszórattak, mint egy nagy juhnyáj, akkor a jó pásztor nem fog legeltetni benneteket. Mikor Ő jön meglátogatni titeket, akkor azt akarja, hogy minden kívánságtok és vágyaitok egy akolban összegyűjtessenek, hogy zöld mezőr és üde legelőre vezessen benneteket, ahol jól érezzétek magatokat. Amiként a régi törvények szerint nem vethettek az emberek kevert magvakat egyazon földbe és nem hordhattak oly ruhát, melyet gyapjúból és lenből szőttek, úgy a megosztott szívű és kettős úton járó emberek ma sem lehetnek Isten kegyében.
Befejezem beszédem első részét, ha még megemlítem, hogy felolvasott rész szerint
Isten a kiválasztottainak ezt az eggyé vált szíve ajándékul adja: „akarok nékik egy szívet adni”. Ah, mi ezt a jótét ménit soha másképpen el nem érhetjük, mint csak Isten szabad kegyelmi ajándékát. A tanítók, a tanárok szent gondolatokkal meg tölthetik ugyan a fejünket, de a szívünket meg nem változtathatják. Gondolatainkat összpontosíthatjuk valamely teológiai rendszer körül, de vágyainkat, kívánságainkat sohasem irányíthatjuk az istenség köré mielőtt a kegyelem munkája nem működik mi bennünk. Mert csak az egy Isten teszi eggyé szívünket. Ő, ki egykor magát a szívet készítette, kell, hogy azt most eggyé tegye. „Egy a test és egy a lélek, miképpen elhívatásoknak egy reménységében hívattatok el is; egy az úr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik”. E hét fontos dolog között azonban eggyel sem dicsekedhetünk, ha hozzá nem tesszük: „és adatott a kegyelem mindenkinek mi közöttünk a Krisztus szeretetének mértéke szerint”, és ez a kegyelem egyesíti azután valóban szíveinket. Ezt teszi az úr avégből, hogy bennünket a Szent Lélek fényével megvilágítson. Megmutatja az értékes és jó dolgokat azok ellen, melyek szíveinket Jézustól és Istentől elvonnák és ha így a gonosz dolgokat azok ellen meglátjuk, önként adjuk szívünket Annak, kit magasztalunk. Az úr ezt alapos eljárás által míveli bennünk és le is szoktat minden Istent nélkülöző szeretetről. Megengedi, hogy testi barátaink elkeseredjenek irántunk, úgy hogy ellenszenvvel távozzunk el tőlük, éppen úgy, mint az egyiptomiak undorodtak a folyó vízéből inni - dacára, hogy azelőtt istenítették - miután az úr az összes vizeket vérré változtatta. Megengedi, hogy a harag, a keserűség fojtogassa a mellünket, hogy azután máshol keressünk vigaszt. Nagyon sok szükséges ahhoz, hogy Dáviddal együtt elmondhassuk: „leint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem” (Zsolt.131). Az úr megengedi a betegségnek, sőt még a halálnak is, hogy keserűséget és gyásztokozó nyilaival célozzon szeretteinkre csak azért, hogy szívünket teljesen átadjuk Néki. Nehéz dolog a teremtményt nagyon szeretni és mégsem oly nehéz; nagy dolog kedveseinket Krisztusban és Krisztusnak alávetve szeretni.
Némely anyának egyik gyermekét a másik után kellett elveszítenie azért, mert szívét a Teremtő és gyermekei között megosztotta. Olyan emberek, kiknek jó dolguk volt, kik gazdagok voltak, tönkre kellett menniök, mivel Isten látta, hogy eltérnek Tőle és a földieknek hódolnak. Sokan vannak és voltak, kiknek minden kétségen kívül különféle adományuk, képességük volt, de ezen adományukba később úgy beleszerettek, - sőt visszaéltek vele, - hogy szükséges volt tőlük azt visszavenni, mert csak így jöttek ismét teljes szívvel az úrhoz. Ezért aztán megtörtént, hogy betegség által leverettek, önbizalmuk elveszett vagy az ékesszólás hangvesztésbe veszett be, miáltal az adomány később inkább csapás lett, mint vigaszt, úgy hogy szívük így elvesztve saját bálványát, őszintén visszatért az Istenhez. Ha Krisztus a jegyesünk,. Azt akarja, hogy tiszták és Hozzá hűek legyünk. Mi a véleményünk egy olyan férfiúról, kinek törvényes felesége van: és ennek dacára szeretetét más nőre pazarolja? Azt mondjuk, hogy az a férfi hamis, csapodár és megvetjük őt. Adja oda szívét annak „kivel házasságra lépett és viseltessen iránta állandó szeretettel, mert máskülönben nem tartjuk rendes, tisztességes férfiúnak. Hasonlóképpen állandó szeretettel és szívünk teljes odaadásával kell viselkednünk az Úr Jézussal szemben, hogy semmiféle idegen vágyat vagy hajlamot valamiképpen ellene ne mutathassunk. Az Úr Jézusnak jelenléte kell, hogy lelkünk egész vonzalmát lekösse, éppen úgy, mint ahogy a Nap fényével az egész eget betölti és a csillagokat mind elfedi. Az összes patakok, folyók és folyamok közvetve vagy közvetlen mind a tengerbe ömlenek és így kell szívünk összes szerelmének Jézusban összpontosulnia. Férfiak, testvéreim, szüntessétek meg szívetek balgaságát, nehogy ez az éj, homályában eltávolodjék az Úrtól. A szívnek egészen és deliesen az Úré kell lennie. Vegyétek úgy, mintha egy hatalmas vágást kaptatok volna a fejetekre, de azért éltek, mihelyt azonban valamilyen tűnek a hegye érinti sebeteket, rögtön meghaltok. Könyörögjetek olyan kegyelemért, hogy a zsoltáríróval együtt mondhassátok „Kész az én szívem, óh Isten!” (Zsolt.57,8), és akkor azután tudtok majd örvendeni és dicséretet zengeni. Nincsen ezenkívül semmi fontosabb, nincsen ennél lényegesebb. Lássatok hozzá, kedves hallgatóim és olvasóim, hogy a kegyelmi szövetségnek eme kiválasztott áldását, az Isten Lelkének szent, egyesítő erejét mindenki a maga számára megszerezze.
Ha a kegyelmi szövetségnek eme igen fontos részével rendelkezünk, akkor átmehetünk az áldás második részének a tárgyalásába, mely az életmód változásának erőssége: „és adok nékik egy utat”. Ha a szív egyesíttetett, eggyé lett, akkor az ember immár csak egy dolognak szenteli életét. Egy irányba halad, egy cél felé törekszik és csak azon az egy úton marad, mely a menny, felé vezet. Amiképpen Krisztus az egyedüli életünk, úgy csak Ő lehet az egyedüli utunk is. „Én vagyok az út, igazság és az élet,,
Ha ez az egység nincs meg az emberben, úgy semmiféle igazság nem lehet az ő életében. Ha valaki nappal varr, éjjel pedig szétfejti saját munkáját, úgy hamisan cselekszik. Ha addig, míg az emberek látják, jobbra szalad, ámde rögtön balra csap át, mihelyt az emberek leveszik róla szemeiket, akkor egész élete csak kétszínűség, ami a hazugság szónak enyhébb kifejezése. Nagyon csúnya, elvetni való dolog az, ha egy férfi szava hazugság, hanem ha egész élete az, akkor a dolog iszonyú. Sokkal több van bennünk egy hazugnak jelleméből, mint Ámennyit csak álmodunk is, kérjük azért az Urat, hogy vegyen el belőlünk minden hamisságot, hogy hasonlítsunk „az igaz Nathánielhez, kiben nem vala hamisság”. Összefoltozhatjuk, toldozhatjuk életünket a vallás apró rongyaival mindaddig, mígnem úgy néz ki mint a koldus kabátja, melynek igazi színét senki sem tudja megmondani; ezt megtehetjük, csakhogy az ilyen ruha illik a koldushoz de vajon illik-e mi reánk is? Az igazságnak varratlan öltönye felüt lefelé át- meg átszőve díszíti a hívőt, de a tarka- barka csíkos öltözet azt mutatja, hogy a gazdája esztelen. Ha az Urat nem egy szívvel egy úton követjük, akkor előbb-utóbb hazugoknak találtatunk és az összes hazugoknak helye a kénköves tűzzel égő pocsolyában vajon milyen lesz akkor a második halál, és mi lesz díja annak, hamis volt önmagával és hamis az Istennel szemben? Az életmód következetlensége azt mutatja, hogy az igazság, kevés beccsel bír meg előttünk.
Ha az életmódunkban nincs változás, kedves barátaim, akkor életünk semmi előhaladást nem tehet. Aki két különböző irányba akar egyszerre utazni, az valószínűleg egyik helyre sem jut el.
Hogyan lehet az, hogy egyes keresztyének még mai nap is ugyanazon helyen vannak, ahol húsz évvel ezelőtt álltak. Az évek elröpült: fölöttük, hajukat fehérré festették, de buzgóvá nem tették. Este megerősítik a ladikjukat a folyó egy hajlásánál és mikor ön a jön dagály, ekkor várnak, várnak addig, míg az majdnem elmúlt és már csak, egy kevéssé viheti őket az ár, mire újból visszaeveznek és ugyan annál az iszapos partnál vannak, ahol voltak. Mint az inga, folyton járnak, járnak, de ki van zárva, hogy elmozduljanak helyükről. Éberség, előhaladás, tovajutás, - ismeretlen fogalmak előttük, mert kettősszívűek és mert ide-oda futkosnak addig, mígnem egésze elbágyadnak. Nagyon sokan vannak ilyenek. Vasárnap rendesen megfogadják, hogy ezután csak annak élnek. Meg is kezdik mindjárt és nagy buzgósággal, szinte gőzerővel szántják az élet tengerét: hasonlítatlak az olyan hajóhoz, melyet új kazánnal szereltek fel, de holnap, ah holnap, hol lesznek majd? A kazán megreped vagy a tűz kialszik és ők ott vannak minden lelki élet, minden lelki mozgás nélkül, mint a tuskó az erdőn. Ez nem helyes dolog, Kell, hogy utunkon egyenlő erővel folyton előhaladjunk. Ha vihar van a tengeren és a hajó a parttól nem messze van, akkor a kapitánynak tudni kell, hogy az orkán odacsaphatja hajóját a sziklákhoz, ha csak szemben, nem fordul vele, és ha ezt teszi, nem sokkal biztosabb lépést tesz-e ha igyekszik megmaradni azon a helyen, ahol van, hogy megmeneküljön a halálos szerencsétlenségtől? Azt mondom azért, hogy akkor ha látszólag semmi előhaladást nem teszünk, mégis az Isten ítélete szerint cselekszünk, ha ellenállunk azon hatalmas erőknek, amelyet; máskülönben végveszélybe sodornának, de akkor ha felváltva két úton járunk és az egyiknek is, meg a másiknak is hódolunk, azzal céllal, hogy az emberek jóindulatát megnyerjük és kellemessé tegyük életünket, akkor sóvárogva várt kikötőt soha el nem érjük.
Egy utat kell választanunk és amellett megmaradunk, különben semmiféle hasznot el nem érhetünk. Micsoda befolyása lehet az olyan embernek, kinek kettős szíve van? Ha valaki ma szót emel az Úrért, s holnap úgy él, hogy cselekedetei az ördögre vallanak, ugyan isicsoda hatalma lehet azokon, kik körülötte vannak? Vajon hogyan vezethet az, aki maga sem tudja az utat? Ha cselekedeteitek azt mutatja, hogy csak játszotok az igazsággal, ha éltetek fehér- és feketekockás darabokból van összeszőve, ha mindent, amit csak lehet, felcseréltek, megfordítotok és semmit sem adtok a tartósságra, az állandóságra, akkor milyen erő működhetik bennetek, hogy a jó cselekedetekre ösztönözzön? Ha hasznot akarunk nyerni az életben, feltétlenül szükséges, hogy egy értelmen és egy akaraton legyünk. Feltétlenül szükségesnek tartom azonkívül, hogy a bizalom meglegyen. A hívő férfiak legjobbjait is szent félelem és kétségeskedés foghatja el kegyelmi állapotukra vonatkozólag; de az a férfi, aki két úton jár, méltóan énekelheti. Lelkem e vággyal van tele. Az úr kegyében állok-e? Dorgálás vár rám vagy vigasz? S a szíven tiszta? Vagy nem az?
Kell, hogy olyan merész legyek, miszerint megmondjam néktek, kik oly állhatatlanok vagytok ez életben, hogy barátaitok közül sokan még inkább kétségekben vannak, mint ti magatok. És azt is nagyon szeretnők megtudni, hogy vajon ti szeretitek-e az Urat vagy nem, az övéi vagytok-e vagy nem? Látunk rajtatok olykor jó jeleket és keresztyéni szeretetünk még jobbakat remél; ámde ha látunk benneteket ismét a régi gonosz utakon járni, akkor szomorkodunk és sírunk rajtatok. Hogyan bizonyosodhatunk meg szívetek megváltozásáról, ha életmódváltozásotok ezt nem mutatja? Ah, mennyire fontos úgy élni, hogy azok, kik titeket legjobban szeretne?, képesek legyenek ítéletet mondani arról az állapotról, melyben ti vagytok Istennel szemben! Ha úgy kellene meghalnotok, amint most vagytok, akkor honnan tudjuk, hogy milyen utakon jártatok, mert jelenlegi ösvényetek zavart és bizonytalan. Hová akartok menni? A menny vagy a pokol felé? Az általános vélemény attól fog kialakulni, hogy milyen körülmények között ér utol a halál. Kellemes dolog-e az ügyet így állítani elő?
Óh ti, kik hidegek és langymelegek vagytok egyszerre, igen különös lények vagytok; a független, figyelmes szemlélő előtt olyanok, kik eléggé jók vagytok a pokolra, de nem eléggé a mennyországra. Az utolsó napon - mivel nem lehet benneteket megfigyelni - majd biztosak lehettek afelől, a gonosz sajátja gyanánt fog elragadni magával.
Senki sem nyerhet e földön biztos, személyes bizalmat, míg élet módja két különböző jelenségekből áll. De ha tudom, hogy egy szívem van és hogy ez a szív az Úré, valamint tudom, hogy egy út van számomra és pedig az Iránta való engedelmesség útja, akkor biztos lehetek felőle, hogy az Övé vagyok. Ha nem is tudok olyan előhaladást felmutatni, amilyent szeretnék - mégis ha követem Uramat és szemeimet állandóan Jeruzsálem felé vetem, - akkor tudom, hogy hol vagyok, hogy mi vagyok és hova kell mennem. Az élet szentsége bizonyítja hitünket, a hit biztosítja szabadulásúnkat, a szabadulás pedig örömet, békét és bizalmat szerez. „Erről tudjuk meg, hogy ismeritek Őt, hogy az ő parancsolatait megtartjátok”. A világos út, melyen mi járunk, állapotunkat mindenki előtt világossá teszi. Ez az egyenes, ez az egy út, a kegyelmi áldások egyike; nem ered az emberektől, nem ered az emberek által, hanem Isten adja ezt választottainak, mint rendkívüli kegyelmének egyikét. - „És adok nékik egy szívet és egy utat.”
Röviden akarok foglalkozni a kegyelmi szövetség következő áldásával: az alap erősségével, - „hogy mindenkor engem féljenek”. Ha szívetek tiszta és utatok egyenes lesz, akkor megnyeritek az isteni félelem lelki erejét és az mindig veletek marad.
Figyeljétek meg, hogy az őszinte vallásosságnak mi az alapja. Ez az alap az isteni félelem. Sehol sincs hangoztatva, sehol sincs mondva, hogy valamely külön templomos rendhez kell tartoznotok, valamely hitvallomást kell tennetek és folyton szent szavakat beszélnetek, hanem az van mondva: „hogy mindenkor engem féljenek”. Testvéreim, a mi vallásunk alapjának mélynek kell lennie, oly mélynek, hogy alapja az Úrban gyökereddzék. Állandó érintkezésben, folytonos közlekedésben kell lennünk Istennel és folyton őrizni lelkünkben az Istenfélelmet, mert amiként „minden bölcsesség kezdete az úrnak félelme”, ugyanúgy ez az állandó biztosítéka az állhatatosságnak. Ha mi valódi, őszinte isteni félelmet kaptunk, - akkor az mindennemű és, mindenféle próbát diadalmasan kiáll. A külső vallásosság a rettegésen alapszik, amelyből keletkezett is; de az Istennek félelme él még akkor is, ha köröskörül minden megkeményedett a fagy miatt. Sok újonnan megtérttel szokott megtörténni, hogy minekutána az evangélisták (örömhírmondók) elmennek onnan, ők is elmennek, csakhogy egészen. Hanem ha Isten olyan szívet adott nékünk, mely Őt szeresse, Néki engedelmeskedjék és Tőle féljen, akkor nem vagyunk kitéve a lelki időjárás szeszélyeinek. Mint a szalamandrák, képesek lehetünk a tűzben és mint a fókák a jégen megélni, ha isteni félelem van bennünk. Nem függünk- semmiféle különös istentiszteletektől, vagy melegszívű intéstől, mert a belsőnkben egy örökké buzogó forrás feje van. Nem élünk a szolgák, hanem a Mester -által és az Isten Lelke sem hágy el bennünket, leég ha egyes jámbor és hű férfiak más helyre mentek is. Oh hála legyen az Úrnak, ki megengedi nékünk, fogy „mindenkor” Őt féljük.
Üldözések jönnek majd feltétlenül. A keresztyéneket kinevetik a műhelyekben, újjal mutogatnak reájuk az utcán és mindenféle csúf- és gúnyneveket aggatnak reájuk; csakhogy éppen ez által tudjuk majd meg, hogy kik az Istennek választottai, Az üldözés hasonlít egy szórólapáthoz és általa azok, kik könnyűek mint a polyva, szétszóratnak, hanem azok, kik valódi gabonaszemek, megmaradnak és megtisztíttatnak. Nem gondolva a megvettetéssel, az igazi Istenfélő ember megmarad egy szívvel, egy úton az Úrnál és továbbra is Istent szerető marad.
Az üldözések után következik egy új próba, amely talán még erősebb, mint ez: és pedig a jólét. Ha az ember gazdag lesz, a társadalom egy új osztályába lép. És ekkor, ha nem valódi, ha nem őszinte keresztyén, akkor elhagyja az Urat, de ha tudja, hogy Ő a vagyonnak a letéteményese, akkor továbbra is „mindenkor” féli az Urat és tehetségét néki ajánlja föl. Az olyan szív, mely teljesen az Úré, az élet minden jelenségeiben, mindenféle megpróbáltatás - legyen az dicsőség vagy megalázás - hősiesen eltűr.
Hasonlóképpen a szegénység is igen kemény próba némelyek részére. Láttam, hogy sok keresztyén elhagyta az Isten házát, azt mondva, hogy ruháik nem teszik megengedhetővé, az Isten házában a megjelenést, ez nagyon gyarló mentegetőzés; én félek, hogy nem a ruháik, hanem a szívük nem engedte a megjelenést. Az istenfélelem megtöri az istentelen férfi büszkeségét és képessé teszi arra, hogy a korhely, duhaj természetébe diadalmasan bevonuljon a Krisztus természete; meglehet, hogy hiányt fog érezni kenyérben, hiányt a vízben, de semmi esetre sem fog hiányt érezni az Isten Igéjében. Táplálnia kell lelkét mennyei kenyérrel és ezért azután gyakran fogjuk ott találni, ahol az Úr asztala megterítve készen áll.
Némelyeknél közületek kísért az öregségtől való félelem; de örvendek azon, hogy jámborságotokat nem veszi el. Lassan-lassan majd süketek lesztek, szemetek fénye elhomályosul, tagjaitok reszketnek, hanem azért még mindig megismeritek az Úr hangját, halljátok szavainak szépségét és tudtok járni az engedelmesség útján. Ha az Úr egy ifjú egy szívet és egy utat ajándékozott, akkor az mindenkor féli a Urat és nem hagyja el még akkor sem, ha az öregség tünetei már fellépnek nála. Gyümölcsöt fog hozni késő vénségében is, bizonyítva, hogy valóban kegyelmes és irgalmas az Úr. Ha lelkünk teljesen és tökéletesen a Krisztusé, akkor soha többé a romlásba vissza nem térhetünk. Az Úr a szeretetnek kötelékével hálózott körül. Elveszthetjük atyánkat, anyánkat, sőt elveszthetjük saját életünket is, de el nem veszthetjük az Urat, ki bennünket vére árán váltott meg a legmélyebb pokoltól. Óh mily kegyelem az, oly istenfélelmet bírni magunkban, mely nemcsak évek tartamára szól, hanem amely megmarad mindenkoron.!
Csak kevéssé fogok időzhetni a következő pontnál, a személyes áldásnál, „hogy mindenkor jó dolguk legyen”. Ha Isten egy szívet, egy utat, erős alapot ad, akkor a szó legmagasabb értelmében kell, hogy jó dolgunk legyen. Tudjátok, hogy mely keresztyének a legboldogabb? Akik őszinte szívűek. Ha a szív is, meg az élet is megosztott, akkor a boldogság a hasadásban fekszik. Testvéreim, ha a vallás édességét ismerni akarjátok, akkor tudnotok kell annak mélységét is. A megtöltött kehely felületén sokszor igen sok a hab, de az alján gyakran a legfinomabb édesség van. Nem akarok most arról szólani, hogy sokat igyatok-e avagy semmit, hanem azt akarom mondani, hogy azok, kik a felületes Istenfélelemmel megelégszenek, fogalmat sem alkothatnak maguknak arról az elragadtatásról, mely az Istennel való társaságból ered. Vessétek be magatokat az élet folyamába, merítsétek a testet, lelket és szellemet ennek árjába és meg lássátok, hogy túláradó örömmel fogtok benne úszni. Veszítsétek el szemeitek elől a világiasság partjait és meglátjátok majd Isten csudáit a mély vizekben. Ha teljesen átadjátok magatokat az Úrnak, akkor megtaláljátok a megelégedés ritka drágakövét. Az édes megelégedés nem található a megosztott szíveknél.
Legyen néktek jó dolgotok minden cselekedet- és minden tetteknél, legyen az üzletek vezetésénél, az isteni tiszteletek irányításánál. Érezze jól magát kedélyetek, itt e földön és lelketek túl a földön. Biztos vagyok benne, hogyha igazsággal megírt élettörténeteket olvastok, megtaláljátok, hogy a jók az igazak, a nagyok, a tündöklők mind őszinte szívűek voltak. Azok, kiknek ragyogó, észt be nem fogható felfogásuk volt Istenről, azok mind egy szívűek és tiszta szívűek voltak; valamint akik a mennyet már itt lenn élvezik, azoknak szívük és életük gyönyörű és nagy dolgokkal van telve. Megáldott életet csakis mindent feláldozó szeretet és teljes odaadás eredményezheti. Megvan ez nálatok a teljes mértékben, édes atyámfiai? Oh Atyám Istenem, én nem szólhatok a Krisztus szolgáihoz, úgy, amint óhajtanék, hanem Te a Szentlelked által megmozgathatod szívüket teljes, őszinte odaadásra, hogy átadva magukat néked, „jól legyen dolguk”.
Az utolsó pont áldás hozzánk tartozóink részére: „nékik és fiaiknak ő utánuk”. Az Istent tisztelő apák és anyák megérik, hogy láthatják még, amint gyermekeik az ő lábuk nyomdokain haladnak tovább. Csodálkoztok-e azon ha fiaitok és leányaitok az Istenfélelem útját elhagyják, ha ti sem jártatok őszintén rajta; elvárjátok-e, hogy szabadelvű ifjak azt tiszteljék? Vajon nem ítélik-e el a gyermekek az apát, kinek hitvallomása üres szívet mutatott? Az igazi, az őszinte szívű keresztyént sokan gyűlölik, de meg nem vetik. Az emberek gyakran kinevetik és azt mondják rá, hogy bolond, de biztosak benne, hogy boldog, sőt az okosabbak, a bölcsebbek azt kívánják, hogy bárcsak ők is olyan bolondok lennének. Állj meg erősen azon az alapon, ahol vagy és légy mindig őszinte, s meglásd, családod mily nagyon tiszteli meggyőződésedet! Nem mindig így van, de fel lehet állítani a szabályt: ha a szülők teljes, őszinte szívvel az Úrnak szolgálnak, akkor fiaik és leányaik rendesen követik őket. A gyermekek látják a vallás szépségeit odahaza a házi tűzhely mellett, ez azután felkelti lelkiismeretüket és odavezeti, hogy kérjenek az Úrtól hasonló jámborságot, amivel majd ha háztartást alapítnak, ugyanolyan boldogságot nyerjenek. Természetesen, ha némelyeknek közületek igen istenfélő szülői voltak, ti pedig a bűnben éltek, akkor szülőitek élete ítél el titeket. Mit gondoltok a mennyekben vannak ők? Azt hiszem, hogy könny tör szemetekbe, ha életeteket az övékével összehasonlítjátok. Nem fog el a remegés, ha arra gondoltok, hogy édesanyátok Üdvözítőjét és édesapátok Istenét elhagytátok? Nagyon rossz dolguk lesz azoknak, kik apjuk imáján és anyjuk könyörgésén keresztül a pokolba ugranak és egyes kétségbeesett lelkek mégis ily öngyilkosságra vetemednek. Én azt remélem, hogy ezek elenyészően kevesen vannak.
Lelki és testi áldások minden időben jönnek arra a házra, ahol a családfő teljesen az úrnak szenteli magát. Próbáljátok meg! Jótállok érte, hogy óriási előnyötök lesz! Ha ama utolsó nagy napon úgy találjátok, hogy a Krisztusnak való átadás haszontalanság, nagy tévedés volt, akkor én nyugodtan viselem összes vádatokat, panaszotokat ott az örökkévalósárban. Nem félek attól, hogy nékem ott szemrehányást fogtok tenni, hogy nagy buzgóságra és teljes odaadásra serkentettelek titeket. Testvéreim, azokért félek, kik csak bokáig mernek bemenni a vallás folyamába és soha tovább nem merészkednek, attól félek, hogy hamar megfordultok, hogy a partra menjetek vissza. De értetek, - kik bementek a folyó közepébe és ott elég mély vizet találtak az úszásra - értetek nem aggódom, mert előrevisz az ár - mindaddig, míg az örök Szeretet tengerébe be nem juttok.
Testvéreim, nagyobb áldást nem kívánhatok néktek, minthogy a Szentlélek őszinte szívűvé, állandóvá, állhatatossá, izzóvá, erőssé és kitartóvá tegyen titeket isteni dolgokban. Néktek házatok népének szívem őszinte, meleg szeretetével kívánom ezt az áldást: „Az úr adjon néktek egy szívet és egy utat, hogy ez úton járva, e szívvel mindenkor féljétek Őt”. Ámen.

„Aszerint cselekedtek mind e mai napig”, mondja a Királyok könyvének szerzője, aki már régen az ő atyáihoz ment. Ha mostan még életben volna, akkor ezen samaritánusok lelki utódairól ezt mondhatná: „Így cselekszenek egészen a mai napig”. Az isteni félelemnek és bálványok tiszteletének eme hitvány összevegyítése még egyáltalán nem évült el. Sőt inkább mód szerint mindenütt van és ott található éppen, ahol az ember legkevésbé várná. Nemzetségről-nemzetségre voltak kevert vallású emberek, kik arra törekedtek, hogy kedvet találjanak Isten előtt és az ördög előtt; s mind a két részen állottak, vagy pedig ott, ahová őket az érdek vonta. Eme nyomorultaknak némelyei minden-mindenütt ott csüngnek a gyülekezeteken. Reményem van, hogy az ittlevőket meggyőződtessem, vétkes állapotukról. El lehet róluk mondani azt, amit amaz asszíriai bevándorlókról mondtak, hogy: „Tisztelték az Urat, de mindazonáltal az ő faragott képeiknek is szolgáltak”. Az én prédikációm nem olyan lesz, amely egy kihalt törzsről szól, hanem olyan, mely a napilapok közé számítható, „mert így cselekszenek egészen a mai napig”. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja s bárkit is talál a szó, az vegye szívére a dorgálást, hogy a Szentlélek segítségével határozott eredményt érjen el.
Legelőször felhívom figyelmeteket ezen kevert vallásnak természetére. Meg volt az ő jó és az ő rossz oldala, mert kettős arcot viselt. Nem voltak ők hitetlen emberek. Távol ettől, hisz ők „tisztelték az Urat” . Nem tagadták meg ők Izráel nagy Istenének létét, hatalmát vagy igaz jogait. Nem volt bennük Fáraó kevélysége, ki mondotta „Kicsoda az Úr, hogy hallgassak szavára?” Nem hasonlítottak azokhoz akiket Dávid bolondoknak nevez, akik ezt mondák szívükben: „Nincs Isten” . Volt annyi hitük, mely isteni félelmet nemzett. Tudták, hogy van egy Isten, féltek haragjától és azon igyekeztek, hogy megcsendesítsék. Énnyiben megvolt a reménységük és olyan érzelmek befolyó, alatt állottak, amely gyakran jó dolgok felé vezette őket. Jobb volt félni Istent, mint megvetni Őt, jobb volt rabszolgai módon félni, mint tomp tan elfelejtkezni róla. Nem kívánjuk, hogy az emberek oly bolond` legyenek, hogy Istenben kételkedjenek vagy oly elvetemültek, hogy ellene dacoljanak. Valami dicséretreméltó volt ezeken az emberek kikről azt lehetett mondani, hogy félték a Jehovát, ha mindjárt szolgai is volt ez a félelem és Egyáltalában nem volt olyan ható aminőnek lennie kellett volna, mert ez nem indította őket arra, hogy bálványaikkal szakítsanak.
Ezen kevert vallásúaknak másik jó oldala az volt, hogy hajlandók voltak a tanulásra. Mihelyt rájöttek arra, hogy a tartomány Istennek nem jól szolgálnak, feliratot intéztek uralkodójukhoz, az asszíriai királyhoz és eléje tárták szellemi szegénységüket. Azokban a napokban egyesülve volt az egyház az állammal, így hát az ő királyukhoz fordultak vallási ínségükben, aki legjobb véleménye szerint intézkedett, mert egy papot küldött hozzájuk a tartomány régi vallásából. Ez férfiú „bétheli” volt, egyike azoknak, akik Istent egy ökör ábrázatát melyet a szentírás borjúnak nevez, tisztelték. Csak nagyon kevéssel volt jobb a pogánynál; de valami kevés előmenetel felől örvendhettünk mi is. Nagyon hajlandók voltak megtanulni az ország Istene tiszteletének módját és ez okból Béthelben helyezték hivatalába ezt a papot azután összegyülekeztek körülötte, hogy megtudják mit cselekedjen Mai időben is szemlélhetünk embereket körülöttünk, akik szívesen hallgatják az evangyéliumot és élvezettel ülnek a mi szószékünk előtt; ha híven prédikáltatik az ige, akkor dicsérik a prédikátort és megelégedéssel szentelnek figyelmet annak, ami az ő szájából hangzik. Én dacára mégis tudatosan bűnben élnek. Habár tényleg nem fordulnak a bűntől és a sátánnal való szolgálattól, mégis hajlandók az igazak, meghajolni, zsoltáraikat énekelni, imáikat velük mondani és hitvallomásukat elfogadni. Tanulékony emberek ők addig, amíg a hallást illeti, e mellett azután meg is állanak.
Habár ezek az idegenek félték Jehovát és megtanulni óhajtott a tiszteletének módját, mégis az ő régi bálványukhoz is erősen ragaszkodtak. „Ah”, mondó a babilóniai ember „tisztelettel és félelemmel hallgatom azt, amit te ezen országnak Istenéről mondasz, de Szukkot Benoth az enyém s ha haza megyek, áldozni fogok neki”. A khúti emberek ezt mondották: „Valóban, jó tan ez Izráel Istenéről szóló tan, de a mi atyáinknak Istene Nergal volt, mi pedig rajta akarunk csüggni” . A sepharvaimbeliek pedig, habár kívántak a tiszta és szent Jehováról hallani és ezért az Ő törvényének eme parancsát: „ne ölj” meg is tanulták, mégis általvitték gyermekeiket a tűzön Molohnak és nem szakítottak ezzel a vallási eljárással, mely a legrettenetesebb. Látjátok tehát, hogy ez a mis-más vallás ott hagyta tényleg az embereket, ahol voltak; bármilyen is volt félelmük, erkölcseik és szertartásaik ugyanazok maradtak. Nem találkoztatok-e ugyanolyan kevert vallású emberekkel?
Ha ez nem fordult elő, akkor a ti ismerőseitek osztálya jobb, mint az enyém. Ezekben a pillanatokban nem akarok általában beszélni, hanem egyes esetekre célzok, mert tudok személyeket, akik igen rendesen jönnek az Isten házába és mégis bűneiknek szolgálnak s gonosz szenvedélyeiknek hódolnak. Örömünk van istentiszteleteinken, de ezen világnak Istene mellett mégis nagyon otthonosoknak találják magukat. Némelyek olyan szörnyű módon tisztelik azt az istenséget, melynek neve a régi időben Bakhus volt, tudniillik a borserleget és a söröshordót, mint a Molochot. Buzgó áhítattal hódolnak kiáltásának és mégis az Isten népe közé számláltatni akarnak. Tegnap este részegek voltak és ma reggel mégis itten vannak; valószínű, hogy ma józanok maradnak, de nem sok nap fog elmúlni és újból támolyogni fognak undok bálványaik előtt. Istennek minden házában vannak ilyen fajta emberek. Ne tekints körül, hogy társad nem-e olyan valaki itt, aki munkás öltözetben van, mert most nem a szegényekre célzok én. Ah, ezt a bűnt az egyik társadalmi osztályban éppen úgy megtaláljuk, mint a másikban; az pedig, akire én gondolok egészen tisztességesen néz ki és finom ruhát visel. Bakhusisak sok tisztelője nem iszik annyi sokat, hogy megittasodjék és azután eszméletlenül találják őt az utcán. Oh nem, úgy mennek ők házukban ágyukba, hogy álláspontukat nem lehet észrevenni, de mégis tudniok kell, hogy bevés híja részegek, ha nem is teljesen. Jaj azoknak, kik mialatt mutatták, hogy ők Jehova tisztelői, ezalatt a részegség fenevad istenségének is tisztelői. Nagyon kemény beszéd-é ez? Bocsánatot kérek ama fenevadtól, hogy így megrágalmazom. De ah, hiszen vannak mások, akik Vénust a kéj és tisztátalanság istennőjét imádják. Nem mondok többet. Szégyen még beszélni is azon dolgokról, melyeket ők titokban mívelnek. Nagyon gyakran Mammon az isten, aki olyan egy alacsony istenség, mint egy sem közölök. Ezeki a vallást nyereségből űzik és magát Jézust is eladnák ezüstért. Júdásnak bűne egyike azoknak, amelyről elmondhatjuk, hogy így cselekszenek ők egészen a mai napig”. Júdás apostol hallgat mestere szavára, prédikál az Úr parancsára és csodákat mivel a Mester kezeli a pénzerszényt és Krisztus kis társaságának pénzbeli ügyeit gondozza, amelyet ő szorgalmasan és gondosan visz véghez, hogy az, amit magánál félre tesz, ne menjen veszendőbe és fenntartsa jó hírnevét. Júdás azt állítja, hogy Jézusnak szolgál, de az egész időn át mégis csap magának szolgál, mert titokban eltávoztat valamit a pénztárból a maga zsebe számára. „nála volt az erszény és hordozta azt, amit adtak” . Még mindig vannak olyanok az Isten egyházában valóságban nem lopnak, de azért követik Jézust, hogy belőle és az tanítványaiból valamit kihúzhassanak. Az ő tiszteletüknek eszmén képe: a kenyerek és halak. Nos hát ez a tiszteletnek éppen olyan alj formája, mint az öntött képeknek imádása. Sokaknak a gyülekezetekben a nyereség az ő istenük; keresik Jézust nem azért, mert szavai adnak valamit, hanem azért, mert a kenyereket enni akarják. Félik Urat, de más Isteneknek szolgálnak.
Nem találunk-e embereket a világban, akiknek hivatásuk az igazi jámborsággal ellenkezik? Ismertem és kívánom, hogy soha olyant többé ne ismerjek, egy olyan látszólag jámbor és keresztyén férfiút, aki egy gyülekezetnek diakónusa volt, az
úrvacsorai edényt körülhordozta mégis ama városnak, a legrosszabb ivóbarlangjaiban lakott, ahol legalsóbb rendű kéjhölgyek gyűltek össze, látni lehetett ezen férfi nevét, mert ő volt az a sörfőző, akinek tulajdonába tartoztak e házak. Ezek a házak, amelyek az ő költségére készakarva ezen gonoszság és az iszákosság céljaira rendeztettek be. Elfogadta a piszkos üzletből eredő nyereményt és azután az Úr asztalánál szolgált. Nem akar elítélni egy embert sem, de némely előforduló esetek önnönmagukról beszélnek. Isten mentsd meg azt az embert, aki az ördög előtt guggolni tud és azután meghajol a Legmagosabb előtt. Lámpa és világos nélkül lehet találni olyan embereket, akik úgy keresik meg pénzük hogy a Béliál oltárán szolgálnak és abból azután egy részt az Úrnak áldoznak. Jöhetnek-e a mulatság helyéről Isten szentségének közösségébe? Isten oltárához akarják-e a bűn bérét hozni? Aki a pénzt ördög háta megett készíti, az képmutató, ha dögvészes pénzét apostolok lábaihoz helyezi. „A te pénzed veled együtt vesszen e (ApCsel.8, 20) Nem az én dolgom megítélni azt, hogy némely emberek miként tudnak nyugodtan lenni, az ő istentelen eljárás mellett; de azt vélem, hogyha lelkiismeretük fel volna ébresztve, jönnének arra, mily undok dolog az, hogy ők az Urat félik, de isteneknek is szolgálnak. Ismertem egyet, aki állandóan Isten házában „az imaórák tartásánál jelen volt és mégis az ő ifjúságának feleségét hagyta és a játékosok, részegek és tisztátalanok társaságának tagja volt. Egy másikat is ismerek sokkal enyhébb módon. Rendes hallgató, de nincs érzéke az igaz vallás iránt. Megállapodott, szorgalmas ember ő, de azért él, hogy pénzt halmozzon össze és egy fillért se kapnak tőle sem a szegények, sem az Istennek egyháza; irgalmas szívű nincs neki. A kamarában való ima előtte idegen dolog és soha s olvassa bibliáját, de a prédikációt soha el nem mulasztja. Műhelyénél, ahol dolgozik, soha sem emeli fel gondolatait feljebb az üzlet helyiségeinél, amelyben szolgál, mindennémű élvezete a világ és ennek nyeresége s mégis ifjúságától kezdve volt ülőhelye Isten házában, soha nem gondolván arra, hogy ezt elhagyja; kivéve az évnegyedeket, amikor a télírton mellőzni lépes azt azért, hogy a néhány koronát megtakarítsa, amibe ez ülőhely neki kerül. Oly szomorú, szomorú, szomorú dolog! Meg tudom érteni azt az embert, aki mondja: „Én a világnak élek és nincs időm a vallás számára” . Meg tudom érteni, azt az embert, aki tanírtja: „Szeretem a világot és élvezni akarom azt” . Meg tudom érteni azt az embert, aki mondja: „Nem akarok imádkozni és zsoltárokat énekelni, mert nem törődöm Istennel és az Ő útjaival” . De hogyan értsem meg azokat, akik a vallás külső részeiben hívek és azt állítják, hogy az igazságot elfogadták, de nincsen szívük Jézus szeretete iránt és gondjuk Istennek szolgálatára. Oh szerencsétlen emberek, látszólag oly kőzet jönnek az üdvhöz és valósággal oly távol vannak attól! Hogyan magyarázzam meg viselkedésüket? Igazán ott kell hagynom őket a világ kifürkészhetetlen dolgai között, mert „félik Istent és a bálványoknak szolgálnak egészen a mai napig” .
Idáig beszéltünk az összefoltozott váltás természetéről, erről a gyapjúból és agyagból összegyúrt jámborságról. Ne legyen belőle semmi részünk!
Figyeljük meg annak keletkezési módját. Hogyan jött e világba az ilyen szörnyűséges keverék
Itt van ennek története. Oda jötteit ezek az emberek lakni, ahol Isten népe lakott. Az izráeliták igen méltatlan tisztelői voltak az Úrnak; de mégis mások előtt Isten népének voltak ismerve. Országuk pedig a Jehova országa volt. Ha a szefarvisok Szefarvainban maradtak volna, soha nem gondoltak volna arra, hogy Jehovának szolgáljanak; ha a babiloniak Babilonban maradtak volna, teljesen megelégedve lettek volna Bellel vagy Sukkot Benóttal vagy bármi is volt az ő istenüknek neve. De mikor az ő régi odújukból kivonattak és Kanaánba hozattak, akkor ottan egy más befolyás és a dolgoknak egy új rendje alá jöttek. Isten nem akarta megengedni nekik, hogy országában egész terjedelemben űzzék bálványozásukat, mert habár ki is űzte abból epét, mégis csak az ő tartománya volt az és ő ezt ezeknek a pogányoknak tudtul akarta adni, hogy némi állhatatosságot mutassanak új lakóhelyükön.
Nos, hát ez történik mostan is, hogy egészen világi érzelmű emberek jönnek a keresztyének körében és természetesen azt érzik, hogy másoktól nem szabad különbözniök. Bizonyos eljárási mód dívik azoknál, akik között ők élnek és ők ezt utánozzák. Ha ők maguk nem válnak jámbor emberekké, hát akkor arra igyekeznek, hogy némileg hasonlók legyenek hozzájuk.
A faluban minden ember elmegy - a templomba ezek az új jövevények ugyanezt teszik, ha nincs is erre szívük. Nincs bátorságuk kinyilvánítani, hogy meggyőződéssel nem bírnak s azért áradattal úsznak és ha ez véletlenül vallásos irányban folyik, akkor éppen olyan vallásosak, mint a többiek. Lehetséges az is, hogy istenfélő félő anyjuk van, apjuk pedig hívő férfiú, így hát a család hagyomány; elfogadják. Nagyon szívesen szabadok szeretnének lenni és a jámborság útját el akarnák hagyni, de nem viselkedhetnek oly barátságtalanul azok iránt, akiket szeretnek s így engednek azok befolyásának, akik közi élnek és bizonyos mértékben istenfélők lesznek szomszédaik, vagy családjaik iránti közbecsülésből. Nyomorúságos alapja ez a vallásosságnak .
Még más is történt ezekkel az asszíriai bevándorlókkal, aminek még erősebb befolyása volt. Először nem félték Istent, de az Úr oroszlánok küldött közéjük. Henry Máté mondja: „Isten kiviheti célját amivel neki tetszik, kicsivel vagy naggyal, tetvekkel vagy oroszlánokkal. A kis eszközökkel kínozta az egyiptomiakat és a nagyobbakkal az Ő országába nyomultakat. Nincs olyan kis vagy nagy teremtmény, amely Isten szolgálatára használni ne tudna, hogy azzal ellenségeit üsse. Mik ezek az oroszlánok az egyik és a másikat összetépték, akkor remegte az emberek az ország Istenének neve hallatára és tudni kívánták annak módját, amellyel ő tiszteltetni akar. A vadállat szerencsétlenség, mellyel Isten tanítja azokat az embereket, kik úgy viselkednek, mint a vadállatok állatok. Így állnak elő ezek a keverékek. Először: ők istenfélő emberek között vannak és ez okból némileg ezen az úton kell jármok, azután szerencsétlenség éri őket és emiatt kénytelenek még tovább menni.
Egy ember beteg lett, a sír szélét látta már, megígérte és fogadást tett, hogy a jámborokat fogja követni abban a reményben, hogy Isten életben hagyja őt. Vagy pedig egy embert a pazarlása nehéz viszony közé és zavarokba hozta, nem mehet tovább oly messze és gyorsan mint azelőtt és azért inkább a megállapodott, józan életmód felé hajul Nem folytathatja lejtős pályáját, mert kihágásait drágának, becsületelleneseknek és veszélyeseknek találja. Némely embert a félelem oda von, ahová őt a szeretet vonni nem pépes. Nem szereti a bárányt, fél azonban az oroszlánoktól. A fájdalomnak, a szegénységnek, szégyennek, halálnak nyers hangjai némely lelkiismeretekben, amelyebbe a szellemi bizonyító érvek behatolni nem voltak képesek, bizonyos törvényszerű munkát tudtak hozni. Miként az ördögök, úgy ők is kényszerítve lesznek hinni és remegni. A félelem hozza őket a megtéréshez, de külső tiszteletet erőszakol bennök a szent dolgok iránt. Arra a következtetésre jutnak, hogyha azt a rosszat, amelyet éreznek, ki nem javítják, akkor még gonoszabbat várhatnak. Ha Isten oroszlánokkal kezd, mi fog hát még azután következni? Ez okból külsőképpen megalázzák magukat és tiszteletet tanúsítanak Isten iránt, akitől félnek.
Figyeljétek meg azonban, hogy ezen vallásnak gyökere a félelem. Nincsen szeretet a megfelelő helyen; a hajlam ott van az ellentétes mérlegserpenyőn. Szíveik bálványaik után megy, az Úrnap pedig a félelemnél egyebet nem adnak. Hányan vannak olyanok, akiknek vallásuk a pokoltól való félelem s bűneik következményeitől való rettegésből áll. Ha nem volna pokol, akkor úgy innák a bűnt, mint az ökör, amely térdig áll a folyóban s a vizet issza. Ha a bűn semmi kellemetlen, következményeket nem vonna maga után, akkor úgy élnénk benne mint elemükben és amiként a halak a tóban úsznak. Csak a hóhér korbácsa vagy a börtönmester kulcsai által tartatnánk vissza. Rettegnek Istentől, ez pedig az Ő ellene való gyűlöletnek csupán csak egy szelídebb formája. Ah, ez egy nyomorúságos vallás, a szolgaság és félelemnek vallása! Adjatok hálát Istennek kedves barátaim, ha attól mentve vagytok. De ez bizonyára jelképe az istenfélelemmel és a más isteneknek szolgálatával való összeköttetésnek.
Egy másik ok, amiért ők ebbe az önnönmagának ellenmondó vallásba belefutottak, az, hogy kétfelé sántikáló tanítójuk volt.
Az asszíriai király papot küldött nékik; prófétát nem tudott volna küldeni, de olyan volt ez, akit igazán nélkülöztek. Egy béthelitát küldött nekik, nem a Jehova valódi szolgáját, hanem olyat, aki Istent képletben tisztelte, amit pedig Isten kifejezetten eltiltott. Ha ez a pap nem rontotta meg az első parancsot azáltal, hogy más istenségeket állított fel, akkor megrontotta mégis a másodikat, miután egy képet készített, melynek az igazi Istent kellett ábrázolnia. Mit mond az Úr? „Ne e csinálj magadnak faragot képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben, se azoknak formájára, melyek a földön alant vagynak, se azoknak, melyek a vizekben a föld alatt vagynak. Ne hajolj meg azok előtt és ne tiszteljed azokat” . (2Móz.20,4-5)
Ez a pap arra tanította őket, hogy a borjút imádják és behunyta szemeit hamis Isteneik előtt. Mikor látta őket, amint kiéi a maga bálványa előtt meghajolt, akkor ő ezt természetes kérdésnek nevezte és egyáltalában rosszkedvűen nem beszélt velük. Ha közölök egyik tisztelte Szukkót-Benothot, akkor nem volt ő olyan szívtelen, hogy elkárhoztassa mindaddig, amíg Jehovának is meghozta az áldozatot. Ezt kiáltá: „Béke, béke” - mert tágkeblű férfiú volt ő és a szabadgondolkozású emberek közé tartozott, kik minden ember jószándékában hisznek és a kor minden vallása részére mentséget gyártanak. Nem tudok biztosabb utat az emberek megrontására, mint amikor olyan embertől vezettetnek, aki nem beszél nyíltan és a gonosz dolgot becsületesen nem bünteti. Ha a pásztor két vélemény között lebeg, csudálkoztok-e akkor, ha a gyülekezet határozatlan? Ha a prédikátor forgatja és csavarja magát, hogy minden pártnak kedvében járjon elvárhatjátok-e akkor, hogy hallgatói becsületesek legyenek? Ha én hibátok mellett behunyom az egyik szememet, nem fogtok-e azokban mihamar megkeményedni? Amilyen a pap, olyan a nép. A gyáva prédikátor a megkeményedett bűnösök mellett szól. Azok, akik félnek bűnt fenyíteni vagy a lelki ismeretepre nyomulni, nagyon sokkal lesznek felelősek. Mentsen meg titeket attól Isten, hogy egy vak vezető által a verembe vezettessetek
És mégis, nem a Krisztus és Bélsállal való keveredés-e a mi időnek szokásos vallása? Nem a világi jámborság vagy a jámbor világiasság-e a mi országunknak divatban lévő vallása? Sokan élnek istenfélő emberek bőzött, Isten megfenyítette őket és ezért félik őt, nem eléggé arra, hogy szíveiket odaadják néki. Keresnek maguknak határozatlan elvű tanítót; aki nem szigorú és nem nyílt s azután kényelmessé teszik dolgukat egy kevert vallásban, fél igazságban, fél tévedésben, kevert tiszteletben, félig holt formában és ortodoxiában. Isten legyen kegyelmes ezeknek az embereknek is, hozza ki őket ebből világból, mert nem akarja a világból és a kegyelemből való összetételt „Menjetek ki közülők”, - mondja Ő, - „különítsétek el magatokat és semmi tisztátalant ne érintsetek. Ha az Úr az Isten, akkor kövessétek, ha pedig Baál az, akkor őt kövessék” . Nem lehet szövetség kettőjük közt. Jehova és Baál sohasem lehet egymás barátja. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Senki sem szolgálhat két úrnak” . Szabadítson meg minket Isten az ilyen gyűlöletes kétszínűségtől!
Így hát leírtam ennek a kettős vallásnak természetét és eredetét.
Most becsüljük meg ennek a vallásnak értékét. Mit ér ez Először, szemmel láthatólag gyengének kell lennie mind a két oldalon mert ha az ember Szukkót- Benothnak szolgál, nem teheti ezt meg egészen akkor, amikor teljes időn át féli Jehovát. És aki Jehovát fél nem lehet őszinte, ha a Molochot tiszteli. Az egyik kiszopja a mási életét. Habár úgy az egyik, mint a másik iránti tisztelet egyedül megtéve hév tisztelőt tüntethet elő, de ha kettős istenség van jelen, akkor meg van írva, hogy: „Elhasonlott az ő szívük, majdan reájuk rakódik az ő bűnök” . Egy ember, aki egészen világi érzületű, előnyt húzhat abból s ami öröm van a világban, élvezi azt, valami nyereséget vonhat magának belőle, meg is kapja azt; de ha megpróbálja azzal az isten üdvösséget beverni, akkor vizet önt a tűzre és maga magát akadályozz benne. Más oldalról, ha egy ember az isteni üdv részese akar lenni, akkor Istennek áldásával bizonyára valamire viszi, ami öröm, ami szentség, ami erő van benne, azt az ilyen ember alaposan veszi, megnyeri; de feltéve, hogy visszahúzódik szeretetével a bűnhöz, akkor elég lesz az ő vallása arra, hogy boldogtalan legyen és elég lesz a bűne arra, hogy megmentetését megakadályozza.
Ez a kettő ellentétben áll egymással és ő nem talál közöttük nyugodalmat. Az ilyen ember mind a két lábára sánta, mindkét oldalon tehetetlen. Olyan mint a só, mely elvesztette erejét, nem való semmire, hanem csak, hogy lábbal megtapodtassék.
Először úgy vélekedtem, hogy Samariában az igazságnak a hamissággal való keveredése javulásnak néz ki. Nem csodálom, ha a Júdában lévő papok örvendtek, mikor hallották, hogy az idegen emberek közé oroszlánok jöttek és hogy ez a nép most valamit tanulni akar Jehova felől. Úgy látszott ez, mint egy helyes irányban megtett lépés; a szentírás pedig következetesen mondja, hogy ók félték Istent; de az az isteni félelem mégis olyan üres volt, hogy a 34-ik versben már olvashatjátok: „Nem tisztelték igazán az Urat” .
Ők csak bizonyos értelemben félték az Urat, de mert más isteneknek is szolgáltak, ezért oda jutottak, - ha az egészet összeszámítjuk - hogy egyáltalában nem félték az Urat. Az olyan ember, aki vallásos és egyúttal erkölcstelen, az - röviden szólva, vallástalan. Aki az istenségről sokképpen nyilatkozik és mégis istentelenül jár el, az - ha az egészet összetesszük, - istentelen ember. E dolognak keveréke a semminél kevesebb. Bűn az, egy kevéske fénymázzal. Isten iránti ellenségeskedés az alakiságnak fénylő színében; a legmagasságosabb elleni ellentállás ez és mégis annak állítása, hogy iránta júdási csókkal tiszteletet tanúsít.
A samaritánusok későbbi időben a legelkeseredettebb ellenségeivé váltak Isten népének. Olvassátok Nehemiás könyvét és meg fogjátok látni, hogy eme jámbor férfiúnak legelkeseredettebb ellenségei étek a keverékek voltak. Olyan volt az ő isteni félelmük, hogy ők a zsidókkal a templomépítésére nézve egyesülni óhajtottak, mikor azonban észrevették, hogy a zsidók el nem fogadják őket, a legmérgesebb ellenei lettek. Senki nem csinál annyi sok bárt, mint a kétfelé sántikáló. Az a kevert sokaság, mely az izráelitákkal Egyiptomból kivonult, buja nép volt. Nem az Úr népénél kezdődik meg a baj, hanem azoknál, akik közöttük vannak, de nem közülük valók. A konkoly, melyet kiirtani nem tudtak, együtt nő a búzával és elvonja tőle azt, ami őt táplálja. Mint a tekergő e faj növény megeszi annak a fának az életét, amelyre felkúszik éppen úgy nyelik el a csalók az egyházat, ha az ő törekvéseikben meghagyják őket. A vallásnak ez a foltozása nagyobb beccsel bír az ördög előtt, mint más valaki előtt; ez az ő kedves öltönye; kérlek pedig titeket, hogy gyűlöljétek mert oly kabát az, mely a testiességtől meg van fertőztetve. Azt hiszem, kedves barátaim, hogy azok az emberek, akik rettegnek Istentől és e rettegés őket vallásossá tünteti fel, emellett azonban tovább élnek az ő bűneikben, - minden embernél nagyobb veszélyben vannak, mert nem lehet hozzájuk férni, hogy megmentessenek.
Te a bűnösökhöz prédikálsz és ők ezt mondják: ,,Nem minket ért ő, mert hiszen mi szentek vagyunk” . A törvénynek menny dörgéseit hallattatod a gyülekezetben, ők pedig, mert a gyülekezet kebelében vannak, nem félnek a fergetegtől. Az ő hamis hitvallomásuk mögé bújnak. Annak a megmentetése, aki a gyülekezeten kívül ál valószínűbb, mint eme képmutatóké. A nyulakkal tartanak és a kutyákkal futnak, félik az Urat és más isteneket szolgálnak, elvesznek pedig az ő oktalanságukban. Annál rettenetesebb lesz a romlásuk, mert világosságban vétkeznek. Annyi lelkiismeretük van, hogy tudják mi jó és mi a rossz, de ők meggondolva a gonosz mellett magadnak habár ugyanazon időben erőszakot követnek el önmagukon. Bizonyát ezek a legmélyebb pokolba fognak számkivettetni, - akik hajlandónak mutatkoztak a mennybe való menetelre és mégis eltörték a kilincset és korlátot, hogy maguk számára a romlás útját kierőszakolják. Óh vallásos világfiak, a ti részetekre a sötétség homálya örökre feltartatott
A meghamisított vallás oh mily nagyon haragra indítja Istent! Az Isten szolgáját is haragra indítja, ha olyan emberektől kínoztatik, akiknek képmutatásuk gyöngíti bizonyságtételeinek erejét. Itt van egy ember, akit úgy ismernek, mint hallgatóim egyikét és mégis iszik, ledér módon beszél és gonoszul jár el. Mit csináljak én vele? Sohasem csendes az ő nyelve és mindenkinek elbeszéli, hogy ő egyike barátaimnak és megcsodál engem; így azután engem okolnak az emberek, csodálkozva azon, hogy miféle dolgokat tanítok én. Szinte mondhatnám: „Uram legyen ön az én ellenségem, mert az kevesebbet fog nekem ártani mint az ön barátsága” . Ha ez a dolog Isten szolgáit haragítja, mennyire haragíthatja akkor Istent magát. Látni lehet, hogy ezek az emberek őt tisztelik; és ha idegenek jönnek a gyülekezetbe, kilesik ezeket a képmutatókat s az ő összes hibáikat mindjárt Jézusra helyezik tehernek. „Nézd”, - mondják ők, „itt van az öreg N. N. Nagy ember ő közöttük és mégis láttam, mikor a pálinkamérésből kijött és nagyon viharosan vitorlázott (tántorgott)” . Ezen szentségtelen képmutatók által tehát Isten meggyaláztatik. Az ő hamisságuk miatt szenved az iga; vallás. Mintha az Úr Jézust hallani lehetne, hogy mondja: „Jöjjetek, ha mindenáron az ördögnek kell szolgálnotok, tegyétek, de ne álljatok itten az én kapuimnál és ne dicsekedjetek, hogy az én szolgáim vagytok” . A szent Istennek sokszor megvető kedvet kell éreznie szánitala férfiú és asszony ellen, kik betolakodnak pitvaraiba. Nagyon világosan mondom én, ezt ki. Némelyek nem tudják, hogy mennyire szükséges ezekben a napokban világosan beszélni. Ha némelyek tiközületek képmutatás által romlásba mennek, akkor ne legyen ez azért, mert félelem nélkül nem beszéltem erről. Óh bár vésné Isten, az ő nagy irgalmasságában ezeket a szavakat szíveikbe, ahol szükség van erre, - hogy azután azok, akik Istent félik és más isteneknek szolgálnak, tántorgásuk felett szomorkodnának, bűnbánatot tartanának és valósággal igazán a Legmagasabbhoz megtérnének.
Röviden egy más lényeges ponthoz megyek, amely a gonosz dolognak megmaradása; mert ezt mondja szövegünk: „Amint atyáik cselekedtek, úgy cselekszenek egészen a mai napig” . Én hiszek a szenteknek végig megmaradásában (a hűségben); s majdnem kényszerítve vagyok hinni a képmutatóknak „végig megmaradásában”, - mert igazán, ha az ember egyszer oda kúszik, hogy kétfélét csináljon Istent féljen és más isteneknek szolgáljon, akkor nagyon hajlandó arra, hogy e mellett megmaradjon. Nagy megerőltetésre van szükségtele, hogy az istentelenségnek eme fokára emelkedjetek; nagyon gyakran el kell fojtanotok lelkiismereteteket és elűznétek a Szentlelket, mielőtt ezt a gyalázatos pontot elérni tudjátok; de ha azután egyszer ezt az álláspontot elfoglaltátok, akkor igen könnyen megtartjátok egész életeteken keresztül. „Így cselekszenek egészen a mai napig” .
Látjátok barátaim, valószínűtlennek látszik, hogy az ember szabad akaratjából csak egy óráig is ilyen nevetséges állásban megmaradjon. Nevetségesnek mondom, mert esztelen és gyalázatos dolog ugyanegy időben Istennek és a sátánnak szolgálni. Önmagában véve következetlenség és ellenmondás ez. És mégis, habár ez úgy is van, szomorú dolog, hogy e mély verembe az Úrnak rettegői belehullanak és igen ritka eset, hogy kiemeltessenek belőle. Gyakran látjuk a nyílt bűnöst, hogy Istennek kegyelme által mint egy üszök a tűzből kirántatik; oh, de milyen ritkán látjuk, hogy egy üres szívű farizeus az ő tévelygéseiből kihozassék. A hamis hitvallomás üllőjén kalapálja a sátán a kemény szívek legkeményebbjeit.
Egyik oka annak, amiért a legtöbbről ezt lehet mondani, hogy „Így cselekszenek egészen a mai napig”, az, mert vigasztalásnak bizonyos nemét biztosítja nekik; mindenesetre pedig visszatartja az oroszlánokat. „Nos”, mondják ők, - „ennek jónak kell lenni, mert nyugodtaknak érezzük magunkat” . Míg a vallásnak színezete nélkül éltek a bűnben, remegve mentek haza, ha a lelkész az Igét erőben prédikálta; most azonban mindegy nekik, akármiről prédikál; az oroszlánok nem ordítanak többé, még egy fiók sem mutatja magát. Ha isznak is egy keveset, ha kemény szavakat is használnak akkor, amikor, ha igazán megtérítetlenek is, attól fogva, amióta a templomban vagy kápolnában szépet béreltek, mégis csodálatosképpen könnyen érzik magukat. Ezt a békességet drága kincsnek tartják. Oly megnyugtató és oly üdítő lelkiismeretükre nézve, ha érzik, hogy ők a legjobb szentekkel társalognak és áltatok tiszteltetnek. Ezzel magukat beburkolják és jobb kezükben a hazugsággal mennek a pokolba.
A legrosszabb a dologban, hogy nemcsak ezek az emberek teszik azt, hanem gyermekeik és unokáik is ugyanezt művelik: „Amint atyáik tettek, úgy tesznek a mai napig” . Egy olyan családban, mely át és át van telve az isteni félelemmel, nagy öröm az, ha az ember látja, hogy a gyermekek felnőnek és istenfélőkké válnak; de azok a kettő szívű, határon lakó emberek sohasem látnak ilyen kívánni való utódokat. Gyakran előfordul, hogy eltávoznak a vallásnak eme külszínétől. A fiak nem akarnak oda járni, ahová az öregember jár s efelett ne kell csudálkoznunk, hiszen nem szerez az nekik jót. Mindenkit szerencsétlenné tett házában és azért senkinek sincs arra fedve, hogy utánozza. Más esetekben, ahol a háznál barátság volt, a gyermek könnyen felveszik a modort, amit atyáik viselnek és képesek némi vallásosságra a világiassággal összekeverten. Éppen olyan éleselméjűek okosak, mint világi atyjuk és látják, hogy kenyerüknek melyik oldalán van a vaj, ez okból a vallásosság hírnevét fenntartják. Felvonják Krisztus zászlóját hajójukra, habár ez nem is tartozik az Ő országába és nincs is arra rendelve, hogy a dicsőség kikötőjébe beevezzen. Amint néha mennek is hajók tilos úton, hamis zászlók alatt, éppen úgy ők is elő húznak abból, hogy keresztyén színezetben vitorláznak. Ez az utálat bűn ki nem hal; hanem megnégyszerezi magát, miután minden táj felé hinti magvát és így nemzetségről-nemzetségre tovább él. Égész nemzetek félik az Urat és más isteneknek is szolgálnak.
A legnagyobb átok, mely valaha a világot meglátogatta, eb áradt. Némely hírnévre áhítozó prédikátorok egy csapásra óhajtották megtéríteni a világot és megtérteket csinálni a Szentlélek munkája nélkül. Látták, hogy az emberek tisztelik isteneiket és gondolták magukban, ha ők ezeket az isteneket a szentek és a vértanúk neveivel láthatnák el, akkor az embereknek semmi kifogásuk nem lesz a változtat ellen és ezen a módon megtérnek. Az volt a célba vett eszme, hogy a pogányságot keresztyénítsék. Ők megmondták a módját a bálvári tisztelőknek: „Nos, ti jó emberek, folytathatjátok tiszteletetetteket és emelt keresztyének is lehettek. Ezt a képet, az ég királynéjának képét nem kell ajtótok elől elvinni. Gyújtsátok meg továbbra is a lámpát, csak a képet nevezzétek el „A mi kedves asszonyunk”-nak, „Szent-szűznek”. „Itt van egy másik kép; ne szakítsátok le, csak változtassátok meg a nevét Jupiterről Péterre” . Így plántálták tovább a bálványozást csupán csak a neveknek elváltoztatásával. Felépítették oltáraikat a berkekben a halmokon és az emberek megtértek anélkül, hogy tudták volna miszerint még alacsonyabb pogánysághoz lettek megtérítve, mint ami az övék volt. Papokat akartak és íme voltak papok olyan öltözetekbe mint aminőkben a Jupiter oltárainál szolgáltak. Ugyanazon oltárok látták és ugyanazt az illatfüstöt szagolták az emberek; ugyanazokat az ünnepeket ünnepelték és ugyanazt a farsangot, mint előbb, de mindent keresztyéni névvel neveztek el. Abból származott azután az, amit ma római katolikus vallásnak neveznek, amely vallás féli Istent és szolgál más isteneknek. Minden falunak megvan a maga saját szentje gyakran a szűznek saját fekete vagy fehér képe, csudákkal és jelekkel, hogy a szekrényt szentté tegye. Oly általános volt ez a rossz, hogy a keresztyénség abban a veszélyben forgott, hogy kioltatik a bálványozás uralma következtében. De ki is halt volna egészen, ha nem Istentők lett volna és ki nem nyújtotta volna kezét, hogy reformátorokat támasszon, akik kiáltsák: „Csak egy az Isten és egy a közbenjáró Isten és emberek között” . Bátor szavak szólították vissza az egyházat hitévek hűségéhez és tisztaságához. Ami a közöttetek lévőket illeti, azok megkísérlik a jót gonosszal, az igazságot hamissággal összekötni. Őrizkedjetek annak szüleményétől, mely az ilyen frigyből létre jön; mert a Legmagasabbnak átkát hozza reátok.
Beszédemet zárom még azzal, hogy néhány szót szólok ezen szörnyű baj orvoslásáról ama sokaságra vonatkozólag, amely az Urat féli, de más isteneknek is szolgál. Feltéve, hogy léteznének emberek, kik a politikában kettősszívűek, - ugyan mit mondanának róluk Ha két nemzetség között háború dühöngne, mit gondolnának akkor arról az emberről, aki azt mondaná, hogy a királynénak szolgál, de az egész idő alatt úgy intézné dolgait, hogy a királyné ellenségeinek kegyébe járna? Mi volna ő akkor? Talán szabadelvű ember? Olyan úr, akivel sokan rokonszenveznek? Talán az. De egyúttal áruló is volna és ha lelepleznék, akkor főbe is lőnék. Aki valamely úton-módon kísérletez arra nézve, hogy Istennek és az ő ellenségeinek is szolgáljon, az árulást követ Isten ellen. Ha a rendes politikai téren két párt van és egy ember előállván mondja: „Én a ti pásztorotok vagyok”, de az egész idő alatt arra törekszik, hogy az ellenpártot segítse, akkor mindenki azt mondja róla, hogy ő semmirekellő ember. És milyen semmirekellő mód az, ha valaki mondja: „Én Krisztus részén vagyok”, tényleg pedig az ellenségei pártján álla szentéletet dicséri és mégis a bűnökben él; a Krisztusban való hitet prédikálja és mégis saját érdemében bízik. Ez a nyomorúságos keverék a lélek alacsony jelleméről tesz tanúságot, amelytől Isten minket az ő végtelen irgalma által megszabadítson. Feltéve, hogy egy kereskedő mondaná: „Igen, én becsületes ember akarok lenni, de ugyanezen idő alatt egy vagy két hamis fortélyt is veszek igénybe; éppen olyan egyenes akarok lenni, mint a zsinór, de ugyan abban az időben görbe is leszek” . Az ilyen ember mindjárt ismeretessé válnék olyan név alatt, ami reá nézve megbecstelenítő. Egy kereskedő nem kehet becsületes és becstelen. Egy asszony nem lehet hű és parázna, tiszta és tisztátalan ugyanazon időben; éppen úgy nem lehet egy ember Igazán Istenben és mégis a világot élő. Ennek összeegyeztetése képtelenség.
Óh kedves barátaim, feltéve, hogy Isten mi velünk ugyanazon kettős módon bánnék; feltéve, hogy ma mosolyogva reánk, holnap pedig átkozna: pedig átkozna; feltéve, hogy ezt mondaná: „Ti engem féltek és ezé én ma megvigasztallak benneteket, de mert más isteneket tiszteltek ezért én végtére a ti saját isteneitekhez küldelek, a pokolba kell leszállanotok” . Ti Istentől kegyelmet, irgalmasságot, kegyességet, bocsánat kívántok, de ha amolyan játékot űztök Vele, mit míveltek akkor egyebet a gúnynál? Csúfolja-e az ember Istent? Oh te szellemeinknek magasságos Atyja, ha mi szegény elveszettek hozzád visszatérünk, úgy jöjjünk-e, hogy az összes disznónyájat magunk előtt hajtsuk és ara idegen ország kéjhölgyeit és polgárait magunkkal hozzuk, azután el álljunk, ezt mondván „Atyánk vétkeztünk, hazajöttünk, hogy bocsánatot nyerjünk és azután bűnös dolgainkat folytassuk?” Ez undokság volna! Mégis némelyek megkísérlik ezt. Jöjjenek-e valamely mi közülünk valók a kereszten lévő dicső Krisztushoz, tekintsenek-e drága sebeire és ezt mondják Neki: Megváltó hozzád jövünk; légy te a Üdvözítőnk, ments meg minket a jövendő haragtól Nézd. ha a ruháinkat megmostuk, ismét beszennyezni akarjuk a világ piszkába. Moss meg minket és mi a disznókhoz hasonlóan ismét a sárban henteregni akarunk. Bocsáss meg nékünk és mi azt a szabadságot, melyben kegyelmed részesített minket további ösztön gyanánt használj fel, hogy kihágásokat kövessünk el?” Elképzelhetem, hogy a sátán folytathatna ilyen mondásokat, de azt vélem ti közületek még kevesen süllyedtek oly mélyen, hogy ekként beszéljenek. Pedig hát nem egész ugyanez az, amit egy olyan ember mond, aki állítja, hogy keresztény ő és mégis készakarva a bűnben él?
Végre mit mondjak a Szentlélekről? Ha ő nem lakik a mi szívünkben, akkor el vagyunk veszve; nincs remény számunkra, ha ő ne uralkodik bennünk. Merjük-e tehát mondani: „Jövel Szentlélek légy velünk Adjad, hogy hajlékod legyünk” .
És emellett a tisztátalanságban és önzésben éljünk?
Jövel Szentlélek, jövel és lakozzál bennem, én pedig gyűlölni akarom testvéremet, a haragtól főni és a méregtől fekete akarok lenni ugyannyira, hogy nyomorúságossá tegyem házi tűzhelyemet. Jövel Szentlélek, te mennyei galamb, jövel lakozzál lelkemben és én elviszlek a színházba, meg a bálterembe és a rossz hírű házba? Utálok ily szavakat kiejteni csupán azért, hogy leleplezzem őket, de mit gondolj Isten olyan emberekről, akik nem beszélnek, de tesznek így: kik mi Bálaára a bűnben élnek és mégis ekként kiáltanak: „Az én lelkemnek meg kell halni az igazak halálával és olyan lesz végem, mint azoknak végük” . Nem merek ezen igen kedves szövegről prédikálni, mert egy embernek, aki végre csupán az ő saját bőrét akarta megmenteni, alacsony, önző kívánsága. Az öreg alattomoskodó!
Élni akart és ördögnek is szolgálni, végtére pedig jámbor sóhajtást tenni.
Bizonyára mondhatta volna: „A sátán prófétája voltam és eladtam néki lelkemet, meg kell halnom, amint élte?” . Én olyan módon kívánok élni, amiképpen meghalni óhajtok. Ha nem úgy halnék meg, amint vagyok. Ha olyan állapotban vagyok, amelyben nem merek Isten elé állapi, akkor Isten az Ő kegyelméből azonnal ragadjon ki ebből az állapotból. Egyenesnek kell lennem Isten iránt, tévely nélkülinek, de ne próbáljak kétfélét tenni, tudniillik jót és gonoszt, megmosott és tisztátalan, fehér és fekete, Isten gyermekei, sátán gyermeke.
Isten egy oly mélységgel választotta el a mennyet a pokoltól, mely soha át nem léphető é? Azokat a jellemeket, melyek e két helyet benépesítsék, éppen olyan közbevetéssel választotta el. Ezt az elválasztó vonalat az ő kegyelme által át lehet lépni, de a közbeeső részt senki sem lakhatja. Senki sem függhet a lelki halál és lelki élet között úgy, hogy részben az egyikben, részben pedig a másikban legyen. Határozzátok el tehát magatokat! Vagy az egyik vagy a másik legyetek.” Meddig függtök két vélemény között? Ismét Illyéssel mondom Kármel hegyén: „Ha az Úr Isten, kövessétek Őtet, ha pedig Baál, kövessétek azt” . De ne keverjétek össze e kettőnek tiszteletét, mert ezzel megharagítjátok Istent és az Ő haragja égni fog, mint a tűz ellenetek. Áldja meg Isten ezt az igét az Ő nevéért. Ámen.

Valaki ezt mondotta: „Az emberiség tulajdonképpeni tanulmány- tárgya az ember.” Én emez állításnak nem akarok ellentmondani, de azt hiszem, hogy éppen olyan igaz az is, hogy az Isten választottainak tulajdonképpeni tanulmánya Isten; hogy a keresztyén ember tulajdonképpeni tanulmánytárgya az Istenség. A legmagasabb tudomány, a legmagasztosabb törekvés, a leghatalmasabb bölcsészet, mely valamikor Istennek egy-egy gyermekét igénybe veszi: a neve, lénye, személye, műve, cselekedetei és létezése a nagy Istennek, kit ő atyjának nevez. Az Isten feletti elmélkedésben van valami, ami a lelket megnemesíti. Oly nagy tárgy az, hogy annak megmérhetetlen voltában a mi összes, gondolataink eltűnnek; oly mély az, hogy a mi kevélységünk az Ő végtelenségében elvész. Más tárgyakat fel tudunk mi fogni; az önelégültségnek bizonyos nemét érezzük abban és ama gondolatban folytatjuk utunkat, hogy: „Íme lásd, én bölcs vagyok.” De ha ehhez a főtudományhoz jutunk és azt találjuk, hogy a mi mérő álmunk az Ő mélységét elérni nem képes és a mi sasszemünk az Ő magasságát elérni nem tudja, akkor azzal a gondolattal fordulunk tova, hogy a hiú ember bölcs lehet ugyan, de ezen a téren olyan „mint a vadszamárnak fia;” (Jób 11,12) s komoly hangon így kiált fel: „Csak tegnapról való vagyok és semmit sem tudok.” Az elmélkedésnek semminemű más tárgya nem szolgálhat jobban a szellem megalázásához, mint az Istenre való gondolat.
De mialatt ez a tárgy megalázza szellemünket, azalatt annak körét tágítja. Aki gyakran gondol Istenre, annak áthatóbb észbeli tehetsége van, mint annak, aki csak ezen a kis földgolyón mozog. Lehet bár ő természetbúvár, aki ama képességgel dicsekszik, hogy a rovart elboncolni tudja, a legyet széttagolni vagy a férgeket és állatokat majdnem kimondhatatlan elnevezések szerint rendezni képes; olyan geológus (földtani tudós) is lehet ő, aki képes a Megatérumról, Plesionaurusról és más vízözönelőtti állatokról beszélni; beképzeli magának, hogy az ő tudománya, bármilyen nemű is az, szellemét megnemesíti és körét kitágítja. Hiszem, hogy ezt megteszi a tudomány, de valósággal legjobb tudomány arra nézve, hogy a lélek körét tágítsa a megfeszített Krisztusról és az Istenségről, a dicsteljes Szentháromságról való tudomány. Semmi nem tágítja az elmét úgy, semmi sem emeli az ember egész; lelkületét oly annyira, mint az Istenség nagy tárgyának áhítatos, komoly, folytatólagos kutatása. És mialatt ez a tárgy megaláz és széles látókört szerez, egyúttal rendkívül vigasztal is. Oh, a Krisztusnak szemlélődé lében minden sebre való balzsam foglaltatik; az Atyáról való gondolkodásban megnyugvás van minden gond ellen; és a Szentlélek befolyásában gyógyulás van minden fájdalomra. Akartok-e megszabadulni fájdalmaitoktól? Meg akarjátok-e fojtani gondjaitokat? Akkor menjetek és meneküljetek be az Istenségnek legmélyebb tengerébe; vesszetek el az ő végtelenségében és úgy fogtok felkelni, mint egy nyugágyról, felüdítve és megerősödve. Semmi mást nem tudok, ami a lelket úgy megvigasztalni, a szenvedés és fájdalom dagadó hullámait úgy lecsillapítani, a szomorúság sebeit úgy lecsendesíteni tudná, mint az Istenség feletti elmélkedés. És ez az a tárgy, amelynek szemléletére ma felhívlak. Én ennek egy oldalát állítom előtökbe, ez pedig a dicsőségteljes Jehovának változhatatlansága „Én Úr”, „Én Jehova meg nem változom, ti Jákób fiai azért nem emésztettek meg.”
Három részre oszlik az, ami felett ma elmélkedni akarunk. Először: az egy változhatatlan Isten; másodszor: azok, kiknek ezen dicsteljes tulajdonságból nyereségük van: „Jákóbnak fiai” és harmadszor a nyereség, melyet abból húznak, Rogy ők „meg nem emésztetnek. „
Először a megváltozhatatlan Istenről való tan állíttatik szemünk elé. „Én Isten vágyak, meg nem változom.” Először megkísérlem, hogy a gondolatokat megmagyarázzam, vagy inkább kiszélesítsem és azután néhány bizonyítékot hozok fel, hogy ennek igazságát bebizonyítsam.
Leckénkre vonatkozólag néhány magyarázó vonatkozást teszek, Ámennyiben megjegyzem, hogy Isten a Jehova és hogy Ő lényegében változhatatlan. Nem mondhatjuk meg nektek, hogy mi az Istenség. Nem tudjuk, hogy minémű állag az, akit mi Istennek nevezünk. Lét Ő s lény Ő, de hogy mi, azt mi nem tudjuk. De bármi is, mi lénynek nevezzük és ez a Lény meg nem változik soha. A múlandó dolgok állaga folyton változik. A hófehér koronájú hegyek leteszik nyárban ékességüket és vízáradásban zuhog ez le oldalaikon s ezalatt a hegyeket a viharfelhők más módon koronázzák meg. A hatalmas áramú óceán vizet veszít, amikor a napsugarak csókolják hullámait és köd gyanánt az ég felé vonják azokat. Magának a napnak is új táplálékra van szüksége a végtelen mindenhatóság kezéből, hogy égő tűzkemencéje fűttessék. Minden teremtmény megváltozik. De különösen az ember az Ő testében folytonos változásnak van alávetve. Nagyon valószínű, hogy testemben egy részecske sincs meg abból, ami egy néhány év előtt abban volt. Ez az alak a folytonos működéstől elhasznált lett, részecskéi a dörzsölés folytán eltávolíttattak, mialatt újakkal pótoltattak, úgy hogy minden változás dacára a testnek állaga nem lett más. A részek, melyekből ez a világ összetétetett, folytonos mozgásban vannak, mintha egy folyamban volnának, amelyben az egyik csöpp a másikat követi s a folyam mégis tele van vízzel, habár tartalma állandóan változik. De Isten mindig ugyanaz. Ő nincs összetéve valami állagból vagy anyagból, hanem szellem és éppen ezért változhatatlan. Mindig ugyanaz marad. Az Ő örök homlokán nincsenek ráncok. Semmiféle öregség meg nem bénította; semminemű esztendők nem jelezték rajta az arról való megemlékezést, hogy az évek elsiettek. Az időszakokat elmúlni látja ő, de mindig most van Nála. Ő a nagy „Én vagyok”, a nagy változhatatlan. Jegyezzétek meg magatoknak, hogy lényében nem állott be változás akkor, amikor az emberiséggel egyesítve volt. Mikor Krisztus a múltban a halandó földdel övezte körül magát, az ő istenségének lényege nem változott meg; a test nem lett Istenné és Isten nem lett testté az ő természetének valódi, tényleges megváltozásával; ez a kettő bizonyos módon egyesült, de az Istenség mindig ugyanaz volt. Ugyanaz volt, mikor csecsemő gyermekként a jászolban feküdt, ugyanaz, aki a Kereszten csüngött, és akinek vére bíbor folyamban aláfolyt, ugyanazon Isten, aki a világot az Ő örök vállain hordozta és kezében a pokol és halál kulcsait tartotta, soha meg nem változott lényében; még az ő emberré tételével sem; örökké, s minden időben azon egy, változhatatlan Isten marad, „világosságnak Atyja, kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.”
Nem változik meg az ő tulajdonságaiban. Bármik is voltak Istennek tulajdonságai régen, ugyanazok mostan is, s ezek mindegyikéről énekelhetünk; „Amint kezdetben volt és van, marad is, most és mindenkor, „Hatalmas volt-é Ő? Az erős Isten volt-é? Ő akkor, amikor a világot a nemlétnek öléből előhívta? A mindenható volt Ő, mikor a hegyeket felállította és a barlangokat a mélység számára kiásta? Igen, Ő hatalmas volt akkor és karja meg nem bénult most sem; ugyanazon óriás. Ő az ő erejében; életnedve ki nem száradt és lelkének ereje örökké ugyanaz. Bölcs volt-é Ő, mikor ezt a hatalmas földgolyót készítette, mikor a világegyetem alapjait letette? Bölcsességgel rendelkezett-e akkor, mikor a mi üdvösségünkhöz vezető utat tervezte és az Ő dicső tanácsait előirányozta? Igen és Ő most is bölcs, nincs kevesebb tapasztalata, nincs kevesebb ismerete; szeme, mely mindent lát, nincs meghomályosulva, füle, mely övéinek minden kiáltását, sóhaját, zokogását és zihálását hallja, nem süketült meg mindazon éveken át, amelyekben már hallotta imáinkat. Változhatatlan az ő bölcsességében; most éppen annyit tud, mint azelőtt, sem többet, sem kevesebbet; ugyanazon tökéletes művészi tehetséggel és ugyanazon végtelen tervekkel bír. Legyen áldott az Ő neve, változhatatlan. Ő az Ő igazságosságában! Igazságos és szent volt Ő a múltban; igazságos és szem mostan is. Változhatatlan Ő igazságában; megígérte és megtörtént mondotta és meglesz. Nem változik meg jóságában, nagylelkűségébe és jóakaratában. Nem vált mindenható zsarnokká, amikor azelőtt mindenható Atya volt; erős szeretete gránitszikla gyanánt áll és a mi gonoszságunk viharaitól meg nem mozdul. És legyen dicsőítve drága neve, változhatatlan Ő szeretetében. Mikor a szövetséget először írta, mennyi telt volt szíve népéhez való szeretettel. Tudta, hogy meg kell halni fiának, hogy ezen szerződés szabályait meóerősítse. Egészen jól tudta hogy egyszülöttét szívéről letépnie és e földre küldenie kell, hogy e vérezzen és meghaljon. Nem habozott, hogy ezt az erőszakos szövetséget Béget aláírja, de ennek teljesítésétől sem riadt vissza. Éppen úgy szer most, amint akkor és ha a napok megszűnnek világítani és a holdak halovány fényeiket adni, akkor Ő még mindig szeretni fog, öröktől fogva mindörökké. Vegyétek elő Istennek bármely tulajdonságát és én ezt írom reá: „szemper idein.” (mindig ugyanaz.) Vegyetek elő valami amit Istenről mondani tudtok és nemcsak a homályos múltról, hanem a világos jövőről is mindig ugyanaz áll:” Én Jehova vagyok, meg nem változom”.
Továbbá Isten meg nem változik az Ő terveiben. Amaz ember ottan elkezdett építeni, de nem tudta befejezni és ezért megváltoztatta tervét, amit minden bölcs ember is megtenne ilyen esetekben; épített nem elég terjedelmes alapon és újból kezdte. De megmondatott-é a hogy Isten építeni kezdett, de nem tudta befejezni? Nem! Amikor végtelenül települ sok minden áll rendelkezésére és az Ő jobbja világokat képes teremteni oly gazdag számban, mint a hajnali harmatnak cseppje vajon megszűnik-e munkájától azért, mert hiányzik annak keresztülviteléhez hatalma? Vagy feldönti-e tervét, megváltoztatja-é vagy berendezésből kiveszi azért, mert nem tudja véghezvinni? De mondják némelyek - talán soha sem is volt Istennek terve. Azt véled ember, hogy Isten oktalanabb tenálad? Hozzá fogsz-e te valami műhöz terv nélkül? Nem - mondod te - nekem mindig megvannak a tervezeteim. Van Istennek is. Minden embernek megvan a maga terve Istennek szintén megvan. Istennek szelleme magasztos; mindent rendez az Ő mindent körülölelő elméjében, jóval hamarább, mielőtt megtenné; s mikor azután azt elhatározza, - jegyezzétek meg, - soha nem változtatja meg. Legyen - mondja Ő - a sors vaskeze leírja ezt és megtörténik. „Ez az én határozatom” és megáll, sem a föld, sem a pokol nem változtathat rajta. „Ez az én végzésem” hirdessétek ezt angyalok; tépjétek le az ég kapujáról ti ördögök, de végzésemet meg nem változtathatjátok; meg kell történnie! Isten nem változtatja meg terveit; miért tenné azt? Hiszen Ő végtelenül bölcs s így hamisan nem tervezhet. Miért tenné? Hiszen Ő az örök Isten és így nem halhat meg, míg terve véghez nem vitetik. Miért változzék meg? Ti értéktelen tömecsei a létnek, a napnak kis részecskéi! Ti kúszó férgek a létnek eme lapján! Ti megváltoztathatjátok terveiteket, de Ő soha sem változtatja meg övéit. Megmondta-e nekem, hogy az én megmentetésem az Ő terve? Ha igen, akkor biztos vagyok benne.
Továbbá, Isten változhatatlan az Ő ígéretében. Ah, mi olyan szívesen beszélünk Istennek kedves ígéreteiről, de ha azt kellene tudnunk, hogy egy is megváltoztatható közölök, akkor semmit sem beszélnénk felőle. Ha tudnám, hogy az Angolbank bankjegyei a legközelebbi héten érvénytelenek lesznek, akkor vonakodnám azokat elfogadni és ha gondolnám, hogy Isten ígéretei soha sem teljesülnek, ha gondolnám, hogy Isten fenntartja magának a jogot ígéreteiben megváltoztatni valamelyik szót, akkor elbúcsúznám a bibliától? Nékem változhatatlan dolgokra van szükségem! És azt találom, hogy változhatatlan ígéreteim is vannak, ha az íráshoz fordulok, mert: „Két változhatatlan dolog által, melyekben lehetetlen dolog, hogy Isten hazudjék,” írta alá, erősíté meg és pecsételte le minden ígéretét. Az evangyélium nem „Igen és nem”, nem ígér ma és megtagad holnap, hanem az evangyélium „Igen, igen!” Istennek tiszteletére. Oh hívő ember, drágalátos ígéret volt az, amelyet tegnap nyertél, de ma reggel, mikor a bibliát felnyitottad, nem volt kellemes. Tudod miért? Azt gondolod, hogy az ígéret megváltozott? Oh, nem! Te változtál meg, ez annak oka. Sodornának néhány szőlőfürtjéből ettél és abból keserű ízt tartottál meg szádban, s azért nem voltál arra pépes, hogy az édességet ízleljed. De ugyanaz a méz volt rajta, hidd el és ugyanaz a drágaság volt ez. Oh - mondja Istennek egyik gyermeke - én egykor szilárdul építettem házamat megbízható ígéretre, de íme jött a szél és én mondám: oh Uram, le vagyok verve és el fogok veszni. Ah, az ígéretek nem döntettek le. Az alap mozdíthatatlan volt, hanem a te kis „fa, széna és nád” hajlékod - amelyet építettél, - volt az, amely összeomlott. Te a sziklán rendítettél meg, de nem a szikla alattad. Engedd meg azonban, hogy megmondjam, melyik a legjobb életmód a világon. Hallottam, hogy egy úriember így szófa egy négerhez: „Nem tudom, honnan van az, hogy te mindig ilyen vidám vagy az Úrban, én pedig oly gyakran levert vagyok.” „Nos massza” mondá a néger „én végig terülök az ígéreten, önnek csak kevés dolga van vele s azért esik el, ha a szél zúg és akkor azután kiáltja, hogy; oh elestem; én pedig azonnal végig fekszem az ígéreten és azért nem félek az eleséstől.” Ez okból mindig ezt mondjuk: „Uram itt van az ígéreted s a te dolgod azt beteljesíteni.” Végig fekszem az ígéretre részemről nincsen állás. Ez az, ahova mennetek kell, le az ígéretre; gondoljatok pedig arra, hogy minden ígéret szikla, valami változhatatlan. Ezért tehát essetek le Istennek lábaihoz és maradjatok ottan mindenkorra.
De íme közbe jön egy rossz hang, mely elrontja a lecke szövegét. Némelyitek iránt ti közületek változhatatlan Isten az ő fenyegetésében. Ha minden ígéret szilárdan áll és a szövetség minden esküje megteljesíttetik, akkor halld óh bűnös és jegyezd meg a szót, halljad a te testies reményeidnek halál harangját, lássad a te testies bizodalmadnak temetését. Istennek minden fenyegetése éppen úgy, mint minden, ígérete be fog teljesedni. Beszéljetek határozatokról! Én egy határozatot említek néktek: „Aki nem hisz, elkárhozik.” Te erkölcsösködő ember; mit szólsz hozzá? Oh te azt kívánod, hogy megváltoztathassad és ezt mondhassad: „Aki nem él szent
életet, az elkárhozik”. Ez ugyan meg fog történni, de nem így szól a határozat, hanem Csák ekként: „Aki nem hisz.” Itt van az ütközetnek köve és a botránkozásnak kősziklája; de te azt meg nem változtathatod. Vagy hinned kell vagy el kell kárhoznod, mondja a biblia; jegyezd pedig meg magadnak, hogy Istennek eme fenyegetése éppen olyan változhatatlan, mint Isten maga. És ha a poklok kínjainak ezer esztendeje elmúlt, te feltekintesz és égő, tüze betűkben írva látod: „Aki nem hisz, el fog kárhozni.” „De Uram, én el vagyok kárhozva.” Erre való figyelem nélkül mondatik:” elfog kárhozni” még mindig. És ha az időszakoknak milliói elfolynak, te pedig a szenvedésektől és kínoktól kimerülve vagy, felemeled szemeidet és még mindig olvasni fogod: „el fog kárhozni” megváltozhatatlan; megmozdíthatatlan ez. És amikor gondolni fogod, hogy az örökkévalóság legutolsó fonalát kifonta, hogy abból, amit mi örökkévalóságnak nevezünk minden egyes részecske már elhaladt, akkor még mindig ott találod írva: „El fog kárhozni.” Oh rettenetes gondolat! Hogyan merészeljem azt kimondani? De kénytelen vagyok vele. Kell, hogy ti óva legyetek emberek, „hogy ti is ne jöjjetek a gyötrelemnek eme helyére.” Kemény dolgokat kell mondani néktek, mert ha az evangyélium nem kemény dolog, de a törvény kétségen kívül az. Sinai hegy kemény tárgy. Jaj annak az őrállónak, aki óva nem inti az istenteleneket! Isten változhatatlan fenyegetéseiben. Vigyázz ó bűnös, mert „rettenetes az élő Isten kezébe esni.”
Még egy gondolatot kell érintenem, mielőtt tovább mennék, és ez az, hogy Isten változhatatlan szeretetének tárgyaiban, nemcsak szeretetében, hanem ennek tárgyaiban is. Ha Istennek egy szentje tönkre jutott volna, akkor mindannyian tönkre juthatnának. Ha egy azok közül; bent vannak a szövetségben, elveszne, akkor mindannyian elveszhetnének és akkor az evangyélium egyik ígérete sem igaz, hanem, a biblia hazugság és semmi sincs rajta méltó arra, hogy ezt elfogadjam. Azonnal hitetlen lennék, ha el tudnám hinni azt, hogy egy szent is véglegesen elbukhatik. Ha Isten engem egyszer szeretett, akkor Ő örökké is szeretni fog engem. Az örök szeretetnek tárgyai meg nem változnak soha. Akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Miután én annyi időt fordítottam arra, hogy a változhatatlan Istenről való gondolatokat szemed elé állítsam, most azután bebizonyítani próbálom azt, hogy Ő változhatatlan. Én ugyan nem vagyok olyan prédikátor, aki nagyon sokat foglalkozik a logikai érvekkel, de egy érvet mégis előhozok, még pedig:
Úgy látszik nekem, hogy Istennek léte és lénye a változhatatlanságot foglalja magában. Gondolkozzunk egy pillanatig. Egy Isten van, ezen Isten igazgatja és uralja az összes dolgokat; ezen Isten hozta létre a világot; Ó tartja fenn. Minémű lénynek kell akkor lennie? Úgy látszik nekem, hogy változható Istent még elgondolni sem lehet, az ilyen gondolat ellenkezik az ember józan eszével. Ha ti csak egy pillanatra is változható Istent képzeltek magatoknak, akkor már a szavakban is egy rettenetes ellenmondást fedeztek fel és kénytelenek vagytok ezt mondani: „Akkor bizonyos módon embernek kell lennie” és akkor mormonos (egy vallásfelekezet) képzeletetek lesz Istenről. Azt tartom, hogy lehetetlen dolog megváltozható Istent felfogni, legalább nekem lehetetlen. Némelyek képesek lehetnek ilyenre, de én nem bírtam ezen gondolattal megbarátkozni. Éppen úgy tudnék magamnak változható Istent gondolni, mint a gömbölyű négyszöget vagy más képtelenséget. Olyan észellenesnek látszik ez a dolog, hogy én, amikor egyszer azt mondom „Isten, kénytelen vagyok abba egy változhatatlan lénynek fogalmát belefoglalni”.
Azt gondoltam, hogy ez az egy érv elegendő, de íme egy másik is jött elő arra a tényre vonatkozólag, hogy Isten tökéletes. Hiszem azt, hogy Isten tökéletes lény. De ha Ő tökéletes, akkor meg nem változhatik. Nem látjátok ezt? Tegyük fel, hogy én ma tökéletes vagyok, de ha lehetséges volna megváltoznom, vajon holnap a megváltozás után is tökéletes lennék-e? Ha megváltoztam, akkor vagy egy jó állapotból még egy jobb állapotban kellene átmennem s ha jobb tudnék lenni, akkor most tökéletes nem lehetnék, - vagy pedig egy jó állapotból rosszabb állapotba s ha pedig rosszabbá válnám, akkor nem lennék tökéletes. Ha tökéletes vagyok, akkor meg nem változhatom anélkül, hogy tökéletlenné ne váljam. Ha ma tökéletes vagyok, akkor holnap ugyanannak kell lennem, ha holnap tökéletesnek lennem kell. Így tehát, ha Isten tökéletes, akkor mindég tökéletesnek kell lennie; mert a változandóság tökéletlenséget foglal magába, vagy most vagy azután.
Továbbá Istennek végtelensége az, amely nem engedi a megváltozhatóságot. Isten végtelen lény. Mit érnek ti ezalatt? Nincsen olyan ember, aki ezt néktek megmondani tudná, hogy mit ért ő a végtelen lény alatt. De nincsen két végtelenség. Ha valami végtelen, akkor nincs tér valami másra, mert a végtelenség mindent jelent. Ezt jelenti; hogy határtalan, végnélküli. Úgy van, nincsen két végtelenség. Ha Isten ma végtelen volna, azután megváltoznék és holnap végtelen lenne akkor két végtelenség volna. De ez lehetetlen dolog. Feltéve, hogy végtelen volna és azután megváltoznék, akkor végesnek kellene lennie, és nem lehetne Isten. Vagy ma véges és holnap véges, vagy pedig ma végtelen és holnap véges, - vagy ma véges és holnap vételen, mind eme feltevések pedig képtelenségek. Az a tény, hogy Ó végtele lény, azonnal megsemmisíti azt a gondolatot, mintha Ő megváltozhat lény volna. A végtelenség ezt a szót hordja megírva homlokán: „Változatlanság” .
De akkor kedves barátom pillantsunk a múltba és ottan néhány bizonyítékot fogunk találni arra nézve, hogy Isten természete változhatatlan. „Megmondta-e és meg nem tette-é? Megesküdt-é és meg ne történt-é?” Nem mondható-é Jehováról az, hogy: „Mindent megtett, ami akart és összes elhatározását teljesítette?” Forduljatok a filiszteusok fel és kérdezzétek, hol vannak? Isten mondá: „Jaj néked Asdod és néktek Gázának kapui, mert el kell esnetek!” S hol vannak ezek? Hol Edom kérdezzétek Petrát és ennek szétrombolt falait. Nem fogják-e ismételni azt az igazságot, hogy Isten mondotta; „Prédává váljék és elpusztíttassék Edom? Hol van Bábel és hol van Ninive? Hol van Moáb és hol van Ammon? Hol vannak azok a népek, akikről Isten mondotta, hogy elrontani fogja? Nem irtotta-e ki őket és nem semmisítette-e meg emlékezetöket e földről? Elvetette-é pedig Isten az ő népét? Elfelejtkezett egyetlenegyszer is ígéretéről? Megtörte-e csak egyszer is esküjét szövetségét vagy csak egyszer is eltávozott-e terveitől? Ah, nem mutass a történelemben egy példára, ahol Ő megváltozott volna. Ne tudod ezt megtenni, mert az egész világ történetében szilárdan áll a tény, hogy Isten változhatatlan maradt az ő határozataiban. Úgy képzelem, mintha valaki mondaná: „Emlékszem a Szentírásnak egyik helyére, ahol Isten megváltozott” . Egyszer én is ezt gondoltam. A eset, amelyre én gondolok Ezékiás esete. Ézsaiás bejött és ezt mond Ezékiásnak: „Adj parancsolatokat házad népének, mert meghalsz és ne élsz” . (Ézs.38,1) Ő fal felé fordította arcát és elkezdett imádkozni. Mielőtt pedig Ézsaiás még a külső udvarban volt, megparancsolta neki az Úr, hogy menjen vissza és mondja: „Íme én meg hosszabbítom a te életedet tizenöt esztendővel” . Azt gondoljátok erre hogy ez azt bizonyítja, hogy Isten megváltozik; dk erre nézve a való Ságban legkisebb bizonyítékot sem látok. Hogyan tudod, hogy Isten ez nem tudta? Óh, de Isten tudta, Ő tudta, hogy Ezékiás élni fog. S akkor hát nem változott meg, mert ha tudta, hogyan változhatott volna meg? Ez az, amit én tudni szeretnék. De van tudomástok egy kis körülményről? Hogy Ezékiás fia, Manasse, még abban az időben meg nem született és ha Ezékiás meghalt volna, sem Manasse, sem Jósfiás, sem Krisztus nem létezett volna, mert Krisztus éppen ebből az ágból származott. Megtaláljátok azt, hogy Manasse tizenkét éves volt, mikor atyja meghalt, úgy, hogy ezen esemény után csak három év múlva született. S nem hiszitek-é, hogy Isten Manasse születését már előbb elhatározta és előbb látta? Bizonyosan. Azután elhatározta, hogy Ézsaiás menjen és mondja meg Ezékiásnak, hogy betegsége gyógyíthatatlan és ugyanakkor mondja: „Íme én meg akarlak gyógyítani és te élj!” Ezt mondotta, hogy Ezékiást imára ösztönözze. Először úgy beszélt, mint egy ember. „Minden emberi valószínűség szerint a te betegséged gyógyíthatatlan és meg kell halnod” Azután várakozott, míg Ezékiás imádkozott; erre egy kis „de” szó következett a mondat végén. Ézsaiás nem fejezte ezt be. Ezt mondá: „Adj parancsolatot házad népének, mert semmi emberi segítség nincsen, de…” (és erre kiment. Ezékiás imádkozott és erre azután Ézsaiás ismét bejött és mondá: „De én meg akarlak gyógyítani” . Hol van itt valami ellenmondás, azoknak agyvelején kívül, kik az Úr ellen tusakodnak és az ő kívánságuk, hogy Őt változékony lénnyé tegyék.
Másodszor engedjetek meg egy szót szólanom azon személyekről, kikre nézve Istennek ezen változhatatlansága nyereség, „Én Isten vagyok, meg nem változom, azért ti Jákób fiai meg nem emésztettek” . Nos, kicsodák „Jákób fiai” kiknek lehet örvendezniök egy változhatatlan Isten felett?
Először, azok a fiak, kiket Isten választott, mert írva van: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem”, mielőtt a gyermekek megszülettek és jót vagy gonoszt cselekedhettek volna. Írva van: „A nagyobbik szolgáljon a kisebbiknek” Jákóbnak fiai alatt itten Istennek választottait kell érteni, - azokat, akiket előre látott és az örök üdvösségre rendelt.
Jákób fiai” alatt másodszor azok a személyek értetnek, akit különös jogokat élveznek. Jákóbnak, amint ezt tudjátok, születésénél fogva semmi jogai sem voltak; de hamar örökölte ezeket: Ézsau fivérének cserébe adott egy tál lencsét és így megnyerte az elsőszülötti jogot Én nem szentesítem az eszközöket; de ő az áldást is megnyerte és így örökölt különös jogokat. „Jákób fiai” alatt itt oly személyeket kel érteni, kik különös jogokkal bírnak. Azoknak, kik Benne hisznek jogot és hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Részük van Krisztus vérében; joguk van arra, hogy „a kapukon át bemenjenek a városba;” igényjoguk van az örök dicsre, ígéreteit bírják az örök dicsőségnek; joguk van, hogy Isten gyermekeinek neveztessenek. Óh, különös jogok és kiváltságok vannak, melyek „Jákób fiáit” illetik.
Továbbá ezek a „Jákób fiai” olyan emberek voltak, kiknek különös kijelentésük osztályrészük. Jákóbnak Istentől különös kijelentései voltak és ezzel magas megtiszteltetésben részesült. Egy éjszaka aludt, tüskebokrok voltak függönyei, az ég volt Agymennyezete, egy kő szolgált neki vánkosul és a föld volt az ő ágya. Óh és ott különös kijelentést kapott. Egy lajtorja volt ott és az angyalokat látta fel és leszól fani rajta. Ilyen kinyilatkoztatása volt Krisztus Jézusról, mint a lajtorjáról, mely a földről az égig ér, amelyen az angyalok fel és lejönnek, hogy a kegyelemnek bizonyítékait hozzák. Azután, miféle kijelenté volt az ott Mahanaimnál, hogy Isten seregei mentek elébe és azután - ismét Peniélnél, hol Istennel tusakodott és őt szemtől-szembe látta. Ezek különös kijelentések voltak és ez a hely azokra vonatkozik, akiknek különös kijelentéseik voltak, miként Jákóbnak.
Nos, hánynak voltak közületek különös kijelentései? „Óh”, - mond játok, „hiszen ez álmodozás, ez rajongás” . Hát ez áldott álmodozás mert Jákób fiainak különös kijelentéseik voltak. Úgy beszéltek Istennel mint egy ember beszél az ő barátjával; Jehova fülébe suttogták; Krisztus velük tartotta a vacsorát és ők Krisztussál és a Szentlélek oly hátát más fénnyel világított be lelkükbe, hogy semmi kétely ük nem volt különös kijelentések felett. Azok „Jákóbnak fiai”, akik ilyen kijelentéseknek örvendenek.
Ismét olyan emberek ezek, akiknek különös próbáik vannak. Ah szegény Jákób? Én nem választanám Jákób sorsát, ha nem volna kilátásom Jákób áldásaira. Mert az ő sorsa kemény volt. Kénytelen reá hogy az atyai házból Lábónhoz szaladjon s azután ez a haragos, öreg Lábán megcsalta őt mindazokban az esztendőkben, amelyeket nála töltött, megcsalta őt nejében, megcsalta őt bérében, megcsalta őt nyájában, szóval mindenütt megcsalta őt. Később futnia kellett Lábán elől, aki őt üldözte és utolérte. Erre azután jött Ézsau egyszáz férfiúval, hogy őt fegyverrel kiirtsa. Azután jött az imának ideje, majd harcolt és egész életén át sántikálnia kellett csípőjére.
Nemsokára meghalt Rákhel az ő kedves felesége. Érre majd elcsábították Dina leányát és az ő fia meggyilkolták a sikemitákat. Azután az ő drága fiát: Józsefet eladták Egyiptomba és éhség következett be. Érre ismét Rúben az atyjának ágyára lép és megfertőzi azt; Júda vérfertőzést követ el saját menyével és összes fiái csapásul válnák néki. Végre Benjámin elvétetik tőle és az öreg ember megtört szívvel kiáltja: „József nincsen Simeon is nincsen, Benjámint is elveszítek?” (1Móz.42,36) Soha sem próbáltatott meg jobban egy ember, mint Jákób s mind ez egy vétek miatt, hogy megcsalta fivérét. Egész életén keresztül fenyítette őt Istene. De én azt hiszem, hogy sokan vannak, kik az öreg Jákóbbal érezni tudnak. Egészen hasonló próbákat kellett kiállaniok. Nos, ti kereszthordozók, Isten mondja: „Én meg nem változom, azért ti Jákób fiai meg nem emésztettek” . Szegény, próba alá vetett lelkek! Nem fogtok megemésztetni, mert a ti Istenetek lénye megváltozhatatlan. Ne járjatok hát gondteljesen ide-oda és ne mondjátok a nyomornak kifejezésével: „Én vagyok az a férfiú, aki ínséget láttam” . A „fájdalom embere” többet szenvedett, mint ti; Jézus valósággal fájdalomhordozó volt. Ti csak a szomorúság falainak párkányai vagytok. Soha nem volt olyan szenvedéstek, mint az övé. Nem értitek, hogy mi a szükség, ti alig tettétek ajkaitokhoz a kínok poharát; alig vettetek belőle néhány csöppnyit; de Jézus egészen a fenekéig kiüríté. „Ne féljetek”, mondja Isten, - „én vagyok az Úr, meg nem változom, azért ti Jákób fiai, - különös szenvedések emberei”, meg nem emésztettek.
Azután még egy gondolat azokra vonatkozólag, akik „Jákób fiai”, mert azt szeretném, hogy ti reá jöjjetek, vajon magatok is „Jákób fiai” vagytok-é? Vannak különös jellemű emberek; s habár van valami Jákób jellemében, mit mi nem dicsérhetünk, de valami mégis van benne, amit dicsér. Ez volt Jákóbnak hite, amellyel Jákóbnak neve a nagyok közé íratott, kik az ígéretet ezen a földön el nem érték, hanem elérik a mennyekben. Hitemberek vagytok-é ti kedveseim? Tudjátok- e mit tesz a hitben járni, hitben élni, földi táplálékotokat hit által elérni, szellemi mannával élni mindent hit által? Vajon a hit-é a ti életetek szabálya. Ha úgy van, akkor ti „Jákób fiai” vagytok.
De Jákób az imának embere volt, egy olyan ember, aki tusakodott, sóhajtozott és imádkozott. Ott túlnan van egy ember, aki ma reggel mielőtt az Isten házába jött, nem imádkozott. Oh te szegény pogány, hát te nem imádkozol? „Nem”, - mondja ő, - „soha sem gondoltam arra; évek óta nem imádkozom” . Remélem imádkozni fogsz, mielőtt meghalsz. Élj és halj meg ima nélkül, akkor majd elég sokáig fogsz imádkozni, ha a pokolba jutsz. Itt van egy asszony, ő ma reggel nem imádkozott, annyi sok dolga volt ma, hogy gyermekeit a vasárnapi iskolába küldje, nem volt ideje arra, hogy imádkozzék. Nincs idő imára? Van-e időd az öltözködésre? Van időd mindenre az ég alatt, ha te feltetted volna magadban, hogy imádkozni fogsz, akkor megtetted volna, Istennek gyermekei nem tudnak élni ima nélkül. Ők tusakodnak, mint Jákób. Olyan emberek ők, kikben a Szentlélek úgy működik, hogy ima nélkül éppen oly kevésbé tudnak élni, mint én lélegzetvétel nélkül. Ők kénytelenek imádkozni. Jegyezzétek meg magatoknak, hogy ha ti ima nélkül éltek akkor Krisztus nélkül éltek és ha így haltok meg, a ti részetek a kénköves tóban lészen. Váltson meg, mentsen meg Isten ilyen sorstól! De ti, kik a „Jákób fiai” vagytok, vigasztalódjatok, Isten változhatatlan.
Még harmadszor csak egy szót mondhatok azon nyereségről, melyet „Jákób fiai” az egy változhatatlan Istentől vettek. „Azért ti Jákób fiai meg nem emésztettek” . - „Megemésztettek?” Hogyan? Hogy emészthető meg egy ember? Nos, hát erre nézve két mód van. A pokolban megemésztve lehettünk volna. Ha Isten megváltozható Isten volna, akkor „Jakab fiai”, kik ma itt vannak, a pokolban megemészthetők volnának; Ha nem volna Istennek változhatatlan szeretete, akkor én tőzegcsomag volnék a tűzben. De van más mód is a megemésztésre ebben a világban. El lehet az ember ítélve mielőtt meghalna, - „már elítélve,” - élhet az ember és mégis teljesen holt lehet. A mi magunk tanácsaira lehettünk volna hagyatva és akkor hol volnánk mostan? Az iszákos emberrel együtt dőzsölők és a mindenható Istent káromlók, óh, ha Ő titeket elhagyott volna kedveseim, he megváltozható Isten lett volna; akkor ti a legtisztátalanabbaknak gyalázatosai között volnátok. Nem tudtok éltetekben ráemlékezni olyan hasonló időkre, a minőket én éreztem? Én egészen a bűn szélén jártam, valami erős kísértés megragadott mind a két karomon, úgy, hogy nem tudtam azzal megbirkózni. Tova dobattam, tova hurcoltattam egy szörnyű sátáni erő által egész egy rettenetes mélység széléig. Le, le, lepillantottam és láttam osztályrészemet; reszkettem a romlás szélén. Elborzadtam, hajam meredezett mikor a bűnre gondoltam, amelyet elkövetni akarva a szörnyű mélység felé kezdtem menni, melybe majdnem beleestem. Egy erős kar mentett tett meg engemet. Visszatértem és felkiáltóm: Oh Istenem, hát ilyen közel jutottam a bűnhöz és mégis vissza tudtam térni? Egészen a tűz kemencéhez tudtam elmenni és még sem estem bele, mint Nabukodonozor erős férfiúit megemésztette a tűz?
Óh lehetséges-é az, hogy én ma itt vagyok, ha a bűnre gondolok, amelyet elkövettem és a kihágásra, amelyet az én romlott képzelő erőm idézett elő? Igen, én itt vagyok a megemésztetlenül, mert az Úr meg nem változik. Oh, ha ő megváltoznék, akkor mi különböző módon megemésztve volnánk; mert alapjában véve a keresztyén embernek leggonoszabb ellensége az „Én” . A mi saját lelkünknek öngyilkosai lettünk volna; mi saját szellemünk számára kevertük volna a méregpoharat, ha az Úr nem lenne az a változhatatlan Isten és ki nem ütötte volna kezünkből a poharat, mikor azon voltunk, hogy azt megigyuk. Akkor magától Istentől is megemésztettünk volna, ha változhatatlan Isten nem volna. Mi az Istent atyának nevezzük, de ő nem világi atya, aki összes gyermekeit már megölte volna elkeseredésében, ha csak fél annyi baja lett volna velők, mint Istennek övéivel. A legszidalmazóbb gyermekei vannak Istennek a világban, - hitetlenen, hálátlanok, engedetlenek, feledékenyek, lázadók, tévelygők, zúgolódók, és keménynyakúak. Jó, hogy hosszútűrő Ő, mert különben nemcsak a vesszőt, hanem a kardot is használta volna már régen némelyeknél. De nem volt rajtunk semmi szeretni való kezdetben, így tehát ma annál kevésbé Newton János egy furcsa történetet szokott volt elbeszélni és efelett nevetett is. Ez a történet egy jó asszonyra vonatkozott, aki, hogy az elválasztásról való tant bebizonyítsa, ezt mondá: „Ah, az Úrnak engem szeretnie kellett, mielőtt én megszülettem, mert különben azután én bennem semmi szeretni valót nem talált volna” . Tudom biztosan, hogy reám vonatkozólag igaz ez és igaz az Isten gyermekeinek legtöbbjeire, mert oly kevés szeretni való van bennök, miután megszülettek; úgy, hogy ha Ő azokat már előbb nem szerette volna, azután semmi oka nem lett volna, hogy őket elválassza. Szerette őket tiszta, korlátlan kegyelemből és még mindig szeretni fogja őket. De mi megemésztve volnánk az ördögöktől, a mi ellenségeinktől, - megemésztve a világtól, megemésztve a mi bűneinktől, a mi szenvedéseinktől száz más módon, ha Isten valamikor megváltoznék.
De íme nincs időnk és csak keveset mondhatok. Csak futólagosan érintettem leckém szövegét. Mostan átadom azt. Legyen az Úr néktek „Jákób fiainak” segítségül, hogy ezt az adag ételt magatokkal vigyétek, egyétek, táplálkozzatok belőle. A Szentlélek nyomja szívetekbe azon magasztos dolgokat, amelyek írva vannak! Gondoljatok arra, hogy minden egyéb bárhogyan változzék, de Isten ugyan az mindég. Barátaitok elfordulhatnak tőletek, prédikátoraitok elvétethetnek, minden megváltozhatik, de Isten nem. Testvéreitek megváltozhatnak és neveiteket, mint gyalázatos neveket eldobhatják, de Isten mégis szeretni fog titeket. A világban való állástok megváltozhatik és jószágaitok elmúlhatnak, a ti egész élteteket szörnyű megrázkódtatás érheti, gyengék és betegekké válhattak; hagyjatok futni mindent, van egy hely, amelyre a változás nem teheti rá ujját, van egy név, amelyre a változhatóság soha fel nem írható, van egy szív, mely soha meg nem változhatik, ez a szív Istené és ez a név: a szeretet
A hit nélkül nincs üdvösség. Soknak nagyon keménynek látszik az, hogy nékik a veszedelem hirdettetik, hogy ha a Jézus Krisztusban nem hisznek; de hogyha egy percig is gondolkoznának afelől, úgy megláthatnák, hogy az egész helyesés alapos. Például, hogy ha én azt elfogadom, hogy nincsen semmi más mód az ember életfenntartásához, mint az, hogy táplálkozzék. Te pedig azt mondod: „Én nem akarok többé enni, én az olyan anyagiságot megvetem”, úgy határozottan mondhatnám néked, hogy mehetsz bármely országba, városba vagy a legkiesebb, legkedvezőbb vidékekre, de határozottan tapasztalni fogod, hogy semmiféle éghajlat és a szabadban való bármiféle mozgás nem lesz elegendő életed fenntartásához tartásához, hogyha eledelt nem akarsz használni. Ekkor aztán, ha panaszkodnál: Az nagyon kemény ítélet, hogy meg kell halnom, csak azért, mert az eledelben nem hiszek” . Ez nem igazságtalan, hogy meg kell halnod, hogyha olyan balgatag vagy, hogy nem eszel. Éppen így van ez a hittel. „Higgy és megtartatol” . Hogyha hinni nem akarsz úgy nem túl komoly, hogyha elkárhozol.
Egy szomjas ember ott áll a forrásnál. „Nem”, mondja ő, „nem fogok egy csepp folyadékot sem megérinteni, míg a világon élek. Ne olthatnám-é el szomjúságomat valami más módon?” Mi azt mondjuk néki: „Vagy innod kell a vízből, vagy pedig meghullnod” . Ő mondja „Soha sem fogok inni; de az nagyon kemény ítélet, hogy azért meg kell halnom. Az kegyetlenség azt nékem tudtul adni. Nincs igaza Szomjúsága annak a világos bizonyítéka, hogy ő egy természeti törvényt elhanyagolt. Néked is hinni kell, vagy pedig meghalni, mié vonakodsz-e parancsnak engedelmeskedni? Igyál ó ember, igyál! Fogad el Jézust és élj! Ez az üdvnek útja, hogy arra léphess, Jézusban kel bíznod; de semmi keménység nincs azon tényben, hogy el kell veszned, ha a Megváltóban bízni nem akarsz. Egy ember a tengeren utazik: van neki egy tengeri térképe és ez az őtet egy delejtű segítségével, hogyha azt tanulmányozza, célhoz segíti útjában. A sarkcsillag fénylik a fellegek közül, az is segítene néki. „Nem”, mondja ő, „semmi közöm a ti csillagotokhoz, nem hiszek az északi-sarkban. Nem veszem figyelembe sem azon kis tárgyat, mely egy szűk helyre beszorítva van és amely éppen olyan, mint más közönséges tű. Nem hiszek a tengeri térképetekben és semmi közöm hozzá. A hajóművészet egész ostobaság, melyet a népek kitaláltak, hogy azáltal csak pénzt csaljanak, nem adok reá semmit!” Ez az ember nem érheti el a kikötőt és mondja: „Ez nagyon kemény - nagyon kemény ítélet!” Én nem úgy gondolom.
Némelyek mondják közületek: „Nem akarom az írást olvasni; nem akarom a Krisztus felől való beszédeket hallgatni, én olyan dolgokban nem hiszek” . Úgy Jézus mondja: „Aki nem hiszen, elkárhozik” .
Nevetve mondod: nincs semmi közöd Jézushoz és az ő véréhez és utálsz minden vallást. De hogyha majd a halállal szembe mész, nehéz dolog lesz ezt elnevetned, midőn arcodon a halál verejtéke gyöngyödzik és szíved oly erősen ver, mintha szétpattanni akarna. Óh Télelv, akkor meg fogod látni, hogy azon vasárnapok és istentiszteletek és azon, azon öreg könyv, valamivel jobb és több volt, mint amennyinek lenni te gondoltad. Akkor csodálkozni fogsz azon, hogyan lehettél olyan együgyű, hogy minden kegyelmi eszközt magadtól elvetettél. Mily nagy lesz az afeletti fájdalmad, hogy Krisztust, ama fényes csillagot, ki egyedül vezetheti a tengeri utasokat céljukhoz, a nyugalomba, te elvetetted.
Egy folyamon kell átmenned, hogy haza juthass. Van híd, van csolnak is, amelybe beszállhatnál, de te ezt mondád: Olyan ostoba nem vagyok, hogy a híd vagy csolnaknak szükségességét, vagy a víznek lételét elhiggyem. Tehát elindulsz hazafelé, eléred a régi hidat, de nem akassz azon átmenni. Ott a csolnak, de nem akarsz abba beleszállni. Nem akassz a folyamon a rendes úton átkelni, mégis azt mondod, az nagyon kemény ítélet, hogy haza nem juthatsz. Határozottan megfogyatkozott a te értelmi erőd mert ha alaposan gondolkozhatnál, nem tartanád ezt kemény ítéletnek. Ha valaki nem akarja tenni azt, mely őtet valamely cél eléréséhez segíti, hogy várhatná azt, hogy azon célt elérheti? Mérget ittál, az orvos ellenmérget adna és mondja: „Vedd be gyorsan, mert különben meghalsz, ha pedig ezt azonnal beveszed, biztosítva lehetsz arról, hogy a méreg ártalmatlanná lesz” . Te erre azt mondod: „Nem orvos úr, én nem hiszek az ellenméregben. Történjen ami akar, semmiféle gyógyszerrel érintkezésbe jönni nem akarok. Különben azt sem hiszem, hogy volna valami gyógyszer a méreg ellen, sőt nekem egyre megy, van orvosság vagy nincs” .
Így embertársam, te meghalsz és a halálvizsgálatnál a nyilatkozat; így fog hangzani: „Jogosan történt a halál. Éppen így történi veled is, hogyha minekutána az Úr Jézusról szóló evangyélium hallottad, így szólsz:” Én nagyon képzett ember vagyok, nem fogadkozhatok a Krisztus helyettesítésének ezen régi módi eszméivel” . Akkor majd így fog hangzani lelkiismeretednek a vizsgálatnál megejtett nyilatkozata: „- öngyilkosság! – maga döntötte lelkét a veszedelembe. A biblia így szól: „Magad vesztetted el magadat Izráel!” Kedves olvasó kérlek téged komolyan: „Ne tedd ezt!”

Testvéreim, a pogányok halnak, egyre halnak még ma is, anélkül, hogy az üdvhöz vezető egyetlen utat és egyetlen nevet ismernék, amely adatott az ég alatt az embereknek, hogy Benne örök életet nyerjenek. Az Úr az ő isteni természetének dicső egyedüliségében keres küldötteket, kik az embereknek az Élet útját hirdessék. Sűrű, tömött homályból hallom e titokzatos és isteni szavakat:” Kit küldjek el?” Ha hitfüleitekkel akartok hallgatni, akkor hallhatjátok ma e házban hangzani: „Kit küldjek el?” Mivel az egész világ a bűn hatalma alatt van, ezért az élő, erős Isten, ki nem akarja senkinek sem a Halálát, hanem hogy megtérjen és életet nyerjen - keres olyan hírnököket, kik hirdessék az ő kegyelmét; ezért szól kélő hangon azokhoz, kik készek elmenni a halni készülő milliókhoz, hogy szeretetének csodálatos történetét el beszéljél: „Kit küldjek el?” Mint mikor a hang hatalmasabban szól, ha háromszorosan hangzik, halljuk a Szentháromság szavát: „Ki menjen el nékünk?”
Az Atya szól: „Ki megyen el, hogy az én messzire eltávozott gyermekeimet figyelmeztesse a visszatérésre?” A Fiú kérdi: „Ki megyen el, hogy az én megváltott, de eltévelyedett juhaimat megkeresse? A Szentlélek kérdi: „Kiben lakozzam és ki által szóljak, hogy a sokaságba, amely a romlásra rohan, életet hozzak?” Isten személyiségének egyedüliségében így szól: „Kit küldjek el?” és a Szentháromságban pedig egyénisége ezt kérdi: „Ki megyen el nékünk?” Boldogok és szerencsések leszünk, ha valódi és őszinte feleletet hallunk ma e házban. „Ímhol vagyok én, küldj e1 engemet!” Feladatunk mindenesetre az, hogy a dolgot legnagyobb valóságában előtökbe tárjuk, testvéreim a Krisztusban és míg megpróbáljuk, hogy a Jehova cselekedetéit nézzük, bízzunk abban, hogy a Szentlélek jelen lesz és egyiktől a másikhoz - előttünk teljesen ismeretlenekhez - szólani fog: „Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust arra a munkára, amelyre, én őket elhívtam.” Bár a különös kegyelmi meghívás kényszerítő hangja eljutna néhány jelenlévő füléhez, akik azután mint a fiatal Sámuel, szólnának. „Itt vagyok Uram, mert hívtál engemet!”
Ma tehát elsősorban is szemlélni akarjuk a Dicsőségesnek arcát, egyúttal ajánlkozva a szolgálatra, amit a próféta is tett, mikor az arcot látta; másodszor a Kirendelőnek Arcát, amelyet a próféta nemcsak látott, hanem akkor illették az ajakát is; harmadszor az isteni hangokról akarunk szólani, amely titán az első felelettel zárni is fogunk.
Félelemmel és szívünk teljes, odaadó figyelmével nézzünk fel a Dicsőségesnek
Arcára, melyet Ézsaiás is látott. Szükséges volt, hogy lássa az Arcot, mert ezáltal
érte el szíve azt az állapotot, mely azután képessé tette e kijelentésre, hogy: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Figyeljétek csak meg, hogy mit látott. Legelőször is látta Isten fenséges dicsőségének magasztosságát. „Látom - úgymond - az Urat ülni magas és felemeltetett székben és palástja betölté a templomot.” Nem Jézus volt-e az, akit látott? Nem előképe volt-e ez leendő emberré válásának? Valószínűleg úgy volt, mert János apostol így ír (Jn.12,41) „Ezeket mondá Ézsaiás, amikor látá az Ő dicsőségét és beszéle Ő felőle,” és amit ír, az illik is az Úr Jézusra. De mégis, ha nem akarunk ez értelmezésnél megmaradni, - mert a Jehova szava alatt néha kétség nélkül az egész istenség értendő - tekintettel kell lennünk arra, hogy a Dicsőségesnek Arca néha látható alakban megjelenik. Saját lényét szem nem láthatja, de azért leereszkedik az Úr néha és megjelenik az embereknek olyan alakban, mely értelmük előtt elfogadható. És testvérek, mi nem ismerünk jobb és biztosabb alapot a misszióra és a Krisztusért való munkára, mint az isteni dicsőségnek egy pillanatra való megtekintését. Ez a legerősebb és legjobb buzgóságok egyike, mely a lelkeket megtölteni képes.
Látjátok a végtelen hatalmú Felségnek a tűrését? Nyugodta? ül dicsőségben teljes örök trónusán.
A népek tombolnak és dühöngenek, kitalálnak és elrontanak egyes dolgokat, de „aki a mennyekben lakozd:, neveti és az Úr kicsúfolja őket.” Céljai még mindig beteljesedtek és be is fognak teljesedni; Lelke pedig marad boldog nyugalomban. Ő még ma is az, aki volt és évei számának nincsen vége. Mint király ül és figyel arra az egy trónra uralmát és hatalmát soha senkinek fel nem adja. Az összes alkotások és lények érzik Isten uralmának a mindenhatóságát. „Az Úr az Ő székét a mennyekben helyezte és országa mindeneknek felette áll.” Vajon az emberek pártütése, lázadása megrendítheti-e uralmát? Nem! Sőt a legvadabb zendülésekből rendet teremt és heves, indulatos ellenállások dacára, nyugodtan munkálódik célján. Mindezek dacára uralkodik az Úr; „örüljön a föld és örvendezzenek a szigetek”, valamennyien csak vannak. És az emberek mindezen háborúskodása, zavargása és rosszindulatossága, valamint a pogányok utálatos káromkodása a hegfelségesebb ellen, dacára mindezeknek, uralkodik az Úr egy oly trónon, amely soha, örökké meg nem rendülhet.
Azonkívül a trón a legkevésbé sincs méltóság híján, „mert magas és felemeltetett.” Nemcsak a hatalma miatt áll felette az összes trónusoknak, hanem mivel uralkodik mindazok felett, mert ott van az Uraknak Ura és Királyoknak Királya. Nagyon szeretném, kedves testvéreim, ha egy pillantást vethetnénk abba a hatalomba, nagyságba és méltóságba, amely mind a Legfelségesebb tulajdona, mert ha mindezt látnók - ha mindjárt a porba aláznók is le magunkat – akkor megtelnénk mindnyájan szent haraggal azok ellen, kik más isteneket állítanak fel. Leküzdhetetlen utálattal telnénk meg mindazon vak, süket és néma istenek ellen, kikre még az is nagy tisztesség lenne, ha megvetésünket ellenük kifejeznék és erős bizalmat adna belénk az Isten országáért való utolsó küzdelemre és győzelemre. Amiképpen ül Ő most, - mikor kezét visszatartja - magas és felemeltetett trónon és amiképpen Ő a népek és nemzetek egyedüli uralkodója most, aképpen el fog jönni az nap, mikor az emberek meglátják Őt trónján ülve és arcra borulnak Az előtt, ki ítél elevenek és holtak felett. Az az Isten, kinek mi szolgálunk képes arra, hogy saját művének győzelmet adhasson. Ez a tudat sarkallhat bennünket arra, hogy küzdjünk ügyéért és a koronáért.
Micsoda gyönyört, kéjt okozhat az a gondolat, - ha a szöveget Jézus Krisztusra akarjuk vonatkoztatni, - hagy sem töviskorona, „sem kegyetlen korbács, sem megvető nyál nem érheti Jézust, hanem Ő, ki fejét a halálba hajtotta, felkelt halottaiból, hogy soha többé meg ne haljon hanem felmenjen Istennek, az Atyának jobbjára és hogy az Atya felemelte Őt annyira, hogy „magas és felemeltetett” trónba ültette a tőle kapott megbízásunkban benne van ez a cselekedet: „Elmenvén ért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” Mivelhogy úgy a mennyekben, mint a földön minden hatalom Néki adatott, azért menjünk és hozzuk az embereket lábai elé. Óh mikor fogja népe elhinni Ura csőségének teljességét, hogy hatalma betöltse őket, miként „palástja betölté a templomot.”
Ha azonban nem is látjuk dicsőségének nagygát, kérjük, engedje meg éreznünk jelenlétét Szentlelke által, hogy mint a tömjén és mint a tündöklő palást, betöltötte a templomot, - szívünk teljesen beteljék Hozzá való imádattal. Megrendülnek az ajtók cölöpjei jelenlétének érzésétől? Hagyjátok tehát, hogy szíveim: is megrendüljenek, mikor alázatos imában Előtte leborulunk, ki a mi Urunk Krisztusunk!
Ézsaiás látta azután a Nagy Királynak udvarát: látta a dicső szolgákat kik állandóan mély hódolatot tanúsítva, közvetlenül a trón mellett voltak
Azt mondja: „szeráfok állanak vala felette”; azt azonban nem magyarázza meg, hogy lábukkal a földön, vagy valamely más biztos anyagon állottak volna, hanem hogy állandó tartózkodás helylak a nagy király mellett és felett volt, állandó pört járva a levegőben, mint egy szivárvány? A trón körül, vagy mint testőrgárda, körül véve a Magasztosnak székét. Itt voltak ők, várakozva minden intésére készen minden üzenetének átvételére és imádva Őt. Vajha ezek szeráfok minták lennének nemünk a Krisztusi szolgálatban, hogy amiké az Isten trónja készteti őket a szolgálatra, úgy „szolgálnának nékünk példaképül. Ott tartózkodnak az Úr közelében; Ő a központjuk, Ó üdvösségük és hasonlóul lenne mindkettő nékünk is. Megjegyzem azonban azt, hogy a héber kifejezés szerint „Szeráfim” annyiit tesz, hogy „láng”, amiként a pusztában bolyongó zsidók a tüzes, repülő kígyókat nevezték. Az örök király udvarának alkalmazottai tüzes lények voltak, izzva a forróságtól és melegtől; lángolva és világítva magasztalták Az; kinek „angyalai lelki hatalmasságok és szolgái tüzes lángok”, Jehovát - mivel Ő kiapadhatatlan örökké égő tűz - csak azok szolgálhatják megfelelően, kik maguk is telve vannak tűzzel, legyenek bár angyalok vagy emberek. Ebből ered ez ünnepélyes kérdés: „Kicsoda maradhatna mi közülünk a megemésztő tűzzel? Kicsoda lakhatnék mi közülünk az örökkévaló lánggal?” (Ézs.33,l4) Senki sem teheti ezt, kivé azt, ki önmaga is lángol az isteni szeretettől. Ott, ahol örökké izzó lángok vannak jelen, ott a közönyösség és a langymelegség meg ne maradhat, mert nyomtalanul elég. Az olthatatlan lánggal égő teho trónjánál udvari alkalmazottak csak a szeráfokhoz hasonló égő lelkek lehetnek ha tehát álmosak és léleknélküliek vagyunk, úgy nem lehetünk alkalmasak az isteni üzenetek átvételére.
Vajha tenne bennünk az Úr méltóvá arra - mint keresztelő Jánost - hogy égő és világít szövétnekei legyünk. Az örök trónnak e szolgái égő szövétnekek voltak és mint ilyenek, lettek elénk állítva, mert -emlékezzetek csak vissza ők csak a láthatatlan dolgoknak mintegy végmásai, felruházva arccal és hat szárnnyal, telve élettel, erővel. Jehova e szolgái folytonos mozgásban voltak. Ismerek egyeseket, kik beképzelik maguknak, hogy szolgálna az Úrnak, de semmiféle szárnymozgás nem volt észrevehető rajtuk hanem kényelmesek és tétlenek voltak, inkább a lajhárhoz hasonlítva, mint szeráfhoz, és inkább lustasággal, mint gyorsasággal rendelkezve. Azoknak, kik közelébe kerülnek, teljes, eleven mozgásúaknak kell lenniök: gyorsak, tevékenyek, éberek, tetterősek, készek az Úr munkájára, lehető legnagyobb sietséggel menni az Úr egy üzenetével, hat szárnnyal bírva, nehogy unottak vagy fáradtak legyenek, habozva vagy késve az úton. Készek vagyunk-e erre? Ezek a dicső lelkek életükben és mozgásukban nagy körültekintéssel és bölcsességgel használják erejüket. Nem használják mind a hat szárnyukat repülésre, hanem kehűvel arcukat fedték be, mert ők maguk sem tudtak a vakítóan tündöklő trónba tekinteni és éppen ezért alázatosan mély tisztelettel és befedett arccal imádták a székben ülőt. „Kettővel lábaikat fedéli be”, vagyis testüket, alsó részüket, mert a Szeráfok arat gondoltak, hogy ők is - bár bűn- és szennynélküliek mégis csak teremtmények és éppen ezért hajtják még oly mélyén magukat, mintegy mutatva semmiségüket és érdemtelenségüket a háromszorosan Szent jelenlétében. A két középső szárny a repülésre használtatott mért csupán csak a szemérmetesség és alázat nem igazi szolgálat, ehhez tevékeny engedelmesség és a szívek őszinte odaadása szükséges. Négy szárnyuk volt tehát a tiszteletadásra és kettő a folytonos tevékenykedésre; megtanulhatjuk tőlük azt, hogy Istent legjobban akkor szolgáljuk, ha a legnagyobb tisztelettel, hódolattal és a legmélyebb alázatossággal jelenünk meg Előtte. Erősebb mértékben kell jelen lenni a magasztalásnak, mint az erőnek, nagyobbnak a hálaadásnak, mint a szorgalomnak. Mint Máriának nagyobb előnye volt Jézus lábainál - Márta felett, dacára ez utóbbi nagyobb szolgálatának, úgy kell, hogy nálunk is a hódolat az első helyet foglalja el és csak azután, a maga ideaében, jöjjön el a tetterős szolgálát. Kérjük azért az Urat, hogy bennünket minden jó munkára készségessé tegyen, hogy alázatos engedelmességgel menjünk oda, ahova küld és hat szárnnyal tegyen alkalmassá a szolgálatra.
Egy másik rész, ami Ézsaiásnak feltűnt a templomban, az az állandó ének volt, ami e szent lényék ajkairól folytonosan, megszakítás nélkül hangzott: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teltes mind a széles föld az ő dicsőségével!” Fivéreim és nővéreim engedjétek hogy felhívás bennetek egész életeteken át hangozzék. Imádhatok a magasztos a szent Urat, ki maga a tökéletesség. Áldjátok őt mindazért amit, veletek tett és nevezzétek Szentnek. Ne ócsároljátok végzéséit, rendeléseit; sohasem szóljatok vakmerően útai ellen!
Szent, szent, szent Ő minden dolgaiban minden cselekedeteiben. Szent a teremtésben, szent a gondviselésében a megszabadításban, szent, szent, szent! Magasztaljátok Őt nagy lelkesedéssel; ne legyetek elégedetlenek egyszer szentnek nevezni, hanem maradjatok még állandóan e tárgynál.
Emeljétek fel azt minden ti erőtökkel; zengjétek ismét és ismét és újra a szent éneket. Imádjátok ne csak az Atyát azt egyedül, hanem a Fiút is és a felmagasztalt Szent Szellemet; hagyjátok, hogy e Szentháromság mint összetartozó egység szerepeljen megszakíthatatlan imáitokban.
Áldjad az Urat, a dicsőség magas Királyát, Az égi karokkal óh lelkem mondj halleluját! Jöjjetek el.
Zsoltár és hárfára fel! Halljuk az ének hangzását!
Ha magasztaljátok dicsőségét, úgy ne feledjétek él nagy hatalmát, hanem imádjátok mint: „Jehova Zebaóth”. Ő épp oly nagy, mint, amily szelíd. Parancsol a mennynek, a földnek és ennek összes seregeznek. Az angyalok légiói hajtják végre parancsait; szellemek hadseregei várják hívását; a természet összes erői, élők és élettelenek - utasításai szerint alkalmazkodnak; a mennydörgéstől kezdve, a legkisebb rovar repüléséig minden akarata szerint történik. A madarak nagy seregei az Ő rendelései szerint vándorolnak; a halak óriási tömegei megtöltik hívására a tengert; és a sáskák és hernyók fellegei pusztítják el parancsára a termést. Az Úr hadserege megszámlálhatatlan, mert minden élőlény részét képezi egy-egy hadtestének, ami bizonyítja, hogy mily végtelenül nagy. Az emberek - akarják vagy nem - szintén alá vannak vetve felsőbbségének; hadseregük és flottájuk végrehajtják végzéseit akkor is, mikor nem is gondolnak Reá. Uralkodik az Út mindenekfelett. Teljék meg szívetek bátorsággal és örvendjetek ezen!
Tekintsetek azután az ének utolsó szavaira: „Teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!” Isten dicsőséggel van övezve az egész világon; a menny és a föld megtelt magasztos fenségével, minden teremtmény imádja Őt, kivéve az önfejű, a makacs, az eltévelyedett teremtmény; az ember ez írás körül, mely így is hangozhat: „Hagyjátok, hogy, mind e széles föld megteljék dicsőségével!”
Ha akarjátok, úgy is olvashatjátok, mint jövendölést: „Teljék meg az egész föld az Ő dicsőségével!” Azután menjetek ti a Magasztosnak szolgái azzal az elhatározással, hogy eszközök akartok lenni kezeiben, hogy e jövendölés beteljesedjék, Amennyiben Nevét elhirdetitek az emberek között. Vagy talán alávetitek magatokat azon tanításnak, hogy e világ sohasem térhet meg Istenhez?
Vagy talán azt gondoljátok, hogy az Úr a jónak gonosznak harcát - ahol gyenge embereket használ eszközül feladja? Vagy a Szentlélek hagyja fel a munkáját mindaddig, míg e földi ország nem alapíttatik a Krisztus Jézus számára? Vagy az evangyéliom ne terjesztessék a pogányok között? Ezeket gondolhatjátok, akarjátok és lefeküdhettek a restség, a tétlenség szégyenletes ágyába, de én azt hiszem, hogy az Úr a teljes vonalon győzelemteljes lesz, úgy a jelenlegi, mint a következendő ütközetekben. Kivívja, kierőszakolja Úr a győzelmet gyülekezete, szava és Szentlelke, valamint gyenge, törékeny emberek által, kiket kegyelmével megajándékoz úgy, hogy leküzdik a sötétség hatalmát. Tehát éppen ezért imáinknak soha vége ne lesz, míg be nem teljesedik a zsoltárírónak szava: „Áldott legyen Ő dicsőséges neve mindörökké és teljék be dicsőségével az egész föld. Ámen! Ámen!”
Fordítsuk most gondolatainkat a Kirendelőnek arcára. Ézsaiásnak mielőtt ki kellett menni az Úr nevével, - minekelőtte ezt a mag megbízást kapta, egy sajátságos, de igen szükséges eljárásnak kell magát alávetnie. Olyan állapotba helyeztetett, amely - emberi ítélet szerint - leendő tevékenykedésre teljesen alkalmatlanná teszi. Minden erejét elvette az a fenséges Arc, melyet látott; olyan mélyre levettetett, Amennyire csak lehetett és kevesebbnek érezte magát a semminél. És megszólalt az Úr előtt: „Jaj nékem, el kell vesznem, mivel tisztátalan ajkú vagyok!” Igen, testvéreim, mielőtt meg nem semmisítjük magunkat, az Úr nem tesz velünk semmit. Le kell mennünk az összetörés, összezúzás, összetaposás és porrá válás érzetébe, mert csak ez az út vezet oda, hogy az Úr erejében, hatalmában erősek legyünk. Az „én”-nek halála jelenti a kegyelem életét. Ha gyengéknek érezzük magunkat, éppen akkor vagyunk erősek. A legfontosabb feladatokra képesek lehetünk, ha önigazságunktól megszabadulunk és a megelégedés szellemével töltetünk meg.
Figyeljétek meg azután, hogy mialatt ennyire megalázta magát, bűnbeismerést tett. Ezt mondta: „Tisztátalan ajkú vagyok!” Miért vádolta ajkainak tisztátlanságát és miért nem inkább szívének gonoszságát? Valószínűleg azért, mert énekelni akart a Szeráfokkal és érezte ajkainak ügyetlenségét; de még valószínűbb az, hogy próféta létére ajkai lényegesen hozzátartoztak hivatásának betöltéséhez és ennek dacára a legtöbb bűnt ott tudta, ahol a legnagyobb kegyelmet kellett volna éreznie. Vajon tudtok-e esetet, hogy Ézsaiás az igazságot valahol elhallgatta vagy illetlen hangot használt volna avagy prófétai munkássága alatt hűtlen lett volna? Semmi sem volt, ami vádolhatta volna, hanem azt érezte és látta - és melyik prédikátor az, kit valóban Isten küldött, mikor hivatalát áttekinti, nem érzi ugyanazt - hogy „tisztátalan „ajkú vagyok!” Sokszor és sokszor megszólal lelkünk: „Oh, ha ez ajkak beszélni tudnának; mert szegényes, néma ajkak, kik nem szólnak helyesen. Ha lángok volnának hús helyett, úgy, hogy a rábeszélésnek, kérésnek, könyörgésnek égő folyamát zúdítanák alá a tömegre, hogy lángra kapnának, mint a száraz polyva.” De sajnos, nincs úgy; sokszor érezzük, hogy hidegek és élettelenek vagyunk, és ezáltal érezzük ajkaink tisztátlanságát.
Ez a férfiú rendkívül mélyen évezte annak a népnek a bűnét, amely között lakott. Azt mondja: „Tisztátalan ajkú nép között lakom.” Nem vagyok képes elhinni, hogy egy férfiúból Istennek hű munkása legyen, ha elnézéssel van a bűn iránt. Bizalmas viszonyban lenni a gonosszal, gyakran végét szakítja gyöngéd érzelmeinknek; az emberek hamar elfelejtenek sírni azon bűnök felett, melyek folyton szemeik előtt lebegnek. Néztek Róma babonáira, amellett pedig csodálkoztok a városi pompa felett, és én gyanítom, hogy gyönyörködtök a pogány templomok művészi építése felett, mialatt elfelejtitek a rendeltetést, amelyért azok felemeltettek. Ennek nem szabad így lennie, hanem folytonosan éreznünk kell, hogy tisztátalan ajkú nép között lakunk. Csak ilyen indulattal leszünk alkalmasak arra, hogy az Úr nevével kimenjünk.
Megfigyeltétek, hogy a próféta milyen szent hódolatot tanúsított az Isten jelenlétében?
Azt láttátok, hogy mily mélyre megalázta magát, mert szemei a Királyt, a Seregek Urát látták. Mily nagy kegyelemmel ajándékoztatott meg Ézsaiás! Mennyire felmagasztaltatott hasonló szolgatársai közül, hogy láthatta Isten trónját és annak felséges dicsőségét! Mit nem adtunk volna mi azért, hogy csap a templomban állhassunk, hogy az ajtón keresztül nézve, a fényözönből csak egy sugárt is megláthassunk! Dacára azonban ennek, nem emelte fel magát, hanem azt mondta: „Jaj nekem!” Nem gondolt a méltóságra, amely adatott néki, hanem a porban fekve szólt: „Elvesztem…, hisz a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!”
A legfontosabb azonban e második fejezetben az a mód, ahogyan Isten elvette szolgájának gyengeségét. Tisztátalan ajkai nagy hátrányára voltak és ezért egy a Szeráfok közül aranyfogóval elvett az oltárról egy darab izzó szenet és azzal illeté ajkait. Mit jelent ez? A magyarázat: „A te nyomorúságaid elvétettek és bűnöd elfedeztetett.” Azt hiszem, hogy az izzó szenek hallgatóim legtöbbjének szívét illették, mert mi hiszünk abban, ki meghalt érettünk. Annak az önfeláldozó szeretetnek, mely késztette Őt meghalni, el kell jönnie, hogy befolyásolva bennünket, mi is készek legyünk másokért meghalni. Egy darab izzó szénnek az oltárról kell illetnie ajkunkat, hogy Ő érette és az emberek lelkéért minden
áldozatra készek legyünk. A prófétának szüksége volt oly ajkakra, melyek izzanak a Krisztust. Bujtott fájdalmaktól, lángoljanak a lelkek iránt érzett szeretettől és ő ilyen ajkakat kapott is, amelyék azután alkalmasak voltak az Úr nevének hirdetésére.
Ez a valódi kirendelés Krisztus munkásai részére. A porban kell feküdnöd, belátva semmiségedet, bűnösségedet, de megtisztítva a Golgotán végbement nagy áldozás által és akkor a nyelved kényszerítve lesz, hogy azt a nagy, azt a királyi, azt a kibeszélhetetlen kegyelmet hirdesse, amit nyertél, mert ha ezt nem teszed, úgy az utca kövei fognak kiáltani ellened.
Ha egy férfi a szent munkára előkészíttetett, úgy nem tart soká, míg megbízást kap. Ebből kifolyólag az isteni elhívással akarunk foglalkozni. Lelkem megtelt fájdalmas benső részvéttel Isten iránt, hogy Neki kell felszólítást tenni trónjáról: „Kit küldjek el? „Édes Istenem, hát nincsenek önkéntesek a Te műved számára? Hát a főpapok, az Áron fiai, a léviták közül senki sem hirdeti örömüzenetedet? Nem, nincs senki. Ah, mily szomorú, hogy a megváltottak nagy tömege közül senki sem akarja a pogányoknak hirdetni az evangyéliumot! Hol vannak a prédikátorok? Senki sem akar a tengereken átmenni, senki sem akarja sötét helyekre vinni az élet világosságát? Nincs senki megbízva, hogy menjen? Sok oly férfiak vannak itt, kik keresztyéneknek nevezik magukat, kik pénzt keresnek, gazdagok lesznek, a hús kővérit eszik, az édeset isszák és senki sincs, aki kimenne a Krisztusért? Nincs senki aki a kereszt hőse akarna lenni? Lehet, hogy itt vagy ott ajánlkozik egy-egy fiatalember kevés képesítéssel és jóformán semmi tapasztalattal, lehet-e az, hogy a képzett, intelligens keresztyén ifjak nagy tömege nyugodtan nézné a pogányok elkárhozását? Nem akarok sem az egyik, sem a másik oldalra ítéletet mondani, mert az Úr maga tekint le és látja, hogy nincs önkéntes ajánlkozó, fájdalommal szól: „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?”
Különösen felhívom figyelmeteket arra a tényre, hogy ez a szó az Atyának, valamint a dicső Szentháromságnak is a hangja: „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? „Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek kérdik ezt; vajon ez a háromszoros hang ne vétessék figyelembe?
Nézzétek meg azután az embereknek különböző sajátságait, mikor hangot keresik. Itt van például egy férfi, aki kényszerítve van arra, hogy menjen, egy férfi önkéntelenül, tekintély nélkül. „Ki megyen el nékünk?” De ez olyan férfi, ki teljesen kész arra, hogy menjen, aki kémes és olyan, ki szívének teljességéből örvend, hogy engedelmeskedhet. „Ki megyen el nékünk?” Micsoda különös vegyülék ez! „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem prédikálom” és tovább; „legeltessétek Krisztus nyáját nem kényszerűségből, hanem készséggel”. Ellenállhatatlan kényszer és örömteljes választás, kikerülhetetlen erőszak és szent buzgóság titokzatosan egybekötve, okvetlenül szükséges, hogy e vegyülékből részünk legyen!
Nem tudom, hogy ki bírom-e fejezni szavakban, amit érzek, de azt hiszem, értelmetek felfogja azt, amit a nyelv ki nem mondhat. Meg van bennünk az akarat, de valamely hatalom uralkodik felettünk. Így akarunk kijönni a hatalom alól, mint amily könnyen jönnek elő a harmatcseppek a hajnal öléből, hogy szintúgy tanúskodhassunk Isten erejéről, mint ahogy ezek mutatják. Ilyeneknek kell lenni Isten szolgáik! Szeretném tudni, hogy akkor, mikor ma az Ó szavát újra és újra hangoztatom, hogy ama ezrek közül, kik hallják és ama ezrek közül kik olvassák, csak egy kiválasztott szívet nyerek-e meg a szeretetnek? „Kit küldjek el?” szól a Jehova „és ki megyen el nékünk?” hangzik fel a vérző Báránynak, a szerető Atyának és az áldott Fiúnak hangja. Senki sem ugrik fel és senki sem ajánlkozik? Hiába hangzik el szavam? A gyermek Sámuel újra szól: „Itt vagyok Uram, mert hívtál!” és egyetlen felnőtt férfi sem akar az Örökkévalónak választ adni? Nem?
És most következik az utolsó pont és ez az első felelet. Ézsaiás felelete az volt: „Itt vagyok, Uram, küldj engemet!” Senki más nem volt a templomban, senki más nem látta az Urat és ezért az Úr szava oly határozottsággal hangzott Ézsaiáshoz, mintha rajta kívül nem is lett volna más ember a világon. „Itt vagyok!” Nos, testvérem, ha a misszió földeken itt vagy ott hiányzanak a munkások (elég szomorú; hogy hiányzanak, de úgy van) vajjen ez a tény nem befolyásolna-e, hogy bensődbe tekintve, azt mondjad: „Hol vagyok én?” Vajon Istennek munkájában én milyen állást foglalok el? Vajjen nem vagyok-e esetleg éppen oda rendelve, mert talán meg tudom tenni azt, amire más nem volna képes? Vajon ti, egyedülálló fiatalemberek, kikre még nem hat a család lekötő ereje, hogy kényszerítsen e hazában élni, kiket nem fog körül nagy gyülekezet, kik még nem vagytok bemerülve a létfenntartás tengerébe; ti, kik még az első szeretet lángjában éltek nem vagytok-e alkalmasok, hogy azt mondjátok: „Itt vagyok, Uram!” És ha az Úr néked gazdagságot, vagyont adott, ha kedvező anya állapotba helyezett, nem te vagy-e az a férfi, kinek azt kell mondania, hogy: „Valószínűleg a mostani időkre való tekintettel állított az Úr engem e vagyonba, hogy az Isten országának lényegesen segítségé jöhessek.
Minden eshetőségre készen itt vagyok; érzem az Isten dicsőségének jelenlétét, látom ruhájának a szegélyét, amint megjelenti magi nékem, hallom a Szeráfok szárnyainak suhogását és érzem lelkembe hogy nékem át kell adnom magam Istennek. Lelkem mélyén érzem, hogy micsoda adósságom van Krisztus Jézussal szemben; látom pogányok nagy nyomorúságát és szeretem őket a Jézus nevéért ajkaimat megérintették a tüzes szenek, óh Uram én „itt vagyok!” Te állítottál oda engem, ahol vagyok, fogadj el, használj fel, úgy, ahogy vagyok!” Vajha befolyásolna benneteket az Úrnak Szentlelke, hogy ti is ugyanezeket éreznétek!
Figyeljétek meg azután a teljes odaadást. „Itt vagyok!” Uram, ami vagyok, csak a Te kegyed által vagyok, de itt vagyok! Csak egy talentumot van? Itt vagyok! Tíz talentumom van? Akkor is itt vagyok! Telve vagyok ifjúi erővel? Itt vagyok! Érett erőben vagyok? Itt vagyok! Vannak képességeim? Itt vagyok! Hiányzanak némelyek! Ah, Uram, de hiszen ajkaura Te teremtetted és gyengeségeimet nem én rendeltem meg! Úgy vagyok itt, ahogy a Te Fiad megváltott engem és ugyan úgy adom magamat Néked, mert drágán váltottál meg Magadnak. Itt vagyok!
Dacára annak, hogy Ézsaiás feladata olyan szomorú volt, mégis teljesen átadta magát az Úrnak. Feladata nem az volt, hogy az embereket megnyerje az Isten országa részére, hanem, hogy nékik ítélete hirdessen, hogy a szigorú, hajthatatlan igazságot szemeik elé tárja, amit biztosan elvetnek. Azt olvassuk: „És mondó az Úr: Menj és mond ezt e népnek. Hallván halljátok és ne értsetek s látván lássatok és ne ismerjetek: kövérítsd meg e nép szívét, füleit dugd be és szemeit kend be, ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, heg meg ne térjen és meg ne gyógyuljon.” Hála legyen az Úrnak, hogy a mi feladatunk nem olyan nehéz és nem olyan szomorú mert az Úr Lelke velünk van úgy, hogy az emberek megszabadulnak a sötétség fejedelmétől.
Nem kellene tehát nékünk sokkal buzgóbbaknak lenni a kára? Nagy fontosságú pont ez, döntő érvek. Ne vonakodjatok tehát, hanem adjátok át magatokat az Úrnak és meglássátok, hogy oly örömteljes és áldásdús munkára hívott el, amilyent nem is képzeltetek.
Ézsaiás könyörgött ezután meghatalmazásért és felkenetésért. Ha adással olvassuk e helyet, akkor észrevesszük, hogy e hangsúly nem a szón fekszik, hogy „engemet” hanem, hogy „küldj engemet!” Akar menni, hajlandó rá, de nem akar küldés nélkül menni, ezért az Könyörgöm Uram, Te hozzád, a Te végtelen kegyelmedhez, használj fel engem, nyisd meg számomra az ajtót és mutasd meg nékem az utat. Nincs szükségem arra, hogy kényszeríts, hanem arra igen, hogy felhatalmazz engem. Nem kérlek arra, hogy erőnek erejével használj fel, hanem, hogy a Te szereteted által tégy alkalmassá a Te munkádra. Nem akarok a saját fejem után haladni abban a véleményben, Téged Uram szolgáljalak. „Uram küldj engemet!” Küldj engem, ha nem szabad, vezess engem, taníts, óvj és erősíts engem! Megvan benne az akarat és szent okosság. Meg vagyok győződve, hogy közületek melyek elhatározták, hogy oda mennek, ahova az Úr és Mester küldi őket. Ne tartsátok vissza magatokat; ne szabjatok feltételeket az Úrnak. Szólj így: „Uram, küldj engem, ahová akarsz; a legveszélyesebb helyekre, a halál közelébe. Én a Te harcosod vagyok, ha akarod, állíts a legerősebb tűzbe vagy fektess le a sáncárokba; ha akarod, állíts a sereg élére ahonnan tüzelhessek vagy pedig parancsold, hogy az ellenséges erődöket aláássam és aláaknázzam. Használj úgy, ahogy akarsz; küldj engem és én megyek. Mindent Te reád bízok, mindent Tőled várok az igazi munkás imája. Azt hiszem, hogyha százan felugranának most azt mondanák: „Itt vagyok, küldj engem!” az nem is lenne csodálatos. Krisztus szeretete, csodái, halála mellett, a ti saját üdvösségtekém, adósságtok- és hálátokért a Jézus iránt, a pogányok rettenetes állapotáért azért az ijesztő, a borzalmas mélységért, mely előttünk tátong, vajon nem kellene-e azt mondanotok: „Itt vagyok Uram, küldj engemet!” A hajó léket kapott, süllyed, a matrózok fuldokolnak, egyik a másik után merül alá a vízbe. Édes Istenem, meghalnak a szemeink előtt, holott itt a mentőcsónak, erős és jól megépített! Emberek kellenek! Emberel, kik kezeljék csónakot! Itt vannak az evezők, de nincsenek karok, hogy vezessék őket. Mit tegyünk? A csónak itt van, épen, erősen és arra, hogy hullámokról hullámokra szökdécseljen, csak emberek hiányzanak! Nincsenek itt? Gyávák vagyunk mindnyájan? Egy ember drágább, mint az Óphir aranya. Testvéreim, bátor férfiak, ki akar a csónakba ugrani és a Jézus és embertársai iránti szeretettől sarkallva egy evezőt kézberagadni? És ti, bátor nők, nem dacoltok-e a viharral, hogy a lelkeket a pokol és a kárhozattól megmentsétek? Mérlegeljétek az intést úgy, mint Isten intését. Üljetek le és hallgassatok e fájdalmas és mégis oly fenséges kérdésre „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?” Azután pedig szóljatok így: „Készíts, készíts, óh, készíts el engem mindarra, amire Te elhívtál!” Ti, kik őt szeretitek, tekintsetek szét és lássátok meg, hogy milyen rettenetes nyomor gyötri a világot, azután pedig a lelkek iránti sajgó szeretettől ösztönözve, kiáltsatok fel: „Itt vagyok Uram, küldj engemet!” Ámen.

Milyen nagy a különbség, testvéreim, az Isten gyermekeinek jelen és jövő helyzete között! Idelent a hívő ember a féregnek testvére; a mennyországban pedig az angyalok legközelebbi rokona lesz. Itt be van födve verejtékkel és porral melyet Ádám bukásával örökölt; ottan ragyogni fog homloka a halhatatlanságtól, melynek Krisztus feltámadása által lett részese. Itt ismeretién a mennyországnak örököse van burkolva, gyakran a szegénység ruhájába öltöztetve; de amott tudomásul veszik és elismerik az ő fejedelmi rangját, az angyalok fognak neki szolgálni és része lesz ama csodálatban, mellyel a világegyetem adózni fog a megdicsőíttetett Megváltónak. Jól mondotta a mi költőnk: „Még nincsen megjelentve, Mily naggyá válunk mi.”
Azt gondolom, nem szükséges, hogy arra emlékeztesselek Titeket, milyen idelent a ti állapototok, hiszen ismeritek azt, mert a szükségektől nyugtalanítva, gyengeségeitektől, a sátán kísértéseitől és a világ csábításaitól pedig folyton haragítva vagytok. Teljesen tudatában vagytok annak, ez nem a ti nyugalmatok. Túl sok tövis van a ti fészkeitekben arra nézve, hogy reményiem lehetne állandó várost az ég alatt. Azt mondom, hogy egészen szükségtelen emlékezetetekben megújítani azt, hogy milyen a ti mostani helyzetetek; érzem azonban, hogy jó és hasznos dolog lesz az, ha arra emlékeztetlek, hogy vannak magas kiváltságosok, melyeknek már mostan birtokában vagytok; vannak isteni örömök amelyeket már mai napon ízlelnetek lehet. Megvan a pusztának a maga mannája; a sivatag vidámmá tétetik a kősziklának vizével. Nem hagyott el minket Isten; az Ő jóságának jelei nálunk vannak és örvendhetünk némely kegyelmi adomány felett, mely már ma a miénk. Felhívom örvendetes figyelmeteket a ti birtokotokban lévő drágalátos kincsre; tudni illik arra, hogy fel vagytok véve. Istennek gyermekei közé. Négy dolog az, amelyről én ma reggel beszélni akarok, Először különös kiváltság; másodszor ennek a kiváltságnak különös bebizonyítása azután harmadszor egy nemes kiváltság; az örökségi jog és negyedszer a prédikáció gyakorlati része és vége, az a különös életmód, mely ilyenektől megkívántatik.
Tehát testvéreim, először a különös kiváltság, ami a szövegbe említtetik: „Mi Istennek gyermekei vagyunk.” És itten már mindjárt; küszöbnél találkozom azon bizonyos újabbi teológusok ellenállásával, akik azt állítják, hogy a gyermekségi viszony nem a hívők különös sajátságos kiváltsága. A nem régen felfedezett tagadó teológia, mely - attól tartok, - hogy a mi vallásfelekezetünknek is ártott és nagy kár tett a független vallási társulatoknak, az új eretnekség, mely elvét Istennel általános atyai voltára alapítja. A régi hittudósok, a puritánok (jámborok a reformátorok ezen utolsó napokban olyan férfiakkal helyettesíttetnek) kiknek tanítása teljesen ellentmond mindannak, amit mi apáinktól nyertünk. A mi régi prédikátoraink mind úgy említették Istent, mi az ő népének atyját; a többi világnak pedig bíráját. A Szentírás mindenütt úgy állítja elő az Úr választott népét, a hívőket és bűnbánókat és lelki érzületűeket, mint „Istennek gyermekei”-t, senki másnak pedig ne adja ezt a címet. Az újjászülöttekről, mint az emberek különös osztályáról beszél, kiknek joguk van ahhoz, hogy Isten gyermekeivé legyenek. S mert a Szentírással semmi egyenlő nem lehet, tehát néhány verset fogok felolvasni belőle.
Rómabeliek 8. r. 14. vers: „Mert valakik Isten lelkétől vezéreltetnek, azok Isten fiai.” Bizonyára senki sincsen oly merész, aki azt mondaná, hogy minden ember Isten lelkétől vezéreltetik, de elég könnyen lehet ebből a mondatokból következtetni, hogy azok, akik nem vezéreltetnek Isten lelkétől, nem gyermekei Istennek; hanem csak azok egyedül Istennek gyermekei, akik Istennek lelkét vezéreltetnek, vezettetnek és lelkesíttetnek. A Galatákhoz írott levél 3. 26. verse:” Mert mindnyájan Istennek fiai vagytok a Jézus Krisztusba való hit által,” úgy látszik nekem, hogy ez egészen világosan meg magyarázza, miszerint minden hívő, minden, aki Krisztusban kis Istennek gyermeke és hogy tényleg s nyilván a Krisztus Jézusban való hit által lesz azzá; úgy látszik pedig nekem, hogy azok, akik nem hisznek Krisztus Jézusban, nem gyermekei Istennek és hogy mindegy igényük melyet ehhez formálnak, csak eltulajdonítás és bitódás. És halljátok ezt: „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak ily méltóságot hogy Istennek fiaivá lennének.” (Jn.1,12) Hogyan lehettek volna addig Isten fiai, mert „ada azoknak méltóságot, kik a Ő nevében hisznek, kik nem a vértől,” - tehát nem tisztán a teremtés által lettek Isten gyermekei, - „sem a testnek akaratából”, azaz nem valami megerőltetésből, „hanem Istentől születtek.” Határozottan állítom, hogy ismerek mondatot; mely az általános isteni fiúság ellen oly határozottan szólna mint ez; miután pedig ezek a szavak éppenséggel nem értelem nélküliek ennélfogva éppen azt kell jelenteniök, hogy csupán a hivők Istennek gyermekei és senki más.
De halljátok az Úrnak egy másik szavát: „Ezen ismertetnek meg Istennek fiai és az ördögnek fiai. Valaki igazságot nem cselekszik, nincsen Istentől és aki nem szereti az ő atyafiát” (1Jn.3,7-10) Itt a fiaknak két osztálya említtetik, ezért tehát nem mindenek gyermekei. El lehetne-é azt tagadni, hogy azok; akik az ördög fiai, nemkülönben az Istennek fiai is? Be kell vallanom, hogy az ilynemű feltevés ellen fellázad az én elmém, s bár azt gondolom, hogy mi képzelő erővel rendelkeznem szabad, még sem vagyok arra képes, hogy képzelődésemet ilyen kötéltáncoltatóvá tegyem, amely beképzeli magának azt, hogy egy ember ugyanazon időben lehet az ördög gyereke és Istennek is valóságos gyermeke. Halljatok egy, más szöveget. „Annakokáért menjetek ki közölök és szakasszátok el magatokat azoktól, ezt mondja az Úr és tisztátalant ne illessetek és én titeket hozzám fogadlak. És lészek néktek atyátok és ti lésztek nékem fiaim és leányaim ezt mondja a mindenható Úr.” (2Kor.6,17) Nem szükséges-e a fiúsághoz a „kimenés”, voltak-e pedig addig fiai, voltak-e addig leányai, míg ki nem jöttek a gonosz világból és míg el nem különítették magokat? Ha voltak, akkor hát mit igét nékik Isten olyat, amivel már bírtak? De ismét: „Boldogok a békességre igyekezők, mert azok Isten fiainak mondatnak.” (Mt.5,9) Valóban szép cím ez, ha minden embernek adatik! Hol van ezen címnek üdvössége, mert hiszen ők a háborúság követői lehetnek, az új teológusok állítása szerint azonban mégis Istennek gyermekei. No de hozzunk csak elő még alaposabb helyet: „Nem kik a testnek fiai, azok Istennek fiai.” (Róm.9,8) Mit kell erre mondani: „Azok nem Istennek fiai.” Ha valaki ennek ellene akar mondani, hát legyen úgy, tegye. Nincs más bizonyító érvem, amellyel egy embert meggyőződtetni tudnék, ha ilyen erős és világos bizonyságot tagad. Halljátok csak az istenies apostolt: Jánost, aki egyik levelében jámbor csodálattól elragadtatik: „Lássátok minémű szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak hivattassunk.” (1Jn.3,1) Azután tovább megy és leírását adja annak, hogy kicsodák Istennek fiai, amely szerint senki másokat azalatt érteni nem lehet, mint azokat, akik az Úr Jézusban való hit által egyszer s mindenkorra Ő reá helyezték lelkeiket. Amint én tudom, a poém, amelyre ezek az emberek az általános atyaságra vonatkozó tanaikat alapítják, amaz idézés, melyet Pál apostol egy pogány költőtől vesz „Amint a ti poétáitok közül is mondották némelyek: Mert az Istennek nemzeti is vagyunk.” (ApCsel.17,28) Az apostol megerősíti ezt a véleményt, miután idézi azt és ezen helybenhagyás ellen természetesen nem harcolhatunk; de az a szó, ami itten nemzetnek mondatik, nem fejezi ki az atyaság eszméjét a szónak felséges értelmében; ez olyan szó, amely az állatok vagy valami más teremtmény fiaira vonatkozólag is alkalmazható, semmi sincs ama emberi érzetből benne, ami egy atya és fiú között létezik.
Ezenkívül mást nem tudok; ami ezt az új elméletet támogatná. Lehetséges, hogy beképzelik maguknak azt, hogy a teremtés atyai cselekedet, s minden teremtett dolog; gyermek. Ez nagyon ízléstelen valami, mert ha ez az eset állam fenn; akkor a lovak és tehenek, a patkányok és egerek, kígyók és legyek Istennek gyermekei; mert ők bizonyára teremtmények éppen úgy, mini mi. Ha mi ezt a szegeletkövet elvesszük, akkor ez képzelgős teológia, a földre esik és tana, mely magát oly magasnak tartotta, mint Bábel és éppen annyi zavarral fenyegetőzött is, hamar lerántható, ha Isten igéjének lövegét reá irányítani akarjátok. A tényállás az testvérek, hogy csak azoké az istenifiúság: „kik fiaivá vannak fogadva a Jézus Krisztus által ő magában, az ő akaratjának jó kedve szerint.” (Ef.1,5) Mentől többet kutattok a bibliában, annál bizonyosabbak lesztek; hogy a fiúság az Isten népének különös kiváltsága és csak is azé.
Miután én, amennyire arra képes vagyok, ezt a pontot megállapítottam, hogy a mi szövegünknek kiváltsága egy különös dolog, engedjétek meg nekem, hogy néhány pillanatig amellett időzzem és meg jegyezzem, miszerint ez egy tiszta, félreismerhetetlen kegyelemnek különös ténye. Senkinek nincs joga arra, hogy másképpen legyen Istennek gyermeke. Ha beleszülettünk Istennek családjába, akkor ez az irgalmasságnak csodája. Ez Isten végtelen szeretetének egyik áldott bizonysága, mely bennünk lévő minden különös ok nélkül, reánk áramlott. Ha te ma menny örököse vagy, gondold meg akkor ember, hogy te egykor a pokol rabszolgája voltál. Egykor a sár piszkában henteregtél és ha egy disznó gyermekeddé kellene fogadnod, úgy nem tehetnél nagyobb irgalmasság cselekedetet, mint az volt, hogy Isten téged fiává elfogadott. És ha egy angyal magához hasonló méltóságra tudna emelni egy szúnyogot, az a jó dolog még sem volna olyan nagy, mint az, amiben Isten tégedet részesített. Ő kivett téged a szemétrakásból és a fejedelmek közé ültetett. A törmelék között feküdtél, de olyanná tett tégedet, mint egy galambot melynek szárnyai ezüst- és aranyként csillognak. Gondolj arra, hogy ez kegyelem és semmi más, mint kegyelem. Ha a te fiúságodra gondolsz akkor a te természetes leszármazásodnak házára gondolj; tekints vissza a kút mélységére, amelyből kiásattál és ama szörnyű gödörre, amelyből kihúzattál. Te dicsekedjél, ha benne vagy a jó olajfában. Nem a te származásodért vagy abban, hanem csak beleoltattál; te egy rossz fának ága vagy és az isteni Szellem megváltoztatta természetedet, mert egykoron nem valál más, mint Gomora szőlőtövének egy venyigéje. Hajlítson meg a földig téged mindig az alázatosság mialatt a te fiúságod téged felemel egészen a harmadik égig.
Továbbá arra kérlek, hogy gondold meg, milyen méltóságnak részesévé tett téged Isten, igen, téged azáltal, hogy gyermekévé tett. A trón előtt lévő nagy főangyal nem neveztetik Istenfiának; ő egyike az ő legkiválóbb szolgáinak, de nem gyermeke. Mondom néked te szegény testvérem Krisztusban, olyan méltóság ez a te számodra, amelyet még az angyalok is megirigyelhetnének. Olyan vagy te szegénységedben, mint a bánya sötétjében tündöklő drágakő. A te betegséged és gyengeségednek közepette fel vagy övezve a dicsőségnek öltönyeivel, melyek azt mívelik, hogy a mennyben lévő szellemnek áhítatos tisztelettel tekintenek a földre. Úgy jársz ebben a világban a tömeg között, mint egy fejedelem. Mennyei vér folyik ereidben, egyike vagy az örökkévalóság királyi véréből valónak, - Isten gyermeke, a királyok királyának leszármazottja….
De íme tovább sietek, hogy megjegyezzem, miszerint szövegünk különös bizonysággal lát el minket, amelyből kitűnik és tudomásunkra adatik, hogy egy magas rokonságnak lettünk részesei és gyermeki viszonyba léptünk Isten iránt. „Ugyanazon lélek tesz tanúságot a mi lelkünknek, hogy Isten gyermekei vagyunk”.
Meg fogjátok figyelni kedveseim, hogy két tanú van itt, aki kész az örök Isten iránt való gyermeki viszonyról bizonyságot tenni. Az első tanú a mi lelkünk (szellemünk), a másik tanú a Lélek, Istennek örökkévaló szelleme, aki a mi lelkünknek tesz bizonyságot. Úgy van, mintha egy szegény embert a törvény elé idéznék, hogy bizonyítsa be jogát egy kétséges darab mezőre nézve. Ő előáll és leteszi saját maga részéről a bizonyságot, de az országnak egy nagyja, egy nemes ember, aki közelben lakik, előlép és megerősíti bizonyságát. Így van ez szövegünkkel. Az alázatos keresztyénnek szerény, egyszerű szelleme kiált: „Istennek gyermeke vagyok!” A dicsőséggel teljes Szellem, aki egy az Istennel, tanúsítja a bizonyság valódiságát és tanúbizonyságot ád a mi szellemünknek, hogy Istennek gyermekei vagyunk.
Elmélkedjünk először afelett, miképpen van ez, hogy a mi szellemünk képes arra, hogy tanúbizonyságot tegyen, s miután ez a tapasztalat dolga, azért tehát csak azok felé fordulhatok, akik igazán Istennek gyermekei, mert senki más nem képes bizonyságot tenni. A mi szellemünk bizonyítja, hogy Istennek gyermekei vagyunk akkor, ha gyermeki szeretetet érez Isten iránt. Ha meghajolhatunk az Ő trónja előtt és bátran mondhatjuk: „Abba, Atya!” - „Te az én atyám vagy” ebből azután azt következteti lelkünk hogy mi gyermekek vagyunk, mert így következtető: Az az érzetem van irántad aminő érzete van egy gyermeknek az ő atyja iránt; nem lehetne pedig, hogy a fiúságnak érzetét bírjam, ha nem volna meg gyermekségi jogom, - ha nem volnék gyermeked, soha sem adtad volna nékem azt a gyermeki szeretetet, mely téged Atyának mer szólítani.
Ez alatt érzi is a lélek, hogy Isten az ő atyja, nemcsak a szeretetnél fogva, hanem a bizalomból kifolyólag. A vessző hátunkra esett és nagyon fájt ez nékünk, de a legsötétebb órában is képesek voltunk mondani: „Az én atyám kezeiben van az idő, nem tudok zúgolódni, nem tudok elégedetlen lenni, érzem, hogy helyesen történt velem, hogy szenvedek vadak, mert különben nem hagyna engem szenvedni az én atyám.”
Nincs-e azonban olyan időpont nálatok kedves barátaim, amikor érzik szívünk, hogy üresek és puszták volnának, ha nem volna benn Isten. Talán megnövekedett gazdagságtok és az első mulatságba való kirándulás után, mely egészen természetes volt, ezt mondtátok: „Hiába valóságok hiábavalósága, minden csak hiábavalóság, nem az én öröm ez!” Sok örömötök volt a családotokban, de éreztétek, hogy mindezekben valami hiányzott ami a ti szíveteket kielégíteni tudta volna éreztétek pedig, hogy ez a valami „Isten” volt. Én Istenem, te mindenem vagy mindenekben - az a hely, amely felé vágyaim lebegne az én lelkemnek központja. Ima, ez a vágy, ez a kívánság valami több után, mint Ámennyit a világ adhat, bizonysága a lélek hiúságának. Érzed, hogy bírnod kell atyádat, mert különben az ő gondoskodásának adományai semmit sem érnek néked. Ez az, hogy a te lelked bizonyság tesz arról, hogy te Istennek gyermeke vagy. Semmi sem vonhatja e kétségbe. A gonosz ugyan súghatja ezt: „Ha te Istennek fia vagy de ő ezt mondja: „Távozzál sátán mert én tudom, hogy Istennek vagyok.” Éppen úgy megpróbálhatják az ő létezését elvitatni, mint a bizonyos tényt, hogy újjászületett és hogy kegyelmes elfogadás útján Istennek gyermekei közé vétetett fel. Ez a mi bizonyságunk, hogy Istent születtünk.
De a szöveg, - amint én látom, - még magasabb bizonyságot a nékünk annál. Isten, aki hazudni nem tud, a Szentléleknek személyébe kegyelmesen leereszkedik, hogy a mi lelkiismeretünknek tanúsítványára „Áment” mondjon. És mialatt a mi tapasztalatunk lelkünknek azt a következtetést engedi levonni, hogy mi Istentől születtünk, azalatt boldog időpontok is vannak, amikor az örök Szellem leszáll trónjáról és a mi szívünket betölti, amely esetben azután két tanúval bírunk, akik bizonyítják, hogy Istennek gyermekei vagyunk. Azt kérditek talán, hogy miképpen történik ez? Vannak bizonyos tapasztalataim és érzetei és ha Istennek igéjéhez (a bibliához) fordulok, akkor abban azokhoz hasonló tapasztalatokról és érzetekről találok közleményeket, s így bizonyságom van arra nézve, hogy igazam van és a Szellem tesz bizonyságot az én lelkemnek, hogy Istentől születtem. Feltéve, hogy te alkalmassá tétettél arra, hogy Jézus Krisztusban higgy; ez a hit szeretetet nemzett; ez a szeretet Krisztushoz hajtott téged, hogy Krisztusnak munkálkodjál te a bibliához jössz és azt találod, hogy ez éppenséggel ugyanaz, amit az első hívők éreztek és azután azt mondod: „Jó Uram, a te gyermeked vagyok, mert amit én érzek, hát ez az, amit Te szolgáidnak szája által mondottál, hogy be kell annak teljesíttetnie a te gyermekeidtől,” Így erősíti meg a Szellem az én szellememnek: bizonyságát, hogy Istentől születtem.
De ismét, íme ti tudjátok azt, hogy a keresztyén emberben minden jó a Szentléleknek műve. Ha valamely időben vígasztal titeket a Szentlélek, s a ti megnyugtalanított lelketekre édes csendet áraszt; ha oktat titeket, titkot fedez fel néktek, melyet előbb nem értettetek, ha néha rendkívüli szeretetet, a Krisztusban való szokatlan hitet ömleszt belétek; ha a bűn iránt gyűlöletet, Jézusban hitet, e világra nézve halált és Isten számára életet éreztek, akkor ezek a Léleknek a munkái. A Szentlélek pedig sohasem működik erősebben másokban, mint isten gyermekeiben; s miután a Lélek tibennetek működik, tehát éppen ezen működésével az ő saját, csalhatatlan tanúbizonyságát adja, hogy ti Istennek gyermekei vagytok. Ha nem váltál volna Istennek gyermekévé, akkor ott maradtál volna, ahol voltál, a te természetes állapotodban, de miután az összes altaratót és teljesítését te benned az tetszése szerint véghezvitte, ennélfogva reád nyomta az ő bélyegét annak jeléül, hogy te a legmagasabbnak családjához tartozol. Azt gondolom lom azonban, hogy kissé tovább kell mennem. Én hiszem, hogy van hogy természetfeletti út, amelyen az eszközöktől eltekintve, a Szent érintkezik, az emberek szellemével. Az én saját csekély tapasztalatom hozza meg nekem azt a hitet, hogy - eltekintve Isten igéjétől – a Szentlélek közvetlenül közlekedik az emberek lelkiismeretével és lelkével, mindennemű más eszközök nélkül. Azt hiszem, hogy Istennek szelleme néha bizonyos titokteljes és csodálatos érintkezésbe lép az ember szelemével és hogy némely időben a Szellem az ember szívében olyan hangon beszél, amely a fülre nézve nem hallható, de teljesen hallható ez a Szellemnek, akihez szavát intézi. Közvetlenül vigasztal és bátorít minket azáltal, hogy az emberi szívvel közvetlen érintkezésbe jön. A mi dolgunk tehát az, hogy a Szellem bizonyságát szava és művei által elfogadjuk, de én közvetlen, valóságos megszakítás nélküli közösséget akarnék keresni a Szentszellemmel, hogy működjék leptemben és győződtessen meg, miszerint én Istennek gyermeke vagyok.
Engedjetek hallgatózni, hogy megkérdezzelek, vajon tudja-e közületek némelyik azt, hogy ti Istennek gyermekei vagytok? Ne mondjátok ezt: Az én keresztségemben, amelyben én Krisztusnak tagjává és Istennek gyermekévé tétettem.” (*Az angol államegyház egyik imakönyvében foglaltatik ez a kifejezés)
Azt hiszem, hogy nincsenek sokan Angliában, akik elhiszik ezeket a szavakat. Lehet néhány kevés ember aki ezt hiszi, de én soha sem voltam ilyen szerencsétlen, hogy velők találkozzam. Mindenki tudja, hogy gyalázat ez a hasonlíthatatlan imakönyvre vonatkozólag, hogy ilyen szavak meghagyatnak benne szavak, melyek olyan szégyenteljesen valótlanok, hogy az ő durva valótlanságukkal nem képesek ama romboló hatással bírni, amelyet e ravasz nyelv nemzett; mert az ember lelkiismerete fellázad ama feltevés ellen, hogy a gyermek homlokának néhány csepp vízzel való meghintés által, az Krisztusnak tagjává és Istennek gyermekévé készíthető volna. Kérdelek azonban, mondja-e a ti szellemetek ma: „Én Istennek gyermeke vagyok.” Érzitek-e a gyermek vágyát, szeretetét, bizodalmát? Ha nem akkor reszkessetek, mert csak két nagy család van ezen a világon Istennek családja és a sátán családja, az ő jellemük mily különbözőképpen és az ő végük milyen ritka módon van egymástól elszakítva.
Kényszerítlek téged, hogy ne engedj addig szemeidnek álmot és te szemhéjaidnak szunnyadást, míg ezen isteni, titokteljes működés által újjá nem tétetel, újjá nem születél és újjá nem nemzettetel és így ne csupán névleg, hanem valóságosan az élő Isten élő családjába felvéve vagy.
De átmegyek a harmadik ponthoz. Ha a mi lelkünkben megállapíttatott az igazi tanúbizonyság által, - a mi szellemünk és Isten szelleme lenre által, - hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor szemléljük meg, milyen nemes kiváltság tűnik fel a mi szemünk előtt. „Istennek örökös és Krisztusnak örökös társai. Istennek minden gyermeke örökös, akármilyen nagyszámú tagokból álló család is az, s azért annak, aki utoljára született, Istentől éppen annyi joggal kell bírnia, mint annak, aki először született. Ábelnek, az első vértanúnak, aki egyedül ment a mennybe, nem lehet biztosabb joga az örökséghez, mint az asszony utolsó szülöttjének, aki bízik Krisztusba és azután az Ő dicsőségébe megy.
A mennyország logikájában (következtetési tanában) igaz ez, hogy: „Ha fiak, tehát
örökösök.”
Nézzétek pedig meg, hogy mi az, amit mi örökölünk. Az apostol az örökség legfenségesebb részének nevezi először: Isten örököseinek nem az Isten adományainak és Isten műveinek, hanem Istennek magának Círus királyról beszélik, hogy olyan szeretetreméltó kedélyű fejedelem volt, hogy amikor étkezés mellett ült és olyasvalamit talált, ami ízlésének nagyon tetszett, megparancsolta, hogy ezt vigyék és barátomolt adják át eme üzenettel: „Círus király úgy találta, hogy ez az
étel megfelel ínyének és gondoló, hogy barátja szintén élvezze azt, aminek ő örvendhetett.” Ezt az ő udvaroncai irányában tanúsított túlnyájassága és barátsága különös példájának tartották. De a mi Istenünk többet tesz ennél nemcsak a kenyeret küldi asztaláról, mint ama napokon, amikor a emberek angyalok étkét ették; s nemcsak a tiszta bort adja nékünk amelynek nincsen sepreje, az ég gazdag borait, hanem önönmagát adja önnönmagát adja nékünk. A hívő pedig örökős lesz, azt mondom, nemcsak
Isten műveinek örököse, nemcsak Isten adományainak örököse, hanem magának, Istennek. Az ő hatalmáról beszélünk? Az ő hatalma a miénk. Az ő mindentudásáról beszélünk? Az Ő minden bölcsessége a mi javunkra fog fordíttatni. Azt mondjuk, hogy Ő a szeretet? Ez a szeretet minket illet. Dicsérhetjük-e Őt, hogy mozdíthatatlan és meg nem változható? Ez az örök változhatatlanság az ő népének védelmére szolgál. Istennek minden sajátságai az Isten gyermekeinek tulajdonai, a nékik rendelt örökség. Igen, Ő maga a miénk. Oh, minő gazdagság! Ha ma reggel azt mondhatnók, hogy minden csillag a miénk; ha a távcsövet a legtávolabb lévő állócsillagra irányítjuk és azután a tulajdonos kevélységével, ami az embereknél oly természetes, - mondhatnók: „Ama csillag, mely ezerszer nagyobb a napnál, az enyém. Emez örökségnek én vagyok királya és nélkülem egy kutya sem mozdítja meg nyelvét.” Ha azután a távcsövön a tejúton végighúzódunk és a csillagok millióinak millióit látjuk, melyek egymás mellé szorítva fekszenek, s majd felkiáltani tudnánk „Mindez az enyém!” Akkor mind ez a vagyon csak egy foltocska volna ahhoz képest, amit a mi szövegünk magába foglal. Istennek örökösei! Ő, aki előtt minden olyan, mint semmi, maga magát adja, hogy az Ő népének öröksége legyen.
Továbbá az örökség különös kiváltságánál jegyezzétek meg, hogy Krisztusnak örökös társai vagyunk. Ez annyit jelent, hogy bármi, amit Krisztus, mint az összes meglévő dolgoknak örököse birtokol, az a miénk. Jézus Krisztus örökségének dicsőnek kell lennie! Nem ő-e az igaz Isten, az igaz Istentől, Jehova egyszülött fia, fenséges és dicsőségteljes, habár egész a sírig megalázta magát és szolgák szolgájává lett, mégis mindenekfelett örökké állandó Isten. Ámen.
Óh milyen angyalnyelv énekelje meg az Ő dicsőségét? Milyen tüzes nyelvek kellenek, hogy birtokairól, gazdagságáról szóljanak; Jézus Krisztusnak kideríthetetlen gazdagságáról?... De, szeretteim, minden ami Jézusé, az egyúttal a Jézus népéé is. Saját ruháit adja nékünk, hogy azokba öltöztessünk fel. Az Ő igazsága lesz a mi szépségünk. Egész személyiségét, saját testét adta nékünk s így vált Ő a mi ételünkké és a mi italunkká, mert esszük testét és isszuk vérét. Szívét, art a melegen, forrón szerető szívet adta nékünk, mely mindhalálig szeretett bennünket. Nékünk adta koronáját, nékünk adta trónját, mert úgymond: „aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székemben üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal királyi székébe.” Nékünk adta a mennyet, mert: „ahol én vagyok, akarom, Hogy az én szolgáim is ott legyenek.” Nékünk adta örömének teljességét, hogy, mint mondja „megmaradjon bennetek az én örömem és a ti örömötök beteljék.” Újra kijelenthetem azt, hogy nincsen semmi a legmagasabb mennyekben sem, amit Krisztus magának visszatartott volna, mert: minden a tiétek, ti a Krisztuséi, a Krisztus pedig az Istené.”
Nem időzhetem tovább e pontnál, kivéve, hogy meg ne említsem, hogy ez Isteni renddel nékünk sohasem szabad ellentétekbe kerülnünk: „Ezt sohasem fogjuk megtenni”, feleltek ti rögtön. De várj csak egy kissé testvérem, várj, mert tudom, hogy ezt már megtetted; mivel, h minden, aki Jézusé, egyúttal a tiéd is, mégis elfelejted, hogy Jézusnak egykor nehéz keresztje is volt és hogy ez is a tiéd. Jézus töviskoronát is hordott egykor és ha te mindent hinni akarsz, ami az Övé, akkor néked is hordanod kell a töviskoronát. Vagy elfeledted-e, hogy Jézus szégyent, gyalázatot, gúnyt és megvettetést tűrt el az emberek részére, és hogy mindezt nagyobb gazdagságnak tartotta, mint összes kincse e világnak. Jöjj csak és én tudom, hogy ha te a felsoroltak jegyzék megpillantod, valamivel ferdébben fogsz a keresztre nézni és azt gondolod dobd, hogy „habár a korona igen dicső, de én nem szeretem, ha megvetnek vetnek és nem örülök, ha kigúnyolnak és kidobnak maguk közül az emberek.” Óh te ellentétben vagy ez isteni renddel és harcot kezdesz eme magasztos isteni fenség ellen. Azt kellene gondolnunk, hogy örülsz hogy Mestereddel úgy a jóban, mint a nem jóban egy lehetsz és hogy vele együtt részt vehetsz nemcsak a dicsőségben, hanem a keserűségben is. Így kellene lenni, mert így is hangzik: „Tűrjetek, hogy uralkodhassatok.” Van talán itt egy kicsike hely „amelyen Uratok jár és ti szégyenlitek, hogy azon tapos? Ha igen, akkor úgy vélem, szívetek még nincs a helyes állapotban. Vonakodtok talán, hogy Vele együtt abba a kertbe menjetek, hol haláltusáját vívta? Óh te hívő ember, szégyellni fogod magad, ha panaszt hallasz ellened, ha hamis bizonyságok tesznek te reád? És vajon el fogsz- e pirulni, ha oldala mellett ülve, téged is úgy megvetnek, mint Őt megvetették? Óh ha te megrettensz egy gúnyos megjegyzés hallatára, akkor hagyjad megmozdulni lelkiismereted: „Nem vagyok-e örökös társa a Krisztusnak és talán utolsó rendelkezésének támadjak-e ellene?” Nem mondta-e Jézus: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem e világot.” És ó te talán szégyellnéd magad a Krisztusért meghalni?
Jöjj, óh hívő, részt akarsz-e venni Krisztussal együtt a harcban, hogy azután vele együtt a zsákmányon osztozzál? Kész vagy-e arra hogy most az emberektől lenézve és megvetve légy, hogy végül felmenve a mennyekbe; fogva vigyed oda a fogságot? Az örökséget nem lehet megosztani; ha te a dicsőséget bírni akarod, kell, hogy a megvettetésbe is részed legyen. Azért mindenki, ki hűen akar élni a Jézus Krisztusnál kell, hogy üldöztetéseket szenvedjen e földön.
És most elérkeztem beszédem utolsó részéhez, melyről még röviden szólni akarok, azaz ahhoz a különös magaviselethez, melyet természetszerűleg elvárnak azoktól, kiknek személyes előjoguk van, hogy Istengyermekeinek neveztessenek.
Abban az időben, mikor Róma aranykorát élte; ha egy férfiút megvádoltak hazugsággal, az felállt, vádlójának arcába nézett és azt mondta: „Római polgár vagyok.” Ezt azután elegendő feleletnek tartotta, ha csalással vagy hazugsággal vádolták. Adhat azonban valaki tízszer is kielégítő feleletet, ha abban az állapotban van, hogy ezt mondhatja: „Én Isten gyermeke vagyok, vajon, mint ilyen követhetem-e a bűnt?” Elámultam, mikor a régi római történeteket hallottam, a becsületesség és a vitézség csodáit, melyet a bálványimádás, azaz sokkal inkább a hazafiság hozott létre és az az alapelv, melyre a rómaiak építettek, még pedig a szeretet és a dicsőség. És én azt mondom néktek a mai reggelen, hogy szégyellni való dolog, hogy a bálványtiszteletek idején jobb emberek kerültek elő, Ionit ma, vannak némelyek, kik pedig keresztényeknek vallják magukat. És azt gondolom, hogy feltétlenül megállapíthatom, hogyha egy római, ki Jupiter és Saturnus imádója volt, nagy és dicső tudott lenni, altkór az Isten gyermeke csak sokkal nemesebb lehet. Nézzetek Brutusra; ő volt az, ki megmentette a köztársaságot, ki a zsarnokságot elpusztította, nézzétek, amint ott ül a bírói székben és eléje hozzák két fiát, kik ellen az a vád, hogy az államot elárulták. Vajon mit fog most az Atya tenni?
Hiszen ő is csak oly ember, kiben szerető szív dobog, ki szereti fiait, azokat kik most előtte állanak. Vajon szabad folyást enged-e az igazság sújtó kezének, vagy pedig családját elébe helyezi hazájának? De ím, nézzetek, eltakarja kezeivel arcát, azután letekint fiaira és minekutána teljes bizonyítékokat talál az árulásra nézve, szól: „Liktorok, tegyétek meg kötelességteket.” Ezek megrémülve, megrettenve tántorodtak hátra. Brutus azonban ismét szólt: „Hajtsátok végre az ítéletet, liktorok” és a fiúknak fejükét vették atyjuk jelenlétében. Hajthatatlan igazságosság töltötte meg lelkét és semmi más érzelem nem bírta megtántorítani még csak egy pillanatra sem. Keresztyén férfiak, érzitek-e magatokat ilyen erőseknek saját bűneitekkel szemben?
Mikor a bírói székben ültök és valamely kedvenc bűnötöket vezetik elétek, és ti szégyenletemben elpirulok, ha kimondom - ti kívánjátok, hogy kíméljék meg őt, kívánjátok, hogy hagyják meg életben, hiszen olyan kedves volt szíveteknek, ahelyett, hogy - mint Isten gyermekeihez illene - azt mondarátolt. Ha szemem megbotránkoztat engem, úgy kivájom és elvetem magamtól; ha pedig kezem botránkoztat meg, úgy inkább levágom és elvetem magamtól, mintsem hogy vele Isten ellen vétkezzek. Brutus megölette saját fiait, de varnap keresztyének, kik nagyon óvják és kímélik bűneiket. Vessetek csak egy pillantást egy igen nemes ifjúra, Mutius Scaevolára. Belopódzik Róma ellenségének, Pyrrhus királynak sátrába azzal a szándékkal, hogy megöli őt, Inert hazája ellen támadt. A király helyett azonban egy főembert ölt meg és mielőtt még a királyra támadhatott volna, megfogták. A. sátorban izzó parázzsal telt serpenyő állt; Scaevola kinyújtotta jobb kezét, és a tűz fölé tartva, meg nem mozdult onnan, míg Mezét egészen e1 nem égette. „Négyszáz ilyen ifjú van Rómában - felelt - akik ha elvéti a szúrást, épp úgy képesek kezüket a tűz fölé tartani, mint én és ezért te zsarnok, biztosan meg fogsz halni.” És mégis vannak keresztyén férfiak, kiket ha egy kevéssé kikacagnak, ha megvetnek vagy ha véleményükért hidegen elítélnek, akkor szégyellik magukat és képesek volnának egész vallomásukat visszavonni. És ha ezek a megkísértésben ne is tesznek úgy, mint Péter, - hogy esküdöznek és átkozódnak az elő megmondott panasz dacára - akkor a beszélgetésnek egészen más fordulatot adnak, csakhogy fájdalmat vagy bántódást ne szenvedjen a Jézus nevéért. Óh, ha volna négyszáz Scaevolánk, négyszáz oly férfi kik képesek volnának a Krisztusért elégetni nem a jobb kezüket, kan egész testüket, ha ezáltal a Jézus neve megdicsőíttetnék és a bűnnek halálos döfést adnának!.. Pillantsatok most Camillusra. Hamis vád miatt kiűzték Rómából. Megbántották, megrágalmazták, megsértett úgy hogy teljesen visszavonult. Mihelyst ezt a gótok, Róma régi ellenségei megtudták, rögtön a város ellen vonultak és körülfogták, hogy kirabolják és azután felégessék. Nem volt senki, akitől féltek volna csupán Camillustól. Jöttek hozzá némelyek és mondták néki: „Hagyj most megsemmisülni ezt az alávaló, cudar népséget. Kikergettek mag közül, engedd, hogy megkeserüljék azt a napot, melyen ezt tették veled De nem, Camillus nem hagyja magát elkeseríteni. Összegyűjti híve meglepi a gótokat, megveri őket és diadalmasan bevonul Rómába, dacára, hogy száműzött. Oh te keresztyén férfi, ez a példa álljon előtted, még nagyobb mértékben. Ha a gyülekezet elvet téged, kidob, megbánt, -elkeserít, légy még mindig kész azt megvédeni és ha neved megvet is az Isten népe előtt, kelj fel mindig, ha Sion ügyéért szükség van rád, a mi magasztos Istentiszteleteink városáért.
Úgy érzem, hogy szükséges volt reámutatnom e példákra, azt hiszem, hogy újak és biztos vagyok benne, hogy erősek. Azt kisze nem vagytok képesek feltételezni, hogy Isten a pogányokat azért rendelte, hogy általuk Isten gyermekeit elhomályosítsa. Ne engedjétek, hogy valaha megtörténjen! Úgy éljetek, úgy járjatok, hogy e világ azt mondhassa rólatok: „Ezek az emberek Isten áldását láthatóan maguk hordják; mindnyájan egyenlő elv Istenben és együtt dicsőítik az Ő nevét. Minden cselekedetükben Isten kegyelme mutatkozik, minden szavuk egy-egy eskü, minden tetteikben őszinték; szívük örömmel telt, lelkű egyéniségük kedves, szilárdak, amellett mégis nagylelkűek, szigorúak tisztaságban, szeretetteljesek a kedélyben, férfiak mind, kik - mint Isten telve vannak szeretettel, de hozzá hasonlóan szigorúak az igazságosságban. Mindnyájan szentek és mindnyájan készek Istennek mindenkor tisztességet adni, de nem képesek eltűrni a bűnt és hallani, hogy még ma is uralkodik.” Áldjon meg titeket a Mindenható és adja, hogy azok, kik közöttetek még idegenek, e prédikáció által meggyőzettessenek és megtérjenek.

Ezt mondták a szomorkodó nőknek az angyalok, midőn azok Jézus sírboltjához közeledének, hogy a szeretve tisztelt halott iránt a végtiszteletüket megtegyék. Mi nem örvendhetünk isteni Megváltónk megdicsőülésén azon tudat nélkül, hogy az ő győzelme, melyet a halálon, és poklon nyert, egyszersmind a mi diadalunk is. Mit keresitek a holtak között az élőt? E néhány szoba foglaltatik be a húsvét ünnepének szent evangyéliuma. Egy becses oklevél ez, mely mellett biztosítva vagyunk a halál irgalmatlan angyalának pusztító dühe és a sír bűzhödt üregének megemésztő hatalma ellen. E vigaszfaló igék minket, midőn fedve őseink sírját felkeressük, hogy annak - hantjain szívfájdalmainkat kisírjuk, az örök igazság tanítójára utasítanak, azon tanítóra, ki ezt mondá: „Én élek, nektek is élnetek kell”. Óh halljátok meg ezt ti, kik kisírt szemekkel keresitek föl a néma halmokat nincsen az élő a holtak között!
Az üdvözült lelkek, kik előttünk mentek el, mosolyogva tekintenek, alá a tökéletes lét szent honából ez előkészült pálya terére, örvendezvén Isten trónjánál, hogy földi életük útját Jézus utasítása szerint becsülettel futották meg. Egy keresztyén, ha bemegyen a temetőbe, megáll a sírhalmokon, ezt prédikálja: „Mi mindnyájan feltámadunk!” Legyen szent az óra, valamikor lelkünk e magasztos hitre felemelkedik. És ha eljönne a kételkedés irigy angyala, hogy feldúlja kebled paradicsomi nyugalmát és bűnös kézzel megszentségtelenítse azon szent kertet, mit Isten számunkra saját ujjaival plántáit és meglopja az egyedüli jónak tudása fáját: akkor, oh te paradicsomból száműzött ember, tekintsd meg e földet, melynek véres verejtékeiddel hizlalt barázdáiban, évenként keresed a kenyeredet és midőn látod, hogy Isten mindenható keze elmozdítván a meghalt természet téli sírjáról a hideg követ, mely annak éltető erejét elzárta, s azt a tavasz melege által halottaiból életre támasztotta: akkor még egyszer fölindulva, szemléld abban jövendő sorsodat és új erőt nyervén, foglald vissza szent birtokodat, melyet Isten neked örökségül szánt, űzd ki abból a kételkedés és irigység angyalát.
Az öröklét felől való hit ugyan a teremtés első reggele óta öntudatunk titkos redői közé volt téve, de Jézus volt első, ki azt onnan teljes tisztaságában napfényre hozta, megtörvén a halál hatalmát. Ez igazságból merítünk annakokáért vigaszt és bátorságot, midőn a halál elszólítja kedveseinket, midőn körültünk minden éltünk mulandóságát hirdeti midőn érezni fogjuk, hogy a földi vándoréltünk végéhez közeleg. De gondoljuk meg azt is, hogy csak úgy válhatunk meg e földtől egy jobb élet s egy kedves viszontlátás édes reményével, ha mi is, mint Jézus betöltjük kötelességeinket, s az leend főgondunk, hogy a bűn álmából fölkelvén, éljünk s munkálkodjunk buzgón Isten országa építésében.
A delejtű.
Egy tudományos emberekből álló társaság építtetett egy hajót, elhatározta, hogy egy utat tesz a delejtű csodálatos természetének tulajdonságainak kitanulmányozására. Mikor a hajó készen állott, felmentek s nagymennyiségű könyvet és szerszámot vittek magukkal erre azután a delejtűt a központra állították s figyelemmel kisérték. Így vitorláztak ide s tova, szemlélve a tűt, s mindegyiknek megvolt maga véleménye a titkos erő felett, mely a tűt mozgatja.
Egynéhány áramnak nevezte e titkos erőt, más pedig lehetetlennek még más szellemnek: némely azt állította, hogy déltől észak felé mozog más meg azt mondta, hogy északtól délfelé.
Így nagy vita támadt a tudósok között s veszekedve vitorláztak ide s tova a nagy tengeren. Hirtelen kemény ütést éreztek s nagy recsegés hallatszott. A hajó egy szirtre verődött, repedést kapott, s a hullámok feltartóztathatatlanul betódultak. Ekkor ijedtség és zavar fogta el a tudósokat elhagyták a tűt, a tengerbe vetették magukat és menekültek a sziklára. A hajót eltemették a hullámok.
Most, midőn ott ültek a terméketlen sziklán, a sósvíztől átázva egymásnak azt kiáltották, hogy a delejtűben bízni nem lehet. Vegyük most tű helyett a vallást s látjuk az embereket, miké veszekednek felette, isteni vezetésének nem engednek s nem adják át magukat s azután, ha dolguk rosszul megy, fölkiáltanak az emberek: „Oh ez a ti vallástok!” Nem, ezek a tudósok nem helyesen használták a delejtűt. Hogyha annak mutatására figyeltek s azután megtudták milyen úton hajóztak és egy tengeri térképet vettek volna elő, akkor minden jól ment volna. Az ő oktalanságuk volt az, amely őket veszedelembe vitte.
Az apostol megerősíti ezt a véleményt, miután idézi azt és éten helybenhagyás el ellen természetesen nem harcolhatunk; de az a szó, ami itten nemzetnek mondatik, nem fejezi ki az atyaság eszméjét a szónak felséges érte` méhen; ez olyan szó, amely az állatok vagy valami más teremtmény fiaira vonatkozólag is alkalmazható, semmi sincs ama emberi érzetből benne, ami egy atya és fiú között létezik. Ezenkívül mást nem tudok, ami ezt az új elméletet támogatná. Lehetséges, hogy beképzelik maguknak azt, hogy a teremtés atyai cselekedet, s minden teremtett dolog gyermek. Ez nagyon ízléstelen valami, mert ha ez az eset állam fenn, akkor a lovak és tehenek, a patkányok és egerek, kígyók és legye Istennek gyermekei; mert ők bizonyára teremtmények éppen úgy, mint mi. Ha mi ezt a szegeletkövet elvesszük, akkor ez képzelgős teológia a földre esik és tana, mely magát oly magasnak tartotta, mint Báb és éppen annyi zavarral fenyegetőzött is, hamar lerántható, ha Isten igéjének lövegét reá irányítani akarjátok. A tényállás az, testvérek, hogy csak azoké az istenifiúság: „kik fiaivá vannak fogadva a Jézus Krisztus által ő magában, az ő akaratjának jó kedve szerint.” (Ef.1,5) Mentől többet kutattok a bibliában, annál bizonyosabbak lesztek, hogy a fiúság az Isten népének különös kiváltsága és csak is azé.

Nem mint szöveget akarom én e szavakat a szó rendes értelmében fölfogni, hanem mint annak mottóját feltenni. Az összefüggést sem akarom ma megmagyarázni. A fenti szavak Lóté voltak abból az alkalomból, mikor az Urat Zóár megmentéséért kérte. Ezeket azonban most teljesen kiveszem az összefüggésből és más módon fogok belőlük alkalmazást csinálni. A hazugság atyjának ezerféle terve van készletben, melyek által az emberi lelket elveszíteni törekszik. Szüksége van hamis mérlegre és mértékre, hogy őket megcsalja. Néha hamis időmértéket használ, Ámennyiben egyik órában azt mondja, még korán van az Urat keresni, a másik órában, hogy már késő. Aztán használ hamis nagyságmérőt, mellyel a nagy bűnt kicsinyre magyarázza, a kicsinyt pedig nagyon kicsinynek, mely már kicsiségére nézve is bocsánatot érdemel. Meg vagyok győződve, hogy ebbe a hínárba már sok lélek belekerült és ettől összekötözve alá is merült. Nekimentek bűnöknek, melyek felől azt hitték, nem mély, de a szerencsétlenek megcsalattattak annak mélységétől, elragadta őket az ár hatalma azon rettenetes vízeséshez, ahol ezer meg ezer emberi lélek ment tönkre.
Ma reggeli feladatom eme kísértés ellen föllépni és kardot adni kezeitekbe, mellyel ellene állhattok az ellenségnek, ha hadijel szavával reátok tör, hogy: „Hát nem kicsinység ez?” - és titeket bűnre csábít, Ámennyiben elámít, hogy arra mit sem kell adni. „Lám kicsiny az!”
A sátán eme kísértésére nézve, mely kicsiny bűneinkre vonatkozik, megjegyzem először, hogy a legjobb emberek minden időben éppen a kis bűnöktől féltek.
Az Isten szent vértanúi készek voltak a legnagyobb kínzás alá adni magukat, mintsem az igazság ösvényétől csak egy ujjnyi szélességre is eltérni. Bizonyságunk ebben Dániel; mert mikor a királyi rendelet kiment, hogy egy bizonyos ideig senkit sem szabad imádni, mégis mint az előtt, háromszor imádkozott napjában Jeruzsálem felé nyitott ablakánál és nem félt a király parancsolatától. De hát nem vonulhatott volna ő vissza belső ájtatosságra? Nem hagyhatta volna-e el a fennszóval való imát és nem zárhatta volna-e el az ő szívében és gondolatában? Nem talált volna-e épp úgy meghallgatást, minden oly ima nélkül is, hogy mind az egész világ hallja? Így beszél a kísértő. De, ha még oly kicsinynek tűnik is föl ezen hiba, Dániel mégis inkább bement, az oroszlánok vermébe, mintsem Istenét ily csekélységgel fölharagítsa és az emberek előtt azt mutassa, hogy az Úr szent szolgája emberektől fél. Gondoljatok továbbá ama három szent gyermekre. Nabukodonozor király nem parancsolt nékik egyebet minthogy az arany álló kép előtt térdeljenek le és imádják. Mily csekély hódolat! Egy térdhajtás: és megvan. Egy lábesés és békében mehetnek tovább. De nem. Ők a király arany állóképét nem imádják. Istenért megégni képesek de őt megtagadni nem. Tűrni tudnak, de vétkezni nem; és habár az egész világ helyeselte volna is ily körülmények között ily pogány vallás ceremóniáit végezni, mégsem teszik, inkább kiteszik magukat egy hétszem befűtött kemence bosszújának mintsem a Magasságos ellen vétsenek, Így volt ez az első keresztyének között is. Talán olvastátok ama nemes Arethusa Márton püspökről, aki városában a bálvány templomot lerontatta, mely a gyülekezet ellenében állt? Mikor aztán Juliánus császár a trónra lépett, megparancsolta néki bírság ellenében hogy a templomot újból fölépítse. De a püspök ez időtől fogva hatalmasan ellene állt eme bűnnek, miből az következett, hogy a császár megharagudott reá. Élete azonban oly föltétellel hagyatik meg, ha az építkezéshez körülbelül annyival is hozzá járul, mint egy fél fillér, vagy ha csak egy füstölő magot vet is a füstölőbe, mellyel a bálványnak áldoztak. De ő még csak azt sem akarta megtenni. Félte az Istent és a legkisebb bűn elkövetése mellett sem akarta életét megmenteni. Kifeszítették tehát az ő meztelen testét, pénzt adtak a gyermekeknek, hogy késekkel metéljék össze, aztán bekenték mézzel, s így átadták a darazsaknak melyek őt halálra szurkálták. De az egész idő alatt nem bírta magát oda határozni, hogy a füstölőbe vessen. Testét oda tudta adni a darazsaknak és meg tudott halni rettenetes kínok közön, de nem tudott, nem akart, nem mert Isten ellen vétkezni. Nemes példa!
Tehát, kedves testvéreim, ha voltak emberek, kik képesek voltak kicsiny kihágásokban annyi sok bűnt észrevenni, hogy inkább hihetetlen szenvedéseket eltűrtek, mintsem elkövették volna, nem kell-e valami rettenetesnek lenni a dologban, melyről a sátán azt mondja:” Hiszen az csak csekélység?” Akiknek a mennyei kegyelem megnyitotta szemeit a legcsekélyebb bűnben is egy egész poklot láttak pislogni. Egy gonosz testben a gonosz cselekedetek egész világát látták és azért kerülték el utálattal.
De ha a mennybe vezető egyenes út tűzőn, vízen vagy a halálon vezetett volna keresztül, még ezeket is inkább elszenvedték volna, mintsem a kényelmes, de tévelyre vezető útra léptek volna csak egy arasznyira is. Azt vélem, ha bennünket a sátán kisén kis bűnök ellövetésére, ez segíthet bennünket eme feleletre: „Ó nem, sátán, ha Isten gyermekei ezt nagynak tartják, hát ők jobban tudják, mint te. Te csaló vagy, ők pedig igazak. Nekem minden bűnt kerülnöm kell, még ha te kicsinynek mondod is”. Továbbá így is felelhetünk a sátán eme kísértésére a kicsiny bűnt illetőleg: „Kicsiny bűnök vezetnek a nagyokhoz. Sátán! Te kicsiny bűnt követtetsz el velem; de tudom ki légy, te tisztátalan. Az az óhajod, hogy engem tönkre tégy. De lépj vissza! Ha még oly kicsiny legyen is amivel kísértesz, mégis rettegek tőled, mert kicsiny kísértésed nagyhoz vezet, kicsiny bűn utat tör a nagyobbhoz”.
Mi könnyen bebizonyul, hogy kicsiny dolog nagyhoz vezet, látni fogjuk a természetben. Ha például egy árkot akarunk áthidalni, először átdobunk a túlsó partra egy nyilat, melyre vékony fonál van erősítve, Ez a nyíl átrepül, fonálhoz egy vastagabb zsinór, a zsinórhoz egy erősebb kötél van kötve, a zsinórral áthúzzák a kötelet, e kötelet követi a horgony-kötél s ezután a függőhíd, mely ezreknek készít utat. A sátán is így teszen. Gyakran csak egy gondolatot Jövel a lelken keresztül; ez a gondolat kívánságot szül, ez a kívánság egy tekintetet, ez a tekintet érintést, ez az érintés tettet, ez a tett szokást és ez a szokás még rosszabbat, úgy hogy az az ember, aki kicsinyen kezdi meg, a gonosz cselekedetek mélyébe süllyed alá. Kicsiny dolgok, mondom - vezetnek rossz dolgokhoz és az mindig így volt. Egy vigyázatlan vándor elejt egy szikrát a száraz pázsitra és az egész pázsit fölég, pedig lám mi kicsinységből. Egy kicsi gyermek eltaposhatná, egy csepp víz a felhőből elolthatná és mégis lángba hozza az egész mezőséget. Mi az azután, amely parancsol a mezei vadaknak tova távozni? Mi az, amely tüzes karjaival átöleli a cserjést? Mi az, ami az ember lakását leégeti vagy az arató aratását elrabolja? Ez azon egyetlen szikra, mely lángot szült. Maradj vele távol tőlem, ó sátán! Habár szikrácskák is ezek, de szikrácskákból képződik a pokol tüze is. A tűzvész szülője a szikrácska, azért nem avatkozom bele. A sátán mindig úgy tesz, mint Akhánnal először megmutatta neki a babilóniai köntöst és egy aranyvesszőt. Akhán rátekintett. Nem csekélység volt az, hogy csupán rátekintett?
Olyan könnyű bűn tiltott tárgyat megérinteni! Akhán fölvette, elvitte sátorába és - most jön a rosszabb elrejtette azt. Neki végül meg kellett halnia eme rettenetes kihágásért.
Ó őrizkedjél a bűnnek eme kicsiny kezdetétől. A bűnnel kicsinyben kezdeni annyit tesz, mint a vízgátat megnyitni: először kevés víz jön keresztül, abból cseppek képződnek, aztán kezd vékonyan folyni, majd ömleni, s végül egész vízáram lesz belőle és egy egész vidéket elönthet. Még nem került ember a bitófára, ki be nem vallotta volna, hogy a bűnt kis lopással kezdte meg, - egy könyv ellopásával az iskolában, később hozzászegődött még egy másik kis lopás, urának ládájából, míg végre a rablóbandához csatlakozott, ez a rablóbandához való csatlakozó, még gonoszabbhoz, a gyilkossághoz, mely őt átszolgáltatta a gyalázatos halálnak.
Úgy tesznek a kicsi bűnök, mint a lopók, mikor valamely házba betörni akarnak; gyakran visznek magukkal egy kis gyermeket és bebujtatják az ablakon, melyen ők maguk be nem juthatnának az ablak kicsinysége miatt és kinyittatják vele az ajtót, hogy bejuthassanak. Így tesznek a kicsi bűnök is. Ők csak kicsinyek, de bekúsznak, hogy megnyissák az ajtót a nagyobbaknak. Az árulónak nem szükséges nagyobbnak lenni egy törpénél és mégis megnyithatja a város kapuját és beeresztheti az ellenség seregét. Rettegj a bűntől, ha még olyan kicsiny is az. Nem láthatod mind, ami abban rejlik. A bűn ezerféle vésznek szülője. Azt mondják, hogy a vész anyja oly kicsiny, mint egy szúnyog-tojás; és valóban, a legkisebb ezerféle vészt rejteget gyomrában.
Szent Ágoston ad egy képet arról, hogy mennyire mehet az ember, ha vétkezni kezd. Volt egyszer egy ember, ki azt állította, hogy a legyet az ördög teremtette.
,,Jó” - mondó az, akivel disputált - „ha a legyeket az ördög teremtette, akkor talán állítani is lehet, hogy a férgeket is ő teremtette”. „Jó” mondó amaz - „én elhiszem”. „Jó” - mondó az ember, - „ha a férgeket az ördög teremtette, miért nem hiszitek el, hogy a kis madarakat is ő teremtette?” „Jó” - mondá amaz - „hihető, hogy azokat is ő teremtette!” „Jól van” - mondá a másik - „ha már a kis madárkákat ő teremtette, miért nem teremtette a nagyokat is? És ha a nagyokat ő teremtette, miért nem teremtette volna ő az embert is? És ha az embert ő teremtette, miért nem teremtette volna az egész világot?” „Lássátok,” mondó Ágoston, azáltal, hogy az ember a légy teremtését az ördögnek tulajdonította, még annyira is ment, hogy az ördögöt a mindenek teremtőjének tartó.” Csak egyetlen egy tévelygésnek adj helyet lelkedben és kedvezz neki, nem is: képzeled, mennyire fog menni. Gyermekkorukban kicsinyek azok, de óriások lesznek, ha kifejlődnek. Nem is gondolod, mily közel van lelked megsemmisítése, ha a legkisebb bűnös cselekedeteknek is hódolsz.
Egy másik okot is találunk, hogy a sátán eme kísértésére feleletet; adjunk. Ő azt mondja: „Lám kicsiny az „Igen, de kicsiny bűnök hamar megszaporodnak”. Mint kicsiny dolgoknál, úgy a kicsiny bűnöknél is bámulatos hatalma van a szaporodásnak. Ami az ölést illeti, ez a bűnnek igazi műdarabja: de mi mégsem hallunk ölésről oly gyakran mint egyéb bűnökről. Minél csekélyebb az adósság, annál gyakoribb lesz Az elefántnak kevés utódja van és nagyon lassan szaporodik. De a levélésznek ezerre menő utódja van, melyek egy óra alatt kikelnek. Így van a kicsiny bűnnel is: kigondolhatatlan gyorsasággal megszaporodik. Egy szül ezret és - figyeld meg jól - kicsiny bűnök tömegesen éppen oly sok vészt hoznak, mintha nagyok volnának. Olvastatok már a sáskák történetéről, mikor égy országot meglepnek? Éppen tegnap olvastam, hogy egy hittérítő, mikor hallotta volna, hogy közelednek a sáskák, felhívta a népét égy óriási nagy tűz rakására, mért azáltal remélte az élő áram elűzhetését. A sáskák kicsinyek voltak, mégis úgy látszott, hogy izzó tüzét is eloltják, - elszálltak égő társaik felett és tovább mént élő áram. Előttük mindén zöld volt, mint az Éden kertje, s utánuk puszta és sivár.
A szőlőtőkék lemetszettek, a fák levelei oda lettek, a meztelen gallyak csak úgy nyúlnak ég félé, mintha a tél fosztotta volna meg őket zöld ékességüktől. Nem maradt égy szál fű sem, sem sarj, mely a kecskének eledelt nyújtott volna. Ezt mind a sáskák tették és a nagy pusztításnak látható volt a nyoma. De miért ez? Hiszen a sáska kicsiny állat. De seregestül, tömegesen mily hatalmasak lehetnek! Rettegj tehát kis bűntől, mért biztosan megszaporodhatik. Nemcsak egyetlen egy bűn van, hanem égész tömege eme kicsiny bűnöknek. Talán a tetvek vagy darazsak csapása volt az Egyiptomiakra a legrettenetesebb, amit aha tűrhettek. Óvakodjál eme kicsiny férgektől, ezek téged elveszthetnek. Ah, ha meglátogattatol általuk, sóhajtasz terhük alatt és imádkozol, hogy a jó Isten szabadítson még tőlük, elfogadható, hogy Isten lelke működik szívedben.
Néhány év előtt nem volt Ausztráliában egyetlen tövis sem. Ezt látván egy Skótországi ember, igen csodálkozott felette és azt gondolta, kár volna ily nagy szigetnek, mint Ausztrália, nagy nemzetének e jelképe nélkül lennie. Összegyűjtött hát egy csomag tövismagot átküldte ezt egyik barátjának Ausztráliába. Mikor megérkezett a tövis talán mondhatták a tisztviselők: „Ah, hagyjátok, valami virág magvak ezek és mindössze is csak égy maroknyi. Talán a skótok be akarják vele vetni kertjeiket; - ők a tövismagvakat virágmagvarnak vélték - hadd gyönyörködjenek bennük.” Persze, hogy kevés volt az egész; de most egész kerületeket ellepett és a földmívelőnek valóságos járványa lett. Pedig csak csekélység volt kezdetben. De annál rosszabb, mert megszaporodott gyorsan. Ha valami nagy veszély lett volna, akkor minden ember munkához látott volna, hogy eltávolítsa. Ezt a csekélységet azonban nem, s ím erről a vidékről is el lehet mondani az utolsó napig: „Tövist és bogáncskórót teremjen néked.” Szerencse lett volna, ha az a hajó, mely ezen tövis magvakat vitte, a kikötőben széjjel szakadt volna. Vigyázz tehát, hogy be ne ereszd a szívedbe a kicsiny bűnöket.
Még egy: a kicsi bűnök más tekintetben mégis csak nagyoknak mondhatók, mivel ezek igen fontos alapelv ellen törekednek. Vegyük, hogy az osztrákok küldenének Szardíniába egy hadtestet; de ha csak szakasz katonát küldenének is, hadüzenet lenne az. Azt mondhatnák ugyan: „Hiszen kevés katona az, akiket küldöttünk!” Mire azt felélnék; Igen ám, de nagy jelentőségük van. Nektek nem engedtetett még, hogy a határon át katonaságot küldjetek, azért büntetés nélkül nem marad: Ennek hadüzenetnek kell lennie, mert átléptétek a határt és országunkba törtetek”. Nem szükséges százezer katonát küldeni valamely országba, hogy a békés viszonyt feltörjék. Igaz, hogy ezen békés viszony feltörése jelentéktelennek látszhatik; de ha a leggyengébb törés is meg volna engedve, a béke lelke sértetnék meg azáltal. Sokkal több függ az ember szellemétől és indulatától; mellyel cselekszik, mint Ámennyit az ember gondol. A bűnnél nemcsak egyes tettek azok, melyekre Isten tekint, hanem sokkal inkább az emberi indulat, melyből az jő, t.i. az Ő szava iránti engedetlenség; és az Isten iránti engedetlenség a kis bűnben épp úgy kitűnik, mint a nagyban. Óh ember! A Teremtő téged teremtett, hogy neki engedelmeskedjél. Feltöröd törvényét és azt mondod, hogy az csak kicsiny kihágás. De az mégis csak kihágás. A törvény föl van törve; te engedetlen vagy; haragja rajtad van. A legkisebb kihágással is felmondod az iránta való engedelmességet és éppen azért nagy az. Ezenkívül nagyon kérdéses, hogy dolgok, melyeket keresztyének kicsinyeknek tartanak bizonyos értelemben, nem nagyobbak-e azoknál, amelyeket ők nagyoknak tartanak? Nézzétek, ti nagyon ellene beszéltek egy csalónak, ha fölfedezitek. Mely sok embert megfosztott! Én tudom és távol is legyen tőlem, hogy valami módon őt mentegessem; de ennek az embernek tekintélye volt és ő ezt fenn akarta tartani!
Ezerféle kísértés állt előtte, melyek neki tömérdek kincset kínáltak. Sohasem gondolt arra, hogy valamikor cselekedetei fölfedeztetnek. Családját kellett neki fenntartania. Pazar életmódhoz volt szokva és még talán többet is lehetne mondani, hogy gonosz tettét szépítsük. De ha ti valamely bűnt elkövettek, mely nektek nagyon kevés hasznot vagy gyönyört hoz, akkor art mondom, hogy pajkosságból vétkeztek. Oly dolgot követtek el, mely magában hordja a szándékos engedetlenséget és amit szépíteni nem lehet, mivel nincs benne semmi hasznotok. Kicsiny bűnök hát mégis, az Isten törvényénél megtekintve, csak nagy bűnök.
Így hát több érvet adtam előtökbe, melyet a kísértő eme kérdésére: „Nem csekélység-e ez?” felelhettek.
Most pedig csupán az Isten gyermekeihez szólok és azt mondom nékik: Testvéreim, ha titeket a sátán kísért és ezt mondja: „Nem csekélység-e ez?” feleld neki: „Ó sátán, ha még oly kicsiny legyen is az a bűn, Krisztussal való társaságomat mégis megronthatja. A bűn nem ronthat, de nyugtalaníthat; lelkem nem semmisítheti meg, de békémet mielőbb eláshatja. Te azt mondod sátán, hogy az csak csekélység, és Megváltómnak a miatt kellett meghalnia, s ha Ő ezt nem teszi, ki vagyok rekesztve a mennyből. Ez a „kicsinység” tövis lehet az én testemben, átszúrhatja szívemet és megsebezheti lelkemet. Nem lehetek és nem merek ellenemre lágymeleg lenni ez iránt, a kicsiny bűn iránt, mert nekem sok bocsáttatott meg, azért nagyon kell szeretnem. Ami másnál is bűn; az nálam nagy lenne. „Mi módon tennék ilyen nagy gonoszságot, vétkezvén az én Istenem ellen.” Hát kicsinység ez, ó Sátán? Egy kis kövecske a cipőben sántává teheti a vándort. Egy kis tüske is okozhat daganatot. Egy kis felhő eltakarhatja a napot. Egy embertenyérnyi nagyságú felhő özönvizet bocsáthat. Csak dicsekedtél, ó sátán, nekem nem lesz veled semmi közöm.
Mert mióta tudom, hogy Jézus a kicsiny bűnökért vérzett, nem tudok nekik hódolni, hogy szívét szomorítsam. Egy kis bűn? Sátán! Avagy nem mondotta-e Mesterünk: „Fogjátok meg a rókákat, a kis rókákat, melyek az én szőlőmet rongálják, mert a mi tőkéinknek gyenge fürtjei vannak.” Bizony, ilyen kicsiny dolgok nagy kárt tesznek gyönge szívemben. Nagy bűn tönkre tehet egy keresztyént, de kicsiny boldogtalanná teheti. Jézus nem megy népével, ha minden tudvalevő bűnt ki nem irt közüle. Azt mondja Ő: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, az én szeretetemben maradtok meg, miképpen én is az én Atyámnak parancsolatait megtartottam és maradok az ő szerelmében.” Sok keresztyén van e világon, ki az ő Megváltója arcát egész hónapon át nem szemléli és egész nyugodtan érzi magát társasága nélkül is. Nem értlek titeket, nem is óhajtom tudni honnan van az, hogy lelketeket Uratok távollétével is ki tudjátok békíteni. Egy szeretett nő, kinek évekig férje nélkül kell lennie, szerintem nagy próbára van kitéve. Bizony nagy nyomorúság, ha egy gyenge gyermeknek el kell válnia atyjától. De te Istennek gyermeke vagy, és máris boldog lehetsz Atyád orcájának látása nélkül? Mi! Te
Krisztus menyasszonya vagy és mégis nyugodt vagy társasága nélkül? Bizony, bizony, bizony, nyomorult állapotba jutottál. El kellett tévedned, ha ama tapasztalatot észre vetted önmagadon; mert a vőlegény szomorkodik, mint a galamb, mikor a hím elhagyja őtet. Kérdezd meg hát mégis magadtól, mi űzhette el Krisztust? Elrejté orcáját bűneid fala mögött. Ez a fal épp úgy felépülhet kicsiny, mint nagy kövekből. A tenger vize cseppekből áll és a sziklák szemecsetiből; így a te bűneid tengere is bűnök cseppjeiből telhetett meg; az a kőszikla is, mely a hajósokat szétvágással fenyegeti, a te mindennap szaporodó hibáid korallférgeiből képződhetett. Azért vigyázz ezektől; mert ha Krisztussal akarsz élni, járni és akarod őt látni, vele társaságba lenni, akkor kérlek, vigyázz e kis rókákra, melyek a szőlőtőt megrongálják, mert a mi szőlőtőkénknek gyenge fürtjei vannak.
Most eltérek Isten gyermekeitől azokhoz közöttetek, kik néha gondolnak lelkeikre, de még nem lehet őket azok közé számítani, kik az Istent teljes szívből félik. Tudom, hogy a sátán gyakran előlép nálatok eme kérdéssel: Hát nem kicsinység ez?” Fiatal ember, a sátán ezzel a kérdéssel vezetett az első lopásra. Ezzel a kérdéssel töltette el veled a sátán esztelen gyönyörökben a szent vasárnapot. Az nem oly nagy bűn, mondotta a sátán, s te őt szavánál fogtad és elkövetted a bűnt. Hiszen csekélység volt az és azért hazudtál. Hiszen az csak csekélység volt, azért mentél a könnyelműek társaságába és vegyültél a csúfolók közé. Hiszen az csak csekélység volt, az csak nem árthat a léleknek. Ó várj csak egy kicsit! Tudod, hogy egy kicsiny bűn üdvödet megakadályozhatja? „De az Istennek erős fundamentuma megáll, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit; és „Távozzék el a gonosztól mindaz, ki nevezi a Krisztusnak nevét.”
Krisztus meggyógyítja azt, aki a bűnt gyűlöli; de ki kedveli azt, nem könyörül rajta. Ha minden utaidnak ellent mondasz és teljes szívből megtérsz Istenhez, akkor az elkövetett legnagyobb bűneid sem árthatnak lelkednek; de ha csak egy bűnt is rejtegetsz még magadnál, imáid nem hallgattatnak meg, sóhajid áldás nélkül térnek meg kebledbe. Csak nem régen imádkoztál, hogy Isten tegyen tulajdonává. Már hónapok múltak el és még nem vagy megmentve, bűneid bocsátásának vígaszteljes ígéretét még mind idáig nem kaptad meg. Nem valószínű-e, hogy még valami tudatos bűn van elrejtőzve szívedben? Ha igen, gondold meg, hogy Isten sohsem lehet veled egy, míg te és bűnöd ketté nem váltok. Igyekezzél hát bűneidtől megszabadulni. Jöjj hozzá azonnal amint vagy, de megvetve bűneidet. Esedezzél ő hozzá, hogy téged minden szenvedélytől és rossz úttól megszabadítson, különben sohsem fogsz kegyelmet nyerni atyai kezéből. Megbocsátattatik a világon létező legnagyobb bűn is, ha megbánatik; míg a legkisebb, megbánatlan bűn is meghozhatja lelked alásüllyedését, rettentőbben, mint a pokol izzó bosszúja. Figyeld meg ezt, ó te kis bűnökben élő bűnös! Ezek a kicsiny bűnök mutatják, hogy még mindig a keserűséges méregben és a gonoszságnak kötelékében vagy.
Hill Rowland elbeszélt egykor egy ritka történetet egy barátjáról, ki el szokott látogatni a színházba. Hill tagja volt a gyülekezetnek és meglátogatta barátját, kihez így szólt: „Uram, tudom, hogy ön szereti a színházat. „Ó nem, uram felelt amaz - az nem úgy van, hanem nagy ritkán, ünnepi alkalmakkor megyek el; de akkor sem azért, mert szeretem. Ez nem állandó szokás nálam.” „Jó”, mondá Hill - „de gondolja csak, ezt mondaná nekem valaki: „Hill úr, én tudom, hogy ön megeszi a dögöt, az elesett állat húsát és én ezt mondanám neki.
Ó nem, én nem eszem dögöt. Igaz ugyan, hogy néha eszem szagos dögöt, de csak különös ünnepi alkalmatosságnál”. Ejnye, hiszen ön ellenkezik önnönmagával - mondhatná az illető - mert azzal, hogy ön azt különös ünnepi ebéddé takargatta, azt bizonyítja, hogy jobban szereti, mint a legtöbb ember. Mások eszik azt, mint mindennapi táplálékot, ön pedig mint különös nyalánkságot, vendégség alkalommal használja. Ez azt mutatja, hogy az ön szíve meg van csalva és jelenti, hogy ön a bűnnek útját és zsoldját még mindig szereti.”
Ó, barátaim, azon emberek, kik azt mondják, hogy kicsiny bűnökben nincs gonoszság, bizonyságot tesznek saját jellemükről. Megmutatják, mely irányba folyik a víz. Egy szalmarakás, vagy egy szálló toll is megmondhatja neked, mely irányból fú a szél; épp így megmutathatja a kicsiny bűn, mely a te szíved uralkodó iránya? Hallgatóm, ha szereted a bűnt, még ha a legkisebbet is, nem tarthatja szíved szeme előtt az Istent. Te még mindég idegenje vagy az isteni hegyelemnek. Az Istennek haragja rajtad van. Elveszett lélek vagy, ha meg nem változtatja Isten a szívedet.
Még egy megfigyelni való van itt. Bűnös, te azt mondod, hogy az csak kicsinység. De tudod, hogy Isten a te kicsiny bűnöd miatt is elkárhoztat? Ha ma egy ártatlan ember tespednék a börtönben és nem látogatnád meg őtet, nagy bűnnek tartanád ezt? Természetes, hogy nem, - mondod, - rá se gondolok olyasmire. Ha egy éhezőt látnál és meg nem elégítenéd, nagy bűnnek tartanád azt? Nem tartanám nagy bűnnek - mondod. És mégis oly dolgok ezek, melyek miatt az ember elkárhozik. Mit mondott a Bíró? „Éheztem és ennem nem adtatok, Szomjaztam és innom nem adtatok. Beteg voltam és meg nem látogattatok. Bizony mondom néktek, valamelyest nem cselekedtetek az én kicsinyeimmel, én velem nem cselekedtétek.” Így hát dolgok, melyeket mi csekélységnek tartunk, milliókat pokolba küldenek; nem kellene-e megállapodnunk és rettegnünk, mintsem könnyelműen megtegyük, holott a legkisebb bűn is gyilkosa lehet lelkünk üdvének? Ó ember, a pokol megvan ásva a kis bűnök számára. Nemcsak a gyilkosok, részegesek és paráznák mennek a pokolba, hanem a kis bűnben élők is részt vesznek abban. Azért rettegjetek a ti kicsiny bűneitektől.
Mikor még kis fiú voltam, egy napon családi ima alkalmával; János mennyei jelenésének azon fejezetét olvastam, amelyben a pokolnak örvényéről van szó. Egy helynél megálltam és kérdeztem nagyatyámat, hogy mit jelentsen ez „örvény”? Nagyatyám azt felelte: olvasd tovább fiam, olvasd. Másnap ugyanazt a fejezetet olvastam újból és a helynél ismét megálltam és kérdeztem, hogy mit jelent az; de nagyatyám csak mondá, hogy folytassam az olvasást tovább. Így ment ez mind 14 napig, hogy mindég ugyanazt a fejezetet kellett olvasnom, végre is egy hónap múlva nyertem magyarázatot. És még jól emlékszem lelkem borzalmára, amelyet e hely magyarázatánál nyertem. Van egy mélység - mondá - melybe a lélek esik, esik - és mily gyorsan! Most az utolsó fénysugár is elenyészett, ő pedig esik mindég mélyebben, mélyebben és ez az esés megy tovább mindég mélyebbre és mélyebbre, ezer esztendeig! „És még mindég nem érte a fenekét? Nem lesz vége valamikor esésének?” Nem, nem; a mélységből fölhangzik egy kiáltás: „Mélyebbre, mélyebbre!” „De ha már egy millió évig estem, csak elérem a fenekét?”
Nem, a fenekét még meg sem közelítetted; mert az egy feneketlen örvény; mindég mélyebben és mélyebben, így folytatja a lélek esését szakadatlanul tovább a mélységek mélyébe, örökkön-örökké esik ebbe a feneketlen örvénybe, mindig mélyebben és mélyebben, le a mélységbe, melynek feneke nincs! Ez a rettenetes gondolat van eme szóban is „következendő harag”. Figyeld meg, a pokol mindenkor „következendő harag”. Ha valaki ezer évig lett volna is a pokolban, még mindég „következendő harag” az. Ha e világ megavul nagy évei miatt és a nap meghomályosodik, azért még mindég „következendő harag” lesz az. Ó mily rettenetes gondolat, ki sem tudom fejezni magamat és mégis, jól gondold meg, hogy csupa kicsi bűn miatt beleesel. Uh, ha már el kell kárhoznom, kárhozzam el valami jelentőségteljes ok miatt, de ne valami jelentéktelen kicsiség miatt. Meneküljetek a jövendő harag elől; mondjatok le a kicsiny bűnökről és fussatok Krisztus nagy keresztfájához, melyen kicsiny bűnökért vérét ontotta, hogy azáltal a legkisebb bűntől is megmosson titeket. Mert ah mégegyszer óvlak titeket ha meghaltok a ti kicsiny bűneitek megbocsátása nélkül, anélkül, hogy kicsiny bűneiteket megbántátok, nem lesz számotokra kicsiny a pokol a nagy király nagy haragja még mindég „bekövetkező”, a feneketlen mélység pokol, melynek tüze meg nem oltatik, férge meg nem hal soha. Ó jövendő harag! Jövendő harag! Már csak rágondolni is majd meg olvad a szív. A jó Isten segítsen meg titeket, hogy megmeneküljetek tőle. Fussatok most előle a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Az teljesen világos, hogy az apostol a saját testét nem tekintette magáénak. Úgy beszél róla mint gyenge, ingadozó alapú sátorról, majd pedig mint valamely ruháról, öltözetről, mellyel bizonyos ideig felöltöztetett. Várta azt, hogy meg fogja látni, amint ez a sátor szétesik, szétomlik, vagy pedig hogy ezt a ruhát leveti. Igen erős különbséget tesz a külső emberről, kit érdemesnek tart az eldobásra, valamint a belső valódi emberről, kit tulajdonképpeni lényének, szellemének tart és aki - amiként szól róla - „napról-napra megújíttatott”. Az apostol úgy rendezte be életét, hogy itt e földön az isteni akaratnak megfelelő életet éljen, mindaddig, míg a reábízott munkát elvégzi, azután pedig, ha e porrá való testet leteszi, ruha nélküli és test nélküli szellemmé legyen. Ez a jelenlegi állapota az összes elválasztott, elkülönített szenteknek is, kik beszámíttatnak „az eljövendő igazak szellemei közé”. Énokh és Illés kivételével kik testüket magukkal vitték a mennyeknek országába - az összes elkülönített hivők szellemek, testtel felöltöztetve, kik olyan ruhát hordanak, amilyenek a szellemi lényeknek illik. Nehéz ezeknek ilyen állapotban magukat feltüntetni? Nem hiszem; hogy úgy lenne.
Szellemek test nélkül nem olyan csodálatosak mint szellemek testben. Mindennap találkoztok az utcákon, útalton szellemekkel, kik testben vannak, szellemekkel, kik hússal, csontokkal és izmokkal bírnak és kik ebben a testi ábrázatban helyről-helyre járnak. Ha még sohasem láttuk volna, hogy egy élő, erővel teljes test egy láthatatlan, egy megfoghatatlan szellemi anyag által megtöltetett, úgy ezt vajmi nehezen lehetne felfogni. Azt senkisein tudja, hogy ez a mi belső szellemünk hogyan és miképpen van a testtel összeköttetésben. Hol van a kapocs, az összekötő pont? Melyik rész az a testünkben, amely az összeköttetést szolgálja a szellem és az inak, izmok között? Hol kezdődik a szellem és hol végződik az anyag? Azt tudjuk, hogyha karunkat fel akarjuk emelni, akkor tényleg fel is emeljük; de miképpen eszközli a szellem azt, hogy akaratának végrehajtására az anyag úgy megfeleljen? És legfőképp hogyan képes a szellem arra, hogy az anyag fölött működjön? Hogyan van az, hogy a szellem a húsnak ily tömegében lakni tudjon, e szemekkel lásson, e fülekkel halljon, eme ajkakkal beszéljen és akaratának e kezekkel érvényt szerezzen? A szemek, a fülek és a kezek elvégre csak porból valók, ugyanabból az anyagból állíttattak elő, mely anyagot a test bármely részében feltalálhatunk, csupasz porból, bölcsen összeállított, de mégis csak porrá váló anyagból és hogy ennek dacára a szellem mégis itt lakik ez anyagból készült házban, - szerfölött csodálatos dolognak tűnik fel nékem az is, hogy szellem, test nélkül is létezik. Könnyebben tudunk egy szellemet előállítani, aki az anyagtól mentes abban a viszonyban, amelyben tanultuk, mintsem szellemi dolgokon elmélkedni és az elkövetkezendő világerejét megérezni. Az emberek nagy sokasága nem ismer mást, mint ami az érzékére hat; de az, akit az isteni szellem megújított, az maga is szellemileg érez és ez előtt a test nélküli szellem nem is valami idegen dolog. Hagyjatok tehát bennünket most - az Írás szerint előre nézni egy oly állapotba, amelyben a mi tökéletessé vált szellemünk a Krisztus mellett időzzön, „várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását”. (Róm.8,23)
Azért azonban nem hitte Pál, hogy ez a testnélküli állapot örökké így fog tartani, mert a test feltámadásában határozottan biztos volt. Nem gyűlölte a testet annyira, hogy azt sohasem kívánta volna viszont látni, hanem számított arra, hogy minekutána őt is eltemetik, vagyis kiköltözik e porsátorból a szelleme, majd akkor, az Úr Jézus eljövetele napján új testet kap és így a szelleme újólag felruháztatik. Abban bízott, hogy ami a testben por, az elnyelettetik az élettől, valaminthogy mi is hisszük ezt. Vagyis azt, hogy ami a földbe tétetik, mikor egy hivő embert eltemetnek, akkor az, ami a rothadandóságnak átadatott ugyanaz fog a feltámadáskor megjelenni, de a rothadandóság állapota nélkül.
Az, amit mi a sírba teszünk, az nem más, mint egy szegény hulla, minden tisztesség, azaz tiszteletadás nélkül, amelyen a rothadás félelmetes munkáját végzi; hanem meg fogjuk ezt látni, amint dicsőségben feltámad, sugározva attól a fénytől, amely fénytől Mózes arca tündökölt. Az, amit mi az anyaföldnek átadtunk, azt a maga gyengeségében, erőtlenségében sülvesztettük le; ámde ez éppen így fog feltámadni a sírból, még pedig erővel teljesen. Az, ami eltemettetett, az szellemi (lelki) test (1Kor.15,44), csak a természetes szellem számára alkalmas, de nem megfelelő az újjászületett léleknek; de tudjuk, hogy ami fel fog támadni, az szellemi test lesz, ami magasabb természetünknek alkalmas, megfelelő lakhelye minden kegyelemteljes életnek, amely bennünket Isten gyermekeivé tett. Az apostol gyönyörű, nagy reménysége befejezője lőn az ő egész emberiességének. Szellem, lélek és test egyesüljön mind a Jézus Krisztusban. Vigaszt talált a várakozásban, hogy - dacára, hogy egy kevés ideig, földi sátorának felbomlása után, hajlék nélkül is marad, nemsokára egy olyan házba, mely nem kézzel építtetett, hanem amelyet maga Isten épít, vonulhat be és ott a test és a szellem teljességében örökké Isten trónja előtt állhat. Ez volt az ő biztos várakozásának alapja.
Az alapul vett szövegből világos, hogy e hit hatalmas befolyást gyakorolt az apostolra. Különösen két erős hatást gyakorolt reá; az egyik volt, hogy „mivelhogy mindenkor bízunk”, a másik pedig, hogy erős becsvágyat idézett fel benne; „azért mondta tovább igyekezzünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, Néki kedvesek legyünk”. Érezte, hogy ott, ahol kíván lenni és amely állapotba akarja magát helyezni, az egyetlen amit tehet az, hogy Annak kedves legyen, aki drága vérével őt megváltotta; így tehát igen keveset határozott nála az, hogy a testben vagy pedig a testen kívül van addig, míg az Úr Jézus Krisztusnak kedves lehet.
Az apostolnak e bizalmáról és becsvágyáról akarunk mi ez alkalommal beszélni ha az Isten Szelleme kegyes lesz nékünk ebben segíteni.
Legelőször is kedves barátaim, a hívő embernek van alapja a biztos bizalomra Az apostol azt mondja: „Mivelhogy mindenkor bízunk”, azután pedig, hogy az összefüggést a hetedik versben levő közbevetett mondat miatt el ne veszítsük, ismét folytatja, hogy: „Bizodalmunk pedig van.” A keresztyén ember állapota tehát, ha a feltámadás és örök élet hitében él, a biztos bizalom egy állapota, olyan bizalom amelyben - tekintettel a jelenlegi életre és rendre - mi reménykedünk mielőtt a megígért dicsőség teljességét elnyernők; olyan bizalom, amelyben, ha a testben lakunk is, mégis mindenkor bízunk; és vég olyan bizalomé, amely hasonlóképpen és még sokkal inkább a bekövetkezendő renden alapszik, úgy, hogy „bizodalmunk pedig van, azé inkább szeretnénk elköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz.”
Hagyjatok legelőször is beszélni arról a bizalomról melynek része a hivő ember a jelenlegi állapotában vagyis ami e testben él .Sokkal több szépséget és gyönyörűséget élvezném: e helyen, ha a fordítás, szavak és mondatok szépségét és fontosságát teljes értékében visszaadná. Engedjétek, hogy felolvassam ismét e részt: „Azért, mivelhogy mindenkor bízunk és tudjak, hogy e testben lakván, távol vagyunk Úrtól, bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz. Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk akár elköltözünk, Neki kedvesek legyünk.” Amint látjátok, a súlypont azon fekszik, hogy „akár itt lakunk” és „akár elköltözünk”. E szavak az eredeti kifejezéshez oly közel állanak, Amennyire csak lehet, ugyan a görög kifejezést nem fedik is teljesen. Így tehát a jelen állapotban vagyunk most, vagyis amint mondja az Írás „itt fakun testben; hanem mi itt igen korlátolt értelműek vagyunk, mert itt lak anélkül, hogy a lakásunk is itt lenne, holott ez csak egy könny széjjelbomló porhajlék, egy ideiglenes lakóhely, amelyben mi elkel tettünk, amíg az igazi, valódi otthonunkat az Új- Jeruzsálemben elfog hatjuk. Oly lakás ez, amilyen lakása van a katonának a harcmező, vagy amily lakása van az utasnak az Óceánon, míg egyik parttól a másik parthoz ér. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak volt lakásuk, idegen országban és ők napról-napra várták, hogy elmehessenek abba városba, melynek alapítója, építője és alkotója az Isten. Addig, amíg jelenlegi állapotban vagyunk, mindig kárunk, hátrányunk van, olyan otthonban lakunk, amely nincs a mi hazánkban és így ezáltal igazi, valódi édes hazánktól távoltartatunk. Az elméletben él az a tudat, hogy a test valamely részében lakozik az az élő, gondolkodó és működő szellem, amely a test összes tagjait működteti és így minden érzékunt; kihat. Tudjuk, hogy annak a szellemnek, amely bennünk működik, van szabva, hogy egy bizonyos ideig földi hajlékunk falai között kell tartózkodnia és ez hasonlít ahhoz, amikor egy lámpának a korsóban kell égnie vagy pedig mikor egy gyönyörű, szép drágakövet agyagból készült gyűrűbe foglalnak.
Egy olyan házban kell laknia, amelyhez semmi ragaszkodása nincs és amelyet mégis nem szívesen hagy el. Ki az, ki vágyva, fájón nem tekint a sír szájánál vissza e világra? Ha elhagyja is mind e testi kínt, Vajon vágyik-e a búcsúzásra?
Panaszkodunk folyton testünk törékenysége fölött, de mégsem szeretnők azt rögtön elhagyni; házunk emelkedik a vihar miatt fel és alá és mi mégis óhajtunk abban maradni, mindaddig, míg csak a halál ki nem zavar onnan bennünket és a házat teljesen szétrombolja. annak, akik e testben 40 évig laknak, némelyek pedig
60-70 évig és így, csak természetes, hogy ebből a házból hajlékot alkottak maguknak és nem is csodálatos, ha semmi kedvük nincs hamarosan ebből kivándorolni, valamint hogy a gyönyörű otthonra és a „számos hajlékra” való kilátás nem elegendő, hogy az igazi otthonba való igyekvésre izgassa őket.
Ez a test azonban mégis nem alkalmas otthon nékünk és hogy mennyire kényelmetlen, azt sokszor tapasztalásból ismerjük meg. Nem más, mint egy szegényes, öreg sátor, könnyen feldönthető, könnyen szétbomló és minél öregebb lesz, annál nagyobb fáradságba kerül mindig helyrehozni és lakható állapotban tartani. Az évek folyamán piszkos, elhasznált és elkopott lesz, mint Kádár sátora; a sokévi használat után mindig jobban és jobban bebizonyul, hogy ez nem valódi otthon Isten gyermekei részére és nem illő tartózkodási hely egy halhatatlan, felülről újjászült szellete számára. Sok viszontagságot szenvedtünk e széteshető, széttörhető sátor miatt, különösen a szellemi dolgok miatt; arra lettünk kötelezve, hogy éberek legyünk, de míg a szellem mindig kész erre, addig a test mindig álmos és a vigyázásra szerfölött gyenge. Fáradtságtól, fájdalomtól és lelki éhségtől elgyötörve, kívánjuk sokszor, hogy mennyei dolgokkal töltessünk meg. Ha néha győzünk, akkor sóhajtozunk és erős fejfájásról panaszkodunk; ha kimondhatatlan örömmel akarunk örvendezni, akkor erős szívdobogás akaszt meg ebben; ha Mesterünk művét akarjuk folytatni, akkor egy béna láb vagy gyenge erőnk emel gátat e törekvésünk ellen, úgyhogy mi egy olyan házban lakunk, mely telve van nyomorúsággal és nyavalyával. Húst és vért kell magunkkal hordanunk, de hogy ebből mégis csak kiemelkedünk, azt érezzük. Van valami bennünk ami lakni enged, hogy mint némely tengeri állatok, akik növekedésük arányával régi hüvelyüket széttörik e helyette újat nyernek, így mi is mindig újabb és jobb hajlékot nyerjünk. Hasonlítunk a tojáshéjba zárt kis csibéhez, amely hajlék egy eddig megfelelő volt, hanem ezután szűk lett és elkezdtük csipkedni mindaddig, míg teljesen széttörtük, hogy teljes szabadságot nyerjünk „Mindaddig, míg a sátorban lakunk, panaszkodunk és vágyódunk innen” és vágyódni fogunk mindama napig, amelyen teljesen megszabadulunk a test és a rothadás kötelékéből.
Ti szép napok, ti szép órák, mikor jöttök majd végre én elébem el, hogy szabadulva e sok földi jajtól békében Atyám oda vezérel? A görög kifejezés szerint a mi otthonunk idegen országban vár vagyis nem lakunk a mi népünk között, mert hazánkból száműztet. Nem vagyunk azonban egyedül, mert a testvérek és testvérnők nagy serege van velünk, miként a zsidófoglyok Babilonban törzsük sok tagját találták, akikkel, aztán együttesen énekeltek és sóhajtoztak. N itt száműzve vagyunk, a mi örökségünk nincsen itt. A sírgödör birtok az összes, amivel rendelkezünk és az egész, amit rövid idő mulya elnyerünk, mert e világ nékünk nem maradandó városunk. Az Úr nem lőtt jónak, hogy a mi részünket már ez életben kiadja számunkra; a mi örökségcink a Jordán túlsó partján fekszik. Itt e földön a testben lakunk de - miként már említettem, - ez csak ideiglenes tartózkodási kel az idegen hazában, ahol vándorok és idegenek vagyunk, miként már atyáink is azok voltak. Vándorok vagyunk, kik idegen országban járunk oly nép között, mely nem a mi nyelvünkön beszél, nem használja a mi szokásainkat, nem ért meg semmit arról a helyről, amely helyre mi igyekszünk és éppen ezért őrülteknek tart, ha ama másik hazáról beszélünk nekik, amelyről semmi fogalma és amely után semmi vágyódása nincsen. Mi csak korlátolt elmék vagyunk előttük itt, mint ahogy ezt mondanák arról, aki száműzetésben van s száműzetésében egy idegen városban lakik; s azt állítaná, hogy e város az otthona.
Van tehát otthonunk, amely a mi valódi, az igazi otthonunktól távol tart bennünket. Még nem vagyunk ott, hol a mi Urunkat láthatjuk és szavát hallhatjuk; nem vagyunk még abban a nyugalomban, amely megígértetett az Isten gyermekei számára. Most még csak az iskolában vagyunk mint gyermekek, kik örülnek, ha hazamehetnek. Most még munkások vagyunk és e föld a műhely; ha napi munkánkat elvégeztük, haza mehetünk; de ne felejtsük el: ez műhely és nem otthon. Amily kedves amily édes érzés az, ha egy heti erős munka után végre hazamehetünk a poros piszkos ruhát a sarokba tehetjük és érezhetjük, hogy mily édes „munka után a nyugalom”. E világon nem találunk sehol tökéletes nyughelyet, úgy, hogy várva-várjuk azt az időt, hogy ez idegen világból kimenve, szabadnak, teljesen szabadnak érezzük magunkat. Semmiféle érzés nem hat oly édesen a lélekre, amíg itt a földön vagyunk, mint a honvágy. Van tehát nyugalma az Isten népének, de ebben a testben és e földön nem érheti azt el.
Az otthon az a hely, ahol biztosan érezzük magunkat. „Az én házam az én váram”. Künn a világban megfigyelhetik az emberek egymás szavait és állíthatnak hamisságot és igazságtalanságot is, ha tudnak. Nektek odakünn harcot kell megvívnotok, de jól teszitek, hogyha vége van a harcnak, a házatok küszöbe elé álltok, hogy saját tűzhelyeteket megvédjétek. A mi saját házunkban valószínűleg nincsen senki, aki ellenünk gáncsoskodjon, vagy reánk leselkedjen, mert akik egy házban vagyunk, mindnyájan örülünk egymásnak. Valóban kedves testvéreim, nem találunk sehol e világon ily otthont magunknak, mert itt a versengés és vetélkedés hona van. Itt csak ellenségek között járunk és őszintén mondhatjuk, hogy: „Lefekszem az oroszlánok közepette az én lelkemmel; mert az emberek fiai tüzes lángokként vesznek körül”.
A mennyekben nem lesz majd ellenfelünk, aki miatt vigyáznunk kell és nem lesznek majd vendégeink, kik voltaképpen ellenségek. Otthont, édes otthont fogunk majd ott fenn találni és eme otthontól tart vissza a mi jelenlegi állapotunk.
Az otthon az a hely, ahol mindenkiben őszintén és feltétlenül megbízunk. Ott mindenki minden feszesség nélkül viselkedik. A bíró leveszi otthon hivatalos öltönyét, a katona leteszi fegyverét és mindketten leülnek játszania gyermekeikkel. Aki künn kemény gallért visel, leveti, ha családja körébe lép. Itt a szeretet legédesebb csókjai és legörömteljesebb szavai hangzanak el. Vágyódunk egymást látni a szeretet miatt, holott a valódi szeretet nincs is itt, hanem csak odafenn; mily élvezet van biztosítva nékünk ebben! Mennyire meg kell becsülnünk az Isten szeretetét mely a Jézus Krisztus által nyújtatik nékünk! Akkor hangzik majd a menyasszony szava az énekben és hangzik majd örökké: „Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival, mert a te szerelmed jobb a bornál.” Akkor megtanuljuk majd ismerni Jézusnak szeretettel teljes szívét és a legteljesebb közösségben leszünk vele örökkön-örökké. A mi testünk, azaz a mi jelenlegi otthonunk tart vissza most bennünket az Isten társaságától, amelyet az üdvözültek szakadatlanul élveznek.
Nem mondtam tehát igazat, hogy a mi jelenlegi állapotban annyira hátrányunkra van, hogy sóhajtani és könyörögni késztet a hazamenetelre?
De, kedves barátaim, a főpont, amiben a jelenlegi állapot a jövőre nézve hátrányunkra lehet az, hogy mi itt teljesen a hitben járjunk. „Mert hitben járunk, nem látásban.” Te hiszel Istenben, de még soha sem láttad az Ő dicsőségét, amit az üdvözültek már láttak. Hisztek a mi Urunk Jézus Krisztusban, de van Egy, „kit sohasem láttatok és mégis szerettek”. Hisztek a Szentlélekben és jelenlétét éreztétek is már, de van mindezeknél valami jobb: a tiszta, világos látás, amit nem élvezhetünk, amíg itt e földön időzünk. Hitünk alapja most az Isten Igéjén és Isten szellemén nyugszik; a mennyei várost mi még nem láttuk; a hárfajátszókat, akik hangolják hárfájukat, még nem hallottuk; a megdicsőültek nagy ünnepi vacsoráján még nem vettünk részt. Hitünk által megízleltünk minden örömök élvét, de a valódi élvezet nem e világ számára készül. Amit az ember látott, vajon reményli-e még? Szükségtelen, ment már látta. És mivelhogy a reménység országát mi látni akarjuk, azért nem tudok várni, hanem nagy igyekezettel akarunk menni arra a helyre, ahol nem annyira hiszünk, mint inkább látunk és ahol nem biztattatunk, mint inkább élvezünk. Igyekszünk tehát abba az országba, ahol
Szemünk majd ottan tisztán látja
Mi a szíveket vágyra bírta.
És a hit eltűnik majd és helyébe majd a legtisztább, a legtündöklőbb látás lép. E földről a mennyei dolgokat csak távcső által láthatjuk, de nem léphetünk velük úgy érintkezésbe, amint óhajtanók; de ha téged, téged, óh test ledobhatunk magunkról, akkor a valódi látást és a valódi élvezetet elnyerjük és látni fogjuk a Megváltót színről-színre.
Ezek tehát a jelenlegi állapot bajai, kellemetlenségei. Pál azonban mindezek dacára bizalommal volt vele. „Mivelhogy azonban mindenkor bízunk” - felel. Megelégedett, boldog, bátor és állhatatos maradt mindezek dacára; és miért? Miért? Azért testvéreim, mert hitt a hallhatatlanság reményében, ami megjelentetett néki. Tudta, hogy a lelke, testének halála után egyesülni fog Krisztussal. Tudta, hogy egy elkövetkezendő napon, a Krisztus eljövetele napján, teste szellemével ismét egyesülni fog és ezért ítélte semminek az élet összes kellemetlenségeit, „szomorúságait, melyek csal: rövidek, és könnyűek”. Megvetett mindent, amit el kellett tűrnie, azért a minden fogalmat felülmúló dicsőségért, amiről hite oldta, hogy nemsokára megjelenik.
Figyeljétek meg, hogy az apostol bizalma Isten lelkében keletkezett. „Aki pedig minket erre elkészített, volt benne, hogy egy napon tökéletes és halhatatlan lesz, mert Isten elkezdte őt erre elkészíteni. Ha a szobrász egy kő elkezdi a vésővel azt szoborrá idomítani, akkor megkapjuk az ígéretet, hogy mi lesz ebből a kőtömbből. Így, ha látom, hogy a mester az első vonást művén megtette, akkor biztos vagyok egy remekmű létesülésében, mert látom, hogy a kezdet megtétetett. A szobrász abbahagyhatja a munkát vagy pedig meghalhat és így nem lehetek egész bizonyos afelől, hogy a kiválasztott kőből előáll-e a kívánt mű. De Isten semmit se kezd, amit be ne végezne, sohasem akadályozza Őt az erőhiány, hiszen az Ő a forrása minden erőnek; és ha én vagyok a kifejtett márványtömb, Ő pedig elkezdett engem igaz bűnbánattal, és az Istenben vetett egyszerű hittel durvaságomból csiszolni, úgy jóslatot: elhatározta rajtam munkálódni, amíg csak képmását ki nem domborítja rajtam; amíg csak halhatatlanná, szeplőnélkülivé nem leszek, mint az én Uram. Pál hitből tudta, hogy isteni tanács folytán a világ kezdetétől fogva választatott, hogy egy tökéletes és halhatatlan lénnyé tétessék. Látta, hogy Isten őt tulajdonképpen erre a célra teremtette és ezen szándékában alkotó újra; érezte bensejében az Isten működését, - érezte magában Isten szellemének munkáját, aki új életet ad néki és hajtja a bűn gyűlölésére: aki serkenti őt Mesteréhez, a Krisztushoz mindinkább hasonlóbbá lenni. „Aki pedig minket erre elkészített, az az Isten, „mondja az apostol, éppen ezért bizonyosnak érzi magát abban, hogy erre a célra el is fog vezettetni.
Ismét, ez más alapja a bizalomnak - „aki (zálogát) is adta minékünk.” (Angol fordítás.) Tudják hogy mi az a „foglal?.” Ez nem zálog csupán, mert a zálogot vissza szokták adni, ha a hitelezett összeget vagy tárgyat visszaadják, illetve visszafizetik: a foglaló ellenben a megígért dolognak egy része.
Ha valaki, aki a bérét a hét végén szokta megkapni, abból egy összeget előre felvesz, ez összeg, amit felvett, több mint a fennmaradó összeg záloga: az az egésznek foglalója? Azért tehát az magasabb és bizonyosabb a zálognál.
Az, aki lelkében Isten szellemét vette, a halhatatlanság magvát vette, az ki fog terjeszkedni a tökéletességig, megbocsáttatott néki és felvétetett, most Isten Szelleme segíti imábani gyengeségét, betölti hittel, áthatja szeretettel, szentséggel ékesíti és Istennel való közösségbe helyezi - mindez az ő leendő tökéletes állapotának foglalója és a jövendő örömeinek kezdete: hibátlan biztosítéka az üdvnek, amely az Úr az Őtet szeretőknek készítetett. „Azért mindenkor bízunk”, mondja Pál apostol. Oly reménységünk van, mely bemegy a kárpit belsejébe, tudjuk, kinek képét formálja ki bennünk az Úr és elnyertük a Lelket, mint az örökboldogság foglalóját; azért, jöjjön, ami csak jönni akar, telve vagyunk szent bátorsággal és magasztos békeséggel; ez teszi azt, hogy a jövőt a legnyugodtabb bizalommal várjuk.
De menjünk át a következő pontra, az ez: Pál éppen ilyen bizakodással tekintett a következő állapotra, amelyre remélte, hogy nemsokára eljut, ugyanis a szellem testnélküli állapotára Természetünk, ha nem munkálódik benne a kegyelete, elborzad a halál gondolatára; de nem lehet részünkre borzalmas a halál, mert a bennünk munkálódó kegyelem a halál utánra jobb állapotot helyez kilátásba. Alapigénkből úgy látjuk, hogy Pál többre becsüli azt az állapotot, amelybe őt majd a halál helyezi. „Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz”, ez annyit jelent: fölébe helyezzük e testünk hajlékából való kiköltözésünket a földi életnek, mert: azzal az Úrhoz megyünk lakni. Tehát Pál kívánatosabbnak tartó azt az állapotot, amelyre közel sejtett halálának bekövetkezése révén remélt eljutni mint e földi, reménységben várakozó életét. Mégis figyeljük meg, nem szól így, bár jobbnak tartja, test nélkül, mint testben lenni. Már mondotta: „mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni”; ő magára nézve nem kívánja, hogy testnélküli szellemmé legyen. Vannak bizonyos misztikusok, kik a testet nyomorúságos hátránynak tekintik; a feltámadásra való gondolat nem nyújt nekik gyönyört és így szellemileg értelmezi ezt a tant, úgy, hogy szerintük nincs feltámadás. Az apostol nem volt a véleményükön, Isten templomának neveié a testet és annak tökéletesbülését kívánta; nem pedig elrontását. Az Úr úgy alkotá az embert, hogy ez a lét némely formáinak csodás egyesülési képét mutatja, összekötő kapocs ő az angyal és az állat között, isteni és testi keveréke egy széles körben elterjedt lény, kit a fölötte levő menny és az alatta levő föld fogad be. Nagy Alkotónk nem akarja, hogy mindenborra megcsonkított teremtmények legyünk hanem akarja hogy mi teljes hatalmunkkal örökké nála időzzünk. Amikor Urunk
Jézus meghalt, nemcsak felét az embernek, hanem az egészet váltotta meg és nincs szándékában megszerzett tulajdonának valami részét az ellenség kezében hagyni.
Ne gondoljuk, hogy kívánatosabb volna fél embernek lenni, mint egész embernek, mert Jézus Urunk nem így gondolkozik. Várakozzunk a mi Urunk másodszori eljövetelére, aki szentelt ki fogja hívni koporsóikból és őket teljesen megszabadítja a sír hatalmából. Most már azon örvendjünk, hogy a rothadandó testünk fel fogja ölteni a rothadandóságot és a halandóság a halhatatlanságot.
Kedves barátaim, immár mindnyájatok előtt világos lehet, hogyha Pái e jelenlegi testi állapot fölé helyezi a testnélküli állapotot - amint azt alapigénk mondja a szentek szellemei, akik testeiket a sírokban hagyták, nem semmisültek meg, hanem tovább élnek. Pál nem tarthatta volna jobbnak megsemmisülve lenni, mint egy szent reménységgel teljes életet élni. A szentek nem halottak; e téves vélekedésre válaszol Urunk, mikor ezt mondja: „Hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Az Isten pedig nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek Ő néki”. Azok, akik eltávoztak e földi létből, élnek még mi bizonyosak vagyunk e felől, mert különben ezt az állapotot Pál nem értékelte volna feljebb a testinél. Épp oly kevéssé vannak ők öntudatlanul, mint ahogy egyesek mondják, mert ki becsülné többre a kábultságot, a tevékeny reménységben várakozó életnél. Bárminő fájdalmak legyenek is itt alant a keresztény életében, a hivő valósággal élvezi az életet és nem helyezi a fölé az öntudatlanságot. Épp oly kevéssé vannak a szentek a tisztító vízben, mint azt a babiloni parázna mondja, - mert senki se fogja kívánni, hogy gyötörtessék és bizonyosak lehetünk, az apostol sem szeretett volna „inkább” a tisztító tűzbe lenni, mint itt élni és szolgálni az ő Urának. Testvéreb, a szentek élnek, öntudatosan és boldogságban élnek. A megdicsőülés hegyére eljött Mózes Jézussal beszélni, ha nem is volt teste; épp olyan serényen, mint Illés, bár ez a hatalmas próféta magával vitte testét, amikor tüzes szekéren mennybe ragadtatott. A test szükséges az öntudathoz vagy a boldogsághoz. Mindebből az a legjobb, hogy az elhunytak szelleme Krisztussal van. „Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb”, mondja az apostol. „Mindenkor az Úrnál”, részük meg van szabva. Maga az Úr imádkozott: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet”. Ez az ima rajtok beteljesült. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradozásuktól, és az ő cselekedeteik követik őket”.
Ez tette az apostolt a halál arcával szembe bátorrá és a vigasztalásnál is nagyobb megnyugvást szerzett neki; kedve volt a testnélküli állapotba átköltözni, mert tudta, hogy abban az Úrnál lesz otthon.
Óhajtom, hogy egy pillanatig időzzetek „az Úrnál lenni” gondolatban.
Örvendünk, hogy Krisztus szellemileg itt van közöttünk, mert az Ő jelenléte igen magas fokú szellemi áldásokat hoz nékünk és olyan örömöket, amelyek előre hirdetik a mennyei boldogságot. Mi most, hogy úgy mondjam, a mi Urunkat úgy, mint egy teleszkópon át látjuk, de nem látjuk Őt közel. Úgy halljuk Őt, mint a tengeren átfektetett telefonkábelen szólítani, de nem beszélünk vele szemtől szembe. Ah, mi is lesz az, Krisztusnál otthon lenni! Ha elérjük palotája előcsarnokát és leülünk asztalához, akkor sokkal jobban fogjuk őt ismerni, mint most, és szemeink előtt még nedvesebbnek fog látszani, mert egykoron világosan meglátjuk Őt. Szavaival: hangzása sokkal édesebb lesz, mint amit valaha hallhattunk itt az evangyéliomból mert Őt valósággal fogjuk beszélni hallani. Nem fogunk vele betelni, ha egyszer meglátjuk Őt. Én úgy gondolom, sohasem fogom hívárai szemeimet levenni róla, hanem a gyönyörnek mennyét, örökkévalóságát, végtelen áradatát fogom abban találni, hogy Őt szemeimmel és egész szívemmel láthatom. Nála lenni otthon, ez annyit jelent, mint végtelenül többet érteni róla, mint Ámennyit csak mind ezideig álmodhattunk. Ah, ti nem tudjátok az Ő dicsőségét, most még nem hordozhatjátok el, Őt nézni; halottként hullanátok lábaihoz az elragadtatás egy pillanatától, ha csak rá tekintenétek, amíg e gyenge testben vagytok Ha testnélküliekké váltok, nem fog többé a test ködöt vonni szemeitek elé, hanem a maga szépségében fogjátok látni a Királyt és képesek lesztek elhordozni a nagy örömet.
Ezen állapotban, amelyben életünk vége felé siet, megszabadulunk majd minden kételytől, amelyek még most oly gyakran ostromolják szent hitünk igazságait. Ott nem fogunk az Úrral és ígéreteivel szemben bizalmatlankodni; nem fogunk többé vérének erejében vagy engesztelő áldozatában való részünkben kételkedni. „Mindez nem álom csupán.” Jön olykor ez a sötét ateista gondolat. Ott többé nem fogtok ilyesmit gondolni, mert Jézusnál lesztek otthon. Most felötlik néha e gyötrő kérdés: tényleg hívő vagy te? Jézus valóban megmosott téged vérében? Minden ilynemű kérdéstől megszabadulsz, ha többé nem a testben, hanem az Úrban leszel otthon. Haladj tehát a hitben és ne próbálj belőle hitérai, mert ez a szellemi élet módja a jelen állapotban; majd a halál után nem jártok többé a hitben, hanem csak látni és élvezni fogtok; akkor el fog tűnni a kétely, amely most megragadja hiteteket, míg e testben vagytok. Mily kellemessé és kívánatossá teszi a mennyet a valóságos élvezetre való kilátás, bár tudjuk, hogy egy ideig el leszünk válva testünktől.
A jövő életben érezhetőbb társaságunk lesz Krisztussal, mint most. Beszélünk ugyan itt is vele, de a hitben a Szentlélek által történik; a dicsőség országában azonban közvetlen közelből beszélünk vele és úgy is halljuk hangját, mialatt személyesen szól velünk. Ó, mi minden lesz Neki mondanivalónk! És mi lesz az Ő mondanivalója minékünk! Valóban, a várakozás eme mélységébe nem szabad belemerülnöm, nehogy a reménység gyönyörébe fúljak. Ó, mily öröm vár mireánk! Már majdnem túl sok arra gondolnom.
Ha egykor Ő nála otthon fogunk lenni testnélküliségben és amint azt előre teszem, ha otthon leszünk feltámadott testünkben, nagyobb képességünk lesz Urunk dicsőségét felvenni, mint jelenleg. Olykor betölt minket szeretetével, amely minden ismeretet felülmúl és akkor azt gondoljuk, hogy igen sokat tudunk róla; de óh testvérem, a mi mostanig fejlett ismeretünk csak olyan, mint a kicsiny gyermeké. Mi olyan kicsiny és lapos hordócskák vagyunk csupán, amelyet Krisztus szeretetének már néhány cseppje megtölt, annyira, hogy máris kezd túláradni rajta: de Ő megbővít majd minket amíg szeretetének nagyobb mértékét bírjuk magunkba befogadni és akkor aztán egészen betölt minket Isten érzetével. Ezideig megkísérelték elképzelni, hogy mi legyen a menny. Jó, sok ilyen mennyetek legyen; nem, tízezerszer annyi gyönyörötök Istenben, mint Ámennyiről álmodoztatok. Ha még itt is túlnyomóan többet tehet értünk, mint Ámennyit kérünk és megértünk, mit fog majd értünk ott tenni? Ami pedig az Ő személyét illet?, kedvességének tökéletessége és dicsőségének itt csak ruhája szegélyét érinthettétek. Ti csak, mint Jonathán, vesszőtök hegyét érintettétek e mézfolyásba és az világította meg szemeiteket; de oh, ha csak Őnála otthon lesztek, szívetek kívánsága szerint fogtok ehetni. Itt csak egy cseppnyit hörpintünk, de ott majd teli serleggel ihatunk; itt mindennapi kenyerünket esszük, de ott a mennyei ünnepély nem fog véget érni.
Nos, ha e két dolgot, a jelenlegi állapotot és a jövendőt egybevetjük, nagy okunk van, mint az apostoloknak is, napról-napra tovább haladni szent bátorsággal és bizakodással. Bár göröngyös az út, de egy kibeszél hetetlen örömökkel teljes célhoz vezet, azért tehát vidáman vándoroljunk rajta; és ha az út még érdesebbé válna, még több bizodalmat mutassunk, mert Istenünkkel töltött egy óra mindennel felér, sőt végtelenül többet ér.
Az utolsó pont, amelynél nagyon keveset időzhetek, ez: a hivő okokkal bír arra nézve, hogy valami, mindent magához ragadó becsvágya legyen Szövegünk szerint egyedül Jézusnak éljünk. „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk.
Mostantól fogva tehát testvérem, csak e nagy dologról gondoskodjunk, hogy Urunk tetszését bírjuk, Meg vagy mentve és osztályrészed a menny; nos ez időtől fogva minden gondolatod, képességed és erőd erre az egy célra irányuljon, - úgy élj, hogy Jézus Krisztus tetszését megnyerjed. Élj néki, mint ahogy Ő érted halt; élj egyedül Néki!
Hívő, minden dolgaidban Krisztus tetszésére lenni ez legyen becsvágyad; ne azt mondd: „Hogy fog ez nékem vagy a szomszédomnak tetszeni?” És gondold meg, nem a cselekedet az egyedüli, amellyel tetszel néki, cselekvésed indító okának, az igazinak kell lenni, különben rosszul sikerül néked. Oh kiálts hozzá, hogy cselekvéseid indító okát tartsa tisztán, élénken, dúsan, mennyeien; mert alantos célok, mint valami kovász-áldozat képtelenné teszik az egész országot. Azért nem csupán az indító ok a fő, hanem a szellem, amelyben az végrehajtatik. Isteni becsvággyal szorgoskodjatok testvérek azon, hogy Jézusnak tetszését bírjátok gondolataitokban, kívánságaitokban, kéréstekben, mindenben ami rajtatok van. Tudom, hogy némely nyomorúság és tévelygés miatt panaszotok van; sok lehet rajtatok, ami nem tetszik néki; hordozzatok gondokat, amelyek néktek sem tetszenek és ne tetszék néktek soha az, amit ő el nem tűrne. Éber ésszel őrködjetek lelketek minden mozdulatán, hogy azt semmi hatalom vagy szenvedés ne érintse úgy, hogy az Szentlelkét megszomorítsa. Igyekezzetek minden pillanatban néki tetszeni, mert ti a földön éltek. Tudjátok, hogy Jézus mit tett és hogy mit akar, hogy cselekedjetek; kövessétek minden lépését, kövessétek minden szavát. Megparancsolta néktek, hogy szentségben járjatok, mint ahogyan ő tette azt; oh, ne vétkezzetek ellene. A mezíteleneket ruházni, az éhezőket táplálni, a tudatlanokat tanítani, a betegeket látogatni, özvegyek és árvákról gondot viselni, ilyen dolgokról beszél Ő, amelyek néki különösen tetszenek és amelyek megjelenésének napján szemei tisztessége gyanánt említtetnek; Legyenek mindezek nálatok is gazdagon fellelhetők. Legyetek gyümölcsözők az erényben, ami Őnála lépett fel legdúsabban. Ne múljék el fölöttetek egy nap se anélkül, hogy valamit az Ő tetszésére ne mívelnétek. Igen sokat teszünk, mert nagyon szükséges vagy mivel a gyülekezeti végzés azt úgy követeli, de egyenesen Krisztusért, egyszerűen és kizárólag magáért a Jézusért tenni szent cselekményeket, ez legyen állandó szokásunk. Nincsen nékünk balzsamos alabástrom szelencénk, hogy azt összetörjük és megkenjük fejét? Nincs könnyünk lábait mosogatni?
Szükséges, hogy serkentselek benneteket, hogy gyakran, ha még oly csekélynek látszót is, kedvére cselekedjetek még akkor is, ha az önmegtagadástokba kerül: Igen, minden úgy vihessék végbe, mintha Ő érte történne.
Mert akkor fogunk a jövő életben néki tetszeni, jegyezzétek még meg ezt utoljára: „Mert nékünk mindnyájúnknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” A gyermek örül ennek. Most nem értenek minket az emberek, de ama napon majd meg fognak érteni.
Egyért jót állok néktek: ha ti a lehető legönzetlenebbül és legönfeláldozóbbal is éltek, úgy oly emberekre fogtok találni, kik gúnytárggyá tesznek titeket s eljárástoknak önzést, haszonlesést fognak indító okul tulajdonítani és mindannak, amit szóltok vagy tesztek, gonosz, ördögies magyarázatot adnak. Alapjában véve, ez nem határoz semmit, mert Krisztus ítélőszéke előtt mi mindannyian nyilvánvalókká leszünk Isten, ember s az angyalok előtt. Tehát éljünk úgy, hogy kedvében járjunk, mert indító okaink valódisága, végezetre mégis csak elismertetik és minden kétségből kivonatik. A világ azt mondta egy emberről, hogy önző okokból prédikál, pedig voltaképpen az egész idő alatt csak Isten dicsőítésére gondolt. Az Úr napvilágra fogja hozni, mily hamis volt az emberek ítélete. Egy másikról azt mondták, hogy azért oly buzgó és igyekvő, hogy népszerűséget szerezzen magának, holott az egész idő alatt egy szalmaszálnyival sem adott többet az emberek dicséretéért. Egy ilyennek nem kell gyötrődni, a füst el fog húzódni ama nagy napig, mikor Ő eredeti őszinteségében megláttatik. Ha te csak azért éltél, hogy Krisztus kedvében járj, úgy eljövetelétől mit sem kell félned, mert Ő ama napon minden rágalmazásokat és félremagyarázásokat félre fog vetni, míg te megigazulva maradtan és tisztán fogsz a világegyetem előtt állni. Azon napon, mikor Isten az Ő szentelt nyilvánosan igazolni fogja, akkor az emberek, angyalok és ördögöknek tudtára adja, hogy szentel valóban megigazultak, igazságosak és őszinték voltak, Istennek ezen; ünnepélyesen kihirdetett ítélete olyan lesz, melyhez az értelmes lények óriási sokasága egyetértését nyilvánítja. Ők az Úr Jézus által mondott igére „igen”-nel fognak felelni és ők maguk is a hivőkre nézve kedvező ítéletet hoznának ama nagy napon, ha ez tőlük függne. Ami a hitetleneket illeti, rájuk nézve a kárhoztatási ítélet nemcsak igazságos lesz, hanem olyan is, melyhez az egész világegyetem szintén hozzájáruland. A büntetést, mit Isten a bűnösökre szab gonosz cselekedeteikért, melyeket testi életöleben vittek véghez, akkor nem fogják túl szigorúnak venni és fitymálva beszélni róla. Ez olyan ítéletkihirdetés lesz, melyet jóváhagyni minden élőlénynek kötelessége. De testvéreim, éljünk úgy, hogy mialatt életünk semmilyen ítéletet nem követel valamely saját érdem alapján (mert ezen gondolatot teljesen megvetjük), mégis életünkben bizonyítékot: találtassanak, hogy mi Istentől kegyelmet nyertünk; bizonyítékok, hogy mi Krisztusnak kedvesek vagyunk, mert ha nem így élünk, akkor elcseveghetünk a hitről s dicsekedhetünk tapasztalatokkal, ahogy s Ámennyi jól esik, mert „szentség nélkül senki sem látja meg az Urat.” Ha életünkben semmi sem volt mi Krisztusnak tetsző, úgy az a bizonyság lesz ellenünk téve, hogy nem járhatunk az Ő tetszésében, nem bírtunk lelki élettel, szívünkben nem volt kegyelem és hogy nem voltunk megmentettek. Akkor más egyéb nem marad részünkre, mint az istentelenekkel és gonoszokkal együtt elkárhozni. Jöjjetek tehát, testvérek és testvérnők, ne tudakozódjunk afelől, hogy élünk-e vagy halunk, ne ijesztgessük magunkat az ezen világból a következő állapotba való átmenet felől, hanem legyünk „erősek, állhatatosak és növekedjünk az Úr művében.”
E héten két ízben voltam egy sírnál, hol egy idősebb testvér és testvérnő teteme fekszik, kik már bevonultak a dicsőségbe és azon tanítás, melyet épülésünkre hagytak, ez: ne gondoskodjunk arról, hogy mi a testben vagy Krisztusnál vagyunk-e otthon, hanem viseljünk gondot arról, hogy élve és halva Jézusnak kedvesek legyünk. Vajha be tudnám elmétekbe vésni és minden egyes hívőnek szívére kötni ezen tanítást, de inkább kérem a Szentlelket, vállalja és tegye meg Ő rajtunk ezen munkát. Bárcsak írná a Szentlélek az én és a ti szívetekbe és „cselekednénk hasonlóképpen” eszerint, mostantól fogva mindörökké! Ámen.

Rendkívül érdekes dolog megjegyezni, hogy ez az egyetlen eset az evangéliumban, ahol az van mondva Jézusról, hogy öröme volt. Szinte elszigetelten áll ez a dolog és éppen ezért még jobban kell értékelni „Azon órában örvendeze Jézus lelkében.” Tudjuk, hogy Ő a „fájdalom embere és a szenvedés ismerője volt s éppen azért nem kell nagyon csodálkozunk, hogy igen kevés részletet találunk életében mikor öröme volt. Ámbár azért nem gondolom, hogy ezen esetet kivéve Jézusnak soha semmi öröme ne lett volna, mert szüksége volt, hogy a fájdalom és a szenvedés idején, Urunkat egy magasabb egy örömteljesebb érzés mindenkor befolyásolja. Ez az érzés a jótékonyság volt és tudjuk róla, hogy „szertejárt, jót cselekedvén.”
A jótékonyság pedig mindenkor békés örömet lel abban hogy mások áldására válhatik.
A bénának öröme, mikor tagjait újrahasználhatta és a vaknak öröme, mikor szemeivel újra látott, befolyásolta Jézus szívét is és megtöltötte örömmel. Mások örömének láttára egy érző szívet hasonló örömre gerjeszt. Sidney Fülöp mondta: „A jótékonyság az egyetlen dolog mely állandó örömet szerez az ember életében” és tényleg nehéz dolog belátni, hogy Jézus szeretete miként talált volna örömet, ha azoknak áldást nem hozott volna.
Ezenkívül azonban az Úr Jézus oly tiszta volt, hogy állandó örömforrás létezett benne, amely sohasem hiányzott nála. Ha igaz az, hogy az erény szerencsét jelent, akkor Jézus határozottan szerencsés volta
Mit földi dolog nem adhat s el nem vehet
Nyer a lélek csendes derűt és örömet
Ez az erény jutalma.
Ilyen derű és öröm lehetett az Úr Jézus tulajdonában, amikor a fájdalmak és szenvedések súlyos terhét hordta értünk. A tökéletesen szent Isten egyúttal tökéletesen boldog Isten is, és e tökéletesen boldog Krisztus, ha a mi szenvedéseinket és betegségeinket nem hordozta volna, tökéletesen szerencsés lett volna. Ámbár a mi szenvedéseink és betegségeink hordozása mellett is volt benne oly mély lelki öröm, mely a legsajgóbb fájdalmak dacára is fenntartotta Őt. Vajon nem mondta-e az Atya szeretett Fia felől: „Szereted az igazságot, gyűlölöd a hamisságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.”
De ez még nem minden, mert a mi drága Urunk elválaszthatatlan közösségben állott az Atyával; már pedig, ha valaki közösségben van az Atyával, akkor nem maradhat sötétségben, - mert ha Istennel halad együtt, akkor a világossággal halad, mivelhogy Isten a világosság. Az ilyen kedély bizonyos célok végett ugyan sötétség és homály alá helyeztetik, de az igaz embernél a világosság mindig újra felderül. Az imádkozásnak minden éjjele és a tökéletes szolgálatnak minden nappala meghozza nyugalmát az Isten Fia szenvedő szíve részére.
Azonkívül Jézus Krisztus a hitnek embere volt a legtökéletesebb és a legnagyobb mintaképe a „hitnek, Ő a hitnek elkezdője és befejezője”, kiben mi ennek életét, működését és végül győzelmét szemlélhetjük. Az Úr Jézus megtestesülése volt a tökéletes bizalomnak, kinek életében az összes nagy hithősök életét megtaláljuk egybefoglalva. Olvassátok el a zsidókhoz írt levél 11. részét; ahol meglátjátok a tanúbizonyságok nagy tömegét és azután figyeljétek meg, hogy miként mutat az apostol a 12. részben Jézusra, mint akinek személyében az összes tanúbizonyságok megláttatnak. Ő volt az, „ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett.” Jézus öröme egy sugár volt a jövőnek azon lámpájából, mely halála és győzelme után meggyújtatott. Néki oly eledele volt, amelyről tanítványai mitsem tudtak; mert jövőbe látó szemei többet láttak, mint ők és mialatt ezek a váláson szomorkodtak, Ő már látta ennek üdvösségét és azt mondta nekik, hogy ha szeretnék őt, akkor örvendeznének, mert az Atyához megy. Nyugodtak lehettek afelől, hogy Ő nagy örömet hagyott nékünk, mert megmondotta: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” Vajon mit érezne Jézus, ha tudná, hogy semmi örömet nem hagyott övéinek? Szólt volna-e oly sokszor biztató hangon hozzájuk és mondta volna-e oly gyakran, hogy: „Ne szomorkodjék a ti szívetek?” ha Ő maga is lesújtott a földre? És mégis rendkívül érdekes, hogy felvett szövegünk az egyedüli példája Jézus örömének, az evangélisták szempontjából nézve. Világos dolog azonban az, hogy ez az öröm nem volt oly szembeszökő vonás Urunk életében, hogy ez a szemlélőnek feltűnjék. Derült béke és nyugalom tündökölt le homlokáról, persze nem a túlhajtott életkedv bizonyságaként, - amit oly gyakran látunk az embereknél. Nem tudunk esetet reá, hogy nevetett volna, dacára, hogy háromszor van megemlítve, miszerint sírt és egyetlenegyszer, még pedig csakis egy helyen találunk említést arról, hogy örvendett. Eme egyedülállóság miatt megkívánja ez a hely, hogy foglalkozzunk vele, megtekintve az okot, mely ezt a szokatlan örömet előidézte.
Az itt használt szavak igen nyomatékosak: „Akkor örvendeze Jézus.” Az eredeti görög kifejezés sokkalta kifejezőbb, mint a fordítás, mert azt, jelenti, hogy: „örömében szökdécselt.” A szó hasonlít Mária, az áldott szűzanya dicsénekéhez: „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Erős, örömteljes megindultság volt látható Urunk arcán és ez kifejezésre jutott hangján és szavain át. Bizonyos, hogy rendkívül örvendett. A bibliai vers azt is mondja: „Örvendett Jézus lelkében”, ami annyit jelent, hogy lényének, egyéniségének mélyéből, emberi természetének teljességéből örvendett a Megváltó. Az ember test, lélek és szellemből van összealkotva és ebben a szellem a nemesebb, életteljesebb rész; az az öröm, amellyel Jézus örvendett, szellemi, benső, magasztos öröm volt. A szó igazi és teljes értelmében vett öröm volt az, amelyben a Megváltó szíve szökdécselt. Lépjünk tehát közelebb ahhoz az örvendező Megváltóhoz, aki a magasztalás ruháit magára vette, melyek a gyönyörtől illatoznak; azután pedig nézzük meg, hogy tanulhatunk-e valamit öröméből, ha, - amint hiszem - fájdalmaiból is egy keveset átvettünk.
Nézzünk tehát a Megváltóra és jegyezzük meg, hogy Jézus azért örvendett, mert az Atya kijelentette magát az evangyélium által. „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted.” Örvend, hogy az Atya kijelentette magát az evangyéliumban. Nem örült a hírnévnek, amely nevét illette annyira, hogy Keresztelő János még a börtönben is meghallotta. Nem örült annak, hogy az idők látható jelei mutatták hatalmát, melyet a hetven tanítvány jelentett néki, mondván, hogy „az ördögök is rettegik hatalmadat”, hanem annak örült hogy Isten kijelentette magát az evangyélium által az embereknek.
Oda akarom fordítani figyelmeteket, hogy meglássátok, miszerint Ő mindent, amit megtett; az Atya javára ír és örvend azon, hogy az Atya Ő általa munkálkodik. Jönnek a tanítványok és azt mondják „Uram, még az ördögök is engednek nékünk a Te neved által!” Nem mondtak semmi valótlanságot, mert tényleg Jézus neve volt erősségük és Ő meg is érdemelte a dicsőséget; de szent önmegtagadással, ami annyira természete volt, ismételte: „Hálákat adok néked Atyám, hogy Te ezeket megjelentetted!”
Semmi magasztalást nem fogad el, hanem mindent az Atya javára ír, aki munkálódik Benne. Foglalkozzatok ezzel ti, kik Őt Úrnak nevezitek. Legyen az Atya műve a ti örömetek. Ha az Úr az evangyélium prédikálásában valahol valami eredményt nyújt, akkor örüljetek azon, hogy az Atya ereje kifejezésre jutott az igében. Ne örvendjünk a magunk munkálkodásának, hanem annak a kéznek, amely használ bennünket és munkálkodik általunk. A legnagyobb nyomorúság az evangyéliumot prédikálni – Isten nélkül! Ellenben öröm, kimondhatatlan üdvösség érezni azt, hogy ha mi felemeljük kezünket, az Isten keze is felemelkedik és ha az igét hirdetjük, az Úr - szava áthat a gyenge hangokon és megrázza az emberek szívét! Rendkívüli nagy öröm a hívők részére az, hogy az Atya hazahozza eltévedt gyermekeit és a megtérésre hajlandókat keblére öleli. A Megváltó öröme az volt, hogy az Atya kegyelme által az emberek megvilágosíttattak. A hetven tanítvány eljárt városról városra, csodákat műveltek, az evangyéliumot prédikálták és a Mester örvendett, mikor az eredményről beszámoltak néki. „Azon órában örvendeze Jézus lelkében.” Jólesett látni Jézusnak, hogy az evangyélium szabad folyást vett magának és ezáltal dicsőítik az Istent. Azután látva „övéinek munkálkodását”, szíve megtelt megelégedéssel. Ne találjuk-e mi is ott örömünket, ahol Jézus? Ne menjünk-e mi is be az Úrnak örömébe? Valahányszor hallunk valamit egy faluról, ahol hirdetik az evangyéliomot, vagy egy városról, mely az örömhírtől megrázkódott vagy valamely - az evangyélium elől elzárt - ország felől, hogy megnyitotta kapuit az ige előtt, mindannyiszor teljék meg szívünk mély és túláradó örömmel. Inkább örvendjünk ennek, mint üzletünk sikerének vagy személyes előhaladásunknak. Ha semmi örömet nem találunk környezetünkben vagy ha saját lelki állapotunk tele van nehézségekkel, még akkor is örvendezzünk azon, hogy Isten az evangyélium fényét megjelentette az embereknek. Legyen ez legforróbb kívánságunk, hogy: „Jöjjön el a Te országod!” és hogy ebben az eljövendő országban, megtaláljuk legnagyobb boldogságunkat. Legyetek biztosak afelől, hogy az az öröm, amely Jézus szívét melegítette, semmi szégyent nem hozhat reánk, mivel a tiszta, szent és nemes öröm és ezért akarjuk magunkat ennek átadni. Jézus öröme az volt, hogy az Atya kegyelmi ajándékai teljesen megnyilvánultak.
Továbbá Jézus öröme azon különös alapokon nyugodott, hogy a kinyilatkoztatás ilyen csekélyke észközök által történt Olvassuk, hogy egy alkalommal reávetve szemeit tanítványaira, így szólt: „Boldogok vagytok ti szegények, mert tietek a mennyeknek országa.” A tizenkettő vagy a tanítványok között nem volt egy sem, aki rangban kiváló lett volna. Közönséges földmívelő és halászattal foglalkozó emberek voltak. A későbbi esztendőkben lett csak elhívva Pál, aki tudományban és műveltségben gazdag volt és akinek képességeit felhasználta az Úr, de a Krisztus legelső prédikátorai halászok és pásztoremberek voltak, az iskolákban járatlanok, akik csak mint „tanulatlan és értelmetlen emberek” szerepeltek a zsidók előtt. A világtörténelem legnagyobb eseményét teljesen jelentéktelen emberek vitték véghez, oly emberek, kiket a körükbeli népek elítéltek és kitaszítottak. Bármelyikükhöz lehetett volna így szólni Nézzétek meg hivatásotokat kedves testvéreim! A testileg okosak, hatalmasak és nemesek közül nem hívott el, sokakat az Úr, hanem akik bolondok a világ előtt, azokat választotta ki magának, hogy a bölcsek bölcsességét bolondsággá változtassa; a gyengéket választotta azért, hogy az erősöket megszégyenítse, a lenézetteket, a megvetetteket és azokat választotta, akik semmik, hogy valamivé tegye; egy test se fuvalkodjék fel pedig a maga dicsőségére.”
Figyeljétek meg azonkívül, hogy ezek az emberek, akiket az Úr szolgálatba állított, nemcsak születés szerint tudatlanok voltak, hanem a lelki értelemnek is igen alacsony fokán állottak, úgy hogy teljesen csak kegyelemben állottak, akárcsak a világi ismeretekben járatlan gyermek. Az az öröm, melyet éreztek, mikor visszajőve elmondták, hogy mit tapasztaltak, éppen oly gyermekies, mint amilyen jámbor volt. Úgy örvendtek elért eredményeken, mint a gyermek kisded játékain; az ő Uruk azonban hálás volt, látva nyíltszívűségeket és egyéniségük egyszerűségét, mikor felkiáltottak: „Uram, még az ördögök is engednek a Te nevednek”, akkor Jézus megköszönte istennek, hogy tetszett néki ily gyermekeket, ilyen őszinteszívű és mégis tudatlan gyermekeket felhasználni országa terjesztésére. Legyetek nyugodtak afelől, hogy az Úr még ma is szívesen felhasználja az erőtlenek és gyengéket szolgálatába. Nem választ ki titeket, írástudók, kik az Ótestamentom minden betűjét ismeritek, hogy megtöltsön Lélekkel. Nem benneteket, farizeusok, kiknek oly szép külső vallástok van, választ ki, hogy a lelki fényt terjesszétek! És nem hív el titeket, ti szadduceusok, kik szkeptikus filozófiátokba jól begyakoroltátok magatokat és saját bölcsességteket hirdetitek, hogy az evangyéliumot a szegényeknek prédikáljátok! A galileai-tenger mellől vett magának embereket, akiket ti megvettetek, de akik hirdetik Urunk hatalmas dicsőségét. Oly embereket választott magának, kik egyszerű értelemmel bírnak, de akik készek a tanulásra és arra, hogy az üdv üzenetét hirdessék. A mi Urunk nem a nagy képzettséget és tanultságot kedveli követőinél, mert csak a dolgok jóformán minden esetben csak a hiúságot szolgálják, hanem Ő akkor örvend, ha semmi bölcsességgel, vagy éléstárral sem rendelkeznek, hanem minden adandó eset alkalmával hozzájönnek tanításait átvenni, mert hiszik, hogy Ő az Isten fia. Ezen örvendett Jézus.
Ezenkívül pedig azért volt nagy öröme Jézusnak, mert az újonnan megtértek mind ilyen tulajdonságokkal rendelkeztek: „Hálákat adok néked, hogy ezeket elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted.” Ámbár kérdezhették egyesek gúnyosan: „Volt-e egyáltalán egy főpap vagy egy farizeus, ki hitt benne?” Voltak elegen, kik csekélynek tartották Jézust, mivel azok, akiket okos embereknek ismertek, nem állottak oldala mellé; csakhogy az Úr nem is törte magát nagyon utánuk, mivel a farizeusokat vakoknak, az írás tudókat pedig varázslóknak nevezte, amiként ez igaz is volt. Egy másvalaki kérdezhette: „Kik azok, kik Jézust követik? Vajon melyik társadalmi osztályból kerülnek ki követői?” A felelet ez lenne: „Ezek csak földmívesek, halászok, közönséges emberek. Nagy többségük szegény ember, akiknek az evangyélium először prédikáltatik. Ezek gyűltek Krisztus köré és hallgatják szavait.” Egyesek meg éppen azt mondták, hogy csak egy csapat gyerek van körülte, kik folytonosan „Hozsannát” kiáltanak, ami egymagában is jelzi, hogy milyen közönséges ember a prédikátor. Még most, napjainkban is hallottam, hogy az Úr népéről csak mint szegény emberekről beszéltek, oly emberekről, kiknek nincs állásuk, kiknek a nevét senki sem tudja és oly csupasz társaságról, melynek tagjai Péter, Pál, János, Erzsi, Kati és így tovább. És éppen ez volt az, amiért Jézus hálás volt. Mert Ő éppen annak örvendett, hogy egyszerű, gyermekies lényegekkel volt körülvéve, nem pedig farizeusokkal és írástudókkal, akik még ha megtérnek is, biztosan hoznak magukkal régi életükből egy-egy rossz szokást.
Jézus örvendett azon, hogy az Atya a világosságot és üdvösséget ezeknek jelentette ki, akik alázatosak voltak, akik dacára világi szegénységüknek „gazdagok voltak hitben és hálákat adtak ezért az Atyának.” Ezekből láthatjátok, hogy az, amit bizonyos magasabb fokon álló emberek mint hátrányt emlegetnek, éppen az gerjesztette a Megváltót örömre. Ismerek egyes balga embereket bizonyos gyülekezetekből, kiknek az igazságért kellene munkálódni és gúnyosan nézve, csipkedve kérdik: „Kicsodák ezek? Egy csoport közönséges ember, szatócsok, munkások és ezekhez hasonlók. Vannak talán nemes emberek köztük? Található-e magasabb képzettségű ember körükben?” Mit tesz az, ha ezekre a kérdésekre nemmel felelünk? Nem fogunk emiatt szomorkodni; hanem azt mondjuk Jézussal: „Hálákat adunk néped Atyánk, mennynek és földnek Ura, hogy Te ezeket elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől és megjelentetted a kisdedeknek.” Természetesen Jézus nem mondta, hogy a nagyok ne jöjjenek hozzá, nem mondta, hogy a tanult embereket nem szívesen látja magánál, hanem legnagyobb öröme akkor van, ha azok jönnek hozzá, - tanultak vagy tanulatlanok - kis gyermekies kedéllyel bírnak, kikben megvan a szándék a tanulásra és készek annak megtartására is.
Azok, akik okos embereknek tartják magukat és megtérnek a Krisztushoz, nagy szomorúságára vannak a gyülekezetnek. Minden emberi tudományosság, amely a gyülekezetbe behatol, rendszerint szégyent hoz. Ha a filozófusok és a bölcselkedők bejutnak a gyülekezetbe, ott rendesen kárt okoznak vagy a legjobb esetben azt igyekszenek bebizonyítani, hogy ami tisztán meg van írva, azt nem úgy kell érteni. Az emberi okoskodás és a földi gazdagság hasonlítanak egymáshoz; mily nehezen jutnak be az Isten országába azok, kik ezekben foglalatoskodnak! Az igazi bölcsesség teljesen távol áll ettől; ez olyan ajándék, amely felülről jön és ami felülről jött, imádja azt, akitől eredt. Az igazi bölcsességet Isten azoknak adja, akik belátják tudatlanságukat: Isten nem kedveli a tudatlanságot, mert gyűlöli a sötétséget: A tudomány jó és helyes dolog, azonban ennek csupasz fitogtatása bűn. Ah, ha több valódi bölcsességünk lenne! Vajha Isten gazdagon megáldana ezzel! És vajha azok, akik még gyermekek, emberekké válnának a Krisztus tökéletes mértéke szerint. De el ne felejtsétek Jézus örömét az újonnan megtértek gyermekies tulajdonsága felett!
Jézus örömének még egy más forrása is volt és pedig az, hogy látta; milyen mód által mentette meg az Atya az emberiséget Ez pedig a kinyilatkoztatás volt. Mindenkinek, aki megmentetett, történt kinyilatkoztatás, nem valamely dolog felől, mely az Isten igéjében nyújtatott nékünk, hanem személyes és erővel teljes kinyilatkoztatás az igazság mellett. A világosság az igében van és arra mindnyájunknak szükségünk van, hogy szemünket az Isten ujja nyissa meg, hogy lássunk. Az az igazság, amely az Írásban van, mindaddig nem boldogíthat bennünket, míg szívünkbe nem jut és szükséges, hogy úgy az elfogulatlannak, mint az őszintének egyformán „kinyilatkoztassék”. Gyermekies lelkületű és őszinte természetű emberek sem látják meg addig az igazságot, míg ez különösképpen meg nem nyilvánul előttük. A legkevésbé sem csodálkozunk azon, ha ujjá nem született emberek azt mondják, hogy nem találunk semmi szépséget az evangyéliumban és ha dicsekvő emberek szerint a régi stílusú evangyélium minden megvilágítással egyetemben érdemetlen erre, hogy a XIX. században közkézen forogjon. A vakok kevés örömet találnak a színben és a süketek a zenében.
Az emberi bölcsesség szerint a vak ember nem látja a világosságot. Mit tudtok ti az evangyéliumról, ti megvakult bölcs emberek?! Miképpen lehettek ti a kinyilatkoztatás világosságával: bírái, ha szemeiteket a saját igazságtokkal befeditek és akkor azt mondjátok, hogy nem láttok semmit? Krisztusnak sohasem volt szándéka, hogy ti ezt megtegyétek. Krisztus úgy nyilvánította ki magát, ahogy Neki tetszett és úgy is fogja kinyilvánítani magát, de másfajtájú embereknek, mint ti vagytok. Az igazi bölcsesség ajtaja be van zárva előttetek, kik a sötétségben bölcsek vagytok! A nagy keresésben éppen az Istent nem találjátok meg és ha begyesen ki is nyilvánítja magát néktek, akkor vonakodtok Őt meglátni és ezért helyes dolog, hogy a sötétségben maradtok.
Megérdemlitek az ítéletet. Hogy Istennek tetszett a hatvan tanítvány által magát sokaknak megjelenteni, nagy öröm volt Jézus részére és ezért örvendjünk mi is, valahányszor ő kinyilvánítja magát az embereknek. Örvendjünk azon, ha egy egyszerű ember az újjászületés által Isten gyermeke lesz. És örvendjünk azon, ha megtérések mennek végbe oly eszközök által, akik semmiféle dicsőséget ezért el nem fogadnak. Áldjuk és magasztaljuk Istent azért, hogy a megmentés munkája kezdettől végig az Ő műve. Jöjjetek mindnyájan, kik szeretitek az Atyát és mondjuk együtt az első újjászülöttel, hogy: „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted!”
Az eddig elmondottakban megpróbáltam ecsetelni a Megváltó örömének az okát, a következőben pedig fel akarom hívni figyelmeteket arra a módra, ahogyan ez az öröm kifejezésre jutott. Ismerem a megtérések feletti örömnek egy módját, mely nem a bölcsességet, hanem a testi hiúságot jellemzi. „Csodálatos, áldásdús napjaink vannak! Felkerestek bennünket némely kedves férfiak és nagy fáradsággal hozzáláttunk, hogy ébredéseket hozzunk létre! És íme ébredések vannak; csoda történt!” Így beszélni nem szabad! Figyeljétek csak meg, hogy a Megváltó hogyan beszél! Az ő öröme a hálaadásban nyilvánul meg: „Hálákat adok néked Atyám!” Jézus az eredményt az Atya javára írja és néki ad érte köszönetet. Az öröm egész ékes szólása ebben fejeződik ki: „Hálákat adok néked Atyám!” Testvéreim, ha boldogok vagytok, akkor folyton hálaéneket énekeltek. „Öröme van-e valakinek? Dicséneket énekeljen!” Az örömhöz legjobban illő beszéd úgy a mennyben mint e földön, Isten imádása és dicsőítése. Áldott legyen az Úr neve, aki gazdag aratást ád népének, mert ő az, ki a magvetőnek magot ad és százféle gyümölcsöt ígérete szerint.
A Megváltó kifejezést adott örömének, mialatt az Atya korlátlanságát elismerte. „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura.” Vannak, akik némi fenntartással ismerik el Isten mindenhatóságát az összes dolgok felett. Úgy vélik, hogy az ember szabad akarata a legnagyobb tény és nehogy az emberek érdekköre a legkisebb megcsonkítást is elszenvedje, készek az Isten hatalmát korlátozni. Hogy azért embert felemeljék, az Istent lekicsinyítik. Jehova, aki semmi felelősséggel nem tartozik senkinek, hanem minden dolgot a saját jótetszése szerint rendez, sohasem lehet önkényeskedő, igazságtalan avagy zsarnok és ennek dacára mégis egyedülálló korlátlan uralkodó, aki a forrása és az oka minden törvénynek.
Teljesen bizalmas, meghitt lehetett az egyedülálló uralkodóhoz, mert hiszen önmagában központosítja a végtelen jóságot és szeretetet. A legnagyobb mértékben elismerem Isten mindenhatóságát és teljesítem akaratát úgy, amint az néki tetszik. Kegyelmes lehet avval, akivel akar és könyörül azon, akin könyörülni akar és senki sem emelheti fel ellene kezét és kérdezheti: „Mit művelsz te?” Mikor a Krisztus legjobban örvendett, kinyilvánítottá az Isten korlátlanságát és vajon homályos lehet előttünk ez az igazság? Nem, hanem inkább szemléljük csodálkozássál az Atya művét és szóljunk: „Hálákat adok néked, Atyáin és hálákat adok neked annál inkább, mert te a menny és föld Ura vagy!”
Ha egyesekhez beszélnék, akik az Isten hálátlansága ellen szegülnek, akkor azt tanácsolnám nékik, hogy hagyjanak fel a lázadással, mert „az Úr uralkodik”. Azt mondanám nékik, hogy legalább azt fogadják el, amit a zsoltáríró (Zsolt.99): „Reszkessenek a népek” ha egy kissé tovább nem is mennék és nem is tudják énekelni, hogy: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld, örvendezzenek a tömérdek szigetek.” Hatalom és erő egyesül a nagy Jehova kezében és bölcsességben egyesíti az Atyán a korlátlan uralkodóval. Távolodjátok el lelketekkel a tanítás eme kigúnyolódásától és fogadjátok el a tanítást tiszta formájában: „Az Úr uralkodik mindörökké! Halleluja!”
A Megváltó azonkívül örvendett az uralkodói hátalom ama különös ténye felett, hogy Isten „elrejtette ezeket a bölcsek és értelmesek előtt és a kisdedeknek megjelentette”. Jónak és helyesnek találta Isten ebbeli tervét és örvendve mondta: „igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted!” Az Atya akarata egyben a Krisztus akarata volt. Jézusnak közössége volt az Atyával korlátlan hatalmának minden tényével és ezért magasztalta belsejében az Urát. Azt mondta: „Igen Atyám, így volt kedves ez Te előtted!” Most tudta, hogy amit Isten jónak látott, az jó volt. A szívnek micsoda állapota volná szükséges ahhoz, ha oly messzire jutnánk, miszerint legnagyobb örömünk teljes átadás volna az Isten akaratának. Lépjetek erre az útra kedveseim, mely a béketűrésre, a botdobságra és a mennyei üdvre vezet. Ha valaha odajuttok, azt érezni, hogy ami Istennek tetszik, az néktek is tetszik, akkor a fájdalomban és a keserűségében boldogok lesznek. Ha szívetek annyira iskolázva lesz, hogy azt akarja, ami az Isten akarata és valamit jónak talál csak azért, mert azt az Isten is jónak találja, akkor énekelve és boldogan járhattok hátralévő maradék napjaitokon, és nyugodtan várhatjátok, míg az Úr hazavisz magához, mint a sajátjait. Nemsokára pedig odaértek, ahol az összes énekesek egybegyűlnek, és mindörökké énekelnek az Isten és a Bárány dicsőségére, ahol minden önvélemény és minden lázadó pártütés egyszer s mindenkorra megszűnik.
Harmadszor ki akarom fejteni előttetek, hogy Jézus miként vélekedett az Atya cselekedete felől. Az Atyának tetszett, hogy ezeket elrejtse a bölcsek és értelmesek elől, és hogy a kicsinyeknek megjelentse és Jézus Krisztus teljesen egyetértett a dolgok eme rendjével, megelégedve a megtértek és a prédikátorok viselkedésével, akiket néki az Úr adott.
Mert először is az Úr Jézus semmiféle erőszakot nem tartott szükségesnek. A 22. versben olvassuk: „Mindent nékem adott az én Atyám”. Ha egy közönséges csaló elkezd prófétálni, és mint egy új vallás feje szerepelni, milyen boldog, ha egy tanult ember elfogadja és elismeri állításait. Milyen büszke lesz, ha egy gazdag és befolyásos ember áll az oldala mellé! De Jézusnak, a lelkek megváltójának nincs szüksége ilyen segítőkre. A világ leghíresebb írói nem tehetik igazabbá és meggyőzőbbé szavait, mint amilyenek, mert azok ereje abban a lélekben rejlik, amely által kinyilváníttattak. Ha nagy emberek „igent” mondanap tanításaira, úgy nem erősíthetik azt, és éppen nem gyöngíthetik, ha mindnyájan „nem”-et mondanak is. „Erőszak a Krisztusért?” Hiszen káromlás erre még csak gondolni is. „Mindeneket átadott nékem az Atya.” A tanultak gúnyolódnak azon, hogy Ő a Messiás. De mit tesz az néki? Semmit, mert az Atya mindent átadott néki. Jézus teljesen egyedül áll és nem kér könyöradományt. Néki nincs szüksége a tanultak imprimálására (jóváhagyására), a fejedelmek pártfogására és a szónokok védelmére. A világ hatalma, pompája, bölcsessége, művészete nem volt vele és Ő hálákat adott Istennek azért, hogy ilyen kétes nyereségekkel nem terhelte meg, hanem hogy az igazságot azoknak jelentette ki, akik nem bölcsek önmaguk előtt, nem okosak szemeik előtt, hanem olyanok, mint a gyermekek, készek mindazt megtanulni és elhinni, amit Isten nékik kijelent.
Az Úr azonban még azt is megmutatja, hogy az emberi bölcsesség Istent sohasem találhatja meg. „Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, hanem az Atya és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú.” Senki, még ha mester is Izráelben. A tudomány, a művelődés emberei széttörhetik a fejüket, hogy az ismeretlenség homályába behatoljanak, de le kell térniök az igazság útjáról, ha a kinyilatkoztatást visszautasítják. Olyan vallás, amely az emberek értelmének megfelel, vagyis természetes vallás nem létezik. Azt mondom néktek, hogy mindaz, ami a vallásban valódi, az csakis a kinyilatkoztatásból ered. Fecseghettek nekem hasonló vallásokról, - ilyenek nincsenek, mert csak egy vallás van, a többi pedig hamis. Az emberek minden kétség nélkül látnak Istenből sokat a természetben, míg ha nem lett volna kinyilatkoztatás ez lehetetlen volna
A világosság a kinyilatkoztatásból eredt és azután, mikor az emberek látták, hogy a különböző dolgok és tárgyak visszaverik a fényt, azt álmodták, hogy a világosság eme teremtményekből ered.
Az emberek hallottak valamit a kinyilatkoztatott igazságról és mivel gondolataik ebben az irányban haladtak, tehát az, amit hallottak, éberré tette lelküket és feltalálóknak képzelték magukat. Istent nem lehet másként megismerni, mint csak abban a mértékben, amelyben kinyilatkoztatta magát. Emberi éleselméjűség Őt soha meg nem pillanthatja.
Emberi elme és gondolat nem halad ebben az irányban, hanem elhajol Istentől és a legnagyobb homályba téved. Istent csak a Krisztus által lehet megismerni és így is mondja a Szentírás: „Senki sem ismeri az Atyát, hanem csak a Fiú és akinek a Fiú meg akarja jelenteni:” Amiképpen a világosság Isten parancsa folytán a napba helyeztetett, ugyanúgy az Isten ismerete is az igazság napjába, a Krisztusba helyeztetett. Ő az, kinek önmagában világossága van, olyan világosság, amely minden embert megvilágosít. Vagy elfogadjuk tehát a Krisztust, vagy a sötétben maradunk. Éreznie kell minden embernek az Atya különös és világos kinyilatkoztatását a Krisztus által, mert máskülönben halála napjáig vakságban tántorog.
Az a hatalom tehát, amely az emberi bölcsességben fekszik, az embereket gyakran hátráltatja abban, hogy a kinyilatkoztatás befolyása alá kerüljenek. Csak a kinyilatkoztatás által tudhatnak és csak a kinyilatkoztatás által fogadtatnak el. Csakhogy az ember olyan bölcs, hogy nem akar alárendelt lenni, hanem mindent egyedül végrehajtani. Csalhatatlan könyvnek és csalhatatlan léleknek alávetnie magát? Ah, dehogy is teszi ezt meg! És éppen ezért, mivel oly bölcs akar lenni, képtelen tanulásra. Megmondjam, hogy mi az emberi bölcsesség? Az úgynevezett emberi bölcsesség - hogy röviden fejezzem ki magam - bolondság Történeteket írnak a vallásos gondolkozásról és a különféle módokról, amelyben a keresztyénség gyakoroltatik és ezekhez fűznek azután megjegyzéseket; én azonban őszintén kívánom, hogy valaki az igazsághoz hűen megírná a filozófia (bölcsészettan) történetét. Mert tudom, hogy a filozófia története jelentés az emberek lelki betegségeiről és kimutatás a bolondságról. A filozófisták egy oly nemzedékét látjátok most, akik buzgón működnek abban, hogy megcáfolják azt, amit elődeik állítottak - és ez sikerül is nekik. És mit fog tenni a következő nemzedék? Hát megcáfolja a mostaniakat! Azok a bölcsészeti állítások, amelyek 100 évvel ezelőtt még érvénnyel bírtak, ma már a porban hevernek és ugyanilyen sorsuk lesz a jelenlegi tanításoknak is, kivéve azokat, melyek tényeken alapulnak.
Testvéreim, egyszerű tanulékonyság a legelső feltétele az isteni kinyilatkoztatásnak és ha evvel birtok, ha az igazságot keresitek, ha utána áhítoztok és ha kívánjátok, hogy az Isten az igazságot a Krisztusban megjelentse, akkor csatlakozzatok azokhoz az emberekhez, kikre Isten a maga koriatlanságában kegyteljesen letekint és akiknek kijelent magát. Az egyedüli szükséges dolog a gyermekies, együgyű hit; nem a pápában, nem az emberekben, nem a dogmákban való hit, hanem hit az Istenben. Légy kész a tantilósra, kedves hallgatóm és meglátod hogy Isten nem bocsát el magától kiképzés nélkül.
Még egy-két tanítást mondok el, aztán zárok. Az első, amit meg kell tanulnod, ez. Ha nagy emberek, kiváló férfiak és híres tudósok nincsenek megtérve, ez ne vágjon téged a földre, mert nem valószínű, hogy nem lesznek-e megtérve. Azonkívül, ha az újonnan megtértek között sok a közönséges egyéniség, személyek, kiknek nincs hírük és nincsen nevük ne legyetek elégedetlenek. Mert kik vagytok ti, hogy megvessetek olyanokat kikre Isten kegyesen alátekintett? Sőt inkább örvendjetek azon a Jézussal, hogy Isten a megvetetteket kiválasztott magának veletek együtt.
Azonkívül tanuljátok meg, hogy Isten korlátlan hatalma annyira ki fog terjesztetni, hogy azok, akik tiszta szívűek, csak örvendhetnek ezen Isten még nem vitt végbe soha olyan cselekedetet, amelynek Krisztus nem örvendett volna. Ha valamely dolgot nem tudtok megérteni, hagyjátok azt nyugodtan az Úr kezében; ha az Ő útja a tengerbe visz; éppen úgy örvendjetek azon, mint ha a szentségbe vinne. Ha lábnyomait nem látjátok, érezzétek azokat mégis oly biztosnak és szentnek, mintha azon a látható ösvényen haladnátok, amelyen Ő járt.
Az evangyéliom végső dicsősége egyedül Istennek van fenntartva, ez legyen az utolsó tanulni való is. Ha az idők teljessége elkövetkezik, akkor nem lesz majd dicsőség egyikünk vagy másikunk számára, amint hogy nem is kívánjuk ezt, hanem kiválva az összes kinyilatkoztatások közül, ezer meg ezer mennydörgés hangját túlharsogva hangzik fel a Kosztus a nagy gyülekezetből: „Hálákat adok néked, óh Atyám!” Ez lesz majd a menny éneke, vonatkozva az összes dolgokra, vonatkozva az elveszettekre úgy, mint a megmentettekre. Nem lesznek ott gáncsoskodók a tiszták között és nem lesznek kutatva kérdezők az üdvözült lelkek között, hanem az egész nagy család, amikor visszatekint az Atya uralkodására, az elrejtettekre úgy, mint a megjelentettekre, egy akarattal mondja - és Krisztus viszi a szót: „Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy Te ezeket elrejtetted a bölcsek és az értelmesek előtt és megjelentetted a kisdedeknek. Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted.” Ámen.

Ne légy csupa cukor, különben a világ elszopogatna, de csupa ecet se légy, mert a világ kiköp. Mindenben létezik egy középút, csak gyöngefejű emberek esnek a szélsőségekbe. Nem kell egészen sziklából vagy homokból lennünk, sem egészen vasból vagy viaszból. Nem kell úgy viselkednünk, mint az ölebecskék, melyek mindenki előtt farkukat csóválják, de olyan sem, mint a láncravert eb, mely mindenkit dühösen megugat. Fehérekből és feketékből áll a világ és ezért mindenféle kedélyű emberekkel van dolgunk; némelyik olyan hajlékony, mint egy öreg cipő, de nem is ér sokkal többet, mint annak a párja; a másik meg mindjárt meggyűl a legkisebb sértésnél, mint a gyújtózsinór s olyan veszedelmes, mint a puskapor. Nem valami kellemes olyan embert foglalkoztatni a ház körül, aki olyan rosszkedvű, mint a vén medve és akinek olyan természete van, mint a savanyú szőlő, olyan éles, mint a borotva s olyan mérgesen néz, mint a mészáros kutyája; azonban lehetnek jó oldalai is, hogy mindezek mellett mégis férfi; ellenben Henrik, a szegény szelíd, aki olyan „zöld”, mint a fű s olyan készséggel hajlik, mint a fűzfa, senkinek sincs hasznára és mindenkinek gúnytárgya. Legyen minden embernek gerince, különben nem bírja egyenesen tartani a fejét. De ez a hátgerinc legyen hajlékony, mert különben nekimegy homlokával a gerendának.
Mindennek megvan a maga ideje: másoknak kívánságát teljesíteni vagy megtagadni. Ha teherhordó szamarakká tesszük magunkat, akkor mindenki nyargalni fog rajtunk; ha azonban azt akarjuk, hogy tiszteljenek, akkor legyünk a magunk urai és ne engedjük meg másoknak, hogy tetszésük szerint nyergeljenek.
Aki minden embernek kedvére akar élni, olyan lesz, mint a béka a borona alatt, sohasem, lesz békessége; s ha minden szomszédunkkal szemben, legyen az jó vagy gonosz, a szolgai szerepet játsszuk, ezt senki sem köszöni meg nekünk, sőt annyi kárt szerzünk vele, amennyi hasznot. A báránytermészetű ember azt fogja tapasztalni, hogy még nem pusztultak ki a farkasok. Aki lefekszik a földre, számíthat arra, hogy rátaposnak. Aki egér lesz, megeszi a macska. Kinek vállaira a szomszédok rátehetik a borjút, arra nemsokára felrakják a tehenet is. Igyekezzünk felebarátunk tetszésére élni a jóban, a nemesbülésben, de ez egészen másvalami.
Szaladgálnak a vén rókák, kiknek folyik a nyáluk a fiatal libákra és ha csellel odavitték őket, hogy kívánságaikat teljesítik, akkor nemsokára ezek fizetik meg a számlát. Kitűnő jó pajtásnak neveztetel, ha barátaid részére bérkocsi leszel, de különös Benjamin-rész lesz az, amit majd veled megetetnek. Ezen helyzetből magadra hagyatva kell majd kigázolnod, mert öreg barátaid bizonyára így kiáltanak feléd: „Isten veled, kedves kosár, hogy olyan szépen vitted almáimat”; vagy pedig ellátnak téged a legjobb kívánságaikkal, de érdekedben a legcsekélyebbet sem teszik meg és tapasztalni fogod, hogy szép szavakból még egy macska sem lakott jól; vajat nem tesznek a kenyeredre és zsebeidet nem töltik meg. Akik nagyra vannak veled, azok vagy megcsalnak vagy kihasználnak. Ha a narancsot megették, a héját eldobják. Ezért légy bölcs és nézz előre, azután ugorj, vagyis a barátod tanácsa többet fog ártani neked, mint ellenséged gyalázása. Az együgyű mindent elhiszen, de az eszes vigyáz útjára. Tarts szomszédoddal addig, míg veled megy a jó lelkiismeret, de válj el tőle ott, ahol a lelkiismeret cipője törni kezdi a lábadat. Úgy kezdj barátoddal, ahogyan folytatni akarod és tudasd vele minél előbb, hogy nem vagy kittből (üvegragasz) készült ember, hanem olyan, akinek esze van és azt használni is akarja. Azonnal állítsd meg lovaidat, ha észreveszed, hogy letértél a helyes útról és térj vissza a legközelebbi úton.
Ki nagy hibákat akar kikerülni, őrizkedjék a kis hibáktól; ezért állj meg idejében, ha barátod le akar rántani a gödörbe. Inkább sértődjék meg egy jó ismerősöm, de jó hírnevemet nem hagyom és lelkem üdvösségével nem játszom. Ne félj betérni a térjvissza-utcába. Hadd csúfoljanak gyávának, ha menekülsz a bűn elől; jobb menekülni a jelen időben, mint szenvedni az örökkévalóságban. Ne hagyd magad rábeszélni, hogy saját magadat tönkretegyed; ha társainknak csak saját vesztünk árán lehetünk kedvére, akkor nagyon drágán vásároltuk meg őket. Lépj fel erélyesen ott, ahol állani szándékszol s ne hagyd magad senki által a helyes útról letéríteni. Tanulj „nem”-et mondani, az többet használhat neked, mint a latinul olvasni tudás.
Minden ember barátja gyakran annyi, mint senki barátja vagy pedig együgyűségében megfosztja családját, hogy idegeneken segítsen és testvére lesz a koldusnak. A jótékonyságban is, úgy mint egyéb dolgokban, bölcsesség kell; sok embernek iskolába kellene járni, ahol ezt megtanulja. Kemény ember lehet az gyermekei iránt, aki elveszi szájukból a kenyeret, hogy azoknak adja, akik őtet kedves pajtásnak nevezik és azután kinevetik érte.
Aki pénzét kölcsön adja, gyakran elveszíti azt és barátait is, aki pedig mást biztosít, saját maga sohasem biztos. Fogadd el tanácsomat és sohase állj jót többért, mint amennyit el akarsz veszíteni. „Aki jótáll másért, annak kára lesz, de aki óvakodik az ígéretektől, az biztos”.
Ha minket megsértenek, akkor mint keresztyén emberek tartozunk ezt harag nélkül eltűrni; de ne tegyünk úgy, mintha azt nem éreztük volna, mert ez felbátorítja ellenségeinket, hogy egy újabb döfést mérjenek ránk. Aki kétszer hagyja magát megcsalni ugyanazon egy embertől, az már félig olyan rossz, mint az a gazember és hasonlókép van ez más sértéseknél is, ha jogunkat nem vesszük igénybe, akkor mi vagyunk okai, ha azt nem kapjuk meg.
Pál apostol kész volt Mesteréért verést szenvedni, de nem felejtette el a hivatalnoknak megmondani, hogy ő római; és mikor azok az urak titkon akarták őket kiengedni a tömlöcből, így szólt: „Nem úgy, hanem ők maguk jöjjenek és vezessenek ki minket”. A keresztyén a legszelídebb ember a világon, de mindamellett mégis csak ember. Ezt persze sok embernek nem is kell még mondani sem, mert hirtelen felzúdulnak egy pillanat alatt, ha azt vélik, hogy valaki nagyon közelről érintette őket; még nem is tudják, hogy jár-e tolvaj az udvaron vagy talán a vén gebe szakította el a kötelet és járkál künn, de már előre kitárják az ablakot és lőnek. Veszedelmes szomszédok ezek. A bika szarvai között nyugalmas helyet keresni annyi volna, mint környezetünkben kellemességre számítani. Mérges emberrel ne köss barátságot és a dühöngővel ne társalogjál. „A türelmes bölcs, de a türelmetlen kimutatja balgaságát”. „Egy bolondhoz több remény van, mint aki gyors a beszédre”.
Ismertem életemben olyan határozottan nyakas embereket, kik sem értelemhez, sem észhez nem jutottak. Falunkban lakik egy furcsa legény, kinek egy buldog kutyája van, ha az valamit fogaival megfog, többé el nem bocsátja; ha ki akarnánk venni a szájából, előbb le kellene vágni a fejét. Ilyenfajta emberekre haragudtam én már sokszor. Egy vasvillát hamarább meg lehetne indítani, hogy változzék át cséplőgéppé vagy egy téglát rábeszélni, hogy márvány legyen, de egy olyan embert nem lehet odahozni, hogy komoly intelmekre hallgasson. Négereket fehérre mosni és a leopárd bundájából a foltokat kivenni semmi ahhoz a művelethez, mint egy magában eltökélt nyakas embert a jóra vezetni. Igazság vagy nem igazság - egy hegy könnyebben volna megindítható, hogy Londonba sétáljon, mint olyan embert lebeszélni, ha egyszer komoly elhatározáshoz jutott. Ha az embernek igaza van, akkor ilyen tántoríthatatlan ragaszkodása az ő ügyéhez valami nagyszerű; a mi prédikátorunk azt mondja: „ebből a fából faragják a vértanúkat”; ha azonban egy teljesen tudatlan és visszás ember fejében megrögződik ez a kemény kavics, akkor azokból csinál vértanúkat, akik vele érintkeznek.
Az öreg bérlő Vastagfej, megfogadta, hogy öklével veri be a szöget egy tölgyfadeszkába és egész életére megbénult tőle a keze; gabonáját pedig nem adhatta el olyan árban, ahogy ő akarta és inkább hagyta, hogy az egerek megegyék az asztagokat. Földjei mellett nem lehet elhaladni anélkül, hogy makacssága meg ne lássék, mert ünnepélyesen kijelentette, hogy az új divatokról még hallani sem akar és ezért övé a legrosszabb aratás az egész faluban. De ennél még rosszabbat csinált, leánya áttért a methodistákhoz és ő dühében kidobta a házból; s habár ezóta nagyon megbánta tettét, mégsem akar engedni, hanem megmarad amellett, hogy nem akarja többé látni; ezalatt pedig a gyermek keménysége miatt meghal. Elhamarkodott fogadásokat jobb megszegni, mint megtartani. Ki soha nem változik, nem is javul; ki sohasem enged, nem is győz soha.
Gyermekeinknél egyesítsünk barátságot és szilárdságot; akaratukat nem kell mindig megtenni, de nem is szabad mindent megtiltani. Ha mindannyiszor adunk enni a disznónak, ahányszor röfög és a gyermeknek, ahányszor sír, akkor a disznó elrontja gyomrát és a gyermek kényes lesz. A trombitálni tanuló és egy elkényeztetett gyermek, nagyon kellemetlen szomszédok; de ha nem vigyázunk, akkor gyermekeink mások bosszúságára és a mi megkínoztatásunkra fognak felnőni. „Vessző és büntetés bölcsességet ad, de amely fiú magára van hagyva, szégyent hoz anyjára”. Ha kis gyermekeink rendreutasításától sohasem fajul meg a fejünk, akkor elegendő szívfájdalmat fognak nekünk szerezni, mikor megnőnek. Szigorúan igazságos jellem hassa át minden magaviseletünket a gyermekekkel szemben; igen szavunk legyen igen és nem szavunk legyen nem, mégpedig szó szerint és rögtön. Sohase ígérj a gyermekeknek valamit, amit meg nem adhatsz, legyen az egy perec vagy egy csomó verés. Eszközölj ki magadnak engedelmességet minden körülmények között; engedetlen gyermekek, szerencsétlen gyermekek; saját magad miatt is követeld ki magadnak, hogy hallgassanak reád. Ha tekintélyedet egyetlen egyszer elveszíted, akkor már bajosan nyered azt vissza, mert aki „Á”-t mond, kell, hogy „B”-t is mondjon és így tovább.
Nem szabad gyermekeinket haragra ingerelni, hogy meg ne vaduljanak, sőt inkább isteni félelemben kormányozzuk házunkat s ha ezt megtesszük, akkor számíthatunk az Ő áldására.