Testvéreim, a pogányok halnak, egyre halnak még ma is, anélkül, hogy az üdvhöz vezető egyetlen utat és egyetlen nevet ismernék, amely adatott az ég alatt az embereknek, hogy Benne örök életet nyerjenek. Az Úr az ő isteni természetének dicső egyedüliségében keres küldötteket, kik az embereknek az Élet útját hirdessék. Sűrű, tömött homályból hallom e titokzatos és isteni szavakat:” Kit küldjek el?” Ha hitfüleitekkel akartok hallgatni, akkor hallhatjátok ma e házban hangzani: „Kit küldjek el?” Mivel az egész világ a bűn hatalma alatt van, ezért az élő, erős Isten, ki nem akarja senkinek sem a Halálát, hanem hogy megtérjen és életet nyerjen - keres olyan hírnököket, kik hirdessék az ő kegyelmét; ezért szól kélő hangon azokhoz, kik készek elmenni a halni készülő milliókhoz, hogy szeretetének csodálatos történetét el beszéljél: „Kit küldjek el?” Mint mikor a hang hatalmasabban szól, ha háromszorosan hangzik, halljuk a Szentháromság szavát: „Ki menjen el nékünk?”
Az Atya szól: „Ki megyen el, hogy az én messzire eltávozott gyermekeimet figyelmeztesse a visszatérésre?” A Fiú kérdi: „Ki megyen el, hogy az én megváltott, de eltévelyedett juhaimat megkeresse? A Szentlélek kérdi: „Kiben lakozzam és ki által szóljak, hogy a sokaságba, amely a romlásra rohan, életet hozzak?” Isten személyiségének egyedüliségében így szól: „Kit küldjek el?” és a Szentháromságban pedig egyénisége ezt kérdi: „Ki megyen el nékünk?” Boldogok és szerencsések leszünk, ha valódi és őszinte feleletet hallunk ma e házban. „Ímhol vagyok én, küldj e1 engemet!” Feladatunk mindenesetre az, hogy a dolgot legnagyobb valóságában előtökbe tárjuk, testvéreim a Krisztusban és míg megpróbáljuk, hogy a Jehova cselekedetéit nézzük, bízzunk abban, hogy a Szentlélek jelen lesz és egyiktől a másikhoz - előttünk teljesen ismeretlenekhez - szólani fog: „Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust arra a munkára, amelyre, én őket elhívtam.” Bár a különös kegyelmi meghívás kényszerítő hangja eljutna néhány jelenlévő füléhez, akik azután mint a fiatal Sámuel, szólnának. „Itt vagyok Uram, mert hívtál engemet!”
Ma tehát elsősorban is szemlélni akarjuk a Dicsőségesnek arcát, egyúttal ajánlkozva a szolgálatra, amit a próféta is tett, mikor az arcot látta; másodszor a Kirendelőnek Arcát, amelyet a próféta nemcsak látott, hanem akkor illették az ajakát is; harmadszor az isteni hangokról akarunk szólani, amely titán az első felelettel zárni is fogunk.
Félelemmel és szívünk teljes, odaadó figyelmével nézzünk fel a Dicsőségesnek
Arcára, melyet Ézsaiás is látott. Szükséges volt, hogy lássa az Arcot, mert ezáltal
érte el szíve azt az állapotot, mely azután képessé tette e kijelentésre, hogy: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Figyeljétek csak meg, hogy mit látott. Legelőször is látta Isten fenséges dicsőségének magasztosságát. „Látom - úgymond - az Urat ülni magas és felemeltetett székben és palástja betölté a templomot.” Nem Jézus volt-e az, akit látott? Nem előképe volt-e ez leendő emberré válásának? Valószínűleg úgy volt, mert János apostol így ír (Jn.12,41) „Ezeket mondá Ézsaiás, amikor látá az Ő dicsőségét és beszéle Ő felőle,” és amit ír, az illik is az Úr Jézusra. De mégis, ha nem akarunk ez értelmezésnél megmaradni, - mert a Jehova szava alatt néha kétség nélkül az egész istenség értendő - tekintettel kell lennünk arra, hogy a Dicsőségesnek Arca néha látható alakban megjelenik. Saját lényét szem nem láthatja, de azért leereszkedik az Úr néha és megjelenik az embereknek olyan alakban, mely értelmük előtt elfogadható. És testvérek, mi nem ismerünk jobb és biztosabb alapot a misszióra és a Krisztusért való munkára, mint az isteni dicsőségnek egy pillanatra való megtekintését. Ez a legerősebb és legjobb buzgóságok egyike, mely a lelkeket megtölteni képes.
Látjátok a végtelen hatalmú Felségnek a tűrését? Nyugodta? ül dicsőségben teljes örök trónusán.
A népek tombolnak és dühöngenek, kitalálnak és elrontanak egyes dolgokat, de „aki a mennyekben lakozd:, neveti és az Úr kicsúfolja őket.” Céljai még mindig beteljesedtek és be is fognak teljesedni; Lelke pedig marad boldog nyugalomban. Ő még ma is az, aki volt és évei számának nincsen vége. Mint király ül és figyel arra az egy trónra uralmát és hatalmát soha senkinek fel nem adja. Az összes alkotások és lények érzik Isten uralmának a mindenhatóságát. „Az Úr az Ő székét a mennyekben helyezte és országa mindeneknek felette áll.” Vajon az emberek pártütése, lázadása megrendítheti-e uralmát? Nem! Sőt a legvadabb zendülésekből rendet teremt és heves, indulatos ellenállások dacára, nyugodtan munkálódik célján. Mindezek dacára uralkodik az Úr; „örüljön a föld és örvendezzenek a szigetek”, valamennyien csak vannak. És az emberek mindezen háborúskodása, zavargása és rosszindulatossága, valamint a pogányok utálatos káromkodása a hegfelségesebb ellen, dacára mindezeknek, uralkodik az Úr egy oly trónon, amely soha, örökké meg nem rendülhet.
Azonkívül a trón a legkevésbé sincs méltóság híján, „mert magas és felemeltetett.” Nemcsak a hatalma miatt áll felette az összes trónusoknak, hanem mivel uralkodik mindazok felett, mert ott van az Uraknak Ura és Királyoknak Királya. Nagyon szeretném, kedves testvéreim, ha egy pillantást vethetnénk abba a hatalomba, nagyságba és méltóságba, amely mind a Legfelségesebb tulajdona, mert ha mindezt látnók - ha mindjárt a porba aláznók is le magunkat – akkor megtelnénk mindnyájan szent haraggal azok ellen, kik más isteneket állítanak fel. Leküzdhetetlen utálattal telnénk meg mindazon vak, süket és néma istenek ellen, kikre még az is nagy tisztesség lenne, ha megvetésünket ellenük kifejeznék és erős bizalmat adna belénk az Isten országáért való utolsó küzdelemre és győzelemre. Amiképpen ül Ő most, - mikor kezét visszatartja - magas és felemeltetett trónon és amiképpen Ő a népek és nemzetek egyedüli uralkodója most, aképpen el fog jönni az nap, mikor az emberek meglátják Őt trónján ülve és arcra borulnak Az előtt, ki ítél elevenek és holtak felett. Az az Isten, kinek mi szolgálunk képes arra, hogy saját művének győzelmet adhasson. Ez a tudat sarkallhat bennünket arra, hogy küzdjünk ügyéért és a koronáért.
Micsoda gyönyört, kéjt okozhat az a gondolat, - ha a szöveget Jézus Krisztusra akarjuk vonatkoztatni, - hagy sem töviskorona, „sem kegyetlen korbács, sem megvető nyál nem érheti Jézust, hanem Ő, ki fejét a halálba hajtotta, felkelt halottaiból, hogy soha többé meg ne haljon hanem felmenjen Istennek, az Atyának jobbjára és hogy az Atya felemelte Őt annyira, hogy „magas és felemeltetett” trónba ültette a tőle kapott megbízásunkban benne van ez a cselekedet: „Elmenvén ért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” Mivelhogy úgy a mennyekben, mint a földön minden hatalom Néki adatott, azért menjünk és hozzuk az embereket lábai elé. Óh mikor fogja népe elhinni Ura csőségének teljességét, hogy hatalma betöltse őket, miként „palástja betölté a templomot.”
Ha azonban nem is látjuk dicsőségének nagygát, kérjük, engedje meg éreznünk jelenlétét Szentlelke által, hogy mint a tömjén és mint a tündöklő palást, betöltötte a templomot, - szívünk teljesen beteljék Hozzá való imádattal. Megrendülnek az ajtók cölöpjei jelenlétének érzésétől? Hagyjátok tehát, hogy szíveim: is megrendüljenek, mikor alázatos imában Előtte leborulunk, ki a mi Urunk Krisztusunk!
Ézsaiás látta azután a Nagy Királynak udvarát: látta a dicső szolgákat kik állandóan mély hódolatot tanúsítva, közvetlenül a trón mellett voltak
Azt mondja: „szeráfok állanak vala felette”; azt azonban nem magyarázza meg, hogy lábukkal a földön, vagy valamely más biztos anyagon állottak volna, hanem hogy állandó tartózkodás helylak a nagy király mellett és felett volt, állandó pört járva a levegőben, mint egy szivárvány? A trón körül, vagy mint testőrgárda, körül véve a Magasztosnak székét. Itt voltak ők, várakozva minden intésére készen minden üzenetének átvételére és imádva Őt. Vajha ezek szeráfok minták lennének nemünk a Krisztusi szolgálatban, hogy amiké az Isten trónja készteti őket a szolgálatra, úgy „szolgálnának nékünk példaképül. Ott tartózkodnak az Úr közelében; Ő a központjuk, Ó üdvösségük és hasonlóul lenne mindkettő nékünk is. Megjegyzem azonban azt, hogy a héber kifejezés szerint „Szeráfim” annyiit tesz, hogy „láng”, amiként a pusztában bolyongó zsidók a tüzes, repülő kígyókat nevezték. Az örök király udvarának alkalmazottai tüzes lények voltak, izzva a forróságtól és melegtől; lángolva és világítva magasztalták Az; kinek „angyalai lelki hatalmasságok és szolgái tüzes lángok”, Jehovát - mivel Ő kiapadhatatlan örökké égő tűz - csak azok szolgálhatják megfelelően, kik maguk is telve vannak tűzzel, legyenek bár angyalok vagy emberek. Ebből ered ez ünnepélyes kérdés: „Kicsoda maradhatna mi közülünk a megemésztő tűzzel? Kicsoda lakhatnék mi közülünk az örökkévaló lánggal?” (Ézs.33,l4) Senki sem teheti ezt, kivé azt, ki önmaga is lángol az isteni szeretettől. Ott, ahol örökké izzó lángok vannak jelen, ott a közönyösség és a langymelegség meg ne maradhat, mert nyomtalanul elég. Az olthatatlan lánggal égő teho trónjánál udvari alkalmazottak csak a szeráfokhoz hasonló égő lelkek lehetnek ha tehát álmosak és léleknélküliek vagyunk, úgy nem lehetünk alkalmasak az isteni üzenetek átvételére.
Vajha tenne bennünk az Úr méltóvá arra - mint keresztelő Jánost - hogy égő és világít szövétnekei legyünk. Az örök trónnak e szolgái égő szövétnekek voltak és mint ilyenek, lettek elénk állítva, mert -emlékezzetek csak vissza ők csak a láthatatlan dolgoknak mintegy végmásai, felruházva arccal és hat szárnnyal, telve élettel, erővel. Jehova e szolgái folytonos mozgásban voltak. Ismerek egyeseket, kik beképzelik maguknak, hogy szolgálna az Úrnak, de semmiféle szárnymozgás nem volt észrevehető rajtuk hanem kényelmesek és tétlenek voltak, inkább a lajhárhoz hasonlítva, mint szeráfhoz, és inkább lustasággal, mint gyorsasággal rendelkezve. Azoknak, kik közelébe kerülnek, teljes, eleven mozgásúaknak kell lenniök: gyorsak, tevékenyek, éberek, tetterősek, készek az Úr munkájára, lehető legnagyobb sietséggel menni az Úr egy üzenetével, hat szárnnyal bírva, nehogy unottak vagy fáradtak legyenek, habozva vagy késve az úton. Készek vagyunk-e erre? Ezek a dicső lelkek életükben és mozgásukban nagy körültekintéssel és bölcsességgel használják erejüket. Nem használják mind a hat szárnyukat repülésre, hanem kehűvel arcukat fedték be, mert ők maguk sem tudtak a vakítóan tündöklő trónba tekinteni és éppen ezért alázatosan mély tisztelettel és befedett arccal imádták a székben ülőt. „Kettővel lábaikat fedéli be”, vagyis testüket, alsó részüket, mert a Szeráfok arat gondoltak, hogy ők is - bár bűn- és szennynélküliek mégis csak teremtmények és éppen ezért hajtják még oly mélyén magukat, mintegy mutatva semmiségüket és érdemtelenségüket a háromszorosan Szent jelenlétében. A két középső szárny a repülésre használtatott mért csupán csak a szemérmetesség és alázat nem igazi szolgálat, ehhez tevékeny engedelmesség és a szívek őszinte odaadása szükséges. Négy szárnyuk volt tehát a tiszteletadásra és kettő a folytonos tevékenykedésre; megtanulhatjuk tőlük azt, hogy Istent legjobban akkor szolgáljuk, ha a legnagyobb tisztelettel, hódolattal és a legmélyebb alázatossággal jelenünk meg Előtte. Erősebb mértékben kell jelen lenni a magasztalásnak, mint az erőnek, nagyobbnak a hálaadásnak, mint a szorgalomnak. Mint Máriának nagyobb előnye volt Jézus lábainál - Márta felett, dacára ez utóbbi nagyobb szolgálatának, úgy kell, hogy nálunk is a hódolat az első helyet foglalja el és csak azután, a maga ideaében, jöjjön el a tetterős szolgálát. Kérjük azért az Urat, hogy bennünket minden jó munkára készségessé tegyen, hogy alázatos engedelmességgel menjünk oda, ahova küld és hat szárnnyal tegyen alkalmassá a szolgálatra.
Egy másik rész, ami Ézsaiásnak feltűnt a templomban, az az állandó ének volt, ami e szent lényék ajkairól folytonosan, megszakítás nélkül hangzott: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teltes mind a széles föld az ő dicsőségével!” Fivéreim és nővéreim engedjétek hogy felhívás bennetek egész életeteken át hangozzék. Imádhatok a magasztos a szent Urat, ki maga a tökéletesség. Áldjátok őt mindazért amit, veletek tett és nevezzétek Szentnek. Ne ócsároljátok végzéséit, rendeléseit; sohasem szóljatok vakmerően útai ellen!
Szent, szent, szent Ő minden dolgaiban minden cselekedeteiben. Szent a teremtésben, szent a gondviselésében a megszabadításban, szent, szent, szent! Magasztaljátok Őt nagy lelkesedéssel; ne legyetek elégedetlenek egyszer szentnek nevezni, hanem maradjatok még állandóan e tárgynál.
Emeljétek fel azt minden ti erőtökkel; zengjétek ismét és ismét és újra a szent éneket. Imádjátok ne csak az Atyát azt egyedül, hanem a Fiút is és a felmagasztalt Szent Szellemet; hagyjátok, hogy e Szentháromság mint összetartozó egység szerepeljen megszakíthatatlan imáitokban.
Áldjad az Urat, a dicsőség magas Királyát, Az égi karokkal óh lelkem mondj halleluját! Jöjjetek el.
Zsoltár és hárfára fel! Halljuk az ének hangzását!
Ha magasztaljátok dicsőségét, úgy ne feledjétek él nagy hatalmát, hanem imádjátok mint: „Jehova Zebaóth”. Ő épp oly nagy, mint, amily szelíd. Parancsol a mennynek, a földnek és ennek összes seregeznek. Az angyalok légiói hajtják végre parancsait; szellemek hadseregei várják hívását; a természet összes erői, élők és élettelenek - utasításai szerint alkalmazkodnak; a mennydörgéstől kezdve, a legkisebb rovar repüléséig minden akarata szerint történik. A madarak nagy seregei az Ő rendelései szerint vándorolnak; a halak óriási tömegei megtöltik hívására a tengert; és a sáskák és hernyók fellegei pusztítják el parancsára a termést. Az Úr hadserege megszámlálhatatlan, mert minden élőlény részét képezi egy-egy hadtestének, ami bizonyítja, hogy mily végtelenül nagy. Az emberek - akarják vagy nem - szintén alá vannak vetve felsőbbségének; hadseregük és flottájuk végrehajtják végzéseit akkor is, mikor nem is gondolnak Reá. Uralkodik az Út mindenekfelett. Teljék meg szívetek bátorsággal és örvendjetek ezen!
Tekintsetek azután az ének utolsó szavaira: „Teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!” Isten dicsőséggel van övezve az egész világon; a menny és a föld megtelt magasztos fenségével, minden teremtmény imádja Őt, kivéve az önfejű, a makacs, az eltévelyedett teremtmény; az ember ez írás körül, mely így is hangozhat: „Hagyjátok, hogy, mind e széles föld megteljék dicsőségével!”
Ha akarjátok, úgy is olvashatjátok, mint jövendölést: „Teljék meg az egész föld az Ő dicsőségével!” Azután menjetek ti a Magasztosnak szolgái azzal az elhatározással, hogy eszközök akartok lenni kezeiben, hogy e jövendölés beteljesedjék, Amennyiben Nevét elhirdetitek az emberek között. Vagy talán alávetitek magatokat azon tanításnak, hogy e világ sohasem térhet meg Istenhez?
Vagy talán azt gondoljátok, hogy az Úr a jónak gonosznak harcát - ahol gyenge embereket használ eszközül feladja? Vagy a Szentlélek hagyja fel a munkáját mindaddig, míg e földi ország nem alapíttatik a Krisztus Jézus számára? Vagy az evangyéliom ne terjesztessék a pogányok között? Ezeket gondolhatjátok, akarjátok és lefeküdhettek a restség, a tétlenség szégyenletes ágyába, de én azt hiszem, hogy az Úr a teljes vonalon győzelemteljes lesz, úgy a jelenlegi, mint a következendő ütközetekben. Kivívja, kierőszakolja Úr a győzelmet gyülekezete, szava és Szentlelke, valamint gyenge, törékeny emberek által, kiket kegyelmével megajándékoz úgy, hogy leküzdik a sötétség hatalmát. Tehát éppen ezért imáinknak soha vége ne lesz, míg be nem teljesedik a zsoltárírónak szava: „Áldott legyen Ő dicsőséges neve mindörökké és teljék be dicsőségével az egész föld. Ámen! Ámen!”
Fordítsuk most gondolatainkat a Kirendelőnek arcára. Ézsaiásnak mielőtt ki kellett menni az Úr nevével, - minekelőtte ezt a mag megbízást kapta, egy sajátságos, de igen szükséges eljárásnak kell magát alávetnie. Olyan állapotba helyeztetett, amely - emberi ítélet szerint - leendő tevékenykedésre teljesen alkalmatlanná teszi. Minden erejét elvette az a fenséges Arc, melyet látott; olyan mélyre levettetett, Amennyire csak lehetett és kevesebbnek érezte magát a semminél. És megszólalt az Úr előtt: „Jaj nékem, el kell vesznem, mivel tisztátalan ajkú vagyok!” Igen, testvéreim, mielőtt meg nem semmisítjük magunkat, az Úr nem tesz velünk semmit. Le kell mennünk az összetörés, összezúzás, összetaposás és porrá válás érzetébe, mert csak ez az út vezet oda, hogy az Úr erejében, hatalmában erősek legyünk. Az „én”-nek halála jelenti a kegyelem életét. Ha gyengéknek érezzük magunkat, éppen akkor vagyunk erősek. A legfontosabb feladatokra képesek lehetünk, ha önigazságunktól megszabadulunk és a megelégedés szellemével töltetünk meg.
Figyeljétek meg azután, hogy mialatt ennyire megalázta magát, bűnbeismerést tett. Ezt mondta: „Tisztátalan ajkú vagyok!” Miért vádolta ajkainak tisztátlanságát és miért nem inkább szívének gonoszságát? Valószínűleg azért, mert énekelni akart a Szeráfokkal és érezte ajkainak ügyetlenségét; de még valószínűbb az, hogy próféta létére ajkai lényegesen hozzátartoztak hivatásának betöltéséhez és ennek dacára a legtöbb bűnt ott tudta, ahol a legnagyobb kegyelmet kellett volna éreznie. Vajon tudtok-e esetet, hogy Ézsaiás az igazságot valahol elhallgatta vagy illetlen hangot használt volna avagy prófétai munkássága alatt hűtlen lett volna? Semmi sem volt, ami vádolhatta volna, hanem azt érezte és látta - és melyik prédikátor az, kit valóban Isten küldött, mikor hivatalát áttekinti, nem érzi ugyanazt - hogy „tisztátalan „ajkú vagyok!” Sokszor és sokszor megszólal lelkünk: „Oh, ha ez ajkak beszélni tudnának; mert szegényes, néma ajkak, kik nem szólnak helyesen. Ha lángok volnának hús helyett, úgy, hogy a rábeszélésnek, kérésnek, könyörgésnek égő folyamát zúdítanák alá a tömegre, hogy lángra kapnának, mint a száraz polyva.” De sajnos, nincs úgy; sokszor érezzük, hogy hidegek és élettelenek vagyunk, és ezáltal érezzük ajkaink tisztátlanságát.
Ez a férfiú rendkívül mélyen évezte annak a népnek a bűnét, amely között lakott. Azt mondja: „Tisztátalan ajkú nép között lakom.” Nem vagyok képes elhinni, hogy egy férfiúból Istennek hű munkása legyen, ha elnézéssel van a bűn iránt. Bizalmas viszonyban lenni a gonosszal, gyakran végét szakítja gyöngéd érzelmeinknek; az emberek hamar elfelejtenek sírni azon bűnök felett, melyek folyton szemeik előtt lebegnek. Néztek Róma babonáira, amellett pedig csodálkoztok a városi pompa felett, és én gyanítom, hogy gyönyörködtök a pogány templomok művészi építése felett, mialatt elfelejtitek a rendeltetést, amelyért azok felemeltettek. Ennek nem szabad így lennie, hanem folytonosan éreznünk kell, hogy tisztátalan ajkú nép között lakunk. Csak ilyen indulattal leszünk alkalmasak arra, hogy az Úr nevével kimenjünk.
Megfigyeltétek, hogy a próféta milyen szent hódolatot tanúsított az Isten jelenlétében?
Azt láttátok, hogy mily mélyre megalázta magát, mert szemei a Királyt, a Seregek Urát látták. Mily nagy kegyelemmel ajándékoztatott meg Ézsaiás! Mennyire felmagasztaltatott hasonló szolgatársai közül, hogy láthatta Isten trónját és annak felséges dicsőségét! Mit nem adtunk volna mi azért, hogy csap a templomban állhassunk, hogy az ajtón keresztül nézve, a fényözönből csak egy sugárt is megláthassunk! Dacára azonban ennek, nem emelte fel magát, hanem azt mondta: „Jaj nekem!” Nem gondolt a méltóságra, amely adatott néki, hanem a porban fekve szólt: „Elvesztem…, hisz a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!”
A legfontosabb azonban e második fejezetben az a mód, ahogyan Isten elvette szolgájának gyengeségét. Tisztátalan ajkai nagy hátrányára voltak és ezért egy a Szeráfok közül aranyfogóval elvett az oltárról egy darab izzó szenet és azzal illeté ajkait. Mit jelent ez? A magyarázat: „A te nyomorúságaid elvétettek és bűnöd elfedeztetett.” Azt hiszem, hogy az izzó szenek hallgatóim legtöbbjének szívét illették, mert mi hiszünk abban, ki meghalt érettünk. Annak az önfeláldozó szeretetnek, mely késztette Őt meghalni, el kell jönnie, hogy befolyásolva bennünket, mi is készek legyünk másokért meghalni. Egy darab izzó szénnek az oltárról kell illetnie ajkunkat, hogy Ő érette és az emberek lelkéért minden
áldozatra készek legyünk. A prófétának szüksége volt oly ajkakra, melyek izzanak a Krisztust. Bujtott fájdalmaktól, lángoljanak a lelkek iránt érzett szeretettől és ő ilyen ajkakat kapott is, amelyék azután alkalmasak voltak az Úr nevének hirdetésére.
Ez a valódi kirendelés Krisztus munkásai részére. A porban kell feküdnöd, belátva semmiségedet, bűnösségedet, de megtisztítva a Golgotán végbement nagy áldozás által és akkor a nyelved kényszerítve lesz, hogy azt a nagy, azt a királyi, azt a kibeszélhetetlen kegyelmet hirdesse, amit nyertél, mert ha ezt nem teszed, úgy az utca kövei fognak kiáltani ellened.
Ha egy férfi a szent munkára előkészíttetett, úgy nem tart soká, míg megbízást kap. Ebből kifolyólag az isteni elhívással akarunk foglalkozni. Lelkem megtelt fájdalmas benső részvéttel Isten iránt, hogy Neki kell felszólítást tenni trónjáról: „Kit küldjek el? „Édes Istenem, hát nincsenek önkéntesek a Te műved számára? Hát a főpapok, az Áron fiai, a léviták közül senki sem hirdeti örömüzenetedet? Nem, nincs senki. Ah, mily szomorú, hogy a megváltottak nagy tömege közül senki sem akarja a pogányoknak hirdetni az evangyéliumot! Hol vannak a prédikátorok? Senki sem akar a tengereken átmenni, senki sem akarja sötét helyekre vinni az élet világosságát? Nincs senki megbízva, hogy menjen? Sok oly férfiak vannak itt, kik keresztyéneknek nevezik magukat, kik pénzt keresnek, gazdagok lesznek, a hús kővérit eszik, az édeset isszák és senki sincs, aki kimenne a Krisztusért? Nincs senki aki a kereszt hőse akarna lenni? Lehet, hogy itt vagy ott ajánlkozik egy-egy fiatalember kevés képesítéssel és jóformán semmi tapasztalattal, lehet-e az, hogy a képzett, intelligens keresztyén ifjak nagy tömege nyugodtan nézné a pogányok elkárhozását? Nem akarok sem az egyik, sem a másik oldalra ítéletet mondani, mert az Úr maga tekint le és látja, hogy nincs önkéntes ajánlkozó, fájdalommal szól: „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?”
Különösen felhívom figyelmeteket arra a tényre, hogy ez a szó az Atyának, valamint a dicső Szentháromságnak is a hangja: „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? „Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek kérdik ezt; vajon ez a háromszoros hang ne vétessék figyelembe?
Nézzétek meg azután az embereknek különböző sajátságait, mikor hangot keresik. Itt van például egy férfi, aki kényszerítve van arra, hogy menjen, egy férfi önkéntelenül, tekintély nélkül. „Ki megyen el nékünk?” De ez olyan férfi, ki teljesen kész arra, hogy menjen, aki kémes és olyan, ki szívének teljességéből örvend, hogy engedelmeskedhet. „Ki megyen el nékünk?” Micsoda különös vegyülék ez! „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem prédikálom” és tovább; „legeltessétek Krisztus nyáját nem kényszerűségből, hanem készséggel”. Ellenállhatatlan kényszer és örömteljes választás, kikerülhetetlen erőszak és szent buzgóság titokzatosan egybekötve, okvetlenül szükséges, hogy e vegyülékből részünk legyen!
Nem tudom, hogy ki bírom-e fejezni szavakban, amit érzek, de azt hiszem, értelmetek felfogja azt, amit a nyelv ki nem mondhat. Meg van bennünk az akarat, de valamely hatalom uralkodik felettünk. Így akarunk kijönni a hatalom alól, mint amily könnyen jönnek elő a harmatcseppek a hajnal öléből, hogy szintúgy tanúskodhassunk Isten erejéről, mint ahogy ezek mutatják. Ilyeneknek kell lenni Isten szolgáik! Szeretném tudni, hogy akkor, mikor ma az Ó szavát újra és újra hangoztatom, hogy ama ezrek közül, kik hallják és ama ezrek közül kik olvassák, csak egy kiválasztott szívet nyerek-e meg a szeretetnek? „Kit küldjek el?” szól a Jehova „és ki megyen el nékünk?” hangzik fel a vérző Báránynak, a szerető Atyának és az áldott Fiúnak hangja. Senki sem ugrik fel és senki sem ajánlkozik? Hiába hangzik el szavam? A gyermek Sámuel újra szól: „Itt vagyok Uram, mert hívtál!” és egyetlen felnőtt férfi sem akar az Örökkévalónak választ adni? Nem?
És most következik az utolsó pont és ez az első felelet. Ézsaiás felelete az volt: „Itt vagyok, Uram, küldj engemet!” Senki más nem volt a templomban, senki más nem látta az Urat és ezért az Úr szava oly határozottsággal hangzott Ézsaiáshoz, mintha rajta kívül nem is lett volna más ember a világon. „Itt vagyok!” Nos, testvérem, ha a misszió földeken itt vagy ott hiányzanak a munkások (elég szomorú; hogy hiányzanak, de úgy van) vajjen ez a tény nem befolyásolna-e, hogy bensődbe tekintve, azt mondjad: „Hol vagyok én?” Vajon Istennek munkájában én milyen állást foglalok el? Vajjen nem vagyok-e esetleg éppen oda rendelve, mert talán meg tudom tenni azt, amire más nem volna képes? Vajon ti, egyedülálló fiatalemberek, kikre még nem hat a család lekötő ereje, hogy kényszerítsen e hazában élni, kiket nem fog körül nagy gyülekezet, kik még nem vagytok bemerülve a létfenntartás tengerébe; ti, kik még az első szeretet lángjában éltek nem vagytok-e alkalmasok, hogy azt mondjátok: „Itt vagyok, Uram!” És ha az Úr néked gazdagságot, vagyont adott, ha kedvező anya állapotba helyezett, nem te vagy-e az a férfi, kinek azt kell mondania, hogy: „Valószínűleg a mostani időkre való tekintettel állított az Úr engem e vagyonba, hogy az Isten országának lényegesen segítségé jöhessek.
Minden eshetőségre készen itt vagyok; érzem az Isten dicsőségének jelenlétét, látom ruhájának a szegélyét, amint megjelenti magi nékem, hallom a Szeráfok szárnyainak suhogását és érzem lelkembe hogy nékem át kell adnom magam Istennek. Lelkem mélyén érzem, hogy micsoda adósságom van Krisztus Jézussal szemben; látom pogányok nagy nyomorúságát és szeretem őket a Jézus nevéért ajkaimat megérintették a tüzes szenek, óh Uram én „itt vagyok!” Te állítottál oda engem, ahol vagyok, fogadj el, használj fel, úgy, ahogy vagyok!” Vajha befolyásolna benneteket az Úrnak Szentlelke, hogy ti is ugyanezeket éreznétek!
Figyeljétek meg azután a teljes odaadást. „Itt vagyok!” Uram, ami vagyok, csak a Te kegyed által vagyok, de itt vagyok! Csak egy talentumot van? Itt vagyok! Tíz talentumom van? Akkor is itt vagyok! Telve vagyok ifjúi erővel? Itt vagyok! Érett erőben vagyok? Itt vagyok! Vannak képességeim? Itt vagyok! Hiányzanak némelyek! Ah, Uram, de hiszen ajkaura Te teremtetted és gyengeségeimet nem én rendeltem meg! Úgy vagyok itt, ahogy a Te Fiad megváltott engem és ugyan úgy adom magamat Néked, mert drágán váltottál meg Magadnak. Itt vagyok!
Dacára annak, hogy Ézsaiás feladata olyan szomorú volt, mégis teljesen átadta magát az Úrnak. Feladata nem az volt, hogy az embereket megnyerje az Isten országa részére, hanem, hogy nékik ítélete hirdessen, hogy a szigorú, hajthatatlan igazságot szemeik elé tárja, amit biztosan elvetnek. Azt olvassuk: „És mondó az Úr: Menj és mond ezt e népnek. Hallván halljátok és ne értsetek s látván lássatok és ne ismerjetek: kövérítsd meg e nép szívét, füleit dugd be és szemeit kend be, ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, heg meg ne térjen és meg ne gyógyuljon.” Hála legyen az Úrnak, hogy a mi feladatunk nem olyan nehéz és nem olyan szomorú mert az Úr Lelke velünk van úgy, hogy az emberek megszabadulnak a sötétség fejedelmétől.
Nem kellene tehát nékünk sokkal buzgóbbaknak lenni a kára? Nagy fontosságú pont ez, döntő érvek. Ne vonakodjatok tehát, hanem adjátok át magatokat az Úrnak és meglássátok, hogy oly örömteljes és áldásdús munkára hívott el, amilyent nem is képzeltetek.
Ézsaiás könyörgött ezután meghatalmazásért és felkenetésért. Ha adással olvassuk e helyet, akkor észrevesszük, hogy e hangsúly nem a szón fekszik, hogy „engemet” hanem, hogy „küldj engemet!” Akar menni, hajlandó rá, de nem akar küldés nélkül menni, ezért az Könyörgöm Uram, Te hozzád, a Te végtelen kegyelmedhez, használj fel engem, nyisd meg számomra az ajtót és mutasd meg nékem az utat. Nincs szükségem arra, hogy kényszeríts, hanem arra igen, hogy felhatalmazz engem. Nem kérlek arra, hogy erőnek erejével használj fel, hanem, hogy a Te szereteted által tégy alkalmassá a Te munkádra. Nem akarok a saját fejem után haladni abban a véleményben, Téged Uram szolgáljalak. „Uram küldj engemet!” Küldj engem, ha nem szabad, vezess engem, taníts, óvj és erősíts engem! Megvan benne az akarat és szent okosság. Meg vagyok győződve, hogy közületek melyek elhatározták, hogy oda mennek, ahova az Úr és Mester küldi őket. Ne tartsátok vissza magatokat; ne szabjatok feltételeket az Úrnak. Szólj így: „Uram, küldj engem, ahová akarsz; a legveszélyesebb helyekre, a halál közelébe. Én a Te harcosod vagyok, ha akarod, állíts a legerősebb tűzbe vagy fektess le a sáncárokba; ha akarod, állíts a sereg élére ahonnan tüzelhessek vagy pedig parancsold, hogy az ellenséges erődöket aláássam és aláaknázzam. Használj úgy, ahogy akarsz; küldj engem és én megyek. Mindent Te reád bízok, mindent Tőled várok az igazi munkás imája. Azt hiszem, hogyha százan felugranának most azt mondanák: „Itt vagyok, küldj engem!” az nem is lenne csodálatos. Krisztus szeretete, csodái, halála mellett, a ti saját üdvösségtekém, adósságtok- és hálátokért a Jézus iránt, a pogányok rettenetes állapotáért azért az ijesztő, a borzalmas mélységért, mely előttünk tátong, vajon nem kellene-e azt mondanotok: „Itt vagyok Uram, küldj engemet!” A hajó léket kapott, süllyed, a matrózok fuldokolnak, egyik a másik után merül alá a vízbe. Édes Istenem, meghalnak a szemeink előtt, holott itt a mentőcsónak, erős és jól megépített! Emberek kellenek! Emberel, kik kezeljék csónakot! Itt vannak az evezők, de nincsenek karok, hogy vezessék őket. Mit tegyünk? A csónak itt van, épen, erősen és arra, hogy hullámokról hullámokra szökdécseljen, csak emberek hiányzanak! Nincsenek itt? Gyávák vagyunk mindnyájan? Egy ember drágább, mint az Óphir aranya. Testvéreim, bátor férfiak, ki akar a csónakba ugrani és a Jézus és embertársai iránti szeretettől sarkallva egy evezőt kézberagadni? És ti, bátor nők, nem dacoltok-e a viharral, hogy a lelkeket a pokol és a kárhozattól megmentsétek? Mérlegeljétek az intést úgy, mint Isten intését. Üljetek le és hallgassatok e fájdalmas és mégis oly fenséges kérdésre „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?” Azután pedig szóljatok így: „Készíts, készíts, óh, készíts el engem mindarra, amire Te elhívtál!” Ti, kik őt szeretitek, tekintsetek szét és lássátok meg, hogy milyen rettenetes nyomor gyötri a világot, azután pedig a lelkek iránti sajgó szeretettől ösztönözve, kiáltsatok fel: „Itt vagyok Uram, küldj engemet!” Ámen.