Ezt mondták a szomorkodó nőknek az angyalok, midőn azok Jézus sírboltjához közeledének, hogy a szeretve tisztelt halott iránt a végtiszteletüket megtegyék. Mi nem örvendhetünk isteni Megváltónk megdicsőülésén azon tudat nélkül, hogy az ő győzelme, melyet a halálon, és poklon nyert, egyszersmind a mi diadalunk is. Mit keresitek a holtak között az élőt? E néhány szoba foglaltatik be a húsvét ünnepének szent evangyéliuma. Egy becses oklevél ez, mely mellett biztosítva vagyunk a halál irgalmatlan angyalának pusztító dühe és a sír bűzhödt üregének megemésztő hatalma ellen. E vigaszfaló igék minket, midőn fedve őseink sírját felkeressük, hogy annak - hantjain szívfájdalmainkat kisírjuk, az örök igazság tanítójára utasítanak, azon tanítóra, ki ezt mondá: „Én élek, nektek is élnetek kell”. Óh halljátok meg ezt ti, kik kisírt szemekkel keresitek föl a néma halmokat nincsen az élő a holtak között!
Az üdvözült lelkek, kik előttünk mentek el, mosolyogva tekintenek, alá a tökéletes lét szent honából ez előkészült pálya terére, örvendezvén Isten trónjánál, hogy földi életük útját Jézus utasítása szerint becsülettel futották meg. Egy keresztyén, ha bemegyen a temetőbe, megáll a sírhalmokon, ezt prédikálja: „Mi mindnyájan feltámadunk!” Legyen szent az óra, valamikor lelkünk e magasztos hitre felemelkedik. És ha eljönne a kételkedés irigy angyala, hogy feldúlja kebled paradicsomi nyugalmát és bűnös kézzel megszentségtelenítse azon szent kertet, mit Isten számunkra saját ujjaival plántáit és meglopja az egyedüli jónak tudása fáját: akkor, oh te paradicsomból száműzött ember, tekintsd meg e földet, melynek véres verejtékeiddel hizlalt barázdáiban, évenként keresed a kenyeredet és midőn látod, hogy Isten mindenható keze elmozdítván a meghalt természet téli sírjáról a hideg követ, mely annak éltető erejét elzárta, s azt a tavasz melege által halottaiból életre támasztotta: akkor még egyszer fölindulva, szemléld abban jövendő sorsodat és új erőt nyervén, foglald vissza szent birtokodat, melyet Isten neked örökségül szánt, űzd ki abból a kételkedés és irigység angyalát.
Az öröklét felől való hit ugyan a teremtés első reggele óta öntudatunk titkos redői közé volt téve, de Jézus volt első, ki azt onnan teljes tisztaságában napfényre hozta, megtörvén a halál hatalmát. Ez igazságból merítünk annakokáért vigaszt és bátorságot, midőn a halál elszólítja kedveseinket, midőn körültünk minden éltünk mulandóságát hirdeti midőn érezni fogjuk, hogy a földi vándoréltünk végéhez közeleg. De gondoljuk meg azt is, hogy csak úgy válhatunk meg e földtől egy jobb élet s egy kedves viszontlátás édes reményével, ha mi is, mint Jézus betöltjük kötelességeinket, s az leend főgondunk, hogy a bűn álmából fölkelvén, éljünk s munkálkodjunk buzgón Isten országa építésében.
A delejtű.
Egy tudományos emberekből álló társaság építtetett egy hajót, elhatározta, hogy egy utat tesz a delejtű csodálatos természetének tulajdonságainak kitanulmányozására. Mikor a hajó készen állott, felmentek s nagymennyiségű könyvet és szerszámot vittek magukkal erre azután a delejtűt a központra állították s figyelemmel kisérték. Így vitorláztak ide s tova, szemlélve a tűt, s mindegyiknek megvolt maga véleménye a titkos erő felett, mely a tűt mozgatja.
Egynéhány áramnak nevezte e titkos erőt, más pedig lehetetlennek még más szellemnek: némely azt állította, hogy déltől észak felé mozog más meg azt mondta, hogy északtól délfelé.
Így nagy vita támadt a tudósok között s veszekedve vitorláztak ide s tova a nagy tengeren. Hirtelen kemény ütést éreztek s nagy recsegés hallatszott. A hajó egy szirtre verődött, repedést kapott, s a hullámok feltartóztathatatlanul betódultak. Ekkor ijedtség és zavar fogta el a tudósokat elhagyták a tűt, a tengerbe vetették magukat és menekültek a sziklára. A hajót eltemették a hullámok.
Most, midőn ott ültek a terméketlen sziklán, a sósvíztől átázva egymásnak azt kiáltották, hogy a delejtűben bízni nem lehet. Vegyük most tű helyett a vallást s látjuk az embereket, miké veszekednek felette, isteni vezetésének nem engednek s nem adják át magukat s azután, ha dolguk rosszul megy, fölkiáltanak az emberek: „Oh ez a ti vallástok!” Nem, ezek a tudósok nem helyesen használták a delejtűt. Hogyha annak mutatására figyeltek s azután megtudták milyen úton hajóztak és egy tengeri térképet vettek volna elő, akkor minden jól ment volna. Az ő oktalanságuk volt az, amely őket veszedelembe vitte.
Az apostol megerősíti ezt a véleményt, miután idézi azt és éten helybenhagyás el ellen természetesen nem harcolhatunk; de az a szó, ami itten nemzetnek mondatik, nem fejezi ki az atyaság eszméjét a szónak felséges érte` méhen; ez olyan szó, amely az állatok vagy valami más teremtmény fiaira vonatkozólag is alkalmazható, semmi sincs ama emberi érzetből benne, ami egy atya és fiú között létezik. Ezenkívül mást nem tudok, ami ezt az új elméletet támogatná. Lehetséges, hogy beképzelik maguknak azt, hogy a teremtés atyai cselekedet, s minden teremtett dolog gyermek. Ez nagyon ízléstelen valami, mert ha ez az eset állam fenn, akkor a lovak és tehenek, a patkányok és egerek, kígyók és legye Istennek gyermekei; mert ők bizonyára teremtmények éppen úgy, mint mi. Ha mi ezt a szegeletkövet elvesszük, akkor ez képzelgős teológia a földre esik és tana, mely magát oly magasnak tartotta, mint Báb és éppen annyi zavarral fenyegetőzött is, hamar lerántható, ha Isten igéjének lövegét reá irányítani akarjátok. A tényállás az, testvérek, hogy csak azoké az istenifiúság: „kik fiaivá vannak fogadva a Jézus Krisztus által ő magában, az ő akaratjának jó kedve szerint.” (Ef.1,5) Mentől többet kutattok a bibliában, annál bizonyosabbak lesztek, hogy a fiúság az Isten népének különös kiváltsága és csak is azé.