Spurgeon, Charles

„Az eke mögött” című műből.
Bámulni kell azon, hogy az asszonyok ellen annyi sok régi közmondás van. Egy tucatnyi más ellenében tizenegy mindig nekik van szánva. Az előbbi időkben a férfiak mindig nyers hangot használtak, ha nejeikről beszéltek. Az ilyen szóbeszédek közül némelyek borzalmasan visszataszítók; mint például ez a gonosz beszéd: „Minden férfiúnak két jó napja van felesége mellett, mégpedig a menyegzői és az ő elhalálozási napja ez”. Hasonlóan a második: „Aki elveszíti nejét és egy fillérjét, az nagyon sokat veszített a fillérrel”. Emlékszem egy régi dalra, melyet egy verklis afelett énekelt, hogy jobb az akasztófára menni, mint megnősülni. Ez azt bizonyítja, hogy milyen durván gyalázták meg a házaséletet...
De hát az ilyen rossz szerzemény nem azt tanúsítja, hogy az asszonyok rosszak, hanem csak azt, hogy azoknak férjeik semmit sem érnek, mert különben nem hoznának fel ilyen utálatos szidalmakat házastársaik ellen. A rothadt ág törik le legelőször; eszerint úgy tűnik fel, hogy a ház férfi oldalának kell rosszabbnak lenni a kettő közül, mert hiszen kétségtelenül ez gyártotta a legharapósabb közmondásokat. Bizonyára volt egynéhány szörnyen rossz asszony a világon, akik annak kimondására ingerelték a férfiút, hogyha az asszonyok (testi) nagysága olyan volna, mint az ő jóságuk, akkor egy borsóhüvely elegendő volna arra, hogy abból ruhát és kalapot csináljanak. Ennek ellenében azonban hány ezernyi sok igaz segítőtárs volt, akiket nem lehetett volna pénzzel lemázsálni! A szentírásban csak egy Jóbné és egy Jézabel van említve, de a Sárák és Rebekák száma meg nem számlálható. Az én véleményem megegyezik Salamonéval, hogy általános szabály szerint az, aki feleséget talál, jó dolgot talál. Ha a kereskedő kiad egy rossz pénzdarabot, akkor valamennyi szomszéd hallani fog róla, de a jó pénz százairól mit sem szól a történet. Egy jó asszony nem csinál zajt, s felette sem csinálnak lármát, de a hét sárkányt az egész község ismeri. Mindazt mindenbe foglalva mondhatni, hogy ők igazán angyali teremtések és az összes férfiak fele része sem érdemli meg őket.
A férjes nők részére egyik jó bizonyítványul szolgál az a körülmény, hogy olyan kevés régi közmondás van a férfiak ellen, miszerint ezen esetben helyén való volna ezt mondani: „Ami jó a libának, jó az a gúnárnak is”. Sok kímélettel és türelemmel kellett rendelkezniük, mert különben a férfiak minden egyes „verjed”-re „üssed”- del feleltek volna. Persze, hogy a nők kissé gyorsak a nyelvükkel, de ha ők szépségükkel és hangjaikkal a harangokhoz hasonlítanak, akkor nem is kell csodálkozni, ha nekik is, mint azoknak, nyelveik vannak, amelyek ide-oda könnyen mozognak. Mindezek mellett nem lehetnek olyan rosszak, mert különben már rég megbosszulták volna magukat ama sok keserűségért, a mellyel őket szóvá tették. Ha pedig egy kissé kormányra vágyók, akkor, mégsem kell férjeiknek valami nagyon nehéz rabságban sínylődniük, mert bizonyára volna annyi okosságuk, hogy erről hallgatnának. A férfiak általában véve nem szeretik azt közhírré tenni, ha alaposan a papucskormány alatt vannak; s én meglehetősen biztos vagyok felőle, hogy a régi közmondások szélnél nem egyebek.
Az igaz asszony férjének jobbik fele, az ő gyönyöre, virága, őrangyala és szívének kincse...
Az ő társaságában megtalálja a földi mennyországot; ő házának fénye, lelkének vigasza és ezen világban vigaszának lelke. Bárminő sorsot rendeljen számára az Úr, amíg él, gazdag ő. Az ő oldalbordája legjobb része testének.
Ha jó a férfi, jó akkor a felesége is. Némely emberek nem tudnak kijönni sem asszonyok nélkül, sem asszonyokkal; nyomorultaknak érzik magukat a dicsőített nőtlenségi állapotban és szerencsétlenné teszik házukat, ha megnősülnek; hasonlóak Tomkin kutyájához, mely nem bírt bőrében megmaradni, ha szabad volt és ordított, ha megkötözték. Amely ember boldog volt mint ifjú, többnyire boldog lesz mint férfiú; egy boldog férfiú pedig legboldogabb ember a nap alatt. Két boldogan összeházasított emberi lény, vidám életet folytat egymással, s olyanok, mint azok a kémek, akik Eskolnak szőlőfürtjét vitték maguk között. Ők egy pár paradicsomi madár. Az ő megosztott örömeik kettős örömök és az ő megosztott fájdalmaik, félfájdalmak. Ez az a gyönyörű számtan, amelynek alapján számolnak. A gondok kocsija könnyen gördül, mert együttesen húzzák, ha pedig egyszer nehezen megy, s ide-oda ütközik, akkor még annál inkább szeretik egymást és megkönnyítik terhüket.
Ha a házaséletben civakodás van, úgy a hiba többnyire mind a két felet terheli; rendesen pedig az egyik oldalon egy font van, a másikon 100 penny. Ha a ház boldogtalan, akkor a férfi éppen olyan mértékben oka annak, mint az asszony. Éppen olyan dorgálásra méltó Károly, mint Janka, s talán még inkább. Ha a férfi nem akar cukrot tartani a szekrényben, akkor nem csoda, ha keserű lesz az asszony. A kenyérben való hiány, a szeretet hiányát idézi elő; az éhes kutyák marják egymást. A szegénység rendszerint a férfiú hátán nyargal be a házba, mert nem gyakori eset az, hogy az asszony tiszte volna kimenni és munkabérért dolgozni. Ami vidékünkön egy férfiú gyűrűt ajándékozott nejének ezzel a felirattal: „Ha nem dolgozol, ne is egyél”! Ez a férfiú embertelen volt. Nem az asszony dolga az eleséget megszerezni, neki csak arra kell igyekezni, hogy azt jól felhasználja és el ne pocsékolja; azt mondom tehát, hogy a szűk napi eledel, nem az ő hibája. Az ő kötelessége nem az, hogy a kenyeret megkeresse, hanem, hogy elkészítse. Többet érdemel ő odahaza annál a munkabérnél, amit kívül megkereshetne.
Nem az asszony az, aki keresetét a „Fekete medvé”-ben vagy a „Víg cimborák”-ban eljátssza és elissza. Néha-néha látni ugyan egy részeg asszonyt, - s ez rémítő látvány, - de száz eset közül kilencvenkilenc esetben a férfiú az, aki pityókásan jön haza és üti a gyermekeket; ezt ritkán teszi a nő. Ez a szegény, megkínzott teremtés, már kénytelenségből is tagja a mértékletességi egyletnek, ha tetszik vagy nem tetszik neki, s akár így, akár amúgy, csak hideg vizet kap inni, gyakran azonban forrót is melléje. Az asszonyokat megróják, hogy olyan gyakran állanak a (tükör) üveg előtt és magukat nézik benne, de hát ez még korántsem oly gonosz üveg, mint amaz, amelyben a férfiak az ő eszüket fullasztják bele. Az asszonyok nem ülnek a korcsmában a kályha melletti padon, hogy elisszák pénzüket; ezek a szegények otthon ülnek gyermekük mellett és fáznak; reá néznek az órára, (ha van olyan,) és csudálkoznak, hogy vajon mikor jön haza urok és parancsolójuk, s keserű könnyeket sírnak, mialatt várakozniuk kell. Csodálkozom, hogy nem sztrájkolnak. Némelyike közülük olyan keserves helyzetben van, mint a tűre szúrt cserebogár vagy mint az egér a macska szájában. Ápolniok kell beteg leányukat és megmosni a piszkos fiút, azután meg folyton hallgatniok kell a gyermekek kiabálásait és zajaikat, azalatt pedig „a teremtettség ura” felteszi fejére kalapját, meggyújtja pipáját és megy mulatni; vagy pedig ha úgy tetszik neki, hazajön és ócsárolja szegény házasfelét, hogy nem gondoskodott számára jobb vacsoráról. Hogyan várhatja el, hogy etessék őt, mint egy vívókakast, ha szombaton este olyan kevés pénzt hoz haza és oly sok itali áldozatot tesz le az „árpalé” polcára? Azt mondom és tudom, hogy sok ház van, amelyben nem volna dorgálásra való asszony, ha nem volna abban a házban egy morgó férfi-medve és egy férfi-korhely. Azok a fickók, kik még arra sem alkalmasak, hogy törlőrongyokat csináljanak belőlük, csak isznak és isznak, míg egészen mámorosak lesznek, s azután ütlegekkel nekimennek szegény fiákerlovaiknak, ha már nem tudnak nekik több elinni való pénzt adni. Senki ne mondjon nékem ellen, én állítom és be is bizonyítom azt, hogy az asszony kénytelen haragudni, ha minden foltozása és takarékoskodása mellett sem tudja vinni háztartását, s ha ebben férje akadályozza őt. Mindnyájan kedvetlenek volnánk, ha téglákat kellene csinálnunk szalma nélkül, a fazekat forrásban kellene tartanunk tűz nélkül és a dudást kifizetni kellene üres bugyellárisból. Mit húzzon ki a nő a kemencéből, ha sem lisztje, sem tésztája nincsen?...
Azt mondják, hogy egy szalmából való férfiú annyit ér, mint egy aranyból való asszony, de én nem hagyom magamat elámítani. Egy szalmából való férfiúnak nincs több értéke, mint egy szalmából való asszonynak, - hazudjanak a régi közmondások, ahogyan akarnak. János többnyire nem jobb, mint Margit. Ahol a férfiú tulajdonrésze a bölcsesség, ott az asszony tulajdonrésze többnyire a szelídség és akkor náluk ez a régi lakodalmi kívánság megy teljesedésbe: „Az első évben öröm, a másodikban kellemetesség, s valamennyi többiben megelégedettség.” - „Ahol a szívek egyesülnek, ottan megjelenik az öröm.” ...Azt mondják, hogy a házasság nem mindig magas állapot, hanem többnyire kínos állapot. Nos hát, ha emez utóbbi eset áll be, akkor ezt a kabát és mellény éppen úgy okozta, mint a szoknya és a kötény. A mézeshónapoknak éppenséggel nem kell elmúlnia, ha pedig mégis úgy történt, akkor gyakran a férfiú oka annak, mert megette mind a mézet ...Ha valaki a „Macska lábához” címzett vendéglőben lakik, ott, ahol megkarcolt arcok vannak, akkor vagy feleségének nincs férje, vagy pedig ő meg nem nősült ... Én többnyire nem sajnálom azokat a szegény férfiakat, akiknek annyi sokat kell szenvedniük, megtakarítom részvétemet az asszonyok részére ...
Minden azértnak meg van a miértje, de a miértet a házi perpatvarban nem kell mindig a háziasszonynál keresni! Tudom, hogy némely nőknek hosszú nyelvük van, de akkor annál sajnálatraméltóbb az, hogy férjeik azokat mozgásba hozzák; ami azonban a sok beszédet illeti, hát e tekintetben csak egy italmérésbe kell bepillantanunk, amikor a férfiak állkapcsai a szesszel jól be vannak olajozva és ha valahol a nap alatt van olyan asszony, aki gyorsabban és bolondabbul fecsegni tud, mint ezek, akkor ne nevezzenek engem Szántó Jánosnak ...
Aki feleségét Istentől könyörögte ki és őt jelleméért, nem pedig csupán az ő szép alakjáért vette el, az elvárhatja, hogy választását Istennek áldása fogja megpecsételni. Mindazoknak, kiknek szeretete Istenben egyesül, kik Hozzá szeretetért esengnek és szeretik Őt kérni, nem kell azon aggódniok, hogy a szeretet és öröm valamikor távozik tőlük.

„Az eke mögötti beszéd” című műből.
Egy régi bölcs mondás így szól: „Ne adj ki annyit, amennyi a jövedelmed; ne higgyed mindazt, amit mondanak; ne mondd el mindazt, amit tudsz és ne tedd meg mindazt, mit megtehetsz.” Olyan sok dolog vár mireánk, melyet meg kell tenni, hogy kár, ha csak egy grammnyi erőnk is elvész. Ha játékod mellett csak a világítást pazarolod és nem nyersz el vele semmit, akkor hagyjad abba. Hiába fáradna valaki azon, hogy tejet kényszerítsen ki egy darab fából, vagy vért egy répából vagy értelmet egy bolondtól. Egy fösvénytől ne kérj addig pénzt, míg egy követ puhára nem főztél. Olyan adóst ne perelj, akinek egy fillér vagyona sincs; ez csak annyi volna, mintha jó pénzedet a rossz után dobnád; a borz odavan és a mókust sem kapod meg. A vak embernek ne kínálj tükröt; ha egy ember olyan büszke, hogy nem akarja meglátni hibáit, akkor csak összeszid, ha figyelmezteted őt azokra. Vakond elé hiába tartod a lámpást, vagy pedig olyan embernek hiába beszélsz a mennyről, aki nem törődik mással, csak piszkos nyereséggel. Mindennek megvan a maga ideje és balgaság lenne részeg embernek prédikálni, ez annyi, mintha a gyöngyöket a disznók elé dobnók; hadd józanodjanak ki elébb, azután beszélj velük okosan; ha felolvasást tartasz nekik míg részegek, úgy teszesz, mintha magad is részeg volnál.
Macskát ne ültess a kocsis bakjára, vagy embereket olyan helyekre, ahová nem illenek. Szilvából nem lehet almát csinálni; kislelkű emberek mindig kicsinyek fognak maradni, még ha kántor vagy egyház-előljáró is lenne belőlük. Szomorú dolog majomból prédikátort, vagy cselédből úrnőt csinálni. Sok prédikátorból jó szabó lenne, vagy pedig jó cipész, aki hivatását eltévesztette. Ha isten repülésre szánta valamelyik teremtményét, akkor szárnyat is ad neki és ha embereket prédikátoroknak rendel ki, akkor tehetségeket is ad hozzá. Borzasztó egy embert háborúba kidobni, a ki nem tud harcolni. Jobb egy embert, aki felmászni akar, lebeszélni arról, mint arra segíteni őt, hogy a nyakát törje ki. Selyemerszényeket nem csinálnak disznófülekből és a disznó sohasem tanul meg jól flótázni, bármeddig is tanuljon.
Lehetetlen dolgokat megkísérelni nem bölcsesség, tisztán lőporpazarlás a holdra való lövöldözés. Padlót fűrészporból készíteni nagyon okos gondolat ahhoz képest, amit egynéhány londoni barátom a fejébe vett, aki azon igyekszik, hogy szédelgő társaságoknál vásárolt részvények által gazdagodjanak meg; épen annyi, mintha a szelet egy hálóban felfogni, vagy vizet egy szitában vinni akarnának. Szappanbuborékozni fiúknak való szép játék, de a társadalom buborékai veszedelmesek, melyekkel nem kellene játszani. Ha van is barátomnak elveszíteni való pénze, mégsem bírom azt belátni, miért kell azt egy zsiványtársaság kezébe juttatni; ha az egyik lábamtól megszabadulni akarok, akkor mégsem hagyom, hogy azt egy cápa harapja el. Ajándékozd el inkább pénzedet bolondoknak, mintsem, hogy azt csalók kicsikarják tőled.
Sohasem érdemes felesleges dolgokat csinálni. Egy disznót sohasem kenj meg zsírral és ne dicsérj egy büszke embert. Halaknak ne csinálj ruhákat és oltárokra takarókat. A fehér liliomot ne pingáld be és az evangéliumot ne cifrázd ki. Ne kösd be a férfi fejét, ha az nem tört be és ne vigasztald azt a lelkiismeretet, mely nem tesz bűnvallomást. Ne világíts gyertyával a napra és ne akarj olyant bebizonyítani, amiben senki sem kételkedik. Nem tanácsolom senkinek, hogy azt megvegye, ami értékénél drágább.
A szemétdombot szagos vízzel le lehet önteni, egy gonosz ember a vallásosság külső fényével jámbornak adhatja ki magát, de hosszú időre mindkettőnek nem lesz jó eredménye?
Ha a mi népünk okos volna, egy jó csomó költséges, de haszontalan embert törülne az állami költségvetésből, kik más emberek zsebeiből élnek; az állam fizeti őket, de kevés hasznot hajtanak neki. Arannyal fizetni egy embert, amiért filléreket keres, még sokkal okosabb dolog volna, mint püspököket kitartani, kik csapatosan összejönnek afelett tanácskozni, hogy a henyélésnek melyik módját kövessék. Különben a leszámoló nap már közeledik, oly biztosan, mint ahogy karácsony eljön minden évben.
A tapasztalat már régen megtanított engemet, hogy senkivel ízlésbéli dolgok felett, vagy csupa képzelgésből, vitába ne bocsátkozzam: épen olyan jól lehetne veszekedni azon alakok felett, melyeket a tűzben látunk. A levegőt hiába szántjuk és hiába igyekszünk valakit meggyőzni lényegtelen dolgok felől. A veszekedést nem fogjuk azáltal befejezni, hogy haragra lobbanunk; ez annyi lenne, mintha a tüzet olajjal akarnók eloltani, vagy a parazsat úgy eltüntetni, hogy fúvóval fújják. Vannak emberek, kik szeretnek civakodni, nem irigylem ízlésük: inkább két mértföldet mennék gyalog, hogy egy veszekedést elkerüljek, mint egy negyed mértföldet, hogy belekerüljek. Azt mondták nekem, hogy bátornak kell lenni és a bikát szarvainál meg kell fogni; mivel azonban azt gondolom, hogy ez inkább kellemes, mint hasznos mulatság, átengedem azoknak, akiket már annyira felhasított, hogy egy csúnya döfés a szarvával, az ő koponyájuknak valami nagyobb kárt nem okozhat.
Salamon azt mondja: „Kerüld a veszekedést, mielőtt belezavarnának,” ami körülbelül annyit tesz: „Hagyd abba, mielőtt hozzá fognál!” Egy veszett kutyát kerülj ki és ha valaki gyávának mond, akkor te ne mondjad őtet azért bolondnak. A veszekedésekbe való beleavatkozásból sohasem jön ki jó; ne bolygasd meg a darázsfészket és ne rombolj le ócska házakat saját fejed fölött. Aki mindenbe beleavatkozik, az bizonyára maga is hibát követ el; aki másnak a disznóját mossa, azt nemsokára szintén meg kell mosni. A balgatagságnak a tetőpontja azonban férj és feleség közé avatkozni, mert bizonyára abbahagyják a veszekedést és egyesített erővel ellened fordulnak, úgy kell pedig neked: mert ha azt a levest megeszed, amit mások főztek maguknak és megégeti szádat, ki mást kell akkor megdorgálnunk, mint téged?
Még egyet: Ne próbáld a makacs asszonyt arra bírni, hogy engedjen, hanem gondolj erre a versre:
Ha akar valamit, ő áztat akarja
S evvel vége van!
Nem akar valamit? Akkor nem akarja,
Meggyőzni hasztalan.
Múltkor kivágtam egy darabot az újságból és ezzel befejezem: „Merítsd ki a Mississippi folyamot egy teáskanállal, szorítsd a sarkadat a cipőd orrába, végy vasmacskákat léghajókra és horgássz csillagokat; lovagolj ökörnyálon és nyargalj az üstökös után; ha egy zivatar a. Niagara vízesést dühével korbácsolja, akkor gondolj rá, hogy hol hagytad el az esernyődet; szóval bizonyítsad be mindazt lehetségesnek, amit eddig lehetetlennek tartottak, de ne próbáld hízelgő szavakkal azt az asszonyt rábírni arra, hogy igent mondjon, ha egyszer feltette magában, hogy nemet mond.”

Lecke a prédikátoroknak.
Hogyan nyerhetjük meg hallgatóink figyelmét? Meg kell azok figyelmét nyernünk és fenntartanunk, mert különben hiábavaló minden prédikálás. Nekünk a gyülekezetnek legkomolyabb, őszinte, éber, kitartó figyelmére van szükségünk. Ha az emberek sétára bocsájtják gondolataikat, nem kaphatják meg az igazságot, ha pedig a szellem egészen tevéketlen, akkor majdnem ugyanaz történik. A bűnt nem lehet úgy kivenni az emberekből, mint Évát Ádámnak oldalából azalatt, míg ők alusznak. Vannak prédikátorok, akiknél meglehetősen közömbös dolog az, hogy vajon figyelmesek-e hallgatói vagy sem? Ha ők a meghatározott időben prédikálni tudnak, akkor nem tudakolják azt, hogy vajon a gyülekezet az örökkévalóságra nézve, vagy pedig csak hiábavalóan hallgat? Jobb volna, ha az ilyen prédikátorok mentől előbb a temetőben aludnának és sírköveiken való mondatokkal prédikálnának. Némely testvérek a felső ablakon át beszélnek, mintha az angyaloknak prédikálnának, mások meg a könyvbe beszélnek, mintha gondolataikba elmélyedve és saját maguknak hallgatói volnának, ezzel pedig magukat igen meg tisztelve éreznék. Miért nem prédikálnak ilyen emberek valami magányos lépcsőn a csillagok épületére? Ha a prédikáció csak önmagával való beszélgetés, akkor a szónok számára legkívánatosabb hely a teljes egyedüliség. De az okos prédikátorra nézve (sajnos, nem mind az) fontos dolog, hogy összes hallgatóinak figyelmét a legöregebbtől a legfiatalabbig megnyerje. Nem szabad figyelmetlenekké tennünk még a gyermekeket sem. Azt mondottam, hogy: „Figyelmetlenekké tenni”, hát ki teszi ezt? Azt mondom, hogy a legtöbb prédikátor teszi ezt, s ha a gyermekek nyugtalanok a gyülekezetben, igen gyakran a prédikátor oka ennek.
Nem lehetne-e néktek a kicsinyek kedvéért egy történetecskét vagy, egy hasonlatot elmondani? Nem lehetne-e néktek azt a kis fiút a karzaton és azt a kis leányt ide lent, akik nyugtalanok kezdenek lenni, mosolygással körüllengeni és ezzel őket megnyugtatni? Én gyakran beszélek szemeimmel a szószékem alatt lévő fiárváimmal. Minden szemnek reánk kell irányulnia, minden fülnek számunkra megnyitva kell lennie. Szintén zavar az engem, ha egy vak nem fordítja felém arcát. Ha látom, hogy valaki hogyan forgatja fejét, suttog, mozog vagy az órára néz, akkor azt gondolom, hogy nem állok feladatom magaslatán és valami módon fel kell ébresztenem az illető figyelmét. Ritkán lehet panaszkodnom, hogy nem figyelnek reám, de ha ez mégis megtörténik, úgy önmagámnál keresem ennek okát és azt vélem, hogy nincs jogom figyelmet követelni, ha nem tudom őket elevenségbe hozni és ebben fenntartani. Némely gyülekezetek oly közömbösek, hogy azok figyelmét megnyerni nehéz dolog. A korholás semmit sem ér, legtöbbször pedig valaki más érdemelné meg a korholást, még pedig maga a prédikátor. Persze, hogy kötelessége a gyülekezetnek figyelni, de még nagyobb a ti kötelességtek a figyelmet felébreszteni. Néktek csalétekkel kell csalogatni halakat, s ha ezek nem ízlelik azt meg, akkor a halászt és nem a halakat dorgáljátok. Kényszerítsétek a hallgatókat, hogy egy időre legyenek nyugton és hallgassák meg, mit beszél az Úr az ő lelkeikhez. Egy lelkész azt tanácsolta egy asszonynak, hogy tubákoljon, s így ezáltal ébren tudjon maradni. Erre ő a nőtől azt a találó feleletet kapta: „Ha önnek több tubákja volna prédikációjában, akkor egészen jól ébren maradhatnék”. Kell hát, hogy jó sok tubákunk (burnótunk) vagy valami még izgatóbb szerünk legyen prédikációnkban. Gondoljátok meg, hogy némely emberekre nézve nem oly könnyű az ébrenlét. Soknak nincs érdeklődése az ügy iránt; még nem működött szívükön a kegyelem és nekik nem látszik fontosnak az evangélium. Ti az Üdvözítőre vonatkozólag, akit prédikáltok, ezt mondhatjátok: „Nem indult-é meg egy sem közületek, akik itten átvonultok, ha Jézust a kereszten itt ellankadva látjátok?” Sokan el vannak nyomva a hétnek fáradalmai és munkáitól. Az Úrra kellene vetni terheiket, de megteszitek ezt mindég? Könnyűnek találjátok-e mindig azt, hogy elfelejtsétek gondjaitokat? Elfelejthetitek-e az otthon levő szenvedő feleséget és a beteg gyermekeket? Bizonyos, hogy nagyon sokan jönnek Isten házába az ő mindennapi dolgaik nyomásától súlyosan megterhelve. A földmíves földjére gondol, amelyet megszántani és bevetni kellene. A vasárnap esős, s ekkor eszébe jut, hogy milyen sárgán néz ki a búza. A kereskedő szemei előtt látja lebegni a megóvatolt váltót, az iparos pedig adósságaira gondol. Nem kell csodálkoznunk, ha a hölgyek tarka szalagjai és a férfiak csikorgós csizmái némely embert zavarnak. Hiszen vannak alkalmatlankadó legyek is. Belzebub, a legyek istene, gondoskodott arról, hogy ott, ahol az evangélium asztala megterítve van, a vendégek mindenféle apróságokkal terhelten megzavarva legyenek. Sokszor megcsípik a lelki legyek az embert, mialatt ti neki prédikáltok és az megzavarva lesz mindenféle kicsinységekkel. Kell-e ezen nagyon csodálkozni? El kell űznötök a szúnyogokat és a gondolatok folyamát a hétköznapi mederből a vasárnapi mederbe terelnetek. A ti prédikációtoknak megfelelő emelő erővel kell bírnia, hogy az embereket a földről, amelyhez hozzá vannak ragadva, felemeljék és a mennyhez közelebb hozzák.
Gyakran nehéz a gyülekezetnek figyelni a rossz levegő miatt, amely a templomot vagy a termet letölti. Ha nem jön be egy lélegzetnyi tiszta levegő, akkor elég tennivalójuk van a hallgatóknak a lélegzettel és semmi egyébre nem gondolhatnak. Ha az emberek folyvást azt a levegőt kénytelenek beszívni, amely már mások tüdejében volt, akkor az egész élettevékenység rendetlenségbe kerül és sokkal hamarább kapnak fejfájást, mint töredelmes szívet ...Imádkozzatok, hogy a mennynek ablakai megnyíljanak, de a ti templomotok ablakait magatok nyissátok ki
...Némely embernek nincs érzékük a rossz levegő iránt és azt szokták mondani, hogy a rókának nem árt a bűz az ő saját barlangjaikban. De én nem vagyok róka, a rossz levegő pedig álmossá tesz engem és hallgatóimat. Egy friss léghuzat alkalmasabbá tenné őket az evangélium befogadására.
Feltéve, hogy ti gondoskodtok jó levegőről és az embereket illetlenségeiktől elszoktattátok, akkor ha figyelmetes hallgatókat szerezni akartok, az első aranyszabály az, hogy: mondjatok nekik valamit, ami érdemes a figyelemre.
A legtöbb embernek az az ösztönszerű kívánsága, hogy valami jót halljon. De azután észre is veszik, - szintén ösztönszerűleg, - ha csak üres szavakat adnak, eléjük. Nem sokat mondok, ha azt állítom, hogy némely prédikáció sokkal több szót tartalmaz, mint gondolatot, a szavak pedig elfedik még azt a gondolatot is, amelyek talán előhozattak. Egy rakás polyva alatt van talán egy pár zabmag, de senki sem tudja, hogy hol. A gyülekezet nem engedi ezt meg sokáig. Nincs ugyan arra parancsolat, hogy: „ne csinálj üres szavakat”, de benne van a parancsolatban: „ne lopj”, mert megcsaljuk a hallgatókat, ha lelki táplálék helyett csupán csak szavakat nyújtunk nekik.
Ahol sok a szó, ott a legjobb prédikátornál sem múlik el bűn nélkül a dolog. Adjatok hallgatóitoknak olyasvalamit, amit haza tudnak vinni; alapos tanítást Isten igéjéből. Adjatok nekik égi mannát, frisset és nem mindig ugyanazt ...Adjatok nekik valami jelentőségteljeset, amelyért az ember még éjfélig is virraszt és egész napi utat megtesz. Ti ezt egész jól megtehetitek. Tehát tegyétek meg, mindig tegyétek meg és így folyvást figyelmes gyülekezettel is fogtok bírni.
De a prédikációnak jó tartalmát áttekinthetően elrendezve is adjátok. Ez nagyon fontos. A jó dolgoknak egész tömegét is rakásra lehet hányni. Mikor egyszer engem mint fiút egy kosárral a kereskedőhöz küldtek, hogy egy font teát, egy negyed font mustárt és három font rizskását vegyek, hazamenőben egy csapat kutyát láttam és kötelességemnek tartottam, hogy azok után árkon-bokron nyargaljak, (amit fiúkoromban mindig megtettem), amint azután hazajöttem, azt találtam, hogy mindazok a cikkek összevissza egymásba rázva voltak. Ettől az időtől fogva tudom, hogy a tartalmat jó, erős csomagocskákba kell csomagolnom, amelyek a beszéd zsinegével be vannak kötve és ehhez a módhoz kell alkalmazkodnom az én először - másodszor - harmadszorom dacára. Nem szívesen iszunk teát mustárral és nem szívesen hallgatunk olyan prédikációt, amelynél annak fejét a farkától megkülönböztetni nem tudjuk, mivel annak nincsen se feje, se farka. Adjátok át az embereknek az igazságot következetességgel rendezve, hogy azt jól megtartani tudják, s akkor szívesen el is fogják azt fogadni.
Beszéljetek tisztán és értelmesen. Mit ér a legjobb prédikáció, ha azt nem értjük! Ha ti olyan kifejezéseket használtok, amelyet a hallgatók meg nem értenek, akkor éppenséggel úgy beszélhettek kínai nyelven is. Emelkedjetek fel egy szegény ember álláspontjához és bocsátkozzatok alá a művelt ember értelméhez. Ti mosolyogtok, mert azt gondoljátok, hogy megfordítom a dolgot, de én azt hiszem, hogy sokkal inkább fel kell emelkedni avégből, hogy a tanulatlan ember minket megértsen; mindenesetre pedig nehezebb ez, s jobban hasonlít ahhoz a módhoz, amint az Üdvözítő tanított. Bölcs dolog olyan ösvényen haladni, amelyen a hallgatók követhetnek titeket, oktalanság azonban lovon ülve az ő fejük felett tova száguldani. A mi Urunk és Mesterünk a prédikátorok királya volt és mégis, az Ő prédikációjának tartalma, - eltekintve annak nagyságától és fenségességétől, - senki számára sem volt magas. Ő úgy beszélt, mint „az isteni gyermek Jézus”. Adjatok jó anyagot, áttekinthetően elrendezve, tiszta, világos előadással és akkor biztosan a fülekbe, a fülekből pedig a szívekbe viszitek be azt ...
Hogy a figyelmet megkössétek, beszéljetek oly kellemesen, amint csak lehet. Beszéljetek váltakozva erősen és gyengén, magasan és mélyen, lassan és gyorsan, ünnepélyesen és a szokásos hangon. Minden legyen, csak nem egyhangú! Persze, hogy némely prédikátoroknak az ő hiányos előadásuk mellett is van hallgatóságuk. Hisz tudjuk, hogy Mózesnek nehézkes nyelve volt. Talán Pál apostolnak is hasonló hiányossága volt, mert az ő ellenségeinek bírálata szerint megvetendő volt a beszéde. Nagy erővel beszélt és mégsem maradt minden hallgatója ébren, ha a prédikáció igen hosszú ideig tartott. Mindenesetre tudjuk, hogy egyik elaludt, aminek reá nézve végzetes következménye volt. Nem az előadás a fődolog, de mégis kár volna, ha a jó tartalom nem volna jól előadva. Nem szabad egy királynak szemetes kocsiban utazni; a kegyelem dicső üzenetét nem szabad hanyagul előadni. A királyi igazságnak arany kocsiban kell utazni. Fogjátok be abba a ti legjobb tejfehér lovaitokat és ezüst harsonákat szólaltassatok meg előtte amikor az igazság az utcákon átvonul.
Ne csináljatok hosszú bevezetést. Egy nagy bejárati csarnok nem illik a kis házhoz. Egy derék keresztyénnő egyszer Howe Jánost hallotta prédikálni, akinél a beszéd bevezetése egy óráig tartott. Ez a nő azután azt mondotta, hogy ama kedves
úriember oly hosszú ideig terítette az asztalt, hogy elment az étkezéshez való étvágya. Végre azt gondolta, miszerint nem is kerül sor az evésre. Terítsétek meg gyorsan az asztalt, hogy a tányérok és evőeszközök csörrenése megszűnjék ..Ne legyen a bevezetés egy előkészület a semmire, hanem első lépcső a még valami jobb dologhoz.. Elejétől fogva legyetek élénkek.
Ne használjatok prédikációtokban ismétléseket. Hallottam egyszer egy lelkészt beszélni, aki egy tucat mondat után így szólt: „Amint már megjegyeztem”, vagy: „Ismétlem, amit éppen most mondottam”: Miután pedig a mondottak nem voltak fontosak, ezen ismétléssel azután csak a mezőnek terméketlensége nyilatkozott meg. Ha te valami jót erőteljesen szóltál, minek ismételed akkor? Ha pedig erőtlen volt az, minek kell azt ismét előhozni? Néha ugyan hatást gyakorol, ha néhány mondatot ismételünk, de ez a néha jó kivételnek, rossz pedig szabálynak. Ha az emberek tudják, hogy minden még egyszer lesz elmondva, akkor természetesen nem figyelnek az először mondottakra. Ne prédikáljatok hosszasan. Egy öreg prédikátor azt monda egy fiatal embernek, aki egy óra hosszat beszélt: Én tőlem prédikálhat bármi felöl, amint önnek tetszik, de sohase prédikáljon 40 percen felül”. Ne prédikáljunk mi tovább 40 percnél vagy nem bánom 3/4 óránál hosszabb ideig. Ha valaki abban az időben el nem mondhatja azt, amit elmondani akar, mikor akarja tehát azt elmondani? De mondhatja némelyik, hogy neki magát az ő beszédje szövegéhez kell tartania. Úgy van, de kell, hogy a hallgatóihoz is igazságos legyen vagy legalább részvéttel lenni irányukban és sokáig fenn nem a szövege nem tud panaszkodni, de az emberek tudnak. Vidéken gazdáknak meg kell fejni teheneiket; egy gazda pedig keserűen panaszkodott nálam egy fiatalemberre, - azt hiszem ebből a prédikátori iskolából való, - hogy: „Neki 4 órakor be kellett volna végeznie ehelyett félötig folytatta beszédét, valamennyi tehenének pedig várakozni kellett a fejesre. Az neki sem tetszett volna, ha ő tehén lett volna”. Ennek a gazdának teljesen igaza volt. Az állatvédő egyesületnek fel kellett volna jelentenie ezt a fiatal embert. Hogyan figyelhet a gazda a prédikációra, ha szívén a tehenek feküsznek. Az anya pedig egészen meg van győződve róla, hogy ama 10 perc alatt, amellyel hosszabban tart a prédikáció, a gyermek visít vagy pedig a tűz kialszik; nem tud és nem akar tovább figyelni. Ti 10 perccel tovább tartjátok, mint ahogy ő ezt várta és ő ezt igazságtalanságnak találja lenni. Bizonyos erkölcsi szerződés áll fenn köztetek és a gyülekezet közt, hogy ezt másfél óránál tovább fenn ne tartsátok és ha mégis megteszitek ezt, akkor bizonyos mértékben szerződésszegés és nem becsületes dolog, amivel nem szabad vetkeznetek. A rövidség olyan erény, melyet mindnyájan elérhetünk; ez néktek tiszteletet fog szerezni, s ezért törekedjetek utána. Ha ti röviden akartok prédikálni akkor alaposan készüljetek hozzá. Ha több időre van szükségetek a prédikáció átgondolására, úgy kevesebb ideig kell azt megtartanotok. Akkor vagyunk leginkább a leghosszadalmasabbak, ha a legkevesebb mondanivalónk van. Olyan ember, akinek jól átgondolt anyaga van, ritkán fog 40 percnél tovább prédikálni ha azonban kevesebb mondanivalója van, akkor 50 percre van szüksége, ha pedig egyáltalán mit sem tud mondani, úgy egy
óra kell neki előadásához. Vigyázzatok ilyen mellékes dolgokra, ezek odasegítenek, hogy a figyelmet felkeltsétek.
Azt kívánom, hogy a ti gyülekezetetek állandóan és alaposan figyelmes legyen; ez csak akkor történik, ha Isten lelke őt magasztos és buzgó kedély hangulatba hozza. Ha hallgatóitok szorgalmasan imádkoznak, ha tanulni vágyók, elevenek, őszinték és buzgók, akkor azzal a kívánsággal jönnek Isten házába, hogy innét áldást vigyenek maguknak. Ha üllőhelyeikre mennek, kérik Istent, hogy általatok szóljon hozzájuk, minden szóra figyelnek. Éhezik az evangéliumot, mert tudják, hogy milyen édes a mennyei manna és örülnek míg az ő részük kiméretik nekik ...
Egész életünk legyen a mi beszédünk kinyomata úgy, hogy a későbbi esztendőkben egy kitartó keresztyéni eljárásnak ellenállhatatlan beszélőtehetségével tudjunk működni és hogy a mi nyájunknak nemcsak a figyelmét, hanem a szeretetteljes tiszteletét is megnyerjük. Ha a mi munkáink, imáink és könnyeink által a mi gyülekezetünk lelkileg egészséges lesz, akkor nem kell félnünk, hogy az nem lesz figyelmes. Olyan gyülekezet, amely éhezi az igazságot és olyan lelkész, akinek szívén fekszik az, hogy táplálja a lelkeket, drágalátos egyetértésben fog együttesen működni; az pedig, amivel mind a ketten foglalkoznak: „az Úrnak igéje”.
Továbbá: Csüngjön a ti szívetek a munkán és akkor másoké is csüngni fog rajta. A ti prédikációtoknak tartalma annyira feküdjék szíveteken, hogy annak előadására minden szellemi erőtöket megfeszítsétek; ha pedig a hallgatók észreveszik, hogy magatok is meg vagytok telve a ti anyagotokkal, akkor ők is általtelnek vele. Csodálkoztok-e azon, ha egy gyülekezet nem figyel olyan prédikátorra, aki nem érzi, hogy valami fontos mondanivalója van? Csodálkoztok-e, ha nem figyel egész füllel, mikor a prédikátor nem beszél egész szívvel? Csodálkoztok-e, ha hallgatók gondolatai olyan dolgokra térnek át, amelyek számukra valóságosak, mikor a prédikátor azokról a dolgokról, melyekről beszél, úgy tárgyal, mintha azok a képzelődésnek szüleményei volnának? Egészen helyesen mondja Romaine, hogy jó dolog az, ha az ember a prédikálás művészetét érti, de még fontosabb dolog a prédikátor szívét megérteni; azt a szívet, melyet egész lelkünkkel a dologhoz hozunk azt a buzgóságot, mellyel úgy tusakodunk, mintha életünk volna, - ezzel azután mihamar meg lehet nyerni a figyelmet. De az egyszerű buzgóság nem elég, ha valóban nincs valami mondanivalótok. Az emberek nem mindig állanak az ajtónál és hallgatják, hogy dobol valaki. Ők kijönnek és utánanéznek, mit akar az kikiáltani, ha pedig sok a zaj semmiért, ismét bemennek és becsapják az ajtót, mintha mondani akarnák: „No hiszen, te minket szépen rászedtél”. Kell, hogy valami mondanivalótok legyen és kell, hogy komolyan és szívből mondjátok azt el, akkor a gyülekezet füle a tiétek.
Nem először kell talán megjegyeznem azt, hogy jó a hallgatóság nagy tömegére, ha a prédikációba mentől több képet szövünk bele. A mi Urunk ebben jó példával járt elől és a legtöbb nagy prédikátor sok képet, hasonlatokat és történetet hoz be prédikációjába. De túl sokat nem jó behozni. A szép történetek egészen helyén valók, nem szabad azonban, hogy a vonzerő ezekben legyen. Némely ilyen történtektől azért is kell óvakodnunk, mert már nagyon el vannak csépelve. Olyan gyakran hallottam egynémelyiket, hogy megszámlálhatnám azokat, de nem érdemes ezt tenni. Bár lennétek kegyelemben megóva ti és hallgatóitok az ilyen raktáron tartott történetektől. Minő unalmasok mindazon elbeszélések, melyekkel már a mi dédapáinkat mulattatták! Ha történeteket akartok elbeszélni, akkor legyenek azok frissek és kiválók. Nyissátok ki szemeiteket és szedjetek magatok virágokat a kertben és a mezőn, ezek sokkal jobban fognak tetszeni hallgatóitoknak, mint más emberek csokrainak hervadt virágszirmai.
Hozzatok prédikációitokban néha valami meglepőt. Ez nagyon elősegíti a figyelmet, hogy élénk legyen. Ne mondjátok azt, amit mind ember elvár, ne utazzatok mindig ugyanazon a vágányon.
Ha azt mondjátok, hogy: „Az üdvösség egyedül a kegyelemből jő,” akkor nem minden alkalommal így folytassátok ezt, hogy: „és nem emberi érdemből,” hanem változatosság okáért mondjátok egyszer ezt: „Az üdvösség egyedül a kegyelemből jő és sehol nincs olyan zugocska, ahol az önigazságosság magát elrejteni tudná.” Taylor egyszer ezt monda: .. „Ha ti meg vagytok térve, akkor bizonyára őszinte eljárástok lesz és gondoskodni fogtok arról, hogy teheneitek ne menjenek be a szomszéd gabonájába”. Az ilyen meglepetések által egyszer-másszor feszült figyelemben lehet megtartani a hallgatókat.
Nagyon hasznosnak bizonyult be - akkor - amikor egy szünet tartása, hogy a figyelmet lekössük. Állítsátok meg néha a lovakat és akkor a kocsiban utazók felébrednek. A molnár alszik, ha a malom jár de ha a zakatolás megszűnik, felkel és elkiáltja magát: „Mi az?” Ha tikkasztó nyári időben nem lehet megzabolázni az álmosságot, akkor csak röviden prédikáljatok, énekeltessetek többször, vagy szólítsatok fel más néhány testvért, hogy imádkozzék. Egy lelkész, aki látta, hogy népe aluszik, leült és szóla: „Látom, hogy mindnyájan nyugosztok, azt gondolom, hogy egy kissé én is megnyugodhatnám.”
Éreztessétek a gyülekezettel, hogy szavaitok fontosak nekik. Ennek nagyjelentősége van, mert senki sem alszik, ha valami fontosat remél hallani. Hallottam már több különös dolgot, de soha sem hallottam azt, hogy valamely ember a végrendelet olvasása alatt elaludt volna, amennyiben valami hagyományra várt; vagy pedig a fogoly a bíró záró szavai alatt, melyek életet vagy halált jelentettek számára. Ha az ember tudja, hogy a dolog reá nézne fontos, akkor bizonyára ébren fog maradni. Prédikáljatok gyakorlati, sürgős, jelenvaló, személyes érdekű dolgok felett és biztosan figyelmes hallgatóitok lesznek.
Én beszédem elején aranyszabályt tártam elétek arra nézve, hogy a figyelmet lekössétek és pedig ezt: „Mondjatok mindig olyat, amit érdemes meghallgatni. Végezetül még egy aranyszabályt adok néktek: „Legyetek ti magatok is Isten lelkétől áttelve, akkor nem is kell kérdeznetek, hogy vajon figyelmetesek-e hallgatóitok vagy sem? Jöjjetek elő üde elevenségben a kamarából és Istennel való társaságból, hogy Őt lelkeitek teljes erejével az emberekhez közel hozzátok és akkor hatalommal fogtok felettök rendelkezni. Ha Isten beszél, az emberek kénytelenek hallgatni, még akkor is, ha valami szegény, erőtelen ember által beszél; az igazság fensége kényszeríteni fogja őket, hogy hallgassák. Bízzátok magatokat egy föld feletti erőre. Igyekezzetek tökéletességre a beszéd művészetében, ápoljátok az ismeretnek minden ágát, alakítsátok prédikációtokat tartalma és formája szerint lehetőleg tökéletesen, de mindig erre gondoljatok: „Nem erővel, sem hatalommal, - nyittatnak és szenteltetnek meg az emberek, - „hanem az én lelkem által, - ezt mondja az Úr.”
Testvéreim az Úr legyen veletek, amikor kimentek és kiáltjátok: „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja!”

A püspöki egyházak néha dicsekednek azzal, hogy ők az ő templomaikban Istent imádják, míg a (dissidensek) más hitnézetűek csak azért mennek a templomba, hogy prédikációt hallgassanak. Ez az állítás talán némelyikre, de különösen a névleges keresztyénekre nézve beválik, de nem az olyanokra, akik valóban Istennek gyermekei, mert hiszen csak egyedül ők az igaz imádók. A mi gyülekezeteinkben összegyülekeznek, hogy Istent imádják és én biztosíthatom arról, hogy a mi szabadegyházainkban az istentiszteleteken épen oly sokat és talán még többet imádkoznak, mint a legnagyobb és legszebb templomokban. Igen helytelen állítás az, hogy égy prédikációnak a végighallgatása nem volna ima; ha az ember az evangéliumot tisztelettel hallgatja, úgy ez az Isten imádásának egy nemes alakja. Oly szellemi munka ez, mely helyesen végezve, az embernek minden erejét ájtatosságra leköti. Ha mi az igét tiszteletteljesen hallgatjuk, úgy ez minket az alázatosságban gyakoroltat, oktat a hitben, áthat minket örömmel, föllobbantja a mi szeretetünket, buzgalmunkat és felemel a mennybe.
Sokszor olyan volt nékem egy prédikáció, mint a Jákob létrája amelyen én az angyalokat föl- és lejárni, fent pedig a létra végén a szövetség Istenét székében ülni láttam; és éreztem: „Hogy ez itt nem más, mint Isten háza és nem egyéb, mint a mennynek előcsarnoka”, ekkor én teljes szívemből dicsőítettem az Úrnak nevét, aki az ő lelke által hozzám szólott.
Azért nem engedjük meg azt az állítást, hogy a prédikáció és ima között oly nagy válaszfal volna, mert az istentiszteletnek egy része sokszor észrevétlenül áttér a másikra és a prédikációból kiárad az ima és az ének. A valódi prédikáció az Úrnak tetsző ima, mert ez kinyilvánítja az ő kegyelmes tulajdonságait. Az evangéliumnak bizonyságtétele, amely által mindenekelőtt hirdetve lesz és a kinyilatkoztatott igazságnak szorgalmas hallgatása a Legfelségesebb előtt egy kellemes áldozat és talán még több, mint minden egyéb szellemben való imádás.
De mégis jó, ha az ember az ellenségeitől tanul és a mi ellenfeleinknek talán igazuk is van, mikor a mi nyilvános isteni tiszteletünknek egy sebzett pontjára reá mutattak. Talán igaz lehet az, hogy a mi nyilvános imáink alakján és az elmondás rendjén némi kívánni való volna. Némely gyülekezeteinkben valóban nem oly komolyak és buzgók az imák, mint amilyeneknek lenni kellene. Némelyekben pedig nem hiányzik a komolyság és az ájtatosság, hanem annyira dagályosak az imák, hogy egy értelmes keresztyén azokon nem épülhet.
A Szentlélek erejében való imádkozás nem szabály minálunk és nem is mindnyájan imádkoznak szívvel és értelemmel. Tehát okvetlen jobbnak kell lenni a dolognak. Azért testvéreim, komolyan figyelmeztetlek benneteket, hogy ne rontsátok el az isteni tiszteletet a ti imáitokkal a szentélyben való szolgálatotok a legjobb minőségű legyen. Legyetek meggyőződve, hogy a szabad ima a legírásszerűbb és a leghelyesebb módja a nyilvános imádságnak.
Ha ti ügyetek iránt elveszítitek hiteteket, akkor nem tudjátok jól elvégezni az imát. Tehát legyetek avval tisztában, hogy a szabad ima az íráson alapszik és hogy az Úr is így imádkozott. Sehol a Szentírásban nem találjuk nyomát a liturgiának, az első keresztyének gyülekezeteiben pedig az imának nem volt semmiféle szabálya.
Tertullian írja: „Nekünk nem kell az imánál előmondó, mert mi szívből imádkozunk”. Jusztin, a vértanú pedig ezt mondja a lelkészről, aki a gyülekezetet vezeti: „Ő imádkozik az ő tehetsége szerint”. Hogy mikor lettek először bevezetve a szertartások, azt nehéz megmondani; valószínűleg ez lassan jött be és amint gondolom? ama helyzetben és arányban, amint ahogy az egyház tisztasága csökkent.
A liturgiának a szabad egyházakba való bevezetése meghozná azok hanyatlását, romlását és letűnését. Tegyük mi kötelességünkké, hogy a szabad imának előnyeit azzal bebizonyítani, hogy több buzgalommal és komolysággal gyakoroljuk azt, mint azon esetben, ha írott imáink volnának. Nagyon szomorú az, ha a hallgatóságnak az a benyomása van, hogy a mi lelkészünk jobban szónokol, mint imádkozik. Ez nem a mi Urunk példája szerint történik.
Ő úgy beszélt, ahogy még soha ember nem beszélt és az ő imái oly hatással voltak az ő tanítványaira, hogy ezt mondták: „Uram, taníts minket imádkozni!” Minden szellemi erőnknek összműködésbe jönni és a legerősebben megfeszülnie kell. Az egész ember az ő erejének a legmagasabb csúcsán álljon, míg a Szentlélek ugyanazon időben úgy a lelket, mint a szellemet az ő Szentlelkével megkereszteli. De ha egy lusta, könnyelmű, léleknélküli beszéd ima alakjában, csak arra való, hogy az isteni tiszteletben egy hézagot pótoljon, akkor ez az emberre gyötrelem, Isten előtt pedig nem kedves dolog ...
Ha a szabad imát jobban gyakorolták volna, akkor sohasem gondoltak volna valami liturgiára és az előírt rendszeres imának nincsen más mentsége, mint a szabadon folyó imának gyengesége.
Mi szívünk mélyében nem vagyunk olyan jámborok, aminőknek lennünk kellene. Ha nem ápoljuk az Istennel való állandó összeköttetést, akkor a mi nyilvános imánk üres és alakszerű lesz. Ha a hegyek szakadékaiban lévő hótömegek nem olvadnak, akkor nem folynak vidám patakocskák a völgybe. A mi nyilvános imáinknak előgyakorlata a kamarában való ima; s nem mulaszthatjuk el az egyiket anélkül, hogy a másik ne szenvedjen.
Nem szabad imáinknak a földön kúszni; a mennybe kell azoknak emelkedni, s azért a menny felé legyen irányítva kedélyünk.
Ha a kegyelmi királyi szék felé közeledünk, akkor a mi beszédünknek komolynak és alázatosnak kell lenni, nem pedig könnyelműnek, formainak vagy közömbösnek. A szokásos beszédmodort nem illő használni az Úr előtt, mélyebb tisztelettel kell előtte meghajolnunk. Bátran szabad az Úrral beszélnünk, de nem büszkén, mert Ő a mennyben van. Mi pedig a földön vagyunk. Miként az udvari szolga más hangon beszél fejedelmével, mint az ő hozzá hasonlókkal, így kell nekünk is a Mindenható iránt viseltetnünk. Előbb azt mondtam, hogy az imádkozás és a hallgatás közötti különbség nem nagy, de mégis van abban különbség, s amennyiben mi az imában közvetlenül többet beszélünk Istennel, mint amennyivel embertársaink lelki épülésére törekednénk, akkor előáll az, hogy: „Vesd le saruidat, mert az a hely, amelyen állsz, szent!”
Egyedül csak az Úr felé irányítsátok imáitokat. Óvakodjatok attól hogy a hallgatók felé kancsalintsatok, óvakodjatok attól, hogy azok kedvéért szép szavakat használjatok. Nem szabad az imának eltakart prédikációnak lenni. Nem sokkal jobb a káros beszédnél, ha az imát játékszerűnek csináljuk. A szép imák legtöbbnyire nem jámborok.
A seregek Urának jelenlétében rosszul illik egy bűnöshöz az, hogy a szép szavak üres színpompájával tetszést akarjon elnyerni. Mi felébreszthetjük azok vágyait és törekvéseit, akik minket imádkozni hallanak, de minden egyes szót és gondolatot Isten felé kell irányítanunk; a gyülekezetre csak annyiban kell gondolnunk, amennyire ezt a szükség megkívánja, hogy azt és annak szükségleteit Isten elé hozzuk. Gondoljatok a gyülekezetre imáitokban, de ne imádkozzatok ama törekvéssel, hogy tőle tiszteletet nyerjetek ki magatoknak. Felfelé, felfelé nézzetek mind a két szemetekkel!
Kerüljetek az imában nyers, műveletlen kifejezéseket. Néha-néha hallottam ilyesféléket, de szerencsére ez mindig ritkább lesz a metodista gyülekezetben is, ahol az ilyennemű kifejezések meglehetősen gyakoriak voltak. A műveletlen emberek, ha a buzgóság szállja meg őket, kénytelenek az ő saját módjuk szerint imádkozni, e tekintetben engedékenyeknek kell lennünk, hogy mikor azok őszinték, az ő durva kifejezéseikért bocsássunk meg nekik. Hallottam egyszer egy imaóra alkalmával egy szegény embert így imádkozni: „Urunk, őrizd meg a mi fiatal embereinket az ünnep ideje alatt, mert te tudod, hogy az ő ellenségeik leselkednek utánuk, mint a macska az egérre”. Némelyek nevettek ezen a kifejezésen, de nekem az természetesnek és találónak tetszett. Egy barátságos figyelmeztetés megakadályozza majd, hogy a legközelebbi alkalommal valami megütköztető előjöjjön, de nekünk, kik a szószéken állunk, gondoskodnunk kell, hogy e pontban magunk bírjunk tiszta lelkiismerettel.
Kerüljétek a csevegő szavak túlságos mértékét. Nagyon visszataszító benyomást tesz az, ha ilyesféle kifejezések, mint: drága Jézus, édes Jézus, kedves Üdvözítő, folyton-folyvást, gondolkozás nélkül ismételtetnek. Egy igazi jámbor ember által kimondva, nem fognak reám kínosan hatni, hanem, ha olyan emberek, akik magukat lelki érzületükkel egyáltalán ki nem tüntetik, mégis ilyen kifejezéseket mértéktelenül használják, azoknak én azt kívánom, hogy helyesebb fogalmuk legyen az emberek és Isten közötti viszonyra!
Ez a szó „kedves” a mindennapi használat által oly szokásos és tartalomüres lett, hogy annak gyakori előhozása bizonyára nem teszi épületessé az imát. Az Úr nevének gyakori ismétlése ellen, amire nézve különösen az új megtértek hajlandók, szintén komolyan kell intést tennem. „A te Jehova Istenednek nevét hiába fel ne vegyed”, - ez egy nagy parancsolat. Persze, hogy az ember ezt megszegheti, anélkül, hogy észrevenné, de ez az áthágás mégis csak súlyos bűn. Isten nevét nem szabad hézagok pótlására használni, amikor más szó nem jut az eszünkbe.
Ha ti egyszer azt mondtatok, hogy imádkozni akartok, akkor igazán imádkozzatok. Mindennek megvan a maga helye, mondja a közmondás. A prédikációban prédikálj és az imádságban imádkozzál. A mi segélyt megkívánó állapotunk feletti elmélkedések nem imák. Ahelyett, hogy hasznosan elmondanád, amit elérni óhajtasz, menj Isten nevében és tedd meg igazán. Tekints az Úrra és hozzad elé kéréseidet. Imádkozzál azért, amire a gyülekezetnek folyvást szüksége van, de könyörögj buzgón és szívből az iránt is, amire pillanatnyilag és a jelenlévők számára szükség van. Imádkozzál a betegekért, szegényekért, haldoklókért, pogányokért, zsidókért és a nép minden elhanyagolt rétegéért, úgy, amint épen a szíveden fekszik mindez. Imádkozzál a gyülekezet tagjaiért, mint jámborokért és bűnösökért, nem úgy, mintha csak csupa jámbor volna. Említsd meg a fiatalokat és az öregeket, a felébresztetteket és a könnyelműeket, a hű tagokat és a visszaesőket. Ne hajolj se jobbra, se balra, hanem szánts mindig a tulajdonképpeni ima félelmében. Legyen bűnbeismerésed és hálaadásod őszinte és illő, a te kéréseidet pedig úgy hozzad elő, amiből észrevegyék, hogy hiszesz Istenben és nem kételkedel az ima hatásában. Azért mondom ezt, mert sokan olyan külsőlegesen imádkoznak, hogy azt lehetne gondolni, miszerint ők az imát áhítatossági kötelességnek tartják, de nem sok eredményt várnak el tőle Úgy imádkozzál, mint aki az ő Istenét már kiismerte és azért bizalomteljesen jön Hozzá új kérésekkel. Figyeljetek pedig arra, hogy ti az egész ima alatt igazán Istenhez imádkoztok és sohasem tévedtek bele a prédikálásba, beszédekbe vagy korholásokba és zúgolódásokba.
Ha arra szólítanak fel, hogy prédikáljatok, akkor amennyire lehetséges, vegyétek át az imát is, mellőzzétek pedig azt a helytelen szokást, hogy valakit megtiszteltetésképen imára felszólítsatok ...Mostan néha az isteni tisztelet bevezetésének nevezik az éneket és imát. Remélhetőleg ez minálunk ritkán fordul elő. Nagy szégyen volna, ha általános volna ez a nézet. Én arra törekszem, hogy az egész isteni tiszteletet megtartsam magam és a gyülekezetért. Nem hiszem, hogy minden kedves ember imádkozni tud. Az én komoly meggyőződésem az, hogy az ima az isteni tiszteletnek egyik leglényegesebb, legáldásosabb és legfelelősségteljesebb része, s hogy ezt még fontosabbnak kellene venni mint a prédikációt. Nem kell a jelentéktelen embert imádkozni és a tehetségesebbet prédikálni hagyni ...De ha te különösen felszólítasz valaki mást, hogy imádkozzék, akkor ez olyan ember legyen, akiről tudod, hogy ő lelki érzületű és igaz ember. A tehetségtelen testvért hirtelen meglepni és elővonni, meggyalázó dolog. A legtehetségesebb ember imádkozzék, s inkább legyen hanyagabb a prédikáció, mint az ima.
A mindenható Istennek a legjobbat adjuk és a Felségessel való beszédünknek gondosan mérlegeknek kell lennie, amelyet a mi felébredt szívünk összes erejével és lelki érzelmünkkel hozzunk elé. Aki a prédikációra az Istennel való társaságban készült elő, az a legalkalmasabb az imára is ...Sokkal inkább engedném át hirtelen egy fel nem készült testvér számára a prédikációt, mint az imát. Nem látom be, hogy miért hagynám magamtól elvenni hivatásomnak legszentebb, legkedvesebb és legáldásosabb részét. Annyit mondok néktek, - hogy szívetekre kössem a dolgot, - nagyrabecsüljétek a nyilvános imát és ki kell esedeznetek az Úrtól az ehhez szükséges kegyelmi adományokat ...
A fődolog az, hogy a mi nyilvános imánk igaz szívbeli ima legyen. A valódi, buzgó ima úgy be fogja fedni a bűnök sokaságát, mint a szeretet. Ha látjuk, hogy az imádkozó egyén szívének mélyéből beszél Teremtőjével, akkor az ő túl bizalmas és tömör kifejezéseit is meg lehet bocsátani; ebben az esetben tudjuk, hogy a rendszertelenség csak a műveltség és nem a lelki érzület, vagy jellem rovására írandó. Imádkozzál teljes buzgósággal és egész lélekből, mert mi lehet a prédikációnak rosszabb bevezetése és a gyülekezeti látogatástól mi távolíthatja el inkább az embereket, mint az álmos imádság? Ha valahol, úgy itt van arra szükség, hogy összes erődet helyezd belé, amikor nyilvánosan Istenhez közeledel. Úgy imádkozzál, hogy mintegy isteni vonzerő által az egész gyülekezetet Isten trónja elé vonjad. Úgy imádkozzál, hogy mialatt a Szentlélek ereje rajtad nyugszik, te minden hallgatónak óhajait és gondolatait kimondod és ugyanakkor csak hangodat kölcsönződ a dobogó szívek százainak, melyek Istennek trónja előtt az áhítatban izzóan égnek ...
Ne imádkozzatok hosszasan! Azt hiszem, hogy MacDonald János volt az, aki azt mondta: „Ha át vagy telve az ima szellemétől, akkor ne imádkozzál hosszasan, mert a többiek nem tudnak veled hosszasan lépést tartani; ha pedig nem vagy áttelve a lélektől, akkor annál inkább ne imádkozzál hosszasan, mert különben kifárasztod a hallgatókat!” Bruce Róbertról ezt mondja Livingstone: „Az ő idejében egy ember sem beszélt a Lelek és erőnek oly bizonyságával, mint ő; egy embernek bizonyságtétele sem pecsételtetett meg oly sok megtéréssel, igen, némely hallgatói azt hitték, hogy az apostolok óta egyáltalán nem beszélt ember oly erővel? Ő mások jelenlétében nagyon röviden imádkozott, de minden mondata olyanvolt, mint a menny felé kilőtt erős nyíl”. Különös alkalmakkor, ha a lelkész magát különösen áthatva érzi, tarthat a reggeli főima 20 percig, de rendszerint elég 10 perc ...Most én a prédikáció előtti és utáni nyilvános imáról beszélek. Ezer ember közül alig egy fog panaszkodni azon, hogy hamar bevégeztétek, de sokan fognak elégedetlenkedni, ha hosszasan folytatjátok. „Jó hangulatba imádkozott be engem”, - mondotta Whitefield György egy bizonyos prédikátorról, - „de sajnos nem szűnt meg tovább imádkozni mindaddig, míg ki nem imádkozott engem”. Istennek tiszta jósága az, hogy némely lelkészeket még megkímél, kik e tekintetben gonosz bűnösök. Sok kárt tesznek ezek a jámborságnak az ő hosszúlélegzetű beszédeikkel az Úr gyülekezete előtt s Isten mégis megengedi még nekik, hogy az Ő szent helyén szolgáljanak. Jaj azoknak a hallgatóknak, akiknek lelkészük 25 percig imádkozik és azután még arra kéri Istent, hogy bocsássa meg hibáit. A túl hosszú ima által elfárasztjátok magatokat és a gyülekezetet s azt teszitek, hogy többé nincs vágya a prédikáció után. A.2 imában való száraz, unalmas csacsogás csak megtompítja a figyelmet és úgyszólván bedugja a fület... A hosszú imádságok vagy ismétlésekből vagy hiábavaló magyarázatokból állanak, amelyekre Istennek nincsen szüksége; vagy pedig egy prédikációba térnek át. Nem kel néktek az imában a kátét elősorolni vagy a ti és gyülekezeti tagjaitoknak tapasztalatait elmondani
...Szükséges, hogy az imában Istenhez közeledjetek, de nem szükséges, hogy olyan sokáig beszéljetek, míglen valaki ezt gondolja magában: „Bárcsak már végre áment mondana!” És még egy figyelmeztetésem: Ne tegyetek úgy, mintha már a végén volnátok, hogy azután még öt percig tovább folytassátok.
Ne használjatok elcsépelt idézeteket... Harcoljatok a bibliai helyek szétdarabolása és elferdítése ellen s kerüljétek az összes elcsépelt beszédmodorokat, mert ezek kivetkőztetik alakjából a szabad imát.
Remélem, hogy közületek egy sem imádkozik nyitott szemekkel, mint némelyik prédikátor. Ez nem illő, természetellenes és visszataszító. Néha a dolgokhoz illő és benyomáskeltő, ha a szemet az ég felé emeljük, de széjjeltekintgetni azalatt, mikor úgy tesz az ember, mintha a láthatatlan Istenhez beszélne, csúnya dolog. A kézmozdulatokat lehetőleg kerülni kell az imában; mégis, mikor az ember erős, szent felindulásban van, természetes az, hogy karjait szétterjeszti vagy kezeit összekulcsolja. A hangnak egyezni kell a tartalommal és sohasem szabad kiabáló és parancsolónak lenni. Az embernek alázatos és tiszteletteljes hangon kell beszélnie Istenével. Már a természetes modor tanítson erre titeket. Ha a kegyelem sem tanít erre, akkor nem lehet rajtatok segíteni.
Legyen változatosság imátok tartalmában. Különféle tárgyak követelik figyelmeteket: az egyház az ő gyengeségében és hanyatlásában, az ő szenvedései és örömei; a külvilág, a legközelebbi környezet, a megtéretlen hallgatók, az ifjúság, a nép. De ne minden alkalommal imádkozzatok mindezekért, mert különben hosszú és valószínűen unalmas lesz az ima. Ami leginkább szíveteken fekszik, az jöjjön ki először imátokban...
Óvakodjatok, miként a kígyótól, hogy nyilvános imátokba hamis áhítatot behozzatok. Ne fáradjatok azon, hogy buzgóknak tűnjetek ki. Úgy imádkozzatok, ahogyan az Úr adja néktek a Szentlélek vezetése alatt, ha pedig üreseknek, lankadtaknak érzitek magatokat, panaszoljátok el az Úrnak.
Végre: készüljetek el a ti imádkozástokra. Ha mindig Isten közelében élünk, úgy megmaradunk az ima szellemében és a mi szájimánk nem fog rosszul sikerülni...
Legyen a ti imátok buzgó, tüzes, beható, meghallgatott. A ti kérelmetek legyen egyszerű és szívből fakadó s ha gyülekezetetek valamikor azt erezné, hogy a ti prédikációtok nem áll a kellő magaslaton, akkor érezze azt is, hogy ez a hiányosság az ima által gazdagon ki van pótolva.

Spurgeonnak az „Eke mögött - című művéből.
Az „Otthon” szó mindig nagyon költőiesen hangzott nekem, mint a harangok zúgása a lakodalom napján, csakhogy még csendesebben és édesebben szól és még mélyebbre hat a szívembe. Legyen az szalma-fedelű kis kunyhó vagy palota, az nem határoz; az atyai ház mindig atyai ház marad, habár a legegyszerűbb is az, mégsem hasonlítható össze más hellyel e földön. Vegye körül falait mindig a zöld repkény és friss moha álljon a fedelén. Vígan csiripeljetek ti verebek és jókedvűen csicseregjetek ti fecskék a kiválasztott hely körül, mely az én örömem és nyugalmam! Minden madár szereti az ő fészkét; a bagoly azt a régi várromot tartja a legszebb helynek a hold alatt és a róka vermét ott a domb alatt igen kényelmesnek találja. Ha az én szürkém tudja, hogy már közeledik az otthonunk, akkor nem kell neki az ostor, már magától igyekezik teljes erővel hazafelé; én is így vélekedem, mert a hazavezető út nekem mindig a legjobb utca az egész országban. Szívesebben látom az én kéményemnek füstjét, mint más embereknek a tűzhelyén a tüzet; olyan különös szép látvány, miként göndörödik a fák alatt és száll lassan fölfelé. Hideg krumpli jobban ízlik nekem az én asztalomnál, mint a pecsenye a szomszéd asztalánál és sehol sem illatozik oly nagyon a virág, mint az én kertemben. Mikor meghívnak, gyakran nagyon szívesen vendégelnek meg, de az mégsem az otthonunk. „Tegyen úgy, mintha otthon volna”, szokták mondani, mert mindenki tudja, hogy otthon lenni annyit jelent, mint nagyon jól érezni magát. „Kelet, nyugot, Otthon legjobb”, mondják a hollandiak. Ez igaz, mert otthonomban otthon vagyok és mi kell nekem több? Itt nem veszi rossz néven senki, ha jó étvágyunk van és este nem kell félni, hogy nedves ágyba dugnak minket. Saját várában biztonságban, úgy érzi magát az ember, mint a király az ő palotájában; tudja micsoda ő és nem kell félnie, hogy ezen érzése miatt büszkének tartják őt. Minden kakas kukorékol a maga szemétdombján és a kutya ugat, ha a saját udvarában van. A kéményseprő úr a maga négy fala között. Itt nem kell minden szót mérlegre tenni azért, mert az ellenség vigyáz reánk, itt a szívet nem kell zár alatt tartani; hanem az ajtón belül a szabadságnak levegőjét szívjuk és senki sem leskelődik és kémkedik. Tudom, hogy van országunkban több gyönyörű hely remek kilátással, melyek meg nem vetendők; de én ismerek valamit, ami az összes híres helyeket túlhaladja igazi szépségében és ez egy tekintet a „Szántó János” kunyhójába, mikor a fazék fő a kályhán és mint az a fekete angyal, aki még nem esett bűnbe, énekel; a macska ott ül a kályha előtt és alszik, az asszonyka a székben ül és harisnyát javít, a kicsinyek pedig pajkosán, mint a fiatal bárányok, játszanak a szobában. Különös azonban, de tény az, amely felett némelyek kételkednek s éppen ebben nyilvánul hitetlenségük, hogy a mi gyermekeink, valamennyi között a legszebb gyermekek; mindig egy vagy másfél kilóval többet nyomnak, mint olyan korabeli más gyermekek és mégis, ha karunkra vesszük, vagy játszunk velük, nem fáradunk el annyira, mint más emberek gyermekeivel. Tudom biztosan, hogy feleségem félideig sem bírná ki, ha a szomszéd gyerekeire kellene felvigyázni, de saját gyermekei, úgy látszik nem is fárasztják ki őt; ennek pedig az lehet az oka, hogy mind a szülői házban született. De így van ez egyébbel is: a mi utcánk a legszebb utca öt kilométernyire köröskörül, mert a mi házunk áll benne és a mi kertünk valóságos paradicsom, csak azért, mert a mi házunkhoz tartozik.
Nem értem, miért töltik olyan sokan az estéket a korcsmában, holott saját otthonuk sokkal jobb és olcsóbb tartózkodási hely. Ott ülnek órák hosszat az üveg mellett és bolondságokat beszélnek, azalatt pedig teljesen megfelejtkeznek szeretteikről odahaza, akik a fáradságtól és epekedéstől félig holtak már. Pénzük megtölti a korcsmáros erszényét, holott az a feleségéé és a gyermekeké; a sör pedig melyet kapnak, érte valóságos bolondító tej, melybe józan emberi eszüket belefullasztják. Olyan semmirevalókat nyilván meg kellene botozni és ami azokat illeti, akik őket felbátorítják és verejtékükből élnek, azok megérdemlik, hogy a korbács vastag végét érezzék meg. Ezek a korcsmák országunknak átka és valóságos dögvész; nem jók semmire sem és a gonoszságot, mely általuk végbe megy, ki nem lehet mondani; szeretném, ha az, aki azt a törvényt hozta, mely szerint ezek létezhetnek, köteles volna mindazon családokat kitartani, melyek általok tönkre mentek. A korcsmák a családi élet ellenségei s ha minél hamarább betiltanák azokat, annál jobb volna; szegény embernek nincs szüksége olyan helyekre, gazdagnak meg még
úgy sem. Minden, ami a családot tönkre teszi, átok. Hajtóvadászatot kellene indítani ellenük, mint az erdészek szoktak a vaddisznóra, mely tönkre teszi nekik a tilalmas.
A férfiúnak kellene arra törekedni, hogy házát a boldogságnak és szentségnek tanyájává tegye. Rossz madár az, amely a saját fészkét bepiszkítja és rossz férfi az, aki saját családját szerencsétlenné teszi. Családunk legyen egy kis templom, melynek ajtaja felett ez van kiírva: „Az Úrnak szentsége;” de ne legyen ez börtön, melyben ugyan sok a törvény és szabály, de kevés a szeretet és nincs benne semmi szórakozás. A családi élet ugyan nem csupa cukor, de mégis a legfőbb kellemetlenség eltűnik, ha a szív a kegyelem befolyása alatt áll. Isteni félelem és szeretet odaviheti az embert, hogy ő, mint egy madár a bokorban, szúró tövisek között is énekel és még másokat is éneklésre felbuzdít. A férfi abban találja örömét, ha feleségének szerezhet örömet és a feleség gondja legyen, férjére gondot viselni. Aki feleségével szemben barátságos, saját magával szemben barátságos. Attól félek, hogy sok ember saját énje szerint szabályozza magatartását és ebben az esetben a házasélet üres beképzeltséggé válik. Ha férj és feleség egy kantáron húz, milyen könnyűvé válik akkor a teher! Két ember egy pár, de nem mindig jól vannak párosulva és ez igen sajnos. Egy valódi otthonban csak afelett folyik a vita, hogy ki járulhat hozzá legjobban a család boldogságához. A család legyen Béthel, de nem Bábel. A férfi legyen a család alapköve, mely mindent hordoz, de nem malomkő, mely mindent összezúz. Kemény és uralkodni vágyó férjek legalább ne hívják magukat keresztyéneknek, mert egyenes ellentétben vannak cselekedeteik Krisztus törvényével. Azonban mégis jó rendben kell tartani a családot, különben bolondok házává válik és botrányává az egész egyháznak. Ha az apa a kantárt elbocsátja a kezéből, akkor a családi kocsi nemsokára az árokban fekszik. A szeretetnek és szilárdságnak bölcs összeköttetése a legjobban hat, de sem a keménység, sem a puhaság egymagában nem képes a családot jó rendben tartani.
Az a család, amelyben a gyermekek nem engedelmesek, nem otthon, olyanban lenni fájdalom és nem öröm. Boldog az a férfi, aki gyermekei körében boldog és szerencsések azok a gyermekek, akik atyjukkal az ő társaságában boldogok. Nem minden apának van bölcsessége. Vannak Éli papokhoz hasonlók, akik gyermeküket elkényeztetik. Ha nem kötünk vesszőt gyermekeink részére, akkor belőlük válik vessző a mi számunkra; aki nem akar nekik fájdalmat okozni, saját magának szerez fájdalmat belőlük. Bölcs Salamon mondja: „Sanyargasd meg a te fiaidat és nyugodalmat hoz néked, szerezz gyönyörűséget is a te életednek”. Talán vannak a mai korban még bölcsebb emberek, mint Salamon volt, legalább sokan ezt vélik maguk felől. Fiatal csikókat idomítani kell, különben vad lovak válnak belőlük. Vannak apák, kik, mint a lobogó tűz, minden legcsekélyebb hibánál haragra gerjednek, de ez még rosszabb, mint a komolyságnak a hiánya és a családot, melynek olyannak kellene lenni, mint egy kis mennyországnak, olyanná teszik, mint egy kis pokol. Ha kevés a szél, ünnepel a molnár, de a nagy szél halomra dönti az egész szélmalmot. Emberek, akik dühből verekednek, többnyire megtévesztik a célt. Ha Isten segítségével a kantárt erősen bírjuk fogni, anélkül, hogy a lovak száját megsértenők, akkor jól megy. Ha a család Isten igéje szerint igazgattatik. akkor meghívhatjuk az angyalokat, hogy lakjanak benne és azok úgy találnák magukat, mintha csak saját elemükben volnának.
Az asszonyoknak azonban tudni kellene, hogy a család az ő tulajdon helyük és királyságuk, melynek boldogsága főkép tőlük függ. Gonosz asszony az, aki hosszú nyelvével férjét kiűzi a házból. Múltkor azt mondta egy férfi a feleségének: „Csavard fel az ostorodat”, ezzel azt akarta mondani: „Hallgass!” Nyomorult élet az, ha mindig ilyen ostorcsapásoknak vagyunk kitéve. Egy mocskos, rendetlen és fecsegő asszony a bolondokházába viheti férjét s ha este azután a korcsmába megy, akkor annak ő az oka. Nyomorult élet van ott, ahol az asszony, ahelyett, hogy férjét tisztelné, becsülné, vele mindig veszekedik és dühöng. Valóságos szerencse, ha olyan asszonyok verekednek és kár, hogy nincs nyelvükön annyi hólyag, mint ahány foguk van. Isten mentsen meg minket minden olyan asszonytól, aki az utcán angyal, a templomban szent és otthon ördög! Én e keserű füvet sohasem kóstoltam meg, de szívem mélyéből sajnálom azokat, akik életüknek minden napján ilyen eledellel kénytelenek élni.
Mutassatok nekem egy szerető férjet, méltó feleséget és illedelmes gyermekeket hozzá és biztos vagyok benne, hogyha engem egy kocsi egy esztendeig is gyorsan vinne valahova, nem vihetne olyan helyre, ahol ennél kellemesebb látvány tárulna elém. Az Otthon a legnagyszerűbb minden intézménynél. Beszélhettek nekem akármennyit a képviselőházról, az én kis, csendes házam sokkal kedvesebb nekem. Dicsérhetitek nekem az új törvényeket és a politikát - nekem legjobb az én kis kertemben, mikor gyermekeimet taníthatom énekelni. A szabadválasztási jog nagyon szép dolog lehet, de én sokkal jobban szeretném, ha az én kis kunyhóm már adósságmentes volna és egészen magaménak mondhatnám. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi minden engedélyeztetik az ország szervezetében; de ha mindenki részére egy csendes otthon találtatik benne, akkor háromszor „éljen” neki.
Ha nem volna otthonom, akkor a világ egy nagy tömlöc volna az én részemre. Barátaim közül sokan kivándoroltak és Amerikában vagy Ausztráliában új otthont alapítottak. A guruló kőre nem tapad moha. Legyen nekik jobb dolguk! Míg idehaza voltak, úgy ment nekik, mint a tyúknak, mely, ha ül és kotlik, nem kap árpát. Persze, a mostani kellemetlen időben megnő az ember szárnya, de én lábaimmal a házhoz vagyok kötve és ha Isten is úgy akarja, földieim között szándékszom meghalni.

Spurgeonnak az „Eke mögött” című művéből
Türelem jobb a bölcsességnél; egy deka türelem annyi, mint egy kiló ész. Minden ember dicséri a türelmet, ,de kevesen gyakorolják; ez egy orvosság, mely minden betegségre jó, azért is dicséri minden vén asszony, de nem minden kertben teremnek azok a füvek, melyekből készül. Ha az ember húsa és csontja tele van jajjal és bajjal, akkor épen olyan természetesen zúgolódunk és panaszkodunk, mint a ló mikor a fejét rázza, ha a legyek kínozzák, vagy a kerék zakatol, ha egy küllője hiányzik; a természet azonban ne igazgassa a keresztyén ember eljárását, különben mit ér akkor még a vallása? Ha egy katona nem harcol jobban, mint egy szántólegény, akkor le az egyenruhával! Több gyümölcsöt várunk egy almafáról, mint csipkebokorról, még pedig jogosan. A türelmes Megváltó tanítványai legyenek szintén türelmesek. Harapj ajkaidra és tűrj, ez a régi divatú tanács; de nyíljanak meg ajkaid a hálára és úgy tűrj, ez még sokkal jobb. És miért ne tegyük ezt? Tulajdonképpen csak nagyon kevés ostorcsapást kapunk, ha meggondoljuk, milyen haszontalan igás állatok vagyunk, s ha fáj is egy kicsit, - mégis csakhamar elmúlik. A múltban elviselt fájdalom örömre válik és tapasztalatokat szerez. Ne féljünk Egyiptomba menni, ha tudjuk, hogy arany és ezüst kincsekkel fogunk visszatérni.
Türelmetlen emberek szorgalmasan öntözik nyomorúságukat vigaszukat lekapálják; a szenvedés olyan vendég, mely hívatlanul jön de a panaszkodó lelkek szénásszekérrel vitetik a házuk elé! Sok ember sírással születik, panaszkodva él és megcsalattatva hal meg. Megrágják a keserű pirulát, pedig nem is tudnák, hogy keserű, ha volna annyi eszük, hogy azt egy pohár vízzel és türelemmel kell lenyelni.
Mindenki a más terhét könnyűnek véli, saját pihéi pedig ólomteherként nyomja őt, azt gondolja, mindenki rosszul bánik vele; az a fekete ökör csak az ő lábára lép folyton, a hó az ő ajtaja előtt esik a legsűrűbben; a jégeső az ő ablakát veri a leghangosabban; és mégis, ha az igazság kiderülne, azt lehetne látni, hogy inkább beképzelt, mint igazi szomorúság az. Sokan igen szerencsések lehetnének, csak beláthatnák azt. A megelégedés füvecskéből csak egy kis darabkát kell betenni a leghígabb levesbe, s oly nagyszerű íze lesz, mint a teknősbéka levesnek a főúr asztalánál. „Szántó János” kertjében van ilyen fű, de az utolsó kemény tél nagyon megrongálta, hogy szomszédainak nem adhat belőle; jobb lenne tehát, ha Máté 25,9. szerint odamennének, ahol azt veszik és eladják. A kegyelem talajában jól megterem ez a növény, de a könyörület forrásából mindig meg kell öntözni.
Szegénynek lenni nem mindig kellemes, de van a világban még rosszabb ennél. A szűk cipő szorít, ha széles a láb; ha csekély vagyonnal rendelkezünk, akkor legyenek igényeink is szerények. A szegénység nem szégyen, de szégyen meg nem elégedni vele. Némely dolgokban könnyebb a szegénynek, mint a gazdagnak; egy szegény, ha éhes, könnyebben talál eledelt éhsége csillapítására, mint a gazdag, aki étvágyat keres eledelei részére. A szegény ember asztala hamar be van terítve és elfoglaltsága folytán nincs ideje mártásra költekezni. A legjobb orvos dr. Megelégedés, dr. Szelíd, dr. Vidám és sok istenfélő földmívesembernek van szerencséje, hogy ezek az urak szolgálják ki őket az ebédnél. A bőség nyalánkká teszi az embert, de az éhség a legjobb szakács. A nehéz munka egészséges és egy deka egészség annyit ér, mint egy zsák gyémánt. Nem birtokunknak mennyiségében rejlik boldogságunk, hanem, hogy mennyit élvezünk belőle. Egy kanál cukorban több az édesség, mint egy hektoliter ecetben. Nem vagyonunknak sokasága, hanem Isten áldása arra amink van, tesz minket valóban gazdagokká. Egy édes almának a héja jobb, mint egy egész vackor. Jobb a paréjnak étele, ahol szeretet vagyon, hogynem mint a hizlalt ökörnek eledele, ahol vagyon gyűlölség.” „Jobb a kevés az Úrnak félémével, hogynem mint a temérdek kincs, ahol háborúság vagyon”. Egy kevés fa elegendő kis kályhám befűtésére, miért zúgolódjam afelett, hogy az összes erdő nem enyém?
Ha szenvedések jönnek, nem ér semmit Istennel dacolni kemény gondolatok mellett az ő végzése felett; ez annyi, mint az ösztön ellen rugódozni és a lábakat megsebezni. A fák meghajolnak a szélviharban és így kell nekünk is tenni. Ahányszor béget a juh, annyiszor kiejti szájából az ennivalót és ahányszor panaszkodunk, annyiszor elveszítünk egy áldást. A zúgolódás igen rossz foglalkozás és nem hoz semmi hasznot, de a türelemnek arany keze van. Szenvedéseink nemsokára elmúlnak. Eső után jön a verő fényes napsugár; a fekete hollónak szárnya van; minden tél átváltozik tavasszá: minden éjszaka a reggelbe megy át?
Ha egy ajtó bezáródik, akkor Isten ennek helyébe kinyit egy másikat; ha nem terem a borsó, teremhet helyette a bab; ha egy tyúk elhagyja tojásait, akkor egy másik mind kikölti azokat; minden dolognak van fény és árnyoldala és a hűséges Isten ott van minden oldalon. A viszálynak legveszedelmesebb hullámai között is találtatik egy száraz hely, ahol a megelégedés partra szállhat, ellenkező esetben pedig megtanul úszni.
Barátaim, folyamodjunk a türelemhez és a rántott leveshez, - így szóltak az öregek, ne essünk bele pedig a panaszkodásba és ne ragadjon rólunk ez a betegség másokra is, mikor Isten utait hitetlenül bírálgatjuk. Legjobb gyógyír a szenvedésben a megadás Isten akaratában. Amit nem lehet megváltoztatni, azt tűrni kell. Ha nem lehet már kapni szalonnát, akkor adjunk hálát Istennek, ha van még a kertben egynéhány fej káposzta. A kényszerűség egy kemény dió, de édes a magja. „Kik Istent szeretik, azoknak egyaránt minden javokra válik”. Minden, ami a mennyből lehull, előbb vagy utóbb a föld javára válik; és amit Isten küld nekünk, az áldás, bár legyen az vessző is. Természet szerint épen annyira nem tetszik nekünk a szenvedés, amiként az egér sem szeretheti meg a macskát; de kegyelem által Pál ódajutott, hogy megpróbáltatásokkal is dicsekedett. Veszteségeket és kereszteket nehéz elhordozni, de ha szívünk igazságos Isten előtt, akkor csodálatos könnyűvé válik az iga. Nekünk a keresztnek és könnyeknek útján haladva kell bemenni a dicsőségbe, s miután nem ígértetett meg, hogy pehelypárnás ágyban megyünk fel a mennybe, tehát ne csodálkozzunk, ha kemény az utunk, miként atyáink útja is az volt. A vége jó, minden jó, ezért szántsuk meg a legkeményebb talajt és tekintsünk a kévékre az aratásnál, s ha mások ilyen munka mellett zúgolódnak, akkor mi tanuljunk meg mellette énekelni.

Minden keresztyén embernek, akinek képessége van, joga is van az evangyélium magvának elhintésére, sőt nemcsak joga, hanem kötelessége ennek teljesítése egész életén keresztül. Krisztusnak minden tanítványa köteles az adományhoz mérten, melyet a Szentlélek neki adott, az ő korának és nemzetének, hívőknek és nem hívőknek, az evangyéliommal szolgálni. Ez a kötelesség nem szorítkozik csupán a férfiakra, hanem minden hívő, férfi és nőnek kell, - ha erre Isten kegyelme képesíti, - összes erejét megfeszítenie, hogy a krisztusi ismeretet terjessze.
De nem mindenkinek hivatása a prédikálás, nőknek ez például határozottan tiltatik. Ha azonban tudunk prédikálni, akkor azt meg kell nekünk tennünk. Én nem beszélek most olyan igeszólásról vagy egyéb lelki teendőkről, melyek alkalomadtán előfordulnak és minden igazi keresztyénnek a kötelessége, hanem a lelkipásztor hivataláról, szűkebb és tulajdonképpeni értelmében. Ez pedig magában foglalja a tanítást és a vezetést a gyülekezetben, ami egy férfi életének teljes hivatását képezi, valami világi foglalkozást teljesen kizár, azonban jogosan követelheti életének fenntartását azon gyülekezettől, melynek tagjai gondozására fordítja minden idejét és erejét. Nem mindenki tud vezetni a gyülekezetben. Mi hisszük, hogy a Szentlélek meghívására támadnak a gyülekezetben vezetők és ugyanazon lélek teszi hajlandóvá a többieket arra, hogy hagyják magukat vezettetni. Nem mindenki hivattatik meg az ige szolgálatára, vagy a vének és püspökök hivatalára, de mindazok, akik úgyszintén mint Pál apostol tudják, hogy eme hívatást nyerték, (2Kor.4,1) teljes komolysággal kövessék e meghívást. Senki se tolakodjék be a juhakolba mint alpásztor, hanem tekintsen fel a Főpásztorra és várja az Ő rendeleteit. Ki Isten küldötte akar lenni, az várja a meghívást onnan felülről.
Azoknak, akik azt nem így csinálják, hanem e szent hivatást valamiképpen magukhoz ragadják, szól Istennek eme szava: „Én pedig nem bocsátottam őket, sem nem parancsoltam nekik: és használván nem használtak e népnek, azt mondja az Úr!” (Jer.23,32)
Isten küldöttei az ó-szövetségben a Jehova általi meghívásuk tudatában éltek. Ézsaiás mondja nekünk, hogy egy szeráf az oltárról vett egy tüzes parazsat és azzal érintette ajakát. Azután így szólt az Úrnak szava: „Kit küldjék el? És kicsoda mégyen el nekünk?” És a próféta így felelt: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Jeremiás körülményesen leírja a meghívást az 1. rész 4-10. versekben. Külső alakjára nézve eltérő, de lényegében ugyanolyan volt Ezékiel próféta meghívása. Saját szavai szerint így hangzott: És monda nékem: Embernek fia! állj lábaidra és szólok neked. És lélek jőve én belém, minekutána szóla nékem és általa engem az én lábaimra és hallám azt, aki szól vala nékem. És monda nékem: Embernek fia! Én küldelek az Izrael fiaihoz, a pártos nemzetekhez”. Egy másik meghívást elmond nekünk Ezékiel próféta 3, 1-4.
Dániel meghívása nem közöltetik, de elegendően bizonyíttatik a jelenségek által, melyekre ő méltóvá tétetett és a kegyelem által, melyben Isten őt részesítette: úgyszintén titkos imádságai meghallgatásában, valamint nyilvános működéseiben. Nem kell a többi prófétákat mind sorba említenünk: mindegyik „úgy mond az Úr”, szóval vezeti be prédikációját. Az újszövetségben minden hívőre ráruháztatott a papság, de aránylag csak kevesen hivatottak a jövendőmondásra, vagy pedig ami ugyanaz, érzik a Szentlélek indítását, hogy egészen át kell adni magát az evangélium hirdetésének. De ezeknek ugyanolyan biztosaknak kell lenniök meghívásukban, mint a prófétáknak. Hogyan lehetséges pedig ez tényleges meghívás nélkül?
Ne gondoljuk, hogy a mi időnkben senki sem választatik ki egy különös meghívással a tanításnak tisztjére és a gyülekezet felvigyázatára. Már a névben, mely az újszövetségben adatik a prédikátoroknak, benne foglaltatik, hogy egy külön meghívást kaptak. Az apostol mondja: ,,Krisztusért járván, tehát követségben”. A követségnek lényege azonban abban rejlik, hogy a követ a hivatalát attól a fejedelemtől kapta, akinek személyét helyettesíti. Egy olyan követ, akinek nincs küldetése, nagyon nevetségessé tenné magát. Olyan emberek, akik a Krisztus személyét helyettesítő követeknek mondják magukat, kell, hogy a legbensőjükben meg legyenek győződve arról, hogy Isten adta nekik azt a hivatalt, mely a megbékéltetést hirdeti. (2Kor.5,18) Valaki mondhatná, hogy ez csak apostoli hivatalra vonatkozik, akkor én azt felelem: a II. Korinth. levele nemcsak a Pál nevében, hanem a Tim. nevében is íratott. Ez azonban a lelki hivataloknak még egy más nemére is vonatkozik. I. Korint. levelében olvassuk: „Úgy tekintsen minket az ember, (Pál és Sosthenes) (1Kor.1,1) mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1Kor.4,1) Egy sáfár csakis Istentől kaphatja hivatalát.
Hogy ő szeretne sáfár lenni vagy hogy mások őtet annak tartják, még nem teszi őt azzá. Ha valaki saját szakállára az ország leggazdagabb emberének adná ki magát és annak vagyonát kezdené kezelni, akkor nemsokára félre nem magyarázható módon felvilágosítanák tévedéseiről. Püspök, Isten sáfára, csak onnan felülről való meghívásra lehet egy ember (Tit.1,7) Titus felszólíttatott, hogy meghívását bizonyítsa be - tehát volt valami bebizonyítani valója.
Miről tudhatja meg egy fiatalember, hogy meghivattatott-e vagy nem? Ez egy komoly kérdés és igen komolyan akarom tárgyalni. Isten adjon nekem ehhez bölcsességet! Hogy ezeren megtévesztették az utat és megtántorodtak a szószéken, ezt sajnos, sok prédikátor bizonyítja, kinek működése nem hoz gyümölcsöt ama sok egyházban, ahol nincs élet. Szerencsétlen az a férfi, aki pályáját megtévesztette, de még szerencsétlenebb az a gyülekezet, melynek ilyen prédikátora van. Különös és szomorú, hogy olyan sok okos ember megtéveszti a hivatását és olyan cél után törekszik, mely sohasem tétetett eléje.
Ha azt a végtelen kárt meggondolom, mely abból származik, mikor valaki prédikátori meghívása felett tévedésben van, akkor nagy félelem száll meg, hogy valamelyik közülünk hanyag lehet az önmegbírálásban. Inkább sokat kételkedjünk, gyakran vizsgáljuk meg magunkat, mint oda betolakodni, ahol nincs semmi dolgunk. Nincs hiány eszközökben, melyek által meg lehet tudni, hogy meghívattatott s mielőtt biztos lenne ebben, nem szabad a hivatalt elfoglalni. Amilyen fontos saját személyére nézve, hogy meg legyen térve, olyan fontos őreá nézve, mint lelkészre, hogy meghívása legyen. Egy prédikátor meghívás nélkül olyan, mint a keresztyén ember keresztyéni élet nélkül. Mind a kettő csak puszta név, mely mögött nem rejlik semmi.
Az onnan felülről való meghívás első ismertető jele a tüzes, mindent legyőző kívánság a prédikátori hivatás után; egy ellenállhatatlan vágyakozás, egy égető szomj, másoknak megmondhatni azt, amit Isten mívelt a mi lelkeinkkel. Bizonyos ösztönnek minősíteném, amilyennel a madár bír egy bizonyos időben, hogy fiait felnevelje, amikor a madáranya inkább meghalna, mintsem fészkét elhagyná. „Ne légy lelkész ha tehetségedben van, hogy valami más légy”, ezt a bölcs tanácsot adta egy teológus az őtet kérdezőknek. Ha a deákok közül valamelyik itt ebben a teremben, épen olyan boldog tudna lenni, mint újságíró vagy kereskedő, vagy gazdász, vagy orvos, vagy jogász, vagy államférfi, akkor az Istenre kérjük őt, haladjon az ő útain; ő nem az a férfi, akiben Isten lelke lakik teljességben, mert egy férfi, ki Istenével teljesen megtelt, kevésre becsülne minden más törekvést és csak azután törne, amiért eped a lelke. Ha azonban azt mondjátok, hogy India összes gazdagságaiért nem választanátok és nem szabad választanotok más hivatást, csak a Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését, akkor bízhattok benne, ha a többi szükséges feltételek is megvannak, hogy az apostoli hivatásnak jelével bírtok. Nekünk mondhatnunk kell, mint Pál apostol is mondta: „Jaj nekem, ha az evangéliumot nem prédikálom!” Isten igéjének át, meg át kell járnia tagjainkat, mint egy tűznek, különben szerencsétlenek vagyunk hivatásunkban. Az önmegtagadásra, melyet tőlünk kíván, képtelenek vagyunk és prédikációnk gyümölcstelen marad …
Ez a kívánságunk jól megfontolt is legyen, nem csak egy hirtelen fellobbanó, nem megfontolt óhaj. Szívüknek vágyakozása legyen legbuzgóbb pillanataiban, áhítatos igyekezetünknek célja, forró imádságunknak tárgya. Ez az óhaj győzzön a gazdagság és jólét esetleges kecsegtetései felett, kell, hogy megmaradjon nyugodt, tiszta elhatározás képen akkor is, miután már minden egyéb dologgal leszámoltunk, azokat értékük szerint felbecsültük és a költségvetést megcsináltuk. Egyszer mint gyermek voltam nagyatyámnál, ki falun lakott és láttam a vadászokat piros kabátjukban a róka után lóháton vágtatni. Az gyönyörű volt. Legszívesebben ugrottam volna a kutyákkal együtt árkon-bokron keresztül. Ha később kérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt mondtam: vadász. Némely fiatalembernek úgy tűnik fel a prédikátori pálya, mint nekem akkor a vadászé. Gyermekes kívánság a színes kabát és a vadászkürt után, azaz tisztelet, becsület, jó élet - mily balgatagság - talán a lelkészi hivatal fényes jövedelme után. Gyenge kedélyű emberek nagyon kívánatosnak látják a lelkészi pályát és ezért figyelmeztetek minden fiatalembert, hogy ne tartsanak egy hirtelen való ötletet, isteni ihletnek és egy gyermekes előszeretetet, a Szentlélek meghívásának.
Figyeljétek meg jól, a ti óhajotok legyen teljesen önzetlen. Az a férfi, aki lelkiismeretes megfontolás után azon meggyőződéshez jut, hogy a püspöki hivatal utáni törekvés mellett, Isten dicsőségén és a lelkek üdvösségén kívül még más indítóokok is rejlenek, inkább mondjon le azonnal, mert az Úr nem tűri az ő templomában sem a kalmárokat, sem a vevőket. A haszonlesés itt olyan, mint a légy a vegyész serpenyőjében, mely mindent elront.
Óhajunknak állandóan kell megmaradnia bennünk, szenvedéllyé kell válnia, mely megállja a próbát, vágyódássá, mely elől nem bírunk szabadulni, még ha igyekszünk sem; oly kívánság, mely az évekkel mindig hatalmasabb lesz, annyira, hogy epedve, szomjúhozva vágyik az igét hirdetni.
Ez a vágyakozás oly nemes és szép, hogy nem merem lebeszélni azt a fiatal embert, kinél ezt felfedeztem, még ha tehetsége kevésbé megfelelőnek is látszik. Bizonyos körülmények között talán el kell fojtani ezt a lángot, ezt azonban csak kellő megfontolás után és bölcsességgel kell tenni. Én olyan sokat adok ezen tűzre, mely áthatja az emberi tagokat, hogyha magam nem erezném ezt, azonnal feladnám hivatalomat. Ha nem érzitek ezt az izzó parazsat, akkor kérlek, menjetek haza és szolgáljatok Istennek azon az úton, melyet néktek mutatni fog; ha pedig ég bennetek a tűz, akkor ne fojtsátok el, hacsak más fontos körülmények útján nem kell azon meggyőződéshez jutnotok, hogy nem az Úrnak tüze ez.
A prédikátori állás utáni komoly vágyakozás mellett, tanítási képességnek is kell lenni és a nyilvános tanítóhoz illő, szükséges tulajdonságokból is egy bizonyos mértéknek. Egy férfinek ki kell állni ezekből a próbát, különben nem bizonyult be a meghívása.
Nem kell neki mindjárt eleinte úgy beszélni, mint Róbert Hall az utolsó időben. Ez a híres prédikátor háromszor akadt meg az első beszédében és ő azt mondotta: „Ha ez nem aláz meg, akkor nem tudom mi alázzon meg”. Különben a legjobb szónokoknak egynéhánya nem beszélt mindjárt eleinte folyékonyan. Cicero is küzdött eleinte gyenge hangja és kiejtési hibák ellen. De senkise higgye, hogy prédikátornak hívattatott, míg be nem bizonyította azt, hogy tud beszélni. Behemót és Leviátán nem teremtetett repülésre, különben Isten adott volna nekik szárnyakat. Ha valaki prédikátornak hívattatott meg, annak kell, hogy legalább valami beszélőtehetsége legyen, amit azután gyakorlat által tovább kell fejlesztenie.
Ahol ez az adomány nincs meg, ott bajosan lehet azt kiképezni. Hallottam egy emberről, kinek ellenállhatatlan vágya volt a prédikálásra és lelkészének nem hagyott békét, míg ez végre megengedte neki, hogy egy kísérletet tegyen a szószéken. De tovább nem is jutott az első kísérletnél, mert mire felolvasta volna az alapigét, minden gondolata elszállt s csak egyet mondott el a következő megható szavakban: „Testvéreim, ha valaki közületek azt hiszi, hogy prédikálni nem művészet, az jöjjön ide fel s az elbizakodottsága el fog múlni”. Ennyit mondott és lejött a szószékről. Megpróbálni többet ér mint megtanulni. A próba megmutatja, hogy van-e tehetség vagy nincs A próba-időben kérdezzük meg magunktól, lesz-e reményünk, hogy prédikációnk által másokat felépítsünk. De ne is bízzunk saját lelkiismeretünkbe és ítéletünkbe, mert gyarló bírák vagyunk. Vannak testvérek, kik nagyon gyorsan felfedezik, hogy Isten milyen csodálatosan segített nekik. Ha ezen dicső önmegelégedésnek alapja volna, akkor irigykednék ezen tesztvérekre, mert sokszor sóhajtozom magamban, hogy a beszéd nem igen akar sikerülni. Saját véleményünk sohase legyen irányadó; bízzunk értelmes, lelki gondolkozású emberek véleményében. Ne legyen általános szabály, de sok falusi gyülekezetben jó, régi divat, hogy a fiatal embernek, aki prédikátor akar lenni, előszói csak a testvéri szűkebb körben kell beszélni. A fiatal emberre nézve nem nagyon próba és többnyire a gyülekezetre nézve sem nagyon épületes, de igen üdvös reá nézve és nem teszi ki magát annak, hogy tudatlanságát kimutassa…
Kiegészítésképpen még hozzáteszem, hogy az igazi lelkésznek nem elég még az, hogy ő tudjon tanítani és másokat felépíteni; szükséges a józan ítélet, jó tapasztalat, barátságos modor és szeretetteljes kedély; mutassatok bátorságot és szilárdságot, de ne hiányozzék a nyájasság és részvét sem. Jól tudni kormányozni épen olyan szükséges, mint jól tudni tanítani. Kell tudni vezetni, tűrni és nem elfáradni. A kegyelemben pedig túl kell áradni mindenkit, annyira, hogy tanácsadók lehessetek a gyülekezetekben. Olvassátok figyelemmel I. Timótheus 3, 2-7. és Titus
1, 6-9., hogy mi kívántatik egy püspöktől. Ha ezen kegyelmi ajándékok nem bővölködnek bennetek, akkor talán jó evangélisták lesztek, de mint prédikátorok nem sokat fogtok véghezvinni.
Ha egy férfi a már megbeszélt módon gyakorolta adományait, akkor tegye meghívását még azzal próbára, hogy prédikálása folytán jönnek-e létre megtérések? Ha erre nincs eset, akkor csalatkozott és vonuljon vissza minél gyorsabban. Nem lehet kívánni, hogy az első vagy a huszadik prédikáció után mutatkozzék már eredmény, sőt egy férfi, aki hivatva érzi magát a prédikálásra, egész életen keresztül csak próbálkozhat, de azt hiszem, hogy egy férfiúnak a meghívása nem pecsételtetett meg addig, míg működése folytán nem nyeretnek meg lelkek Jézus Krisztus ismeretére. Mint munkás folytathatja tevékenységét, ha lát is vagy nem lát eredményt, de prédikátori hivatása csak akkor biztos, ha gyümölcs mutatkozott. Mennyire buzogott az én szívem az örömtől, mikor az én első megtért emberemről hallottam! Megtelt templomok és barátaimnak barátságos arcai sohasem elégítettek ki engemet. Vágytam összetört szívekről és bűnbánó könnyekről hallani. Örültem, mint aki gazdag zsákmányt nyert, mikor egy szegény munkásasszony mondotta nekem, hogy érzi bűneinek súlyát és a vasárnap délutáni prédikációm alatt találta meg a Megváltót. Még most is látom kicsiny házikóját, tudom, hogy vétetett fel a gyülekezetbe és milyen boldog hazatérés volt az ő halála. Ő volt meghívásomnak első és igen gyönyörűséges pecsétje. Nem volt anya, ki jobban örült volna elsőszülött gyermekének. Lelkem magasztalta az Urat, ki megtekintette kicsinységemet és kegyelmet nyújtott nékem egy munka elvégzésére, melyért boldognak mondanak a nemzedékek; mert ilyen nagy becse van előttem egy lélek megtérésének. Tulajdonképpen még mielőtt a hivatalt elfoglalnátok, kell hogy megtérések kövessék a prédikációt. Gondoljatok az Úr szavára, (Jer.23,21-22) mely mindazoknak, akiknek prédikálása nem hoz gyümölcsöt, figyelmeztetésül szolgálhat: „Nem küldöttem azokat a prédikátorokat és ők futnak vala, nem szólottam nekik és ők prédikálnak vala. Ha az én tanácsomat fogadták volna, bizonyára megtanították volna az én népemet az én igéimre és megtérítették volna őket az ő gonosz utókról és az ő cselekedeteiknek gonoszságáról. Nem tudom felfogni, hogy prédikálhat egy ember évről-évre anélkül, hogy megtérések lennének. Nincsen részvéttel másokkal szemben, nem érez felelősséget? Talán helytelen fogalmat alkot magának az Isten mindenhatóságáról és merészen Őreá hárítja a felelősséget? Azt hiszi, ha Pál ültet és Apollós öntöz, hogy Isten nem adja a sikert? Mit ér a képesség, bölcsészet, beszélőtehetség, sőt igazhívőség, ha a jelek nem követik? Miként lehetnek azok Isten küldöttei, akik nem vezetik az embereket Istenhez? Próféták, kiknek szavaiban nincs erő, magvetők, kiknek magvai elromlanak, halászok, kik nem fognak semmit, harcosok, kik nem sebeznek meg senkit, - Isten emberei ezek? Inkább légy utcaseprő vagy kéményseprő, minthogy terméketlen faként állj a prédikátori hivatalban! A legalacsonyabb munkával lehet az emberiségnek szolgálni, de az a szerencsétlen, aki a szószéken áll és Istent sohasem dicsőíti megtérésekkel, egy semmi és rosszabb a semminél; ő egy kártevő.
Vannak száraz idők és sovány esztendők, melyek megemésztik, a kövéreket, de főeredményként mégis csak akad gyümölcs Isten dicsőítésére és az időnkénti terméketlenség kimondhatatlan fájdalommal tölti el a lelket. Testvéreim, ha az Úr nem adott néktek buzgóságot a lelkek iránt, akkor maradjatok a kaptafánál vagy a mészkanál mellett, de maradjatok távol a szószéktől, ha kedves néktek a lelketeknek nyugalma és a ti jövendő boldogságotok.
Menjünk még egy lépéssel tovább a vizsgálatban. A gyülekezet bírálata, mely ti értetek imádkozik, megmutatja, hogy az Úrtól van-e a meghívás. Szükséges bizonyítéka a hivatásnak, hogy Isten népe előtt kedves legyen a prédikációtok. Isten megnyitja azoknak, akiket meghívott az ő beszéde hirdettetésének ajtaját. (Kol.4,3) Mikor prédikálunk, akkor szellemünk megítéltetik a gyülekezet által: ha megvettetik vagy a gyülekezet nem épül általunk, akkor visszavonhatatlan az a következtetés, hogy nem Isten küldött minket. Az igazi püspök ismertetőjeleit megtaláljuk Isten igéjében. Ha a gyülekezet eszerint vezetteti magát és nem tekint minket képesnek és nem választ meg, akkor ugyan evangélizálhatunk, de a lelkészi hivatal nem nekünk való. Igaz, hogy nem minden gyülekezet a Szentlélek erejében ítél. Némelynél a testből ered az ítélet. Ilyen személyes dologban, mint az én kegyelmi ajándékaim, inkább a hívők gyülekezetének ítéletére hallgatok, mint az én saját bírálatomra. Mindenesetre, ha elfogadjátok az ítéletet vagy nem, világos intés, hogy egyelőre nem kell lelkésznek lennetek. Ha pedig az Úrnak meghívása hozzátok mégis megtörtént, akkor nem sokáig kell hallgatni. Isten gyülekezetének nagy szüksége van élő prédikátorokra. Egy férfi többet ér az ő számára, mint az Ófirból való arany. Csak azok a prédikátorok szűkölködnek és éheznek, akik mesterségszerűleg űzik hivatásukat, de Isten felkentjei nem lesznek hivatal nélkül, mert vannak gyakorlott fülek, kik hamar felismerik beszédükből és nyitott szívek, akik a nekik való helyre hívják őket.
Legyetek készen a munkára és soha nem lesz hiányotok benne. Ne szaladgáljatok erre-arra saját magatokat felkínálni és itt-ott próba-beszédeket tartani. Képességre törekedjetek inkább, mint alkalomra, hogy ezt kimutassátok és legnagyobb gondotok az legyen, hogy az Úrban éljetek. A juhok felismerik az Istentől küldött pásztort. Az ajtónálló kinyitja néktek az aklot és a nyáj megismeri a hangotokat.
A következőben, az eddig mondottak megfejtésére, egynéhány tapasztalatomat mondom el, melyet szereztem a hitszónokjelöltek vizsgáztatásakor. Nekem jutott a felelősségteljes feladat, véleményt mondani afelett, hogy bizonyos fiatal emberek óhaját lehet-e teljesíteni, akik lelkészek akarnak lenni; azaz, nem ítélek afelett, hogy legyenek-e prédikátorok vagy sem, csupán arra nézve, hogy intézetünk felvegye-e őket? Kedves embertársaim közül akad olyan, aki azzal vádol engem, hogy nékem lelkészgyáram van. Ez teljesen valótlan. Én nem csinálok lelkészeket, nem is tudnám. Én csak olyanokat veszek fel, kik már lelkészeknek mutatják magukat. Jogosabban lelkészölőnek nevezhetnének engemet, mert már sok kezdőnek én adtam meg a halálos döfést, lelkiismeretem pedig nyugodt afelett. Mindig nehéz feladat én rám nézve,, amikor egy reményteljes, fiatal testvért, aki felvételt kér az intézetbe, el kell utasítanom. Szívem hajlik a jóságra, de a gyülekezet iránti kötelességem kényszerít engemet arra, hogy szigorú igazsággal ítéljek. Ha a folyamodót meghallgattam, bizonyítványait elolvastam és egynéhány kérdést intéztem hozzá, s azután azon meggyőződéshez jutottam, hogy az Úr nem hívta meg őtet, akkor kötelességem őt elutasítani. Bizonyos esetek irányadóul szolgálnak a többieknek.
Némely fiatalember komolyan törekszik a lelkészi hivatalra, de sajnos kitűnik, hogy a főindító okot az a nagyravágyás képezi, mely az emberek előtt tündökölni akar. Azt gondolják, hogy mint prédikátorok kitüntethetik magukat; érzik az alkotószellem ébredését, közönséges embereknél nagyobbaknak nézik magukat, a lelkészi hivatalt szószéknek tartják, melyen a beképzelt tehetségekkel ragyogni lehet. A szószék azonban ne legyen a nagyravágyás lajtorjája s ha észreveszem a szándékot, akkor az a tanácsom, hogy csak haladjanak saját útjukon; ilyen embereknél nem jön ki jóra, ha az Úrnak szolgálatába lépnek. Nekünk nincs semmink amivel dicsekedhetnénk, s ha volna is valamink, akkor a szószék lenne a legalkalmatlanabb hely ennek fitogtatására: mert ott naponta azon tudatra jövünk, milyen lényegtelenek, sőt milyen semmik vagyunk. Az olyan férfiakat, akik megtérésük után is nagy jellemgyengeséget tanúsítanak, tévtanok felé hajlanak, könnyen belekeverednek rossz társaságba, vagy durva bűnökbe esnek, sohasem segíthetem a lelkészi hivatal elfoglalásához, ha mindjárt minden jót ígérnek is.

A prédikátorjelöltekhez
Minden mesterember tudja, hogy az ő szerszámát jó állapotban kell tartania, mert: „Ha a vas megtompul és annak elit meg nem köszörüli az ember, akkor erejét kell megfeszíteni”. (Préd.10,7) Ha a fejsze már nem vág, akkor jobban kell magát megerőltetnie vagy pedig rosszul sikerül a munka. Michelangelo, a nagy művész, olyan jól tudta, hogy minő fontos dolog a szerszám, hogy saját kezével készítette mindig ecseteit. Ez egy kép a mi számunkra abban a tekintetben, hogy a kegyelemnek Istene miként neveli és képezi magának az ige szerszámait. Ő persze tud dolgozni rossz szerszámmal is, mint például felhasználhat igen gyenge prédikációt is, hogy egy ember meg térjen. Sőt nélkülözheti a szerszámot egészen és az emberhez közel hozhatja az igét a Szentlélek által közvetlenül. De amit Isten az ő mindenhatóságában tesz, azt mi nem vehetjük zsinórmértékül eljárásunkban. Ő szabad kormányzásában, azt teheti, ami neki tetszik; minekünk azonban a világos törvényekhez kell alkalmazkodnunk, amelyeket az ő háztartásában különösen észlelünk. Itt például egészen világosan látjuk, hogy az Úr határozott célokhoz határozott eszközöket használ. Ebből azt tanuljuk, hogy többet érünk el akkor, ha mi magunkat a legjobb lelkiállapotban találjuk. Legjobban fogjuk folytatni az Úr munkáját, ha a mi természetes és kegyelmi ajándékaink jó állapotban vannak és a legrosszabbul, ha azokat elhanyagoljuk. Ez az elv vezéreljen minket. Ha az Úr kivételeket tesz, akkor ezek csak a szabályt erősítik meg.
Mi úgyszólván magunk vagyunk a mi szerszámunk, s azért kell magunkat jó állapotban tartanunk. Ha én az evangéliumot prédikálom, úgy ehhez az én hangomat használom, minélfogva ezt a hangot iskoláztatnom kell. Csak saját agyammal gondolkodhatom és saját szívemmel tudok érezni, ezért az én eszemnek és kedélyemnek erejét képeznem és nevelnem kell. Csak az én saját megújított természetemmel tudok mások lelkéért sírni és tusakodni, azért tehát azt a szeretetet, amely Krisztus Jézusban volt, magamban oltalmazni és ápolni kell. Ha én magamnak sok könyvet veszek, egyleteket alapítok, nagy terveket csinálok és emellett elmulasztom az önmagámon való munkálkodást, akkor mindaz semmit sem ér nekem. Könyveket, egyleteket csak az én szent hivatásom közvetítésével tehetek használhatókká. Az én saját szellemem, az én lelkem, az én testem a legközelebbi szerszám a szent szolgálat részére. Az én szellemi erőim és benső életem az én harci fejszém és harci felszerelésem ...
Ha az evangélium hírnöke maga szellemileg nincs jó állapotban, akkor ennek igen rossz következményei vannak reá és hivatására nézve. És mégis testvéreim, milyen könnyen lehet ebből rossz dolog és mennyire ébereknek kell lennünk. Mikor egyszer Perthből Edinburgba utaztam, a vonat hirtelen megállott, mert egy kis csavar eltört a gépen. Végre megint tovább ment, de a vonat lassan haladt, mert a két dugattyúrúd közül csak az egyik dolgozott. Csupán egy kis csavaron múlt az egész, egy kis nyomorúságos vasdarabkán, mert különben szélsebesen futhattunk volna. Amerikában egyszer megállott a vonat azért, mert a kerekek kenőszelencéjébe legyek jutottak. Így talán az ember egészen alkalmas egy kis hibától eltekintve, de ez a hiba megbénítja munkásságát vagy pedig egészen hasznavehetetlenné teszi őt. Annál szomorúbb ez, ha az evangéliumról van szó, melynek a legfőbb értelemben ereje van a legmagasabbat elérni. Mily rettenetes az, ha a gyógybalzsam elveszíti erejét, mert egy kontár ügyetlenül kezeli. Miként a víz, mely ólomcsöveken folyik, megmérgezve lesz, úgy maga az evangélium, ha a szellemileg egészségtelen embereken át folyik, megromolhatik és a hallgatókra ártalmassá válik. Egy olyan férfiú szájában, aki istentelen életet él, ártalmas lehet például az elválasztás tana, mert úgy tűnik elő, mint a gonoszságnak köpönyege, más oldalon a lelkekre káros lehet az armeniasmus, az ő mindenki számára készen lévő kegyelemnek hirdetésével, ha a gyülekezet a prédikátor közönyös hangjából azt a gondolatot veszi ki, hogy a dolog nem olyan sürgős, hiszen bűnbánatot lehet tenni az épen arra alkalmas időben. Ha a prédikátor maga is gyenge a kegyelemben, akkor nem ér el tartós hatást. Sokat fog vetni és keveset aratni; az ő fontjai kevés kamatot fognak hozni. Az amerikai utolsó harcokban némely csatákat elvesztettek, mert tisztességtelen üzletemberek rossz lőport szállítottak annyira, hogy az ágyúk nem működhettek. Megtörténhetik ez mivelünk is.
Eltéveszthetjük a célt és eltékozolhatjuk az időt, mert önmagunkban sincs igazi élet vagy pedig nincs oly sok, hogy Isten minket huzamosan megáldhatna. Óvakodjatok attól, hogy megbízhatatlan prédikátorok legyetek.
Mindenekelőtt először magunknak kell megragadnunk az üdvöt. Hogy az evangélium tanítójának először magának kell azt befogadnia, az egyszerű dolog, de egyúttal rendkívül fontos igazság. Az ordináció (felavatás) még nem adja meg a fiatal embernek az apostoli kenetet … Az igazi és valódi jámborság az első, elhagyhatatlan követelmény. Ha valaki nem érzi magát a szentségre hivatottnak, akkor biztosan nincsen hivatása a prédikátorságra, akármilyen meghívással áll is az elő. „Először légy te felékesítve, azután úgy ékesítsd fel testvéredet”, - mondják a rabbik. „Annak a kéznek, amely a másikat akarja mosni, nem szabad piszkosnak lenni”, - mondja Gergely. Ha a te sód megromlott, hogyan fűszerezesz meg másokat? A prédikátor elmaradhatatlan kelléke, hogy megtért ember legyen. Tinéktek prédikátori jelöltek, újjá kell születnetek. De nem szabad úgy állítani fel ezt a kelléket, mint ami magától értetődik, mert az ember könnyen csalatkozik saját kegyelmi állapota felől. Higgyétek el nekem, hogy nem gyermekjáték biztosra venni az ember hivatását és elválasztását! A világ telve van hamis dolgokkal, nyüzsög az önámításra hajló testies szolgáitól, akik egy prédikátor köré gyűlnek, mint a keselyűk a dög köré ...Minden kezdő prédikátor ezt mondja lelkének legmélyében: Mily borzasztó volna ez reám nézve, ha az igazság ereje, melyet én hirdetni akarok, előttem ismeretlen volna. Egy igazságot nem ismerő lelkész úgy beszél, mint a vak ember a színről, mint a süket a zenéről. Olyan, mint a vakondok, amely fiatal sasokat tanít, mint a csiga, mely az angyalokat repülésre tanítani akarná. És ha még olyan tehetséges ember is, de lelki élete nincsen, nem illik a szellemi hivatásra, s kötelessége volna, hogy mindaddig mondjon le róla, míg az erre való első kelléket el nem érte. Oh milyen természetellenes helyzetben van az a prédikátor, aki nem alkalmas hivatásának betöltésére és az önkéntesen átvett felelősség alól még sem tudja magát elvonni! Vajon, hát minő vigaszt talál ő gyülekezete tagjainak tapasztalataiban? Mit szóljon akkor, mikor a bűnbánók segélykiáltását hallja? Mit szóljon, ha kétségeikkel és félelmeikkel hozzá fordulnak? Nem kell-e neki saját szavainak hatása felett csodálkozni? Talán meg van áldva szava arra, hogy mások megtérjenek, mert hiszen az Úr megáldhatja prédikációit, ha azt a prédikátort magáénak el sem ismeri. Oh vajon minő zavarba kell az olyannak jönnie, ha érett keresztyének tanácsért fordulnak hozzá? Mert hiszen a tapasztalatok útján, amelyeken az ő újjászületett hallgatói járnak, nem találja ki magát. Miként lehet ő azok boldog kimúlásának tanúja, vagy miként közeleghet velük örömteljes közösségben; az Úr asztalához? Egy olyan ember el nem futhat úgy, mint az a fiú, akit általa gyűlölt mesterségre kényszerítenek. Egész életére szent hivatáshoz van kötve és mégsem ismeri az isteni üdvnek erejét. Hogyan hívhatja naponta Krisztushoz gyülekezetét, míg a halála által való kiengesztelés erejét nem tapasztalta? Hiszen ez egy folytonos rabszolgaság. Vajon a szószéknek megpillantása nem olyan gyűlölt-e előtte, mint a gályarabnak az evező megpillantása?
És milyen hiábavaló az ilyen embernek működése? Olyan úton kell mást vezetnie, amelyre ő maga sem lépett még; tanítania kell másokat és ő maga tudatlan. Eső nélküli felhő és olyan fa ő, amely csak levelet hoz. A sivatagban a nap hevében eleped a karaván és megérkezik a vágyva-vágyott kúthoz, de jaj! - egy csöpp víz sincs benne! Így jár az Isten után szomjúhozó lélek, aki egy megtéretlen lelkészhez jön. Szomján kell vesznie, mert ő az élet vizét nem adhatja neki.
De nemcsak haszonnélküliek, hanem károsak is az ilyen lelkészek. Ők különösen okai a kiterjedett hitetlenségnek. A múltkor olvastam, hogy a gonoszság hatalma talán soha sem olyan nagy, mint mikor egy világi érzelmű lelkésznek drága orgonája, világi indulatú énekesekből álló énekkara és előkelő gyülekezete van. Az emberek mennek a templomba, jó keresztyéneknek tartják magukat, sőt még hálát is adnak ezért Istennek, holott mindössze csak egy jó előadást és szép zenét hallgatnak. Krisztus nélkül élnek; istenies életnek külszínével bírnak, de annak erejét tagadják.
Az olyan lelkész, aki megelégszik azzal, hogy tagjai külsőleg egyháziasak és az államegyházhoz tartoznak, inkább az ördögnek, mintsem az Istennek szolgája. Elég sok kárt tehet úgyis, amíg külsőleg a korlátok közt marad; de milyen könnyen megtörténik az, hogy olyan, aki belsőleg nem áll szilárdan az isteni félelemben, külsőleg is elveszíti egyensúlyát. Oh mennyire káromoltatik akkor Isten és hogy gyaláztatik az evangélium!
Bunyan Jánosnak „Sóhajok a pokolból” című művében egy rémséges hely van, mely gyakran kóvályog füleimben. „Oly sok lélek taszíttatott a romlásba vak papok tudatlansága folytán, olyan prédikációk által, melyek a lélek számára ártalmasak voltak, miként a patkányméreg a testnek! Némely prédikátorok talán egész városokért hordják a felelősséget. Oh barátom, te elvállaltad azt, hogy a népnek prédikálj és talán azt sem tudod, hogy mit vállaltál el ezzel? Mi lesz veled, ha az egész község a pokolban reád kiált: „Ezt mi neked köszönhetjük! Nem volt bátorságod arra, miszerint bűneinket félelemből szemeink elé rakjad, nehogy megfosszunk téged kenyeredtől. Óh te átkozott! Nem elég volt néked, hogy magad estél be a verembe, hanem vak lévén, mint vak vezető másokat is oda vezettél?”
Ha a lelkész hite felől tisztában van, akkor az következik legelőbb, hogy az ő jámborsága erős legyen. Nem szabad azzal megelégednie, hogy tagjaival egy színvonalon álljon, hanem érett, előhaladott keresztyénnek kell lennie. Joggal nevezik Krisztus szolgáit választottak kiválasztottjainak, az Ő választásából kiválogatottaknak, az egyházból kiválogatott egyháznak.
Beszélik, hogy a régi egyiptombeliek a legtanultabb bölcsek soraiból választották papjaikat, a királyokat pedig a legmagasabban tisztelt papok közül. Így kell a mi Istenünk szolgáinak az egész keresztyénség közül kiválogatottaknak lenniök, olyan embereknek, hogy egy királyi trón részére jobbakat találni nem lehetne. A legtehetségtelenebbek, legfélelmesebbek, testi érzületűek, ingatag férfiak, nem alkalmasak a szószékre. Aki nem ment a szédüléstől, az ne menjen fel egy magas toronyra, hanem végezzen veszélytelen munkát a földszinten. Így szellemi értelemben nem kellene némely testvérnek valami magas őrhelyen állania, mert hajlama van a szédülésre, azaz a hiúságra. Nagyon könnyen teszi hiúvá egy kis eredmény a prédikátort és milyen veszélyes ez reá nézve, milyen biztosan a bukásba viszi őt. Ha a mi népünknek házát és udvarát kellene valami ellenség ellen védenie, akkor nem fog az fiúkat és leányokat kardokkal, s puskákkal felszerelve kiküldeni; épen így nem szabad a gyülekezeteknek sem minden beszédre képes újoncot és tapasztalatlan buzgolkodókat a hit hirdetőjévé állítani. Az Úrnak félelme tanítsa a fiatal embert bölcsességre, mert különben nem alkalmas pásztori hivatalra; kell, hogy az isteni kegyelem tegye őt éretté, mert máskülönben jobb lesz várnia, míg megadatik neki felülről az erő.
Ami pedig az erkölcsöt illeti, kell, hogy a lelkész hírneve fedhetetlen legyen. Sokan egészen jó gyülekezeti tagok, de nem illenek egyházi hivatalra. Nagyon szigorú vagyok azon keresztyének iránt, akik durva bűnökbe estek. Örülök, ha azok újból igazán megtérnek, ha őket, - persze a remegésnek örömével, - újból a gyülekezetbe lehet felvenni, de a másik igen komoly kérdés azután az, hogy vajon egy embernek, aki durva bűnökbe esett, könnyűvé lehet-e tenni, hogy ismét a szószéken foglaljon helyet? Angel James János mondja: „Ha az igazság prédikátora a bűnösök útjára lépett, az többé ne nyissa meg ajkait a nagy gyülekezet előtt addig, míg bűnbánata olyan nyilvánvaló nem lesz, mint a bűne”. A nyilvános erkölcstelenség, - még a komoly bűnbánat mellett is, - annak jele, hogy az a férfiú sohasem volt azon kegyelmi adományok birtokában, melyekre egy prédikátornak szüksége van ...
Gondoljátok meg, hogy ha ti prédikátorok vagytok, a ti egész életetek, de különösen a hivatalban való életetek a ti jámborságtok erejével befolyásoltatni fog. Ha a ti buzgóságtok megbénul, akkor a szószéken nem fogtok jól imádkozni. Családi körötökben még rosszabb lesz imátok és a legrosszabb a ti tanulmány-szobátokban. Ha a ti lelketek sivár lesz, akkor hallgatóitok önkéntelenül érezni fogják, hogy imátoknak sem nedűje, sem ereje nincsen. Sejteni fogják, hogy gyümölcstelenek vagytok még talán hamarább, mint ti magatok ezt észrevennétek. Talán épen olyan találó szavakat és jól összeállított mondatokat használtok, mint azelőtt, de sokkal kevesebb szellemi erő van jelen. Néha rázzátok magatokat, mint Sámson, de a nagy erő eltávozott. A gyülekezeti tagokkal való érintkezésben mindjárt észreveszik ezek, mennyire kevesebb lesz a kegyelmi adományokból nálatok. Ha valakinek szívfájdalma van, akkor az egész test szenved: a gyomor, tüdő, belek, izmok és idegek; és ha a szív lelkileg gyenge, akkor odavan az egész belső élet. A ti hallgatóitok többé-kevésbé szenvedni fognak. Az erősek talán lerázzák magukról a bénító nyomást, de a gyengék mindenesetre súlyosan megrongálódnak. Úgy van az emberekkel, mint az órákkal. Egy rosszul járó zsebóra talán csak a tulajdonost
ámítja el, de ha a toronyóra jár rosszul, akkor az egész város téved. A prédikátor ilyen nyilvános óra. Sokan utána igazítják óráikat; ha nem jól jár, akkor azok hamisan járnak, ő pedig nagymértékben felelős a bűnért, melynek okozója lett ...
Minekünk alapos jámborságra is van szükségünk, mert nagyobb veszedelemnek vagyunk kitéve, mint egyebek. Persze az emberek azt gondolják, hogy mi védett zugban vagyunk, ahol ellenünk semmi kísértés nem jöhet, de a mi veszélyeink épen ellenkezően nagyobbak és alattomosabbak, mint egyéb keresztyénekké. Mi persze a magaslaton állunk, de ez a magaslat veszedelmes és sokak részére a szellemi hivatal tarpei sziklává válik. Nem tudom a kísértéseket egyenkint elősorolni; vannak durvábbak és finomabbak. A durvákhoz tartozik például, hogy az ember örömmel és hosszasan szeret egy jól megterített asztal mellett ülni. Erre nézve nagy a kísértés, ha vendégszerető gyülekezeti tagjaink vannak. A nőtlen prédikátorokra nézve, kik az ifjú női tisztelőknek egész seregével bírnak, a kísértés különösen erős az érzékiséghez. Mégis elég ebből! Ha nincsenek elvakítva a szemetek, magatok is ezernyi hurkot fogtok észrevenni. De vannak titkos hurkok, melyeket sokkal nehezebben lehet kikerülni. A leggonoszabb kísértések egyike az, ha hivatalunkban a mi személyes keresztyénségünket csak abban nyilvánítjuk meg, hogy a bibliát olvassuk és prédikálunk. Az egyéni bűnbánatot elveszíteni rettenetes veszteség volna. „Senki sem fog másnak jól prédikálni, ha előbb magamagának nem prédikál”, - ezt mondja Orvén János. Nagyon nehéz ezen elvhez hűnek maradni ...
Csak egy veszélyt említettem, de azokból légió van. A lelkek nagy ellensége nem hagy egy eszközt sem megkísértetlenül, hogy a prédikátort megrontsa. „Óvakodjatok”, mondja Baxter, - „mert az ellenség ellenetek a legkomolyabb és legkeményebb rohamokat intézi. Ha ti vezérek vagytok a harcban, akkor csak addig kiméi meg titeket, ameddig Isten visszatartja őt. Ő titeket gyűlöl leginkább, mert ti tesztek neki legnagyobb rombolást. Amint ő Krisztust inkább gyűlöli, mint egyikünket közülünk, mert Krisztus a mi üdvösségünknek vezére és fejedelme, a setétség birodalmának pedig több kárt tesz, mint összevéve az egész világ, ekként gyűlöli ő a vezetőket, kik Krisztus alatt szolgálnak rangjuk szerint inkább, mint a közkatonákat. Tudja ő, hogy minő zavar támad, ha a vezetők elesnek. Már régen gyakorolja ezt a harcmodort; a pásztorokat veri, hogy a juhok elszéledjenek és eddig oly nagy volt az eredménye, hogy ugyanezt a módot folytatni fogja, amíg ezt tenni tudja és tennie szabad. Azért óvakodjatok, mert az ellenségnek különös szeme van reátok ...”
Tehát mégegyszer: Még nekünk a legmagasabb jámborságra kell kiképeztetnünk, mert ezt a mi munkánknak tere kívánja. Abban a mértékben, amennyire megújított lényünk erőteljes, fogunk tudni áldásdúsan működni lelki hivatásunkban. Az igazság ellenségeivel szembeszállani, a hit védfalait oltalmazni, az Úr házában jól kormányozni, a szomorúakat vigasztalni, a szenteket nevelni, a tanácstalanokat vezetni a makacsokat hordozni, lelkeket nyerni és ápolni, - ezeket és sok ezerféle dolgot csak egy olyan egész ember tud véghezvinni, akit az Úr szolgálatára erőssé tett. Keressétek tehát az erőt az erősnél, bölcsességet a bölcsnél, keressetek mindent annál, akinek mindene van és mindent tud.
Minden lelkésznek gondja legyen arra, hogy az ő személyes viselkedése összhangban legyen hivatalbeli viselkedésével. Ismeretes azon embernek a története, aki olyan jól prédikált és olyan rosszul élt, hogy ezt mondták felőle: Ha ő a szószéken van, nem kellene őtet többé lebocsátani, ha pedig lent van, nem kellene többé felbocsátani. Isten őrizzen meg minket, hogy ilyen Jánusznak utánzói legyünk. Mi nem akarunk Istennek papjai lenni az oltár előtt és Béliálnak fiai a hajlékon kívül; hanem ellenkezően, mint ezt nazianzi Gergely Vazul felől mondotta: a mi tanításunknak mennydörögni és a mi társalgásunknak villámlani kell. Azokban nem bíznak az emberek, akik kétféle arcot mutatnak és nem hisznek azoknak, kiknek tanításuk és életük összhangban nincsen. A cselekedetek hangosabban beszélnek, mint a szavak és a gonosz élet elnyomja a legékesebben szóló prédikációt...
Szörnyű az a lelkész, aki nem úgy él, ahogyan tanít. A mi Urunkról Jézusunkról mondatik, hogy ő mint Mózes, próféta volt, hatalmas cselekedetekben és beszédben. Az Isten emberének követnie kell Urát. Hatalmasnak kell lennie tanításában, beszédében és példaadó cselekedeteiben, sőt ha lehetséges, a cselekedetben még hatalmasabbnak. Figyelemreméltó, hogy az egyedüli egyháztörténet, amellyel bírnunk, csak az apostolok cselekedeteiről szól. Prédikációikról, melyek mindenesetre jók voltak, jobbak, mint a mi prédikációink, nem sokat hagyott hátra a Szentlélek, de még határozataikról és egyházi gyülekezeteikről sem. Óh, legyenek a mi cselekedeteink méltók a feljegyzésre, mert fel lesznek jegyezve. Többet kell élnünk közvetlenül Isten szeme előtt és a mindent napfényre hozó napnak világosságában.
A lelkész legszükségesebb erénye és legszebb ékessége a szent élet... A prédikátor élete legyen a mágnes (delej), mely az embereket Krisztushoz vonja; szomorú dolog pedig az, ha inkább távol tartja őket. A prédikátor szent élete hangos bűnbánatra való felhívás a bűnösökhöz és ha szent vidámsággal van összekötve, még vonzóbb lesz ...
Még a kis dolgokban is arra kell ügyelnie, hogy élete összhangban legyen hivatalával. Különösen pedig, hogy mindig megteljesítse azt, amit ígért... Az igazság ne csak legyen mibennünk, hanem sugározzék is ki belőlünk ...

A prédikátorjelöltek részére.
Kedves harcostársaim! Kevesen vagyunk és nehéz harcban állunk, azért minden egyesnek a legnagyobb mértékben kell igénybevenni erejét. Az Úr harcosai az egyház, sőt az egész világ válogatott emberei legyenek, mert ilyeneket követel a mi időnk; azért tehát ez legyen a ti jelszavatok: Előre! Előre a ti kiképeztetéstekben, előre a lelki adományokban és kegyelemben, előre a képességben, előre az Úr Jézus képéhez való hasonlóságban!...
Először önmagamnak és tinéktek meg kell mondanom, hogy minekünk szellemi kiképeztetésünkben előre kell mennünk. Nem szabad magunkat Istenünknek mindig a mi legrosszabb alakunkban bemutatnunk. Hiszen a mi legjobb formánkban sem vagyunk arra méltók, hogy eléje hozzuk magunkat; így hát az áldozat megbénítva és bemocskolva legalább a mi hanyagságunk következtében ne legyen. „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből”, ezt talán nem olyan nehéz teljesíteni, mint teljes lelkierővel szeretni őt; de a mi erőnket éppen úgy kell adni neki, mint kedélyünket; a szellemnek pedig szintén fölkészültnek kell lenni, mert üres edénnyel nem szabad áldoznunk. A mi hivatalunkban észre van szükségünk. Most minden társadalmi osztályban folyton növekedő előhaladás mutatkozik a műveltségben. Az az idő már elmúlt, mikor a prédikátor büntetlenül nyelvtani hibákat követhetett el... Az igeszóló azt kívánja, hogy hallgatói jegyezzék meg maguknak az evangéliumot, de azok megjegyzik az ő beszédének hibáit is, s a prédikáció után gúnyolódnak felette, ahelyett hogy egymás között komolyan beszélgetnének arról, amit Isten igéjéből hallottak. Nekünk a legmagasabb szellemi kiképeztetés után kell iparkodnunk; először pedig ismereteket kell gyűjtenünk, hogy megtöltsük csűreinket, másodszor ítélőtehetségünket kell kiképeznünk, hogy a gyűjtöttet megrostáljuk, harmadszor a megtanult dolgokat meg kell magunkban úgy őrizni, mint a megtisztított gabonát a csűrben ...
Nagyon meg kell magunkat erőltetnünk, hogy ismeretekhez jussunk, különösen a bibliai ismeretek mezején. Nem szabad egy szakmára szorítkoznunk, mert különben nem gyakorolhatjuk összes erőnket. Isten a világot az ember számára teremtette és neki értelmet adott, hogy azt bírja és használja. ő a bérlő, a természet pedig ideiglenes háza; miért zárja ki tehát önmagát annak egyik helyiségéből? Miért ne élvezze a tiszta étkek mindenikét, melyeket az ő hatalmas atyja az asztalra helyezett. A mi főfeladatunk azonban a szentírásnak tanulmányozása. Tanulmányozzátok a bibliát, tanulmányozzátok át és át mindennemű segédeszközzel, amelyhez juthattok. Gondoljátok meg, hogy ilyen segédeszközökből mostan sokkal több áll az emberek rendelkezésére, minta mi atyáink idejében. Ha tehát a ti hallgatóitoknak elővilágítani akartok, szükséges, hogy a bibliát alaposan ismerjétek. Arra igyekezzetek, hogy minden tudománynemből valamit értsetek, de kiváltképpen foglalkozzatok az Úr törvényével nappal és éjjel.
Szerezzetek magatoknak alapos teológiai műveltséget és ne hagyjátok magatokat tévelygésbe ejteni azok gúnyolódásától, akik csak azért csúfolódnak, mert abból semmit sem értenek. Sok prédikátor oka a megütközésnek, csupán azért, mert nincsen teológiailag kiképezve. A legtüzesebb evangélistának sem árthat, sőt némely durva megütközéstől is megóvja őt, ha ő tudományosan képzett teológus ...
Ismerkedjünk meg bőségesen az Isten szavával és legyünk dús tehetségűek a szentírás megmagyarázásában. Egy prédikáció sem fog olyan tartós hatást gyakorolni és a gyülekezetet építeni, mint a magyarázó prédikáció. Nem szabad persze oly oktalanoknak lennünk, hogy az intést egészen elhagyjuk, de nem biztosíthatlak eléggé komolyan, hogy tinéktek, ha tartósan áldásteljesen akartok működni, bibliamagyarázóknak kell lennetek. De akkor értenetek kell ám Isten igéjét magatoknak is, s úgy kell azt megmagyarázni, hogy az emberek az ige által épüljenek. Bármi más műveket tanulmányoztok is, az apostolok és próféták írásaiban otthonosok legyetek. Lakozzék Istennek szava gazdagon nálatok!
Ha azonban az Isten igéjének megadjátok az előnyt, ne mulasszátok el a tudományok egyéb mezejének megtekintését sem. Jézusnak a földön való megjelenése megszentelte a gazdag természetet és amit Ő megtisztított, ti azt tisztátalannak ne csináljátok. Minden, amit az Atya készített, a tiétek és ti tanuljatok ebből. Ti egy természetbúvár naplóját vagy egy utazó útleírását haszonnal olvashatjátok. Sőt egy régi növénytani könyvben vagy egy vegykémlelő könyvben is találhattok mézet, miként Sámson a holt oroszlánban. Az igazi természettudománynak, különösen természetrajznak lábnyomai csepegnek a zsírtól. A földtani tudomány, ha valóságos dolgokkal és nem képzelgésekkel foglalkozik, telve van haszonnal.
Mondtam, hogy ítélőképességgel is bírjunk. Ez a pont a mi időnkben különösen fontos. Sokan futkosnak minden újdonság után és el vannak ragadtatva minden találmánytól. Tanuljátok meg az igazságot megkülönböztetni a hamisításoktól, s akkor nem estek tévelybe. Adások meg nagyon csüngenek a régi tantételeteken, melyek talán csak öreg tévelygések. Mindent megpróbáljatok és ami jó, azt megtartsátok. Kedves testvéreim, az az ember, aki az Úrtól világos szemeket kért, hogy az igazságot lássa és minden befolyását megismerhesse, aki szellemi erőinek állandó gyakorlása által igazi ítélőképességhez jutott, alkalmas arra, hogy az Úr nyáját vezesse. De nem valamennyinél találhatjuk meg azt. Sokan szintén beleesnek valamibe, mihelyst az ember arról nekik komolyan beszél. Elnyelik minden szellemi kuruzsló orvosságát, ha az eléggé merész magát becsületesnek feltüntetni. Ne legyetek gyermekek az értelemben, hanem gondosan próbáljátok meg a dolgot, mielőtt ezt elfogadnátok. Kérjétek a Szentlelket, hogy tanítson meg titeket megkülönböztetni tudni a szellemeket és akkor nem fogjátok mérges rétekre, hanem jó legelőre vezetni ...Fogadjátok el az új igazságot, ha ez igazság, de vigyázzatok jól, mielőtt azt hinnétek, hogy jobb világosságot találtok fel, mint a napnak világossága. Azok, kik az új igazságot az utcákon kiáltozzák ki, mint az újságárusítók a különkiadású lapot, többnyire nem sokat érnek ...
Ki kell magunkat képeznünk hatalmas szónokokká! Tehát e tekintetben is előre! Semmi sem jelentéktelen, ami egy nagy célnak szolgálni képes. Csak egy szög hiányzott és azért vesztette el a ló a patkóját, s ama deli paripa nem volt használható a csatában. Valamely ember mindenkorra alkalmatlanná válhatik a lelki hivatalra, nem valami jellemhiba miatt, hanem beszélőképességének hiánya folytán. Meg kell tehát jobbítanunk előadásunkat. Nem mindenkinek van egyenlő beszélőtehetsége és a legjobbak sem érik el az ő saját eszményüket.
Ha azonban valamelyik azt mondaná, hogy ő elég jól prédikál, akkor én azt tanácsolnám neki, hogy hagyja abba egészen. Mert ez esetben olyan bölcs ember volna, mint ama festő, aki széttörte festőállványát és ezt monda feleségének: „Nem fogok többé festeni, mert meg vagyok elégedve munkámmal, amiből azt következtetem, hogy vége van erőmnek”. Aki azt hiszi, hogy ő tökéletes a szólás művészetében, az bizonyara felcseréli a fecsegést a beszélőtehetséggel és a szóhalmazt a bizonyítófejtegetéssel. Még ha annyi sokat tudtok is, mégsem vagytok alapos lelkészek, ha nincs tanítási adományotok. Némely lelkészek előadása elhordozhatatlan.
Azon is kell fáradoznunk, hogy tiszta nyelvezetünk legyen. Aki gondolatait más elé tisztán előállítani nem képes, csak azt mutatja, hogy még önmaga előtt sincsen azokkal tisztában. Az az átlagos hallgató, aki a prédikátor gondolatmenetét követni nem tudja, nem tehet magának szemrehányást. A hiba a prédikátorban van, akinek az volna a feladata, hogy a dolgot világossá tegye ...Nemcsak olyan tisztán kell magatokat kifejezni, hogy megértsenek titeket, hanem úgy is, hogy félre ne értsenek.
A mi nyelvezetünknek nemcsak világosnak, hanem erőteljesnek kell lennie. Némelyek azt hiszik, hogy ők ezt kiabálással érik el, de ebben nagyon tévednek. Az oktalanság nem jön azáltal értelemhez, ha azt kiordítani akarjuk. Erőteljesnek lenni annyit tesz, mint a Szellem erejében erőteljes igazságot adni elő. A mi beszédünk legyen természetes és eleven ...Meg kell tanulnunk, hogy az evangéliumot elevenen, természetesen és egyszerűen hirdessük; az ilyen módszer megáldatik Istentől.
Sok egyéb mellett a meggyőződtető (rábeszélő) művészetet kell megtanulnunk. A mi testvéreink közül némelyeknek nagy befolyásuk van az emberekre; másoknak pedig, kik talán nagyobb képességűek, semmi rábeszélő tehetségük nincsen. Nem tudnak az emberek közelébe jönni, nem tudják őket megragadni, semmi benyomást nem tudnak reájuk tenni. Némely lelkészek megragadnak prédikációikban minden hallgatót mindjárt a gallérjánál és beléjük hajtják az igazságot; míg ellenben mások oly általános és oly hűvös prédikációkat tartanak, hogy azt lehet gondolni felőlük, mintha egy távoli bolygócsillag lakóihoz beszélnének, akiknek viszonyaihoz nekik semmi közük sincs. Tanuljátok meg a művészetet, hogy toborozni tudjatok embereket. Ez sikerülni fog, ha gyakran az Úr elé járultok. Amikor egy harcos Dáriust megölni akarta, fia, aki gyermekkora óta néma volt, hirtelen felkiáltott; „Nem tudod-e, hogy ez a király?” Az ő atyjához való szeretete megoldotta nyelvét, így talál majd a mi szeretetünk is szavakat, ha mi a bűnért megfeszített Urat nézzük. Ha egyáltalában van bennünk beszéd, úgy ezáltal az felébresztetik. A rettenetes Istenre való gondolat is odahajtson minket, hogy az embereket meggyőződtessük. Hiszen beléjük kell hatolnunk, hogy béküljenek meg Istennel. Kedves testvéreim, figyeljétek meg a keresztyéneket, kik Jézus számára toborozzák a bűnösöket; tanuljátok meg titkaikat és ne nyugodjatok addig, míg ugyanazzal az erővel nem bírtok. talán azok egészen egyszerű, szerény emberek, de ha látjátok, hogy azok áldásosán működnek, akkor mondjátok: „Én is úgy akarok tenni”. Ha ellenben egy megcsodált prédikátorról hallotok, akinek prédikációjától senki meg nem tér, akkor így gondolkodjatok: „Ez nem nekem való; én nem törekszem dicséret és tiszteltetés után, én csak másoknak akarok áldásul válni”.
Azért tehát a ti prédikációtoknak mindig világosabbnak, erősebbnek, természetesebbnek és megnyerőbbnek kell lenni. Alkalmazkodjatok hallgatóitokhoz. Ez nagyon fontos. Az a prédikátor, aki egy művelt gyülekezethez úgy beszél, mintha utcai prédikációt tartana, oktalan ember.
És megfordítva: aki a bányászok és szénhordók előtt tudományos kifejezésekkel és előkelő beszédmodorral dobálódzik, az aztán csakugyan bolond. A bábeli hangzavar sokkal tovább hat ki, hogy sem hinnők. Azóta nemcsak minden nép, hanem minden állású ember a maga nyelvét beszéli. Miután a nép embere nem tudja megtanulni az egyetem nyelvét, ennélfogva az egyetemnek kell megtanulnia a nép nyelvét. „Mi a piac nyelvét beszéljük”, mondotta Whitefield és az tiszteletére válik. De mikor Huntington grófnő fogadótermében egybegyűlt nemeseket megragadta és áthatotta az ő beszéde, akkor másféle beszédmodorral tett szolgálatot. Mind a két esetben érthető volt beszéde, mert mire a két esetben a hallgatókhoz mért volt. A mi beszédünkben is mindeneknek minden legyünk. Az a legnagyobb szónok, aki mindennemű állású hallgatóhoz szólni és szívét érinteni értelmes módon tudja …
Kedves „harcostársaim! A mi nyelvünk az a kard, melyet Isten nekünk az Ő érte való küzdelemre adott. Hiszen a mi Urunkról is mondatik: kétélű kard ment ki a szájából. Tartsátok élesen kardotokat. Gyakoroljátok magatokat a beszédben, hogy senki fölül ne múljon. Gyakran hallom azt mondani, hogy: „A szemináristákat (prédikátori iskolabelieket) meg lehet ismerni az ő egyszerű, bátor beszédjükből.” Úgy látszik tehát, hogy ti a beszéd adományával gazdagon bírtok: kérlek azonban, igyekezzetek azon, hogy azt tökéletesebbre emeljétek. Testvérek, mindenekelőtt munkálkodjatok a ti jellemeteken, hogy annál is előre menjetek. Az egyes részeket, amikről én most beszélek, mindenki jegyezze meg magának, aki magát érintve érzi, nem tartok szemem előtt egy meghatározott egyént sem. Mi, mint lelkészek, elérhetjük a legmagasabb eszményt; de ez minden szellemi és beszédbeli képességünk dacára sem fog sikerülni; ha nem bírjuk a magas, erkölcsi jellemtulajdonságokat. Vannak hibák, melyeket le kell ráznunk úgy mint Pál a patkányokat és vannak erények, melyeket mindenáron megszereznünk kell.
Az elpuhultság és erőtlenség már ezreket eleséshez hozott. Őrizkedjünk, hogy eme Delila kezei által tönkre ne jussunk. Minden szenvedély és minden szokás felett úrrá kell válnunk. Ha önmagunkat se tudjuk uralni, hogy lehetünk azután egy gyülekezet vezetői?
Minden kevélységet és minden önhittséget le kell magunkról vetnünk Isten nem áldja meg azt, aki maga magát nagynak tartja. Sőt, mikor a Szentlélek munkáját dicsérjük magunkban, akkor is az öndicséret határán vagyunk. „Engedjed, hogy más dicsérjen meg téged és nem a te ajkaid”, - örülj pedig, ha az a más olyan okos és hallgat.
Jól féken kell tartani a mi vérmérsékletünket. Nem hiba az, ha az embernek erőteljes vérmérséklete van. Azok az emberek, akik olyan puhák, mint egy ócska csizma, rendesen éppen ők is csak annyit érnek. Nem azt mondom: „Kedves testvéreim, legyen néktek vérmérsékletetek”, - hanem azt mondom, hogy: „Ha van, uralkodjatok felette!” Hálát adok Istennek, mikor olyan lelkészt látok, kinek elég vérmérséklete van, hogy a gonosz ellen kikeljen és határozottsággal az igazság mellett síkra szálljon. De a vérmérséklet mégis kétélű kard, amely gyakran azt sebzi meg, aki vele foglalkozik. Legyünk gyöngédek, kérlelhetők, inkább igazságtalanul szenvedjünk, mint igazságtalanul cselekedjünk: ilyen legyen a mi indulatunk.
A könnyelműségre való hajlamunkat le kell győznünk. Nagy különbség van a szent vidámság erénye és a könnyelműség vétke között. Van olyan könnyelműség, amely nem tud szívből nevetni és mindennel csak játszik ez csapodár, felületes, hamis érzület. Hogy az ember szívből nevessen, ahhoz éppen oly kevésbé kell könnyelműnek lennie, mint mikor szívből sír. Könnyelműség alatt értem a legfontosabb dolgokban való őszintétlenséget, azt a finom mázt, amely láttatja magát, de vékony és felületes. A jámborság nem tréfa és nem csupán alakosság. Mindenekfelett ne legyetek színészek ... Az ajkakon forrónak és a szívben hidegnek lenni, a kárhozatnak jele. Isten őrizzen meg minket a felületességtől. Ne legyünk pillangók Istennek kertjében!
De ne legyünk rajongók sem. Vannak emberek, kik kétségtelenül asszonyoktól születtek, de akikről azt lehetne gondolni, hogy nőstény farkas szoptatta őket, mint
Romulust és Remust. Ilyen csatahősök uralkodhatnak a gondolatok országában, de Krisztus országában jobban illik az emberbaráti érzület és testvéri szeretet. Ne legyünk eretnekbírák, s a mi csalhatatlanságunkról se legyünk annyira meggyőződve, hogy máglyákat emeljünk és az előítélet és gyanú szenével minden másképpen gondolkodót megégessünk.
De nemcsak a hibákat kell levetnünk, hanem erényeket is kell szereznünk. Aki nem egyenes és nyílt lelkű, az nem fog sokat tenni Isten számára. Ha mi diplomatikusan látunk a munkához és nem egészen egyenesek és őszinték vagyunk, akkor mihamar hajótörést fogunk szenvedni. Tegyétek fel magatokban kedves testvéreim, hogy ti, ha kell, szegények és megvetettek lesztek, sőt életeteket is elvesztitek, de soha őszintétlenül eljárni nem fogtok.
Kell, hogy igaz erkölcsi bátorsággal is bírjatok! Nem értem ezalatt az orcátlanságot, szemtelenséget és merészséget, hanem azt a bátorságot, amely nyugodtan cselekszik és azt mondja ami igaz, aki minden veszély dacára előre küzd, ha mindjárt senki sem köszöni is azt meg. Csodálkozom, hogy sok keresztyénnek nincs bátorsága testvéreinek az igazat megmondani ... Ha ti valaki felől mondani akartok valamit, akkor kérdezzétek meg előbb magatokat: „Mennyit tudok neki a szemébe mondani?” Ennyit és nem többet szabad néktek dorgálnivalót mondani más ellen. Ha ezt szabályul állítjátok fel magatoknak, akkor ez titeket ezernyi nehézségből fog megóvni és számotokra maradandó tiszteletet eszközölni.
Ha őszinteségtek és bátorságtok van, nem lehetne-e ezek mellett legyőzhetetlen buzgósággal is bírnotok? Mi a buzgóság? Hogyan írjam én ezt körül? Ha van ez néktek, akkor tudni fogjátok, hogy mi az. Engedjétek magatokat megemészteni a Krisztus szeretetétől; engedjétek folyvást égni a tüzet, nem úgy, hogy csak az isteni tiszteleteken fellángoljon és a hétköznapi munkában elaludjék. Legyőzhetetlen kitartásra kemény nyakú elhatározottságra, szent makacsságra, önmegtagadásra szelídségre és legyőzhetetlen bátorságra van szükségünk.
Tanuljátok meg azt, hogy minden erőtöket hivatástokra összpontosítsátok. Gyűjtsétek össze gondolataitokat, buzdítsátok és állassátok elő összes szellemi és lelki erőtöket, tereljétek lelketek minden forrását egy mederbe, hogy ezek egy osztatlan folyamban tova folyjanak. Némely embernél hiányzik ehhez a képesség; ők megoszolnak és nem győzetnek. Gyűjtsétek össze csapataitokat és hagyjátok, hogy azok egy tömegben az ellenségre rohanjanak. Ne kíséreljétek meg, hogy majd ebben, majd abban nagyok legyetek - mindent egymás után és semmit sem kitartással, - hanem adjátok egész lényeteket oda foglyul; az Úr Jézusnak, tegyetek le mindent az ő lábaihoz, aki értetek vérzett meghalt.
Mindenekelőtt szellemi képességre van szükségünk, kegyelmi adományokra, melyeket az Úrnak magának kell bennünk működtetni. Ez a fődolog! Más dolgok drágalátosak, de ez megbecsülhetetlen; gazdagoknak kell lennünk Istenben. Önönmagunkat kell megismernünk. A prédikátor nagy legyen a szívek, a bölcsesség és tapasztalat tudományában ... Legyetek bölcsek minden irányban, hogy az embert, mikor harcban áll és mikor örömmel van eltelve, megérteni és vele helyesen foglalkozni tudjatok. Ismerjétek meg, hová hozott titeket Ádám és mit készített belőletek a Szentlélek. Ne foglalkozzatok a dolog egy oldalával oly kizáróan, hogy emellett a másikat elfelejtsétek. Ha valaki hajlandó felkiáltani: „Én nyomorult ember, ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” - akkor bizonyára a lelkészek azok, (kiknek így kell kiáltani), mert minekünk mindenfelől meg kell kísértve lennünk hogy másokat vigasztalni tudjunk ...
Kedves testvérek, tanuljátok megismerni az embert a Krisztusban és a Krisztuson kívül. Tanulmányozzátok őt, ha a legjobb és ha a legrosszabb oldaláról mutatja meg magát. Tanuljátok meg mivoltát megismerni. Ezt nem lehet a könyvekből megtanulni. Szellemi tapasztalatokkal kell bírnotok és ezeket csak Isten adhatja néktek.
A leglényegesebb annak ismerete, akinél minden betegség ellen van orvosság. Ismerjétek meg Jézust, üljetek lábainál. Szemléljétek az Ő lényét, az ő művét, szenvedéseit és dicsőségét. Örvendezzetek jelenlétének; naponta vele járjatok! Jézusnak megismerése a legjobb tudomány. Hiszen bölcseknek kell lennetek, ha a bölcsesség körül forogtok; nem lehet hiányotok az erőben, ha Istennek hatalmas fiával közösségtek van…
Testvérek! Röviden mondva, ha mi erős emberek akarunk lenni, akkor a mi Urunk ábrázatára kell átformáltatnunk. Oh, bárcsak hasonlók volnánk hozzá! Áldott legyen az a kereszt, melyet elszenvednünk kell, ha azt azért szenvedjük, hogy az Úr Jézushoz hasonlók legyünk. Ha mi hasonlítunk Hozzá, akkor hivatalunk részére megkapjuk a Szentlélek kenetét; mit ér pedig hivatalunk ezen kenet nélkül?
A mi egész lényünknek szentté válására kell törekednünk. Mi a szentség? Vajon nem a jellemnek egyensúlyozásából áll-e az úgy, hogy sehol sincs kevesebb vagy több? Nem egyenlő az az erkölcsiséggel. Az erkölcsiség hideg, élettelen szobor. A szentség élet! Néktek szenteknek kell lennetek! Ha mindjárt a szellemi képesség hiányoznék is nálatok vagy ha semmi beszélőtehetségtek sem volna, akkor is bízzátok magatokat arra, hogy a Szentléleknek már magában véve csodálatos hatalma van és sok hiányt pótol; ez a legjobb prédikáció. Minekünk minden elérhető tisztaságra és szentségre kell törekednünk ...
De még nem vagyok kész testvéreim. Azt is mondom néktek, haladjatok előre hivatástok munkájában is, mert végre is a mi munkánkból ismernek meg bennünket. Ép olyan erőteljeseknek kell lennünk a cselekedetekben, mint a szavakban. Vannak jó testvérek, kik semmiben sem működnek. Ne legyünk fejtörők, kik a Jelenések könyve valamely homályos helyén kotlósként ülünk és emiatt elmulasztjuk a tanítás tartását a züllöttek valamelyik iskolájában vagy pedig a szegényeknek az Üdvözítőt nem prédikáljuk. Hagyjátok az álmodozást és menjetek a munkára. Hiszen a tojások egészen jók, de ki kell ám a csirkéknek is kelni belőlük.
Testvérek! Tegyetek, tegyetek, tegyetek valamit! Mialatt a társaságok és egyletek üléseket és értekezleteket tartanak, ti tegyetek valamit! Keressétek a lelkek megnyerését. Mi nagyon sűrűn beszélünk és beszélünk, beszélünk, amellett pedig a sátán a markába nevet. Hagyjátok a tervezéseket, menjetek gyorsan a munkára, mint férfiak!....
Előre! Ez ma a mi jelszavunk! Nincsenek-e köztetek hős szívek, kik az elősereget képezni akarják? Imádkozzatok mindnyájan, hogy ezen pünkösdi idő alatt a Lélek mondhassa: „Különítsétek el nekem Barnabást és Saulust a munkára!”
Előre! Isten nevében előre!

A krisztusi prédikátori hivatásnak nagy célja: Isten dicsősége. Ha pedig nem tér meg senki, mégsem dolgozott hiába az a prédikátor, ha Krisztust hűségesen prédikálta, mert ő kedves illat Isten előtt mindazokban, akik üdvözülnek, mindazokban, akik elvesznek. Szabálynak azonban mégis ezt vesszük: Isten azért küldött minket, hogy prédikáljunk és az emberek Jézus Krisztus evangéliuma által kibéküljenek Ő vele. Néha megtörténhetik, hogy az igazságnak prédikátora, minden fáradsága dacára, mint Noé, csak saját családját mentheti meg, vagy mint Jeremiás, aki hiába siratta a bűneit meg bánni nem akaró népet; de rendesen a prédikáció a hallgatók megmentésére van rendelve. Nekünk köves helyekre is kell vetni a magot, hol fáradságunk után nem aratunk gyümölcsöt; de mégis aratásnak reményében kell élnünk és keseregnünk, ha idejében nem következik be. Isten dicsősége a mi célunk. És keressük azt, ha a szentek felépítésében, a bűnösök megmentésében fáradozunk. Szép hivatás Isten gyermekeinek tanítása és szent hitüknek felépítése. Ezen kötelességünket elmulasztani nem szabad. Ezért kell nekünk tisztán bemutatni az evangélium tanait, az életnek tapasztalatait, a keresztyén ember kötelességeit és nem félnünk Istennek végzéseit hirdetni.
Legjobban működünk Istennek dicsőségére a lelkek megmentésével. Az legyen a gondunk, hogy lelkek szülessenek Istennek. Ha nem akar sikerülni, úgy kiáltsunk fel mint Rákhel: „Adj nékem magzatukat, mert ha nem adándassz, meghalok”. Ha nem nyerünk meg lelkeket, szomorkodjunk, mint a földmíves, aki nem lát aratást, vagy a halász, aki üres hálókkal tér haza. Nekünk sóhajtozni és nyögni kell és Ézsaiással így szólni: „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak és az Úrnak karja kinek jelenik meg?” A békesség hírnökeinek sírniok kell keservesen mindaddig, míg a bűnösök bűneik miatt sírnak.
Ha szívünk mélyéből óhajtjuk, hogy hallgatóink higgyenek az Úr Jézus Krisztusban, akkor az a kérdés merül fel: Mit kell tennünk, hogy Isten felhasználhasson minket ezen munkára? Ez legyen jelen előadásomnak szövege.
Mivel az embereknek megtérése Istennek műve, teljesen rá kell bíznunk magunkat a Szentlélekre és az Ő hatalmára, mellyel befolyást gyakorol az emberi szívekre. Ezt gyakran mondják nekünk, de sajnos, hogy mi ezt nem érezzük eléggé erősen, különben nagyobb buzgósággal tanulnánk a Szentlélek iskolájában; bensőleg esedeznénk a szent kenetért és prédikációnkban nagyobb tért engednénk működésének. Bizonyára többször nem sikerül nekünk, mert - talán elméletileg nem, hanem gyakorlatilag - a Szentléleknek működése nem tűnik fel eléggé fontosnak. A Szentlélek Isten trónusán ül, mint Isten és mindenben, amit kezdünk Neki kell lennie a kezdet, közép és végnek.
Ezt beismerve, mit kell még tennünk, ha megtéréseket akarunk elérni? Leggyakrabban azon igazságokat kell hirdetnünk, melyek ezen célhoz vezetnek. Melyek ezen igazságok? Először és mindenekelőtt kell prédikálnunk a megfeszített Jézust. Ha Jézust hirdetjük, hívogatjuk a lelkeket. „És én, mikor felemeltetem e földről, mindeneket énhozzám vonszok”. A keresztről szóló prédikáció isteni bölcsesség és isteni erő azoknak, kik üdvözülnek. A krisztusi prédikátornak mindazon igazságokat kell hirdetni, melyek Krisztus személyével és művével összefüggnek, tehát nagyon komolyan és szigorúan kell beszélni a bűn fertelmességéről, mely szükségessé tette a Megváltót. Mutassa meg, hogy a bűn a törvénynek áthágása, hogy büntetést követel és Isten haragja nyilvánul ellene.
Tanítsátok az emberi természet romlottságát. Mutassátok meg az embereknek, hogy a bűn nem véletlenség, hanem az ember természeti romlottságának szükségképpeni kifolyása. Ez persze nem divatos igazság. Szívesebben beszélünk az ember méltóságáról - talán eséséről, - de romlottságát nem szívesen említjük. Testvéreim, ne csaljon meg titeket ezen tévelygés, mert így csak kevés megtérést remélhettek. Az embereknek minden jót ígérni, romlottságuk fertelmességét pedig csak enyhén érinteni, nem az az eszköz, mellyel őket Jézushoz vezetjük Ezen előrebocsátott tanítástól következik a Szentlélek isteni befolyásának szükségessége; mert a nagy szükség isteni beavatkozást igényel. Meg kell mondani az embereknek, hogy holtak és csak a Szentlélek képes őket feleleveníteni; hogy a Lélek tetszése szerint működik és senki sem követelheti látogatását vagy érdemelheti meg segítségét.
Tárjuk hallgatóink elé Isten igazságát és azt a biztos dolgot, hogy minden gonoszság megbüntettetik. Kiáltsátok füleikbe a Krisztus eljöveteléről szóló tant, nem mint egy csodálatos jövendölést, hanem mint komoly tényt. Hirdessétek az Urat, amint jönni fog a világ megítélésére igazságban, miként hívja a népeket ítélőszéke elé és elválasztja egymástól, miként a pásztor a juhokat a bakoktól.
Kedves testvéreim, a megbékéltetésnek nagy és lelkeket megmentő tanáról, igen tiszta és világos bizonyságot kell nekünk letennünk. Hirdetni kell azt, hogy tényleg létezik az a helyettesítő áldozat, melyből a bűnök bocsánatja ered. Homályos nézetek a helyettesítő áldozat vére felől, nagy mértékben károsak; a lelkek hiába tartatnak szolgaságban, jámborokat megfosztunk a nyugodt hitbeli bizalomból, mert nem hirdetjük világosan: „Mert az Isten azt, aki bűnt nem tud vala tevé miérettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága Ő benne”. Nyíltan és félreérthetetlenül kell nekünk prédikálni a helyettesítést, mert valamennyi tan közül a bibliában ez taníttatik a legvilágosabban, „A mi békességünknek veresége vagyon Ő rajta, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg”. „Ki a mi bűneinket hordozta az Ő testében a fán”. Ez az igazság békességet ad a lelkiismeretnek, mert megmutatja, hogy Isten igazságos és mégis „megigazítja azt, aki a Jézusnak hitéből való”. Ez az evangéliumi halászok nagy hálója. A halak más igazságok által hívogattatnak és a helyes irányba tereltetnek, de ez az igazság a háló maga.
Ha meg akarjuk menteni az embereket, akkor a legtisztább kifejezésekkel prédikáljuk a megigazulást a hit által, mert ő általa válik a megbékéltetés személyes tapasztalattá. Ha Krisztus helyettesítő műve által megmentetünk, akkor már a mi részünkről semmi érdemre sincs szükség. Egyéb tennivalónk nincs, csak gyermeki hitben elfogadni azt, amit Krisztus tett miérettünk.
Hirdessétek buzgón Isten szeretetét a Jézus Krisztusban; magasztaljátok Isten kegyelmének nagy gazdagságát, de egyszersmind prédikáljátok az igazságot.
Ne magasztaljátok a kedvelt módon egyoldalúlag a szeretetet, hanem foglaljátok a szeretetet a magasabb teológiai értelemben, mely szerint gyűrűnként magába foglalja az összes isteni tulajdonságokat. Isten nem volna szeretet, ha nem gyűlölne mindent, ami nem szent. Ne dicsérjenek egy tulajdonságot a másik rovására. A határtalan könyörület legyen összhangban a szigorú igazsággal és korlátlan teljhatalommal. Isten lényege alázza meg a bűnöst és töltse el tisztességteljes félelemmel. Vigyázzatok, hogy a mi Urunkat helytelenül ne mutassátok be a világnak.
Ha komolyan szíveteken hordjátok a bűnösök megmentését, akkor nemcsak a megfelelő igazságokat kell prédikálni, hanem a kellő módon is elő kell adni azokat. Először is sokat kell hatni oktatásokkal. Bűnösök nem mentetnek meg a sötétségben (tudatlanságban), hanem ki a sötétségből. Az üdvösségnek útjára kell tanítani őket. Sok felébresztett lélek szívesen elfogadná Isten végzését az ő üdvösségére, hacsak tudná azt. Tanítsátok őket; Isten megmenti őket. Ha a Szentlélek megáldja a ti tanításaitokat, lakkor beismerik bűneiket és megtéréshez, hithez fognak jutni. Nem ér semmit az a prédikáció, mely csak mindig azt kiáltja: higgy, higgy, higgy! Helyes és szükséges, hogy a szegény embereknek megmondjuk, hogy mit higgyenek. Tanításnak kell lenni, mert különben nevetségessé válik a hitre való oktatás és eredménytelenül marad. A legjobb mód, mellyel a bűnösöket Krisztushoz tereljük, nekik Krisztust prédikálni; dorgálás és könyörgés azonban alapos tanítás nélkül, csak vaktában való lövöldözés. Minden hívogatás, sírás és könyörgéssel sem húzhatjátok az embereket oda, hogy azt higgyék, amit nem hallottak és olyan igazságokat elfogadjanak, mely nem magyaráztatott meg nekik. „Mivelhogy a prédikátor bölcs volt, ismeretre tanította a népet”.
A tanítás az értelemhez is forduljon? Az igazi vallás ép úgy az az értelemnek, mint a szívnek a dolga. Azonban azoknak az embereknek a száma csekély, akik értelmi okokat követelnek, azokhoz képest, kiknél szívhez kell folyamodnunk. Azok bizonyítékokat akarnak, nem az értelemnek, hanem a szívnek. Bíztatni kell azokat, mint az anya, ki fiát kéri, hogy ne szomorítsa őtet vagy mint a nővér, ki fivérét sürgeti, hogy jöjjön ismét haza és béküljön ki atyjával. A bizonyítéknak rábeszéléssé kell válnia a szeretetnek élő hatalma által. Csak mikor a rideg bizonyítékok izzóvá tétetnek a szeretet által, nyerik meg az igazi erőt. A szellem óriási hatalmat gyakorolhat a másikra. Ha szenvedélye; buzgóság ragadja el a férfit, akkor beszédje hatalmas folyammá lesz mely mindent magával sodor. A jámbor, s egyszersmind bőszívű, önmegtagadó férfinek, nagy, személyes hatalma van; személyiségéért helyben hagyják tanácsát és biztatását. Hanem, ha ő kér és rábeszél, sőt könnyek között teszi azt, akkor befolyása csodálatos és Isten a Szentlélek szolgálatába veszi őt. Testvéreim, nekünk könyörögni kell. Könyörgésünk, esedezésünk egyesüljön oktatásainkkal. Folyton és folyton az emberek lelkiismereteihez forduljunk és sürgessük őket, hogy Jézushoz meneküljenek és így néhányat megmentsünk.
Néha más hangon is kell beszélnünk; nemcsak mindig oktatni, bizonyítani, rábeszélni, hanem egyszer fenyegetni is, Isten haragját kihirdetni a meg nem térni akarók fejére. Hajtsuk félre a függönyt és hadd lássanak a jövőbe, lássák a veszélyt, intsük Istennek eljövendő haragja elől. Azután megint hívogassunk, mutassuk meg a felébredteknek a végtelen kegyelem gazdag kincseit, melyek ingyen adatnak az embereknek. A mi Urunknak nevében hívjuk őket: „Aki akar, vegye az életnek vizét ingyen”. Persze, egész szigorú kálvinisták azt mondják: „A gonoszokat lehet inteni és oktatni, de a hívogatásnak nincs semmi értelme; holtak a bűnben nem is tudnak eljönni”. De hát akkor tulajdonképpen miért is prédikálunk nekik? Ha csak arra intjük őket, amit Isten lelke nélkül is megtehetnek, akkor csupán erkölcstanítók vagyunk Ha lelkeket akarunk menteni, akkor bölcsen a helyes időt is meg kell választani, melyben a meg nem tértekhez beszélhetünk. Ne úgy tegyetek, mint némely pap, ki a bűnösökhöz intézett figyelmeztetését prédikációja végére hagyja, amikor hallgatói már fáradtak. Mikor az érdeklődés felköltetett és támadást nem várnak, akkor irányítsatok egy löveget a könnyelműekre, s hathatósabban fogja őket találni, mint a nyilaknak esője olyankor, amikor fegyverei felszerelésükbe burkolóztak. A meglepetés nagyszerűen felélénkíti a figyelmet és bevési a szót az emlékezetbe. Ne múljék el egy prédikáció sem, hogy a gonoszokhoz ne fordulnátok, de tűzzetek ki olykor időt, amikor őket folyton támadjátok; a léleknek teljes erejével induljatok harcba; igyekezzetek rögtöni megtéréseket létrehozni; előítéletek széjjelosztásán, kételyek megoldásán kifogások legyőzésén fáradozzatok; kergessétek ki a bűnöst minden búvhelyéből. Vegyétek rá a gyülekezet tagjait a közbenjáró imára s kérjétek, hogy az érdeklődőkkel és közömbösökkel beszéljenek.
Igen fontos az, hogy milyen hangon, milyen hangulatban, milyen szellemben prédikáltok. Ha az igazságot unalmas hangon adjátok elő, akkor talán megáldja Isten, de nem számíthattok rá. Mindenesetre olyan előadás inkább csökkenti a figyelmet, mintsem hogy elősegítené. Ha a szónok maga alszik, nehezen költi fel a bűnösöket. Kemény, érzéketlen hangon sem szabad beszélni. A kedvességnek hiánya visszataszítja az embereket. Illyésnek szelleme felrázhatja a szíveket és előkészítheti az evangéliumnak, de igazi megtéréshez szükséges a János érzéke.
A szeretetnek hatalma megnyeri a lelkeket. Odaszeressük az embereket Jézushoz. Nagy prédikátoroknak nagy szív kell és ezért ápoljuk a kedélyéletet. Óvakodjunk azonban a puha, émelygős csacsogástól, minden név előtt a „kedves” megszólítástól, mellyel némely prédikátor az embereket bele akarja édesgetni az isteni félelembe. Igazi férfiaknak ez ellenökre van, ők az édeskés prédikátort képmutatónak tartják. Boldogok vagyunk, ha hittel prédikálunk és mindig abban a reményben, hogy Isten az ő igéjét megáldja. Ez kölcsönöz nekünk nyugodtságot, bizodalmat, mely megóv a rossz kedvtől, elhamarkodástól és csüggedéstől.
Prédikáljatok komolyan, mert a dolog fontos; de a beszéd tartalma legyen mégis serkentő és vonzó, hogy a komolyság ne váljék komorsággá. Legyetek teljesen áthatva a komolyságtól és buzgóságtól, minden szellemi tehetség bennetek legyen eleven és megszentelt, akkor egy tréfás vonás a komolyságot még komolyabbnak tünteti fel, mint ahogyan az éjféli sötétség a villámlás után még sötétebbnek látszik. Összpontosuljon minden erőtök arra az egy pontra, melyben előttetek lebeg a cél. Ne tápláljatok semmiféle kedvencdolgokat, ne igyekezzetek előkelő beszédre vagy hogy ti magatok kedvező világításban tűnjetek, mert különben odavan a jó eredmény. A megtéretlen emberek tavaszok és csakhamar észreveszik, ha a prédikátor a saját dicsőségét keresi. Mondjatok le mindenről azoknak érdekükért, akiket meg akartok menteni. Legyetek balgatagok Krisztusért, ha ezáltal megnyerhetitek az embereket vagy legyetek tanultak, ha ez hat rájuk. Ne takarékoskodjatok az elméleti munkával, az imával a kamrában, sem a buzgósággal a szószéken. Ha az emberek maguk nem törődnek lelkeikkel, akkor mutassátok meg nekik, hogy ti szíveiteken hordjátok őket.
Minden prédikációnál tegyétek fel magatokban, hogy hatása legyen: a hallgatók vagy megadják magukat Istennek vagy pedig semmi mentség nem létezik számukra. A keresztyének körülöttetek ne csodálkozzanak, ha lelkek megmentetnek; az evangélium meg nem kisebbíthető erejében kell nekik hinni, sőt csodálkozniok, ha a prédikációnak nincsen eredménye. A meg nem tért embernek nem szabad a prédikációt szokásból meghallgatni és a bibliai igazságok éles fegyverével játszania. Mondjátok meg nekik újból és újból, hogy az igaz evangéliumi prédikáció vagy jobbá vagy rosszabbá teszi őket. Hitetlenségük folytonos vétkezés; a prédikációból sohasem következtessék azt, hogy szánalmat érdemelnek, ha Istent hazugnak mondják, mert az Ő Fiát megvetik.
A buzgó prédikáció mellett még más eszközöket kell használni. A keresők férhessenek tihozzátok, keressetek alkalmat az emberekkel való személyes érintkezésre. Bizonyos órákat ki kell tűzni, amikor a keresők beszélhetnek veletek. Néha egy pár szóval el lehet űzni a kételyeket, helyreigazítani a tévelygéseket és a szívet felszabadítani a nyomás alól. Én tapasztaltam, hogy egy embert, egynéhány felvilágosító szóval, melyet épp úgy jóval előbb ki lehetett volna mondani, évekig tartó gyötrelemtől fel lehetett volna szabadítani. Keressétek fel az eltévelyedett juhokat egyenként s ha valamelyik igénybe vesz, vegyétek fel szívesen ezt a fáradságot. Az Úr nem akként mutatja nekünk a jó pásztort amint az eltévelyedett juhokat nyájanként hazatereli, hanem amint egyenkint vállaira veszi, hazaviszi, és örvend felette.
Tartsatok gyülekezeteket, melyek a keresők részére vannak, amikor ő érettük imádkoznak és az új tagok s mások bizonyságtételei bátorságot öntenek beléjük.
A ti munkálkodástok dacára, kívánságotok soha egészen ki nem elégíttetik. Ha már nyertetek lelkeket, akkor azt szeretnétek, ha mindig nagyobb tömegek születnének Istennek. Nemsokára azt fogjátok látni, hogy ehhez a munkához segítség után kell nézni. A teli hálót két kéz nem képes a partra vonszolni; társaitokat segítségül kell hívni. A Szentlélek nagy dolgokat művel, ha egy egész gyülekezet egyszerre szent munkára ébred; akkor nem egy tesz bizonyságot, hanem százak és egynek bizonysága megerősíttetik a másikéval; Krisztusnak tanúi egymásnak kéz alá dolgoznak és az ima egyesített erővel és szorgossággal száll menny felé. A bűnösök körül vannak véve az imádságnak láncával és maga a menny hívattatik le a harctérre. Némely gyülekezetben alig tér meg egy bűnös, mert ami jót nyer a szószékről, azt megint megöli a hideg levegő, mely őtet körülveszi; más gyülekezetekben fordítva van, mert a tagok szent buzgósággal üldözik a könnyelműeket. Becsületérzéssel és a Szentlélek erejében kellene a gyülekezetben a misszió iránti érdeklődést annyira felkelteni, hogy olyan volna,, mint a leydeni palack, telített isteni villamossággal, hogy aki érinti, érezze erejét. Milyen keveset tehet egy ember maga!
Milyen sokat tehet, ha van egy sereg lelkesült harcosa!
Jó, ha néha az evangélizáló gyülekezetek vezetését egy más testvérre bízzátok; mert némely hal nem megy a te hálódba, de belemegy a másikéba. Egy új hang belehatol ott, ahol már a régen megszokott többé nem hat és a figyelmeseket is lebilincseli. Komoly, ügyes evangélisták a legalkalmasabb prédikátornak is tudnak segíteni és gyakran olyan gyümölcsöket szednek, melyeket ő nem ér el. Mindenesetre jó, az egyformaság kikerülése végett, valami változatosságot belehozni az istentisztelet megszokott rendjébe. Féltékenység ne akadályozzon meg ebben. Nem baj, ha egy másik lámpa jobban fénylik, mint a tietek,, azoknak is világít, kiknek javát ti keresitek. Mondjátok Mózessel: „Vajha az Úrnak minden népe próféta volna!” Ki önző becsületérzéstőt ment, nem is talál alkalmat erre; gyülekezete talán észreveszi, hogy prédikátora nem olyan tehetséges ember, mint mások, de meg van győződve arról, hogy az ő lelkükhöz való szeretetében senki sem múlhatja felül.
Végül, kedves testvéreim, folyamodjatok minden és sokféle eszközökhöz, hogy Istent megtérésekkel dicsőítsétek és ne nyugodjatok addig,, míg szíveiteknek kívánsága nem teljesül.