Milyen nagy a különbség, testvéreim, az Isten gyermekeinek jelen és jövő helyzete között! Idelent a hívő ember a féregnek testvére; a mennyországban pedig az angyalok legközelebbi rokona lesz. Itt be van födve verejtékkel és porral melyet Ádám bukásával örökölt; ottan ragyogni fog homloka a halhatatlanságtól, melynek Krisztus feltámadása által lett részese. Itt ismeretién a mennyországnak örököse van burkolva, gyakran a szegénység ruhájába öltöztetve; de amott tudomásul veszik és elismerik az ő fejedelmi rangját, az angyalok fognak neki szolgálni és része lesz ama csodálatban, mellyel a világegyetem adózni fog a megdicsőíttetett Megváltónak. Jól mondotta a mi költőnk: „Még nincsen megjelentve, Mily naggyá válunk mi.”
Azt gondolom, nem szükséges, hogy arra emlékeztesselek Titeket, milyen idelent a ti állapototok, hiszen ismeritek azt, mert a szükségektől nyugtalanítva, gyengeségeitektől, a sátán kísértéseitől és a világ csábításaitól pedig folyton haragítva vagytok. Teljesen tudatában vagytok annak, ez nem a ti nyugalmatok. Túl sok tövis van a ti fészkeitekben arra nézve, hogy reményiem lehetne állandó várost az ég alatt. Azt mondom, hogy egészen szükségtelen emlékezetetekben megújítani azt, hogy milyen a ti mostani helyzetetek; érzem azonban, hogy jó és hasznos dolog lesz az, ha arra emlékeztetlek, hogy vannak magas kiváltságosok, melyeknek már mostan birtokában vagytok; vannak isteni örömök amelyeket már mai napon ízlelnetek lehet. Megvan a pusztának a maga mannája; a sivatag vidámmá tétetik a kősziklának vizével. Nem hagyott el minket Isten; az Ő jóságának jelei nálunk vannak és örvendhetünk némely kegyelmi adomány felett, mely már ma a miénk. Felhívom örvendetes figyelmeteket a ti birtokotokban lévő drágalátos kincsre; tudni illik arra, hogy fel vagytok véve. Istennek gyermekei közé. Négy dolog az, amelyről én ma reggel beszélni akarok, Először különös kiváltság; másodszor ennek a kiváltságnak különös bebizonyítása azután harmadszor egy nemes kiváltság; az örökségi jog és negyedszer a prédikáció gyakorlati része és vége, az a különös életmód, mely ilyenektől megkívántatik.
Tehát testvéreim, először a különös kiváltság, ami a szövegbe említtetik: „Mi Istennek gyermekei vagyunk.” És itten már mindjárt; küszöbnél találkozom azon bizonyos újabbi teológusok ellenállásával, akik azt állítják, hogy a gyermekségi viszony nem a hívők különös sajátságos kiváltsága. A nem régen felfedezett tagadó teológia, mely - attól tartok, - hogy a mi vallásfelekezetünknek is ártott és nagy kár tett a független vallási társulatoknak, az új eretnekség, mely elvét Istennel általános atyai voltára alapítja. A régi hittudósok, a puritánok (jámborok a reformátorok ezen utolsó napokban olyan férfiakkal helyettesíttetnek) kiknek tanítása teljesen ellentmond mindannak, amit mi apáinktól nyertünk. A mi régi prédikátoraink mind úgy említették Istent, mi az ő népének atyját; a többi világnak pedig bíráját. A Szentírás mindenütt úgy állítja elő az Úr választott népét, a hívőket és bűnbánókat és lelki érzületűeket, mint „Istennek gyermekei”-t, senki másnak pedig ne adja ezt a címet. Az újjászülöttekről, mint az emberek különös osztályáról beszél, kiknek joguk van ahhoz, hogy Isten gyermekeivé legyenek. S mert a Szentírással semmi egyenlő nem lehet, tehát néhány verset fogok felolvasni belőle.
Rómabeliek 8. r. 14. vers: „Mert valakik Isten lelkétől vezéreltetnek, azok Isten fiai.” Bizonyára senki sincsen oly merész, aki azt mondaná, hogy minden ember Isten lelkétől vezéreltetik, de elég könnyen lehet ebből a mondatokból következtetni, hogy azok, akik nem vezéreltetnek Isten lelkétől, nem gyermekei Istennek; hanem csak azok egyedül Istennek gyermekei, akik Istennek lelkét vezéreltetnek, vezettetnek és lelkesíttetnek. A Galatákhoz írott levél 3. 26. verse:” Mert mindnyájan Istennek fiai vagytok a Jézus Krisztusba való hit által,” úgy látszik nekem, hogy ez egészen világosan meg magyarázza, miszerint minden hívő, minden, aki Krisztusban kis Istennek gyermeke és hogy tényleg s nyilván a Krisztus Jézusban való hit által lesz azzá; úgy látszik pedig nekem, hogy azok, akik nem hisznek Krisztus Jézusban, nem gyermekei Istennek és hogy mindegy igényük melyet ehhez formálnak, csak eltulajdonítás és bitódás. És halljátok ezt: „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak ily méltóságot hogy Istennek fiaivá lennének.” (Jn.1,12) Hogyan lehettek volna addig Isten fiai, mert „ada azoknak méltóságot, kik a Ő nevében hisznek, kik nem a vértől,” - tehát nem tisztán a teremtés által lettek Isten gyermekei, - „sem a testnek akaratából”, azaz nem valami megerőltetésből, „hanem Istentől születtek.” Határozottan állítom, hogy ismerek mondatot; mely az általános isteni fiúság ellen oly határozottan szólna mint ez; miután pedig ezek a szavak éppenséggel nem értelem nélküliek ennélfogva éppen azt kell jelenteniök, hogy csupán a hivők Istennek gyermekei és senki más.
De halljátok az Úrnak egy másik szavát: „Ezen ismertetnek meg Istennek fiai és az ördögnek fiai. Valaki igazságot nem cselekszik, nincsen Istentől és aki nem szereti az ő atyafiát” (1Jn.3,7-10) Itt a fiaknak két osztálya említtetik, ezért tehát nem mindenek gyermekei. El lehetne-é azt tagadni, hogy azok; akik az ördög fiai, nemkülönben az Istennek fiai is? Be kell vallanom, hogy az ilynemű feltevés ellen fellázad az én elmém, s bár azt gondolom, hogy mi képzelő erővel rendelkeznem szabad, még sem vagyok arra képes, hogy képzelődésemet ilyen kötéltáncoltatóvá tegyem, amely beképzeli magának azt, hogy egy ember ugyanazon időben lehet az ördög gyereke és Istennek is valóságos gyermeke. Halljatok egy, más szöveget. „Annakokáért menjetek ki közölök és szakasszátok el magatokat azoktól, ezt mondja az Úr és tisztátalant ne illessetek és én titeket hozzám fogadlak. És lészek néktek atyátok és ti lésztek nékem fiaim és leányaim ezt mondja a mindenható Úr.” (2Kor.6,17) Nem szükséges-e a fiúsághoz a „kimenés”, voltak-e pedig addig fiai, voltak-e addig leányai, míg ki nem jöttek a gonosz világból és míg el nem különítették magokat? Ha voltak, akkor hát mit igét nékik Isten olyat, amivel már bírtak? De ismét: „Boldogok a békességre igyekezők, mert azok Isten fiainak mondatnak.” (Mt.5,9) Valóban szép cím ez, ha minden embernek adatik! Hol van ezen címnek üdvössége, mert hiszen ők a háborúság követői lehetnek, az új teológusok állítása szerint azonban mégis Istennek gyermekei. No de hozzunk csak elő még alaposabb helyet: „Nem kik a testnek fiai, azok Istennek fiai.” (Róm.9,8) Mit kell erre mondani: „Azok nem Istennek fiai.” Ha valaki ennek ellene akar mondani, hát legyen úgy, tegye. Nincs más bizonyító érvem, amellyel egy embert meggyőződtetni tudnék, ha ilyen erős és világos bizonyságot tagad. Halljátok csak az istenies apostolt: Jánost, aki egyik levelében jámbor csodálattól elragadtatik: „Lássátok minémű szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak hivattassunk.” (1Jn.3,1) Azután tovább megy és leírását adja annak, hogy kicsodák Istennek fiai, amely szerint senki másokat azalatt érteni nem lehet, mint azokat, akik az Úr Jézusban való hit által egyszer s mindenkorra Ő reá helyezték lelkeiket. Amint én tudom, a poém, amelyre ezek az emberek az általános atyaságra vonatkozó tanaikat alapítják, amaz idézés, melyet Pál apostol egy pogány költőtől vesz „Amint a ti poétáitok közül is mondották némelyek: Mert az Istennek nemzeti is vagyunk.” (ApCsel.17,28) Az apostol megerősíti ezt a véleményt, miután idézi azt és ezen helybenhagyás ellen természetesen nem harcolhatunk; de az a szó, ami itten nemzetnek mondatik, nem fejezi ki az atyaság eszméjét a szónak felséges értelmében; ez olyan szó, amely az állatok vagy valami más teremtmény fiaira vonatkozólag is alkalmazható, semmi sincs ama emberi érzetből benne, ami egy atya és fiú között létezik.
Ezenkívül mást nem tudok; ami ezt az új elméletet támogatná. Lehetséges, hogy beképzelik maguknak azt, hogy a teremtés atyai cselekedet, s minden teremtett dolog; gyermek. Ez nagyon ízléstelen valami, mert ha ez az eset állam fenn; akkor a lovak és tehenek, a patkányok és egerek, kígyók és legyek Istennek gyermekei; mert ők bizonyára teremtmények éppen úgy, mini mi. Ha mi ezt a szegeletkövet elvesszük, akkor ez képzelgős teológia, a földre esik és tana, mely magát oly magasnak tartotta, mint Bábel és éppen annyi zavarral fenyegetőzött is, hamar lerántható, ha Isten igéjének lövegét reá irányítani akarjátok. A tényállás az testvérek, hogy csak azoké az istenifiúság: „kik fiaivá vannak fogadva a Jézus Krisztus által ő magában, az ő akaratjának jó kedve szerint.” (Ef.1,5) Mentől többet kutattok a bibliában, annál bizonyosabbak lesztek; hogy a fiúság az Isten népének különös kiváltsága és csak is azé.
Miután én, amennyire arra képes vagyok, ezt a pontot megállapítottam, hogy a mi szövegünknek kiváltsága egy különös dolog, engedjétek meg nekem, hogy néhány pillanatig amellett időzzem és meg jegyezzem, miszerint ez egy tiszta, félreismerhetetlen kegyelemnek különös ténye. Senkinek nincs joga arra, hogy másképpen legyen Istennek gyermeke. Ha beleszülettünk Istennek családjába, akkor ez az irgalmasságnak csodája. Ez Isten végtelen szeretetének egyik áldott bizonysága, mely bennünk lévő minden különös ok nélkül, reánk áramlott. Ha te ma menny örököse vagy, gondold meg akkor ember, hogy te egykor a pokol rabszolgája voltál. Egykor a sár piszkában henteregtél és ha egy disznó gyermekeddé kellene fogadnod, úgy nem tehetnél nagyobb irgalmasság cselekedetet, mint az volt, hogy Isten téged fiává elfogadott. És ha egy angyal magához hasonló méltóságra tudna emelni egy szúnyogot, az a jó dolog még sem volna olyan nagy, mint az, amiben Isten tégedet részesített. Ő kivett téged a szemétrakásból és a fejedelmek közé ültetett. A törmelék között feküdtél, de olyanná tett tégedet, mint egy galambot melynek szárnyai ezüst- és aranyként csillognak. Gondolj arra, hogy ez kegyelem és semmi más, mint kegyelem. Ha a te fiúságodra gondolsz akkor a te természetes leszármazásodnak házára gondolj; tekints vissza a kút mélységére, amelyből kiásattál és ama szörnyű gödörre, amelyből kihúzattál. Te dicsekedjél, ha benne vagy a jó olajfában. Nem a te származásodért vagy abban, hanem csak beleoltattál; te egy rossz fának ága vagy és az isteni Szellem megváltoztatta természetedet, mert egykoron nem valál más, mint Gomora szőlőtövének egy venyigéje. Hajlítson meg a földig téged mindig az alázatosság mialatt a te fiúságod téged felemel egészen a harmadik égig.
Továbbá arra kérlek, hogy gondold meg, milyen méltóságnak részesévé tett téged Isten, igen, téged azáltal, hogy gyermekévé tett. A trón előtt lévő nagy főangyal nem neveztetik Istenfiának; ő egyike az ő legkiválóbb szolgáinak, de nem gyermeke. Mondom néked te szegény testvérem Krisztusban, olyan méltóság ez a te számodra, amelyet még az angyalok is megirigyelhetnének. Olyan vagy te szegénységedben, mint a bánya sötétjében tündöklő drágakő. A te betegséged és gyengeségednek közepette fel vagy övezve a dicsőségnek öltönyeivel, melyek azt mívelik, hogy a mennyben lévő szellemnek áhítatos tisztelettel tekintenek a földre. Úgy jársz ebben a világban a tömeg között, mint egy fejedelem. Mennyei vér folyik ereidben, egyike vagy az örökkévalóság királyi véréből valónak, - Isten gyermeke, a királyok királyának leszármazottja….
De íme tovább sietek, hogy megjegyezzem, miszerint szövegünk különös bizonysággal lát el minket, amelyből kitűnik és tudomásunkra adatik, hogy egy magas rokonságnak lettünk részesei és gyermeki viszonyba léptünk Isten iránt. „Ugyanazon lélek tesz tanúságot a mi lelkünknek, hogy Isten gyermekei vagyunk”.
Meg fogjátok figyelni kedveseim, hogy két tanú van itt, aki kész az örök Isten iránt való gyermeki viszonyról bizonyságot tenni. Az első tanú a mi lelkünk (szellemünk), a másik tanú a Lélek, Istennek örökkévaló szelleme, aki a mi lelkünknek tesz bizonyságot. Úgy van, mintha egy szegény embert a törvény elé idéznék, hogy bizonyítsa be jogát egy kétséges darab mezőre nézve. Ő előáll és leteszi saját maga részéről a bizonyságot, de az országnak egy nagyja, egy nemes ember, aki közelben lakik, előlép és megerősíti bizonyságát. Így van ez szövegünkkel. Az alázatos keresztyénnek szerény, egyszerű szelleme kiált: „Istennek gyermeke vagyok!” A dicsőséggel teljes Szellem, aki egy az Istennel, tanúsítja a bizonyság valódiságát és tanúbizonyságot ád a mi szellemünknek, hogy Istennek gyermekei vagyunk.
Elmélkedjünk először afelett, miképpen van ez, hogy a mi szellemünk képes arra, hogy tanúbizonyságot tegyen, s miután ez a tapasztalat dolga, azért tehát csak azok felé fordulhatok, akik igazán Istennek gyermekei, mert senki más nem képes bizonyságot tenni. A mi szellemünk bizonyítja, hogy Istennek gyermekei vagyunk akkor, ha gyermeki szeretetet érez Isten iránt. Ha meghajolhatunk az Ő trónja előtt és bátran mondhatjuk: „Abba, Atya!” - „Te az én atyám vagy” ebből azután azt következteti lelkünk hogy mi gyermekek vagyunk, mert így következtető: Az az érzetem van irántad aminő érzete van egy gyermeknek az ő atyja iránt; nem lehetne pedig, hogy a fiúságnak érzetét bírjam, ha nem volna meg gyermekségi jogom, - ha nem volnék gyermeked, soha sem adtad volna nékem azt a gyermeki szeretetet, mely téged Atyának mer szólítani.
Ez alatt érzi is a lélek, hogy Isten az ő atyja, nemcsak a szeretetnél fogva, hanem a bizalomból kifolyólag. A vessző hátunkra esett és nagyon fájt ez nékünk, de a legsötétebb órában is képesek voltunk mondani: „Az én atyám kezeiben van az idő, nem tudok zúgolódni, nem tudok elégedetlen lenni, érzem, hogy helyesen történt velem, hogy szenvedek vadak, mert különben nem hagyna engem szenvedni az én atyám.”
Nincs-e azonban olyan időpont nálatok kedves barátaim, amikor érzik szívünk, hogy üresek és puszták volnának, ha nem volna benn Isten. Talán megnövekedett gazdagságtok és az első mulatságba való kirándulás után, mely egészen természetes volt, ezt mondtátok: „Hiába valóságok hiábavalósága, minden csak hiábavalóság, nem az én öröm ez!” Sok örömötök volt a családotokban, de éreztétek, hogy mindezekben valami hiányzott ami a ti szíveteket kielégíteni tudta volna éreztétek pedig, hogy ez a valami „Isten” volt. Én Istenem, te mindenem vagy mindenekben - az a hely, amely felé vágyaim lebegne az én lelkemnek központja. Ima, ez a vágy, ez a kívánság valami több után, mint Ámennyit a világ adhat, bizonysága a lélek hiúságának. Érzed, hogy bírnod kell atyádat, mert különben az ő gondoskodásának adományai semmit sem érnek néked. Ez az, hogy a te lelked bizonyság tesz arról, hogy te Istennek gyermeke vagy. Semmi sem vonhatja e kétségbe. A gonosz ugyan súghatja ezt: „Ha te Istennek fia vagy de ő ezt mondja: „Távozzál sátán mert én tudom, hogy Istennek vagyok.” Éppen úgy megpróbálhatják az ő létezését elvitatni, mint a bizonyos tényt, hogy újjászületett és hogy kegyelmes elfogadás útján Istennek gyermekei közé vétetett fel. Ez a mi bizonyságunk, hogy Istent születtünk.
De a szöveg, - amint én látom, - még magasabb bizonyságot a nékünk annál. Isten, aki hazudni nem tud, a Szentléleknek személyébe kegyelmesen leereszkedik, hogy a mi lelkiismeretünknek tanúsítványára „Áment” mondjon. És mialatt a mi tapasztalatunk lelkünknek azt a következtetést engedi levonni, hogy mi Istentől születtünk, azalatt boldog időpontok is vannak, amikor az örök Szellem leszáll trónjáról és a mi szívünket betölti, amely esetben azután két tanúval bírunk, akik bizonyítják, hogy Istennek gyermekei vagyunk. Azt kérditek talán, hogy miképpen történik ez? Vannak bizonyos tapasztalataim és érzetei és ha Istennek igéjéhez (a bibliához) fordulok, akkor abban azokhoz hasonló tapasztalatokról és érzetekről találok közleményeket, s így bizonyságom van arra nézve, hogy igazam van és a Szellem tesz bizonyságot az én lelkemnek, hogy Istentől születtem. Feltéve, hogy te alkalmassá tétettél arra, hogy Jézus Krisztusban higgy; ez a hit szeretetet nemzett; ez a szeretet Krisztushoz hajtott téged, hogy Krisztusnak munkálkodjál te a bibliához jössz és azt találod, hogy ez éppenséggel ugyanaz, amit az első hívők éreztek és azután azt mondod: „Jó Uram, a te gyermeked vagyok, mert amit én érzek, hát ez az, amit Te szolgáidnak szája által mondottál, hogy be kell annak teljesíttetnie a te gyermekeidtől,” Így erősíti meg a Szellem az én szellememnek: bizonyságát, hogy Istentől születtem.
De ismét, íme ti tudjátok azt, hogy a keresztyén emberben minden jó a Szentléleknek műve. Ha valamely időben vígasztal titeket a Szentlélek, s a ti megnyugtalanított lelketekre édes csendet áraszt; ha oktat titeket, titkot fedez fel néktek, melyet előbb nem értettetek, ha néha rendkívüli szeretetet, a Krisztusban való szokatlan hitet ömleszt belétek; ha a bűn iránt gyűlöletet, Jézusban hitet, e világra nézve halált és Isten számára életet éreztek, akkor ezek a Léleknek a munkái. A Szentlélek pedig sohasem működik erősebben másokban, mint isten gyermekeiben; s miután a Lélek tibennetek működik, tehát éppen ezen működésével az ő saját, csalhatatlan tanúbizonyságát adja, hogy ti Istennek gyermekei vagytok. Ha nem váltál volna Istennek gyermekévé, akkor ott maradtál volna, ahol voltál, a te természetes állapotodban, de miután az összes altaratót és teljesítését te benned az tetszése szerint véghezvitte, ennélfogva reád nyomta az ő bélyegét annak jeléül, hogy te a legmagasabbnak családjához tartozol. Azt gondolom lom azonban, hogy kissé tovább kell mennem. Én hiszem, hogy van hogy természetfeletti út, amelyen az eszközöktől eltekintve, a Szent érintkezik, az emberek szellemével. Az én saját csekély tapasztalatom hozza meg nekem azt a hitet, hogy - eltekintve Isten igéjétől – a Szentlélek közvetlenül közlekedik az emberek lelkiismeretével és lelkével, mindennemű más eszközök nélkül. Azt hiszem, hogy Istennek szelleme néha bizonyos titokteljes és csodálatos érintkezésbe lép az ember szelemével és hogy némely időben a Szellem az ember szívében olyan hangon beszél, amely a fülre nézve nem hallható, de teljesen hallható ez a Szellemnek, akihez szavát intézi. Közvetlenül vigasztal és bátorít minket azáltal, hogy az emberi szívvel közvetlen érintkezésbe jön. A mi dolgunk tehát az, hogy a Szellem bizonyságát szava és művei által elfogadjuk, de én közvetlen, valóságos megszakítás nélküli közösséget akarnék keresni a Szentszellemmel, hogy működjék leptemben és győződtessen meg, miszerint én Istennek gyermeke vagyok.
Engedjetek hallgatózni, hogy megkérdezzelek, vajon tudja-e közületek némelyik azt, hogy ti Istennek gyermekei vagytok? Ne mondjátok ezt: Az én keresztségemben, amelyben én Krisztusnak tagjává és Istennek gyermekévé tétettem.” (*Az angol államegyház egyik imakönyvében foglaltatik ez a kifejezés)
Azt hiszem, hogy nincsenek sokan Angliában, akik elhiszik ezeket a szavakat. Lehet néhány kevés ember aki ezt hiszi, de én soha sem voltam ilyen szerencsétlen, hogy velők találkozzam. Mindenki tudja, hogy gyalázat ez a hasonlíthatatlan imakönyvre vonatkozólag, hogy ilyen szavak meghagyatnak benne szavak, melyek olyan szégyenteljesen valótlanok, hogy az ő durva valótlanságukkal nem képesek ama romboló hatással bírni, amelyet e ravasz nyelv nemzett; mert az ember lelkiismerete fellázad ama feltevés ellen, hogy a gyermek homlokának néhány csepp vízzel való meghintés által, az Krisztusnak tagjává és Istennek gyermekévé készíthető volna. Kérdelek azonban, mondja-e a ti szellemetek ma: „Én Istennek gyermeke vagyok.” Érzitek-e a gyermek vágyát, szeretetét, bizodalmát? Ha nem akkor reszkessetek, mert csak két nagy család van ezen a világon Istennek családja és a sátán családja, az ő jellemük mily különbözőképpen és az ő végük milyen ritka módon van egymástól elszakítva.
Kényszerítlek téged, hogy ne engedj addig szemeidnek álmot és te szemhéjaidnak szunnyadást, míg ezen isteni, titokteljes működés által újjá nem tétetel, újjá nem születél és újjá nem nemzettetel és így ne csupán névleg, hanem valóságosan az élő Isten élő családjába felvéve vagy.
De átmegyek a harmadik ponthoz. Ha a mi lelkünkben megállapíttatott az igazi tanúbizonyság által, - a mi szellemünk és Isten szelleme lenre által, - hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor szemléljük meg, milyen nemes kiváltság tűnik fel a mi szemünk előtt. „Istennek örökös és Krisztusnak örökös társai. Istennek minden gyermeke örökös, akármilyen nagyszámú tagokból álló család is az, s azért annak, aki utoljára született, Istentől éppen annyi joggal kell bírnia, mint annak, aki először született. Ábelnek, az első vértanúnak, aki egyedül ment a mennybe, nem lehet biztosabb joga az örökséghez, mint az asszony utolsó szülöttjének, aki bízik Krisztusba és azután az Ő dicsőségébe megy.
A mennyország logikájában (következtetési tanában) igaz ez, hogy: „Ha fiak, tehát
örökösök.”
Nézzétek pedig meg, hogy mi az, amit mi örökölünk. Az apostol az örökség legfenségesebb részének nevezi először: Isten örököseinek nem az Isten adományainak és Isten műveinek, hanem Istennek magának Círus királyról beszélik, hogy olyan szeretetreméltó kedélyű fejedelem volt, hogy amikor étkezés mellett ült és olyasvalamit talált, ami ízlésének nagyon tetszett, megparancsolta, hogy ezt vigyék és barátomolt adják át eme üzenettel: „Círus király úgy találta, hogy ez az
étel megfelel ínyének és gondoló, hogy barátja szintén élvezze azt, aminek ő örvendhetett.” Ezt az ő udvaroncai irányában tanúsított túlnyájassága és barátsága különös példájának tartották. De a mi Istenünk többet tesz ennél nemcsak a kenyeret küldi asztaláról, mint ama napokon, amikor a emberek angyalok étkét ették; s nemcsak a tiszta bort adja nékünk amelynek nincsen sepreje, az ég gazdag borait, hanem önönmagát adja önnönmagát adja nékünk. A hívő pedig örökős lesz, azt mondom, nemcsak
Isten műveinek örököse, nemcsak Isten adományainak örököse, hanem magának, Istennek. Az ő hatalmáról beszélünk? Az ő hatalma a miénk. Az ő mindentudásáról beszélünk? Az Ő minden bölcsessége a mi javunkra fog fordíttatni. Azt mondjuk, hogy Ő a szeretet? Ez a szeretet minket illet. Dicsérhetjük-e Őt, hogy mozdíthatatlan és meg nem változható? Ez az örök változhatatlanság az ő népének védelmére szolgál. Istennek minden sajátságai az Isten gyermekeinek tulajdonai, a nékik rendelt örökség. Igen, Ő maga a miénk. Oh, minő gazdagság! Ha ma reggel azt mondhatnók, hogy minden csillag a miénk; ha a távcsövet a legtávolabb lévő állócsillagra irányítjuk és azután a tulajdonos kevélységével, ami az embereknél oly természetes, - mondhatnók: „Ama csillag, mely ezerszer nagyobb a napnál, az enyém. Emez örökségnek én vagyok királya és nélkülem egy kutya sem mozdítja meg nyelvét.” Ha azután a távcsövön a tejúton végighúzódunk és a csillagok millióinak millióit látjuk, melyek egymás mellé szorítva fekszenek, s majd felkiáltani tudnánk „Mindez az enyém!” Akkor mind ez a vagyon csak egy foltocska volna ahhoz képest, amit a mi szövegünk magába foglal. Istennek örökösei! Ő, aki előtt minden olyan, mint semmi, maga magát adja, hogy az Ő népének öröksége legyen.
Továbbá az örökség különös kiváltságánál jegyezzétek meg, hogy Krisztusnak örökös társai vagyunk. Ez annyit jelent, hogy bármi, amit Krisztus, mint az összes meglévő dolgoknak örököse birtokol, az a miénk. Jézus Krisztus örökségének dicsőnek kell lennie! Nem ő-e az igaz Isten, az igaz Istentől, Jehova egyszülött fia, fenséges és dicsőségteljes, habár egész a sírig megalázta magát és szolgák szolgájává lett, mégis mindenekfelett örökké állandó Isten. Ámen.
Óh milyen angyalnyelv énekelje meg az Ő dicsőségét? Milyen tüzes nyelvek kellenek, hogy birtokairól, gazdagságáról szóljanak; Jézus Krisztusnak kideríthetetlen gazdagságáról?... De, szeretteim, minden ami Jézusé, az egyúttal a Jézus népéé is. Saját ruháit adja nékünk, hogy azokba öltöztessünk fel. Az Ő igazsága lesz a mi szépségünk. Egész személyiségét, saját testét adta nékünk s így vált Ő a mi ételünkké és a mi italunkká, mert esszük testét és isszuk vérét. Szívét, art a melegen, forrón szerető szívet adta nékünk, mely mindhalálig szeretett bennünket. Nékünk adta koronáját, nékünk adta trónját, mert úgymond: „aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székemben üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal királyi székébe.” Nékünk adta a mennyet, mert: „ahol én vagyok, akarom, Hogy az én szolgáim is ott legyenek.” Nékünk adta örömének teljességét, hogy, mint mondja „megmaradjon bennetek az én örömem és a ti örömötök beteljék.” Újra kijelenthetem azt, hogy nincsen semmi a legmagasabb mennyekben sem, amit Krisztus magának visszatartott volna, mert: minden a tiétek, ti a Krisztuséi, a Krisztus pedig az Istené.”
Nem időzhetem tovább e pontnál, kivéve, hogy meg ne említsem, hogy ez Isteni renddel nékünk sohasem szabad ellentétekbe kerülnünk: „Ezt sohasem fogjuk megtenni”, feleltek ti rögtön. De várj csak egy kissé testvérem, várj, mert tudom, hogy ezt már megtetted; mivel, h minden, aki Jézusé, egyúttal a tiéd is, mégis elfelejted, hogy Jézusnak egykor nehéz keresztje is volt és hogy ez is a tiéd. Jézus töviskoronát is hordott egykor és ha te mindent hinni akarsz, ami az Övé, akkor néked is hordanod kell a töviskoronát. Vagy elfeledted-e, hogy Jézus szégyent, gyalázatot, gúnyt és megvettetést tűrt el az emberek részére, és hogy mindezt nagyobb gazdagságnak tartotta, mint összes kincse e világnak. Jöjj csak és én tudom, hogy ha te a felsoroltak jegyzék megpillantod, valamivel ferdébben fogsz a keresztre nézni és azt gondolod dobd, hogy „habár a korona igen dicső, de én nem szeretem, ha megvetnek vetnek és nem örülök, ha kigúnyolnak és kidobnak maguk közül az emberek.” Óh te ellentétben vagy ez isteni renddel és harcot kezdesz eme magasztos isteni fenség ellen. Azt kellene gondolnunk, hogy örülsz hogy Mestereddel úgy a jóban, mint a nem jóban egy lehetsz és hogy vele együtt részt vehetsz nemcsak a dicsőségben, hanem a keserűségben is. Így kellene lenni, mert így is hangzik: „Tűrjetek, hogy uralkodhassatok.” Van talán itt egy kicsike hely „amelyen Uratok jár és ti szégyenlitek, hogy azon tapos? Ha igen, akkor úgy vélem, szívetek még nincs a helyes állapotban. Vonakodtok talán, hogy Vele együtt abba a kertbe menjetek, hol haláltusáját vívta? Óh te hívő ember, szégyellni fogod magad, ha panaszt hallasz ellened, ha hamis bizonyságok tesznek te reád? És vajon el fogsz- e pirulni, ha oldala mellett ülve, téged is úgy megvetnek, mint Őt megvetették? Óh ha te megrettensz egy gúnyos megjegyzés hallatára, akkor hagyjad megmozdulni lelkiismereted: „Nem vagyok-e örökös társa a Krisztusnak és talán utolsó rendelkezésének támadjak-e ellene?” Nem mondta-e Jézus: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem e világot.” És ó te talán szégyellnéd magad a Krisztusért meghalni?
Jöjj, óh hívő, részt akarsz-e venni Krisztussal együtt a harcban, hogy azután vele együtt a zsákmányon osztozzál? Kész vagy-e arra hogy most az emberektől lenézve és megvetve légy, hogy végül felmenve a mennyekbe; fogva vigyed oda a fogságot? Az örökséget nem lehet megosztani; ha te a dicsőséget bírni akarod, kell, hogy a megvettetésbe is részed legyen. Azért mindenki, ki hűen akar élni a Jézus Krisztusnál kell, hogy üldöztetéseket szenvedjen e földön.
És most elérkeztem beszédem utolsó részéhez, melyről még röviden szólni akarok, azaz ahhoz a különös magaviselethez, melyet természetszerűleg elvárnak azoktól, kiknek személyes előjoguk van, hogy Istengyermekeinek neveztessenek.
Abban az időben, mikor Róma aranykorát élte; ha egy férfiút megvádoltak hazugsággal, az felállt, vádlójának arcába nézett és azt mondta: „Római polgár vagyok.” Ezt azután elegendő feleletnek tartotta, ha csalással vagy hazugsággal vádolták. Adhat azonban valaki tízszer is kielégítő feleletet, ha abban az állapotban van, hogy ezt mondhatja: „Én Isten gyermeke vagyok, vajon, mint ilyen követhetem-e a bűnt?” Elámultam, mikor a régi római történeteket hallottam, a becsületesség és a vitézség csodáit, melyet a bálványimádás, azaz sokkal inkább a hazafiság hozott létre és az az alapelv, melyre a rómaiak építettek, még pedig a szeretet és a dicsőség. És én azt mondom néktek a mai reggelen, hogy szégyellni való dolog, hogy a bálványtiszteletek idején jobb emberek kerültek elő, Ionit ma, vannak némelyek, kik pedig keresztényeknek vallják magukat. És azt gondolom, hogy feltétlenül megállapíthatom, hogyha egy római, ki Jupiter és Saturnus imádója volt, nagy és dicső tudott lenni, altkór az Isten gyermeke csak sokkal nemesebb lehet. Nézzetek Brutusra; ő volt az, ki megmentette a köztársaságot, ki a zsarnokságot elpusztította, nézzétek, amint ott ül a bírói székben és eléje hozzák két fiát, kik ellen az a vád, hogy az államot elárulták. Vajon mit fog most az Atya tenni?
Hiszen ő is csak oly ember, kiben szerető szív dobog, ki szereti fiait, azokat kik most előtte állanak. Vajon szabad folyást enged-e az igazság sújtó kezének, vagy pedig családját elébe helyezi hazájának? De ím, nézzetek, eltakarja kezeivel arcát, azután letekint fiaira és minekutána teljes bizonyítékokat talál az árulásra nézve, szól: „Liktorok, tegyétek meg kötelességteket.” Ezek megrémülve, megrettenve tántorodtak hátra. Brutus azonban ismét szólt: „Hajtsátok végre az ítéletet, liktorok” és a fiúknak fejükét vették atyjuk jelenlétében. Hajthatatlan igazságosság töltötte meg lelkét és semmi más érzelem nem bírta megtántorítani még csak egy pillanatra sem. Keresztyén férfiak, érzitek-e magatokat ilyen erőseknek saját bűneitekkel szemben?
Mikor a bírói székben ültök és valamely kedvenc bűnötöket vezetik elétek, és ti szégyenletemben elpirulok, ha kimondom - ti kívánjátok, hogy kíméljék meg őt, kívánjátok, hogy hagyják meg életben, hiszen olyan kedves volt szíveteknek, ahelyett, hogy - mint Isten gyermekeihez illene - azt mondarátolt. Ha szemem megbotránkoztat engem, úgy kivájom és elvetem magamtól; ha pedig kezem botránkoztat meg, úgy inkább levágom és elvetem magamtól, mintsem hogy vele Isten ellen vétkezzek. Brutus megölette saját fiait, de varnap keresztyének, kik nagyon óvják és kímélik bűneiket. Vessetek csak egy pillantást egy igen nemes ifjúra, Mutius Scaevolára. Belopódzik Róma ellenségének, Pyrrhus királynak sátrába azzal a szándékkal, hogy megöli őt, Inert hazája ellen támadt. A király helyett azonban egy főembert ölt meg és mielőtt még a királyra támadhatott volna, megfogták. A. sátorban izzó parázzsal telt serpenyő állt; Scaevola kinyújtotta jobb kezét, és a tűz fölé tartva, meg nem mozdult onnan, míg Mezét egészen e1 nem égette. „Négyszáz ilyen ifjú van Rómában - felelt - akik ha elvéti a szúrást, épp úgy képesek kezüket a tűz fölé tartani, mint én és ezért te zsarnok, biztosan meg fogsz halni.” És mégis vannak keresztyén férfiak, kiket ha egy kevéssé kikacagnak, ha megvetnek vagy ha véleményükért hidegen elítélnek, akkor szégyellik magukat és képesek volnának egész vallomásukat visszavonni. És ha ezek a megkísértésben ne is tesznek úgy, mint Péter, - hogy esküdöznek és átkozódnak az elő megmondott panasz dacára - akkor a beszélgetésnek egészen más fordulatot adnak, csakhogy fájdalmat vagy bántódást ne szenvedjen a Jézus nevéért. Óh, ha volna négyszáz Scaevolánk, négyszáz oly férfi kik képesek volnának a Krisztusért elégetni nem a jobb kezüket, kan egész testüket, ha ezáltal a Jézus neve megdicsőíttetnék és a bűnnek halálos döfést adnának!.. Pillantsatok most Camillusra. Hamis vád miatt kiűzték Rómából. Megbántották, megrágalmazták, megsértett úgy hogy teljesen visszavonult. Mihelyst ezt a gótok, Róma régi ellenségei megtudták, rögtön a város ellen vonultak és körülfogták, hogy kirabolják és azután felégessék. Nem volt senki, akitől féltek volna csupán Camillustól. Jöttek hozzá némelyek és mondták néki: „Hagyj most megsemmisülni ezt az alávaló, cudar népséget. Kikergettek mag közül, engedd, hogy megkeserüljék azt a napot, melyen ezt tették veled De nem, Camillus nem hagyja magát elkeseríteni. Összegyűjti híve meglepi a gótokat, megveri őket és diadalmasan bevonul Rómába, dacára, hogy száműzött. Oh te keresztyén férfi, ez a példa álljon előtted, még nagyobb mértékben. Ha a gyülekezet elvet téged, kidob, megbánt, -elkeserít, légy még mindig kész azt megvédeni és ha neved megvet is az Isten népe előtt, kelj fel mindig, ha Sion ügyéért szükség van rád, a mi magasztos Istentiszteleteink városáért.
Úgy érzem, hogy szükséges volt reámutatnom e példákra, azt hiszem, hogy újak és biztos vagyok benne, hogy erősek. Azt kisze nem vagytok képesek feltételezni, hogy Isten a pogányokat azért rendelte, hogy általuk Isten gyermekeit elhomályosítsa. Ne engedjétek, hogy valaha megtörténjen! Úgy éljetek, úgy járjatok, hogy e világ azt mondhassa rólatok: „Ezek az emberek Isten áldását láthatóan maguk hordják; mindnyájan egyenlő elv Istenben és együtt dicsőítik az Ő nevét. Minden cselekedetükben Isten kegyelme mutatkozik, minden szavuk egy-egy eskü, minden tetteikben őszinték; szívük örömmel telt, lelkű egyéniségük kedves, szilárdak, amellett mégis nagylelkűek, szigorúak tisztaságban, szeretetteljesek a kedélyben, férfiak mind, kik - mint Isten telve vannak szeretettel, de hozzá hasonlóan szigorúak az igazságosságban. Mindnyájan szentek és mindnyájan készek Istennek mindenkor tisztességet adni, de nem képesek eltűrni a bűnt és hallani, hogy még ma is uralkodik.” Áldjon meg titeket a Mindenható és adja, hogy azok, kik közöttetek még idegenek, e prédikáció által meggyőzettessenek és megtérjenek.