Spurgeon, Charles

(Ezen prédikációját Spurgeon 1876. év július 16-án tartotta, amely alkalomkor a rendes hallgatók nem foglalták el helyeiket. Spurgeon ugyanis megkérte gyülekezetének tagjait és a rendesen megjelenő hallgatókat, hogy ezen az estén maradjanak el a prédikációról és ez által helyet engedjenek az idegene knek, kik közül gyakran több száznak visszatérni kellett a kápolna ajtajától, mert nem volt már hely számukra odabent. Dacára azonban a tagok elmaradásának, a kápolna annyira megtelt, hogy a megjelent közönség e gészben helyhez jutni nem tudott, pedig az a kápolna 6-7000 embert képes befogadni. Ezen a vasárnap estén a gyülekezetek részére különféle imaóra, úgyszintén rendes istentisztelet rendeztetett a szabad ég alatt).
Nem remélhetem, hogy valamennyiteket ismét látni foglak, ez okból, miután alkalmam van prédikációt tartani; azt amennyire csak tenni tudom, elejétől végig az evangélium gyökerével teljessé kell tennem. Egy káplánról, aki a börtönben prédikált, azt hallottuk, hogy az ő beszédének szövegét két részbe osztotta. Az első rész a bűnös betegsége volt. Ezt vette beszéde tárgyául egyik vasárnapon és azzal zárt, hogy a bűnös számára való orvosságról majd a következő vasárnapon akar prédikálni. De a régi rost idők szokása szerint a foglyok közül többen hétfőn felakasztattak s így ezek a prédikációnak ama részét nem halottát meg, amelyre legnagyobb szükségök volt. Jó lett volna az üdvösségnek nagy üzenetét azonnal hirdetni azoknak az embereknek, akik oly közel voltak végükhöz és én azt hiszem, hogy nagyon oktalan a prédikátor mindazon prédikációjában, amelyben csak egy tárgyra szorítkozik és a szükséges evangéliumi igazságokat kihagyja azon gondolatban, hogy a Krisztus által való üdv felől másnap szándékozik prédikálni, mert hiszen néhány hallgatója meghalhat ezalatt és ah néhány elveszhet közülő mielőtt alkalma volna a nagy és a leglényegesebb ponthoz, t. i, az üdv utjához érni ..
.
De térjünk a tárgyhoz. Péter Liddába érkezett és talált ottan egy embert, aki evvel a klasszikus Éneás névvel rendelkezett. Nem valami hatalmas harcos volt ez, hanem egy szegény, gutaütött, aki már 8 éve ágyához volt szegezve. A férfin tehetetlenségének szemlélete megindította Pétert, a Lélek ösztönét érezte magában és azért mialatt nézte, amint ott fekszik, ezt mondá: „Éneás, gyógyítson meg téged Jézus Krisztus; kelj fel és magad vesd meg a te ágyadat! „Ugyanazon Lélektől pedig indíttatva, amely Lélek az apostolt ösztönözte, hitt a férfi az üzenetnek, hitte, hogy Jézus Krisztus őt meggyógyította s azonnal felkelt, megvetette ágyát és egy pillanat alatt teljesen meggyógyult! Halljunk tehát valamit ezen férfiúról.
Nagyon világos, hogy ez a férfin valósággal beteg volt. Ha valósággal beteg nem lett volna, akkor ez az eset csak csalás volna, - e ferdítés és eltorzulás elejétől végig; - de ő reménytelen állapotban volt. Miként azonban nincsen helye a nagy gyógyulásnak, valami nagy betegség nélkül, épen úgy nincs nagy helye az isteni kegyelemnek, ha nincsenek nagy bűnjelei. Jézus Krisztus nem azért jött e világra, hogy hiábavaló bűnösöket megmentsen, hanem valóságos bűnösöket; épen oly kevés jött le a mennyből azért, hogy azokat keresse, akik nem betegjei a bűnnek, mert az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem azért jött Ő le, hogy azokat keresse, akik nehéz betegek, hogy ezeknek valósággal meghozza a gyógyulást.
Emez ember nyolc éven át volt béna. Betegségének tartama rettenetes állapot. A te betegséged talán nem 8 éves, hanem 28, 38, 48, 78 vagy talán 88 év óta vagy alávetve annak. De hála Istennek esztendők száma, melyekben bűnökben éltünk, nem akadályozhatja meg Istennek kegyelmét Krisztus Jézusban, hogy minket egészségesekké, tegyen. Nagy számlát kell kiegyenlítened neked, mialatt egy másik barátodnak csak kicsit és aránylag kevés adósságot, de a hivőknek épen olyan könnyű a nagy számla alá ezt írni: „Kifizettetett”, mint a ki számla alá. S miután a mi Urunk Jézus Krisztusunk. teljes kiengesztelést vitt véghez, ennélfogva épen olyan könnyű Istennek a 80 éven át való gonoszságokat megbocsátani, mint a 8 éves gyermekét. Ne essél tehát kétségbe: Jézus Krisztus megtudja gyógyítani az olyant, mint te vagy, ha mindjárt szíved és elméd hosszú időn át a bűn következtében bénává vált is.
Olyan volt amaz ember betegsége, hogy akkor teljesen gyógyíthatatlannak tartatott és valószínűen még ma is az. Kicsoda képes a gutaütött embert újra éppé tenni? Éneás nem tudta maga magát meggyógyítani és egyetlen egy, csupán emberi orvos sem bírt azzal az ügyességgel, hogy valamit véghez vihessen érette. Kedves hallgatóm, éreztette-e veled Istennek lelke, hogy szívednek sebe gyógyíthatatlan beteg a te szíved? Elhomályosult-e értelmed? Érezed-e, hogy egész természeted elbénult a bűntől és nincs orvos jelen? Ah én tudom azt, hogy nincsen egy sem az emberek között, mert nincsen balzsam Gileádban, nincs orvos jelenben, soha nem is volt, mert különben az én népem leányának baja régen meggyógyíttatott volna. Nincsen lelki orvos, kivéve a golgotait, nincs Másutt balzsam, csupán az Üdvözítő sebeiben. Ha érezed, hogy gyógyíthatatlan lelki beteg vagy és reménytelen volna az eset, ha a végtelen irgalom közbe nem lép, akkor örvendek rajta, hogy ma este itt vagy. Örvendek rajta, hogy ma itten olyan van jelen, mint Éneás. Tudjátok-e, hogy e világon a legszebb feladat azoknak prédikálni, kik tudatában vannak annak, hogy szükségünk van Üdvözítőre? ...Kötelességünk mindenkinek prédikálni, mert ezt mondó Mesterünk „Prédikáljátok az evangéliumot minden teremtett lénynek” az ég alatt; de ha mi egy sereg éhes lélekhez értünk, akkor könnyebb és kellemesebb a munka őket mennyei kenyérrel táplálni és ha a szívek szomjasak, édes a munka számukra az élő vizet nyújtani, mert mindnyájan epednek annak elfogadására. Tudjátok mily nehéz a lovat a vízhez hozni, de nem bírhatjátok reá, hogy igyék, amikor nem szomjas az. Emígy az emberek elé állíthatjátok Jézus Krisztust, de ha ők nem érzik azt, hogy szükségük van reá, nem akarják bírni őt. A mennydörgésnek hangjával prédikálhattok ti vagy a belső szeretetnek hangján esedezhettek, de nem hozhatjátok oda őket, hogy a Krisztus Jézusban való kegyelem után kívánkozzanak, ha nem érzik azt, hogy erre szükségük van. Boldog vagyok, háromszorosan boldog vagyok ma este, ha ezen házban valahol egy Éneás van, aki beteg és tudja azt, hogy beteg, aki gyógyíthatatlannak ismeri fel betegségét; panaszkodik, hogy béna, nem képes semmit sem tenni és az iránt eped, hogy isteni erő által meggyógyíttassék. Az a férfiú ő, aki a szabad kegyelemnek evangéliumi örömüzenetét üdvözli. Az a férfiú igazán beteg volt, te pedig hallgatóm szintén az vagy; a te bűneid nagyok, a te természetednek bűnös volta mély és a te bajod felette, áll, az emberi művészet keretén.
Másodszor ez a férfiú, ez az Éneás tudott valamit Jézus Krisztusról; mert különben, mikor Péter ezt mondotta: „Gyógyíts meg Jézus Krisztus”, komolyan kérdezhette volna, hogy mit gondol ezzel, de eszével nem tehette volna meg azt, amit felfogni nem bírt. Nem hihette volna azt, amit Péter mondott; mert nem érthette volna véleményét.
Mikor Péter mondotta: „Éneás gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus”, - ekkor nem kételkedem - Éneás megemlékezett arra, amit előbb Jézus Krisztusról és az ő csodálatos életéről és haláláról hallott. Nos tehát, ha egy valaki volna az itteni gyülekezetben, aki nem ismerné Jézus Krisztust és nem értené őtet, miként van ez; hogy Ő bűnbeteg lelkeket megtud gyógyítani, úgy engedjétek meg, hogy a régi-régi történetet röviden ismét elbeszéljük. „Jézus Krisztus”- magyarra fordítva annyit jelent, mint: „Üdvözítő, Felkent.” Kicsoda Ő? Ő a legmagasságosabbnak fia, igaz Isten igaz Istentől; s mikor mi a bűnökben elveszve valánk, akkor ő, aki Isten fiának neveztetik, letette isteni alakját és idejött, hogy hozzá hasonlóan eme szegény testbe és vérbe öltözzék; a jászolban feküdt mint egy kis gyermek és egy női keblen feküdt, mint gyenge csecsemő. Isten, aki kiterjesztette az egeket, mint egy sátort, hogy benne lakjék és letette a földnek alapjait, lejött a földre, hogy felvegye ami természetünket és egy asszonytól megszülessék. Oh mily hasonlíthatatlan megalázkodás ebben a határtalan leereszkedésben, hogy Ő, a végnélküli, kis gyermekké lett és hogy az örök Isten egy csecsemő formájába burkolózott. Ez a csoda teljesíttetett azért, hogy mi megmentessünk. Itten alant élt az angyaloknak ura mintegy 30 évig az emberek között. Éltének első részét úgy töltötte el, mint az ácsmester fia, aki atyjának engedelmes volt és egész földi léte alatt engedelmes volt az ő atyja Isten iránt. Miután semmi igazságunk nem volt, mert a törvényt megszegtük, ez okból megjelent Ő, hogy számunkra igazságot készítsen. Ő meg is tette ezt. De szükség volt engesztelő áldozatra is,, mert hiszen mi vétkeztünk, az isteni igazság pedig büntetést követelt a bűné Jézus, mint kezes és helyettes lépett közbe a bűnös emberfiakért. Oda tartotta hátát az igazságosság korbácsának, megnyitotta keblét az ő lándzsájoknak és meghalt, hogy a bűnösök élhessenek. Az igaz meghalt a igaztalanokért, hogy minket Istenhez hozzon.. „Hordozód a bűneinket,
Hogy megválts és megments, minket..”
Nos tehát, amint Ő így élt és így meghalt, letették testét a sírba, de ő harmadnapra ismét feltámadt és most is él. Ebben az ember Krisztus Jézusban pedig, aki a halálból feltámadott, prédikáltatik a népeknek a bűnök bocsánata. Mert negyven nap mulya, ugyanez a Jézus, aki meghalt és eltemettetett, a mennybe ment tanítványai jelenlétében, felemeltetett ő, míglen egy felhő eltakarta szemeik elől, ül pedig most istennek az Atyának jobbján, hol az ő vérének érdemét érvényesíti és esedezik a bűnösökért, hogy Istennel megbékéltessenek.
Nos hát testvéreim ez ama történet, melyet nektek elbeszélnünk kell azon hozzáadással, hogy ugyanez a Jézus ismét el fog jönni megítélni az eleveneket és holtakat, mert Ő Úr mindenek felett. Ebben az órában közvetítő Ő, akit a nagy magasztos Jehova elrendelt és hatalma van minden test felett, hogy örök életet adjon azoknak, akiket Jehova néki adott azért arra kérünk titeket, hogy ezt fontoljátok meg, nehogy az Ő ítélőszéke előtt, mikor mint bíró megjelenni fog, elkárhoztassatok.
Éneás többet vagy kevesebbet hallott ezen nagy tettekről. Az emberré lett Istennek története egyik vagy másik úton módon füleibe jutott és ő megértette, hogy habár Jézus Krisztus nem is volt bent a szobában, hanem csak Péter és néhány barátja, s habár Jézus Krisztus nem volt a - földön, hanem a mennybe ment, hatalma mégis ugyanaz a földön, ami mindig volt. Tudta, hogy Jézus tud csudákat tenni az égből épen úgy, mint mikor ide lent időzött. Megértette, hogy ő megtudta gyógyítani a bénaságot, mikor itt lent volt, megtudja tehát gyógyítani most is, miután trónját elfoglalta; hitt tehát Éneás Jézus Krisztusban .abból kifolyólag, amit hallott és egyszerűen remélte tőle a gyógyulást. Ezen hit által vált éppé Éneás.
Odáig, értünk, hogy ez az ember beteg volt és tudott valamit Krisztusról. És íme mindenek között a leglényegesebb jött, hogy: Ez az ember hitt Jézus Krisztusban.
Péter ezt mondá néki: „Éneás, gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus.” Az a férfiú nem Péterben hitt, mint gyógyítóban, mert hiszen észreveszitek, hogy Péter semmit sem mondott maga felől. Nem azt mondja Péter: „Mint az egyháznak feje, a nékem átadott hatalomnak erejéből, egészségessé teszlek téged.” Semmi vonatkoztatás nincsen ilynemű igényre; Péter igen tiszta evangéliumot prédikált. Ha néktek meg mentetnek kell, akkor egyedül Jézus Krisztus által kell annak történnie, a benne való személyes hitetek által; bizonyára nem egy embernek, vagy emberek. osztályának közvetítésével, származzanak azok bármely egyházból is. Adja Isten, hogy. a pápa és a papság, valamint minden undok csalásaik ebben az országban megszűnjenek és Krisztus felmagasztaltassék!
Amint ennek a férfiúnak nem volt hite Péternek valamilyen hatalmában, annál kevésbé volt hite önmagában és nem látott valami reményt saját személyében: Nem ezt mondta Péternek: ,,De hát nem érzek érőt arra nézve, hogy javuljak.” Ezt sem - mondta: „Azt hisz hogy elegendő érőm ezt - a bénaságot lerázni. Sem az egyiket sem másikat nem mondta. Péter hírnöksége elűzte őt a maga személyiségétől. Ez így hangzott: „Éneas, gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus Nem azért, mintha életérő volna a te szervezetedben, vagy egészség közök a te testi természetedben. Nem, Éneás, te gutaütött vagy, te nem teheted azt, de Krisztus egészségessé tesz téged.” Ez volt az a férfiúnak hinnie kellett, és meglehetősen ugyanaz, amit neked kedves hallgatóm szintén hinned kell.
A hite mellett még volt Éneásnak a vágya, mely megmutatta, hogy ez nem csupán számítás, hanem szerény, gyakorlati hit volt. Epedve vágyott meggyógyulni. Oh bár ez a mérges ember azt kíván, hogy kigyógyuljon hevességéből! Oh bár ez az önző azt kívánná, kigyógyulna fösvénységéből! Oh bár ez a kéjenc azt kívánná, hogy kigyógyulna tisztátalanságából! Oh bár ez a részeges azt kívánná, hogy kigyógyuljon iszákosságából! Oh bárcsak igazán azt óhajtanák emberek, hogy megszabaduljanak bűneiktől! De nem! Sohasem hallottam olyan emberről, aki a rákbetegséget gyönyörűséges kincsnek tartotta volna. azonban sok ember, aki olyannak tekinti bűneit, mint azok valami drágakövek volnának, melyeket rejtett kincs gyanánt őriznek úgy, hogy inkább el akarják veszíteni a mennyországot, mint testi gyönyör élvezeteiket elhagyni.
Mit hitt pedig Éneás? Ő hitte - s bár ti is ugyanezt hinnétek -. először, hogy Krisztus őt meggyógyíthatja, őt Éneást. Te Barna János hiszed-e azt, hogy Jézus Krisztus téged meggyógyíthat? Semmit sem adok arra, hogy mit gondolsz te feleségedre vonatkozólag; önmagadra vonatkozólag kell hinned, hogy Jézus Krisztus képes téged megmenteni, téged Éneás, téged Barna János, téged Tamás, téged Sára, téged Mária. Ó képes téged megmenteni Bírod-e te azt felfogni és ismételni: „Igen, ő képes engem megmenteni!”
Akármicsoda is a bűn, Ő meggyógyíthatja azt. Épen most a bűnök egész sorát említettem. A kevélységnek vörhenyét, a kéjvágynak undok fekélyét, a hitetlenségnek hideglelését, a fösvénységnek gutaütését megtudja gyógyítani mind, egyszóval pedig egy pillanat alatt, mindenkorra, teljesen, épen most. Igen bűnös, ő most gyógyíthat meg téged. Éneás ezt hitte. Hitte ezt, és mikor hitte, meggyógyította. Krisztus. Ah azt kívánnám, hogy ma este úgy hirdethetném az evangéliumot, hogy az én Uram és Mesterem sok hitetlent hithez hozna. Oh Szentlélek működjél te az igével! Bűnös, akarsz-e bocsánatot? Krisztus megszerezte azt. Minden bűn, melyet elkövettél, az ő nevéért megbocsáttatik néked, ha bízol Jézusban, hogy ő azt megteszi. Nem látod bűneidet, hogy nagy seregként üldöznek? Gondolod-e hogy azonnal elnyelnek téged? Jézus Krisztus valamennyinek véget fog vetni, ha hiszesz benne.
Ne hidd azonban, hogy csak az elkövetett bűnök bocsánatáról prédikálnak, mert ha egy ember az ő elkövetett bűneinek bocsánatát megnyerhetné és azután úgy élne, amint előbb élt, míg annál gonoszabb volna ez reá nézve. A bűnöknek megbocsátása, azoknak hatalma alól való felszabadítása nélkül inkább átok volna, mint áldás; de ahol a bűn megbocsáttatik, ottan Isten megtöri annak hatalmát a lélekben. Jegyezzétek meg magatoknak, miszerint mi nem azt mondjuk nektek, hogy Jézus Krisztus az elkövetett bűnöket megbocsátani akarja és azután úgy akar hagyni titeket élni,, mint előbb éltetek; hanem azt mondjuk néktek, hogy bármicsoda is a bűn, mely most a ti betegségetek, Jézus Krisztus meggyógyíthat abból benneteket. Ő a gonosztevésnek és gonoszul gondolkodásnak szokásától és hatalmától megmenthet. Nem kísérlem meg, hogy részletekbe menjek. Csudálatos emberek jönnek a Tabernákulumba (Spurgeon imaháza) közönséges, alkalmakkor, s így feltételezhetem, hogy ma este szintén vannak ilyenek itten. Hányszor jön ide ember, akinek mondhatnám, hogy: „Nyújtsd, ki nyelvedet! Ah íme, veres és fekete foltokat látok rajta, mert, hiszen te hazudozó és káromkodó vagy.” Meggyógyíthatja-e az én Mesterem az ilyen beteg nyelvet, mint ez? ,Igen-, ma este bízzál benne és Ő igazságszeretővé tesz és megtisztít téged káromlásaidtól. De van ám itt egy másik; nem szabad őt körülírnom. Nézzétek meg őt! Tisztátalan életet folytatatott és az ő szenvedélyei erősek; azt mondja:;, Meggyógyulhatok-e gonosz kívánságaimból?” Oh ember, az én Uram felteheti kezét erre a te égő szívedre és lehűtheti a tisztaságnak szeretetteljes józanságára. S te bukott nő, ne higgyed azt, hogy az ő hatalma nem tudna elérni téged; mert képes olyanokat megmenteni, mint azon asszony, aki ,bűnös nő volt. Ah ha te egy gyalázatos bűnnek rabja vagy, Jézus teljesen szabaddá tehet a gonosz szokásoktól. Te fiatal ember amott, tudod, hogy sok bűnbe estél bele, melyeket nem mersz megnevezni, amelyek szíved körül csavarodnak és megmérgezik életedet, mint a kígyók, melyek lelkiismeretedbe furakodnak. Az én Uram mindazokat kiveheti a lélekből és megszabadíthat téged azok emésztő mérgétől. Igen, ő tud belőled új teremtményt készíteni, hogy újonnan megszülessél. Ő megtudja. azt tenni, hogy azokat a dolgokat gyűlöljed, amelyeket azelőtt szerettél, s adhat a te gondolataidnak egészen más irányt. Ő megállapíthatja a napot és a holdat Gibeon hegyén, megtehet pedig Ő mindent. Nem hívta-e ki a világot a semmiségből? S nem tud-e új szíveket és igaz szellemeket az emberek lelkeiben megteremteni, azokéban, akik az ő istentelen cselekedeteik által tőle messze távoztak Megtudja ő ezt tenni és legyen áldott az ő neve, hogy meg is akarja tenni; a szellemek világa épen úgy áll az ő parancsnoksága alatt, mint a testi világ. Ha hiszesz óh ember, akkor úgy szólhatok hozzád, mint Péter Éneáshoz: „Gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus!”
De menjünk tovább és figyeljük meg legközelebb azt, hogy az a férfiú meggyógyult. Nem volt e dolognál semmi csalás ő meggyógyult. Gondolkodjatok csak egy pillanatig, hogy mi lett volna annak következménye, ha meg nem gyógyult, volna! Minő szégyen lett volna ez Péterre nézve! Péter mondá: „Éneás, gyógyítson meg téged Jézus Krisztus”, de Éneás gutaütötten fekszik tovább úgy, mint előbb. Minden ember mondhatta volna: ,Péter hamis tanúbizonyság.” Jól van hát, hiszen én nem azt akarom mondani, hogy az evangélium prédikátorának látnia kell, hogy a lelkek megmentetnek, mert különben hamis tanu. Nem akarom azt mondani, hanem igen azt, hogy ha az én prédikálásom Isten segítségével nem menti a lelkeket, akkor felhagyok vele; mer úgy tűnik fel nékem, hogy amikor mi nem hozunk Krisztushoz lelkeket, akkor haszontalan prédikátorok vagyunk. Aratók, akik soha sem aratnak, harcosok, akik soha egy csatát meg nem nyernek, halászok, kik halakat nem fognak, lámpások, melyek senkinek nem világítanak. Ezek szomorú, de igaz hasonlatok. Szólok-e egy prédikátorhoz, aki nem lát eredményt? Nem akarnék keményen hozzá szólni, de nagyon keményen szólnék önmagamhoz, ha az ő helyzetében volnék. Emlékszem, egy prédikátor álmára. Azt hitte, hogy a pokolban van, nagy rémületben volt és felkiáltott: „Ez az a hely, ahol nékem örökké kell maradnom? Én prédikátor vagyok!?”Erre egy rettenetes hang válaszolt: „Nem, mélyebben lent van a hely a hűtlen prédikátorok számára, sokkal mélyebben lent, mint itten.” Azután felébredt. Ah és ha mi nem rettegéssel küzdünk mindaddig, míg lelkek Krisztushoz hozatnak, akkor az egész örökkévalóságon át rettegéssel kell küzdenünk. - Meg vagyok győződve hogy kell megmentenünk lelkeket, mert különben olyanok leszünk, aminő Péter lett volna, amidőn mondá: „Gyógyítson meg téged Jézus Krisztus”, és az az ember nem gyógyult volna meg - gyalázattá vált tanúk vagyunk mi akkor.
Ha te a Jézus Krisztusban hiszesz, olyan igaz, amint élsz, hogy Krisztus megmentett téged. Egyet akarok neked mondani, hogyha te a Jézus Krisztusban hiszesz és azután elkárhozol, hát én veled együtt akarok elkárhozni... Nyugodjatok meg benne és meg lesztek mentve, mert különben meg volna gyalázva a neve.
Feltéve pedig, hogy Éneáshoz hasonlóan bíznál Krisztusban, - de ha meg nem mentetnél, mi volna? Nos hát az evangélium nem volna igaz. Zárjátok be ezeket a templomokat, ezeket a kápolnákat, száműzzétek ezeket a prédikátorokat, égessétek el a bibliákat, semmi igazság nincsen mindazokban, ha hinni tud lelketek Jézusban anélkül, hogy megmentessék. Az evangélium hazugság és csalás akkor, ha az igaz, hogy a bűnös ember bizalmát helyezheti Jézusra és nem gyógyul meg bűneiből, mert ezt mondja az Úr: „Aki hozzám jön, „azt én ki nem vetem.” Utolsó szava ez gyülekezetéhez: Menjetek széles e világra és prédikáljátok az evangéliumot minden teremtett lénynek, aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik.” Ha azok az emberek, akik hisznek, nem lesznek megszabadítva a bűn hatalmából, akkor az evangélium nem igaz és mi hiába vagyunk küldve, de ők meglesznek szabadítva, hála legyen Istennek, és az evangélium maga az igazság.
Oh kedves hallgatóm, szívesen beléd hatolnék, hogy ma este Krisztusra helyezzed bizodalmadat ama tapasztalatnak elnyeréséért, melynek úgy én, mint más hívők örvendezhettek; mert hiszen némelyek közülünk valók a Megváltó nevére építettek
és ő megmentett minket. Soha sem fogjuk, - némelyek mi közülünk valók, elfelejteni azt a napot, amikor felhagytunk önigazságunkkal és Krisztusban hittünk ami lelkünknek üdvösségére. Egy perc alatt megtörtént a csoda, de az elváltozás oly nagy volt, hogy soha megmagyarázni nem tudtuk és soha meg nem szűnünk ezért az Urat dicsérni. „Oh drága nap, oh drága, drága nap, Melyen az Úr megtörte láncomat!”
Emlékszem arra a reggelre, mikor az üdvöt megnyerém, amidőn a kis kezdetleges methódista kápolnában a karzat alatt ültem és a prédikátor ezt mondá: „Ez a fiatal ember ottan boldogtalannak néz ki;” - azután hozzá tette: „Te ifjú ember soha sem fogsz békességet találni, ha nem tekintesz Krisztusra;” - s felém szóla: ,,Nézd!” Mennydörgő hangján kiálta: „Ifjú ember nézd! Íme nézd! És én néztem, hitszemeimet azonnal Jézusra vetettem. Terhem eltűnt és az én lelkem vidám lett, mint a madár, mely kiszabadul a kalitkából; amint most is az, a hányszor Jézus Krisztusnak boldog üdvözítésére gondolok. Mi azt mondjuk, amit tudunk, nem hallomásból vagy más kézből eredő tanúvallomásból, de azt beszéljük, amit éreztünk, ízleltünk és amit megfigyeltünk,. ami kívánságunk pedig nagy, hogy ti mind ezt megismerjétek és érezzétek. Mi a te neved? Épen most mondtam, hogy „Barna János,” - nem igaz? Feltéve tehát, hogy, neved Barna János. Jól van, az evangélium mondja: Aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, annak örökéletre. Ezzel azt gondolja: „Ha Barna János hisz Jézusban, akkor néki örökélete van.” - .S akkor én: Barna János, ha hiszek és megkeresztelkedem, üdvözülni fogok.” Ezen a módon fogjad .fel ezt. De talán azt mondod te: „Szabad-e azonban nevemet egy ígérethez függesztenem és ezt ezen az úton magamnak elsajátítanom?” Igen, szabad ezt tenned, mert a bibliában semmi sincsen, mely azt mondaná, hogy a te neved van hagyva azok névjegyzékéből, kiknek az ígéret adatott.. Néha azt mondod: „De nekem nincs hajlamom Krisztushoz járulni.” A Krisztushoz való menésnek legalkalmasabb útja az, hogy épen úgy járulj hozzá, ahogy vagy. Melyik ruházat legalkalmasabb a kolduláshoz? Emlékszem, hogy huzamosabb idő előtt, mikor innét nem messze laktam és künn még zöld volt, egy” embernek, aki az ajtónál koldult, egy pár fényezett csizmát adtam. Ő felhúzta és nagy hálát fejezett ki értük, de azután találkoztam vele és elcsudálkozám, hogy lehúzta azokat. Hiszen azok nem arra voltak készítve, hogy valaki kolduljon bennük. Az emberek reá néztek volna, mondván: „Mit, te aprópénzt akarsz, mikor ilyen csinos csizmád van?” A koldus sokkal többet kap, ha mezítláb van, mintsem szép csizmában. A koldus egyenruhája a rongyos öltözet. Ha te Istenhez járulsz és kegyelemért esdesz, ne tedd magadra önigazságaidat, hanem eredj ürességednek és szegénységednek minden bűneivel és minden nyomorúságával, s ezt mondjad: „Itt vagyok Uram. Azt mondottad; hogy Krisztus üdvözíteni tud a legeslegutolsóig mindenkit, aki általa Istenhez járul. Olyan lélek vagyok én, akinek legeslegnagyobb szüksége van szabadulásra, itt vagyok tehát! Eljöttem Uram, ments meg engem.!”
Ez most az utolsó. Mikor Éneás meggyógyult, akkor ennek megfelelően cselekedett. Péter így szólt hozzá: „Éneás, gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus, kelj fel és magad vesd meg a te ágyadat!” Ő megtette ezt. Azonnal felkelt és megvette ágyát.
Nos, ha némelyek ti közületek ezt mondják ma este: „Én hiszem Jézusban”, akkor emlékezzetek meg, hogy kötelességtek ezt bebizonyítani. Hogyan bebizonyítani? Jól van, ha ti Jézusban hittetek, akkor meggyógyultatok, így hát haza kell mennetek és megmutatni az embereknek, hogy milyen egészségesek vagytok. Ez az ember béna volt, 8 esztendeig kinyújtózva feküdt és nem tudta soha sem megvetni ágyát, de bebizonyította, hogy meggyógyult, mert maga vetette meg ágyát. Talán van itten ember, aki mikor házába lép, rendesen káromkodással nyitja ki az ajtót. Ha van ilyen itten ma és Krisztus megmentett téged, akkor Ő megtisztítja szádat. A te káromkodó szavaidnak mindenkorra vége lesz. Feleséged ámulni fog, amikor téged hazajövetelednél egészen másképen hall beszélni. Talán nyers természetű társakkal voltál együtt dolgaid mellett és úgy beszéltél, mint azok. De ha Jézus Krisztus meggyógyít téged, a te piszkos beszédeid véget érnek. Kedves lész mostan, tisztán. hasznosan és kegyelemmel telve szólasz. Az elmúlt évben mérges és szenvedélyes valál, de Jézus Krisztus meggyógyított, szelíd leszesz, mint egy bárány. Azt fogod észrevenni, hogy a vén oroszlán felemeli néha fejét, ordít egyszer-másszor valamit és rázza sörényét, de a kegyelemnek ereje által megzaboláztatik mialatt az új természet szelíd és alázatos báránya a kies és zöld legelőkön legel. Ah, hogyha az Úr tégedet megmentett, akkor a részegesek csapszéke többé nem rendelkezik veled, most jobb társaság után fogsz, kívánkozni, mint aminőt a csúfolóknak székei néked kívánnak. Ha az Úr megment téged akkor érette valamit tenni akarsz, hogy megmutassad hálás szeretetedet. Tudom, hogy még ma este kívánkozni fogsz, miszerint gyermekeidnek ,és barátaidnak elbeszéljed, hogy Jézus Krisztus téged meggyógyított. - Azt mondja Bunyan János, hogy mikor meggyógyult, a szántóföldeken lévő varjaknak akarta volna ezt elbeszélte. Nem csodálkozom rajta. Nos hát jegyezzétek meg magatoknak, hogy be kell azt bizonyítanotok, hogy ez valóban úgy van, tisztességes, őszinte, a ti hiteteknek megfelelő szent élettel, nem pedig csak csupa szigorú bőbeszédűséggel. Ha Krisztust megmentett titeket, akkor meg fog menteni az önzéstől. Szeretni fogjátok embertársaitokat és jót kívántok nékik tenni. Próbálni fogtok a szegényeken segíteni, a tudatlanokat tanítani. Aki valósággal keresztyénné lesz, az ettől a naptól fogva gyakorlati emberbaráttá válik. Senki sem igaz keresztyén, aki nem hasonlít Krisztushoz, aki csak önmagának él: hogy pénzt gyűjtsön vagy magát naggyá tegye. Az igazi keresztyén másoknak él; egyszóval ő Krisztusnak él. Ha Krisztus meggyógyított titeket, akkor meg fog menteni az önzéstől. Szeretni fogjátok embertársaitokat és jót kívántok nekik tenni. Próbálni fogtok a szegényeken segíteni, a tudatlanokat tanítani. Aki valósággal keresztyénné lesz, az ettől a naptól fogva gyakorlati emberbaráttá válik. Senki sem igaz keresztyén, aki nem hasonlít Krisztushoz, aki csak önmagának él, hogy pénzt gyűjtsön vagy magát naggyá tegye. Az igazi keresztyén másoknak él; egy szóval ő
Krisztusnak él. Ha Krisztus meggyógyított titeket, akkor egy gyöngéd irgalom hatja át lelketeket most és mindenkorra. Oh mester, aki testi életed napjaiban meggyógyítottad az emberek testét, gyógyítsd meg az emberek szíveit ma este; kérünk téged. Ámen!
Oh ne menj előlem Jézus.
Oh ne menj előlem Jézus, Halld kiált szíven!
Hol másnak mutatsz kegyelmet, Előlem se menj! Kar: Jézus! Jézus! Halld kiált szívem.
Hol másnak mutatsz kegyelmet
Előlem se menj.
Kegytrónodon adj nyugalmat,
Kínomtól nékem, Lásd itt állok bűnbánólag, Vigasztald szívem. Kar: . . .
Te vagy a vigasz forrása, Bűnösök üdve,
Légy szívemnek nyugodalma És legjobb része. Kar …

Ezelőtt 14 nappal, amikor képes voltam az emelvényre jönni, beszéltem néktek halandó testünk jövőjéről: Mert tudjuk, hogy ha ami földi házunknak hajléka elbomol, épületünk lészen Istentől, tudniillik nem kézzel csinált házunk, hanem örökké való, mennyben.” (2Kor.5,1) A múlt vasárnap egy lépéssel tovább mentünk és prédikáltunk nemcsak a testünk feltámadásáról, hanem egész természetünk dicsőségének reménységéről is, eme szöveg alapján: „Mely a Krisztus ti bennetek, ki a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol.1,27) Így az előcsarnokon átjutva, a szentek megszentelt földjére léptünk, hogy annál jobban elkészíttessünk a „Szentek szentébe” menni, szemlélni egy ideig a ránk várakozó dicsőséget. Szólni fogunk egy keveset - és ó mily kevés lesz az, - arról a dicsőségről melyre oly biztos kilátásunk van ama dicsőségről, mely a Jézus Krisztusban elkészíttetett, és amelynek Ő reménye is! Kérem Istent, hogy szemeink megerősíttessenek, hogy láthassuk a mennyei fényt, és füleink megnyíljanak, hogy meghalljuk a legjobb hazáról a kedves igéket. Ami engemet illet, nem mondhatom, hogy az ő dicsőségéről akarok beszélni, de megkísérlem, ha dadoghatnék róla valamit. Pál csak keveset látott belőle, rövid ideig és azt állítja, hogy oly dolgokról hallott, miket ember ki nem beszélhet; nem kétlem, hogy ő is képtelennek érezte magát annak leírására, amit látott. Nagy mestere volt ő a beszédnek, de ekkor mégis legyőzetett; tárgyának nagysága őt elnémította. És mi mit tehetnénk ott, hol Pál is felakad? Imádkozzatok szeretett barátaim, hogy a dicsőségnek lelke megnyugodjék rajtatok és szemeiteket megnyissa, hogy láthassatok a szentek eme örökségéből annyit, Ámennyit most látnotok lehet. Az mondatik nékünk: Mit szem nem látott, fül nem hallott, emberek, gondolatjába nem mehetett, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” És mégis látott a szem csodálatosakat. Ott van a nap feljövetele, lemenetele, az Alpesek dicsőségről, a nagy Óceán csodája melyeknek egyszeri látása egész életünkben emlékünkben marad; de a természet a legmagasabb fényében nem adhat képzeletet a természetfeletti dicsőségről, melyet Isten az övéinek készített. A fül kedves összhangzatokat fölvett már. Nem hallottunk-e már zenét, mely, át borzongatott? Nem hallottunk-e szavakat, melynél szívünk repesett? És mindezek nem adhatnak képzeletet arról a dicsőségről, mit Isten készített az őtet szeretőknek. Mi ritkaságok bementek az embernek gondolatjába. Gyönyörű költeményt készítettek a fantázia szövőszékében, melyek szépségénél és fényénél a szemek csillogtak; az ember képzelet ereje rajongott és enyelgett saját szeszélyes teremtményeiben, ide-oda szédelegve az ezüst szigetek és arany hegyek között, vagy úszva a sártengerben és tejfolyamba; de a gyöngykaput sohsem volt képes megnyitni, mely Istenünk városát elzárja. Nem, ez még egy ember gondolatába sem jutott. De szövegünk tovább megy és mondja-e nékünk megjelentette Isten az ő lelke által.” úgy hogy a menny valami egészen ismeretlen ország, nem valami áthatlan fény, átövezve sötét falakkal. Isten kijelentett nékünk örömöket, melyeket csak övéinek tartogatott, de jegyezzétek meg magatoknak, hogy habár a lélek által lett is kijelentve, mégis nem valami rendes leleplezés az, és az ok, amiért egyáltalában ismertetik, ama - ténynek rovandó, hogy, a „lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységét is.” Így látjuk, hogy a dicsőség, melyet a szentek várnak, az, Istennek mélységéhez tartozik és annak, aki arról beszélni akar, mennyei dolgokra nézve okulnak kell lennie. Könnyű emberi képzeleteket locsogni, de ha mi az Isten igéjének biztos tanát akarjuk követni, a Szentlélektől kell taníttatnunk, kinek kenete nélkül az Istennek mélysége rejtve marad előttünk. Imádkozzatok, hogy az Isten lelke oktasson bennünket, míg e tételnél időzünk.
Három kérdésre óhajtok ma reggel feleletet adni. Először, hogy; mi a szentek rendeltetése? „Örök dicsőség,” mondja a szöveg. Másodszor: „Miben áll ez a dicsőség? Mondottuk már, hogy erre feleletet akarunk kapni, de nem vagyunk rá képesek a gyöngykapukon innét. Harmadszor: Milyennek kell lenni e kilátás befolyásának a szívre? Milyeneknek kell lennünk, kiknek rendeltetésük az örök dicsőség? Hogy kellene itt élnünk, kik a legmagasságosabbnak dicsőségében akarunk örökké élni?
Először: mi a szenteknek rendeltetése? Szövegünk azt mondja, hogy Isten bennünket elhívott az Ő örök dicsőségére. Dicsőség! Valójában ez egyedül Istent illeti meg! Az írás mégis dicsőséget mond, tehát esőséget kell az alatt érteni, mert az sohasem túloz. Gondoljátok meg, részünkre dicsőség, kik örök gyalázatot érdemlettünk! Dicsőség részünkre, szegény teremtmények részére, kik gyakran pironkodunk önmagunk előtt is! Igen, benézek még a könyvbe és valósággal „dicsőség áll ott, nem kevesebb, mint dicsőség. Azért ennek dicsőségnek kell lenni.
Minthogy hát ez olyan csodálatos és bámulatosnak látszik, szeretnék úgy beszélni, hogy szíveitekben semmi hitetlenség ne maradna ezt illetőleg. Kérlek hát, kövessetek engemet míg a biblián átmegyek, nem akarván idézni valamennyi helyet, mely a dicsőségről szól, hanem csak a legfontosabbakat nevezem meg.
Ez a dicsőség ígérve volt. Mit mond Dávid? A 73-ik Zsoltár 24-ik versében találjuk megírva e szavakat: „A te tanácsoddal igazgatsz engemet, hogy azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” A héber eredetiben észrevehető, hogy Dávid itt Énóch elragadtatására gondolt; és habár a zsoltáríró nem is gondolt arra, hogy elragadtassék, de azt elvárta, hogy ha e földön az ő küldetését befejezte, a nagy Atya alá fog hajolni és gyermekét fölviszi, hogy mindenkor ő vele legyen. Várta, hogy a dicsőségbe felvétessék. Még ama hajnal napokban, mikor az evangyéliom fénye csak feljövőben volt, mondhatta e próféta és király: „Azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” Nem ugyanezt gondolta ő a 84-ik Zsoltár 12-ik versével? „Kegyelmet és dicsőséget ád az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, kik járnak ártatlanságban.” A szenteknél nem szabad hiányozni a mennyei javaknak; még a király trónja sem lesz tőle megtagadva, mert ami Urunk, Jézus kegyelmesen megígérte: „Aki győzedelmes lészen, együtt ültetem velem az én királyi székembe, mint én is győzedelmet vettem. és ülök az én Atyámmal az ő királyi székiben.” (Jel.3,21) Ha Dávidnak ilyen meggyőződése volt, nékünk sokkal inkább lehet, kik az evangyéliom világánál járunk. Minthogy ami Urunk Jézus megszenvedett és bement az ő dicsőségébe és tudjuk azt, hogy nála kell lennünk, ahol ő van, akkor bízunk, hogy nyugalmunk dicső fog lenni.
Testvérek, ez a dicsőség az, amelyre mi elhivattattunk. A hivőkre már jóval azelőtt gond volt, elhivattattak hathatós szóval - elhivattattak úgy, hogy a hívásnak engedtek és követték azt, ki őket vonta. Most szövegünk azt mondja, hogy ő minket elhívott az ő örök dicsőségére a Jézus Krisztusban. Elhivattattak a megtérésre, hitre, szent életre, kitartásra és mindez azért, hogy későbben a dicsőségbe érjünk. Van egy másik szentírási helyünk hason tartalommal. I. Tess. 2, 12: „Ki kiivott minket az ő országára és dicsőségére.” Urunk szavai szerint az ő országára hivattattunk: „Ne félj kicsiny sereg, mert tetszett a ti atyatoknak, hogy adjon nektek országot.” (Luk.12,32) Elhívattattunk királyokká, az élet koronájának viselésére, Krisztussal együtt országolni. Fia az Úr nem akarta volna nékünk adni e dicsőséget, nem hívott volna el bennünket arra, mert az ő hívása nem csúfolódás. Nem hozott volna ki bennünket Lelke által a világból és nem különített volna el magának, a nem szándékolna bennünket megőrizni az eséstől és megtartani örökké.
Ó hivő lélek, te dicsőségre hivattattál, ne kételkedjél annak bizonyságában, melyre
Isten téged elhívott.
De nem csak erre vagyunk elhívva testvérek, hanem a dicső nyíltan egybe van kötve a megigazulással. Hadd idézzem Róma 8, 3 versét: „A kiket pedig elválasztott, azokat el is hívta; a kiket elhív azokat meg is igazította; a kiket megigazított, azokat mégis dicsőítette.”. E különböző javak felsoroltattak, mind gyöngyök a zsinórra: az
ösvényt nem lehet megtörni, a drága dolgokat nem lehet elkülöníteni egymástól. Ezeket Isten rendezte be, így végre is hajtatnak az ő örökké változhatatlan tanácsából. Ha Krisztus igazsága által megigazultatok, Jézus Krisztus által mégis dicsőíttettek, mert Isten ezt úgy végezte el, úgyis annak lennie. Nem emlékeztek rá, hogy a megmentés a megdicsőüléssel van összeláncolva? Pál így szól „Hogy ők a Krisztus Jézusban való üdvösséget elvegyék, örök dicsőséggel egybe.” (2Tim.2,10) E kettő össze van kötve és nem lehet elválasztani egymástól.
A megmentetteknek kell részt venni a dicsőségben, mert minden nap arra készíttetnek. Pál azt mondta Róma 9-ik részben, hol az Istennek előre meghatározó akaratáról szól, a 23 versben: „A kegyelemnek edényihez, kiket készített a dicsőségre.” (Róm.9,23) Ez az a mű, mely az újjászületésnél kezdődik és naponta a szentségben folytatódik. Mindaddig nem dicsőíttethetünk meg, míg bennünk bűn van; bűneinknek először megkell bocsáttatni; megkell újulnunk és szenteltetnünk, s csak akkor leszünk alkalmasak a megdicsőülésre. A mi Urunk Jézussal való táraság által leszünk ő hozzá hasonlók, mint az apostol 2Kor.3,18 versben mondja: „Mi pedig mindnyájan felfedezett orcával az Úrnak dicsőségét mintegy tükörben látván, azon ábrázatra elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgymint az úrnak Lelkétől.” Milyen csodálatos, hogy az Úr minden bölcsességének ide kell hatnia. Nézzétek csak Pálnak e szép mondását: „Mert a mi nyomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűsége, a dicsőségnek felette igen-igen örökkévaló állandóságát szerzi nékünk.” (2Kor.4,17) Itt elébünk tárja, hogy mindaz, a mi testileg vagy lelkileg szenvedünk, olyan mértékű dicsőséget szerez nékünk. Ó boldog emberek! kiknek a vesztesség sokkal nagyobb nyereség, kiknek a fájdalom örömet szerez, kiknek a nyomorúság mennyország lesz! Méltán lehetünk így megelégedettek és békés szenvedők, ha úgy van, hogy mindenek a mi javunkra vannak és megsokasítják a mi jövendőbeli dicsőségünket.
Így hát - úgy látszik - mi a dicsőségre vagyunk elhívva arra elkészíttetünk; hát nem kedves gondolat az, hogy a Krisztus való jelenlegi társaságunk kezeskedik ezért? Róma 8,17. versben így van megírva: „Ha ő vele együtt szenvedünk, hogy ő vele együtt dicsőüljünk.” Krisztussal. a tömlöcbe menni, bennünket az ő palotájába visz; Krisztussal való szenvedés, vele való uralkodásra viszen; Krisztusért megvettetés, gúnyoltatás, rágalmaztatás, az ő tisztességében, dicsőségében és halhatatlanságában való részesüléshez vezet. Ki nem akarna Krisztus megaláztatásában részesülni, ha az az ő vele való megdicsőülésünkről kezeskedik? Gondoljatok Jézusnak eme drága szavaira: „Ti vagytok pedig azok, kik megmaradtatok én velem az én kíséreteimben, én azért adok néktek, miképpen az én Atyám adott nékem országot.” (Luk.22,28-29) Hordjuk hát e keresztet szívesen, mert a koronához vezet. Kereszt nélkül nincs korona; de ha a harcban részt vettünk, a győzelemben is részt veszünk.
Még nem vagyok kész, mert van még egy vers Zsidókhoz irt levél 2, 10. versben, mely méltó a megfigyelésre: „Sok fiakat a dicsőségbe vivén.” Urunkról pedig az mondatik: „Mert illendő, hogy az, akiért mindenek vagynak és a ki által mindenek vagynak, sok fiakat a dicsőségbe vivén, az ő üdvösségöknek fejedelmét a szenvedések által szentelné fel.” Látjátok szeretteim, a dicsőségre lettünk elhívva, elleszünk rá készítve és vezetve. Mi kételkednénk e felett, ha nem volna Egy, a ki bennünket oda viszen, mert a zarándok útja ködös és sok ellenség van rajta; de ő a mi üdvességünknek fejedelme, a ki nagyobb Bunyan „Bátor szivü”-jénél is, ki a keresztyéneket egész úton kísérte és ő vezet „sok fiakat” - hová? „a dicsőségre.” Kegyelemre dicsőség következik, mert Krisztus az Úr, ki az ő dicsőségébe bement, a szövetség kötelességeket elvállalta, mert „sok fiakat” magával fog vinni a dicsőségbe.
Még az egyet figyeljétek meg és nem fogok több bibliai verset idézni: Ez a dicsőség a mi egész emberünk számára lesz, ép úgy testünk, mint lelkünk számára. Ismeritek az igéket, mely Pálnak a föltámadásáról szóló levele 15. fejezetében van? Ott azt mondja az apostol „Elvettetik gyalázatos test, feltámasztatik dicsőséges.” (1Kor.15,43) Aztán Fil.3,21. versben szól Urunkról az ő eljövetelekor: „Ki elváltoztatja a mi alázatos testünket, hogy hasonlatos legyen az ő dicsőült testéhez, amaz ő hatalmas ereje szerint, mely által mindeneket az ő birodalma alá is vethet.” Ó mily hatalmas változás lesz az, ezen a gyarló, törékeny és szenvedő testen! Egy másik tekintetben azonban ez nem csekélység, mert az Istennek remekműve az ő hatalma és jósága; de Ámennyiben ő ami lelki természetünket, kívánságival és gyengeségeivel akadályozza, csekély testnek nevezhető. Ez a test nincs segítségére a léleknek. Lelkes testnek ő elég jó,* (1Kor.15,44 „Elvettetik lelkes test, feltámasztatik lelki test: vagyon lelkes test és lelki test is.”) de lelki testnek nem. Annak olyan való, amely nincs annyira lekötve a földhöz, mint ez a szegény hús, vér és csont le van kötve. Mi öröm, a test elváltozik! De milyen elváltozáson megyen a test keresztül? Egész tökéletesé tétetik. Egy kis gyermek teste teljesen kifejlődik, a törpe eléri a férfi magasságát. A vak nem lesz mennyben szem nélkül, a sánta nem biccen, a köszvényes nem fog többé reszketni. A siket hallani fog és a néma az Istent dicséri.
Gyengeséginket és fogyatkozásinkat nem fogjuk magunkkal a mennybe vinni. Miképpen a Bunyan „sántaláb”-ja mankóját nem vitte a menny azonképpen nem lesz szükségünk botra, hogy ott azon támaszkodva járjunk. Ott nem lesz főfájásunk, nem reszketnek térdeink, szemeink se lesznek rövidlátók. A mennynek egy lakója sem fogja mondani: „gyenge vagyok”.
Ez egy szenvedésre képtelen test lesz, test, mely fájdalom iránt érzéktelen: abban nem ver a szív, nem fájnak a tagok, nem kínozza ott semmi. Ott minden e féle gonosztól megoltamaztatunk. Ezeken kívül pedig halhatatlan test lesz. Nem fog meghalni soha. A dicsőségben nincsenek sírok. Boldogok a halottak, kik az Úrban halnak mert azoknak teste feltámad, hogy soha többé második halált és rothadást ne ismerjenek. Nem lesz azon a rothadás szaga vagy foltja, melyeket Jézus a sírból előhív. A feltámadott testnek nagyobb ereje lesz: „Elvettetik erőtlen test és feltámasztatik hatalmas test,” mondja az írás.
Azt vélem, hogy ami megújult alakunknak csodálatos könnyűsége lesz: valószínűleg képes lesz oly gyorsan mozogni, mint a villám, mert az angyalok is oly gyorsan mennek helyről-helyre és mi ebben is, sok másban, az angyalokhoz leszünk hasonlatosak. Minden esetre „dicsőséges test” lesz az, és feltámad dicsőségesen, úgy, hogy az egész emberünk a dicsőségnek ama csodálatos mélységében veszen részt, mely e szóban foglaltatik: „Dicsőség.” Így azt hiszem, sokat előtökbe tártam azokból, mit az Isten igéje e tárgyról mond.
Másodszor, kérem a Szentlelket, hogy legyen nekem segítséggel, míg reszketve a következő kérdésre megfelelek, hogy: Miben áll ezen meghatározás: dicsőség? Tudjátok, hogy mily sokat óhajtok tenni? De az mégis csak kevés lesz. Emlékeztek még rá, mit tett az Úr Mózesért, mikor így imádkozott: „Mutasd meg nékem a te dicsőségedet?” Minden a mit tett az volt, hogy mondá: „Hátul meglátsz engemet, de az én orcámat láthatod.” (2Móz.33,23) Mi keveset remélhetünk hát e dicsőségről mondani! Ez nékünk nagyon fényes, ha csak hátul nézhetjük; és dicsőségnek ábrázatja, melyet közülünk idelent senki sem láthat, egykor azonban szemlélni fogunk. Sejtem, hogy ha valaki, ki a dicsőségben van, egyenesen alá jöhetne és e szószékbe állna, úgy találná, hogy felfedezéseit a nyelv elégtelensége miatt nem közölhetné, olyan jelentőségteljes hangsúlyt nem adhatna.
A szentek meghatározása a dicsőség. Ugyan mi az, testvérek az az emberek fiai között? Ez alatt rendesen hírességet értenek, hírnevet, kiirt szavát, tetszést, a nagyok és a sokaság dicséretének édességét. A Sábabeli királyné eljött messziről, hogy meglássa Salamon dicsőségét. Mi volt ez a dicsőség? Ez egy ritka és mindenkit felülhaladó bölcsesség volt: egy megmérhetetlen gazdagság, mely mindenféle fényre és pompára használtatott. A mi ez utóbbi dicsőséget illeti, azt mondja az Úr, hogy Salamon minden ő dicsőségében nem öltözött úgy, mint a mezei liliomok. És mégis ez az, mit az emberek dicsőség alatt értenek - rang, állás, hatalom, győzelem, tehát oly dolgok, melyek az emberi füleknek jól hangzanak, ha arról hallanak. De mind ez zavaros árnyéka annak, mit Isten dicsőség alatt ért; ez árnyékból azért mégis segíthetünk a valóságból valamit. Isten gyermekeinek bölcsnek és híresnek kell lenniök, mert fényleni fognak, mint az égnek csillagai örökké.
Isten gyermekeinek gazdagoknak kell lenniök, sőt lakóhelyeik utcáinak arannyal és drága kövekkel kell lenni kikövezve.
Isten gyermekeinek kiválóan tiszteltetve kell lenniök; rajtok hasonlíthatlan dicsőség lesz, mert őket mint külön népet fognak ismerni; királyi papságot, lények nemét, kik a teremtő egyéb munkája fölé helyeztetnek, hogy tulajdonságaikat kinyilatkozhassa. Én azt tartom, hogy dicsőség egy jámbor embernél, „megtisztult jellemet jelent.” A legfénylőbb dicsőség, mit valaki elérhet, a jellem dicsősége. Az Isten dicsősége is az emberek között az ő jósága, irgalmassága és igazsága. De lesz- e oly szegény teremtményeknek, mint mi vagyunk, tökéletes jelleme? Igen, egy napon mi tökéletes szentek leszünk. Isten szent lelke, ha művét bevégezte rajtunk, a bűnnek csak nyomát sem hagyja bennünk vissza; a kísértés nem lesz képes hozzánk közeledni; elmúlt, elesett állapotunknak nem lesz bennünk maradványa. Ah, nem nagy üdvösség lesz az?
Majdnem azt mondom, hogy az egész dicsőség, ez a mit óhajtok - tökéletes jellemű lenni, nem vétkezni, sohsem ítélni helytelenül, sohsem gondolni hiut, az Isten tökéletes törvényétől soha el nem térni, bűn miatt soha nem gyötörtetni, a mely annyi idő óta leggonoszabb ellenségem volt. Egy napon dicsőt. leszünk, mert az ördög nem tud rajtunk bűnt felfedezni, az Istennek tüzes szemei, melyek a lélek legbelsejét is kutatják, nem tudnak altkor rajtunk valami feddeni valót találni. A szentek jelleme olyan lesz, hogy hajlandó lesz Krisztussal összeköttetni, s alkalmas lesz arra, hogy a Szentháromsággal társalogjon, ki előtt különben az angyalok is lefedik orcáikat. Ez dicsőség.
Továbbá „dicsőség” alatt értem bevégzett emberiségünket. Mikor Isten Ádámot teremtette, Ádám oly lény volt, mely mindegyikcinknél feljebb állott. Az ember helye a teremtésben igen különös volt. A zsoltáríró azt mondja: „Noha őtet valamennyire kisebbé teremtetted, az angyaloknál, mindazáltal dicsőséggel és tisztességgel megékesítetted őtet.” (Zsolt.8,6) Tetted őtet minden te kezeidnek munkáin orrá, mindeneket vetettél az ő lábai alá: juhokat és minden barmokat, még a mezei vadakat is. Az égi madarakat és a tengernek halait és a melyeik által járják a tengernek ösvényeit.” Ádámmal a kertben egy fejedelem sem vetekedhetnék a jelenkorban: ő tényleg mindeneken uralkodó volt, a mit csak átpillanthatott, a királyoroszlántól fogva a legkisebb féregig, hódoltak ő néki. Felhághatunk mi valaha ez utóbbi dicsőségre? Halljátok meg csak testvérek: „Még nem jelentetett meg, hogy micsodák lészünk, tudjuk pedig, hogy mikor ő megjelenéndik, hasonlatosak leszünk ő hozzá, mert meglátjuk őtet a mint vagyon.” Meghatárolja-e ez az emberi lélek növekedését? Megmondhatjuk, hogy mit érhet el? Azt olvassuk Salamonról, hogy Isten adott néki értelmet és bölcsességet, mint a tenger partján levő fövényt. Isten dicsőséget ad az övéinek, mely terjedelmebb bölcsességet foglal magában Salamonénál. Akkor ismerjük csak meg, hogy mennyire megismertettünk Istentől. Most homályt látunk tükör által, de akkor szemtől-szembe, színről-színre mindeneket. Nagy eszű emberekre találtatok már és megbámultátok tehetségüket, de a Krisztusban a legkisebb gyermeknek több értelme lesz mennyországban a legmélyebb bölcsésznél is. Nem leszünk mindig olyanok, mint most vagyunk, szorítottak és korlátozottak csekély ismeretünk és homályos képzeletünk miatt. Tudatlanságaink és előítéleteink eloszlanak. Alig mondhatjuk meg, hogy mi lesz az ember, ha újból az Isten képére megteremtetik és isteni Urunkhoz hasonlóvá tétetik, ki az elsőszülött minden atyafiak között. Itt mi csak csirában vagyunk: szellemünk a bimbó magva, melyből egy nemesebb embernek virága és dicsősége nő. Testünknek valami végtelen fénylőbbé és jobbá kell fejlődnie, mint az idelent való embereké. És a mi a lelket illeti, nem is képzelhetjük, mily magasra emeltetik a Jézus Krisztus által. Az nem lehet csekély cél, mely eléretik a mennyei javak költségére.
Továbbá dicsőség alatt, dicsőséghez jutni, azt gondolom, teljes győzelmet kell értenünk. A rómaiak korában azt mondották az emberek magukban: „Mit ért az apostol dicsőség alatt?” – és ők alig ha értettek alatta mást, mint bevételt és a győzők diadalmas hazamenetelét. Az emberek glóriának nevezték ezt, a mikor a vitéz harcosok foglyokkal és zsákmánnyal megjöttek a harcmezőről. Azután a hősök diadalmenetet tartottak Róma utcáin, kik iránt a szenátus elismeréssel volt. Egy ideig aztán dicsőítették a római vitézeket, melyben az egész város részesült. Mint keresztyének gyűlöljük e szót: „Gloria”, ha az öldökléssel van összekötve és véres ruhával övezve; de azért abban is harc van, a melyre mi hivattattunk, mert mi a kereszt harcosai vagyunk; ha mi vitézül harcolunk Fejedelmünk vezérlete alatt és minden bűnt száműzünk és halálig hűek leszünk, akkor bemegyünk a Glóriába és nyerünk tisztességet, mely azokat illeti meg, kik a nemes harcot megharcolták, a hitet megtartották. Nem csekély tisztesség lesz megnyerni az élet koronáját, mely soha meg nem hervad. Nem teljes dicsőség-e az, mi csak három dolgot összeveszünk is: megtisztult jellem, bevégzett emberiség és teljes győzelem?
Az igazi dicsőségnek egyik megbecsülhetetlen része az isteni tetszés: „Glória” az emberek között dicsőséget jelent; glória az is, mikor valaki királyától megtiszteltetik és a mellére érmet tüzet ki, vagy pedig, ha neve a tanácsban említtetik és dicsértetik azért, a mit tett. Ha az emberek tetszéssel beszélnek tetteinkről, az szintén dicsőségnek nevezhető. Ó de az Istennek egy csepp tetszésében több dicsőség van, mint egy tenger emberi dicsérgetésben; az Úr az övéit az ő szent kegyével fogja megjutalmazni. Azt fogja mondani: „Jöjjetek Atyáimnak áldottai.” Ó mi dicsőség lesz az majd! Eddig megutáltattak és megvettettek az emberek előtt, most pedig tetszenek az Isten előtt és helyet ad nékik a menny előkelői között, megtisztelve a mindenek bírájától. Ez kívánatos és lényeges dicsőség. Jézusnak egy tetszést jelentő pillantása és az Atyának egy elfogadást jelentő szava elég dicsőség lesz mindegyikünk részére és ezt fogjuk mi nyerni, ha követjük a Bárányt, valahová menénd.
De nem csak ez! Isten gyermekeinek dicsőségök lesz, mellyel az Isten dicsőségét vissza tükrözik. Ha az Istennek el nem esett teremtménye közül valamely, az Isten jóságának nagyságát, szerelmét és kegyelmét látni óhajtja, akkor a mennyben lakozó s megdicsőült szentekre utalnak. Ha valamely lélek a távolból óhajtja tudni, mit jelentsen a hűség és kegyelem, akkor, azt feleli egy az angyalok közül: „Menj és kérdezd meg a megváltott emberi nemzetet.” Azt hiszem, hogy az örökkévalóságnak nagy részét az Isten kegyelme gazdagságának megbeszélésével töltjük el. Mi tükrök leszünk, kik Istent vissza mutatjuk; s dicsőségének bennünk kell kinyilatkoztatnia. Létezhetik millió tiszta és szent nemzetiség, kikről mi még soha sem hallottunk és ezek - jöhetnek a világ egyetem fővárosába, Jeruzsálembe, s ha oda jönnek, meg fogják nézni a megszentelt embereket, mint az Isten kegyelmének, bölcsességének, hatalmának és szeretetének legmagasabb példáját. Legnagyobb élvezetük lesz hallgatni, hogy miként cselekedett velünk érdemtelenekkel az örök Irgalmasság. Mily öröm lesz az, újból beszélni az Isten örök tanácsáról, az emberré lett Istenről, a ki szeretett és meghalt és a Szentlélek szerelméről, ki bennünket bűneinkben fölkeresett és a kereszt törzséhez vezetett, kedélyünket megújította, s Isten gyermekivé tett. Ó testvérek, az lesz a mi dicsőségünk, hogy Isten általunk világíttat mindenek álmélkodására.
De, azt hiszem, hogy a dicsőség még valami mást is foglal magában. Bizonyos esetekben egy embernek dicsősége az ő rokonaiban is látható. Ha egy királyi család tagjai bemennének házatokba, félelemmel fogadnátok őket; igen, még ha az utcán végig mennének is, kihirdettetnének és azt mondanák a járókelők: „Ez a herceg”, és megtisztelnék a király fiát. De földi fejedelmi származás, összehasonlítva a királyok királyával, csak csekélység. Némely angyal rendkívül fénylő és mégis csak szolgáló lelkek ők, kik a fiaknak szolgálnak. Azt hiszem, hogy az angyalok bizonyos mértékben tisztelettel lesznek a megdicsőült ember előtt; ha dicsőségünkben meglátnak bennünket. Örülni fognak, hogy felismerhetik bennünk az Úrral közeli rokonságunkat, és ha saját hivatásukat, mint szolgáló lelkek, kik kiküldöttek, hogy az üdvösség köreinek szolgáljanak, betölthetik. A tökéleteseknél már nem lesz lehetséges a kevélység, de dicső állásunkat, melyre újjászületésünk áltat eltettünk, érezni fogjuk. „Lássátok minémű szeretetet adott nékünk az Atya tudniillik, hogy Isten fiainak hivattathassunk!” Isten fiai! Az Úrnak, a mindenható Istennek gyermekei! Ah, milyen dicsőség lesz az!
Továbbá ezzel összeköttetésbe jön még, hogy nékünk Jézussal minden dologban összeköttetésünk lesz. Hiszen tudjátok, testvérek, hogy Jézus esésünk miatt jött ide alá, hogy megmentsen; és a mikor tökéletes igazságot nyert, az szintén értünk történt; a mikor feltámadt, értünk tette. És mi több, mi Krisztusban éltünk, meghaltunk Ő benne, eltemettettünk Ő benne és feltámadtunk Ő benne, fel is emelkedünk a mennybe, hogy ott Ő vele uralkodjunk is. Minden mi dicsőségünk a Jézus Krisztus által lett és minden Ő dicsőségében részt veszünk. Tessék mi tagjai vagyunk; vele eggyé lettünk.
Azt mondom, hogy azon lények, kiket Isten teremtett, ha megjelennek az új Jeruzsálemben imádkozni, bámulni fogják ott a megdicsőült emberiséget és lélegzet megállva fogják egymásnak mondani „Ezek azon lények, kiknek természetöket az Isten fia fölöltözte magára! Ezek azon választott teremtmények, kiket a mennyei fejedelem vérével megváltott”.
Álmélkodva állnak meg az isteni dicsőség előtt, mely azon lényekben nyilváníttatik, kik megszabadíttattak a bűntől és pokoltól, kik ennek örökösivé és Jézus Krisztusnak örökös társaivá tétettek. Még maguk az angyalok is álmélkodással és tisztelettel néznek az egyházra, mondják egymásnak: „Ez az a menyasszony, a Bárány felesége?” Csodálkozni fognak rajta, hogy miként jöhetett a dicsőségnek Ura e szegény földre, magának itt menyasszonyt keresni és hogy egy olyan néppel örök szövetségre léphetett. Dicsőség és dicsőség lakik Immánuel országában! Most jövünk ennek középpontjához közelebb. Hajlandónak érzem magamat, miként egykor Mózes, sarumat letenni lábaimról, mert a föld szent, amelyre most lépünk, mivel a kicsiny bokrokat, melyek mi vagyunk, a bennük lakozó Isten által égni és átváltozni látjuk, dicsőségből dicsőségre.
És még mindig nem az egész; amit mondhatunk, mert a mennyekben Istennek közvetlen közelében fogunk lakni.. Ott a legközelebb és bizalmasabb társaságban élünk vele. Az Istennek minden üdve a miénk lesz. A Jehovának öröme a mi örömünk leend örökkön örökké. Megfigyeltétek, hogy szövegünk mondja: „Elhívott minket az Ő dicsőségére. Ez megvilágít mindent: a dicsőség, melyet a szentek nyerni fognak, azon dicsőség lesz, mely Istené és amilyet csak egyedül Ő adhat. Hallgassátok meg csak az igéket: „Akiket megigazított, azokat meg is dicsőített.” Tehát Ő dicsőíti meg őket: Én tudom mit teszen Istent dicsőíteni, ti is tudjátok azt, de amikor mi szegény teremtmények az Istent dicsőítjük, vajmi szegény módon történik az, mivel mi Istennek vajmi keveset adhatunk. De minek kell lenned, amikor Isten megdicsőít? A dicsőség melyet te, édes hivő testvérem, örökké bírni fogsz, az, mellyel Isten maga ruház fel tégedet. Péter, mint héber, talán héberizmust használt, amikor mondja: „Az Ő dicsősége;” lehet, hogy ezzel a legjobb dicsőséget gondolta, mi csak létezik, épen mint a zsidók szokták mondani: „Az Isten fái,” ha nagyobb fákat akartak említeni; „nagy az Isten hegye,” ha legmagasabb hegyekről beszéltek. Ez azon dicsőség, melynek súlya vagyon, a többi olyan mint a tollu. Szedjétek össze a világ összes dicsőségét, s kisebb porszem többet nyom nálánál. Rakjátok őket mind az én üres tenyerembe, egy kis gyermek lefújja róla, mint valami kevés gyapjút. Isten dicsőségének súlya vari; ez igaz és valóságos, s aki elnyeri, nem valami nevet vagy álmot bír, hanem olyat, amelyet a rozsda meg nem fog, s amelynek az ítélet tüze nem árt.
Istennek dicsőség! Miként írja ezt le. Elő kell hoznom néktek egy ritka bibliai képet. Márdokeus hűségéért megdicsőíttetett a királytól és ez a megtisztelés igen sajátságos volt. A királyi rendelet ez volt „A férfiúnak, kinek a király tisztességet kíván tenni, hozzanak királyi ruhát, melyben a király jár és lovat, amelyen a király szokott ülni és koronát, amelyet szokott az ő fejébe tenni. És hordozzák őtet lovon a város piacán és kiáltsák ő előtte: „Így lészen annak a férfiúnak dolga, akinek a király tisztességet kíván tenni.” (Esz.6,7-9) El tudjátok-e képzelni ennek a zsidónak álmélkodását, mikor a ruhát ráadták, a gyűrűt ujjára tették és a lovon ide- oda vezették? Ez előképe lehet annak, ami velünk fog történni: mi az Istennek dicsőségével leszünk megdicsőítve. A mennynek legjobb ruhája és ékszere adatik nékünk és az Úrnak házában lakunk örökké.
Minden dicsőség felett a legnagyobb az lesz, hogy az Istenben örvendezünk, Ő lesz örömünk és gyönyörünk; ez az, üdv minden egyéb üdvöt elnyel. „Az Úr az én részem,” mondja az én lelkem. „Te náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön.” Istenünk lesz a mi dicsőségünk.
Bocsássatok meg, még egy szót kihagytam; a szöveg így hangzik: „Az ő örökkévaló dicsőségére.” Igen, ez a gyűrű drága köve. A dicsőségnek, melyet Isten az ő választottinak készített, soha sem lesz vége, hanem nálunk marad és mi benne örökké. De dics is marad mindenkor, fénye sohsem homályosodik meg; sohsem fáradunk bele, vagy elégszünk meg vele. Tízezerszer ezer millió év mulya is oly üde lesz az, mint mikor megkaptuk. Az nem hervadó babér levél, mely a halhatatlan homlokot övezi. Örökkévaló dicsőség nem ismer hanyatlást. Tudtok képzelni egy embert, ki Ádámmal egy időben született legyen és e sok ezer éven keresztül úgy élt, mint Salamon király és mindene volt, a mit csak megkívánt? Ennek az élete dicsőségesnek látszik. De ha a hetedik ezred végével meghalna, mit használt volna az mind néki? Dicsőségének vége van. De ha ti és én egyszer a dicsőségbe érünk olyasmit nyerünk, a mit többé el nem veszíthetünk, sem el nem hagy hatunk. Örökkévalóság! Örökkévalóság! Ez a jövő üdvösségnek az édessége. Örüljetek szentek! Hárfáitokat emeljétek le a fűzfákról, ti kik hogy szoltok és szomorkodtok és ha még sohasem énekeltétek ez éneket. „Az Isten elhívott minket az ő örökkévaló dicsőségére”; akkor énekeljétek ma.
Zár beszédemre már csak kevés idő jutott, azért kérdem még: Milyen befolyással kellene mindennek ami szíveinkre lenni? Azt gondolom, hogy minden itt megjelentek szívében azon kívánságot keltené, hogy szeretnék a Jézus Krisztus által elérni e dicsőséget. Mikor Urunkat a s tán egy nagy hegynek tetejére vezette, megkísértette őtet, a mennyiben megkínált a világnak minden dicsőségével, ha őt leborulva tisztelendi. A sátán igen okos, e ez egyszer kiveszek könyvéből egy levelet. Nem akartok leborulni az Úr Jézus elé és tisztelni őtet, ha nem adhatja nektek országának dicsőségét? Ha a sátán csábításában van erő, mely a világ dicsőségéért tiszteletére bírja az embereket; mennyivel több okunk van rá, sietni az Istenfiának tiszteletére, hogy az Ő örök üdvét e dicsőségét elnyerjük! Kérem a Szentlelket, hogy buzdítson itt minden szívet erre forró vágyra, hogy azt mondhassák „Ha ezen dicsőség valóban elnyerhető, akkor akarom azt bírni, Isten módja szerint kívánom, mert akarok hinni a Jézus Krisztusban akarok megtérni, akarok az Istenhez jönni és ekként megnyerni az ő ígéretét.
Másodszor, ez költse fel bennünk a felelem érzetét Ha létezik ilyen dicsőség, akkor féljünk, hogy ezt valahogy el ne játsszuk. Ó kedves hallgatóim, különöse ti, kik az én hittársaim vagytok, hivatalbeli testvérek és munkások, kik velem összeköttetésben vagytok, mily rettenetes dolog lenne az, ha valamelyikünk e dicsőség elvesztené! Ó, ha nem volna pokol, már elég pokol lenne a mennynek elvesztése. Igyekezzünk azért földi életünk idejét félelemmel eltölteni és - imádkozzunk, küzdjünk, hogy a szoros kapun átjuthassunk. Adja Isten, hogy végül találtassunk ő tőle az ő tiszteletére és dicsőítésére!
Ha jó állapotban vagyunk, akkor ez nagy háládatosságra indít bennünket. Gondoljatok mindig arra, hogy az Ő dicsőségét fogjuk élvezni.
Ó, mily nagy ellentétje annak, a mit megérdemlünk. Szégyen és örök megvetés az, mit érdemlünk, ha Krisztus nem a miénk. Ha érdemünk szerint bánnék az Úr velünk, akkor színe elől elűzetnénk. Bizony nem a mi bűneink szerint cselekedett velünk és nem bánt velünk a mi gonoszságunkhoz képest; mert minden rossz cselekedeteink mellett is, dicsőséget tartott fenn számunkra. Milyen szeretetne és buzgóságnak kellene hát szíveinkben égni.
Végül kell, hogy rettenthetetlen bátorságra indítana bennünket. Ha bírható ezen dicsőség, nem úgy érezzük e magunkat mint Bunyan bátorszívűje? Bunyan álmában egy szép palotát látott és a palota fedélzetén egyéneket, kik ott énekelv ide-oda járkáltak. A kapuban fegyveres emberek álltak, kik az odatódulók bemenését megakadályozták. Ekkor odalépett egy bátor férfi egyhez, kinek oldala mellet egy tintatartó volt, és mondá annak: „Írd be az én nevemet” s a harcos azonnal kivoná kardját és küzdött vitézül, míg magának a kapuhoz egy ösvényt nem vágott és belépett a kapun, hol a beunt levők ezt énekelték „Jöjj be, vándor, jöjj be hát, Örök dicsfény vár reád.” Ámen.

Négy nagy esemény világit le fényesen Megváltónk történetéből.
Örömest időzik minden keresztyén ember kedélye az Ő születésénél, halálánál, feltámadásánál és mennybemenetelénél. Ezek képezik ama fény lajtorjának négy fogát, melynek egyik vége a mennyet, a másik pedig a földet éri. Ezeknek egyikét sem nélkülözhetjük; de nem is volna üdvös ezeknek becsét elfelejteni vagy kicsinyelni. Az, hogy az Istennek Fia asszonytól született, az emberiség összeséből kifolyó kezességnek magas örömét szüli. Az pedig, hogy egykor Jézus halált szenvedett a mi bűneinkért, és az által teljes kiengesztelést hozott, ami lelkünknek nyugalma és élete. Krisztus bölcsője és keresztje együtt véve képezik az Isten szeretetének pecsétjét. Hogy pedig Krisztus feltámadott halottaiból, ez a mi megigazulásunkról való kezeskedése és egy rendkívül örvendetes bizonyítéka saját feltámadásunknak az utolsó napon, valamint a benne levő örök életünknek is. Nem Ő mondotta-e: „Mert én élek és ti is éltek?” Krisztus feltámadása a jövendő dicsőségünk hajnalcsillaga. Nem kevésbé örvendetes az ő mennybemenetele is. Üdvének sem hangzik kedvesebben, mint ez: - „Fölmentél a magasságba és fogva vitted a fogságot, adsz ajándékot az embereknek, még az elpártoltaknak is; és hogy Isten, az Úr, mégis ugyanaz marad”.
Eme négy esemény mindegyike egymásra utal és vezetnek Urunk aranyláncának
ötödik szeméhez: az Ő másodszori, igen dicső eljöveteléhez. Semmi sem említtetik meg az ő mennybemenetele és ismét eljövetele közötti időre nézve. Igaz, hogy van közötte gazdag történelem, de két bámulatosan magas hegy völgyében fekszik, és egyik Alpesről a másikra hágunk, ha elmélkedésünkben a mennybemeneteltől az eljöveteléig megyünk. Azt mondám, hogy ez eseményeik egymásra utalnak. Ha el nem jött volna először alacsonyságban a törvény alá adván magát, akkor nem tudna ismét jönni csodálatos dicsőségben. Mivel hogy egyszer meghalt, örvendünk, hogy többé meg nem hal, a halálnak nincs rajta többé hatalma és most eljön, hogy ezen meggyőzött ellensége megsemmisítse. Nagy örömünk azt érezni, ha a föltámadott Megváltóra gondolunk, hogy az ő föltámadása következtében az arkangyal trombitája bizonyosan harsogni fog az ó szendergőinek fölébresztésére, ha ő megérkezik az ő dicsőségében. A mi az ő mennybemenetelét illeti nem jöhetne el másodszor is, ha föl nem ment volna; de minekutána az Ő jelenlétével a mennyet betöltötte és ott az övéinek helyet készített valóban elvárhatjuk, hogy ismét eljöjjön és bennünket magához fel vigyen, hogy ott legyünk, a hol Ő van. Azért szeretném, hogy ti, ha elmélkedéstekben ezen négy eseményen keresztül jöttök, ha hitetek átleng születésétől haláláig és föltámadásától - mennybemeneteléig: rá tekintenétek sőt sietnétek ama lényig, a mellyel Urunk története végző végződik; mert nemsokára elfog jönni ép úgy, amint őt a tanítványok föl menni látták.
A mai reggelen elmélkedésünket a mennybe menetellel kezdjük meg; és ha elég fantáziám volna, lerajzolnám az Urat az ő tizenegy tanítványával, hogy miként mentet. föl, egymással beszélgetve, az olajfáik hegyére egy boldog sereg, ünnepélyes tisztelettel, de belső örömben a melyet nyertek a felett, hagy egymással társaságuk lehetett.
Mindegyik tanítvány örvendett azon, hogy az ő szeretett Mesterük, ki megfeszíttetett volt, ismét közöttük van, körülvétetve oly biztonsággal és dicsőséggel, mely többé meg nem rontathatik. Az ellenség megnémult mint a kő: a kutya sem mozdította meg nyelvét, a legelkeseredettebb ellenségei sem adtak életjelt magukról az Úrnak később rövid itt időzése alatt. A sereg békességesen vonult Bethánia felé. Megváltó, úgy látszik, mintha oda vonzódott volna, mint az ember, mikor elköltözni akar e világról, elvonul a régi, kedvelt nézőtérről a csendes magányba. Földi életének boldogabb pillanatai az alatt a fedél alá voltak, hol Mária, Márta és Lázár laktak. Talán a tanítványok része is az volt a legjobb, hogy Jézus ott hagyta el őket, hol legbarátságosabban fogadtattak, hogy megmutassa, miszerint békében válik és ne haragban. Látták, hogy Lázárt az támasztotta fel, a ki most elválandó tőlük; a győzelmes múlt most segítségére lehet a hit mostani próbájának. Ott hallották eme szót: „Oldozzátok fel őtet és bocsássátok el” ott láthatják Urokat illő módon minden földi nehézségek kötelékéből föloldani, hogy fölmenjen az ő Atyjukhoz. E hely emlékei segíthette megnyugtatni kedélyüket és őket azon teljes örömre emelni, mely az Urok megdicsőíttetésével egybekötendő volt.
De mikor a hegy tetejére értek, megállapodtak. A Megváltó egészen a csoport közepén állott és egy igen tanulságos beszéd után megáldotta őket. Fölemelte az ő átfúrt kezeit és mialatt ő azokat fölemelte és a szeretetnek szavait kiszólta, fölkezdett emelkedni a földről.
Mindnyájan fölé emelkedett az ő bámulatukra! Egy pillanat múlva már az olajfák tetején felül is emelkedett, melyeknek ezüst fényében őt elveszítették. Míg utána néztek, az Úr a Felhők rétegein gyorsan eltűnt, ők pedig ott álltak az ámulattól megmeredve. Az Isten felhője elzárta őt a halandók szemei elől. És noha ismertük is Krisztust test szerint, mindazáltal többé nem ismerjük őt test szerint. Mintha a helyhez szegeztettél volna, ott állnak könnyes szemekkel, telve ámulattal és még mindig menny felé nézve.
Az nem az Úr akarata, hogy sokáig tétlenül legyenek; álmodozásuk félbe szakíttatik. Ők mindaddig is ott állhattak volna, míg a csodálkozást félelem homálya váltotta volna fel. Már úgy is eléggé időztek:; mert az angyal szavait úgy is olvashatjuk: „Miért álltatok itt és néztetek mennybe?”
Hosszadalmas mennybe nézésük félbeszakítandó, minek okáért két fényes alak küldetett hozzájuk, minőket az asszonyok láttak a sírnál. Az Istennek eme követei emberi alakban jelentek meg, Hogy meg ne rettenjenek és fehér ruhákban, hogy megemlékezzenek arról, miszerint minden jól van; és ezek a fehérbe öltözött prédikátorok megálltak mellettük mintha szeretnének hozzájuk csatlakozni. Minthogy pedig a tanítványok közül senki sem akarta feltörni a hallgatást, megkezdték a beszédet a fehér ruhások. Megszólították őket az ő rendes mennyei szokásuk szerint, a mennyiben kérdést intéztek hozzájuk és aztán eleget tettek küldetésüknek. Mint azelőtt az asszonyoknak mondották, hogy „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadott:” azonképpen mondották most is: „Galileabeli férfiak, mit állotok nézvén mennybe? E Jézus, a ki oda felviteték, aképpen jő el, a miképpen láttátok őt felmenni a mennyekbe”. Az angyalok azzal mutatták meg, hogy ismerik őket, hogy mondották: „Galileabeli férfiak:” és emlékeztették őket szülőhelyeik említésével arra, miszerint még e földön vannak. Miután magukhoz tértek, azonnal fölövezték: magukat munkás szolgálatra: nem kelletett kétszer sem mondani nékik, azonnal mentek Jeruzsálembe. Az angyalok jelenése csodálatosan ismét a munkásvilágba hozta őket és engedelmeskedtek eme parancsolatnak: „Maradjatok Jeruzsálemben „.
Mintha mondanák: Mesterünk felvitele felett nem kell sírnunk, hiszen az ő dicsőségébe - ment be és megmondotta, hogy az nékünk jó, ha ő elmegyen. Most megfogja küldeni nékünk, az Atyának ígéretét; még aligha tudjuk mi legyen az, de menjünk engedelemmel a helyre, ahol mondotta, hogy várjuk be az erő ajándékát. Nem látjátok-e őket lefelé menni az olajfák hegyéről ama gonosz város felé a nélkül, hogy Telnének, vagy irtóznának a vérengző tömegtől, a mely megölte
Urokat?
Eszükbe sem jut, hanem örvendenek az Uruknak felmagasztaltatásán e az ő hatalmának csodálatos kifejlése felett. A legboldogabb közösségbe voltak egymással és elmentek ama felházba, hol imádkozások között várakoztak az Atya igézetére. Látjátok, hogy nincsen képzelgő erőm: az első eseményeket a legegyszerűbb nyelven beszéltem el.
De képzeljétek magatoknak ez eseményt, az néktek hasznos les mivelhogy az Úr
Jézus épen úgy jön el, a mint a tanítványok őt felmenni látták.
Ma reggel elsőben is azon gyöngéd szemrehányást vizsgáljuk meg, melyet a fehér ruhákba öltözött férfiak tettek: „Galileabeli férfiak, mit állotok itt nézvén a mennybe?” Másodszor Urunk vigaszteljes ecsetelésését-e Jézus, ki oda felviteték ti tőletek a mennyországba, azonképpen jön el, a miképpen láttátok őtet felmenni a mennyekbe.”
Először is itt egy gyöngéd szemrehányás van. Nem úgy beszéltek ők, mint a fekete ruhákba öltözött emberek, kik kemény beszéd használnak és mint az Isten szolgái, kik dörögnek a felett, a mi inkább tévedés, mint bűn. Nem, habár a beszéd erős is, de mindamellett gyöngéd. Ezen kérdőmód inkább önfeddésre ad alkalmat, mint őket feddeni s a hang a testvéri szeretetnek és vigyázásnak hangja.
Figyeljétek meg csak, hogy a mit ezen szent emberek tettek, első pillanatra egész jónak látszik lenni. Úgy tetszik nekem, hogy, ha Jézus most közöttünk volna, mindnyájunk tekintete rajta volna és nem vennők le róla szemeinket. Mert Ő mindenestől fogva kedves és nagyon rosszul tűnnék fel, ha helyette egy alárendelt dologra fordítanók tekintetünket, a meddig Ő látható. A mikor Ő mennybe ment, illő volt a övéitől, hogy utána nézzenek. Menny felé nézni sohasem lehet bűn nékünk gyakran parancsoltatik menny felé nézni, sőt a Zsoltárok könyvében azt találjuk: „Felemelém szemeimet a hegyekre, honnan jön nékem a segítség.” Ha hát jó dolog a mennybe nézni, még inkább jobb föltekinteni akkor, mikor Jézus az Ő dicsőségének székére emelkedik. Bizonyára nem lett volna szép tőlük, ha valahová másfelé néztek volna. Evvel ők tartoztak, hogy mindaddig nézzenek az Isten báránya után míg szemeikkel követni tudják. Ő a nap, hová néznének hát a szeme mint annak fénye felé? Ő a király; hová néznének az udvari embere a palota keretén belül, mint az ő királyukra, ha az a székére emelkedik Ez az igazság és úgy az ő fölfelé nézésükben nem volt semmi jogtalanság. De még tovább is mentek a nézésnél: ott álltak és vártak. Egy kis többlet a mértéknél, hiba lehet. Néha igen vékony közfal van a dicséretre és feddésre méltó között. Van egy arany középút, mit ige nehéz megtartani. A helyességnek pontos útja sokszor oly keskeny, mint a kés éle és az a bölcs, a kinek nem kell sem jobbra, sem balra tévedni. „Nézni” mindig helyes szó. Úgy van megírva: „Én reám nézzetek, hogy megtartassatok!” Ó, nézzetek hát, csak nézzetek erősen és figyelemmel; legyen egész éltetek a Jézusra való nézésnek állapota. Testvérek, nem használ semmit csupán a mennybenézés. Ha Krisztus nem látható mennyben, akkor hiábavaló a mennybenézés. Mikor Krisztust a felhő elválasztotta tőlük, miért időztek volna még tovább is ottan, holott Isten maga függönyözte el őket? Ha a végtelen bölcsesség a nézni kívánt tárgyat elvette, mi volna más még továbbra is a nézés, mint a bölcsességgel való ellenkezés és az Ő eljárásának nem helyeslése?
Egy ájtatos léleknek a folytonos felnézés a mennybe, a legmagasabb nemű istentisztelet lehet; de ha az munkaidőnk nagy részét igénybe veszi, már aljkor átmehet az oktalanság henye alakjába. Mindazáltal nem, tehetem-e hozzá, hogy ez a mennybenézés nagyon természetes volt? Én a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy a tizenegy ott állt, nézvén a mennybe, mert ha én ott lettein volna, én is azt cselekedtem volna. Kell, hogy az ámulat ragadta el őket, a mikor Mesterüket emelkedni látták.
A szív nem hagyja magát okkal meggyőzni. Néha ott álltok nagyon szeretteitek sírjánál és sírtok, sőt gyakran azért is kimentek, hogy sírjatok. Nem tudtok eltávozni onnan, mert az a hely néktek drága, mindazáltal nem tudnátok bebizonyítani, hogy az által valami jót szereztek, talán inkább kárt magatoknak és megérdemelnétek egy gyöngéd „miért teszitek ezt?” szó intését. Ez a világban a legtermészetesebb lehet, de mégsem bölcsesség. Az Úr megengedi nékünk azt, a mi ártatlan és természetes, de nem akarja, hogy az túlzásba menjen, mert azonnal táplálhatna valami rosszat. Figyeljétek meg tehát, hogy a tanítványok olyasmit tettek, a mi egy pillanatra helyesnek és természetesnek tűnt fel, a mi azonban könnyen túlzásba mehet át. Legyünk azért vigyázók és kérdezzük meg gyakran szíveinket, hogy: miért ez?
Harmadszor figyeljük meg, hogy amit tettek, az értelem szigora előtt nem volt igazolható. A míg Jézus felfelé emelkedett, addig helyes volt részükről az ima felnézés. Ő majdnem azt mondhatta volna: „Ha megláthattok, mikor fölemeltetem, az én lelkemnek kettős mértékét nyeritek.” Az jó volt, hogy rá néztek, míg emelkedett, de mikor már elment és még is ott álltak, olyasmi volt, a mit maguk sem érthettek meg, se igazolni nem tudtak. .A szeretet befolyása alatt sokszor értelmetlenül cselekedhetünk. Emlékszem, hogy láttam egyszer egy asszonyt, kinek egyetlen fia, egy messze levő gyarmatra kivándorolt. Az állomáson ott voltam és láttam mennyire sírt az asszony és mily gyakran átkarolta fiát; ez alatt a vonat megérkezett s a fiú beszállt a kocsiba.
Oly esztelen volt ez az asszony, hogy mikor a vonat elindult, kiszakította magát barátai kezeiből, kirohanván a pályatestre, elkezdett futni a gyorsan elrobogó vonat után. Ez nagyon természetes volt ugyan de jobb lett volna nem tenni. Mit használt az? Jobban tennénk, ha felhagynánk olyan dolgokkal, melyeknek nincsen gyakorlati céljuk; mert ez életben nincsen sem időnk, sem erőnk annyi, hogy azt céltalanul használjuk.
Továbbá tegyetek egy másik kérdést: Mely előírást követtek ő amikor ott álltak és mennybe néztek? Ha parancsolatotok van Istent valamely dolog cselekedésére, nincs szükségtek a parancsolat oka után kérdezősködni, mert engedetlenség lenne az, ha az Isten akaratát vizsgálat alá kezdenők venni; de ha egyáltalán semmiféle előírásunk nincs minek időzünk altkor valamely dolognál, ha az tudvalevőleg sem áldást nem hoz? Ki parancsolta, hogy megállván menny felé nézzen. Ha Krisztus parancsolta volna meg nekik, akkor kellett volna ott állniok, mint valami szobroknak és még a fejüket sem mozdítaniok meg; mivel azt soha sem parancsolta nekik, miért teszik azt és hanyagolj el azt, a mit tényleg parancsol? Mert azt szigorúan meghagyta neki, hogy maradjanak Jeruzsálemben, míg felöltöztetnek mennyei erővel. Így hát a mit tettek, nem igazolható.
Most jön részünkre a gyakorlati, pont! A mit ők tettek, azt nagyon hajlandók vagyunk utánozni. „Ó, én soha sem fogok megállni és a mennybe bámulni,” - mondja egyiktek. Ebben én nem vagy bizonyos. Némely keresztyén nagyon is kíváncsi, de nem engedelmes. Világos parancsolatokat elhanyagolnak, de nehéz kérdéseket megkísérlenek megoldani. Emlékszere egy emberre, a ki mindig az Isten haragjának poharáról, pecsétjéről és trombitájáról szopott beszélni. Az az ember nagy volt a jelenések képleteiben; de hét gyermeke lévén, nem volt nála házi- istentisztelet. Ha elhagyta volna a poharakat és trombitákat és ezek helyett nagyobb gondot fordított volna gyermekeire, sokkal jobb lett volna. Ismertem embereket, a kik csodálatosan ismerték Dánielt, még tanultabbak Ezékielben, de ritka feledékenységűek Mózes II. könyv 20. fejezetének értelme iránt. Nem feddőleg szólok ily embereikről azért mert Dániel és Ezékiel könyveit tanulmányoztál, hanem egész ellenkezőleg; de még is azt óhajtom, hogy buzgóbbak lettek volna a bűnös megtérítésében és a szűkölködő szentek segélyezésében. Én megengedem Nabukodonozor király lábainak és képének tanulmányozását és annak fontosságának ismeretét; de rosszul jön ki, ha ez a mindennapi gyakorlati kegyesség elfojtására történik. Ha az ilyen jó ember azt az idő melyet homályos teológiai kérdései: megoldására tölt, a sötét utcákban missionározásra költené, több hasznot tenne az embereknek és Istent inkább dicsőítené. Én, testvérek, nagyon szeretném, ha mindnyájan értenétek a titkokat; de ne feledjétek el, hogy a mi főbb foglalkozásunk idelent kiáltani: „Íme, ez az Istennek ama Báránya, ki elveszi a világ bűneit!” Olvassatok és tanulmányozzatok, a meddig mindent ismert a mi csak kinyilatkoztatik az utolsó dolgokról; de mindenek előtte nézzétek azt, hogy gyermekeitek a Megváltó lábaihoz hozassanak és hogy Istennek munkatársai legyetek egyházának felépítésében. A nyomornak és tudatlanságnak vastag tömege, mely bennünket minden irányban környez, megkívánja összes erőnket. Ha pedig e hivatásnak meg nem feleltél, akkor, habár nem vagyok fehér ruhában, azt merem mondani néktek: „Keresztyén férfiak, mit állotok itt, nézvén a titokba, ha annyi sok tennetek való van Jézusért és azt elhanyagoljátok?”
Ó, a kik kíváncsiak vagytok, de nem engedelmesek, félek, hogy hiába beszélek hozzátok; de mindazonáltal beszéltem. Ó csak a Szentlélek is beszélne néktek.
Majd mások csak szemlélők, de nem cselekvőit nagyon tanulmányozzák az Írást és törik fejüket, de nem buzgók a munkában. A szemlélődés oly ritka manapság, miszerint azt kívánom, hogy ezerszer több volna, de abban az értelemben, a melyben mondottam. A vallás sohse legyen az önzés tárgya. Ha valakinek a vallása abban áll, hogy saját magát menti meg és örvendezteti magát a szent dolgokban, akkor az beteg. Ha egy prédikáció feletti ítélete eme kérdésen alapul: „Találtam-e benne ételt?” akkor az olyan sértésféle bírálat. Találhatsz ilyen sértésféle vallást, a melyben te az első vagy, aztán megint te és újból te, és így egész a legvégsőig te. Így gondolkozott-e Jézus is.
A Krisztusróli elmélkedés úgy is történhetik, hogy messze elvezet Krisztustól; a szerzetes Jézusról elmélkedik és mégis nem hasonlít a munkás és önmegtagadó Jézushoz. Elmélkedés, mely nincs megtörve az emberek közötti evangélium hirdetésének munkás szolgálatával, méltán megérdemli az angyal feddését: „Galileabeli férfiak, mit álltok itt, nézvén a mennybe?”
Majd mások rendkívül, majdnem őrült türelmetlenséggel vannak valami csodálatos közbejövetel iránt. Néha nagyon is szomorú kedélyállapotba esünk, mivel nem látjuk, hogy a Krisztus országa nem olyan előrehaladásban van, mint óhajtjuk. Feltételezem, hogy az nálatok is úgy van, mint nálam - sokszor szomorkodom, nyughatatlankodom és azt hiszem, hogy van is rá okom, mivel „az igazság elesett az utcán és a mindennapi gyalázat és szidalmazás elárasztott minket.” Ekkor aztán bánkódunk, mivel a mester eltávozott tőlünk és így kiállunk fel: „Mikor jön el ismét? Oh miért marad el annyi ideig, hogy nem Jön? Miért vonakodik évszázadokon át?”
Így aztán kívánalmaink türelmetlenséggé keserednek, s nézünk a mennybe, nézzük az ő eljövetelét, nyughatatlansággal, a mely nem engedi meg, hogy tegyük azon kötelességeinket, a melyeket tennünk kellene. Ha mikor valaki ily állapotba kerül, alkalmazhatón erre szavak „Galileabeli férfiak, mit állotok itt, nézvén a mennybe?”
Bizonyos esetekben ez a nyughatatlanság, azonnali és valami nagy csoda látás kívánalmának helytelen várakozására szolgáltat alkalmat. Ah, milyen fanatizmusság keletkezik abból! Évekkel ezelőtt fellépett egy férfi Amerikában, a ki azt prédikálta, hogy ezen és ezen a napon jön el az Úr, és nagyon sokat elhitetett az Ő esztelen jövendölésével. Sokan elővették lovaikat és két, három napra való takarmányt és kimentek az erdőbe, hogy majd ott jobban megszemlélhetik, a mi jön, mint a népes városban. Mindenütt kerültek olyanok az Egyesült Államokban, akiknek mennybemeneteli öltönyük volt, hogy alkalmas ruhában szállhassanak menny felé. De vártak, várnak és azt hiszem semmi sem volt alkalmazhatóbb reájuk, mint emez ige: „Amerikai férfiak, mit álltok itt, nézvén a mennybe?”
És íme nem jött semmi. Mindazonáltal van elég ember Amerikában, Angolországban és itt, akiknek szükségük van ilyen fanatikus vezetőre, hogy hasonló esztelenségbe rohanjanak. Nagyon sok ember szenved az idők és órák tudvágyának mániájában, kiknek lelki betegsége különösen ez irányt választotta. Szerintük minden egyes esemény az idők jele”; jele, mondom, mit ők nem értenek. A földrengés előttük különösen fontos.
Ilyenkor már felkiáltanak: „No most jön az Úr!” mintha már nem történt volna földrengés, mióta az Úr mennybe ment. Ha majd a prófétai földrengések meglesznek, akkor tudni fogjuk eme jó emberek intése nélkül is. Mily sok ember már az állatok száma által és ugráltak örömükben, hogy megtalálták valamely nagy névben a 666 számot. Hiszen minden ember neve megadja ezt a számot, ha ezt eszesen kezelitek és Görögországnak, Rómának, Egyiptomnak, Kínának vagy Timbuktunak számjegyeit használjátok. Már belefáradtam az ilyen módba, hogy az írás embereivel, mint valami játékszerrel, játszanak és írás mondásaival úgy bánnak, mint a kártyával, hogy kijátszanak vele valamit. Ha olyan emberről hallotok, aki prófétának teszi ki magát, térjetek ki előle; és ha jelekről és csodákról hallotok, akkor forduljatok Uratokhoz és legyetek türelmes lélekkel. „Az igaz ember hitből él.” Nem létezik más életmód a vad rajongók között. Higgyetek az Istenben ne kívánjatok jeleket és csodákat, sem az idők és órák ismeretét. Gondoljátok meg az igéket, melyeket az imént fölolvastam néktek. Nem a ti dolgotok tudakozni az időket és alkalmakat.” Ha bemennék pl. egy szobába, amelyben egy rakás csomag van és azt mondanák, hogy azok között van számomra valami jó, bizonyára azt keresném, amelyiken az én nevem van és ha találnék egy csomagra, amelyen nagy betűkkel írva ez áll: „Ez nem a tied”, ekkor azt ott hagynám. Itt van egy gyöngydoboz, amely ismeretet jelent: ,Nem a ti dolgotok tudni az időket és órákat, melyeket az Atya az ő maga számára tartott meg. „Hagyjatok fel oly dolgokba való avatkozásokkal, amelyek el vannak rejtve és elégedjetek meg az oly dolgok ismeretével, amelyek világosan jelentettek.
Másodszor szeretném figyelmeteket Urunk vigaszteljes ecsetelésére terelni, melyet ezek a fehérruhás férfiak tettek. Így írják le őt: (Ugyan) „e Jézus”
Már azért is sokra becsülöm e leírást, mivel azoktól jön, a kik ismerték Jézust. Ő „megláttatott az angyaloktól” (1Tim.3,l6); figyelemmel kisérték Őt egész éltén át, ismerték Őtet és ha mondották, minekutána látták Őt felmenni az Atyához, hogy: „E Jézus”, akkor hiteles forrásból tudom, hogy Ő volt és Ő az.
Jézus elment, de azért még létezik. Elhagyott ugyan bennünket, de ő nem holt, nem enyészett semmivé, mint a reggel köde. „E Jézus” az ő Atyjának trónjához ment és ő oly bizonyos ott, mint amilyen bizonyos az; hogy a kereszten függött, oly bizonyos az is, hogy ugyanazon férfiú ül az Istennek trónján és uralkodik a teremtés felett. Örömmel gondolok Krisztus joghatalmára a hetedik égben, ugyanazon Krisztus személyében, ki a halálharc legmélyebbjén volt. Az a leköpdösött Krisztus az, kinek nevét most a Kerubimok és Serafimok dicsérik éjjel és nappal. Az a Krisztus az, akit megostoroztak, ki előtt most a fejedelmek és hatalmasok leteszik koronáikat. Gondoljátok meg ezeket és vigadjatok e mai napon: ne álljatok itt nézvén mennybe vagy szemlélvén valami mesét vagy álmot. Jézus él és nézzétek, hogy ti is éljetek. Ne ácsorogjatok, mintha semmi tennivalótok nem volna, vagy mintha Krisztus országának vége elérkezett volna, mert Krisztus testére nézve elvétetett e földről. Még nincs mindennek vége, Ő él és munkát bízott ránk megtenni, amíg eljövend. Azért menjetek és tegyétek azt. „E Jézus” - mennyire szeretem e kifejezést, mert „Jézus” szó, „Megváltót” jelent.
Ó ti jelenlevő, rettegő bűnösök, annak az Ő dicsőségébe fölmentnek a neve, tele van meghívással számotokra! Nem akartok jönni „e Jézus”-hoz? Ez az, aki a vakok szemeit megnyitotta és megszabadította a foglyokat a tömlöcből. Ő ma is teszi azt. Ó csak látná szemetek az ő világosságát. Az, aki a poklosokat megérintette és a halottakat feltámasztotta még ma is ugyanaz, aki a végtelenségig megmenthet. Ó csak látnátok és élnétek! Csak hitetekkel kell hozzá közelednetek, miként az is tette, aki az ő ruhájának prémjét megérintette; csak kiáltsatok hozzá, miként a vak, kinek visszaadja látását; mert ő ugyanazon Jézus, teljes könyörületességgel és készséggel mindazok iránt, kik hit által hozzá közelednek. „E Jézus.” Ez alatt azt kell gondolni, hogy az, a ki a mennyben van, ugyanaz a Krisztus, a ki a földön volt, de azt is egyszersmind, hogy aki eljövendő, ugyanazon Jézus lesz, mint aki a menybe ment. Bár az ő állapotán nagy változás jött létre: „Ő eljön, de nem úgy amint
Egykor erre a földre jött, s az emberek gyalázatát Hordozta fájdalmaik között.”
Ő ugyan azon Jézus lesz a természeténél fogva, habár állapotánál fogva nem is; ugyan azt a gyöngédséget bírja, ha ítélni jó is ugyanazon szívbeli alázatosságot, ha mikor az égnek és földnek dicsősége homlokáról lesugárzik is. Szemeink meglátják őt ama napon és megismerjük Őt nemcsak a szegel. helyeiről, hanem az Úr kiejtéseiről is, mert orcája csodálatosan fényleni fog és mi azt fogjuk mondani: „Ez az! Ez az! Ugyanazon Krisztus, ki az olajfák csúcsáról a tanítványok közül felemeltetett.” Menjetek hozzá a ti nyomorúságotok idején, úgy mint tennétek, ha e földön volna, Tekintsetek bátram az ő másodszori eljövetelére. Nézzetek rá, abban az örvendező várakozásban, melyben Mária és Márta Bethániában tették.
Elmélkedésünk harmadik pontja a nagy gyakorlati igazság. Ez nem oly igazság, mely minket abban kitart, hogy a mennybe nézzünk, hanem olyan, a mely mindegyikünket haza küld, hogy komoly szolgálatot tegyünk. De milyen igazság ez?
Először is, hogy Jézus a mennyekbe ment. Elment Jézus! Elment! úgy hangzik valami gyászharang. Jézus a mennybe vétetett tőletek - úgy hangzik, mint valami mennyegzői harang Ő elment, de arra a helyre, a honnan az egész csata mezőt beláthatja; a trónra, a honnan számunkra minden segítséget küldhet. Az Úrnak pótló ereje készletben vár, míg vezére jön és íme e világ egyetemére eljött, emberek és angyalok millióit felköltheti ügyének megvédelmezésére. Én nagyon sok okot találok arra nézve, hogy elmenjünk és a munkát megkezdjük, mert Ő a mennyekbe ment és „teljes hatalom adatott néki mennyen és földön”. Nem jó következtetés-e ez: „Azért elmenvén mind e széles világra, prédikáljátok az evangyéliumot. Tanítsatok minden népet, megkeresztel vén őket Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében.”
Jézus ismét eljön. Ez egy másik ok a miért türelemmel lehetünk, mert világos, hogy nem hagyott fel a harccal, sem a csata mezőt el nem hagyta. Nagy vezérünk még mindig vezényli a harcok most el ment a mező másik részére, de vissza jön, talán egy pillanat alatt. Ne mondjátok, hogy a parancsnok felhagyott a vezetéssel, mert szükséges volt a nézőtérnek egy másik részére mennie. Urunk elmenetelével, azt tette, a mi az Ő országára a legjobb. Nagy szükség volt az Ő elmenetelére, hogy övéi Szentlelket nyerjenek. Mert Krisztus mint Király és az Ő harcosai között áldásos egység van. Ő nem vonta el magát mi tőlünk, hanem velünk van szívével, lelkével; s ez, erről a bizonyság: „Íme eljövök hamar és az én jutalmam velem vagyon, hogy megfizessek kinek-kinek az ő cselekedetei szerint.”
Ezenfelül azt mondja szövegünk - és szintén ok a miért munkához lássunk; - hogy azonképpen jön el, ahogyan elment.
Bizonyos a magyarázók úgy látszik, hogy nem értik ezen egyszerű kifejezést: „E Jézus, ki oda felviteték titőletek mennyországba, aképpen jő el, a miképpen láttátok őtet felmenni a mennyekbe.” - ez úgymond, az Ő lelke eljövetelére vonatkozik pünkösd napján.
Adjatok valakinek csak egy máknyi észt, nem-e be fogja látni, hogy a lelki jövetel nem történhetik azon módon, a melyen Ő mennybe ment? Hasonlat van benne, de bizonyára egy és ugyanazonosság nincsen a kettő között! Urunk felvitetett, láthatták mikor elmélkedett: ismét el fog jönni és „minden szem meglátja őtet.” Nem lélekben ment ó fel, hanem személyben fog ismét eljönni. „E Jézus aképpen jön el.” Felmenetele tény volt, nem költészeti beszéd, sem lelki kép, hanem tény. „E
Jézus” betű szerint felment; „e Jézus” betű szerint eljön.
Eljön a felhőkön, mint a hogy felment; és utoljára az én porom felett megáll,” (Jób 19,25) mint azelőtt állott. Felment a mennyekbe minden ellentállás nélkül; sem a főpap, sem az írástudók, a farizeusok, sem csavargók sokasága nem ellenezheték az Ő mennybemenetelét; nevetséges volna azt elfogadni, hogy avval megpróbálkoztak volna, és ha másodszor eljön, senki senki sem állhat ellene. Ellenségei elvesznek; mint a kövérség megolvadnak az ő orcája előtt. Ha eljön, a lázongó népet megveri vasvesszővel, mert az ő ereje ellenállhatatlan lesz ama napon.
Testvérek, ne értsétek ezt lelki értelemben; Jézus tényleg jön és is menjetek le tényleg a ti munka körötökbe. Menjetek a munkára és tanítsátok a tudatlanokat, nyerjétek meg a tévelygőt, oktassátok a gyermekeket és hirdessétek mindenfelé Jézus édes nevét. Tényleg adjatok ti jószágtoltból, ne csak beszédben. Szenteljétek magatokat tényleg az Úrnak tiszteletére. Éljetek tényleg egészen az Úrnak. Jézus nem valami homályos módon jön el, hanem betű szerint és valóságban és ő betű szerint és valóságban számadásra hív benneteket. Azért menjetek még tényleg, nem jelképileg és prédikáljátok az evangéliumot, ahol csak alkalom kínálkozik.
Mert ez az, amit azon fehér ruhás férfiak gondoltak. - Legyetek készek a ti jövendő Uratok elfogadására. Melyik az a készenlét Úr elfogadására? Ha e Jézus, aki tőlünk elment, eljön, tegyük azt amit ő tett, mielőtt elment. Ha ő e Jézus, aki jön, akkor nem tehetünk jobbat, mintha „széjjel járván, mindenekkel jót teszünk.” Ha örömmel akarjátok Őt fogadni, akkor szolgáljatok neki komolyan. Ha az Úr Jézus ma eljönne, szeretném, ha engemet tanulva, prédikálva vagy imádkozva találna. Nem szeretnétek, ha titeket is a vasárnapi iskolában, a bibliai osztályban, vagy az utcák szegeletén prédikálva találna? Semmittevéssel akarjátok Őt fogadni? Arra ne is gondoljatok. Egykor meglátogattam egy asszonyt, ki gyülekezetünkhöz tartozik, ki épen a ház küszöbét súrolta. Az asszony felállott és nagy meglepetve: mondá: „Óh én nem tudtam, hogy ön ma jön, különben készen lettem volna.” Mire azt válaszoltam: „Nem tudhatott volna jobb készletben lenni, mint ahogy van, hiszen teszi kötelességét mint jó háziasszony; a jó Isten áldja meg önt!”
Ennek az asszonynak nem volt módjában cselédet tartani s így, tette kötelességét t. i. hogy a házat tisztán tartotta: részemről legalább szebben nézett ki vedrekkel a két kezében, mintha a legújabb divatú, ruhát vette volna magára. Szeretném, ha mindnyájan felvennétek a vedret és ne szégyellnétek.
Szolgáljatok egyik vagy másik módon a ti Uratoknak; szolgáljatok neki mindig, komolysággal, szolgáljatok neki mindig többet.
Menjetek el korán és munkálkodjatok a műhelyben, az irodában, vagy a mezőn, szolgálván az Úrnak. Menjetek és szolgáljatok az Úrnak, Ámennyiben a szegényeknek, árváknak és özvegyeknek segítetek szolgáljatok neki avval, hogy a gyermekeket tanítjátok, de különösen avval, hogy igyekeztek gyermekeiteket jól nevelni. Menjetek és tartsatok gyülekezetet a mértéktelenség ellen és mutassátok meg a részegeseknek, hogy van még számunkra mentség a Krisztusban; vagy menjetek az éjféli gyülekezetbe és tudassátok az elesettekkel, hogy Jézus felemelheti őket. Tegyétek, amire néktek Jézus erőt adott és aztán, hazánk férfiai, nem fogtok állani és mennybe nézni, hanem várni fogjátok imádkozások között az Urat és nyeritek a Szentléleknek ajándékát és hirdetni fogjátok mindenfelé e tant: „higgy és élsz”. Akkor azt fogja nektek mondani, ha megjön: „Jól vagyon jó és hív szolgám, - menj be a te Uradnak örömébe.” Adja az Úr nékünk ezt az állapotot, hogy tehessük. Ámen.

Ezékiás itt oly dologról szól, melyre nézve a legkevésbé sem kételkedett. Bízott Istenében, érdemét a megígért Messiásra vetette és hitének eredményéül bizonyosságot nyert, úgy hogy örvendező bizalommal énekli: „Hátad mögé vetéd minden bűneimet.” Ó, mily örvendetes dolog is az, hallhatni a léleknek: „Fiam, megbocsátattak neked a te bűneid.” Az isteni szó eme zengése, isteni üdvre emel fel bennünket; létezik oly öröm, mely e világ minden gazdagságával össze nem hasonlítható. A fiúság csókját megnyerni, a fő öltöző ruhát felölteni, gyűrűt ujjára húzni, sarut a lábaira, és hallani a mennyei zenét, mellyel az elveszett fiú fogadtatik, valóban elragadó, mely az összes világnál többet ér.
Drága testvéreim, vannak prédikátorok, kik előadásaikban majdnem mindig ilyen élvezetből indulnak ki, melyek az Isten gyermekeinek belső tapasztalatát illetik; de félek, hogy azt előadásaik főtárgyává és a keresztyénséget az érzelmek rendszerévé teszik. A másik oldalon pedig vannak olyanok, kik megmaradnak a hitből való üdvözülés tana mellett, és arról meg majd egészen elfeledkeznek, hogy a tapasztalatról is tanúskodjanak, mely a hivésnek eredménye. Bizonyára ezek mind a ketten tévednek; de mind a kettő tévedése ama lelkiismeretes óhajban rejlik, hogy az igazságot hirdessék. Azon testvér, aki folyton a tapasztalatot hirdeti, attól tart, hogy e nélkül a hit képzelt hit lesz, s nem az Isten választottai hite.
Azért prédikál a tapasztalatról mint bizonyítékról és ismertetőjelről, mely által felismerhető a lélek, ha Istentől vagyon-e? Az a másik pedig, aki folyton a hitet prédikálja; attól tart, hogy az emberek tapasztalataikat istenükké teszik, és hogy tapasztalataikhoz támaszkodnak, nem Krisztushoz. Ó ép úgy törekszik a tényt az ő teljes fényében állítani, hogy megváltattunk az által, amit Krisztus érzett, s nem az által, amit mi érzünk; ama nagy igazságot, hogy Jézus drága vérében váltattunk meg és nem az által, amit mi tapasztalunk; azonban elfelejti, hogy ahol hit van, ott tapasztalat is van, ott valóságos hitnek kell lenni. engedjétek meg, mielőtt tovább mennék, hogy bebizonyítsam miszerint ez a két igazság összeesik: az isteni tapasztalat és az egyszerű hit. Az igazság, hogy hit által üdvözülünk és nem érzelmünk által. „Hit által járunk most, és nem szemmel való látás által.” Mindazáltal ugyanannyi összeköttetés van a hit- és a szent érzelmek között, mint gyökér és virág között. A hit állandó, éppen úgy, mint a gyökér a földben. Az érzelem az az alkalom, amelynek meg van a maga ideje, hasonlóan a hagymához, melynek nincs mindig zöld szára, sem nem hoz a többi virágokkal szép koronát. A hit a fának lényege; érzelmeink pedig hasonlítanak a fa évi különböző állapotához. Néha lelkünk tele van virággal, melyen a méhek dongnak és mézet készítenek szívünk számára Ez azon idő, mikor érzelmeink hitünkről jelt adnak, épp
úgy, mint tavaszi bimbó a fa életéről.
De most az egyikhez, a tapasztalathoz fordulok, mely szövegünkben különösen előlépni látszik, tudniillik a megbocsátás üdvös tapasztalata. Szövegünket két szempontból vizsgálom meg: kétféle meg bocsátás létezik, és nagyon szükséges e kettőt megkülönböztetni. Szólni fogok először a megbocsátás tudatáról, amit egy megkegyelmezett ember élvez. Miután ezt tettem, a megbocsátásnak afféle tudatáról szólok, mely inkább megfelel a szövegnek és vele belsőbb összeköttetésben van; megbocsátás érzékenységéről, amit az ember érez, de nem mint bűnös ember, hanem mint fiú, egy megkegyelmezett fiú, ki tudja, hogy a bíró megbocsátott neki, s mosolyog, Ámennyiben tudja, hogy az Atya is megkegyelmezett neki.
Először is hadd szóljak a megbocsátás tudatáról, mint Istentől adatottról.
E tudatot ne várjuk, míg Krisztushoz nem jövünk. Amely lélek magát elveszettnek, nyomorult és mezítelennek ismeri, parancsolatot vesz Isten igéjéből, hogy Krisztus kezeire bízza magát, úgy amint van. Ismétlem, ne várjuk addig bűneink bocsánatának tudatát, míg Krisztushoz nem jövünk. Hinni a kötelességünk, és a megbocsátás érzete az élvezet Először engedelmeskednünk kell, azután jön a jutalom. Amennyibe érzem, hogy teljesen el vagyok veszve és nincs bennem semmi ok, miért üdvözülhetnék, Krisztus keresztéhez borulok és benne bízom örökké Ezért a bizalomért Isten lelkemben arról ád kegyelméből lelke által csalhatatlan bizonyítékot, hogy nekem abban az órában megbocsátott, amely órában magamat Krisztusnak adtam és lelkemet kezeibe ajánlottam.
A bűnbocsánat tudata tehát sokat foglal magába, habár annak teljessége nem minden lélekben egyforma nagy. Némely, az írásokban kevésbé oktatott embereknek csak odáig terjed tudatok élvezete, hogy bűneik meg vannak bocsátva. Érzik lelkeikben, hogy összes bűneik, melyek valaha önmaguk ellen Isten könyvéh; följegyeztettek, egyszerre eltöröltettek. Ezzel meg vannak mentve a félelem és rettegéstől, mely az előtt lelkeiket nyomta; az éji kísértet elenyészett; ama titokzatos alak, mely őket gyötörte. De ennél többet, mint tudatlanok, nem tudnak. Összes örömük abban áll, hogy bűneik megbocsáttattak, az Istennek haragja eloszlott, és hogy nem fognak többé a pokol mélyébe zuhanni. Ha azonban tetszik a Szentléleknek nekik ez időben még többet is mutatni, hát az a tudat az, hogy az Isten őket szereti. Bizonyosak benne, hogy a Jehova reájuk, mint kedvenceire tekint, tehát mint olyanokra, kikhez különös kegyelemmel és szeretettel van. Tudják, hogy nekik semmi kárhoztatásuk nincsen és minden áldásban részesülendenek ama tett által, mely a kárhoztatás igéit felfüggeszti. Megesik néha az is, hogy eme megkegyelmezettség érzete növekszik, míg az idők szűk köteleit elszaggatja, míg a lélek nem csak a felől bizonyos, hogy Istennel kibékült és az örök élet az övé, hanem a mennyet már egész közel látja és megkezdi a szentek
örökségében való saját kitörülhetetlen jogát világosan valósítani. Kibeszélhetetlen, hogy a megbocsátásnak néha milyen kiterjedt érzelme lehet. Képes a pokolba alá menni és az ottani tüzet saját részére eloltva szemlélni; vagy a mennyek dicsőségébe fölemelkedni és annak fényét, mint sajátját, megtekinteni. De - amint az előbb mondám - ez nincs minden esetnél így; mert némely megtéretlen kedélynél a kegyelem érzete a rettegés eltávolításáig terjed ki és ama meggyőződésig, hogy összes bűneink megbocsáttattak.
De azt kérdi valaki: Hogy jön meg a bűnbocsánatnak eme érzete? Milyen módon és alakban? Azt feleljük: hogy igen különböző módban és alakban. Némely ember egy pillanatban hozzá jut a bűnbocsánat tudatához. Talán olvassák a bibliát, és valamely szöveg annyira fölemeli és megvilágítja őt, és úgy tetszik neki, mintha azon igék saját szívére volnának nyomtatva. Mint pl. ilyen igék is: „Jertek el és pereljünk egymással. Ha olyanok is a ti bűneitek, mint a vér, fehérek lesznek, mint a hó.” Vagy egy másik, mint „Igaz az a beszéd és teljes hitelre méltó, hogy Krisztus Jézus a bűnösök megtartása végett jött e világra, kik között első én vagyok.” (1Tim.1,15)
Az ember kételkedhetik először, tele félelemmel és rettegéssel: a másik percben már fény, élet és öröm tölti be szívét. Ha egy lépéssel a pokolból a mennybe hághatott volna, sem lehetne e lelkében megtörtént változásnál hathatósabb és meggyőzőbb valami. A megfáradás és terhelés helyett egy könnyű és örvendező szív ajándékoztatott neki. Tetőtől fogva talpig való feketeség helyett most, egy pillanat alatt fehérre mosva és a Megváltó igazságának fehér ruhájába öltözve érzi magát. Majd másoknál azonban a bűnbocsánat érzete lassúbb növekedésű. Először csak gyenge reménnyel kezdődik, egyik sugár után következik a másik míg nem e reménységnek hajnal-csillaga tért készít és az igazságnak napja föltámad a szívekben. Ismertem olyanokat, kik egy pillanat alatt megpillanthatták a békét, míg mások hónapok, ha csak nem évekre mondhatták örömmel: „Én tudom, kiben hiszek stb.”
Ez a meggyőződés néha rendkívüli úton lesz osztályrészünk. Láttam hogy a prédikátorok különös kifejezése lelkükre hatott, úgy, hogy kénytelenek voltak azt mondani. „Ez Isten szava és nem emberé, mert ember nem ismerheti szívemet; ezen szavak tehát olyantól jöhetnek, ki a szíveket és veséket ismeri.” Máskor meg az isteni gondviselésnek valamely igazgatása által jön öröm és megváltás a szívbe. A legfeltűnőbb elbeszélés, mire emlékszem, hogy olvastam: a hosszú csüggedtség után nyert kegyelemre vonatkozólag, egy Honeywood-né asszony esete volt, kiről talán ti is olvashattatok. Tiszta erkölcsű körökben élvén, szokása volt a közöttük levő legdörgőbb prédikátort hallgatni, Annyira megtört bűnös séfiének tudata miatt, hogy a szegény asszony valami tíz, ha nem húsz évig ki volt téve a kétségbeesésnek és egyáltalában bizonyos volt benne, hogy számára már nincs remény. úgy látszott, hogy ennél az esetnél már valami csodának kell történnie, hogy lelkének békéje legyen. Egy alkalommal beszélgetett vele a Krisztusnak egy jeles szolgája, és a mondá neki, hogy még van kegyelem azok számára, kik Jézus által Istenhez jönnek. Az asszony felkapott egy igen vékony poharat az asztalról és a padlóhoz vágta azzal a megjegyzéssel: „Oly bizonyos az hogy el vagyok veszve, mint a hogy ez a pohár ezer darabra törik. Az ő végtelen csodálkozására azonban a pohár legkisebb sérülést se szenvedett, még csak nem is ugrott. Ettől az órától kezdve elhitte, hogy az Isten ő hozzá szólott. Megnyitá füleit a prédikátor szavainak és békét talált lelkében, Ezt a példát azért említem, mivel ez oly rendkívüli egyedüli, mihez hasonló talán sehol sincs följegyezve. Így hát Isten talál utat és módot. Ha egyéb útját megvetik, akkor inkább csudát tesz, elszéledtjeit még is haza vezeti.
Engedjétek meg, hogy a megbocsátás érzetének örömeinél is időzzem egy pár percig. Most tapasztalatból beszélek. Ama boldog nap, melyen lelkem Megváltóját megtalálta, oly nap volt, mit sohasem fogok elfelejteni. Mint ismeretlen gyermek, kiről mit sem halottak és tudtak, hallgattam az Istennek igéjét; és eme becses szöveg: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai,” (Ézs.44,22) vezetett engem Krisztus keresztjéhez. Állítom, hogy ama napi örömöm leírhatatlan. Ugrándozhattam volna az öröm miatt. Az örömnek semminemű kifejezése sem lett volna lelkemnek ellenére. Sok tapasztalattal telje keresztyéni napok elmúltak már azóta, de ezek közül egy is nem volt olyan, melyen az az első öröm ismétlődött volna. Azt hiszem, fölugorhattam volna ülőhelyemről és ama jelen volt legrajongóbb metodista testvérekkel így kiálthattam volna föl: „Nekem megbocsátott! Egy bűnös megváltatott vér által!” Ama napnak egyéb eseménye homályos előttem. Azt nem tudom mit beszéltek, vagy mi történt, csak annyit, hogy lelkem kötelei leszakadoztak és járhattam mint szabad ember, mint a menynek örököse, mint egy kegyelemben részesülj és a Krisztus Jézusban felvett és mint olyan, kinek lábai a kősziklán állanak. A szív örömét, ha kegyelmet nyert, csak képzelheti valaki, ki még a kegyelmet meg nem kóstolta, de ha egyszer tapasztaljátok, így kiáltsatok föl a Sába királyával: „Még felét sem mondták meg nekem!” Azon emberek, kik ebben az üdvös állapotban vannak, igen boldogok szoktak lenni; ezt ők nem hallgatják el. Hasonló Bunyan Jánoshoz, ki még a foglyoknak is beszélt volna erről. Beszélnek a fáknak. Azt hiszik, hogy az egész világ összhangzatban van velük; örömmel mennek ki és békességgel vezéreltetnek, hegyek, halmok kézzel tapsolnak előttük. A madarak az ő szíveik hangján énekelnek, A nap mintha fényesebben sütne e napon, mint egyébkor; és ha esik, mintha a kegyelem esőjének példája volna. E napon úgy véli mintha ő volna e világ nagy papja, a világ-egyetem főpapja. Fehér öltönyben járdal, hordván az Isten papja zenéjének csengőit, áldozik az Istennek kedves áldozattal és ezen áldozat az ő szíve, mit mutat Istennek.
Ne gondoljátok, hogy rajongok, igaz és értelmes szavakat szólok. Sőt nagyon hátra maradtam a lélek öröme valóságának leírásánál. De hallom, hogy mondja valaki köztetek, ezek rajongó érzelmek. Ah, barátom! Ha ez a rajongás volna, akkor ilyen rajongást buzgón kellene keresni; ez olyan lenne, mely után a józan lélek örökké törekedhetnék. De te azt gondolod, hogy az a rajongás, ha valaki bűnei bocsánata felől bizonyos. De állj csak meg egy kicsit. Mered-e azt állítani, hogy a biblia rajong? Hogy tele van őrjöngéssel? Ó nem, te tudod, hogy a biblia oly könyv, mely józan buzgalommal lett megírva. No tehát, egy kegyelemben részesült ember érzelmei e könyv igazságának szükséges és természetes következménye. Taníttatik-e ebben egyéb mint a bűnbocsánat? Nem ilyen szavak vannak-e ebben: „Boldog az, kinek hamissága megbocsáttatott. Vétke elfedeztetett. Boldog az, akinek az Úr a bűnt nem tulajdonítja és lelkében csalárdság nincsen.” (Zsolt.32,1-2) „Hátad mögé vetéd minden bűnemiet.” Nincsenek-e itt igék, melyek azt mondják, hogy Jézus Krisztus jött e világra, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett vala? Ez üdv-dolog, sötétségből a világosságra való jövés és áthelyezés az Isten fiának országába. Ha a biblia azt tanítja, hogy léteznek ilyen dolgok és hogy ezek valóságban a keresztyének tapasztalataiban vannak és még sem volnának boldogok, akkor ezen boldogtalanság a könyv elleni panasz és vád lenne. Tényleg, ha egy keresztyén tapasztalata megtérése idején nem hozna rendkívüli örömet, akkor az ellenkeznék az Isten igéje tanával, De én állítom, hogy az Isten igéje a keresztyének ez időbeli örömeiről és elragadtatásaikról mindenkor kezeskedik. „De” - azt mondja valaki - „én fel nem foghatom, mikén lehet valaki a felől bizonyos, hogy kegyelemben részesült.” Dr. Jonson a jeles férfi, azt szokta mondani, hogy egy ember sem tudhatja bizonyosan, kegyelemben van-e és hogy a hitnek valami bizonyossága nem létezik. Pedig ha dr. Jonson jobban forgatta volna a bibliát, talán saját üdve felől is bizonyosságra jött volna. Azt kérditek, hogy lehet-e e felől az ember bizonyos? Van a Szentírásban egy hely, hol ez van a: „Higgy az úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.” Én hiszek az Úr Jézus Krisztusban; észellenes dolog- e hát hinni, hogy Isten kegyelmében vagyok? „A ki hiszen vagyon élete,” mondja Krisztus a János evangéliumában. Hiszek a Krisztusban; nincs az helyén, ha azt is hiszem aszerint az örök élet az enyém? Úgy tudom, hogy Pál apostol a Szentlélek által mondja: „Semmi kárhoztatásuk nincsen azért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vagynak. Megigazulván azért a hit által békességünk vagyon az Istennel.” Ha hát tudom, hogy bizalmat helyeztem Krisztusban és hiszek benne, nem lenne-e tízezerszeres dőreség tőlem, ha békét nem akarnék? Az Istent csak szavánál kell fogni és hitének következményéül tudni fogja saját üdvösségét. De ettől eltekintve, hidd el egyszer azt, hogy Isten maga szól minden emberhez és szívét eme bizonyossággal pecsétli meg, hogy bűnei meg vannak bocsátva, tedd fel, hogy ez úgy van - természetellenes lenne az ezen esetben, hogy a lélek örül? A dolgok helyzete pedig betű szerint így van; mert a Szentlélek teszen bizonyságot a mi lelkünkkel egybe, hogy mi Isten fiai vagyunk s én azt is mondom, pedig már ezért rajongónak mondottak van az Isten minden gyermeke számára idő, amikor Krisztusnál való felvételében nem kételkedhetik, amikor üdvös állapota sokkal kézelfoghatóbb igazság saját létezésének tényénél, mit megannyi ellenbizonyító okkal sem lehetne megingatni, mert neki az Isten Szentlelkének csalhatatlan bizonyítéka mondja, hogy újjászületett.
Nem hallottatok még ama szolgáló leány esetéhez hasonlót, kit egy hitetlen ember ki akart forgatni keresztyén hitéből? A leány így felelt a hitetlennek: „Jól van Uram, ön sokkal többet tud nálamnál, én nem vagyok képes úgy beszélni és gondolkozni, mint ön; de ha igaz is, amit ön mondott, azt azonban még sem tudja; megcáfolni, amit én érzek; én érzem, hogy Isten gyermeke vagyok, tudom hogy az vagyok, azt sem cáfolhatja meg, hogy a mit látok ott van és a mit érzek annak valóságos oka van, mint azon tényt sem, amit lelkem mélyében felismertem t. i. hogy a halálból által mentem az életre és hogy Isten gyermeke vagyok.” Lépj ide, te vak! Az ő szemei megnyíltak, s most győzd meg őt arról, hogy nem lát. „Ő nem” mondá - „ez oly dolog, a melyet tudok. Egyéb dologban tévedhetek, de egyet tudok, hogy vak voltam és most látok! Hozzátok ide ama 38 esztendős beteget. A csoda megtörtént, meggyógyult, s most ugrálhat. Vigyétek őt a magas iskolába és hadd mondják neki: „Lábaid nincsenek egészséges állapotban; azt mondom neked, hogy lábaid nincsenek meg gyógyulva és megerősödve.” Azt mondja a volt betege: „Én nem kérdezősködöm értelmi oktatók után, sem használt latin beszédmódozatok után; meggyógyultam, azt tudom és ettől el nem tántorít.” Így van ez a keresztyénekkel is; van idejük a mikor mondhatják: „Meg vagyok mentve, bűneim megbocsáttattak.”
És most, drága hallgatóim, mielőtt beszédem második pontjára térnék, hogy egy pár percig annál is időzzem, óhajtok egy vagy két kérdést hozzátok intézni. Volt már nálatok valaha eme bűnbocsánatnak tudata? „Nem, soha” - mondja egyétek - „szerettem volna ugyan, de vég mindig várok rá. Csakhogy arra várhatsz, míg el nem fogsz veszni; a te feladatod Krisztushoz jönni úgy, amint vagy és bízni benne, s akkor megnyered. Csendben ülni és eme nagy parancsolatra nem figyelni: „Higgy az úr Jézus Krisztusban;” a legbiztosabb út az elkárhozás kettős bizonyságához. Sohse reméld e drága gyöngyöt megtalálni, míg mindenedet elvem adod és amaz isteni mezőt: Jézus Krisztust meg nem veszed, hol e gyöngyöt meglehet találni. „Ah mi” - mondja egy másik - „nekem ez sohsem volt, nincs is rá szükségem. „Figyeld meg. hallgatóm, hogy mint Isten tanúja szólók ma hozzád és ha most intésemet megveted, hát a te halálos ágyadon juthatnak még eszedbe szavaim. Ha nem akarod lelkedben a síron innen a bűnbocsánat tudatát érezni, akkor bűneid bocsánata, nélkül mész a sírba és a sír után jön azután a harag. Amit te rajongásnak vélsz, okvetlen szükséges lelkednek üdvéhez. Ó ne utasítsd ezt el; ne utáld meg ezt, óhajtsd ezt és imádkozzál érte. Törekedjél utána és a jó Isten adja meg neked ez életben eme tudatot, hogy által jöttél a halálból az életre. Ennél jobbat már nem kívánhatok neked.
Most pedig igénybe veszem még a ti türelmes figyelmeteket egypár pillanatra, Ámennyiben tárgyam másik feléhez fordulok és rövid ideig annál időzöm. Gyakran hallottam már fel nem világosult keresztyénektől kérdeni, hogy van az, hogy ha már egyszer kegyelemben van, mindazáltal mégis mindennap kérnie kell bűneinek bocsánatát. Tanítjuk és bátrak vagyunk állítani és a tant vallani, hogy a mely pillanatban a bűnös hiszen, abban a pillanatban megbocsátattak neki bűnei: múlt, jelen és jövő bűnei eltörültettek, a mennyiben ez a bírót illeti. „Nem lát bűnt Jákobban, sem vétséget Izraelben. Dacára ennek Üdvözítőnk mégis arra tahit minket, hogy ezt mondjuk: Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétőknek.” Hogy imádkozhatunk mi azért, a mi már még van? Miért esdünk a bocsánatért, holott már meg van? A nehézség itt annak a viszonynak meg nem figyelésében áll, melyben Istennel állunk, Mint egy bűnös, úgy jövök Krisztushoz és hiszek benne.
Akkor az Isten ítélő; az ítélet jegyzőkönyvét előveszi, áthúzza bűneimet és szabaddá nyilvánít. És ebben a pillanatban az ő nagy szerelméből családja közé számit. Most tehát egész más viszonyban állok vele, mint valaha álltam. Most nem csak alattvalója vagyok, hanem gyermeke is. Most már nem bírám nekem, hanem atyám. Van új szabályom, uh törvényem; mostantól fogva más fegyelem alatt állok, más bánásmódot élvezek, új engedelmességem van. De ha valami helytelent teszek, mi történik akkor? Talán jön a bíró és trónja elé követel? Ó nem, nekem nincs bíróm. Ő nekem atyám és orcája elé viszem, elő veszi a vesszőt s megfenyít. Sohsem fenyített meg, míg bírám volt. Az előtt csak fenyegetett a fejszével; de most azt is elásta. Most az D gyermeke lévén, nincs fejszéje, mellyel agyon üssön - saját gyermekét ó nem ütheti agyon. De használja nálam a vesszőt. Ha rosszat teszek, mint hogy teszek is mindennap ellene, mint Atyám ellen, kötelességem hozzá menni és térden állva mondani: „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, bocsásd meg ezt az én bűneimet, miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek.” Mint hogy pedig mi, te és én, kik Isten gyermekei vagyunk, mindennap vétkezünk, nem mint bíró ellen, hanem Atyánk ellen, illik nékünk mindennap bocsánatot kérni. Ha nem kapunk naponta bocsánatot, akkor végül az Atya a vesszőt fogja alkalmazni, mint Ezékiás eseténél tette. Megverte Ezékiás királyt halálos betegséggel. Ezékiás megtért; a vessző eldobatott és ekkor érezte Ezékiás lelkében ezt: „Hátad mögé vetél minden bűneimet.” Ilyen volt Dávid esete is. Dávidnak Bétsabéval való bűne már évekkel az előtt meg volt bocsátva a várt Jézus Krisztus véréért. De mikor elkövette bűnt, Isten elfordult tőle egy időre és haragudott az ő gyermekére. Dávid azonban megbánván bűneit, megtért, és Isten fölvette őt kebelére és akkor újból énekelhetek: „Hátad mögé vetél minden bűneimet.”
De most figyeljétek, hogy mi különbség van, e két megbocsátás között. Az első egy bíró pardonja volt, a másik atyai megbocsátás. Az első leöntötte a pokoli tűz lángját, ez pedig eltávolítja az atyai vesszőt. Az első a lázadóból egy megkegyelmezett gonosztevőt lett; másik az eltévedt fiút gyöngéden az atyai kebelre fogadta. Ezek lényeges különbségek, mert a második eseti megbocsátás nem annyira bűnre és beintetésre vonatkozik, mint sokkal inkább a gonosznak belső gyökerére és ama ránk vetett sötét pillantás elenyészésére, hogy saját énünk fölött szomorkodjunk és belénk Krisztus iránti szeretet öntessék Ha a keresztyén ember megnyeri eme tudatot, örvendezni fog, persze nem oly lázasan, mint előbb, hanem csendesen, mélyen, izgatás nélkül és békésen. Háládatos lesz a fenyíték iránt, mely őt újból fölébresztette a tudatra, hogy a Megváltóra szüksége van. Kerüli a bűnt, mellyel Istenét megbántotta. óvatosabban és gyöngédebben jár el, mint az előtt: közelebbi él az Istennél; törekszik közelebbi ismeretségben élni a Szent lélekkel; szorgalmasabb az imában; alázatosabb és egyszersmind bizalmasabb is, mint azelőtt volt. A világosság elvétetett tőle, hogy kétszeresen kapja azt.
Az öröm elvétetett tőle, hogy jobban megszenteltessék. Drága testvéreim, küzdöttetek ti ma reggel a lelki elhagyattatottsággal? Volt idő, mikor hibáitokat teljesen beismertétek? Beborított-e valaha a sötétségnek fellege? Mindezek dacára is, ne kételkedjetek az Atyának szeretetében; ne bizalmatlankodjatok ő benne; ne csússzatok térdeiteken, mint akkor, mikor még bocsánatot nem nyertetek. Jertek az Istenhez örömmel, de alázattal. Vegyétek igénybe ez Ő ígéretét, bízzatok Krisztus drága vérében és mondjátok: „Atyám, Atyám, adjad nékem a te szabadításod örömét és az engedelemnek lelkével erősíts meg engemet!
Még egy szót a másik megjegyzéshez és elbocsátom a gyülekezetet. Van-e itt jelenleg valaki, ki azt hiszi, hogy bűnei megvannak bocsátva és mégis abban a bűneiben fetreng, melyek felől azt hiszi, hogy megbocsáttattak? Barátom, te vagy megcsaltad magadat, vagy olyat mondasz, a mit magad sem hiszesz el.
Az ember, kinek bűnei megbocsáttattak, gyűlöli a bűnt. Nem lehetünk tiszták, ha még tovább is nyakig úszunk a sárban. Lehetetlen dolog, hogy egy oly ember kegyelemben legyen, a ki még mindig utálatos bűnökben fetreng. „De én nem vagyok a törvény fia,” mondja egy valaki, „én hiszem, hogy az Isten kegyelme megtisztított, ha a bűnben élek is.” Barátom, nagyon világos, hogy nem vagy a törvény alatt, de megmondom néked, hogy mi vagy! Te nem vagy Isten gyermeke, nem vagy keresztyén; mert a keresztyén olyan ember, ki a bűnt határozottan gyűlöli. Még nem létezett olyan hívő, ki az istentelenséget szerette volna, oly dolog sem, hogy egy kegyelemben részesült ember Isten elleni lázadásba esnék. Mindazáltal így szól egy másik: „jó, az igaz lehet, de én nem számítok a kegyelemre abban az értelemben, melyben beszélsz. Az én bűneim oly kicsinyek és jelentéktelenek, hogy nem szükséges irgalmasságáért esedeznem; azt hiszem, hogy úgy, mint a legjobbak, én is üdvözülök.” Szegény balgatag! hiszen már el vagy kárhozva. Az ítélet már kimondatott feletted: „A ki nem hiszem immár elkárhoztatott, mert nem hitt az Isten egyetlen fiának nevében.” És még is azt mondod, mialatt az ítélet kimondatott feletted, s talán már a halálharangod is megkondult, hogy bűneid kicsinyek. Oh ember, oly nagyok azok, hogy a pokolnak lángjai sem bírnak érte eleget tenni soha. És még sem kívánsz tudni azoknak bocsánata felől; meg vagy elégedve osztályrészedet a többivel elvenni. Rettenetes osztályrész lesz az! De tudd meg barátom, hogy veled oly ellenkezőleg érzek, hogy helyedben sem nem enném, sem nem nyugodnám addig, míg nem tudom, hogy az Istennek szerelme kiontatott az én szívembe. Ha valamikor kétely hatotta át lelkemet, én voltam a legnyomorultabb lény a világon, Mert begyelemben lenni olyan, mint világosság a szemnek, kenyér az éhezőnek, ital a szomjúhozónak. Menj ki e teremből és mondjad: „A pokol bosszúja fölött járok és minden percben elnyelhet; a kárhozat fölött csüngök egy hajszálon és minden percben várhatom, hogy a lángok közé esem, és még sem kérdezem üdvözülök-e vagy elkárhozom.” Beszélj magyarán és mond ki: Nem tudom, mennybe megyek-e vagy pokolba; mondjad: nem vagyok benne bizonyos, meglátom-e Isten nyájas orcáját, de azért még is nyugodt vagyok. Szólj úgy, mint becsületes bolond ember, mert ilyen beszéd csakis bolond ajkáról származhat. Oh kérlek benneteket, ne elégedjetek meg addig, míg a Megváltót nem keresitek és meg nem találtátok. Igen, míg bizonyosak nem lesztek, hogy megtaláltátok Őt, ne elégedjetek meg a „talán”-nal vagy „körülbelül”- lel. Ne nyugtassátok meg lelkeiteket véletlenséggel. hanem legyetek a mű felől bizonyosak az örök életre. Oh halandó bűnös! ne legyen az előtted csak csupa kérdés, ha vajon üdvözülsz-e vagy elkárhozol. Légy vagy az egyik vagy a másik dologban bizonyos. Ha ágyadat pokolban akarod vetni, ha az örök tüzet akarod szenvedni, ha az Isten haragját magadra akarod vonni akkor csak járj a te esztelenségedben. De ha azok között akarsz résztvenni, a kik megszenteltetnek; ha akarod Jézus orcáját szemlélni és Jeruzsálem arany-utcáin járni, akkor igyekezzél, hogy Krisztusban találtassál; afelől légy bizonyos, hogy benne bízol, és ne nyugodjál addig, mígnem üdvöd minden kérdésen, értelmi következtetésen és minden vitán kívüli lesz.
Az Úr adjon áldást erőtlen szavaimra a Jézusért. Ámen.

Krisztus feltámadásának ténye rendkívül jól bebizonyult. Szükség volt rá, hogy minden vitát felülmúljon, mivel ez szent hitünknek alapja. Igen vigasztaló arra gondolni, hogy ez úgy van, mivel épen ezért áll alapunk oly szilárdan. Urunk gondoskodott arról, hogy magát feltámadása után megmutassa azoknak, kik, mivel őt halála előtt jól ismerték, határozottan állíthatták személye azonosságát. Ha idegeneknek mutatta volna meg magát, kik őt nem ismerték halála előtt, mondhatták volna, hogy egy Jézushoz hasonlót láttak, de nem tudhatták volna bebizonyítani, hogy az az, aki eltemettetett. De mivel olyanoknak mutatta még magát, mint Tamás, kinek parancsolá is, hogy tegye ujját a szegek helyére, bebizonyította ez által feltámadásának voltát teljesen, mely által hiteles tanútól, bizonyos bizonyítékot nyertünk afelől, hogy nem történt semmi csalás. „Tapogassatok meg és lássátok, mert én vagyok”, azonosságára való hivatkozás, mely annyival inkább is igaz, mivel azokhoz intézte, kik őt teljesen ismerték. A tanuk oly férfiak voltak, kik bizonyságuk által semmit sem nyertek, sőt mindent elveszítettek. Tanulatlan emberek, kik képtelenek voltak valami csalás feltalálására és terjesztésére, kiknek bizonyságtétele az által lett világosan igazolt, hogy miután a Krisztus teste már nem volt a sírüregben, szükségtelennek ítéltek egy oly lehetetlen történet kitalálását, mely a test eltűnését megmagyarázná. Továbbá gondoskodott Urunk arról is, a dolog feletti kétség elhárítására nézve, hogy sok ízben megjelenjék és pedig többeknek egy csoportban. Apostolunk egész sorát adja ezen megjelenéseknek, melyek teljesen saját tudomására adattak. „És hogy megjelent jelent Kéfásnak, s azután a tizenkettőnek: azután megjelent ötszáznál több atyafinak egyszerre, kik többnyire élnek mind e mai napig, de némelyek el is hunytak; azután megjelent Jakabnak, azután minden apostolnak. Legutoljára pedig mindenek között, mint valami idétlennek hegjelent nékem is.” (1Kor.15,5-8)
Az evangélisták közlései győződtetnek meg minket, hogy Jézus nem kevesebb mint
1 2-szer jelent meg tanítványainak; mert egyes esetek két-három megjelenést is magába foglalhatnak, mint p. o. „s azután a tizenkettőnek” vélhet két megjelenést a tanítványoknak; mert mint emlékeztek rá, egyszer megjelent nekik, mikor Tamás távol volt, azután mikor Tamás jelen volt. Oly világos Krisztus feltámadásának bizonyossága, hogy Weiszt Gilbert - egy híres hitetlen - mikor e helyet támadása pontjául ki szemelte és leült, hogy felette elmélkedjék, ki, habár telve volt előítélettel, annyira meg volt lepetve e tény igazságával: sok bizonyítékától, megtértnek nyilvánította magát és egy nagyon szép művet hagyott hátra maga után, melynek címe: „Észrevételek Krisztus feltámadása felett.”
Nem tűnik az fel néktek, hogy a legnagyobb fontosságú eseményekből nagyon sok, melyeket a történelem elbeszél és általában elhisznek a dolog természeténél fogva, csak tizedrésznyire sincs bebizonyítva úgy, mint a Krisztus feltámadása? A nép jólétére vonatkozó híres szerződések aláírása, hercegek születése, kabinet miniszterek észrevételei, összeesküvők tervei és orgyilkos tettek. Ezek és ezekhez hasonlók történelem fordulópontjául tétetvén, sohasem tétettek mint tények kérdés alá és mégis nagyon kevesen lehettek azok jelen, kik ezeket bizonyítják. Ha Krisztus fejtámadásának ténye tagadandó, akkor vége minden bizonyítéknak és meggondoltan mondjuk azt; mit Dávid félelmében mondott: „Minden ember hazug,” és akkor mától kezdve minden embernek kétségbe kell vonni felebarátja szavát úgy, hogy sohse higgyen el valamit, amit saját szemeivel nem látott. A következő lépés ez után lesz, saját értelmét kétségbe vonni, hogy mily esztelenségbe rohannak aztán emberek, nem bátorkodom előre kimondani. Mi azt hisszük, hogy legbebizonyítottabb tény a világtörténelemben Krisztus feltámadása. Napóleon Bonaparte létezésének vagy Julius császár meggyilkolásának történeti kételye ép oly oktalanság, mint a Krisztus feltámadása feletti kétely. Az előbbi tények egyikének sincs oly bizonyítéka, mint azok, akik az Úrról tanúskodnak. Ezek tanuk, akik igaz voltukat nyilván bizonyították, mivel a bizonyságtétel miatt szenvedtek és sokan közük kínos halállal múltak ki a hitért. Nékünk hát több és jobb tanúbizonyságunk van e tény mellett, mint akármi más mellett, a mi a szent nagy világ történelemben van. Ó mennyire kell örülnünk, midőn üdvünk egészen Krisztustól függ, azon kétségtelen valónak, hogy, Krisztus feltámadott halottaiból.”
De mindjárt kezdetén feltehetitek ezt a kérdést: „De hogy van az, hogy Krisztus feltámadása oly nagy fontosságú?” Mert ezen az alapon nyugszik az egész keresztyénségünk; mert: „Ha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek; Még a ti bűneitekben vagytok.” (1Kor.15,14-17) A Krisztus istensége is az ő feltámadásában találja legbiztosabb bizonyítékát, mint hogy az Apostol is azt mondja Rómába irt levele 1. rész, 4. versében; „S bebizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának szentség lelke szerint, az ő halálból való feltámadása által.” Nem volna értelmetlenség istensége felett kételkedni ha fel nem támadott volna. Ezen felül Krisztus uralkodása is feltámadásától függ, mert az ige is nyilatkozik: „Mert a Krisztus azért halt meg, támadott fel, és kelt életre, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.” (Róm.14,9). Továbbá megigazulásunk a szövetségnek eme drága adománya is, az ő feltámadásától függ: „Ki halálra adatott a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megigazolásunkért.” (Róm.4,25) Sőt mi több még a mi újjászülethetésünk is az ő feltámadásától függ, mert Péter, ki a szentlélek által szólott, így kiáltott fel: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, ki az ő nagy irgalmasságából újonnan szült minket élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által.” (1Pt.1,3) És nagyon bizonyos, hogy a mi testünk feltámadása is ettől függ: mert: „Ha pedig annak Lelke lakozik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból: az, a ki feltámasztotta Krisztust a halálból, megfogja eleveníteni a ti halandó testeiteket is az ő bennetek lakozó lelke által.” (Róm.9,11) Ha Krisztus fel nem támadott, mi sem támadunk fel; de ha ő feltámadott, akkor akik ő benne elaludtak, meglátják őtet a testben. Nem volna nehéz e számlálást tovább vezetni. A dolog úgy áll, hogy a feltámadás ezüst fonala minden áldást egybe köt az újjákezdve, az örök dicső végig.
Ideje már, hogy tovább menjek, és a szövegre térjek. „Már pedig Krisztus feltámasztatott a halálból és zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” hadd tereljem figyelmeteket először is a képekre melyek itt a szentek feltámadásáról adatnak. Továbbá megvizsgáljuk ama sajátságos viszonyt amely Krisztus és a szentek feltámadása között van: és mielőtt a tárgyat elhagynók, megérintünk néhány gyakorlati megfontolást, mely az előttünk fekvő tanból folyik.
Először is hát, szövegünk itt a halálnak látképét adja, mi az írásban igen gyakori, de közöttünk nem fogadtatik el eléggé Szövegünk szemléltetése, a mint vélem, kettős. A halál alvással hasonlíttatik össze. „Zsengéje lett azoknak, kik elhunytak” de ezenkívül észre vehetitek, hogy vetéssel is összehasonlíttatik, mert Krisztus itt mint zsenge gyümölcs szemléltetik. Tehát, ha már aratás van, akkor vetésnek is kelletett lennie. Ha Krisztus feltámadása az első gyümölcs, akkor a választottak feltámadása mint aratás tekintendő, melyért is a halál jelképileg vetésnek szemléltetik.
Először is előttünk van a kép, mely az írásban oly gyakran előjön, a halálról mint álomról. Ez az eretnekség valamikor sokaktól elfogadtatott; de el is vettetett mint olyan, a mi össze nem egyeztethető a természeti és kijelentett vallással. A lélek semmiféle tisztító tűz vagy előkészítő szendergésnek nincs alá vetve, hanem kétség nélkül: „Ma velem leszesz a paradicsomiban,” az, mit Krisztus minden haldokló jámbornak lelkébe súg. Alusznak a Jézusban, de lelkeik nem; azok az isten trónjánál vannak és dicsőítik őtet éjjel nappal az ő templomában. Halleluját zengnek annak, ki őket vére által megtisztította. A test az, mely az magányos földi ágyában aluszik a fűtakaró alatt, feje alatt nedves agyag párnával.
De micsoda ez az alvás? Mindnyájan tudjuk, hogy az első képzelet, ami az alvással összefügg, a nyugalom: kétség nélkül ez az gondolat, mit a Szentlélek nálunk eszközölni akar. Az alvó szemei nem fájnak többé az égő fénytől, vagy a könnyek özönétől; fülei nem gyötörtetnek többé a veszekedés lármájától vagy a szenvedés miatti zúgolódástól; kezei nem gyengíttetnek többé a hosszantartó fáradságtól, lábai nem sebesek többé a durva úton való ide-oda járástól; ott van fájós fő nyugalma, a túlságosan terhelt izmoknak, idegeneknek, a merev csuklóknak, köhögős tüdőknek és nehéz szíveknek az alvás édes csendjében. Ott, az ő helyén, ha még oly kemény is, lerázza a munkás fájdalmait, a kereskedő gondjait, a gondolkozó nehézségéit, a szerve fájdalmait. Az alvás minden éjjel a nappal szabbatjává lesz. Az alvás bezárja a lélek ajtaját és minden betódulónak egy idei várakozást parancsol, hogy a királyi élet bemehessen az ő nyugalmának nyári kertjébe. Az ember az álom által megszabadul az ő orcájának verejtékétől és tövisek és bogáncskórók megszűnnek testének marcangolásától. Így van ez a testtel, mi a sírban aluszik. A megfáradottak nyugosznak; a szolga ép oly jól, mint az ő ura. A tengeri rab nem evez többé, a néger felejti a korbács csapásait. A kapás nem támaszkodik többé kapájára, a gondolkodó nem támasztja fel a gondolkodó fejét. A kerék meg a szövő hajócskája nem jár többé; a kéz, mely amazt hajtotta és ujjak, melyek emezt egyengették, most nyugosznak. A test és tagjai észre veszik, hogy a sir kielégítő szélességű és hosszúságú hely. A koporsó minden zavart, munkát és erőltetést kizár. A magát ledolgozta hivő alszik nyugodtan, mint a gyermek, ki az ő játékában kifáradott. Ó! Boldogok azok, „kik az Úrban halnak meg; mert megnyugosznak az ő fáradságok után és az ő cselekedeteik követik őket. „- Mi nem félünk a nehéz munkától, mert noha az magában véve átok, mindazáltal, ha megszenteltetik, áldás. De munkát a munka kedvéért nem választanánk, és ha az Isten munkáját bevégeztük, örvendünk arra gondolhat hogy a miénk is bevégeztetett. Az aratásnak hatalmas Ura pedig, ha napunkat kitöltöttük, szolgáit a legjobb ágyakra fekteti, mert a völgyek göröngyei puhákká lesznek részükre. Nyugalmuk nem zavartatik meg, míg felkölti őket, hogy az ő teljes jutalmukhoz menjenek.
Ezen felül úgy tekintjük még az alvást, mint a feledés idejét, és ebben is képmás a halál. „Emlékezetünk és ismeretünk elveszett;” „nem ismernek és nem ismertetnek.” Az ő fiai tisztességre jutnak, de nem okoz nekik fájdalmat. Hadd vonuljon át sírhalmaikon a hadsereg, lépéseik nem zavarja többé őket, mint egy féreg mászása sem; az Istennek tüzes nyilai megvilágíthatják felettük az ég boltozatát, a föld renghet az ég rettentő dörgő szavától, a cédrus fák letöredezhetnek, a szilák megrepedezhetnek, a tengerek zúghatnak; de ők, ott a zöld halmok alatt, pihennek oly édesen, mintha a legkedvesebb nyári est volna, melyen csak egy méh hallatja dongását vagy egy légy repülését. A halottakról megemlékezhetnek élő rokonaik, de ők viszont nem. Elfelejtkeztek az üröm és szenvedésről, békéről és harcról, megveretés és győzelemről A lélek azonban nem felejt és nincs okunk azt hinni, hogy a megdicsőültek nem tudják, a mi idelent történik. Nékünk sokkal több gyanítható bizonyítékunk van a felől, hogy ők „ismernek és ismertetnek, „hogy még mindig társaságuk van az élő gyülekezettel e földön és hogy a diadalmaskodó gyülekezet nem vált el a küzdő gyülekezettől, a mi az ismeretet illeti; de a mi a testeiket illeti, mit ismernek azok? Mit ismer ott az emberi szerv? Vegyétek fel a koponyát és nézzétek meg, van-e emlékező tehetsége? Nézzetek a helyre, hol egykor a szív volt és lássátok meg ha van-e ott valami nyoma is az érzelemnek? Kísértsétek meg, ha találtok-e csak egy élő szervet is a tömeg hamu között, találtok-e dobogó szívet, fájdalom miatt nedves szemeket?
De még egy: az álomnak meg van a maga célja. Nem hunyjuk be szándék nélkül szemeinket és nyitjuk fel nyereség nélkül. Az alvás megmondja a Médea öreg üstjének is teljes jelentőségét. A régi hagyományokból azt, olvassuk, hogy Médea, a varázsnő, a vén emberek tagjait az üstjébe hányta, hogy megifjodva jöjjenek ki belőle. Az alvás épen ezt cselekszi az ő neme szerint. Mi gyakran vének vagyunk a fejtörés és fárasztó munka után, de elalszunk és felébredünk felüdülve, mintha új életet kezdenénk. A nap új nappalt kezd, ha a keleti tengerből kikél; mi is új életet, új erőt kezdünk, ha csendes nyugalmunk helyéről felkelünk.
Ilyen hatást gyakorol a sír is a testre. Az igazak kimerülve és fáradva tétetnek le a sírba, de nem úgy kelnek fel. ráncos homlokkal mennek le üres képpel és durva bőrrel, de szépség és dicsőséggel kelnek fel. Az öreg ember botjára támaszkodva sántikál a sír felé; a sánta, a megszáradott és vak mennek e szomorú zarándoklásban a közös alvóterembe; de nem meggörbedve vagy nyomorultan kelnek fel, hanem erőben, munkásan, dicsőn és halhatatlanul. Az elzüllött, minden alak és szépségnélküli mag, mint valami gyönyörű virág kél ki a porból. Ifjú és üde zöld csoport fakad ott, hol előbb a hervadt és száraz mag volt. Nagyon jól mondották a vértanuk, mikor tagjaikat levagdalták: „Örömmel adjuk e tagokat Istennek, a ki adta nékünk azokat.” Tagjaink nem a miénk, úgy, hogy azokat megtarthatnók vagy elveszíthetnők, valósággal semmiféle kínzás nem veheti el őket tőlünk; mert ha Krisztus példája szerint felébredünk, nem leszünk sánták vagy vakok, hanem erővel teljesek és szépek. A sír tele hamar elenyészik, a feltámadás dics tavasza és nyara előtt. Áldott a halál, mely a halandó testnek, min gyógyszer, minden tekintetben megfelel és isteni erő által elviszi tőlünk a poklos testrészeket, hogy a halhatatlanság menyegzői ruhájába: öltöztethessen.
Még egy megjegyzést nem szabad figyelmünkön kívül hagyni ez az, hogy nem álmokkal alszunk. Némely ember részére az alvás inkább fárasztó mint üdítő. Nem hívott gondolatok ellopják alóluk ágyat és vetik őket a kínpadra. A lélek akaratlan működése miatt sokszor nem nyugalmas az alvás. De nem így áll a dolog a drága elhunytakkal. A halálnak aluvásában nincsen álom; ők nem rettegnek rém látványok miatt, békéjük ezeknek meg nem zavartatik. Testeik a legmélyebb szendergésben nyugosznak. Ez tényleg olyan alvás, milyent az Úr ád, „mert az ő barátainak enged álmot.”
Nem szabad azonban ezt valami reménytelen alvásnak tekinteni. Már láttunk álmodni egyéneket, kik felől azt mondták: „Ezek a szemek sohasem nyitnak fel többé; ez életből átlátszik az örökkévalóságba”; úgy éreztük, hogy ez alvás ez örök szendergés előjátéka volt és valószínűleg oda változik át. De ez itt nem úgy van. Ezek egészséges álmot alusznak, mely nem halálos itallal vagy betegség folytán vettetett reájuk, ők alusznak, hogy felébredjenek, nem pedig hogy a második haláll meghaljanak. Alusznak - hogy felébredjenek öröm egyességre, a Megváltó az utolsó napon a földre száll. Aludjatok hát, Úrnak szolgái tovább, mert ha alusztok, jobban lesztek.
Kedves barátaim, a halál aluvásának eme kilátása nem visszatarthatna-e bennünket a halált oly eltaszító fénynél való megtekintésé mint a melynél szoktuk? Én tudom, hogy nem örömest nézünk halott félünk megérteni őket; némely balgatagok nem is tudnak megmaradni abban a házban, melyben halott van, de leginkább egyedül és éjszaka. Földi hajlékunk romjaival borzalom van összekötve. Megborzadtok-e alvó gyermektől? Féltek a ti alvó anyátok vagy feleségeitek előtt? Éreztetek rettegést, mikor alvó gyermekeitek arcáról félre taszítottátok a függönyt és megpillantottátok az ő édes álomban behunyt kedves szerelmeit? Miért félsz hát a halálban alvó hivőre pillantani? Igaz, hogy rothadásnak a jele már meg van rajta, mely a természetnek nem kellemes; de nem a hátratérülő ellenség nyomai ezek, és nem jelei-e annak, hogy a rothadás elmúlik, hogy helyt adjon a rothadatlanságnak? Nem azt mutatják-e ezen jelek, hogy a Kédárnak megszakadozott és füst miatt megbarnított sátora lerontatik, hogy a Salamon függönye tündököljék helyette és a lélek abban lakjék, mint szép sátorban? Ó, ne tekintsenek az elhunytakra, mintha holtak volnának, hanem mondjátok róluk azt, mit Krisztus az ő barátjáról; „Lázár, a mi barátunk, aluszik.” Halljátok, meg a Mester szavát: „Elmegyek hogy felköltsem őtet.” Ne legyen sírotok rettentőbb a ti fekhelyeiteknél.
Semmi esetre se óhajtsátok vissza a megváltottakat álmukból. Ha barátotok valami gyötrő fájdalmak közepette végre édes álomba merülne, megráznátok-e ágyát, hogy keljen föl valami unalmas elbeszélést meghallgatni? Nem, hiszen már órákon keresztül vigyáztatok ágyánál és azt óhajtottátok: Ó csak már egy keveset alhatnék! Orvos nem adhatsz-e meggyötört testnek egy kevés álmot?” És végül azt mondtátok „Hála Istennek, már álmosodni kezd; lassan beszéljetek; ne kopogjatok; alszik!” És szinte féltetek lábaitokat a földre tenni, nehogy fölverjétek őtet álmából, Hát a ti barátotokat, minden fáradsága, fájdalma és próbái után felköltenétek-e?” Azt gondolom, hogy inkább, azt mondjátok: „Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai, hogy fel ne keltsétek őket; míg Jézus jön, hagyjátok őt aludni, míg az éjszaka tart; majd reggel felköltik őt az angyalok trombitái és az Istenpék szava.”
2. Szövegünk azonban egy másik képet is nyújt. A halál összehasonlíttattik a vetéssel. A fekete föld meg van szántva, a száraz mag a kosárban van, a földmíves kimegy és mindkét markával szórja jobbra-balra a magot. Hová jutottak a magvak? A forgatásba. A borona jön és eltakarja a magot és nem láthatók többé. Így van ez mi velünk is. Testünk hasonló a maghoz. Nem sok szépség van a magon, a mi testünkön sem. Tényleg, mint Pál mondja: „Elvettetik a gyalázatos test.” Jön a halál, - mit aratónak nevezünk de figyeljétek reng, én őtet vető embernek nevezem, - felveszi testünket és elszórja mindenfelé a földbe. Menjetek ki a temetőbe és lássátok meg az ő mezejét; figyeljétek meg, mily sűrűn beszórta forgatásait! Mily sűrűre tette a porokat! Mily keskeny szegélyt hagyott a föld körül! Azt mondjuk Oda temettetek el; én pedig azt mondom: elvettettek, mint a gabona. Azt mondjuk, holtak; de én azt mondom, a földbe tétetnek, de nem iparodnak mindig ott. Bizonyos érteleimben ezen szentek testei holtak; mert nem az kel ki, amit elvetsz az megrothad, de nem halálra való halál, hanem inkább halál, mely életre vezet. Ama megújítandó test nem halott többé, mint az a megrothadandó mag, melyet épen a föld hasadékába tettél, az minél előbb kikél és te aratni fogsz. Igaz, hogy elveszítjük szem elől azokat, kik elköltöznek közülünk, temetésnek kell lenni, különben hogy kelne ki a mag? Tudom, hogy nem kellemes hallgatni a koporsó dübörgését, miikor a göröngyök ráhányatnak és pornak kell lennie, de vajon melyik földmíves sir, mikor veti a magot? Mi még nem hallottuk a vetőket jajgatni és fohászkodni, mikor a zsákból szórják a magot; inkább énekelni hallottuk őket és észre vettük, hogy már az aratókat megelőzve örömet éreztek, mikor a szántáson jártak. Gyászába öltözve mennek-e a vetők vetni? Tegyük fel, hogy nem bölcsesség azt a drága magot abba a rideg földbe szórni, de az aratás fényénél megtekintve, kell hogy elejtsük a szomorúságot és az öröm jóslatát vegyük elő. A testnek kell, hogy a férgek eledele legyen; neki kell oldódni előbbeni elemeire, mert „por vagy és porrá kell lenned;” ezt nem fájlaljuk többé, mert a „Krisztussal mind megeleveníttetnek.”
Nem szomorkodunk még a rothadás és szag miatt sem. A földbe vetett mag is meg kezd rothadni, de nem hiszem, hogy valamely földmíves ember sírt volna valaha, mert az ő földbe vetett magva dagadozni kezd és előbbi alakját elveszíti. Nem szomorkodik ő a miatt, ha mondják neki, hogy a mag, melyet a földbe tettél, halált szenved, mely későbbi növéséhez szükséges, hanem inkább örül türelmes reményben. De miért bírnátok engem sírásra ti férgek? Inkább testvéreimnek és anyámnak nevezlek benneteket, mert a ti barátságos éjetek a halhatatlanság útjának része.
A rothadás után jön a kikelet és a földmíves egy pár hétre megpillantja a zöld fakadást, az eltemetett élet fiát. Így van ez a halottakkal. Hamar és mily hamar nem is tudtuk, eljön a kikelet. Akkor látni fogjuk, hogy nem vesztek azok el, hanem átadattak a földnek a megváltás készletére; eltétetett, hogy lelkünk, ha vele egyesül, jobb és nemesebb alakban visszanyerje.
Kedves barátaim, ha ez a halál, ha az vetés, akkor hagyjunk minden hitetlen, reménytelen és értetlen fájdalommal. ,Üres a csűr”, mondja a földmíves. Igen, de nem aggódik miatta, mert a mag a földbe van vetve, hogy a csűr ismét megteljék. „Családi körzetem megtört”, mondod. Igen, de csak megtört, hogy újból képződjék. Elveszítettél egy barátodat, igen, hogy ismét megtaláljad és többet találj, mint Ámennyit elveszítettél. Nem vesztek el azok, hanem eltétettek. És miképpen „fény vettetik az igazak számára”, azonképpen igazak a fény számára”, azonképpen igazak a fény számára.
Nem akarok sokáig e pontnál időzni, hanem elmegyünk a másodikhoz, t. i. - a
Krisztus és a hivők közötti összeköttetésre.
A szöveg azt mondja, hogy Krisztus zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” Némelyek nagyon örvendenek eme reményben, hogy még élnek és megmaradnak a Krisztus eljövetelekor és így soha meg nem finak. Megvallom, én is örvendek a Krisztus eljövetelében való reményben, de a soha meg nem halásnak kilátása semmi hatással sincsen, mert úgy tetszik nekem, hogy azok, akik soha meg nem halnak, elveszítenek valami előjogot; legalább is az én fogalmaim szerint úgy látszik, mert Krisztus „zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” Ó, hiszen az akkor valami áldásos dolog elhunyni, hogy így Krisztus a zsengének ily viszonyában aludjék velünk. Akik soha meg nem halnak, aligha lehetnek annyi közösségben Krisztussal az ő halálában, mint Ámennyivel azok vannak, akik Jézusban elaludtak. Míg ti és én, kik a halál nyilának tűszúrásait érezzük, mondhatjuk majd az örökkévalóságban: „Én is által mentem a síron. Ő velem volt, mikor a halál árnyékának völgyében jártan; saját személyemben megtanultam ismerni a halált és a feltámadást, miről ti, kik meg nem haltatok, csak elbeszélés és hallás útján tudtok.” Boldogok hát azok, akik meghalnak.
De mi értendő az alatt, hogy Krisztus a „zsenge”? Emlékeztek rá, hogy volt a zsidóknak egy ünnepe, melyet gyümölcsérés ünnepének neveztek, amelyen az első kévéket az Úr előtt bemutatták, megáldozták hálaáldozatul az elvett aratásért. Ez a hét első napján történt. Arra is emlékeztek, hogy a páska is először ünnepeltetett, azután a szombat és ezután jött a zsengének az ünnepe. Így halt meg Krisztus a páska napján, mint az Istennek leölt báránya, mint Isten páska-báránya, épen a páska idején halt meg; a következő napon volt a szombatnyugalom, amiért Krisztus teste a sírban maradt, azután másnap, a hétnek első napján, kora reggel, még mielőtt világos lett volna, feltámadott az Úr, - a zsengék ünnepének reggelén. Így lett eztán Krisztus az első kéve, mely az egész aratást megelőzte és szentelte.
De a tájékozatlan hivő kér, hogy ezt körülményesebben megmagyaráznám. Szeretteim, jusson eszetekbe, hogy az idő szerint Krisztus volt az, aki legelőször feltámadott a halálból. Erre megemlítitek Énókot és Illést, csakhogy ezek sohsem haltak meg, hanem elragadtattak, hogy ne lássanak halált. Aztán emlékezni fogtok az özvegy asszony gyermekére, kit Illyés feltámasztott és az ifjúra, kit Elizeus támasztott fel. Igen, de ezen esetek nem tartoznak a dologhoz, ezek feltámasztattak, de ismét meghaltak. Az ó-testamentumi példák ideig tartó helyreállítások voltak, hasonlatosképpen az újtestamentomiak is. Eltemetés egyik esetben sem volt, kivéve Lázárét, úgy hogy egy sem a sírból jött ki közülük; még maga Lázár is azért jött életre, hogy újból meghaljon, ő engedélyt kapott a sírtól, de mikor a meghatározott idő lejárt, teste újból átszolgáltatott a kirendelt őrzőnek. Krisztus volt az első, aki valóságosan feltámadott, hogy többé soha meg ne haljon. Ő vezeti az elővédet a sötét hegyszoroson át és a homályon túl az ő arcát üdvözli először a mennyei fény. Az emberek csodálják azt, aki új országot fedez fel: Kolumbusz neve évszázadok fülébe cseng, mert ő volt az, aki először átevezett a háborgó tengeren egy másik világrészbe. Ó akkor ezt zengjétek énekekben és hangoztassátok kürtökben, hogy Krisztus az első, aki a halál fogai közül visszajött, hogy bizonyságot tegyen a hal hatatlanságról és fényről.
Ő oknál fogva is az első, mert ha ő a sírból vissza jön, maga után von egy dicső sereget, az ő követőit. A régi herkules hitregében olvassuk Herkulesről, hogy lement a „Hádes”-be (pokol) és barátait onnan felhozta. Krisztus valóban lement és nem adott a pokol fejedelmének egy torzsát sem, hanem levágta a fejét. A naphoz hasonló fényt árasztott szét a halál éjén és eloszlatta az ő setétségét. Miként Sason Gázában, vette a halál kapuját és elvitte a sir zárját. - Mint Dávid, megszabadította ő is nyáját az oroszlán szájából, és agyonverte a szörnyeteget szakállánál fogva.
Miként Ábrahám győzelmesen tért meg a királyok levágatásából. Mint Mózes, kivezette népét a szolgálatnak házából.. Ki jött ki a sötétség országából a sir kapuján? Ki vo ja, fogva maga tán a halál árnyékának dühös fejedelmét? Ki az, aki előtt a gyémánt falak elmúlnak és a vaskapuk kettétörnek? Ő az! Ő az! Ő az a győző, ki először Edomból jött bászrai vöröses ruhában. A kereszt győzelmét követte a síri győzelem. Ő az, ki a mennyet megnyerte a földiek számára, mikor meghalt; a holtak számára pedig mikor a sírba szállt. Ő halál halála és a pokolnak megsemmisítője lett.
De továbbá, Ő az első kezesség. Az első zsenge kéve, az aratásról kezeskedett. „Honnan hoztad azt a kévét, arató,” „A búzaföldemen gyűjtöttem,” rá a felelet. „Bizony - mondá a pap - az idén gazdag aratás lesz, mert telt és sokszoros a kalász, miről e kéve jó bizonyságot tészen. Honnan hozod isteni hatalom, e dicső hévét, a mi Urunkat: eme dicső testét?” Honnan hozod te Őt, ó Úrnak Lelke!?
Lehet ily sok kévére számíthatnunk?” „Bizonyára”- mondá a tanító - ,ez még csak egy a többiek között, az elsőszülött a sok atyafiai: között.” Ne kételkedjél, hivő lelek soha feltámadásodban, mivel a második Ádám a sírnak köteléből föloldatott.
De most zárunk, Ámennyiben megvizsgáljuk a befolyást, melyet a feltámadás összes tana és Krisztusnak azzal való összeköttetése lelkünkre gyakorol.
Először is figyeljünk testünk szentségére. „Avagy nem tudjátok-e, hogy - a ti testetek a bennetek lakozó szentléleknek temploma?” „Valaki az Isten templomát megszeplősíti, elveszti azt az Isten, mert az Istennek temploma szent, mely ti vagytok.” Megszentelt kőtemplomban mi nem hiszünk; a szent tégláról és malterról való beszédet mi ízléstelennek tartjuk; de az írás méltósága által hisszük, hogy a szentek teste épen oly szent, mint akik állítják, hogy templomaik szentek. Így hát testvérek, ha szemeink hiuságra néznek, akkor az Isten házának ablakait bepiszkoltuk; ha nyelvünk rosszat szól, nem piszkoltuk-e be az isten házának ajtaját? Vigyázzunk, hogy lábaink sohse vigyenek bennünket oda, hová Jézus nem mehet velünk, nehogy az Úr házának oszlopai saját veszedelmünkre legyenek, mint a régi filiszteusok templomoszlopai. Vigyázzunk arra, hogy kezeinket más után ki ne nyújtsuk, mint ami tiszta és kedves, nehogy, mint Baltazár király, az Úr templomának edényeit megszentségtelenítsük. Akik a test finomságára, ékességére és tisztaságára jobban ügyelnek, mint az erkölcsi tisztaságra, megfeledkeznek lényüknek magasabb céljáról.
Látjátok ama koponyát? Vigyetek be egyet a nő öltöző szobájába és mondjátok meg neki, hogyha egy hüvelyknyi vastagon festi meg magát, végtére mégis ilyen színe lesz mint annak a koponyának van. És mondjátok meg mindenkinek, kit oly sokat tartanak a kedvesség és szépségről, az a halott barnaság, amit a férget: és a föld hoznak rátok, a ti természeti színetek, és végül így barníttatnak meg még a legszőkébbek is. De még egy másik módon kell ügyelni színetekre, Ámennyiben arra vigyáztok, hogy orcátokra sohse jöjjön szégyenpír, kezeitek meg ne feketedjenek a gonosz cselekedetek miatt és testetek sohse legyen szeplősítve kéjjel és gonosszal. Elszakasszam-e a Krisztus testét hogy a paráznához ragaszkodjék?”
De itt még egy másik gondolat is keletkezik. Azok között vagyunk-e, mi akiknek Krisztus az első zsengéje? Mert először Krisztusnak kellett feltámadnia és azután azok, kik Krisztuséi az ő eljövetelekor támadnak fel. De mikor támadnak fel az istentelenek? Két feltámadás létezik „boldog és szent akinek része vagyon az első feltámadásban mert azon nincsen hatalma a második halálnak.” Ha az Úr a mennyből megjelenne az angyalok trombitájával akkor akik az övéi, rögtön felébrednek és Isten elé vitetnek, mint nagy aratás. Az istentelenekkel pedig mi lesz? Ők rothadnak az ő sírjaikban tovább; a férgek táplálkoznak belőlük; lésznek a szentek lábai alatt és mi - a szentek – itt e földön ide-oda járdalnak és élvezik ezer esztendeig az ő győzelmeiket. Míg Krisztusnak lábai az olajfái helyén állnak s követői vele egyben örvendeznek, és a teremtményen uralkodnak, addig az ő ellenségei a föld alatt rothadnak:, ama gyalázatos fejedelmekkel egybe, kik őket üldözték és kínozták, kik a Jehovát nem Ismerték, az Ő fiának nem akartak engedelmeskedni. Akik így szóltak: „Szaggassuk el az ő köteleit és az ő őt igáját rontsuk el.” Hol vannak most ezek? A halál emészti meg őket, az igazak uralkodnak rajtok hamar, bosszújok elmúlik. A pokolban kell maradniok. És aztán mi lesz? Ha a fényes ezer esztendő elhullik, akkor jön a vég. A király az ő ítélőszékébe ül. Megparancsolja angyalainak, hogy hirdessék ki az utolsó ítéletet. Ekkor előjönnek a bűnösök, az ő ép oly bűnös testeikkel egyesülnek és azt mondja az, aki mind a testet, mind a lelket elvesztheti: „Kössétek őket kévékbe, hogy megégettessenek” Ítéletet mond felettök: Átkozottak menjetek az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak!” Ó csak az aratás között lehetnénk és nem a szüret között. Mert kétféle gyűjtés említtetik, mint a jelenésekben figyelmeztettelek is benneteket reá. Az aratás az igazak begyűjtése; ezek szépen az Isten csűrébe takartatnak, A szüret az istentelenek összegyűjtése, ezek a Mindenható haragja présébe tétetnek. De hogy tudhatom én azt, hogy azok közé tartozom, akiknek Krisztus első zsengéje? Hát úgy, ha Krisztus értem feltámadott és én ő benne feltámadtam, akkor meg is haltam ő benne. Ő lélek, hiszed-e azt, hogy Krisztus érted meghalt?
Ha szívedben ezt mondod még ma: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus feltámadott az írások szerint és bizalmamat egyedül ő benne helyezem. Ő az én üdvöm és kívánságom,” Akkor menj a te utadon; megnyered feltámadási részedet a napok végével, részt veszesz azok között, kik megszenteltetnek. Az Isten adja áldását hozzá, a Jézusért. Ámen.

Emlékeztek arra, hogy Lukács Theofilhoz intézett levelében mindarról beszélt, amit Jézus kezdett cselekedni és tanítani (ApCsel.1,1), mintha az ő tettei és tanításai közt benső összefüggés volna. És tényleg, az úgy áll. Tanításai tetteinek magyarázói voltak, - tettei pedig tanainak erős tői. Az Úr Jézusnak sohasem volt alkalma mondani: „Szavaim szerint tegyetek, de cselekedeteim szerint ne.” Szavai
és tettei a legtökéletesebb összhangban voltak egymással. Meggyőződhettetek, hogy őszinte volt abba?, amit mondott, mint abban, amit lelt. Ezen felül látnotok kell, hogy amit tanít az igaz, mert jelek és csodák követik és hitelesítik tetteit. Oh kedves testvérek a Krisztusban! Ha egykor életrajzotoknak fel kell mutattatnotok, Isten mentsen attól, hogy az csupán szavakat csak tartalmazzon, hanem a beszéd és a tett egyesüljön! Óh vajha a Szentlélek úgy lakoznék bennetek, hogy kitűnnék, hogy tetteitek szavaitoknak nem mondanak ellent! Valami más az tanítani és más cselekedni. Ha tanítás és tett nem kézfogva jár, úgy a prédikátor maga elkárhozik, és rossz eljárása téves példaadása által sokakat és kárhozatba vezet. Ha magatokat Isten szolgáinak valljátok, akkor éljetek azon vallomás szerint; s ha szükségesnek látjátok az erényességre inteni másokat, akkor gondotok legyen arra, hogy jó példát mutassatok. Nincs jogotok beszélni és tanítani, ha azon feladatot magatok meg nem tanultátok előbb, melyet másokkal akartok betanultatni.
Ennyit bevezetésül; most térjünk rá a tulajdonképpeni tárgyra. Az előttünk lévő elbeszélés háromfélét jelent, és mind a három pont három dolgot tartalmaz. Ezen elbeszélésből ki akarom először is mutatni a Hit három fokát; másodszor: a hit háromféle rossz állapotát; és harmadszor a ti hitetekre vonatkozólag három kérdést akarok nektek felvetni.
Kezdjük az első ponttal. Nekem úgy tetszik, hogy a hit három fokban áll előttünk. Kétség nélkül a hit történetét egész találóan épen úgy öt vagy hat különféle fejlődési fokra is fel lehetne osztani; de elbeszélésünk háromféle részletet mutat, tehát ma maradjunk amellett.
Élt egy főember Kapernaumban; hallott hírt, és pedig azt, hogy egy híres próféta Galilea és Júdea városaiban folyton utazgat, s tudtára, adták, hogy ezen hatalmas prédikátor hallgatóit nem csak szónoklata által indítja meg, hanem az emberek szívét egész különös jótékony csodái által nyeri meg, melyeket küldetésének megerősítéséül cselekszik. Ezen dolgok megindították szívét, de arra aligha gondolt, hogy azoknak valaha hasznát vehetné. De egyszer csak az jön elő, hogy fia megbetegszik, talán egyetlen fia, ki atyjának nagyon szívéhez nőtt, a betegség, ahelyett hogy távozott volna, folyton jobban elhatalmazott. A láz reálehelte forró leheletét a gyermekre, testének minden erejét fölemészteni látszott, arcának piros rózsáit elhervasztotta. Az apa mindenféle gyógyszerben keresett segítséget; az orvosok menthetetlennek nyilvánították. Már többé nincs segítség. A gyermek halálán van; a halál nyila már testébe fúródott; majdnem szíven találta; közel a halálhoz, biztosan halálos ágyán fekszik? Most emlékszik az apa és emlékében felújulnak azon események, melyeket a Názáretbeli Jézus gyógyításairól hallott. Egy kis hit van lelkében; s habár oly kevés, mégis elég, hogy alkalmat adjon ahhoz, hogy annak valódiságáról, amit hallott, lehető legnagyobb bizonyossággal meggyőződjék. Az Úr Jézus ismét Kánába jött; valami öt-hat mértföldnyi távolságra van. Az apa gyorsan oda utazik; azon helyre megy, ahol Jézus van; hite oly magas fokra emelkedett, hogy mihelyt meglátta a Mestert, elkezdett kiáltozni: „Uram jer, mielőtt meghalna az én fiam!” A Mester, ahelyett hogy neki választ adott volna, amely őt megnyugtatta volna, dorgálja hitetlenségéért és a mondja neki: „Ha ti a jeleket és csodákat nem látjátok, nem hisztek. Azonban ő nem tekint a szemrehányásra, mert egy kívánság, az ő egész lelki erejét igénybe vette. Érzülete annyira le van kötve azon egyedüli gondtól, hogy más egyébre nem is figyel. „Uram,” monda, „jer, mielőtt meghalna az én fiam!” Hite most olyan fokra hágott, hogy nem tágít, hanem az Urat ostromolja, hogy jöjjön és fiát gyógyítsa meg. A Mester kimondhatatlan jóakarattal néz reá és azt mondja neki: „Menj el, a te fiad él.” Az apa elmegy örömmel, gyorsan és boldogan, azon szavakban bízva, melyet az Úr mondott neki; jóllehet azon szavak be teljesedésére nézve semmiféle bizonyítéka nem volt. Most a hit másodi fokára jutott; a keresés állapotából a föltétlen bizalomhoz jutott.
Most már nem kér és könyörög tovább valamiért, ami még neki hiányoznék hisz és bízik, hogy kívánsága megvan, ha mindjárt az ajándék még nincs is kezében. Hazamenőben szolgáival találkozik, kik nagyon örülnek; azt mondják: „A te fiad él” Azonnal megtudakozá, mikor hagyta el a hideglelés. A felelet az lett: hét órakor hagyá el a hideglelés; még több, meg is szűnt. Most ért a harmadik fokhoz. Haza megy, a gyermeket teljesen meggyógyulva találja. A gyermek karjába ugrik és elhalmozza csókkal; és ha többször egymás után karjára vette, hogy annál inkább meggyőződjék, hogy valóban az, aki oly gyenge, bágyadt és beteg volt, akkor még nagyobb mértékben örvendezett. Hite a bizalomból teljes bizonyossággá emelkedett; s most hitt vele együtt az egész család.
Az elbeszélés ezen vázlatát csak azért bocsátottam előre, hogy veletek a hit három lépcsőjét megismertessem. Most megfogjuk azok mindegyikét kellően figyelni.
Amidőn a hit a szívben gyökeret kezd verni, az még csak mustármag. Isten gyermekei nem születtek óriásoknak. Először csak csecsszopók; és amint gyermekek a kegyelemben, úgy a kegyelmi tapasztalatokban is hasonlóan a gyermekkorban vannak. A hit csak kis gyermek, amidőn Isten azzal megajándékozott, vagy más hasonlattal élve, nem tűz, hanem szikra, oly szikra, mely kioltatni látszik, de mindazáltal mindaddig megtartva és megóva lesz, míg végre hatalmas lángra lobban, igen mígnem éget, mint Nabukodonozor tüzes kemencéjének rettenetes hősége. Midőn az ezen elbeszélésben említett férfiú hithez jött, még nagyon kevés mértékben bírta azt. Az kereső hit volt. Az a hit első foka. Figyeljétek meg jól, hogy ezen kereső hit tevékenységre ösztönözte. Mihelyt Isten valakinek kereső hitet kölcsönöz, többé nem közömbös vallásos dolgok iránt; nem teszi össze karjait, mint a hitetlen Antimor, és nem mondja: „Ha üdvözülnöm kell, üdvözülők, tehát nem teszek semmit; ha a kárhozatra vagyok rendelve, akkor el fogok kárhozni” Nem gondtalan és közönyős, mint azelőtt, mintha egyre menne, ha megy Isten házába, vagy nem. Kereső és óhajtozó hithez jutott, és ezen hit űzi őt, hogy a kegyelemeszközöket használja, buzdítja az Isten igéje tudakozására, az ő lelke üdvére rendelt eszközök szorgalmas alkalmazására. Itt tanulhattok valamit; mit határoz az, ha egy mértföldnyire kell menni, a vágyódó hit szárnyakat kölcsönöz a hitnek. Itt van egy összejövetel, ahol Isten a lelkeket áldja; ha egy ember bejön, a zsúfolt tömeg közt valószínűleg állnia kell; de az nem tesz semmit, a kereső hit erőt ad neki, azon fárasztó állást kibírni, sőt azt mondja: Csakhogy az Isten igéjét hallgathatom.” Íme, mennyire előre hajlik úgy figyel, nehogy egy szótagot meg ne értsen, mert azt mondja: „Talán éppen azon mondat az, amit elveszítenék, amire szükségem van”. Mennyire azon van, hogy ne csak néha-néha menjen az Úr házába, hanem amilyen gyakran csak lehetséges. A legbuzgóbb hallgatók és a legkomolyabb emberek egyike lesz, kik az imádkozás helyét látogatják. A Kereső hit tettre ösztönzi az embert.
Sőt mi több, a kereső hit, habár még néhány tekintetben gyenge az embernek nagy imaerőt ad. Mily komoly imája volt a főembernek - „Uram, jer, minekelőtte meghalna az én fiam.” Óh, ha a kereső hit az ember lelkébe belép, az csakhamar imára ösztönzi. Nem elégszik meg azzal, hogy reggel felkeléskor egy pár szót elmondjon és este álomittassan a szokásos imát ledarálja, mielőtt aludni megy; hanem többet tesz, foglalkozási idejéből elszakít egy negyedórát, ha csak lehetséges, mialatt aztán Istenhez kiált. Még nem bírja azon hitet, mely által mondhatná: „Megbocsáttattak bűneim;” de van elég hite azt megtudni, hogy Krisztus az ő bűneit megbocsáthatja és vágyik azon meggyőződéshez jutni, hogy a Jehova az ő bűneit háta megé vetette. Ezen embernek néha nincs alkalma az imához, de a kereső lélek imádkozik padláson, a csűrben, veremben, a kerítés mögött, vagy menés közbe az úton. A Sátán ezer féle akadályt tud az útba gördíteni, de a kereső hit mégis készteti az embert, hogy a kegyelem ajtaján kopogtasson. Ezen hit, amelyet vettetek, még nem ad nektek békét, nem tud titeket oda hozni, ahol nincs többé kárhozat; hanem mégis olyan hit, hogy ha növekszik, oda hoz. Csak táplálni, ápolni és gyakorolni kell, úgy a gyenge hatalmassá lesz, a kereső hit egy magasabb fejlődési fokra emelkedi és ti, akik a kegyelem ajtaján kopogtattatok, bementek és az úr Jézus asztalánál szívélyesen fogadtattok.
Szeretném továbbá figyelmeteket felhívni arra, hogy azon ember kereső hite nem csak komoly, hanem kitartó imára is ösztönözte őt. Kért egyszer, és a válasz melyet kapott, nem volt egyéb látszólag, mint szemrehányás. Azonban nem fordult megsértődve ezen szavakkal: „Még szemrehányásokat teszen.” Nem. Ő azt mondja: „Uram, jer, minek előtte meghalna az én fiam.” Nem mondhatom meg nektek, hogy mondta e szavakat, de nem kételkedem abban, hogy azt szívet megindítóan tette, könnyező szemekkel, kéztördelve, mint esedező. Mint mondaná „Nem engedlek el, míg nem jössz az én fiamat megmenteni. Ah jer hát. Mit mondjak, hogy téged megindítsalak? Egy atya szeretete legyen az én legjobb szószólóm; s ha nyelvem nem elég ékesszóló, úgy hadd szóljanak könnyes szemeim ajkaim helyett. Jer, mielőtt meghalna az én gyermekem!” Ah, mily hatalmasak azon kérelmek és szavak, melyeket a kereső hit az ember szájába ad. Hallottam üdv után vágyókat Istennel küzdeni, mint Jákob egykor a Jabbók révén. Láttam, amint a bűnös lelkének nyomása alatt a kegyelem ajtaján mellékét megragadni és azt ide-oda mozgatni látszott, mintha előbb döntené azt erős fundamentumából, minthogy ne találjon bejáratot bemenetelre. Láttam őt ráncigálni, húzni, fáradni, küzdeni és harcolni és minden mást inkább megtenni, minthogy ne mehetne be az Isten országába; mert tudja, hogy a mennyeknek országán erőt tésznek az erősek kapják azt. (Mt.11,12) Nem csoda, hogy nem találtok semmi békét, ha hideg imáitokat Isten elé hozzátok! Hevüljenek bár azok izzóvá a vágy tüzes kemencéjében, azért ne gondoljátok, hogy a mennyet fellobbantja. Ti, akik az igazhitűség hideg formáiban azt mondjátok: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek,” soha sem találtok kegyelmet. Az olyan ember, ki szívének belső érzelmei megindulásának forró aggodalmából kiált: „Isten, könyörülj rajtani; ments meg engem, mert elveszek,” az elérte célját. Az, ki egész lelkét szavaiban kiteszi és lényének összes erejét ama kilátásban összeteszi, az utat tör magának a menny kapuján keresztül. Ehhez csak a kereső hit képes hozni az embert. Nem kétlem, bizonyosan vannak itt nehányan, akik már eddig eljutottak. Láttam itt némely szemben könnyeket ragyogni, amelyek gyorsan letöröltettek, de megfigyelhettem azokat, mint annak a jelét, hogy némelyek azt mondták szívükben: „Ah tudom, mit jelent az: bízom Istenben, hogy engemet eddig elhozott.”
Itt meg kell jegyeznem valamit a kereső hit gyengeségéről. Az sokat tehet, de némely dologra nézve hamis fogalma van. A kereső hit hiányossága abban áll, hogy keveset tud, azt hiszem, megfigyeltétek, hogy azon sajnálatraméltó apa azt mondta: „Uram jer, jer oda. Jó, de hát az odamenetelre nem volt szükség. Az Úr megtehette azon csodát odamenetel nélkül is. De ezen szegény barátunk azt vélte, hogy a Mesternek okvetlen el kell menni, csak úgy mentheti meg fiát, ha meglátogatja, kezét ráveti és talán ráfekszik, mint Illyés. „Jer.” Így megy ez nálatok is. Istennek ti akarjátok megmagyarázni, hogy hogyan menthet meg titeket. Azt kívánjátok tőle, hogy nektek nehéz küzdelmet készítsen s majd - úgy vélitek - akkor tudtok hinni; vagy pedig kívántok álmot vagy jelenést, vagy hangot, amely ezt mondja: „Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid.” Ebben rejlik a hiba, amint láthatjátok. Kereső hitetek elég erős titeket imára ösztönözni, de nem elég erős saját balga képzelődéseiteket érzelmeitekből kiűzni. Akartok csodákat és jeleket látni, de hinni nem. Óh, te főember, ha Jézus azt választja, hogy neked egy szót mondjon, és azzal fiadat meggyógyítja, nem épen olyan kedves-e az neked, mint ha odamenne? „Ah, - mondja ő - arra soha nem gondoltam.” S épen úgy, szegény bűnös, ha Jézus azt akarja, hogy neked ma ezen helyen békét adjon, nem épen olyan kedves lehet az neked, mint ha egész hónapig a törvény fenyítő vesszeje alatt kellene maradnod? Ha hazafelé menendő az ajtón átlépve, együgyűen Krisztusban hisztek és békét találtok, nem épen jó megváltás-e az, mint ha tűzön, vízen át kellene mennetek és minden bűnötök fenyegetőlelt lebegne fejetek felett? Lássátok, ez a ti hitetek gyengesége. Bár sok jó van benne, Ámennyiben imára késztet, de hiányosság is van benne, mert arra vezet, hogy a Mindenhatónak balgán előírjátok az áldás módját, és arra ad alkalmat, hogy az ő korlátlan hatalmát kétségbe vonjátok, tudatlanságban arra visz, hogy meghatározzátok, hogy az ígért áldások milyen alakban jöjjenek.
Most menjünk át a hit második fokához. A Mester kinyújtá a kezét és monda: „Eredj el, a te fiad él.” Nézzétek ama főember arcát az aggodalom redői egy szempillantásra elsimulnak, igen, egészen eltűntek. Szemei telve vannak könnyel, de más fajta könnyel; örömkönnye azok. Összeüti kezeit, csendesen hátrább lép, szíve majd megreped háládatosságtól, egész lénye telve van bizalommal. „Mi teszi őt oly boldoggá!” „Ah, fiam meggyógyult,” mondja ő. „Igen, de még nem látta egészségben?” „Uram, Megváltóm mondta azt nekem és én hiszek neki. ,De megeshetik, hogy ha ön haza megy, hitében megcsalatkozhatik mert fiát halva találhatja.” „Nem, - mondja ő én hiszek ezen embernek. Egykor hittem benne és kerestem, most hiszek benne és megtaláltam őt.” „De kérem, önnek semmiféle biztosítéka nincs afelől, hogy fia meggyógyult?” „Nincs, de nincs is rá szükségem. Ezen Isteni próféta egyszerű szava elég nekem. Ő szól és tudom, hogy az igaz. Azt mondotta, menjek el, mert fiam él; és én elmegyek nyugodtan és boldogan. „Figyeljétek meg, ha hitetek a második fokhoz jutott, melyen képesek lesztek Krisztus szavát elfogadni, akkor tapasztalni fogjátok a hit boldogságát és akkor hitetek boldoggá tesz titeket. Fogd Krisztus szavánál, szegény bűnös. „Aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, az üdvözül.” (Mt.16,16) „De én nem vagyok arról meggyőződve”, mondj valaki. Azért csak higgy. „De, - mondja más valaki, - nem érzek szívemben indíttatást.” Csak higgy, még ha szíved oly szomorú volt is; az öröm mégis megjön. Az hős hit, ha valaki az ezerféle ellentmondások fogcsikorgatásai között is hisz Krisztusban. Ha az Úr nektek ezen hitet ajándékozza, akkor mondhatjátok: „Nem tusakodom a testtel és a vérrel. (Gal.1,16) Aki azt mondta: „Higgy és üdvözülsz”, kegyelmet is ad nekem, hogy higgyek; azért bírom azon erős bizodalmat, hogy üdvözülni fogok. Ha egyszer magamat - jöjjön akármi Jézus Krisztus szeretetére, vérére és hatalmára helyezem, ha a lelkiismeret nem is ad bizonyságot, ha a kétely engem aggaszt és félelem kínoz: még akkor is Uram Mesterem tisztelem azzal, hogy igéjében hiszen mondjon bár ellene még oly nagyon is az értelemnek, és az ész emelkedjék fel ellene és bár ítélje azt elmém hazugságnak. Ah, az fenséges dolog, ha valakinek tanítványa van, és azon tanítvány neki föltétlen hiszen. Az a férfiú felállít egy nézetet, mellyel az egészen ellentmondásban áll; ő azzal a nép elé jön, azok lenézik és kicsinylik; de neki van egy tanulója, az feláll és azt mondja: „Én hiszek mesteremnek, amit mondott, hiszem igazán.” Valami fenséges az egy emberre nézve ha olyan hódolatban van része. És ha ti minden ellenkezéssel megküzdetek, Krisztus mellé álltok és szavait hiszitek, akkor nagyobb hódolat mutattatok iránta, mint a Kérubimok és Sérafimok az ő trónja előtt. Legyetek bátrak hinni; bízzatok Krisztusban azt mondom nektek, hogy akkor üdvözülni fogtok.
A hit ezen fokán kezd az ember nyugalmat és lelki békét élvez. Nem ismerem elég jól a Kána és Kapernaum között levő távolságot, több megbízható író három vagy négy földrajzi mértföldet említ. Az mindenesetre nem volt hosszú út haza az ő kedves gyermekéhez. Hét órakor mondta a Mester: „A te Fiad él.” A szövegből határozottan következik, hogy szolgáival csak másnap találkozott, mert azt mondták: ,,Tegnap mintegy hét órakor hagyta el a hideglelés.” Mit vesztek ki ebből? Én azt vélem, a főember olyan bizonyos volt abban, hogy gyermekét jó állapotban fogja találni, hogy nem is sietett hazafelé. Nem ment közvetlen haza, hogy legyen ideje más orvos után is nézni, ha Jézus valamit nem hozott volna helyre; hanem nyugodtan és csendesen ment az ő útján, azon igazságban való bizodalommal, amit Jézus mondott. Egészen helyesen kimondta egy régi egyházi férfiú: „aki hiszen, annak nem kell sietni.” Ezen esetben is úgy volt. Nem sietett. Talán már éjfél vagy még több idő volt, amidőn haza érkezett, holott valószínűleg csak öt órát vett igénybe a hazamenetel. Aki Krisztus egyszerű beszédét veszi reménye alapjául, az sziklán áll, még ha a körülte lévő talaj csak futó, száraz homok is. Kedves testvérek, némely közületek egész eddig eljutott. Krisztust szaván fogjátok; egy-kettőre a hit harmadik, a legmagasabb fokára léptek. De habár itt oly sokáig kellett maradnotok, ne szűnjetek meg Mesteretek és Uratokban hinni; csak kiizzatok benne. Még ha nem is fogadna be ünnepi termébe, (Én. 2,4) akkor is csak bízzatok. Mondjátok: „Ha meg is sebez engem, mégis benne bízom.” Még ha a kísértés nyilát mélyen testetekbe hatolni engedi, mégis bízzatok benne; és ha törvényes darabokra marcangol, még akkor is csak bízzatok benne; mígnem a ti igazságtok eljő mint a fényesség és az üdvötök, mint a lámpás tündöklik (Ézs.62,1)
Most sietnünk kell a hit harmadik, azaz legtökéletesebb fokához. A szolgák találkoztak a főemberrel - a fiú meggyógyult. Haza érkezett, megölelte fiát és látta teljesen meggyógyulva. És most azt mondja az elbeszélés, „hitt az ő egész háza népével.” Megjegyeztétek, hogy már az ötvenedik versben mondatott, hogy hitt. „Híve az ember a beszédnek, melyet mondott vala neki Jézus.” Itt némely magyarázó zavarba jött; mert nem tudták igazán, hogy ezen ember mikor kezdett hinni. Kálvin mondja, - kinek megjegyzései jelentőségteljesek és mindig találóak (Nem állítom, hogy Kálvin a legtehetségesebb magyarázó azok között, kik az Isten igéjét fejtegették; hanem úgy találtam, hogy az Isten igéjét úgy adta elő, amint azt találta) ezen embernek előbb csak olyan hite volt, mely egy ügy miatt Krisztusra támaszkodott. Hitt azon beszédnek, melyet Krisztus mondott. Azután pedig olyan hite volt, mely Krisztust elfogadta, Amennyiben tanítványává lett és azután mint Messiásban vetette reményét. Azt gondolom nem tévedek, ha ezt a hit legmagasabb fokának megvilágításához használom. úgy találta, hogy fia azon órában meggyógyult; amikor Jézus mondta, megtörtént. „És most”, mondá ő „hiszek”; ez annyit jelent, hogy teljes hitbizonyossággal hitt. Lelke minden kételytől megszabadult; hitt a názáreti Jézusban, mint Isten felkentjében; ez bizonnyal az Istentől küldetett próféta, kétely és rossz felfogás nem élt tovább szívében. Ah, ismerek sok szegény teremtményt, kik szeretnék ezen fokot elérni, de ők azt mindjárt elején óhajtják. Hasonlítanak azon emberhez, kik egy létrán fel akar hágni, de az első fogra nem akar rálépni. Azt mondják: „Oh ha én a teljes hitbizonyosságot bírnám, akkor nem kételkedném abban, hogy Isten gyermeke vagyok.” Nem, nem, csak hinned kell, csak bízzál, építs Jézus szavára csupán, úgy aztán oda fogsz jutni, hogy a Szentlélek bizonyságát fogod érezni bensődben arra nézve, hogy Istentől születtél. A bizonyosság virág - csak ápolni kell a tövét, a csupasz, talán láthatatlan tövét a hitnek - plántáld el, hogy csirázzék ki és azután egymás után fakadnak a virágok. A kis hit formátlan magva fejlődésnek indul és azután bírjátok a teljes hitbizonyosság érett magvát a kalászban. Szeretném itt azt is megjegyezni, hogy midőn ezen ember teljes hitbizonyossághoz jutott, az mondatik, hogy egész családja hitt vele. Ezen kifejezés gyakran előfordul, de nem hiszem, hogy valamikor helyesen hallottam volna használni. Vannak olyanok, kik az írásból nem tudnak többet, mint amit hallomásból ismernek, kik nem tudnak a bibliából egyebet, mint épen azt, amit abból hallottak. Most egy hely így lesz idézve: „Higgy az Úr Jézus
Krisztusban és üdvözülsz.” Mit vétett a többi szó, hogy azok kihagyattak? „mind pedig házad népe.” (ApCsel.16,31); nekem ezen három szó éppen olyan fontos, mint a többi. „Higgy és üdvözülsz mind te, mind pedig házad népe.” Hát üdvözíti az apa hite a családot? Igen! és nem! - Igen, bizonyos értelemben; mert az apa hite imában az övéiért küzd és esd; Isten az imát meghallgatja és megmenti családját. - Nem, mert az apa hite gyerekeinek hitét nem pótolja, nekik is hinni kell. Ezen kétféle értelemben mondom: „Igen és nem. „Ha egy ember hivővé lett, remélheti, hogy gyermekei üdvözülnek. Igen, itt ígéret van; az apának nem szabad megelégedni, mígnem látja, hogy gyermekeinek mindegyike megmentetett. Ha anélkül is meg volna elégedve, akkor még nem hitt igazán. Van sok ember, kik saját magukért hittek. De ha nekem ígéretem van, úgy hiszek oly mérvben, amint csak lehetséges. Miért ne terjedne az én hitem annyira, mint az ígéret? Íme, az van megírva: „Higgy és üdvözülsz te és családod!” Követelésem lehet Isten előtt gyermekeimért. Ha imában Isten elé lépek, lehet így esedeznem: „Uram, hiszen mert te mondtad, hogy családom üdvözül, engem üdvözítettél, de ígéreted nem teljesedik addig, míg családom is nem üdvözíted.”
Megfigyelésünk második részére térünk rá mostan, a hit háromféle rossz állapotot melynek az nagyon alá van vetve. Ezen három állapot szintén többféle módon mutatkozik.
Először a kereső hitre vonatkozólag. A kereső hit hatalma abban áll, hogy az embert imára ösztönzi. Épen ebben mutatkozik a baj; mert midőn kezdeni akarunk, könnyen elhagyjuk az imát. Mily gyakran súgja az ördög az ember fülébe: „ne imádkozzál, nem ér az semmit.” Vagy ha az ember hiszi, hogy meghallgattatik, akkor azt mondja a Sátán: Mily balga vagy, hogy annyi ideig a kegyelem ajtaja előtt állsz! Menjél! Távozzál onnan! Az az ajtó be van szegezve, nem nyersz soha meghallgattatást!” Ah, kedves barátom! Ha ezen rossz állapot nálatok előfordul, mialatt Krisztust keresitek, kérlek titeket, küzdjetek, harcoljatok ellene, ne hagyjatok fel az imával. Az ember nem merülhet alá az Isten haragjának folyamában, amíg esedezni és könyörögni tud. Ameddig Istenhez kegyelemért kiáltani képesek vagytok, a kegyelem nem került el titeket.
Oh ne engedjétek magatokat a Sátán által a kegyelem ajtajától elriasztani, hanem hatoljatok be, ha, akarja, ha nem. Ne hagyjatok fel az imával, mert különben kárhozatotokat erősítitek meg; ha lemondotok imakamráitokban való imádkozásaitokról, úgy lemondatok Krisztusról és a mennyről. Ha pedig kitartok az imában, akkor az áldásban részesülnötök kell, ha esetleg késik is az; ha az ideje megjön, megnyeritek azt.
Azon rossz állapot, melybe a hit második fokán álló hivők a leghamarabb belejutnak az, hogy jelek és csodák után vágyódnak, mert másként nem akarnak hinni. Prédikátori hivatásom kezdetén egy alkalommal meglátogattam olyan egyéneket, kik magukat jó keresztyénnek tartották, mivel jeleket és csodákat láttak; s ugyanakkor komoly és tiszteletreméltó emberek a legnevetségesebb eseményeket beszélték el és erősítgették, hogy mivel azokat hiszik, üdvözülnek. Elbeszélték például, a következőket: „Hiszem, hogy bűneim megbocsáttattak.” Miért? „Kérem a hátsó udvarban voltam és nagy felhőt láttam az égen s gondoltan: Isten teheti, hogy az a felhő eloszoljék, ha neki úgy tetszik; s íme a felhő eloszlott; s én azt gondoltam, hogy nagyon is oka volt a kételyre, mert az egész dolog oktalan és értelmetlen. Ha elbeszélném, nektek mindazon balgaságot és képzelődést, amit az emberek fejükben; hordoznak, úgy nevetnétek felette, de az nem tenne nektek semmi jót, Hanem az bizonyos mégis, hogy sok ember valami alaptalan történetet és különös képzelődést kíváncsian megragad s abból kifolyólag jön oda, hogy Krisztusban bízzék. Ah, kedves barátom! Ha hiteteknek jobb alapja nincs, melynél fogva Krisztushoz tartozzatok, mint valami álom vagy jelenés, akkor itt az idő, hogy azt mégegyszer elölről küzdjétek. Bízzál az Úrban; várj reá türelmesen; vesd összes bizalmadat abban,. akire minden bűnödet helyezte, t. i. Jézus Krisztusra csupán úgy üdvözülsz, azon csodákkal, vagy azok nélkül.
Engem nagyon szomorít és megrettent, hogy ezen városban levő: némely keresztyén szintén épen azon tévedésbe esett, hogy jeleket és csodákat akar látni. Külön ima összejövetelre gyűltek egybe, hogy azáltal ébredést eszközöljenek; de mivel az emberek nem estek össze eszméletlenül, nem zokogtak, keseregtek és kiáltoztak, azért azt vélték, ott nem történt ébredés. Óh, bár csak volnának szemeink, Isten adományát enni, hogy azt úgy adja, amint neki tetszik! Nem szükség az írországi ébredést mintának vennünk; szükségünk van az ébredés teljes erejére, de nem azon különös alakban. Ha azt egyikünknek vagy másikunknak adja, annál inkább örvendhetünk azon, ha külsőnkön ama rendkívüli hatás nem nyilvánult. Hol a Szentlélek egy lelken dolgozik, örülünk amikor is az igazi megtérés felett, de ha helyi gyülekezetünkben működik, úgy örülünk, hogy annak tanúi lehetünk. Ha az emberek szíve megújíttatik, mit szólhatsz ellen, ha az zajtalanul történik? Ha az emberek lelkiismerete felébresztve lesz, szólhatsz ellene, ha nem jutnak eszméletlen állapotba? Ha Krisztust megtaláltak, kit bánthat az, hogy vagy hat hétig nem feküdtek mozdulatlan és öntudatlan állapotban? Elégedjétek meg jelek és csodák nélkül is. Ami engem illet, én nem epekedem utána. Én vágyon látni Isten művét saját bölcsessége szerint folyni - egy igazi és átható ébredést; de a jeleket és csudákat egész könnyedén mellőzhetjük, mert a hívők nem kívánják azt egyáltalán, a hitetleneknek meg úgyis csak nevetség tárgya volna az.
Miután ezen két ferde és helytelen állapotról beszéltünk, a harmadikra csak mutassunk rá. Tehát ezen harmadikra, mely a hit legmagasabb fokához a bizonyossághoz vezető úton tartóztat fel, nagyon kell vigyáznunk. Szövegünkben a főember tudakozódott fia meggyógyulásának pontos idejéről Azáltal jutott a hitbizonyossághoz. Azonban mi nem figyelünk annyira, mint kellene - az Isten kormányzására. A mi puritánus őseink azt szokták mondani esős időjáráskor, hogy
Isten megnyitotta az ég zsilipjeit. Azonban ha ma esőzés van, azt mondjuk, a párák nagyon összegyűltek és sok a lecsapódás. Ha a füvet rétjükön lekaszálták, úgy kérték az Urat, hogy adjon napfényes időt. Mi sokkal okosabban gondolkozunk, mert nem becsüljük fáradságra méltónak, ilyesmiért imádkozni, mert úgy gondoljuk, hogy jön magától a természet folyása szerint. Ők azt hitték, Isten ott van a viharban, igen minden zivatarban. Minden dologban Isten jelenlétéről beszéltek, mi pedig beszélünk róla, mint természeti törvényekről, mintha a törvény érne valamit, ha nem volna, aki azt érvényesítse; mint titkos erőről, mely a természet berendezését mozgásban tartja. Azért nem jutunk teljes bizonyossághoz, mert nem vagyunk elég szorgalmasak a megfigyelésben. Ha a gondviselés hatalmat napról- napra megfigyelnétek, ha megfigyelnétek imáitok meghallgattatását, ha azt emlékkönyvetekbe feljegyeznétek, ha Isten folytonos kegyelmet magatokkal szembe észlelnétek, azt vélem, úgy járnátok, mint amaz apa, ki teljes hitbizonyossághoz jutott, mivel megfigyelte, hogy azon óra, mikor Jézus vele beszélt, a gyógyulás órája is volt. Légy figyelmes keresztyén! Aki a gondviselést figyeli, nem fogja nélkülözni azon gondviselést soha, amely reá is figyel.
Azért őrizkedjetek ezen háromféle rosszállapottól; az ima elhanyagolásától, csodák és jelek kívánásától és az Isten utai megnyilatkozása iránt való közönyösségtől.
Most a harmadik s egyszersmind az utolsó részlethez jövök, melyben komolyan de egész röviden a ti hitetekre vonatkozólag három kérdést teszek fel.
Először is azt mondod: „nekem van hitem.” Igaz az? Vannak emberek, akik azt mondják, hogy van aranyuk s nincs semmijük; sokan úgy vélekednek, hogy gazdagokká lettek, megelégedtek, semmi nélkül nem szűkölködnek és nem tudják, hogy nyomorultak, nyavalyások, szegények, vakok és mezítelenek. (Jel.3,17) Azért kérdem tőled először is: Ösztönöz hited téged imára? De nem olyan imát értek, hogy az ember papagáj módjára gagyogjon, azt imádkozza, amit kívülről megtanult; hanem esedezel és kiáltasz, mint az élő gyermek kiált és esedezik? Elmondod Istennek hiányaidat és kívánságaidat? Keresed orcáját és vágyódol kegyelme után? Ember, ha ima nélkül élsz, úgy boldogtalan lélek vagy; hited csalódás, reményed, amit abból merítsz, álom, mely téged a veszedelem örvényébe visz. Ébredj! ébredj halálszunnyadozásodból; mert amíg néma vagy az imára, addig Isten nem hallgathat meg téged. Nem élhetsz Istennek, ha nem élsz imakamrádban; ki soha sem esik a földön térdre, az nem fog soha a mennyben állani; aki itt alant nem küzd az angyallal, azt nem fogja az angyal szintén a mennybe beengedni. Tudom, hogy olyanokhoz is beszélek, kik utálják az imát. Van elég időtök az üzletben, de nincs időtök imádkozni. Családi ájtatosság nektek ismeretlen dolog; de nem akarok veletek sokáig vitatkozni. A szívbeli imát elhanyagoltátok. Üzleti és hivatalos teendőitek teljesítésére szigorú gondot fordítotok, de hol marad az ima? Különösen az imaösszejöveteleken nektek soha nem kell okvetlen megjelenni. Az ima előttetek felesleges dolog, amelyet egyáltalán nem vesztek komolyan. Ellenben az, akinek szívében igazi hit van, imádkozik egész nap. Nem mondom, hogy összeteszi kezeit, de bármikor, ha vesz, ha elad, ha az üzletben van, talál szíve szabad pillanatot, amikor Istenének szívéhez emelkedik s felfrissülve, megerősödve fog ismét üzleti dolgaihoz és vegyülhet embertársai közösségébe. Ah, ezen sóhajtás nem csupán a reggeli áldozat teljessége, hanem egész nap egyes kis darab munkák stb. rádobása az oltárra, hogy az folyton élénken lobogjon - az igaz és valódi keresztyének életmódja és törekvése. Ha hitetek nem buzdít imára, úgy nem értek vele semmit, szabaduljatok meg tőle. Isten segítsen nektek, hogy még a hitet elölről kezdhessétek.
De te azt mondod: „nekem van hitem.” Kérdezlek másodszor: „Engedelmessé. tesz téged azon hit?, Jézus azt mondta a főembernek: „Eredj el,” és elment ellenkezés nélkül; mennyivel szívesebben maradt volna még, hogy a Mestert hallgassa, de mégis engedelmeskedett. Engedelmessé tesz hited téged? Napjainkban vannak keresztyének, kik nem egészen tisztességesen viselik magukat. Hallottam kereskedőktől azon megfigyelést elbeszélni, hogy van sok ember, ki Istent nem féli és veszi tekintetbe, de mindamellett igazságosnak és őszintének bizonyulnak eljárásokban; más oldalról pedig vannak, akik a keresztyénekhez számítják magukat, kik nem éppen tisztességtelenek, de egy kissé figyelmetlenek és rendetlenek; nem csökönyös lovak, de minden pillanatban oldalugrásokat csinálnak; az időpontot nem figyelik meg, amikor a leszámolás ideje van; nem pontosok, nem figyelmesek; igazán néha minek dugnánk el, ami igaz? - az ilyen keresztén rossz viselkedést tanúsít; találkoznak a hitnek olyan vallói, kik bizonyos módon - magukat csúffá és gúny tárgyává teszik a világ fiai előtt. Bizonyságot teszek előttetek, mint Isten szolgája, emberek kedvéért nem fogom az igét elferdíteni; ha az üzletben nem tartjátok magatokat a keresztyéni élethez, nem vagytok keresztyének. Ha nem Isten tett titeket tisztességessé, akkor lelketek nem mentetett meg. Vegyétek biztosnak a dolgot, hogyha Isten erkölcsi parancsai iránt engedetlenek vagytok, ha eljárásotok rendetlen és feslett, ha társalgástokba oly beszéd vegyül, melyet a világ fia is szégyellne, úgy az Istennek szerelme nem lakik a ti szívetekben. Nem kívánok tökéletességet, vagy tiszta igazságosságot; de ha vallásotok nem ösztönöz naponként imára és buzgóságra; ha nem lettetek valóságban új teremtés a Krisztus Jézusban; akkor a ti hitetek üres beszéd, zengő érc és pengő cimbalom (1.Kor.13,1)
Még egy kérdést akarok hitetekre vonatkozólag feltenni, azután végzek. Azt mondod „nekem van hitem.” Áldássá tett téged hited a te családodra? Hill Rowland ezt mondotta: ha egy ember keresztyénné lesz, akkor azáltal az ő kutyája és macskája is megjavul; egy másik kedves ember pedig azt szokta mondani: az ember, ha keresztyén, minden tekintetben megjavul. Ő jobb feleség, jobb férj, jobb apa, mint azelőtt, vagy istenfélelme nem valódi. Nos, kedves keresztyén testvéreim, gondoltatok ti arra, hogy házatokra áldás legyetek? Egy valaki ezen szavakkal lép hozzám „Én megtartom hitemet saját magamnál.” Ne féltsétek, mintha azt ellopná tőletek; nem szükség azt zár és lakat alatt tartani; az úgy se tartja távol a sátánt, hogy ő maga el ne jöjjön és el ne rabolja tőletek. Az az ember, ki istenfélelmét titkolja, félek rajta, hogy oly keveset bír abból, hogy önmagának sem használ semmit s így nem lehet áldás másokra. Továbbá, ez különösen hangzik olyan apáknak, kik látszólag gyermekeik üdvével mitsem törődnek. Szeretnék, hogy fiukról jól gondoskodva legyen, óhajtanák, hogy lányaik jól mennének férjhez, de hogy megtérjenek azért a fejük sem fáj. Az apa persze jó templomos, a keresztyének társaságához tartja magát; reméli, hogy gyermekei szintén nem lesznek épen rosszak. De nem gondol arra, üdvözülnek-e vagy nem? El az ilyen keresztyénséggel! Dobd a szemétre; ki vele a táborból, mert tisztátalan dolog az. Ez nem Isten vallása. „Ha valaki az övéiről és főképen az ő háznépéről gondot nem visel, az a hitet megtagadta és a hitetlennél alábbvaló.” (1Tim.5,8)
Ne legyetek mindaddig megelégedve kedves testvéreim a Krisztusban, míg minden gyermeketek meg nem mentetett. Istennek mutassátok fel ígéreteit. Nektek és a ti fiaitoknak lett az ígéret (ApCsel.2,39) A görög kifejezés nem csupán gyermekekre vonatkozik, hanem gyermekek, unokák és minden utódokra. Ne szűnjetek meg esedezni, mígnem nemcsak gyermekeitek, hanem unkáitok is, ha vannak, megtérnek. Ma mint bizonyság állok itt, hogy Isten az ő ígéreteihez hű. Négy vagy öt nemzedékre pillanthatok vissza és úgy látom, hogy Istennek tetszett az én nagyapám imáját meghallgatni, ki Istenhez folyton azért esedezett, hogy utódainak mindegyike előtte járhasson; és Isten nem engedte családját elhajolni, hanem tetszett neki, hogy egyiket a másik után az ő nevének félelmére és szerelmére megtérítse. Ő nem tanítja a ti lelketeket és gyermekeitekét, hanem imáitokat meg kell hallgatnia. Óh igen, Te, ki magasságos mennyben lakozol, nem engeded néped megszégyenülni. Távol legyen tőlünk, hogy még csak álmodnánk is, hogy a te ígéreteidről elfelejtkeznél. A te egész néped nevében ünnepélyesen tesszük kezünket a igédre és emlékeztetünk tégedet, a te szövetségedre. Te mondottad, hogy irgalmasságod öröktől fogva mindörökké megmarad azokon, akik téged félnek; és a te igazságod nemzetségről nemzetségre azokon, kik a te szövetségedet megtartják (Zsolt.103,17-18) Te mondottad, az ígéret a miénk és ami fiainké. (Ap. csel. 2 39 Uram, te szövetségedet nem bontod fel; most hivatkozunk szent hitben szavaidra, „Tégy úgy, amint megígérted.” (1Móz.18,5) Ámen!

Sok ember van e világon, ki ahelyett, hogy Istenhez jönne, inkább lehető legtávolabb megy el tőle. Semminek nem örülne annyira, mint annak, ha az Ő jelenlétét egyáltalán nem érezné és hatalma köréből magát teljesen elvonhatná. Ha a pokolba kellene lenniök, még azzal is megelégednének, ha akkor azon nagy kérdésre megadhatnák a választ „Hová mennék a te lelked előtt és a te orcád előtt hová futnék?” Szívük Isten iránti ellenségeskedéssel van telve; gyűlölik igéjét és utait. Tudják, hogy Isten haragszik rájuk, azért ők viszont haragusznak Istenre. Eltér ezektől, habár nagyon kevéssé, az emberiség egy másik osztálya. Azokról, kik ezen osztályhoz tartoznak, nem épen lehet állítani, hogy Istent gyűlölik; de mégis elfordulnak tőle. Talán a legmagasabb fokon sértve éreznék magukat, ha azzal vádolnánk őket, hogy Istent megutálják; de azt még sem tagadhatják, hogy Isten iránti teljes közönyben töltik életüket. Azt mondják szívükben: „Nincs Isten.” Nincs Isten az ő gondolatukban. Magasztos feltevéseik lehetnek a természetről, de még sem vágyódnak az azzal való társaságra, ki a természetet teremtette. Gyakran gondolnak arra, ami az ideigvalókat illeti és az észt foglalkoztatja, a földi dolgokra, de ami az örökkévalóságot illeti, az el nem múló jókat, azon dolgokat, melyek láthatatlanok és örökkévalók, azokra alig van idejük gondolni. „Vigyázzatok ti, kik az Istenről elfelejtkeztek”, mert helyzetetek egyáltalán nem jobb, mint Isten határozott ellenségeinek állapota. „Az istentelenek pokolra mennek;” azok, kik Istent gyűlölik, az Ő haragját érezni fogják; de hasonlóan fog menni a ti dolgotok is, kik az ő társai vagytok, mert ugyanazon helyen az is van mondva: „és minden pogányok, kik az Istenről elfelejtkeznek”. Nem szükség, hogy Istent gyűlöljétek, hogy ellene fellázadjatok, ha tönkre akarjátok tenni magatokat; csupán az Istenről való elfelejtkezés elég ahhoz, hogy a kárhozatba döntsétek magatokat. Mert azt mondja az apostol: „Hogyan menekedünk meg, ha ily nagy szabadításunkat megvetendjük?”
Nem szükséges Istennel vakmerően szembe szállnotok Őt kihívóan gyaláznotok és vele dacolnotok. Maradjatok csak csendben és tétlenül; ne figyeljetek reá; hunyjátok be előtte és töltsétek fel életeteket a föld hiábavalóságaival -egész biztosan épen úgy elvesztek, mintha a leggyalázatosabb módon lázadtatok volna fel Isten ellen. Isten elfeledése megnyitja a kárhozat kapuját. Az Istent elfeledő biztosítja magának a helyet azon tóban, mely tűzzel és kénkővel ég. ,lé- van azonban egy harmadik osztály is az emberek között e földön, kik nem tartoznak Isten ellenségei közé s akik igazán mondhatják, hogy nékik nem egyre megy, ha Isten tetszését bírják vagy nem. Ők azok közé akarnak tartozni, kik az Urat keresik. Vágynak Atyjukhoz menni. Lehetséges, hogy még nincsenek azon egyedüli úton, mely arra rendeltett, hogy Hozzá vezessen, de mégis mondhatják, hogy vágyódnak Istent imádni, kívánkoznak orcája előtt hálaadással megjelenni és Őbenne örvendezni. Azokhoz, kiknek jellemükben olyasmi van, mely jó reményre jogosít, fordulok mostan kiváltképpen; általában azonban minden egyeshez is, ki ezen gyülekezetben van; és hirdetem azon igazságot, melyet szövegünk tartalmaz. Senki - ha még annyira szeretné is, ha még oly komolyan fáradoznék is miatta - nem mehet az Atyához más úton, egyedül Jézus Krisztus által.
Mikor Ádám tökéletes volt az Éden kertjében, akkor Isten hozzáment a napszele mentében, azaz este felé. Isten és ember a legbensőbb s a legszívélyesebb közösség által volt egymással összekötve. Az ember egy boldog teremtmény volt; Isten kegyelmes teremtő, ők ketten összejöttek és boldog összeköttetésük volt egymással. De azon szem pillantástól fogva, mikor Ádám a tiltott gyümölcshöz nyúlt, az út Isten és az ember között elzáratott, a híd összetört, nagy űr támadt és ha Isten üdvterve, kegyelem-elhatározása a mi üdvözülésünket illetőleg ne lett volna, akkor mi soha Istenhez nem juthattunk volna, sem Isten gazságosságának megsértése nélkül hozzánk le nem ereszkedhetett volna. A mi üdvösségünkről azonban gondoskodva volt. Meg volt határozva segédeszköz, mely által kijuthatunk a nagy katasztrófából.
Jézus Krisztus már az örökkévalóságban elrendeltetett Isten és az ember között közbenjárónak. Akartok egy képies ábrázolást az ő közbenjárói hivataláról, úgy gondoljatok Jákob csodálatos álmára. Tudjuk, hogy Jákob magános helyen feküdt le és álmot látott; és azon álomlátásban több valóság és lényeg volt, mint abban, amit valaha nyitott szemekkel látott. Látott egy létrát, melynek egyik vége a földet, a másik pedig eget érte. Ezen a létrán látta az angyalokat le és felmenni. Ezen létra Krisztus volt. Krisztus az ő emberi természetével e földet érte, csontunkból való csont és testünkből való test. Isteni természeténél fogy pedig az égig ér, mert ő az igaz Istenből való igaz Isten. Ha imáin felfelé hatolnak, akkor ezen létra fokain kell azoknak felhágni; ha akarunk áldásokat nyerni Istentől, azoknak ezen csodálatos létrán kell hozzánk jutni. Még soha nem hatolt ima másként Istenhez, hanem csak az Úr Jézus Krisztus által. Még soha nem szállt áldás az emberekre, csak ezen isteni közvetítő által. Most létezik egy út, mely szentség útnak neveztetik, melyen a megváltottak Istenhez mennek és Isten hozzájuk jöhet. Ez a király seregének útja.
Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Jézus Krisztus, az út Istenhez; időzzünk néhány szempillantásig ezen gondolatnál. Miért nem mehetett Isten többé, mint az előtt a paradicsomban az emberhez? Az ok egyszerűen az, hogy Isten ugyanaz maradt, az ember pedig megváltozott, Isten még most is telve szeretettel és leereszkedéssel; de az ember tisztátalanná és szentségtelenné lett. De amilyen szeretetteljes Isten, olyan tiszta is; Isten a szeretet, de épen olyan igaz is, hogy Isten végtelenül igaz és szent. Szent szemei nem nézhetik az Igazságtalanságot. Ha a bűnös teremtmény is közeledhetett volna Istenhez, ha az elesett ember is a legszentebb színe elé léphetett volna, úgy annak következménye felfoghatatlanul rettenetes lett volna. Szent haragja a teremtményt, melyben bűnt lát, menten megemésztette volna; nem is lehetett volna másként. Isten színe elé akarsz lépni, ó bűnös? Éppen úgy teheted azt, mint a tűzlángba lépni; nem bírod ki. Amint Nabukodonozor kemencéje azon férfiakat megemésztette, kik a három zsidó fiút bedobtál: úgy Isten a megemésztő tűz, elborítana minket, még ha hálával és tisztelettel közelednénk is felé, ha Jézus Krisztus, a közbenjáró nem esedeznék érettünk. Azt mondom, hogy ez az ő természetének szükségszerű folyománya. Isten nem lehet más, mint igaz; az igazság pedig nem tűrheti el a bűnt. Isten nem lehet más, mint szent és tiszta; megszűnnék Isten lenni, ha nem lenne többé tiszta. Azért kell megakadályozni a tisztátalanság mindennemű közeledését. Amint nincs semmiféle törvény alá vettetve, úgy az Ő természetének törvényei soha meg nem változhatnak. Az Ő lénye: „Nem hagyok senkit büntetetlenül.” Késedelmes a haragom, hatalma van és kész megbocsátani, de míg a vétek nincs megbocsátva, kész arra is, hogy büntessen; igen, büntetnie kell vagy megszűnnie. Ebből kifolyólag senki sem jöhet Istenhez, aki bűnös, ha nem akar rögtön minden segítség nélkül elveszni. Nem mehettek tehát Istenhez. Üdvös dolog, hogy mégis azon helyzetben vagyunk, hogy embertársainknak egy olyan útról beszélhetünk, melyen örömmel és dicsénekléssel mehetünk az Atyához Jézus Krisztus által.
Tárgyamról három nagy részletben akarok beszélni. Figyeljük meg, hogy: Az emberek a vallásosság útján akarnak Istenhez jutni, de ők fossz utat választottak. Gyakran találkoztok olyan emberekkel, kik azt mondják: „templomba járás, bibliaolvasás, Krisztusban hinni, olyan dolgok, melyeket én nem teszek és nem is akarok tenni. Mily nevetséges mindaz! Én a vasárnapot a szabad ég alatt töltöm - azon fenséges templomban, melyet Isten épített. Mily magasztosak azon érzelmek, melyektől ott leszünk áthatva, ahol a pacsirták vidáman énekelve emelkednek ég felé, hol minden virág arról beszél, kinek lehelete által él, ahol ezer meg ezer teremtmény énekli az ő dicsénekét. Az egy templom, hol minden az Ő dicséretét hirdeti. Nekem nem szükség templomba menni és azt hallgatni, amit ti evangéliumnak neveztek; „tisztelem a természet Istenét,, nem a jelentések Istenét, hanem a természet Istenét.” Így beszélnek ők e mi szövegünk szavaival élve azt mondjuk: Imád és hálád nem kedves Istennek, akit tisztelsz, mert azon Isten kijelentette, hogy senki nem lehet ő hozzá, hanem csak az Ő fia az úr Jézus Krisztus által.
Elveted ezen hozzá vezető utat és bízol abban, hogy imád és tiszteleted olyan úton hozhatod eléje, amelyet Ő nem ismer, úgy tudd meg, e lesz a felelet a te imád és tiszteletedre: Helyzeted kínos lesz, ha Isten el fog jönni téged megítélni az utolsó napon. Az igaz keresztyén természettől annak Istenéhez emeltetik, mivel ő a természet Istenétől ereszkedett a természethez. Senki sem képes e meredek halmot meg mászni és a természettől a természet Istenéhez emelkedni, ha előbb ezen útra nem lépett. Istennek először téged magához kell venni azon hegyre melyen Ő lakik; csak majd azután tudsz lejönni, mint Mózes a Sin hegyéről; de amíg téged fel nem emelt oda, fáradt lábad előbb ellankad és erőd kimerül, mint a természet Istenét megismernéd az ő cselekedeteiből és hozzá eljutnál. Nem barátom, bár a legnagyobb komolysággal véled elérni az imáid és hódolatod által, melyet a természet ki ne békített Istenének a te kertedben vagy meződön hozol; ha oly őszinte gondolod, amint csak lehetséges, mégis elhibázod a célt; a nyíl íve, mely azt eldobja, nem elég erős ahhoz, hogy azt a kívánt célig vigye, elpattan és saját fejedre esik vissza és téged sebez meg, de Isten trónjához nem jut el.
Megjegyzem még, hogy ezen emberek, kik annyit beszélnek természet vallásáról, amennyire én ismerem őket, egészen vallástalanok. Megfigyeltem, hogy azok, akik azt mondják: „Én tudom Istent imádni anélkül, hogy a templomba mennék vagy Jézusban hinnék”, nem teszik azt, amit mondanak. Volt már alkalmam látni néha, a természet Istennek imádói közül sokakat menni vasárnapon azon az utcán, amelyben lakom. Leginkább olyan emberekből állanak, kik kalitkával vannak felszerelve, hogy madarakat fogjanak a réten, vagy horoggal, hogy horgásszanak. egy jelentékeny része pedig ezen tiszteletreméltó társaságnak a tekepályázás és korcsmázás után az ökölharc különféle gyakorlatával tölti a napot. Az előkelő művelt bűnösök azt mondják: „Nem szükség templomba mennünk; a vasárnapot a természet Istenének imádásával töltjük el.
És valóban, szép istentisztelet az! A „természet Istene” mindenesetre az, akit szolgálnak, de az elbukott természet istene, t. i. az ördög; nem a fenséges Isten, ki ott van a zajló tengeren, a háborgó hullámokon és a virágzó réten. Istennek leginkább tudják azon emberek, akik úgy nyilatkoznak, hogy azon Isten, akinek szolgálnak, az ő hasuk: szolgálnak kívánságaiknak és vágyaiknak, dicsőítik magukat saját vesztükre. Kísérjétek csak figyelemmel az ő magánéletüket és nézzétek vajon csakugyan megvan-e ez a szép istentisztelet? Azt hiszem, hamarosan rá fogtok jönni, hogy ők nagyobb képmutatók, mint azon emberek, akik képmutatóiknak neveztetnek.
Nem meggondolandó állapot-e az, hogy ezen emberek, akik saját gondolataik szerint, nálunknál annyira előbb vannak, hogy a természet istenét imádják, szívesebben társalognak juhokkal, lovakkal és éneklő madarakkal, mint a szent Istennel? Az már mégis különös, ha egy ember a juhakolban, jobban otthon érzi magát, mint az értelmes lényei: gyülekezetében. Olyan formán tűnik fel a dolog, mintha állatias érzülete volna, mivel szíve csak akkor hangolható áhítatra, ha állatok közt van. Ami személyemet illeti én inkább képes vagyok Istent a nagy gyülekezetben, a szentek összejövetelén imádni, mint bárhol másutt: „Az Úr házának kapuiban, te közötted, óh Jeruzsálem, Halleluja!” Tudom, hogy minden műve dicséri Őt. Ez az én örömöm, hogy - azt tapasztalom: a különböző évszakok az Isten különböző megjelenései; a tavasz beszél nekem az Ő gyöngédségéről és nyájasságáról, a nyár fenségességéről, az ősz az Ő adakozásáról és a tél az Ő fenséges hatalmáról; de mégis tudom, hogy az ő dicsőségnek szentségében még világosabban látom és ott úgy találom, mint szívem vigaszát és élvezetét. Az igaz keresztyén a szabadban is tudja Istent tisztelni; de aki nem tanulta meg Istent az ő házában imádni, az nem tanulja meg azt egész biztosan sehol. Az úgynevezett természeti vallás hazugság; sokat beszéltek már felőle, de nem létezik. Kövessétek ezen farizeusokat, kik a sátán iskolájából valók, az ő házaikba és meggyőződtök róla, hogy vallásosságukkal csak azt- akarják eltakarni, hogy vallásuk egyáltalán nincs. Lehetetlen dolog Istenhez menni ájtatosság és imádás által, ha az ember nem a Jézus Krisztus által megy.
Lássátok tehát, hogy szövegünk az Istennél való elfogadástól mindazokat elzárja, kik
Krisztust, az Isten Fiát, közbenjáróul el nem fogadják. Azt szokás mondani: „Mindenkinek igaza van; legyen az zsidó vagy pogány.” Most legyen néktek egyszer s mindenkorra megmondva, hogy a Krisztus vallása ilyen eszméknek nem ad helyet. Nem fordul láncokhoz és kínzóeszközökhöz, hogy akaratod ellenére vallomást csikarjon ki tőled! De nem is hízeleg a hitetleneknek megnyugtató ígéretekkel, hanem még inkább fenyegeti őket rettenetes sorsuk leírásával. Isten ezen könyvében egyetlenegy sort sem találok, amely azt hitetné el velem, hogy a mohamedán részére más út vezet Istenhez, úgy a zsidónak, vagy más valakinek, ki nem a Jézus Krisztus által jön. A Krisztus religiója (vallása) türelmetlen ebben a tekintetben. Azt mondja, hogy más fundamentumot senki nem vethet, azon kívül, amely vettetett. Ezt mondja: Senki nem mehet az Atyához, csak Jézus Krisztus által. Azon krisztusi szeretet, melyről némelyek beszélnek, csaló és értéktelen lehet reményünk azok felől, kik Krisztust el nem fogadják.
Résztvevők vagyunk irántuk, szeretjük őket, imádkozunk tusakodunk értük, hogy a hithez jöhetnének; de nem merészkedünk őket megnyugtatni, nem bátorkodunk nékik azt mondani, hogy Isten imájukat meg fogja hallgatni, hanem a Jézus Krisztus által akarnak is jönni. Legyünk oly türelmesek, mint Krisztus; de Krisztus maga mondta: „Aki nem hiszen, immár elkárhoztatott,” mi lesz te veled is - racionalista, szocialista, hitetlen, észt-istenítő; lehet imád bármilyen őszinte Isten megutálja azt s gyűlöli, ha nem Jézus Krisztus által, ki az egyedüli közbenjáró Isten s a bűnös között, hozod eléje.
Mások azon tudatban, hogy mint bűnös lények az ájtatosság útján nem mehetnek Istenhez, a bűnbánat, megtérés útján akarnak közeledni; de jegyezzétek meg: a megtérés útján sem mehet senki Isten ez, hanem a Jézus Krisztus által jön. A szemeidben levő könnyek minden kegyelemnek Istene előtt értékesek, mint a gyémánt, ha Jézus az igazság napja, ragyog azokban; de könnyeid, sóhajaid és kesergéseid sem gyakorolnak semmi befolyást Isten szívére, ha a Jézus Krisztus, az ő egyszülött Fiában való alázatos hittel nincsenek összekötve. Hiába sírsz addig, lesig szemeid a sok könnyezéstől meghomályosodnak hiába sóhajtozol, mígnem szíved dobogása, melyet az aggodalom idéz elő, egész testedet remegésbe hozza, hiába térdelsz, míg végre térde kisebesedik: Isten nem hallgat meg, nem fogad el, ha Jézus, a megfeszített, az Ő Fia, az emberek Megváltója nevét nem említed. Ah, mily szomorító látni, hogy az emberek inkább keresnek más utat, hogy sem Jézus Krisztus által jönnének Istenhez. Ott van a római egyház, mely az emberektől nehéz vezeklést kíván, hogy Istenhez jöhessenek. A múlt héten bementem egy katolikus templomba és láttam ottan nagy csodálkozásomra egy szegény asszonyt térden állva, ki az egész templomon keresztül kúszott, mi közben vezekelve, egy egész festmény - sorozat előtt, mely a falon függött, imádkozott. Nos, gondoltam, ez az ő Istenének tetszeni akar, - az én Istenemnek ez nem tetszik. Hogy ez szegény asszony magának reumát szerezzen, vagy még annál is rosszabbat, hogy úgy Isten tetszését megnyerje, ez a legérdekesebb vallás amit ismerek. Milyen lény lehet nékik Isten, ha a szegény emberekben csak akkor van öröme, ha azok magokat szenvedtetik. Nézzétek meg barátot - ha az ő Istenét meg akarja örvendeztetni, akkor nem szabad megmosakodnia; mert az ő Istene a szenny kedvelője és saját vallomása szerint a tisztaság néki nem kellemes.
Böjtölni is kell - Isten az éhség Istene az határozottan nem a mi Istenünk, mert a mi Istenünk a bőkezűség Istene. A szegény barátnak meg kell magát ostorozni; megveri hátát annyira, hogy a vér patakzik belőle; a ti Istenetek kedvet talál teremtményének vérében nincs semmi kedvesebb előtte, amint magatok mondjátok, mintha teremtménye fájdalmát látja. Nagy örömünkre tehát a mi Istenünknek semmi köze a ti Istenetekhez. A ti Istenetek egy régi római pogány bálvány; a mi Istenünk olyan Isten, akinek öröme teremtményeinek boldogságában van; ki, ha valahol érdem volna, azt inkább örömeinkben, mint fájdalmainkban találná; de ha jól megfigyeljük, érdem egyikben sincs. Ha Istenhez bánattal és vezekléssel jövünk, akkor is csak egy áldozatot hozhatunk, mert csupán egy út van, melyen Istennek tetsző megtéréshez juthatunk az a mi urunk Jézus Krisztus által nyert út. Ha nem tévedek, ott fönn van egy ember, kit vétkének érzete terhel és megbocsátás után vágyódik. Azt rebegi ajka: „Óh tudora, hogy vétek terhel; érzem, hogy Isten haragját megérdemlem. Azonban megígérem, hogy többé nem iszom le magamat; soha nem átkozódom; mostantól kezdve az Isten házában az
összejöveteleket rendesen fogom látogatni. Meg fogok javulni egész biztosan.” Oh barátom, barátom, olyan megtéréssel soha sem fogsz Istenhez jutni. Oh ember az az út - a cselekedetek útja - a halálra vezet. Mihelyt lábadat azon útra teszed, azonnal hangzik a Sínai hegy átkának dörgése. „Átkozott valaki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvényben, hogy azokat cselekedje.” Elmehetsz jó feltevéseiddel és szándékaiddal; kíséreld meg azt keresztülvinni; azt fogod látni, hogy ezen utad minden nap nehezebbé válik. Minél többet teszesz, annál több tennivalód lesz; ha egy halmot megmászol, hegyet fogsz magad előtt látni; ha egy folyamon átúsztál, tengert látsz magad előtt és nem lesz tengerész, aki átvigyen. A jó cselekedetek által való út a mennybe nagyon nehéz volna, ha esetleg lehetséges volna is. A lelkiismeret, mint a nadály, azt kiáltja folyton: „adj, adj, adj!” A lelkiismeret soha sincs megelégedve, a legjobb tettel sem, amit tehetünk; mindig többet kivár. Figyelmeztetlek arra, óh ember, hogyha cselekedeteid útján mégy tovább és úgy akarsz bűnbocsánatot találni, a te veszedelmed épen olyan biztos, mintha a bűn ösvényén haladnál. Gondold meg, hogy az ókor zsidói nem akarták elfogadni Krisztus igazságát, hanem saját igazságukat igyekeztek állatni, így a Krisztus igazságának nem voltak részesei, azért elvesztek irgalmasság nélkül. Így fog az veled is történni. Térj vissza utadról! Isten nem fogadhat el téged, ha ezen az úton haladsz, azért fordulj vissza arról! Ha tökéletes volnál és Isten törvényét soha meg nem rontottad volna, úgy üdvözülhetnél a törvény által; de egyetlen bűn által, melyet tettél, ketté töröd az egész törvényt és azon törést soha nem tudod jóra hozni. El vagy veszve, ha tetteidre alapítod üdvödet. Jöjj onnan, jöjj Krisztus keresztjéhez. Csak Jézus Krisztus által van út a mennybe: el - úgy tetteiddel, mint bűneiddel; nézz Krisztusra és élsz; tekints reá és megbocsáttatnak bűneid; tekints Őreá és íme bánatod el lesz véve és békességet fogsz nyerni.
Mások vannak, akik így gondolkoznak: „Igaz, hogy Jézus bocsáthatja áthatja meg bűneinket; csak szenvedése által lesz kegyelemben részünk: de”, azt mondják: „mi akarunk Istennek tetszeni életünk minden idejében; tehát azon fáradozunk, hogy olyan úton jöjjünk Istenhez, melyen minket szívesen fogadjon.” Sokan vannak, kik a következő útra jutottak, Amennyiben azt mondják: „Mi nagyon lelkiismeretesek akarunk lenni minden tettünkben, nagyon vigyázunk erre másokkal való összeköttetésünkben, ami az Isten országát illeti bőkezű adakozók legyünk; ezen az úton elfogadtatunk Istentől. Krisztusban fogunk bízni, amíg bűneink megbocsátásáról van szó, a magunk részéről pedig fogunk arról gondoskodni, hogy az igazság ruhájába felöltözködjünk; akarjuk, hogy Krisztus megmosson bennünket, tetteinket is, ha úgy akarja; de legalább erényeinket és jeles tulajdonságainkat, mi magunk fogjuk gyártani. Isten előtt tetteinkért legyünk kedvesek; Krisztus a hibákat hozza helyre; Ő azon egy vagy két szakadást, mely esetleg öltözetünkön előfordul, megfoldja, de régi ruhánkat a legkevésbé sem akarjuk eldobni, ha azt is halljuk, hogy a mi igazságunk olyan, mint a vérbe mártott ruha, azért mégis kimosatjuk azt
és újból felvesszük, habár rongy és foszlány is az. „Nos, mostan figyeljétek meg hallgatóim, amint, ha először Istenhez megyünk, nem vihetünk semmi mást magunkkal, mint Krisztus vérét, úgy, ha később újból jövünk, nem hozhatunk más egyebet, mint csupán ezen ajándékot. Egy megterhelt bűnös soha sem jut bűnbocsánathoz, ha Isten trónjához közeledik, csak azon esetben, ha azon vérre hivatkozik, melyet Krisztus ontott egykor; és a legkevesebb, a kitűnő keresztyén épen oly kevéssé fogadtatik el Istentől, mint a legnyomorultabb bűnös, ha újból és újból nem veszi őt oltalmába Krisztus vére és igazsága. Némely keresztyén úgy fogja fel a dolgot, hogy Istennél való elfogadása bizonyos mértékben az ő elfogadásától függ. Azt gondolják t. i., hogy- ha a keresztyén bűnbe esik Istennek ki kell őt zárni szent családjából, épen ezen feltevésből szükségszerűen következik, hogy a keresztyének elfogadása az ő jó tetteiktől függ, úgy hogy mikor Istenhez jön, jó magaviseletében bízva jön és épen azáltal, amit Krisztus tett. Ez egy hamis felfogás és épen olyan kárhozatos tévedés, mintha azt prédikálnám, hogy az üdvösség teljesen a cselekedetekből származik. Nincs rá eset a keresztyén élményei között, amikor Istennel más módon érintkezett volna, mint Krisztus által. Kezdetben minden Krisztus általa van; a folyamatban minden Ő általa van; a befejezésnél szintén úgy kell lenni. Ha lehetséges volna testvérem, hogy tökéletesen bűntelen volnál, még akkor sem mehetne más úton Istenhez, mint Krisztus által. Ha hited a legvidámabb bizonyossággá fejlődött, életed balgaságai eltöröltettek, jellemed Krisztus képétől van áthatva, szíved teljesen szent, még akkor is lelked megmentése és Istennel való társaságod ezen változhatatlan mód szerint lehetséges. Jézus, Jézus, Jézus a bűnösök ösvénye és a szentek útja. Nincs más út Istenhez - még a legszentebb emberek számára sem - nincs más út az Istennél való elfogadáshoz, csupán Jézus által, egyedül Jézus által.
Nem fedeztünk-e fel mindnyájan magunkban hajlamot arra nézve, hogy szerettünk volna más úton közeledni Istenhez, nem pedig Jézus Krisztus által? „Most jól prédikáltál”, mondja a sátán; „ezen és ezen dolgot nagyon jól végezted el. Lásd, mennyit adtál azon társaság javára. Most menj és imádkozzál.” És megyünk s azon reménnyel imádkozunk, hogy ezen alkalommal biztosan meghallgattatunk. De talán ott lappang, anélkül, hogy tudnánk, az imában való jártasságunk kapcsán azon titkos gondolat, hogy Isten biztosan meg fog hallgatni, mert mi olyan szorgalmasok és adakozók lettünk. Más oldalról pedig, ha vétkeztünk vádol, akkor félelemmel megyünk Isten trónjához, mert bebeszéljük magunknak, hogy Isten nem fog meghallgatni. Nem gőg ez? Hát akkor jobbak voltunk, mint most vagyunk? Nem voltunk-e mindig és nem vagyunk-e most is olyan rosszak, amilyenek csak lehetünk, Van bennünk valami, ami minket beajánlana Istennek? Azon tény, hogyha jó állapotban van szívünk merészséggel, ha rossz állapotban van félelemmel jövünk, nem-e épen annak a bizonysága, hogy azon titkos gondolat szívünkben lappang, mely szerint valaminek bennünk kell lenni, ami által Istenhez mehetünk? Oh vajha tanulhatnók meg és tartanók erősen azon igazságot, hogy Istennél való elfogadásunk egyáltalán nem függ attól, mit teszünk vagy tehetünk; sem attól, mit gondolunk, érezünk vagy tudunk, hanem teljesen egyedül és csupán attól, amit Krisztus tett és szenvedett; csak egyszer foghatnánk fel ezen gondolatot - mely szövegünkben áll - akkor a Szentlélek támogatása folytán képesek volnánk minden időben bátorsággal Istenhez menni tudván, hogy mivel Krisztus által megyünk, merészséggel szabad Isten trónjához lépnünk.
Talán van itten - bizonyosa van - oly remegő lélek, ki fél Krisztus által menni Istenhez? Ah, kedves testvérem, ismerem félelmedet és tudok veled érezni; de épen azért mert félelmedet ismerem, akarlak téged megróni. Mit? Félsz Krisztus által Istenhez menni és kell neked valaki, aki szószólóvá legyen Krisztusnál? Óh balga szív, ha Istenhez akarsz jönni, persze szükséged van közbenjáróra, de ha Krisztushoz jössz, nem kell az neked. Menj hozzá, épen úgy, ahogyan vagy, minden előzetes önjavítgatás nélkül; menj csak egyenesen hozzá, rongyaiddal, bűneiddel, sebeid és bélpoklosságoddal, menj egyenesen hozzá. Ne félj, hegy az Atya el fog vetni, ha általa jössz. Szegény, félénk testvérem, engedd magad általam ezen útra vezettetni. Jöjj velem! Látod ott ama keresztet? Látod ott ama dicsőséges embert, ki azon kimondhatatlan kínokban hal meg? Nem gondolod, hogy azon szenvedések elegendők Isten haragjának kiengesztelésére? Hallgasd csak, unit kiált! Nem akarod hinni, amit mond? „Elvégeztetett!” így kiált fel, mielőtt kiadná lelkét.
S ha Jézus azt állította, hogy elvégeztetett minden, te nem hiszed azt? Ha Ő maga azt hitte, hogy eleget tett, az nem elég neked, ami neki elég volt? Jöjj és ne félj semmit, mert Jézus örömmel lát téged. Még folyik vére, még vér és víz ömlik az Ő szívéből. Jöjj, mert senki sem lett soha eltaszítva, talán te lennél az első? Ama karok, melyek a keresztre szegeztettek, erősen kiterjesztve, mintha azt akarnák neked mutatni, hogy a legnagyobb bűnösöket is képesek átkarolni. Ama karok, melyek a kereszthez szegeztettek, erősen állnak helyeiken, mintha itt maradnának és várnák, hogy te kegyelmet nyelj. Oh lásd átfúrt oldalát, mintha azt mondaná neked: „Szívemhez nem nehéz eljutni. Íme a vitéz dárdáján át egy egyenes út vezet Őhozzá. Jöjj, rebegd óhajod szívembe, meghallom és meghallgatom azt.” Jöjj lélek, lépj ezen útra. Mily biztos ez, mert a Jehova szeretetlobogója lebeg felette és a Megváltó véres lábnyomai jelzik az utat. Az Isten trónjához vezető ezen vérrel áztatott ösvényre meghívlak téged - lépj még ma. Jézus egyengette azt, Jézus festette meg azt vérével. Felülről jön lefelé a véres nyom, a vörös fonál, mely bizton vezet téged minden kételyed labirintusán keresztül. Jer ide, jer ide, szegény Lélek! Jer, helyezd bizodalmadat egyedül Jézusra, akkor nem kell rettegéssel és aggállyal menni többé Istenhez, az Atyához. Isten segítsen neked, félelmes lélek, Isten segítsen neked. Nem szükség rettegned. Jézus mondja:: „Aki én hozzám jön semmiképpen nem vetem ki.”
Továbbá léteznek emberek, kik a társaság útján akarnak Istenhez menni. Itt is ott is találkoztok jámbor emberekkel, akik nagyon tökéletlen felfogással bírnak az evangyéliomról. Ott van egy csillagász, ő azt mondja, vallástalan csillagásznak nincs elég esze, illetve, ha az volna azt mondja, ha a messzelátó üvegén át szemeivel a csodálatos világokra tekint, melyek az éterbe úsznak, ő Istennel társalog, mindenhatósága felett bámul és hasonlíthatatlan jósága és bölcsessége felett csodálkozik. A geológus is azt mondja, hogyha ő a föld mély rétegeibe lát és amaz őslakókat ismét napfényre hozza, kik az ősvilágban a végtelen erdőkben éltek, akkor úgy érzi, mintha az örök Istennel beszélne; hogy neki az eltemetett nemzedékek csontjai az Örökkévalóról prédikálnak, ki mindenek előtt volt és akiben minden volt. Nos, ezen emberek őszinték; de nem gondolják meg, hogy az ő áhítatuk Istennek csak akkor fog tetszeni, és társaságuk Istennel csak úgy lesz való és természetes, ha ők ezen ismeret szülte érzéseiket bemártják abba és áthatni engedik azzal, hogy Jézus Krisztus az Istenhez vezető egyedüli út. Óh lélek, akarsz Istennel járni, mint Ádám az Édenben - az nem lehetetlen; akarsz Ővele járni, mint Énók - az sem lehetetlen; akarod Őt látni színről-színre és vele szólni, mint barát barátjával, úgy gondold meg, hogy Krisztusnak, mint sziklának üregébe kell állnod, hogy azt megtehesd. Aki ezen sziklaüregben egyszer szilárd állásba helyezkedett és Jézus vérét figyelembe vette, az a természetben is tud Istennel bensőleg társalogni. A hegy lábánál állva, láthatja ezen halmot, mely mint egy ék elválasztja a sötét éjszakát; lelke megmássza a csúcsot és a láthatatlan világba hág; ezen hatalmas sziklán széttekint; lelke folyton feljebb-feljebb emelkedik a hegy ormára, mígnem érzi, hogy a Mindenható kezét megfoghatja. De jegyezd meg jól, hogy az Istennel való társaság ezen magas ormára nem hághatnál fel, ha Jézus nem ajánlaná fel önmagát létrának és hitünk fáradt lépteinek erősítéséül erőt nem kölcsönözne. Ő az Istenhez vezető út; Ő az igazság, mely minket vezet; Ő az élet, mely minket erősít az úton való járásra. Krisztus nélkül nincs út az Istennel való társasághoz, nincs igazság a társaságban, sem élet. Keresztyén, óvakodjál valamikor megkísérelni másként, mint Jézus Krisztus által Istennel társaságba jutni. A Szentlélek által se próbáld meg vele társalogni, ha a mellett Krisztusra nem gondolsz. A Szentlélek hozza létre a társaságot; de Krisztus a közvetítő, aki által az folyik.
A Szentlélek Krisztuson, mint csatornán fut keresztül. Mint a víz a vezetékből a csöveken át folyik, úgy folyik a Szentlélek közössége Jézus Krisztus által. Isten nem jöhet másként hozzánk, sem lelkünk nem mehet másként Istenhez, mint az úton, mely a Jézus Krisztus!
És még záradékul: Van közöttünk valaki, ki nem vágynék a mennybe? Létezik valahol oly holt lelkű ember, kinek szívében ne volna vágyakozás egy más és jobb világ után? Van szív, mely annyira meg volna tompítva, hogy nem óhajtoznék bemenni az üdvös nyugalomba - oly homályos szem, mely soha ne pillantana túlnanra, oly érzés nélkül való Lélek, mely soha sem indulna meg azon örömtől, melyet az üdvösség és boldogság hona iránti remény kelt? A természet vad fia, ki őserdőkben él, más világ után vágyakozik és ha egy- kedves halottja van, annak sírjára tüzet csinál, hogy azáltal a halál rémes és titokzatos árnyát megvilágítsa, hogy a paradicsomba vezető utat megtalálhassa; ha pedig a tűz elaludt, a sírra ül és az elhunytnak énekel és reméli, hogy annak lelke így, a túlvilágban az üdvözültek országába jutott. Nem nyugszik meg mindaddig, míg nem hiszi, hogy az elköltözött kedvesének szelleme a jobb hazába érkezett. És lehetséges volna az, hogy közöttünk kik keresztyén országban élünk, találkozzék valaki, kinek szemei a jövő előtt bezárva vannak és soha sem pillantott voltra túl a síron? Nem, nem - mi mindnyájan vágyódunk egy más és jobb házába. Óh, jaj és nyomor hazája, volnál te ha nem az üdvvel teljes világnak tornáca volnál? Óh, sírok és emlék kövek hazája, mi volnál, ha rajtad keresztül nem a fény hazájába jutnánk? Óh könnyek völgye, mi volnál, ha nem tudnánk, hogy te a megdicsőülés hegyéhez vezető út vagy, mi volnál, ha nem vinnél minket ami Istenünk sátorához, a béke szentségéhez, ahol lakást remélünk.
De nem létezik más út a mennybe, amelyhez reményt fűzhetnék, csak Krisztus által. Oh emberi lélek, csak Jézus vérző oldalán át vezet az út a gyöngykapuhoz. Ezek a paradicsom kapui - ezen vérző sebek. Akarod Isten ragyogó rajához az utat megtalálni, úgy csak keresd az utat Jézus keresztjéhez és gyalázatához; keresed az üdv útját, úgy lépj a nyomor ösvényére, melyen Jézus járt egykor. Mit? Akarsz más utat keresni: Ember, annyira megvakíttattál, hogy nem tudod megfontolni, hogy a menny kapuját és oszlopait örök alapjukból akarod kimozdítani és magadnak utat erőszakolni a Mindenhatóhoz. Isten karja levethetne téged a legnagyobb mélységbe! Vagy azt véled, hogy gazdagságoddal és aranyoddal csak egy talpalatnyi földet is meg tudsz szerezni a paradicsomban? Te ostoba, mi a te aranyod, ott, ahol aranyból van az utca és egyetlen darab kő minden kapu - a fundamentum jáspis és a kőfalak drágakövek? Talán azt véled, hogy érdemeid által jutsz oda? Óh balga, gőg miatt levettettek az angyalok, te is levettettél gőgöd miatt. Ha érdemeidről beszélsz, az arról tanúskodik, hogy te megtestesült ördög vagy.
El veled! A menny nem az ilyeneké. - Vagy azt mondod:: „Vagyonomat úgy is itt hagyom, ha meghalok kórházat fogok építeni és a szegényeket táplálni.” Gyere csak, le akarok veled számolni. Te nemzeted javára dolgoztál, fizessék meg ők, amivel tartoznak; állítanak emlékszobrot és képedet abban megörökítik. Hazádnak éltél, úgy hazád fizesse meg neked, amivel tartozik. De Isten, mivel tartozik azért neked? Elfelejtkeztél róla, megutáltad fiát, elvetetted evangéliumát. Katona, államférfiú, hazafi, vagy bárki légy - az emberek tartoznak nektek fizetni; Isten nem tartozik neked semmivel; minden, amit csak tehetsz, soha sem elég, ahhoz, hogy téged palotájába beengedjen, ha nem a helyes úton, t. i. Jézus Krisztus által jössz, ki élt és meghalt és most é1 örökkön örökké, és nála van a menny kulcsa.
És most jöjjetek ti, kik semmit sem hoztatok; jertek Krisztushoz e reggelen, ti csüggedezők, vétkesek és elveszettek. Isten küldötte áll előttetek és mintha Krisztus kérne titeket, úgy kér ő, hogy jöjjetek most Jézushoz! Ti, akik bűneitek felett sírtok vágyódtok üdv után, higgyetek most Őbenne!
Szívedben szegény bűnös mond:
Amint vagyok csak úgy jövök, Nem az erőm, de az erőd
A véred mossa le a bűnt, Isten báránya ím jövök!
A meghívás általános, a megbocsátás nyíltan ígértetik. Istenem nem a harag és gyűlölet Istene; Ő a szeretet Istene. Ő hív titeket, kik szomjúhoztok, kik vágyódtok orcáját látni, hív most magához; szavait esküvel is megerősíti: „Élek én, mondja az Úr, nem akarom a bűnösnek halálát; hanem hogy megtérjen és éljen. Azért térjetek meg a ti gonosz utaitokról; miért halnátok meg, óh Izráel háza? Jertek most! A lélek és a menyasszony azt mondja: Jövel! Aki szomjúhozik jöjjön el, és aki akarja, vegye az életnek vizét ingyen! Oh Istennek lelke, vonjad a bűnösöket Krisztushoz! Uh te dicsőséges, Te hatalmas Szellem, tessék most néked ők az Atyához vonni Jézus Krisztus, az Isten Fia által! Ámen

Az Üdvözítő beszélt tanítványainak arról a befolyásról, amit embertársaikra gyakorolhatnak és eme befolyások közül legelsőbben az elrejtett, de valójában erővel teljes befolyásról szól, amelyet így fejez ki: „Ti vagytok a földnek savai!” Mihelyt egy ember újjászületett, azonnal befolyást kell gyakorolnia környezetére, amely inkább érezhető, leint látható. A hívő embernek egyszerű jelenléte is hatást tesz a hitetlenre. A hívő ember olyan, mint egy marék só, melyet a húsra hintenek; erő van benne és ez az erő áthatja mindazokat, akik érintkezésbe jutnak vele. A szent életnek észrevétlen és öntudatlan befolyása igen nagymértékben közreműködik fenntartásunkban és megóv az erkölcsi romlástól. Vajha lenne mindannyiunkban só, mert a só igen hasznos és jó. Ha lesz, vagy ha van bennetek só, akkor áldásává váltok egész környezeteteknek.
Van azonban ezenkívül nyílt és látható befolyás, amely minden keresztyénre nézve kötelező és pedig az, amit az úr a világosságról szóló példában tár elénk: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” Az őszinte keresztyén mindenesetre érezteti csendes és láthatatlan befolyását mindazokra, akikkel érintkezésbe kerül ugyanúgy, mint ahogy láttatja világos cselekedeteit, amelyek sokakat ösztönöznek a világosság követésére és amelyek mélyebben hatolnak be a valóságos életbe, mert a só az élettelen húsnak, a világosság pedig az élő embernek használ. „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” „A só és a világosság alkotják a keresztyén erejét: Nem hiszem, hogy egy ember világosságot legyen képes terjeszteni, ha nincsen benne só és mégis vannak egyesek, kikben nagy tömeg só van, míg a világosság már nem sugárzik belőlük oly bő mértékben. Adná Isten kegyelmét nékünk, hogy a belső és külső tulajdonság egyforma mennyiségben találtatnék meg bennünk. Gondolatainkat most a világosság köré akarom csoportosítani, és ezért fohászkodom felé segélyért, hogy a visszavonultakat és a tétlenkedőket arra ösztönözzem, miszerint befolyásukat jobban terjesszék ki másokra, hogy nyílt tanúbizonyságaik és alázatos hitük által mások is bizonyságtételre kényszeríttetvén, így dicsőítsék Urunkat és Megváltónkat. Mindazok tehát, kik sóval bírnak, ösztönözve lesznek arra, hogy megmutassák a belőlük áradó világosságot.
A példa, amelyről a Megváltó beszél, családias, jobban mondva a messze Kelet sátorházaiból ered. A világosságról, azaz jobban mondva, lámpáról beszél. „Gyertyát (német fordítás szerint: lámpát) nem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, kik a házban vannak.” Használni fogom a példát úgy a keleti, mint a nyugati viszonyokhoz alkalmazva és közbe-közbe felemlítem mint lámpát, majd pedig mint világosságot. Lehet, hogy így mint a kettő mellett sokkal jobban látunk majd és ha esetleg tévedünk is a példánál, senkinek az elméjét elterelni nem akarjuk arra a fontos valóságra tekintve, amit a példa elénk tár.
Három fontos rész van a szövegben, első: a meggyújtás, második az elhelyezés, és a harmadik a világítás. Az első kettő azért történik hogy a harmadikat elősegítse. Vajha Az, aki alkotta a világosságot megvilágosítaná lelkünket, mikor szavairól elmélkedünk.
Foglalkozzunk leglesőbben a meggyújtás művével. „Gyertyát ne azért gyújtanak….” Hogyan történik az emberi lélek meggyújtása Természettől fogva szűkölködik a lélek a világosságban, „értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük.” Mi tehát a meggyújtás? Legelőször is isteni mű. Mikor Isten a teremtés hatalmas műve megkezdte, azt mondta: „Legyen világosság!” és lőn világosság. És mint az első teremtésben történt, úgy történik ez ma is; az első, ami Isten az ember szívében művel, világosság. „A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad.” (Zsolt.119,130) Jól mondja Dávid: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől féljek?” A Szentlélek megvilágosítja az értelmet, úgy hogy az ember belátja annak a lehetetlenségét, hogy állapotán önmaga segítsen. Az Úr világosságot önt a lelkekbe, úgy hogy Krisztust hittel nézik és akik a Krisztust hittel nézik, azoknak szívében tűz és belsejükben világosság keletkezik, annyira, hogy a világosságot nemcsak látják, hanem belőlük is az árad ki. A világosság nemcsak hat a szívre, hanem ered is a szívből. „Mert valátok: régen sötétség, tehát nemcsak sötétségben voltatok, hanem sötétség valátok, - most pedig világosság az Úrban;” nemcsak kaptatok világosságot az Úrtól, hanem világosság vagytok is, ha a láng érintette a lelketeket. Egyedül a Szentlélek végezheti el e művet rajtatok. Semmiféle emberi bölcsesség sem világos önmagában, míg Isten, - ki a teremtésnél a „legyen” szót kimondotta, - ugyan e szó által világosságot nem parancsol belé.
Ez a meggyújtás egy elkülönítő, elválasztó mű. Ha a világosság áthatja az embert, akkor ez elválasztja az embert mindattól, amelyek a sötétség művei. Nem veszi ki az embert környezetéből, nem zárja be valamely zárdába és dacára ennek, az elválasztás mégis tökéletes; mert ahhoz, hogy a világosság és a sötétség között elkülönödést idézzünk elő, nem szükséges egyéb, mint a meggyújtás. A legkisebb szikra „is kiválik ellentétes tulajdonságával a sötétség közül. Ugyebár, nincs szükségünk arra, hogy a világosság a saját leírását adja önmagának, mikor felváltja a sötétséget, amiképpen arra nincs szükségünk, hogy egy harsogó trombita hirdesse önmagáról: „Itt vagyok.” Avagy micsoda közössége lehet a világosságnak a sötétséggel? Mihelyt tehát a világosság az emberi szívbe ér, rögtön elválasztja azt a többiektől azaz isteni szó által, amely természetes határvonalat húz az elválasztottak és a nem elválasztottak között. A sötétség nem hozhatott létre világosságot, mert nem fogadta azt be. „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Jn.1,5) Azok, akik egy őszinte keresztyén környezetében élnek, nem érthetik meg őt, mert élete elrejtetett a Krisztusban az Istennél. Azt észreveszik, hogy megtérése után rendkívüli változás következett be életében és mint dr. Watts mondja „Ámulattal, csodálattal és gyűlölettel vannak eltelve a változás iránt”, éle nem tudnak többet róla, mint a bagoly a világosságról. Legelőször a búskomorság számlájára írják a változást, majd mikor látják, hogy az ember tele van örömmel, akkor a rajongás vagy az elmebetegség egy vállfajának, végül pedig az elme rossz útra téresének tulajdonítják. Vajha adná az Úr, hogy azok, kik eddig ezt az eltérést nem ismerték, ilyen módon térnének el eddigi cselekedeteikből. Ez a cselekedet a világosság meggyújtását jelképezi, úgy hogy addig a sötétségben jártak, azontúl a mennyei világosságot élvezik.
A sötétség - dacára annak, hogy a világosságot nem szereti és ki nem állhatja - arra van kényszerítve, hogy megtörjön előtte, mert a küzdelem a világosság és a sötétség között rövid és döntő. A világosság tömegének megfelel a világosság győzelme. Ha csak egy pár sugár tűnik is fel az égen, akkor addig, ameddig ez a pár sugár elhat, eltűnik a sötétség, ha azonban ez a világosság folyton terjed, míg csúcspontját délben eléri, akkor-akkor a sötétség legkisebb nyomának is el kell tűnnie. Szeretteim, ha Isten világosságot adott nékünk, akkor olyant adott, amelynek ki kell mennie, hogy „diadalmaskodjék és hogy győzzön.” Ha a sötétség mindjárt oly sűrű is, mint az, amely az egyiptomiakat sújtotta, mégis meg kell törnie a világosság előtt. Küzdelmet elvárhatunk ugyan, de a győzelemben bíznunk kell. Nem kell azt vélnünk, hogy a sötétség kiterjeszti karjait, hogy átölelje a világosságot; azt nem szabad beképzelnünk, hogy le fog borulni a világosság lábai elé, kérve, hogy kössön szövetséget vele. A világosság nem élhet a sötétség oldala mellett és nem köthet szövetséget vele, mert meg van írva: „Elválasztá Isten a világosságot a sötétségségtől és nevezé a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának”, vagyis megadta mindegyiknek külön-külön nevét, hogy senki össze ne keverhesse őket Nincsen senki abban a helyzetben, hogy e kettőt összekeverje, mert ezek mindenkorra elkülöníttettek egymástól. Kétféle mag legyen egészen az idők végezetéig és pedig a világosság örökösei és a sötétség gyermekei és e kettő sohasem válhatik eggyé. A világosságnak küzdenie kell a sötétséggel mindaddig, míg a világosság teljes fényében fel nem ér legmagasabb csúcspontjára, amikor aztán az egész földet betölti az Isten csodálatos nagy dicsőségével. És míg ez az idő el nem jő, ne legyen a világosság gyermekeinek semmi közössége a sötétség fiaival. A világosság meggyújtása megtalálható az újjászületésben, a világítás pedig kezdetét veszi a megtérés után. A kérdés már mostan az: Meg vagy te gyújtva, kedves barátom? Erőt vett rajtad az isteni tűz? Vajon az Igének mennyei fáklyája érintett-e téged, miáltal a világosság hozz jött és benned lakozik, úgy, hogy te magad is világosság vagy és fény leszesz az Isten dicsőségére.
Továbbá, ez a világítás személyes egyéni mű. A felolvasott versekben azt találjuk: „Úgy fényljék a ti világosságtok...” Ha a gyertyát meggyújtjuk az világít; csakhogy az eredő tűz nem a gyertyáé, mert kívülről kapta azt a tüzet, amely által világít; mikor azonban az ég kezdetét vette, akkor a világosság is már az eredetije. És ugyanígy kell, hogy érintsen bennünket a mennyei tűz, hogy jöjjön az isteni kéz, amely által azután egyénenként világítunk. A világosság egyikünkben sem található meg, mint belőle eredő. A világítás tekintetében a kegyelem nem lép érintkezésbe az emberekkel, hanem csak egyes emberrel. A bűn egyéni és ezért kell, hogy a kegyelem is egyéni legyen. Kivétel nélkül mindnyájan sötétségben vagyunk és egyenként kell meggyújtatnunk, hogy világítsunk. Egyenként kell mindenkinek a világosságot átvenni, azaz mindenkit egyenként kell meggyújtani, hogy - úgy mondjuk, - a lámpabélnek, az illető egyéniségnek a központjából kell erednie. A világításnak eredetinek kell lenni, ezért szükséges, hogy világító őszinte legyen. Ne cseréljétek össze semmiféle vallással vagy felekezettel az egyénit az előadottakkal, mert az egyetlen, igazi vallás a Személyes isteni félelem. Eme világító lámpákat nem tudjuk egyszerre meggyújtani. Igaz, vannak manapság csodálatos világító testek, amelyeket az elektromos áram egyetlen nyomására meggyújthatunk; de eme világító lámpákat nem vehetjük csak úgy tömegszámra. Semmiféle mód nincs arra, hogy az emberek egyéniségét összetörjük és őket tömegszámra mentsük meg.
A fény minden emberben egyéni és különleges. Az a fény, amely egy őszinte keresztyénből kisugárzik ugyanaz, mint amelyik egy másik keresztyénből tűnik elő és mégis tündöklés tekintetében az egyik rendkívül különbözik a másiktól. Péter nem János és Pál nem Jakab. Megtekinthetik az Isten országának lámpásait és nem fogtok két egyenlő fényességűt találni. A fény és a világosság ugyanaz és mégis más a nap fénye, más a holdé és más a csillagoké. Még a különböző olajok és gázok fényerőssége közt is van különbség ugyanúgy, ahogy különbség van a te és az én fényem közt. Nagyon szükséges, hogy te gondot viselj arra, hogy én hogy világítok; megteheted, hogy ha tudod, de vigyázz, hogy el ne oltsd a fényt egészen. Legfontosabb azonban reád nézve, hogy saját világosságodra gondot fordíts és különös kegyelmet kérj, hogy fényedet el ne veszítsd. A te fényed különbözik az enyémtől, úgy, amiként az én életem is különbözik a tiedtől, ha mindjárt egy másik szempontból nézve igaz az, hogy a te lelki fényed ugyanegy mindazokkal a fényekkel, amelyek a világon vannak.
Örülök annak, hogy a bibliában ez a szó van; gyertya, „Gyertyát nem azért gyújtanak ...”, mert manapság a gyertya a legkisebb az összes világító testek között. A XX. században már lenéznek minden fényt, amely nem elektromos vagy villanyfény és mégis a kicsiny lámpák még ma is hasznosak és a parányi fénytesteknek is megvan a saját szükségleti körük. Istennek igen sok apró fénye van; az Úr dicső templomában gyertyák és csillagok egyaránt hasznosak és egy kicsinyke fényt sem akar használatlanul hagyni. A legkisebb fényerejű világító testet is maga az Úr gyújtja meg. Gondoljatok erre ti, kik nem tudtok mást tenni, mint csak gyermekeknek beszélni vagy a Jézus szeretete által vezéreltetve, egy-egy meghívót elosztani.
Te csak kicsinyke kis fény lehetsz, de ha az úr a szent tűzből csak egy szikrát adott néked, akkor azt akarja, hogy világíts. Sok fény van e világon, de nem túl sok. Nem nélkülözhetjük a napot és szerencsétlenség lenne, ha a legkisebb csillag is elmúlnék. Nem nélkülözhetjük azokat a nagyszerű felfedezéseket, melyek elősegítették azt, hogy fényes nappalt csináltak a homályos éjszakából. Egyetlen egy fénysugárt sem nélkülözhetünk, mely a fényes mennyről a homályos, ködös, borult földre ér. A gyülekezetnek, valamint a világnak minden fényre szüksége van. És ezért aztán minden testvéremnek a lelkére akarom kötni, hogy mily nagy szükség van a fény meggyújtására. Habár a te fényed, kedves barátom, csak, pislakodó mécses lehet, mégse légy elcsüggedve, mert a te fényedet az Úr, a kegyelmes és hatalmas Alkotó adta, ki tudja, hogy mire használ téged.
Figyeljétek meg azonkívül, hogy a meggyújtás olyan cselekedet, amely cselekedetet folytatni kell. Dacára annak, hogy ez a cselekedet olyan, mely egy pillanat alatt végbemegy, mégis olyan, amellyel foglalkozni is kell; mert a lámpa megköveteli a folytonos tisztítást, mivel helytelen dolog volna a lámpát meggyújtani és azután sorsára hagyni. Szüksége van időnként olajra is, hogy folytonosan égjen. Ne gondoljátok azt, hogy amikor egy bizonyos időre gondoltok, amelyről azt mondhatjátok, hogy: „Akkor megtért voltam!” - most már élhettek, amint akartok. Isten oltalmazzon! Ne fogjátok fel a dolgot arról az oldalról, hogy ti egykor a sötétségből a világosságra jöttetek, hanem arról, hogy „világosság vagytok-e az Úrban” most? Van olaj a lámpátokban? Néztek-e Jézusra? Igen helyes volt, hogy egykor néztetek, de az a kérdés, hogy néztek-e most? Mert ez a fődolog! A jelen idők munkája a nézés. Jó dolog volt az, hogy Jézushoz jöjjetek, de ez csak kezdet volt; meg van írva: „Akihez járulván, mint élő, becses kőhöz.” (Péter I. 2, 4. Mint mindnyájan tudtátok, a tüdőnek szüksége van folytonosan friss levegőre. Nem ér az nékem semmit, ha tegnap vettem lélegzetet; hol vagyok, ha ma is nem veszek. Szükségünk van állandó táplálkozásra, te tegnap ettél, de vajon el lehetsz-e ma étel nélkül, úgy hogy éhséget vagy gyengeséget nem éreznél? Testünknek szüksége van a folytonos gondozásra, vajon nem ugyanígy áll a dolog lelkünkkel? És ha ezt elmulasztjuk, nem nagy balgaságot cselekszünk-e? A lámpának tehát folytonos gondozásra van szüksége, ami valójában nem más, mint meggyújtás folytatása.
Hallgassátok meg még azt, hogy a meggyújtás egy olyan cselekedet, amely ha egyszer megtörtént, megköveteli, hogy az ember teljesen a világosságadás szolgálatába adja magát. Ha egy gyertyát meggyújtanak és égve hagyják, akkor az az égésben egészben bent marad. Erre készítették is; nem arra, hogy üvegszekrénybe rakják és úgy bámulják hanem hogy világításra használják. Boldog az az ember, ki azt mondhatja: „Az én buzgóságom elemészt engemet.” Azt mondhatjátok, hogy egy lámpa égésénél maga a lámpa nem emésztődik fel. Nem is, mert a lámpának az a rendeltetése, hogy megvilágítsa a házat, ahhoz azonban, hogy világítson, megköveteli az olajat, amelyből a láng táplálkozik A lámpa, akármiből készült is, ezüst, arany vagy agyagból is, mindig csak egy célt szolgál és pedig, hogy világítson. És ha Isten egyszer jönne és meggyújtana téged, akkor néked minden más rendeltetéstől eltérően csak ezt az egy célt kell szolgálnod. Lehet néked sok ma emberi és társadalmi hivatásod, de ezeket mind alá kell vetned eme célnak. Azt látom, hogy némelyek sokkal inkább megbecsülik a föld dolgokat, mintsem kellene. A keresztyén férfinek legyen első a Krisztus követése. Akiket Isten kiválasztott, azoknak legfőbb foglalkozásuk az legyen, hogy úgy éljenek, mint illik az Isten választottaihoz. Nézzetek csak Jézus Krisztusra, bár foglalkozásra nézve ács volt, úgy gondolok reá, úgy beszélek róla és úgy áll a lelkem előtt, mint az emberek megváltója és mint az Isten szolgája. És ha egy keresztyén férfi szintén ács, annak is úgy kell élni, hogy az ács eltűnjék belőle és csak a keresztyén maradjon meg és ha kereskedő, tanult ember, vagy prédikátor, az illető annak mind úgy kell élnie, hogy az embernek csak az tűnjön fel, hogy ez az ember keresztyén. Egy lámpa, egy világító eszköz, melynek az a rendeltetése, hogy világítson. A gyertyát például sokféle célra lehet használni; láttam, amint egy favágó a fűrészét kente vele, azután láttam megint, hogy egy másik ember a csizmájánál használta ugyanarra a célra; csakhogy ez mind nem mutatja a gyertya igazi rendeltetését, mert a jelenléte hasztalan, ha nem használják fel világítási célokra.. Minden tárgy csak akkor mutatja meg hasznát, ha céljának megfelelően használják. Láttatok már hattyút járni a szárazföldön? Ugye, milyen csúnya, nehézkes a járása és milyen ügyetlennek látszik a madár? De nézzétek meg a vízben! Milyen kecses, milyen szép! Ugyanígy áll a dolog a keresztyénnél, szépségét csak a néki megfelelő környezetben mutatja meg; adjatok néki más célt és meglátjátok, hogy mily ügyetlen és mily csúnya. Ha arra törekszik, hogy embertársait megmentse, akkor olyan, amilyennek Isten is akarja s a bölcsességnek és az isteni szépségnek kegyelmi ajándékai láthatók rajta. Töltsön meg tehát bennünket az az érzés, hogy lángra lobbantásunk felülről van és oly állandó világosságot szolgáltassunk a Szentlélek által, mely által lássák az emberek, hogy ez a láng az Isten kegyelmi ajándéka.
A második pontban az elhelyezéssel fogunk foglalkozni. „Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék.” Rendkívül fontos egy ember elhelyezése, -ez elolthatja a fényét vagy pedig tovább nevelheti. A legfőbb dolog lángra lobbantani és odahozni őt, hogy világosságot adjon; az ezután következő fontos dolog azonban azt oly helyre állítani, ahol ég. Vannak emberek, akik mikor Jézushoz jönnek, teljesen és egészen rossz helyen állnak. Hogyan világítson például egy lámpa, mikor a folyóba ejtik? Az egyén megtérése után szükséges annak elhelyezése. Általában ismert dolog, hogy Isten elhívta Ábrahámot el kellett jönnie Úr városából, a káldeusok közül, mert az a hely, hol Ábrahámnak világítania kellett, nemcsak Hárán volt, hanem a megígért ország felé kellett vándorolnia, mint egy pásztorkirálynak, mert csak ott világíthatott Ábrahám valóban az Isten dicsőségére. A legtöbb embernek okosan kell viselkednie, ha ott marad, ahol van és ott akar világítani; vannak azonban, akik nagy változásokon mennek keresztül, míg képesek fényüket oly messzire vetni Amennyire az Úr jónak tartja. Ha megtérésed után sokkal több fájdalmat tűrsz el, mint azelőtt, akkor annál jobban fogsz tündökölni, kedves barátom. Lehet, hogy egy ideig nyugodtan feküdhettél, de egyszer csak szükség lesz reád és akkor elő kell állanod a szolgálatra. Akkor, amikor még nem volt szükség reád mikor még nem világítottál, akkor a szekrény mögött éppen olyan jó helyed volt, mint a kamrában. Most azonban, hogy meggyújtattál, a gyertyatartóba helyezettel és tapasztalni fogsz olyan dolgokat, melyek nem éppen kellemesek. A helyet, ahová állíttattunk - tekintet nélkül arra, hogy meggyújtás után elhelyeztetünk vagy nem - Isten állapítja meg és jó, hogyha helyeinket ebből a szempontból tekintjük. Abban az esetben, hogyha utcai gázlámpa lennél és megadatnék néked a szabad választás a helyre vonatkozólag, valószínűleg a legelőkelőbb helyen óhajtanál áltani, hogy a nemeseknek világíts. De ne felejtsd el, hogy azoknak a szegény lelkeknek valamely sötét zsákutcában vagy homályos udvarban, ahol verekedések vannak és ahol a részeg férjek feleségüket gyilkolják, sokkal nagyobb szükségük van a te fényedre. Ha valakinek szabad választás adatott - és szereti Istent - akkor inkább választja a rossz helyet, mint a jót. Ha te őszinte, a munkától nem rettegő férfiú vagy, akkor én örülök, hogy egy szomorú állapotba levő faluban tartózkodok, ahol a nép éhezi és szomjazza az igazságot. „Mi az?” - szól valaki közületek - „örülsz, hogy oly sok fájdalmat kell elviselnem?” Nem, nem azért, hanem ha erős férfi vagy, nem te fogsz fájdalmat érezni, hanem másnak fogsz fájdalmat okozni, vagyis a papot és az egyházközség tagjait kényszeríteni fogod, hogy nyomorult langyos állapotukból kijöjjenek. Ha a dolgot ebből a szempontból nézzük, akkor olyan helyek, melyek azelőtt nem voltak kívánatosak most kívánatosak lesznek. Az Isten gondoskodása, bölcs előrelátás olyan helyre állít bennünket, ahol a legtöbb fényt áraszthatjuk.
Dacára azonban annak, hogy most az isteni gondviselésről beszélek a mi állásunk nagy részben mégis saját magunktól függ. Figyeljétek meg legelőször is azt a helyet, ahová a lámpát nem kell állítani: „Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék.” A véka hasznos és szükséges tárgy. Jóformán minden keleti házban ez volt a mérték, amivel a gabonát mérték, mivel akkor az emberek gabonájukat még házilag őrölték és szomszédjukkal kereskedtek. Ez a szükséges gabonamérték juttatja eszembe a mindennapi élet kereskedéseit, természetes gondjait a háztartásnak. Sok férfi és nő elejti azt a fényt, amelyet Isten gyújtott, a mindennapi élet gondjainak vékája alá. Kérdezhetitek azonban: Hát talán ne legyen jó háziasszony a nő? Okvetlenül annak kell lenni, csakhogy nem olyannak, hogy elrejtse isteni félelmét! Hát vajon a munkás nem rendelkezzék-e a két kezével? Természetesen, csakhogy ne úgy, hogy a földi kenyér miatt a mennyei kenyeret elveszítse! Tartsátok meg a vékát és senki sem kívánja azt, hogy bárcsak égne el, hanem hagyjátok a néki megfelelő helyen. Minden földi dolgot rendeljetek az Isten dicsősége alá! Ne bánkódjatok azon, hogy kívánságtok, vágyaitok, óhajtástok avagy minden szorgoskodástok a véka alá kerül, amely elrejti a világosságot. Vigasztalódjatok, sokkal megtörténik ez! Kérnem kell benneteket, hogy egy-két percig velem együtt prédikáljatok. Akartok-e kutatni és utána nézni kedves barátaim annak, hogy foglalkozástok vagy vallástok hová állított benneteket? Minek van meg az előjoga? Mi következik legelőször? Vajon a vallás a foglalkozástokat, vagy a foglalkozás a vallástok? Fénylik-e a világosságtok a vékán, avagy a véka rejti el a világosságtokat? Nem akarok sokáig időzni e kérdéseknél, mert nagyon jó lesz, ha akkor teszitek fel magatoknak azokat, mikor egyedül vagytok és úgy is feleltek reá, ki-ki önmagának. Tudom, hogy miképpen teheti például egy prédikátor a világosságot a véka alá, - nem kell másként viselkednie, mint egy hivatalnoknak, kinek egyedüli kötelessége csak isteni tiszteletet tartani és semmi mást. A lehető legrosszabb, amit az evangyéliummal tehetünk az, hogy hivatalossá tesszük. Mihelyt, mint hivatalnokok prédikálunk, minden hatalmat elvesztünk; mint embereknek emberekhez kell beszélnünk. Egy testvér azt mondta nekem egy napon a hivatalban: Abban a pillanatban, mikor az irodaajtót bezárom ugyanakkor bezárom az én természetes lényemet is. Ez nem megy így az embernek, ha Istent akarja szolgálni, egész emberré kell lennie és ha valahol megállja helyét, altkor a prédikációban különösen meg kell vetnie a lábát. Elzárhatjuk a világosságot akkor is, ha nehéz szavakat használunk szavakat, melyek nem a képzeletnek nehezek, hanem a megértésre. Használhatunk teológus, dogmatikus kifejezéseket, amelyek érzelmeinket tökéletesen elfedik a nép előtt. Ismerek keresztyéneket, akik elrejtik világosságukat azáltal, hogy határtalanul félénkek és gyámoltalanok. Ha arról van szó, hogy öt darab bankót nyerjenek, nem oly gyámoltalanok, ha azonban a Krisztusért kell tenni valamit, mindjárt inukba száll a bátorságuk. Oh, ha e hátrányt leküzdhetnők! Isten oltalmazzon, hogy házunkban kirívóbb legyen a sötétség, mint a világosság! Vannak olyanok, kik elrejtik világosságukat a közöny által; úgyszólván, „semmit sem érdeklődnek a Krisztus országának ügyei iránt. Gondosan utána néznek marha-, juh- és sertéseik állapota iránt, hanem az Úr házára kevés gondjuk van. Kérlek titeket, kedves barátaim, ne rejtsétek el világosságtokat valamilyen módon. Ne engedjétek hivatástok, foglalkozástok, betegségetek, irodalmi munkásságtok vagy egyéni életetek által leptetekben az isteni világosságot elrejteni!
A felolvasott szöveg azt mondja: ahová a gyertyát helyezik… Teszik azt gyertyatartóba vagy más helyre. Mit jelent ez? A gyertya alkalmas eszköze a fénynek és minden keresztyén férfiúnak alkalmas, helyes vallomását kell letenni hitéről. Meg van írva: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül.” Gondolkodjatok azon, hogy ha hitetek, van, ezt alkalmas módon kinyilvánítsátok, mert aki szívével hisz és ajkával ezt beismeri, az üdvözülni fog. Ne mondja azt a lámpa: „Én akarok világítani, hanem csak a padlón akarom ezt megtenni.” Nem, a te helyed az asztalon vagy pedig ott van, amelyre ez a hely elkészíttetett. A gondviselés úgy rendelkezik, hogy a fény ne maradjon elrejtve. Ah, hová volt helyezve a keresztyénség lámpája, mikor a mártírok a Colosseumban világítottak vele, mikor nyilvánosan égették őket hitükért és meggyőződésükért a pogányok és a pápisták. Amikor semmiféle nyomás és ,erőszak nem akadályozhatta meg, hogy az evangyélium világossága ne fényljék és amikor az Úr szolgáit királyok és uralkodók elé állította és ott nyilvános helyen hirdették az üdv üzenetét. Az üldözések alapították a világító tornyot és az isteni szeretet helyezte abba magasan a szent igazságnak égő és fénylő lángját. Meglátjátok, hogy Isten ilyen világosságot akar belőletek készíteni! Kell, hogy merészek legyünk, az igazságért és hogy beszéljünk róla okosan, minden visszavonulás nélkül.
Vágyódom, sóvárgom ama nap után, mikor a Krisztus vallásának utasításai és szabályai az egész emberiségnél és az emberiség minden osztályánál érvénybe lépnek, Sokszor hallom, amint ezt mondják „Ugyan ne hozzátok a vallást a politikába!” Éppen ez az a hely, ahová - legjobban be kell vinni ezt, hogy ott mindenkinek szemei előtt, mint világítótest lebegjen. Kívánom, hogy a minisztérium, a parlament tagjai a nemzet dolgát úgy intézzék, mintha az Úr előtt felelnének érte és hogy a nép a fennforgó ügyet békében vagy háborúban - mindig az igazság fényén áttekintse. A külföldi nemzetekkel egyik vagy másik ügy fölött mindig az újtestamentom alapján állva tárgyaljunk. Hálát adok az Úrnak, hogy láttam, miszerint egyszer vagy másszor kísérlet tétetett ez irányban és kérem Őt, hogy tegye ezt az alapot biztossá és állandóvá. Volt elég sok okos, de lelkiismeretlen emberünk, hadd lássuk, hogy őszinte, istenfélő emberek mit képesek cselekedni! Azt mondják: „De nékünk követnünk kell politikánkat!” Én azt mondom nem! Vessétek félre a politikát, amely igazságtalanságon és hamisságon alapszik. Fogadjátok el a legjobb politikának ezt: „Ahogyan akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek, úgy cselekedjetek ti velük.” Akár király, akár királyné, miniszter, képviselő vagy akármi más légy, ez az a szabály, amelyet követned kell, ha keresztyén vagy.
Ne rejtsétek világosságokat a véka alá, hanem hagyjátok, hadd fényljék az, mert arra rendeltetett, hogy világítson. Az isteni félelem hassa, át a ház minden egyes tagját csak úgy, mintha mindannyi teológus volna. Adja Isten, hogy eljöjjön az a nap, mikor nem halljuk majd az ártalmas elválasztást világi és vallási dolgok között, hanem amikor minden dologban az Urat dicsérjük, amint írva van „Azért akár esztek, akár isztok, mindent az Isten dicsőségére cselekedjétek.”
Bár időnk eljárt, mégis hagyjátok, hadd beszéljek beszédem harmadik részéről: a világításról. „Hadd fényljék a ti világosságtok az emberek előtt.” Ha valamely fény világít, akkor ez azért történik, mert nem tud mást tenni. A világítás természetes folyománya a világító test meggyújtásának és én kívánom, hogy szent befolyást gyakoroljatok másokra, kedves testvéreim, mert az Isten kegyelme tényleg megvan nálatok. Egyes emberek kétségbeesett kísérleteket tesznek, hogy jóknak tűnjenek fel; sokkal eredményesebb lenne erőlködésük, ha megpróbálnának jóknak lenni. Élő forrásnak kell lennie egy emberben a kegyelemnek, hogy azután élő vizek folyjanak ki belőle: Egy megújult szívnek természetes folyománya a megújult élet, ennek pedig szintén természetes következménye az, hogy az emberek ezt látják és dicsőítik az Urat.
Mindamellett a világítás nem olyan dolog, hogy figyelmünket teljesen nélkülözhetné, mert a szöveg gondosságot kíván tőlünk. „Úgy fényljék a ti világosságtok!” Arra kell kérnem a nyomdászt, hogy ezt a szót „úgy” igen vastag betűkből szedje. „Úgy fényljék a ti világosságtok - úgy - hogy az emberek látván a ti jócselekedeteteket, dicsőítsék mennyei Atyátokat.” Nem tudtok jól világítani - még ha fel is vagytok ruházva kegyelemmel - ha nem imádkoztok, őrködtök és nem nagy gondot fordítotok reá. Vigyázni kell a szívre, az ajakra és a kézre, mert különben nem tudtok az emberek előtt úgy világítani, amint szükség volna reá.
A fény, a világosság, ami a keresztyén emberből kisugárzik, mint ,,jócselekedet” említtetik a szentírásban. Jól beszélni helyes dolog, de igen sokat kellene beszélni, míg így egy szobát megvilágítanánk. A jócselekedetek tündököltetik az Isten világosságát. Melyek azok a jócselekedetek? Ezek: őszinte életmód, becsületes eljárás, egyenes magaviselet. Ha egy ember ezeket igazán és szigorúan véghezviszi, akkor minden tisztán gondolkozó ember ezt mondja, hogy cselekedetei jók. A jócselekedetek a szeretet, az önmegtagadás cselekedetei, amelyek mások javára és Isten dicsőségére eszközöltetnek. Az irgalmasság, a nyájasság, a testvéri szeretet mind, jócselekedetek, amiként a gondos kötelességérzet és mind eme szolgálat, amely becsületesen hajtatik végre, valamint az olyan vállalkozások, amelyek embertársaink testi és lelki javait célozzák. Vajha mindeme cselekedetek meglennének bennetek és világítanának belőletek; ne tegyétek ezeket csupán azért, hogy az emberek lássák, de ne is szégyelljétek azokat.
Figyeljétek meg azonban, hogy meg azonban, hogy meg van írva: „Fényljék mindazok, kik a házban vannak.” Vagyis, ha meggyújtattunk, legelőször a házban kell világítanunk. Nemcsak künn kell a keresztyénséget terjeszteni, hanem legelőször otthon, saját tűzhelyünknél. Némelyeknek igen kis házuk van, családjukkal együtt csak egy-két szobában laknak; győzzétek meg őket arról, hogy elég kegyelem az, ha azokat boldoggá teszik, mi nem a legkönnyebb ezen a világon. Másoknak nagy családjuk van; bár részesülnének oly kegyelemben, hogy mindegyiket befolyásolnák. Az evangyélium prédikátorainak már sokkal nagyobb házuk van, amelyet meg kell világítaniok. Ez a világ egy ház, amelyben a gyülekezet (egyház) világosság és ezért kell a gyülekezet mindegyik tagjának úgy világítani; hogy az egész világ lássa az Isten dicsőségét.
A biblia azt mondja, hogy a világosság „mindazoknak” vagyis mindenkinek fénylik, kik a házban vannak. Egyes keresztyének a háznak csak némely részében világítanak. Ismertem asszonyokat, akik igen kedvesen viselkedtek mindenkivel szemben, kivéve férjüket: ezeket kínozta reggeltől estig, úgy hogy semmi világosságot nem nyújtottak nékik. Ismertem férfiakat, kik olyan sokat járnak gyűlésekre, hogy házukat egészen elhanyagolták és nejük előtt elfedték a világosságot. Ismertem urakat, kik teljesen közönyösek voltak szolgáikkal szemben; és úri asszonyokat, kik teljesen elfedték, hogy jó volna már egyszer a Mari kedvében járni. Ha a ti világosságtok jó rendben van, akkor ez megtölti a lakó, a nappali szobát, a konyhát, kamrát, az egész házat és mindenkit megvilágít, ki a házban van. A gyertya nem veti fényét csak egyik vagy a másik oldalra, hanem minden irányba egyformán. E keresztyén férfinek olyan emberré kell válnia, hogy bárkivel érintkezésbe jut, mindenkinek áldására legyen.
Gondoljatok arra Isten szolgái, hogy meg van írva: „Merítsetek vigyetek! Ez a ti feladatotok. Itt van az Istentől rendelt bor: „Merítsetek és vigyétek” Vegyetek a Krisztus teljességéből és adjatok másoknak is. Ne mulasszátok el megtenni kötelességieket az Úr nagy menyegzőjére. „A Mester vette a kenyeret, megáldá, megtöré és néktek adá. Ez az egész? Itt álltok és elfogyasztjátok azt a darabot nyomor önmegelégedéssel? Nem. Mert, ha ti a
Krisztus tanítványai vagytok, akkor tudjátok, hogy az is meg van írva: „A tanítványok pedig adák azt népnek és mindnyájan evének.” Törjétek meg a kenyeret és adjátok éhezőknek. Vegyétek Krisztus egész kenyerét, osszátok el igazságos és meglátjátok, hogy annyi marad meg, Ámennyi volt, sőt még több mert a morzsalékból sok kosár megtelik. Adjátok gazdagon, amit bőven kaptatok, nehogy a megőrzött manna megposhadjon, vagy hogy aranyat, ezüstöt a rozsda megfogja avagy hogy lelketek megpenészedjék a lustaságtól, mivel nem adtatok lelketekből az éhezőknek és ne kerestétek fel azokat, kik az ismeret hiánya miatt éhenhaltak.
A baptisták misszió-szövetsége munkába akar állítani benneteket, hogy a pogányokat megmentsétek! Vegyen mindenki részt benne! Itt van az aláírási-ív, adjatok! Tegye mindenki azt, amit legjobban tehet!

Az Isten munkája most a gyűjtés. Volt idő, mikor nem a gyűjtés, hanem a szétszórás volt Isten munkája. Mikor az emberek Bábel tornyát kezdték építeni és a cél az volt, hogy ott lesz az emberi egység központja, a hatalom fegyvertára és az uralkodó székhelye, ahonnan az erővel teljes Nimród az egész emberi nemzedék fölött éreztetni fogja kormánypálcáját, - akkor az úr közbelépett „nem” szavával. A Végnélkülinek bölcsessége a véges lény becsvágyát szégyenné változtatta. Az emberek által alkotott központ nem egyúttal Isten központja is és ezért az úr összekeverve nyelveiket, elválasztotta őket egyes nemzetekké és benépesítette velük az egész földet. Most azután, az Isten gyermekei, kik szétszórattak mindenfelé, ismét egybegyűjtetnek. Az Isten fia, Jézus Krisztus lejött és közöttünk lakozva, meghozta a mi váltságunkat és most felemeltetve a legmagasabb mennyekbe, Isten által rendelt központja az ó népének. Az az ígéret, mely Ézsaiás próféta, szája által jelentetett ki, most az Újszövetségben vár beteljesedésre: „én egybegyűjtöm az összes pogányokat és minden nyelveket, hogy lássák az én dicsőségemet”. Jézus Krisztus lerontotta a válaszfalat, a zsidókat és pogányokat egy néppé tette, úgy hogy most nincsen görög és szittya, szolga és szabados, hanem mindenütt és mindenekben Krisztus. Az Isten hatalma és Végtelen kegyelme folyton vonz embereket az összes népek, nyelvek és nemzetek közül a közös reményhez, az engesztelő áldozathoz, mely Jézus Krisztus halála által adatott és az egyedülvaló egy Isten szolgálatához, ki felől megitatott, hogy: „Egy a ti mesteretek; a Krisztus, ti pedig mind az Ő testvérei vagytok”. A népeknek ez az egybegyűjtése napról-napra folyik az Ige bizonysága mellett és kell, hogy az idők végéig folyjék. Remélem, hogy ez a gyűjtés ma, a mi köreinkben is végbe fog menni. Vajha a Jézus szeretete mágnesként vonzaná magához mindazon szíveket, kik készek arra, hogy befolyásával betöltessenek. Nékem szilárd reményem az, hogy egyesek, kik eddig nem gondoltak arra, hogy Krisztushoz gyűjtessenek, ma őhozzá vonzatnak. Bár az isteni kegyelemnek titokzatos folyama közületek sokakat magával ragadva, először Jézushoz, az Izráel pásztorához vinne, azután pedig templomába helyezne, mely az Izráel élő Istenének lakhelye.
Az első részben egy pontot akarunk megtekinteni, amely pont igen bátorítólag hat mindazokra, kik az Urat keresik. Tekintsük meg a felemlített példákat. Példákat a gyűjtésre vonatkozólag, melyek az Úr keze által történtek és amelyek megitattak az Úrról, „ki az elszéledett Izráelitákat egybegyűjti”. Az elszéledtek, az elszórottak egybegyűjttettek és ez példa arra, hogy mások is gyűjtetnek Ő hozzá.
Úgy fogom fel a dolgot, hogy Ézsaiás elsősorban is a száműzöttekre gondolt, kik mint foglyok éltek Babilóniában és a távol Kelet legkülönfélébb tartományaiban. A zsidók igen sokszor estek akkor fogságba. Egyik zsarnok a másik után tört be az országba és vitte a népet a fogságba; az Úr azonban megígérte nékik, hogy egybegyűjti őket és ezt meg is tette. Ezsdrás, Nehémiás valamint mások is folyton ösztökélték az Isten seregét a hazamenetelre, akik aztán sokszor zord pusztákon és ellenséges indulatú népek között vándoroltat:, míg a Sion városát el nem érték. Csodálatosak voltak ezek a visszavándorlások, mer királyok, kik az Urat nem is ismerték, kényszeríttettek arra, hogy végrehajtsák szándékát, amiként írva van ez Círus perzsa királyról is „Én támasztom fel őtet igazságban és minden utait én igazgatom, ti meg az én városomat és az én foglyaimat elbocsátja jutalom és ajándék nélkül, azt mondja a Seregeknek Ura”. Ha tehát az Úr, írta őket hozni Babilonból, akkor az embereket is ki bírja hozni a bűnből aki a foglyokat megszabadította a rabszolgaságból, az meg bírja szabadtani a lelkeket is a kétségbeeséstől; az, aki a hatalmas zsarnokok markaiból leszabadította az embereket, megszabadíthatja azokat a Sátán igájából is és az, aki ismeretlen utakon vezette népét egészen addig míg csak hazájukba nem értek, odavezetheti minden tévedésen, kétségeskedésen és félelmen keresztül is a szegény bűnöst a Jézus Krisztus karjaiba. Hagyjátok tehát, hogy a Babilonból visszatért zsidóknak az Evangyéliumot prédikáljam, hogy a remény szavait hirdessem előttük: Ha az Úr bennünket „kik messze elhurcoltattunk Sionból, visszahívott, akkor ugyanaz az Úr talál majd eszközt, hogy az összes száműzötteket visszavonja magához.
Minekelőtte azonban mielőtt tovább mennék, vonatkoztatni fogom a szöveget a mi isteni Mesterünkre és Urunkra, akitől az összes népeknek függni kell. Mikor itt e földön járt, összegyűjtötte az elszéledt izráelitákat prédikálásával. Nézzétek csalt meg azt a tömeget, mely Őt körülfogja és figyeljétek meg, különösen azokat, kik legjobban tolonganak pörülte. Ne nézzetek a Tőle távolabb álló írástudókat és farizeusokat; ezek sokszor meg akarják fogni Őt beszédében. Nézzük csak azokat, kik semmi megjegyzést sem téve rá, csendben állanak, buzgón hallgatnak, kiknek könnyeik sűrűn ömlenek és kittnek szívük mélyen megindíttatott. Vajon kik ezek? Meg van írva: „Közelgetnek vala pedig Ő hozzá minden publikánusok és bűnösök, hogy hallgatnák, akit ellenségei megvetéssel, gúnnyal, mi pedig nagy hálaadással mondjuk, hogy „Ez a bűnösöket magához fogadja és velük együtt eszik és iszik”. Az áldott országban való vándorlásai közben mindenkor maga előtt látta „az Izráel házának eltévelyedett juhait”; nemcsak öntudatlan, védtelen, hanem eltévedt juhokat, a bűnben eltévedteket, „mert azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett vala”. Szemei a leggyorsabban felkutatták az elveszetteket és pillantása a legbarátságosabb volt azok részére, akik messzire eltévedtek. Azt mondja „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam a megtérésre”. Óh drága Urunk, te, ki szent, ártatlan, makulátlan, minden bűntől elkülönített vagy, a bűnösök jönnek hozzád bizalommal és érzik, hogy Te Jézus Krisztus, nékik barátjuk vagy.
Az Úr azonkívül nemcsak prédikációjával gyűjtötte egybe Izráel eltévedt juhait, hanem összegyűjtötte őket, Ámennyiben bűneiket is megbocsátotta. Tudjátok, hogy ki volt az, ki könnyeivel mosta lábát és hajával törölgette; az az asszony, aki őt igen szerette, mivel igen sok bocsáttatott meg néki. Bűnös asszony volt olyan, kiről az egész város tudta, hogy milyen szégyenteljes bűnben fetreng és mégis odament Jézushoz, hogy bűnei bocsánatát nyerje. És megnyerte. Ahhoz jött sok bűneivel, kinek sok kegyelme volt és sötét bűnei kiegyenlítődtek a nagy Szeretet mellett annyira, hogy jobban szerette Őt minden asszonyok között, mert néki igen sok bocsáttatott meg. Úgy gondolom, hogy ő csak egy volt, ama sokak közül, kik Rajta csüngnek, mert megtalálta -ezt, akire minden sorvadó szívnek szüksége van és pedig bűnei bocsánatát. Amint Jézus elé állították a házasságtörő asszonyt, úgy akarnám ti elétek is állítani és megkérdezni: „Látjátok ez asszonyt?” És amiként Jézus felvette az asszonyt, úgy akar benneteket is felvenni, ha hozzájöttök, mert meg van írva: „Valaki én hozzám jön, semmiképpen el nem vetem”. Jöjjetek tehát hozzá mindnyájan, kik elfáradtatok és Megterheltettetek és Ő nyugalmat ád néktek. Vegyetek példát ama számkivetett bűnös asszonyról, ki Jézus lábaihoz ült; tegyetek úgy ti is. A Vadászok használnak oly szelídített madarakat, kiket fajuk közé eresztene k, hogy csapdába hozza azokat; ezt a bűnös asszonyt akarom én ilyen csalogatónak felhasználni, hogy ha vannak itt olyanok, vagy lássák e lapot olyanok, kik hasonló bűnökben fetrengenek, úgy jöjjenek ők is Jézushoz úgy, mint ez az asszony. Jöjjenek azok is, kik nem éppen ilyen bűnben, hanem másban hevertek; jöjjenek, mert az Úr szemei előtt ők is csak olyan bűnösök. Ha a bűn érzete bennetek is mély, mint ez asszonyban, úgy- jöjjetek ti is az Üdvözítőhöz. Jöjjetek ahhoz, aki összegyűjti Izráel házának eltévedt juhait. Ti nem akartok hozzá jönni? Az a szelíd pillantás, amely az oltárról esett ama bűnös nőre, miért ne essék reátok is? Jöjjetek, Jézus megengedi, hogy ti is mossátok lábait.
De ez nem volt minden, mert az Úr összegyűjtött egyeseket, sokakat, Ámennyiben kegyesen segítségünkre ment. Voltak közülük olyanok, nehéz szenvedéseken, kísértéseken és fájdalmakon mentek keresztül. Van például egy drága név: Magdolna. Magdolna, akiből hét ördögöt űzött ki az Úr. Bár ő küzdött, viaskodott eme démonokkal, azok mégsem akarták elhagyni mihelyt azonban jött Jézus, azonnal eltűntek attól fogva Mária Magdolna az első volt a szent asszonyok között, az Urat követték. Ha tehát az Úr Jézus Mária Magdolnából hét ördögöt tudott kiűzni, akkor ugyan úgy meg bírja szabadítani mindazokat, kik kísértéseikben hozzájönnek. Talán a megszokás miatt vannak-e bennetek ördögök? Ezek igaz, igen hatalmasok, de Jézus meg tud nékik felelni. A megszokás második természetévé válik az embernek. Jézus erősebb, mint az első és második együttvéve. Jézus megtisztíthat benneteket és testeteket mely egy piszkos madárnak a kalitkája az élő Isten templomává avathatja. Avagy talán a környezet, amelyben vagytok kedvezőtlen? Talán kellemetlenkedik az ördög a hely által, ahol éltek és a népek által, kik között laktok? Ne felejtsétek el, hogy Jézus segíthet ezen. Vagy van valami egyéb, ami befolyásol? Gyötör a kételkedés, avagy a hitetlenkedés benneteket? Tárulnak elétek kérdések, amelyekre nem tudtok felelni? Hajlik a lelketek folyton kétkedésre? Ah, az én Mesterem összegyűjthet benneteket és erősekké, erősekké tehet benneteket, amiként a hitetlen, a kételkedő Tamás is később igen erős és hitsziláid férfiú lett. A hitetlenség gyötrő, kínos lenne és sok lelki ínséget okoz hanem az Úr összegyűjti a hitetleneket a hamis hitűeket is és odavezeti a valódi, a tiszta hithez és ahhoz a békéhez, amely ebből ered. Ha egy asszonyból hét ördögöt, férfiúból pedig egész légiót űzve ki, magához gyűjtötte őket, akkor miért ne szabadítaná meg azokat, kik most hevernek kötelékeiben?
Összegyűjtötte azonkívül az Úr úgy is a népét, hogy- zászlaja alá hozta őket. Csodálatos volt az a pillantás, amely Lévit érte, mikor fizető asztala mellett ülve, Jézus reánézett. Megváltoztatta nevét és pogány akart lenni, mivel eredeti neve Máté volt és ekkor, mikor mindent le akart rázni magáról, akkor érte Jézus szava, hogy: „Kövess engemet!” És ő kénytelem volt követni Őt. Ezután már nem az adót gyűjtötte, hanem a lelkeket; odaállt a Krisztus zászlaja alá és nem maradt tovább római szolgálatban. Igen, az én Mesterem gyűjthet olyanokat magának, mint ez a publikánus.
Egy másik példát akarok még mutatni néktek és akkor zárni fogom ezt a tételt. Ti talán azt gondoljátok, hogy az én Uram összegyűjtő ereje önnönmagában feküdt. Ez igaz, mert hasonlíthatatlan vonzóerő volt Benne, de mégis a mi tudásunkra való tekintettel mondom, hogy a Krisztus személyiségének a vonzóereje nem volt elég hatalmas, hogy a népet a „Feszítsd meg! Feszítsd!” kiáltástól visszatartsa. Jézus hatalma lelki volt, saját lelkének hatalma és ezért töltetett az most ki ránk, dacára, hogy testileg nincs már közöttünk. Egy oly napon történt, amikor Jézus már hazament Atyjához, hogy összes szolgái egy akarattal együtt voltak, amikor hirtelen sebes szél zúgásához hasonló hang hallatszott, a ház megrendült, ők mindnyájan megteltek Szentlélekkel és mindegyikükre kettős tüzes lélek szállt alá. Ekkor felálltak és elkezdték hirdetni, hogy az a Jézus, akit megfeszíttettek, az az Istentől megígért és megadott Üdvözítő. És ezen a napon összegyűjtött Jézus -bár személyileg nem volt jelen - 3000 lelket az élő Isten templomába. Még mindig igaz és igaz is marad az, amit Jézus mondott: „És mikor én felemeltettem e földről, mindeneket magamhoz vonzok”. Dacára annak, hogy Jézus személyesen nincs is jelen, mégis, ha nevéről prédikálunk, szeretetéről beszélünk, haláláról és üdvözítő véréről bizonyságot teszünk, az olyan, mint a kiöntött drága kenet, amelynek jó illata mindeneket betölt. Nincs név, amely úgy összegyűjtené az embereket, mint a Jézus neve. És ez az a név, amely még többeket is fog gyűjteni az eddig
összegyűjtöttekhez.
Most azután átmegyek a második részhez, amelyben a nyilvánvaló ígéretről fogok beszélni. Ezt mondja az Úr Isten, ki az elszéledezett izráelitákat egybegyűjti: „Még többeket is gyűjtök ő hozzá, az ő egybegyűjtötteihez”. Szemmel látható, hogy ez az igézet igen széleskörű, igen kiterjedt. Benne foglaltatik ezen igézetben az, hogy a pogányok is meghivatnak az Urat szolgálni és követni. „Még többeket is gyűjtök ő hozzá”. Nem több zsidót, hanem a „több” alatt értendők azok is, akiket a zsidók „kutya pogányoknak” neveztek. Ah, az egy tündöklő, fényes nap volt, amikor a cézáreabeli százados férfiakat küldött Péterért és ez megkeresztelte őt. Gyönyörű nap volt az is, amikor a szerecsenország-beli kamarást Fülöp megkeresztelte. Látható, amint az Úr „még többeket is gyűjtött Ő hozzá”. Milyen különösnek tűnhetett fel az apostoloknak kik mind zsidók és hozzá erős zsidóérzelműek voltak, különösen Péter, - mikor látták, hogy a pogányok is hogyan gyűjtetnek össze. Szinte csodálkozhatunk, hogy Pál nem volt olyan elfogult, különösen, ha születésére és neveltetésére tekintünk; de ő dicséretreméltóan minden előítéletet, sőt a „pogányok apostolának” nevezte magát.
Valami nagyszerűen fenséges érzet hat át engem, mikor arra gondolok, hogy a legkülönbözőbb szívű emberek Krisztushoz jönnek és jobb tudásuk szerint törekszenek az emberi nem egységességére. Vajon mit gondolhatott a tizenkét apostol, ha ők látták volna, hogy az Evangyéliom, amelyet ők prédikálnak, az emberek összes fajait egy közösségbe hozta? Jézus nemcsak a rómaiakat, görögöket és zsidókat gyűjtötte egybe, hanem a szomszédos barbár törzseket és a szigeteken lakozó gallokat és briteket is. Mily kedves dolog szemlélni, hogy vörös indiánok a fehér arcúakkal együtt hajtják meg térdeiket Jézus Krisztus előtt; látni, hogy a légmentesen elzárt Kína miként nyitja kapuit az evangyélium előtt; Japán szinte kéri, hogy küldjenek misszionáriusokat tanítás végett; látni továbbá, hogy az ausztráliai szigetlakók, valamint Afrika négerei hálával emelik fel kezeiket Istenhez. Mert vannak az emberi fajnak furcsa és durva tagjai is, mégis ezek éppen úgy egybegyűjtetnek, mint az intelligensek, a fakultak. Jóformán nincs is olyan nép, amelyből az úr ne gyűjtött volna már legalább egyeseket magához és mi hisszük, hogy elközelget az az idő, mikor az evangyélium minden országban, minden népnek hirdettetik. Ma még csak így. Itt van például még ma is Tibet, valami húsz millió lakosával, akik talán még csak egy szót sem hallottak Jézusról. Vannak még milliók és milliók, kik előtt a Jézus neve ismeretlenül cseng és mégis kell, hogy minden népek, nemzetek, nyelvek és fajok egy nagy közös családba, jöjjenek össze. A Jézus Krisztus evangyéliuma nemzetközi alapon nyugszik. Ah, mily jól esik tudnunk, hogy az Úr e földön öletett, nevét a Jordán mellett szólították, de nem veszti el zengését Temze, a Ganges vagy az Orinoko partjainál sem. Jézus tulajdona minden országnak, feküdjék az a tropikus éghajlatok vagy az örökös jég alatt. Jézus: ember; és ez az „ember” szó szebben, nemesebben hangzik, mintha azt mondanók róla, hogy zsidó, angol vagy római. Jézus: ember: ember az embereknek és az emberek embere. Dicsérjék Őt az összes népek, mert ő az emberi faj reménysége, a romlottak helyreállítója és Ő az a gyűjtő, aki másokat, aki többeket gyűjt majd azokhoz, akiket már gyűjtött eddig is.
Figyeljük meg azonban szövegünket és lássuk, hogy az ígéret folytatódik. „Még többeket is gyűjtök!” Ez a kijelentés igaz volt akkor, mikor Ézsaiás próféta mondta; igaz lett volna akttor, ha Péter pünkösd napján idézte volna. Különösen igaz volt, mikor Carey Vilmos, egy közönséges cipész ember, érezve magában az Úr erejét, kiment Indiába, ott a tanult, okos brahminokat a megtérésre hívta fel, lerakta az Úr országának az alapját. Ez akkor igaz volt és éppen úgy igaz most. Ha az ígéret ma reggel itatott volna és a tinta meg sem száradt volna rajta, akkor sem volna igazabb, mint most, hogy: „Még többeket gyűjtök Ő hozzá!”
Az ígéret nyilvánvaló és folytatódó, de nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy igen kegyelmes és bátorító, mert szemmel láthatólag illik a kitaszítottakra. Ezt mondja az Úr Isten, ki az elszéledezett izráelitákat összegyűjti: „Még többeket is gyűjtök”. (Az angol nyelvű biblia azt mondja: „Még másokat is gyűjtök.”) Tehát más kitaszítottak világosan említtetnek. Vajon eljut-e szavam egy ilyen kitaszítotthoz? Vajon betévedt-e a kitaszítottak társaságának egy tagja ide az imádkozás házába? Ha igen, akkor halld e szavakat: „Még másokat is gyűjtök Ő hozzá!” De ha esetleg nem is vagy a kitaszítottak társaságában, talán a te saját véleményed szerint elvetett vagy? Azt hiszed, hogy annyira vétkeztél, hogy nincs már többé remény számodra; nagy bűnösnek tartod magad; elsőrendű pártütőnek. Magasztalva legyen, a mi nagy főpapunk, Ő tud együttérezni azokkal, akik „itt tudatlanok és tévelyegnek”. Hallom, hogy így kiáltasz fel: „Nincs már semmi reménység részemre!” Hallgasd csak: „Ő az, ki az elszéledezett izráelitákat összegyűjti és még másokat is gyűjt hozzá!” Miért ne legyen akkor itt remény a te részedre? Igaz ugyan, hogy te a saját elítéltetésedet aláírtad és így kötést tettél a halállal és szerződést a pokollal, amit lepecsételtél és átadtad a Sátánnak; csakhogy a te kötésedet a halállal fel lehet bontani és szerződésedet a pokollal meg lehet semmisíteni. Én tudom, hogy Ő sokakat akar ilyeneket összegyűjteni, bármit írtak is alá, sokakat megment és megszabadít! Áldott legyen érte szent Neve! Milyen bátorító, milyen bíztató reátok nézve, kik elfáradtatok már a bűn hordozásában! Nincsen máshol és nincsen másban reménység, csak egyedül Jézusban, mert csak Ő hatalmas arra, hogy megmentsen és megszabadítson mindnyájunkat. Bízzatok mindnyájan csak Benne.
Mily csodálatos azután az, hogy a szövegben kifejtett tény szerint az kéret föltétlenül biztos. Az Úr Isten, ki az elszéledezett izráelitákat egybegyűjti, szól: „Még többeket gyűjtök Ő hozzá, az Ő egybegyűjtötteihez”. Úgy beszél, mint egy király. Olyan tulajdonságú ez a beszéd, mely mindenható tudásával hat az ember lelkületére. „Még többeket is gyűjtök Ő hozzá!” Persze, ők szabadon cselekedhetnek, tetszésük szerint. Össze akarom őket gyűjteni!” Tegyük fel, hogy nem akarnak jönni „Mégis többeket gyűjtök Ő hozzá!” Vannak olyan testvéreim, kik nagyon érzik és éreztetik, hogy az embernek szabad akarata van. Hiszem én is, hogy szabad akarata van, de azt mondom, hogy éppen ez a szabad akarat az, amely által az ember leginkább elveszhet. Istennek van módja és tehetsége arra, hogy minden erőszakoskodás nélkül is elfogadtassa kegyelmét az emberrel. Lehet, hogy most is vannak e teremben, vagy olvassák e lapokat olyanok, kik eddig még csak nem is gondoltak arra, hogy higgyenek a Jézus Krisztusban és ő mégis úgy tud hatni reájuk, hogy azok kénytelenek meghajolni a neve hallatára. Lehet, hogy némelyeik csupa dacból, mondják: „Nem akarok Hozzá lemenni!” Nem hallottatok talán még arról, aki azt mondta, hogy: „Nem megyek!” és azután meggondolva a dolgot, mégis csak elment. A kegyelem úgy átalakíthat és megfogathat benneteket, - amiként még csak nem is álmodtátok! És talán bánt ez? Csikorgatod a fogaidat és mondod „Nem, én nem akarok megváltozni, én nem akarok sohasem vallásos lenni! ,,Azt mondom néked, hogy ne feszítsd meg úgy a nyakadat mert nem tudod, hogy nem fogsz-e sírni és bánkódni e kemény beszéden! Sohasem voltál még legyőzve emberi szeretettől? Nem fegyverezett-e még le sohasem téged az édesanyád, nem fenyítékkel, hanem egy szempillantással, egy könnycseppel? Szabad akaratod van és mégis úgy uralkodnak rajtad, hogy nem bírsz magadon segíteni. Oh, ha ti tudnátok, hogy a mi Mesterünk és Megváltónk mennyi fájdalmat tűrt mennyi csodát művelt és milyen nagy szeretetet tanúsított, akkor meg hajtanátok Előtte azt a kemény nyakatokat. Óh, ha ismernétek Őt! Vajh kijelentené néktek az Isten magát és mondanátok:
A szeretet hat által engem, ez vonz s ki állhat ennek ellen?
Ez az, amiről az Úr beszél, hogy Ő ismeri a saját hatalmát tudja azt használni. „Mégis többeket akarok még gyűjteni;” Vajha így lenne ez veled is, kedvesem. A te teljes, beleegyezéseddel, ellentétbe saját gonosz akaratoddal, fog téged az Úr Jézushoz hozni és akkor megláttatol majd, amint nagy örömben egyesültél népével. Vajha ez isteni ígéret megtöltene benneteket, kik e beszédet halljátok és azok is, kik e szavakat olvassák.
E pontban elétek akarom sorolni azokat a tényeket, amelye hitünket ez ígéretekre vonatkozólag támogatják. Isten szava feltétlenül biztos ugyan, hanem azért azt hiszem, hogy ez némelyeknek, - kiknek gyenge bizalmuk van, - fog valamit segíteni. Mert oly tények, melyek hitünket az írásban támogatják, igen sok van. Íme, van egy marék belőle.
Az első mindjárt az evangyélium fennmaradása. Még mindig hirdettetik közöttetek az örömhír, kedveseim. Még mindig hangzik felé a felszólítás, hogy „menjetek ki e világba és prédikáljátok az evangyéliumot minden lénynek”. Még nincs megmentve az egész vita hogy a Megváltó így szóljon felénk: „Nem kell már ezután kimentek, mivel nincs már senki, akit meg kellene mentenetek,” feltétéve, hogy a vendégségen minden hely el van foglalva, akkor, ha a király bejön a vendégeket megtekinteni, nem fogja mondani szolgáinak, hogy: „Menjetek ki az útakna és az utak keresztezésére és akik szükségesek, hívjátok be őket”, mert a mi feladatunk ez „Elmenvén széles e világra, prédikáljátok az evangyéliumot minden teremtett lénynek. Aki hisz és megkeresztelkedik: üdvözül, aki pedig nem hisz: elkárhozik;” azután pedig ez: „Íme Én veletek vagyok minden napon, e világ végezetéig”. Így azután biztosak vagyunk abban, hogy még sokan vannak, akit: üdvözülendők lesznek. Ha nékünk meghagyatott, hogy az evangyéliumot e világ végéig prédikáljuk, akkor annak úgy kell lennie, Inert egész a világ végéig mindig lesznek, akik megmentetnek. Még mindig van aratni való, mert mi kiküldettünk arra, hogy vessünk; még mindig vannak halak, akiket meg kell fogni, mivel a parancs még szól, hogy „vessétek a hálót a tengerbe”.
A következő tény, mely a hit segélyére siet, ez: az áldozat vére még nem vesztette el erejét és ezért az Istentől megváltottak közül még nincs mindenki megmentve; még sokan vannak, akiknek meg kell mosódniok, mert a forrás még mindig nyitva van! Még sokan vannak, akik gyógyulást nyernek, mert Gileád balzsama még mindig rendelkezésünkre áll; még sokan vannak, akik megváltatnak, mert a váltságdíj összege még nem meríttetett ki. Az Úr Jézus Krisztus oly nagy tömeg embert váltott meg és drága vérének oly óriási értéke van, hogy mi minden kétség nélkül tudjuk, hogy még milliárdok vannak, kik az Örök Jeruzsálem templomában egybegyűjtetnek. Az embereknek megszámlálhatatlan sokasága kell, hogy munkájának gyümölcse legyen, és ő még mindig nem látott ilyen számot, amely kövesse lábnyomait. Még nem veszett el hatalmas ereje, hogy üdvözítsen bennünket a fiúsításban, az eddiginél még sokkal többnek kell ezáltal létrejönni. Biztosak vagyunk abban, hogy az Úr szent fájdalmainak még nagyobb ereje lesz; még másokat is fog gyűjteni azokhoz, akik már egybegyűjttettek. Testvéreim, keresztül lát-e szemetek a mennyezeten és megpillanthatja-e a Láthatatlant? Ha igen, akkor nézzétek meg, hogy ott az örökké lángban álló trón mellett ember ül, aki azonban több mint ember! Mivel van elfoglalva a Dicsőséges”? Avval, hogy könyörög, hogy közbejár a megváltottakért! Amíg Közbenjáró van Isten trónjánál, addig vannak megmentendő bűnösök is. Ha már mindenki megmentetett, akkor Ő is felhagy a közbenjárással, addig azonban, amíg egy elveszett, kereső lélek van addig meg nem szűnik a nagy Főpap, az örök Méltóság eléhozni kéréseit.
Ez azonban még nem minden, mivel tudjuk, hogy a kegyelem tanácsa még nem vitetett végbe teljesen, mivel az Isten Lelke még mindig köztünk van.
Az Isten Lelke azért jött, hogy bennünket átvezessen a bűnök tengerén: sok lélek van, akit át kell vezetni. Kell, hogy itt legyenek többek, kiknek a Lélek mondja meg, hogy kicsoda a Krisztus, mert máskülönben a Lélek nem lehet útmutató. A Lélek nem távozott el; sokan vagyunk, kik érezzük hatalmát. Biztos jele a Lélek jelenlétének, hogy az ígéret még mindig nem teljesedett be teljesen; még mindig csak jelentés, hogy még sokaknak kell egybegyűjtetniök azokhoz akik már eddig is egybegyűjtettek.
Még ez sem minden; az evangyéliom dicsősége és méltóság, azaz jobban mondva, az Isten dicsőségének nagysága az evangyéliumban követeli, hogy még sokkal többnek kell egybegyűjtetni a templomba mint Ámennyi eddig egybegyűjtetett. A legmesszebbmenő számít szerint is a Krisztus temploma ma csak szegényes kisebbsége az ember nemzedéknek és mi nem hisszük, hogy a kegyelem székének elég legyen az, hogy a világ végén majd egy maroknyi megmentett lén legyen az elveszettek rettentő tömegével szemben. Nem, minden dologban kell, hogy Jézus előnyben legyen és Jézus majd biztosan odahat, hogy a megmentettek száma túlhaladja az elveszettekét; ez a mi reményünk és a mi bizalmunk. Emberek, nemzetek, tömegek minden fogalman felül kell, hogy a Messiás lábai elé hozassanak, akik szálljanak mint a fellegek, siessenek mint a galambok, törjenek elő esővel telte mint a tenger hullámai, födjék be a földet, mint a homok a tengerpart fövényét, megszámlálhatatlanul.
Egy bizonyítékot hozok még fel, ha mindjárt nem is oly erő mint amilyen erős lehetne. Megfordított dolog, hogy a leggyöngébb alappal zárják, hanem ez az alap olyan, melynek szükséges, hogy erősebb legyed és mivel kívánom, hogy minden hívő ezt tegye, azé teszem legutoljára, hogy így el ne felejtsétek. Tudom, hogy sok lélek fog még egybegyűjtetni a szentek kívánságára. A szentek nem megelégedettek, ha nem látnak megtéréseket, sóvárognak a bűnbánó szavak hallására. Kívánom, még, hogy sokkal erősebb sóvárgásuk és nagyobb kívánságuk legyen. Ismerek egyes keresztyéneket, kik igen nyugodt viselkednek, dacára, hogy saját gyermekük sincs megtérve. Őszinte hívők éhezik és szomjúhozzák a lelkeket és míg az emberek meg nem teltek, nem is tudnak nyugodni. Sok hívő fájdalmat és szorongattatást érez a lelkekért. Olvastátok már kedveseim „Minekelőtte eljönne a fájdalom Sionra, szülte az ő fiait.” (Ézs.66,7) Ez azonban jó, mert sok lélek van, akiknek egybe kell gyűjtetniök és mert az Istennek meg kell hallania az imát, pedig sokan imádkoznak ezért. Vajon nem kiáltanak-e a választottak éjjel-nappal az Úrhoz? Nem fogja meghallgatni őket? Az a sok prédikátor, tanító és a mindenféle fajtájú munkás nem hajszol-e mennyei buzgósággal nagy tömeg lelkeket az Úrhoz, nem hagyva nyugtot néki, míg az elveszetteket be nem hozza? Ezért kell még sok léleknek egybegyűjtetni az Úrhoz.
Egyet tudok és ez pedig az, hogy a gyülekezetnek szüksége van megtérésekre. Ha a gyülekezet nem kap folyton és folyton új vért, tagokat, úgy nem maradhat virágzó állapotban. Tekintsetek meg egy régi gyülekezetet, melyben nincsenek új megtérések és meg fogjátok látni, hogy milyen beteges állapotban van. A gyülekezetnek szültsége van arra, hogy új vér keringjen az ereiben. Nagy szükségünk van, hogy új megtértek csatlakozzanak hozzánk és éppen azért, mert erre szükségünk van, és mert bízunk az Úrban, hogy megadja azt, amire szükségünk van, biztosak vagyunk benne, hogy az Úr „megszaporít bennünket emberekkel, mint juhokkal”. (Ez.36,37) Hogy élővé, erőssé tegye az Úr a gyülekezetét, megragad némely Saulokat, hogy Pált alakítson belőlük. Vajha ez a gyülekezet is az újonnan megtért tagok égő szeretetének lángjába helyeztetnék. Ah, kérjük az Urat, hogy adjon még másokat is, azokon kívül, kik már egybegyűjtettek; mert meglátjátok majd, hogy abban az arányban, amelyben ti és én sóhajtunk, kiáltunk és könyörgünk az Úrhoz, abban az arányban fogja az Úr kegyelmes ígéretét megvalósítani és még sok másokat fog egybegyűjteni azokon kívül, akik már eddig egybegyűjttettek.
Zárni fogok most a negyedik fejezetben, megemlítve azt a magatartást, amit ez az ígéret előír. A magatartás, amely ennek az igézetnek megfelel az, hogy higgyünk benne és imádkozzunk érte. Menjetek még ma az Úrhoz egyedül vagy a családtagjaitokkal és hozzátok ezt az ügyet Eléje és beszéljetek erről vele. Talán nem helyeztetek súlyt eme kegyteljes szavakra eddig, csak most, hogy a szerveitek elé lett hozva. Egy férfi például biztosan tudja, hogy egy pénzes-utalványt kapott, de úgy eltette, hogy nem találja meg; már most mit fog tenni, ha véletlenül ráalvad? Nemde rögtön megy és beváltja. Ez az ígéret is az Úrnak egy utalványa, amelyet még nem váltottatok be. Fogjátok és vigyétek az Úr elé, mér, ma, mert a Mennyország Bankja éppen most van nyitva, - árubár mikor van zárva? Menjetek és töltsenek meg benneteket ima közben e szavak: „Uram, te mondád: Még többeket akarok egybegyűjteni, -ezért éreztesd szolgáiddal e szavakat. Ha ezt teszitek, akkor felemeltétek kezeiteket az Úrhoz és nem bírjátok már visszavonni. Ha imádkoztok, akkor dolgoznotok is kell, mert az ima munka nélkül csak képmutatás. A legelső dolog az ima után, hogy odamentek többekhez és beszéltek nékik Jézusról, az üdv útjáról és szent vérébeni hitről. Menjetek és használjátok az evangyélium eszközét és azután, mivel Isten ígéretet tett, várjátok a „többiek, egybegyűjtését”. Ne rettenjetek meg, ha halljátok, hogy egy vasárnapon sokan megtértek a ti beszédetek által az Úr Jézushoz. Várjátok ezt; sőt csodálkozzatok azon, ha ez nem történik gyakran. Nem mondta az Úr azt, hogy „gyűjteni akarok?” Ha pedig mondta, úgy legyetek nyugodtak, hogy meg is teszi.
Ami azoknak a magatartását illeti, kik még nem gyűjtettek egybe, arra vonatkozólag a szöveg tisztán mondja, hogy bátorítani kell őket, nevelni a reményüket. Ha én tolvaj volnék és olvastam volna a halállal vívódó gonosztevőről és arról, hogy Jézus miként vigasztalta meg őt, akkor azt mondanám: „Ha egy rabló, egy gonosztevő megtisztult Jézus vére által, én miért ne tisztulnék meg?” A bibliában vannak esetek nagy bűnösökről, akik mind, megmosódtak bűneikből; én hasonlítok hozzájuk, miért ne tisztulhatnék meg én is úgy, mint ők? Sok eltaszított, eltévelyedett egybegyűjtetett, miért ne lehetnék én is közöttük? Mi zárna engem ki azok közül? Megyeik és megpróbálom megkeresni az utat.”
A földi, a világi dolgokban az emberek mindig alapot keresnek, amint a remény megnyugodhat. Olvastam, hogy egy állami hivatalra nyolcszáz pályázó adott be ajánlatot. Nagyon kevés, nagyon kicsinyke volt a remény, de milyen sokan építettek erre a kis alapra. Itt azonban tudják, hogy többek gyűjtetnek egybe és hogy ez a több” nem egyből vagy kettőből áll, hanem ezrekből, - miért ne jöhetne akkor ide egy kereső lélek? Még nem volt sohasem egy olyan lélek, aki az Urat hitben kereste és nem találta meg! Egyetlen egy sem volt! Aki Jézushoz egyszerű, őszinte hittel jött, még soha nem talált elutasításra. Jöjj barátom, jöjj! Jöjj most Jézushoz! Ha elvettetésre találsz, akkor 1-es számot kapsz a fekete jegyzéken. Hanem fogad el az Úr, akkor itt, eme kápolnában előkelő helyet adunk néked és mindenkinek megmutatunk, mint az első bűnöst, kit Jézus nem képes megváltani. Azt fogjuk mondani, hogy: „Nézzétek, itt van az első ember, aki Jézushoz jött és akit Jézus nem fogadott el!” Prédikációimat meg fogom változtatni és így fogom mondani: „Jézus senkit sem vet el, aki Hozzá jön, kivéve egyet és ez az egy itt ül a mi templomunkban”. Ki fogom hirdetni, hogy Jézus Krisztus minden bűnöst elfogad, kivéve egyet, akit vasárnap utasított vissza. Szavamat adom reá, hogy nevedet az egész világon hangoztatni fogják; a szentek a mennyekben ismert és az ördögök a pokolban tudni fogják, hogy ki az és ujjongani fognak a legyőzött Üdvözítő felett. Te leszel az első bizonyíték arra, hogy Krisztus immár nem kegyelmes, Isten nem igazságos és Jézus vére nem elég az üdvösségre. Vajon lehetséges ez? Te magad jobban tudod ezt! Jöjj és keresd a Megváltót még ma! Ne maradj vissza, ne marad el! Oh, ha te Jézus szeretetének húzását gyakran követnéd! És ti kedves testvéreim, vajha lennétek mindnyájan azok között, akik mondhatják: „Úgy van, igaz beszéd ez, hogy az Úr bűnösöket üdvözi és eltévedteket egybegyűjt nyájába; mi magunk tapasztaltuk ezt és ezért áldjuk határtalan hegyelmét, nagy szeretetét és magasztalni akarjuk örökkön örökké.” Ámen.

A hívő ember szemei előtt mindenkor ott kell lennie e három kegyelmi ajándéknak és pedig: a hit, remény és a szeretetnek. Ez ajándékok mindegyikéről Pál említést tesz a felolvasott rész bekezdő verseiben. E drága ajándékoknak minden egyes hívőnél oly mértékben kell láthatókká lenniök, hogy hallanunk kell róluk olyanok felől is, kiket soha még csak nem is láttunk. Oly kellemes illatot kell terjeszteni ezeknek a virágoknak, hogy azok is észrevegyék, kik soha nem látták ezelőtt. Így volt ez a szent atyafiakkal, kik Kolosséban laktak. Ezt írja Pál: „Hálákat adunk Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiérettetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, a minden szentekhez való szerelmeteket és a mennyekben néktek eltett reménységteket”. Vajha a mi jellemünk is olyan lenne, hogy arról mindenkor mindenki beszélhetne, orcánk pirulása nélkül; ez azonban soha be nem következhetik, ha eme fontos erényeket nélkülözzük. Ha rendelkezünk eme erényekkel és hozzá gazdag mértékben, akkor nem leszünk szárazak és gyümölcstelenek, ha azonban hiányoznak belőlünk, olyanokká válunk, mint az elsenyvedt gallyak. Szükséges annakokáért hogy gazdagok legyünk a hitben mely kegyelem gyökere és ezért napról-napra fel kell fohászkodnunk. „Uram, neveljed a mi hitünket!” Törekednünk kell arra, hogy csordultig telve legyünk azzal a szeretettel, amely Istentöl ered és amely Istennel egyenlővé tesz; és ugyanígy gazdagoknak kell lenni a reménybeli, amely arra ösztönöz, hogy a földiektől megtisztulva, az odafent való örökségre viseljünk gondot. Igyekezzetek arra kedveseim, hogy e három mennyei testvér egyike sem legyen idegen lelketek eltett, hanem engedjétek, hogy a hit, a remény és a szeretet helyet foglaljon szívetekben.
Figyeljétek meg azon kívül kedveseim, e három kegyelmi ajándék néminemű jellemét, amint ez a hivőkben feltalálható. Nem szolgálhatunk külön hittel, szeretettel vagy reménységgel, mert - ne feledjük el - minden felséges dolognak akadnak utánzatai. A hitnek egy tulajdonsága minden emberben feltalálható; nékünk azonban hitünk van Jézus Krisztusban, olyan hit, mely a világot megveti, melynek keresztje a botránkozás köve és melynek tanítása ellen bosszúra gerjednek. Nékünk hitünk van abban a názáreti férfiúban, aki egyúttal az élő Isten fia, és aki - minekutána vérét adta miértünk - felemeltetett az Atya jobbjára. A mi jövőnk nem rajtunk nyugszik, sem talán főpapokon, sem apáink hagyományain, még kevésbé emberi bölcsességen, hanem egyedül a Jézus Krisztuson. Ez az Isten választottainak a hite.
A hivők szeretete is igen sajátságos, mert habár a hivő lélek minden teremtménynek a javát kívánja, mégis megvan a külön szeretete a szentek iránt, kiket a világ nem szeret, mert ők sem szeretik a világ fejedelmét. Az igazi hivő, Istennek üldözött, elárult és megvetett gyermekeit a Krisztusért szereti. Szereti mindnyáját még akkor is, ha azt hiszi egyesekről, hogy némely alsóbbrendű dolgokban tévedésben vannak; szereti a kegyelemben még gyermekeket éppúgy, mint akik megerősödtek már benne és szereti azokat a szenteket is, kiknek hibáik feltűnőbbek, mint erényeik. Szereti őket nem állásukért, avagy természetes szeretetreméltóságukért, hanem mert Jézus szereti őket és ők is Jézust. Látjátok tehát, hogy míg a hit a Krisztus Jézusra vonatkozik, addig a szeretet a Krisztuson kívül azokra is, akik Vele közösségben vannak, a remény pedig általános kiterjedéssel bír, egészen az örökkévalóságig.
Mert a mi reményünk, melyről ma reggel beszélni óhajtok, szintén különös, mert ez oly remény, amely eltétetett részünkre a mennyekben, és amelyre ennélfogva a világi férfiú semmi súlyt nem helyez. A világi férfinak reménye az, hogy a holnap vagy olyan legyen mint a ma, vagy még sokkal jobb: de semmi vágy nincsen benne az után az ország után, ahol az idő megszűnt tényezőnek lenni. Remél gazdagságot és kincset. Remél hosszú életet és boldogulást, remél gyönyörűséget és házi békét; reménységének összes kiterjedése tehát csak szemeink lát köréig terjed, a mi reményünk azonban túlterjed a látkörön az apostol szavai szerint: „Reményünk van pedig abban, amit nem látunk, és várunk pedig békességes tűréssel”. A mi reményünk az időtől és helytől függetlenül mindent a jövendő világban keres. Ez az a remény amelyről beszélni akarunk. Vajha vezetne bennünket a Szentlélek eredményteljes szemlélődésre.
Az összefüggés, mely a felvett szövegben található, ez: az apostol örült azon, hogy a kolossébeliek a hitben, a reményben és a szeretetben jó előhaladást tettek; annyira örült, hogy hálákat adott ezért az Istennek és imádkozott értük. Hogy ez a három mennyei adomány náluk megvolt, annak tulajdonította, hogy valóban megtértek voltak és szíve örvendett ezen. A Jézus Krisztus minden hű és őszinte prédikátora örvend azon, ha látja, hogy gyülekezetének tagjai a hit, szeretet és remény
ékszereivel fölékesíttettek, mert tudja, hogy ez az egyedüli kincsük itt e jelenben és előkészítőjük a jövőre nézve. Azt hiszem, az összefüggés itt megtalálható, ámbár a kifejezés formája szerint az is világos, hogy a kolossébelieknek szeretete a szentek iránt legnagyobbrészt a remény által neveltetett, azon remény által, amely részükre a mennyekben eltétetett. Figyeljétek csak meg azt a szót reménységét” vagyis amint itt áll: „a szeretet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért”? Semmi kétségünk sem lehet az iránt, hogy a remény igen alkalmas arra hogy Isten gyermekeinek szeretetét növelje. Nékünk mindannyiunknak közös reményünk van, legyen tehát közös vonzalmunk is egymás iránt; ha keskeny útra lépünk, vándoroljunk azon szeretetteljes összetartásban és ha egykor a mennyekben egyeknek kell lennünk, legyünk már itt e földön is egyek. Egy az Úr és egy a szolgálat; egy az út és egy a cél, járjunk tehát mint egy ember. Elvárjuk, hogy ama szeretetteljes lényeket ott fenn majd szemtől-szembe láthassuk; miért ne szeretnők akkor már most azokat, akikben valami lakozik a Krisztusból? Testvéreim, a mennyekben örökké együtt kell élnünk; nem szégyellni való-e tehát, ha civódunk most? Örökké ott leszünk majd a Jézus Krisztus mellett résztvevői annak az örömnek, dicsőségnek és szeretetnek; miért legyen tehát oly csekély a szeretetünk egymás iránt? A Kánaán felé menő úturakban egyazon ellenségekkel kell küzdenünk, egyazon bizonyságot hirdetnünk, egyazon szenvedéseket hordoznunk és egyazon Segítőhöz fohászkodnunk: ezért kell, hogy egymást szeressük. Nem volna nehéz kimutatni, hogy a mennyekbe helyezett remény az egymás iránti szeretetből bebizonyítható. A most előadottakból azért nem következik, hogy amit az előbb mondtam, vagyis hogy nem áll meg az apostol öröme azon hogy a kolossébeliek hitben, reményben és szeretetben előhaladtak; nem sőt az apostol örült, nagyon örült annak hogy reményük hitük által tápláltatott. Rendkívül dicséretreméltó az ezen kedves ajándékokban, hogy csodálatosan eltűnnek egymásban és mégis egymáson nyugszanak. Nem volna szeretet a szentekben egymás iránt ha nem volna hitük a Jézus Krisztusban és ha nincs hit a Jézus Krisztusban, úgy nem volna reménység sem a mennyekben. Ha nincs bennünk semmi szeretet, akkor biztos, hogy nincs hitünk és hogyha nincsen reménységünk, akkor ez megint csak a hit hiányára vezethető vissza. Ha emez ajándékok egyike nálunk van, akkor okvetlen el kell fogadnunk a testvéreit is, mert ezek nem szakadhatnak el egymástól. Három darab gyönyörű gyémánt van ugyanazon aranyfoglalatban és senkinek sem szabad e ritka értékű kincset széttörni. „Most azért meg marad a hit, remény és szeretet, ez három” és boldog, óh boldog az, kinek szívében ezek megmaradnak
Most azonban a hitet és szeretetet egységét és csak a reményről fogunk beszélni, arról a reményről, mely eltétetett részünkre a mennyekben. Először arról, hogy ez a remény igen csodálatos, másodszor, hogy ez a remény szerfölött biztos, harmadszor, hogy rendkívül hatalmas befolyásos remény. Vajha áldaná meg a Szentlélek e három gondolatot mindannyiunkban, hogy így mi is megnyerhetnők ezt.
Először tehát beszéljünk a mennyekben részünkre eltett reménységről, mint igen csodálatos reményről; és mint ilyent vegyük szemügyre, hogy a bűnös még egyáltalán remélhet. Hogy az embernek van reménysége még akkor is, mikor Alkotója összes törvényeit megszegte, ez oly nagy adomány, hogy hallatára szívünknek az örömtől hangosan kell dobognia. Nem emlékeztek-e vissza arra az időre, mikor így éreztetek? Mikor a bűn oly nyomasztólag feküdt a lelkiismereteteken, jött a sátán és odaírta ajtófélfátokra: ,,Nincs reménység!” és ez a rettenetes mondat ott volna még a mai napon is, ha egy kedves kéz nem jött volna izsóppal, hogy lemossa drága vérrel azt a félelmes feliratot. „Néktek, mondom, abban az időben reménységtek nem vala és Isten nélkül valók voltatok e világon”. Ez volt egykor a mi állapotunk; és mily csodálatos az, hogy oly alapjában megváltozott a dolog, hogy ahol azelőtt a legnagyobb kétségeskedés volt, ott ma a legteljesebb bizalom van. Igaz, hogy minden embernek, különösen a fiatalokra van valami reménye, de ez mind hamis, mind csalfa, sőt balga remény mely néha nagy dőreségekbe sodorja az embert, tehát igazi reménységünk nem volt. És ah, milyen szörnyű az élet így. A vihar soha sem hat oly dermesztő erővel reánk, mint mikor a szél süvöltéséből szótagonként halljuk ezt: Nincs remény, nincs remény. És mégis dacára hogy bűnösök vagyunk, mégis van reményünk, még pedig azóta, mióta feltekintünk Jézus keresztjére a Golgotán. Neon csodálatos, nem ujjongásra méltó dolog ez?
Még bámulatra méltóbb az, hogy a mi reményünk összeköttetésbe meri hozni a mennyet velünk. Vajon létezhetik-e menny olyanok része mint mi? Szinte vakmerőség az, mikor egy bűnös, ki oly nagyon megérdemelte a poklot, szemeit a mennybe emeli. Lehet némi reménység a tisztítótűz enyhébb mivoltára, de reménysége a mennyre - nem sok ez? Mégis testvéreim, ne féljünk sem a pokoltól, sem a tisztítótűztől, hanem várjunk türelemmel, hogy megízleljük ama örömöket, melyek számunkra fenntartatnak a mennyekben. Nincsen sem pokol, sem tisztítótűz a szentek részére a mennyország nyitott kapuival várja mindazokat, akik hisznek Jézusban. A mi reményünk telve van dicsőséggel, mert a Krisztus dicsőségével van dolgunk, amit látni reményünk. - elvárod talán te, ki fekete vagy a kívánságoktól, hogy az angyalok mögött ülj? Úgy van; sőt közelebb fogok ülni a trónhoz, mint ők felel a hivő. - És te, ki minden tisztátalanságba beleestél, elvárod talán, hogy az Istent meglássad, kit csak a tisztaszívűek láthatnak? - Úgy van, sőt nemcsak, hogy meglátom, hanem teljesen hason latos leszek Fiához, mikor majd nézni fogom Őt.
Ah, milyen magasztos, mily dicső reménység ez! Nemcsak azt reményleni, hogy a menny kapujában ülve, az énekek egyes hanghullámait hallhatjuk, hanem a boldog, megdicsőült karban énekelni fogunk; nemcsak hogy - néha pillantásokat vethetünk a gyöngykapukon át és szívünk kimondhatatlan örömtől doboghat, hanem, hogy valóban és személyesen ott lehetünk a palota csarnokaiban és „láthatjuk a királyt teljes szépségében” abban az országban, amely „oly messze van”. Ez vakmerő reménység, nemde? Minden után törekszik, ami a szentek legjobbjainak megígértetett, törekszik a dicsőségnek ugyanama szemléletére, az elragadtatás ugyanazon kéjére, sőt törekszik arra, hogy a Krisztus székében üljön, az ígéretnek megfelelően: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székemben üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében”. A reménység számít arra, hogy a győzők között lesz és hogy részt vesz azok trónfoglalásában. Ah, ez eléggé nem csodálható reménye a küzdő keresztyénnek; és mégsem elbizakodottság, hanem az Isten szavaiban való teljes bizalom. Vajon nem csodálható-e az, hogy oly szegény teremtmények, képesek lehetünk az Istenben így remélni?
Ez a remény annál inkább felkeltheti csodálkozásunkat, mert rendkívül lényeges. Az alapul vett szövegben úgy látszik, mintha az apostol nem is beszélne a remény kegyelmi ajándékáról, hanem inkább beszél a remény jelenlétéről, mert világos, hogy maga az apostol a reménység fegyelmi ajándékát mint annak jelenlétét érti; mert az, ami a mennyekben van, csak azoknak a reménysége, kik súlyt helyeznek arra. Az érthető mindenki előtt, hogy senkinek sem lehet a mennyekben reménysége, ha önmagában sincsen. Az igazi hivők reménye oly erős és lényeges, hogy Pál úgy szól róla, mint amelyet feltétlenül mint beteljesedett bírhatjuk a mennyekben. Vannak emberek kik reménylik meggazdagodásukat, ámde ez a remény még igen messze van a tényleges gazdagságtól.
Némely ember magas kort remélt elérni és nem egyszer történik meg, hogy éppen ezek korán halnak meg; világos tehát, hogy a remény nem mindig beteljesülés; ámde akinek oly isteni reménye, amely a hit és szeretet mellett növekedik, annak olyan reménye van, amelyről az apostol azt mondja, hogy ugyanegy a beteljesedéssel. Ah, milyen csodálatos az a remény, melyről messze beteljesedése előtt már mint elért dologról beszélnek és amelyről azt vélik, hogy a menny kincses ládáiban őrzik.
Egy rendkívüli érdekes pont az, hogy a remény egyik tárgya az isteni kinyilatkoztatásnak. A reményt senki fel nem találhatta, mert ez oly dicső a maga nemében, hogy a képzelő erőt megcsúfolja. Az álmok fejedelme soha meg nem álmodhatta, a logika mestere (gondolkodástan) soha ki nem gondolhatta; képzelő erő és okosság visszamaradtak e földön, mialatt a biblia előadása a mennyről hatalmas szárnycsapásokkal halad felfelé. Az örök reménység feltétlenül megjelentetik nékünk. Még egyszer mondom, hogy a fantázia legmerészebb röptei, valamint a legnagyobb vakmerőség sem képes elképzelni, hogy mily üdv vár reánk, érdemtelen és haszontalan szolgákra! Az Isten szava egy ablakot nyitott meg számunkra a mennyben, hogy abba bepillanthatva, várjuk azt az időt, mikor majd az örök forrás vizéből ihatunk és soha többé onnan el nem távozunk.
Ah, ez csodálatos, de még csodálatosabb elgondolni azt, hogy ezt a reménységet egyszerű hallás által nyerjük meg. „Amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az Evangyéliom”. Azután „a hit hallás által jön”, a reménység pedig hitből; és így keletkezett bennünk ez az isteni reménység hallás által, - nem munka, nem szolgálat, nem áldozatok által, hanem az Isten igéjének egyszerű hallása és hit által. Azt hallottuk, hogy Jézus átlyukasztott keze minden hívőnek megnyitja a mennyet és hisszük, hogy a legszentségesebb helyre csak Jézus vére által lehet jutni. A mi bizalmunk e szavakban van, melyek írva vannak” Hallgassatok és lelketek élni fog”. És tényleg úgy találjuk, hogy a hallgatás által bizalmunk erősödik, szívünk pedig valódi biztossággal és békés várakozással telik meg, miáltal aztán folyton jobban és jobban kedveljük az Igét. Nem kell-e tehát a legmagasabbra becsülnünk azt az Igét, amely nékünk ily reménységet adott? Ah igen, ezt megtesszük készséggel mindaddig, míg hallást látással és a Jézusról szóló örömhírt az élő Jézussal cseréljük fel.
Ez a remény csodálatos ismét és pedig azért, mert a magatartás általa rendkívüli lesz. Testvéreim, tudjátok, hogy milyen remény az, mely számunkra eltétetett a mennyekben? Tudjátok? Ah, ez a győzelem reménye! Minden ellenségünket meg kell győznünk és a sátánnak lábunknál kell fetrengenie! A győzelmi pálma kezünk és a díszkorona fejünk számára elkészíttetett! A mi életküzdelmünk nem vereséggel, hanem egy nagy állandó győzelemmel végződjön, mert győznünk kell a Bárány vére által! Azonkívül nemcsak a győzelmet várjuk, hanem a tökéletességünket is! Egy napon le fogjuk tiporni a bűn kígyóját és megláttatunk majd újjászületett életünk szépségében. „Atyámfiai, hogy micsodák voltunk, azt tudjuk, de, hogy mik leszünk, azt nem tudjuk”, hanem ha Jézus hasonlíthatatlan lényére gondolunk, megtelik szívünk örömmel ama ígéretre, hogy: „Hozzá hasonlatosokká válunk! Van még nagyobb dicsőség is, amelyre emelhetett volna bennünket az úr? Ah, én nem ismerek semmit, amely ezt túlszárnyallhatná! Tökéletesek leszünk teljesen, mindenben tökéletesei! Ez a mi reménységünk győzni a gonosz felett és tökéletessé lenni mindenben! Ah, mily dicső remény .Ha ez lenne minden, amit eddig elmondtam, már akkor is szerfölött csodálatos a remény; csakhogy ez még nem is az összes! A remény biztosságot ad belénk minden veszély ellen. Amiként semmi gonoszság nem lesz bennünk, azonképpen körülöttünk sem lesz semmi, ami esetleg ijeszthetne. Olyan időleges kellemetlenségek, mint fájdalom, szeretteink elvesztése, aggodalom, fáradság, rágalmazás közel sem jöhetnek hozzánk; ellenben ilyenek lesznek velünk, mint: bizalom, béke, nyugalom és öröm. Most csak homályos tükör által láthatunk, akkor azonban szemtől-szembe nézhetünk. Megszabadulunk minden lelki szükségtől, minden nyomortól. Micsoda fény fog ott némely kételkedő Tamás szemébe ragyogni! Hogyan fogjátok ott magatokat érezni ti, kik kísértésben vagytok? Ugye mily kedvesek vasárnapjaitok itt e földön, de ha elmúlnak, ismét csak vissza kell térnetek a fényes világba; ámde ott fenn örök vasárnapunk lesz és mindenkorra megszabadulunk az istentelenektől. Sajátságos érzés tölt el majd benneteket, nem lesz majd ott a sablonos hétfő reggel, nem lesz aggodalom, mely meg-megújul, nem lesz munka, melyet ismét el kell kezdeni, nem lesz páncél, melyet ismét fel kell venni; és mindenekfelett nem lesz bűn, melytől félni- és kísértés, melytől szabadulni kell. A mennyország oly béketeljes, hogy a földi viharok ott ismeretlenek, a test kívánságai sohasem érezhetők s a pokol kutyájának ugatásai sohasem hallhatók. Ott a béke, öröm, tökéletesség és bizalom mindörökre feltalálhatók.
Ugyanezzel a biztossággal leljük fel ott az örök nyugalmat. A mennyei nyugalom teljesen megegyezik az állandó szolgálattal, mert angyalokhoz hasonlóan „szárnyaikon nyugodva”, pihenést találunk abban, ha Istent éjjel és nappal szolgáljuk. Ott ki nem fáradunk és a nap heve, valamint a szomjúság gyötrelme ott soha nem gyötör. Ott van a gyönyörűség paradicsoma, a dicsőség palotája, az elragadtatás kertje és az állandó szeretet lakhelye. Az örök szabbath ott feltalálható oly nyugalom, mely soha el nem múlva, mindörökre az Isten népe tulajdona lesz. Ott egy oly királyság található fel, ahol mindenki meg van koronázva és oly örökség, ahol mindenki örökös. Az én lelkem kívánkozik oda. Nem elragadó a remény? Nem mondtam-e igazat, akkor azt mondtam, hogy csodálatos?
Mindezeken felül még megvan az a reményünk, hogy állandó közösségben leszünk Krisztussal. Ha volna tízezer világrészem, mind oda adnám, hogy csak egy tekintetet vessek az én Üdvözítőmnek kínteljes arcára; hanem Jézus lábaihoz ülni, tekintetét látni, szavait hallani és soha, soha többé Őt megszomorítani, sőt részt venni minden győzelmében, dicsőségében mindörökkön-örökké, ez minden elmét, képzeletet és fogalmat heghalad. Akkor közösségben leszünk mindazon szentekkel, kikben Ő megdicsőíttetett, kikből az Ő arca kisugárzik és hatalmát s szeretetét csak még jobban megismerjük. Ha képességem lenne a találó szavak nagy sokaságát felhalmozni vagy ha költő állana mellettem, ki igyekezne édes szavaival az örökélet üdvösségét és örömét lefesteni, akkor mindkettőnknek be kellene látnunk eme törekvésre irányuló gyarlóságunkat, mert a legtündöklőbb értelem és a legragyogóbb kifejezés sem képes a mennyország üdvösségét elénk varázsolni.
Másodszor, figyeljük meg kedveseim, hogy ez a remény biztos. A felolvasott szöveg szerint ez a mennyekben eltétetett, azaz biztosíts, van. Az újabbkori balesetek, szerencsétlenségek, az üzletembereket igen óvatossá teszik, hogy hol helyezzék el értékeiket; hanem senki sem aggódhat valaminek a biztossága iránt, amit maga az úr Jézus vett oltalmába. Ha reményeiteket elhelyeztétek Nála, akkor vétkeztek, ha annak biztonságában kételkedtek. Amint az írás mondja, „eltétetett” és ez azt jelenti, hogy oly biztos helyen van, mint egy drága kincs, melye nagy őrséggel őriznek. Igen nehezen találunk helyet, ahová értékeinket e világon nyugodtan elhelyezhetnők, ahová tolvajok vagy rablók hozz, nem férhetnek; mert a páncélból való pénzszekrény, az őrzőkkel meg rakott szoba, a nagyszerű találmányok mindenféle fajtája szolgálatba állíttatik a tolvajok elleni harcban; hanem, ha Isten lesz őrizője a kincsünknek, akkor azt olyan helyre teszi, ahová nemcsak, hogy ember nem, hanem maga az ördög sem juthat, hogy elvegye. A mi reménységünk eltétetett, amiként a koronák és dicskoszorúk eltétettek a görög olympiai játékokban a győzők részére. Senki jogosan igényt nem tart hatott rá, hanem mint nagyszerű jutalmat, úgy nyerték el azt a győző a játékok befejezte után. Nem látjátok ugyan még, most reményeitek beteljesedését kedveseim, hanem azok mégis eltétettek és oly biztosa az Istennél, mint maga a Jehova trónja.
Figyeljétek meg kedveseim ezt a szót: „néktek eltett reménységtek”. Megnyugtató az a tudat, hogy reménységtele eltétetett a mennyekben, de mily boldogító tudni azt, hogy ez a remény néktek tétetett el „Néktek eltétetett” ez annyit jelent, hogy részetekre, kik hisztek a Jézus Krisztusban és kikben van szeretet minden szentek iránt. Van egy korona a mennyben, melyet senki más nem hordozhat, hanem csak te és van egy hárfa ott a dicsőség honában, melyet egyedül csak a te ujjaid illethetnek. Ne tévelyegjetek, néktek tétetett ez el a mennyekben, „néktek, kiket az Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre”. Fektessétek erre a súlyt és használjátok ki ennek édességét. Hol tétetett el? A következő szó megfelel reá: „eltétetett néktek a mennyekben”. „Ott, - felel a Megváltó, - hol a rozsda és a moly meg nem eszi”. Ez azt jelenti, hogy semmi felbomlási folyamat a ti kincseteket megrontani és elpusztítani nem fogja; a moly meg nem rághatja azok ruháit, kiknek reményük a mennyben tétetett el és a s rozsda el nem veheti koronáik fényét. Azonkívül azt mondja a Megváltó: „ahol a tolvaj alá nem áshatja a falat és el nem lophatja azokat”. Fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy egy tolvaj a menny kapuit áttörhetné! Ha reményünk a mennyben tétetett el, akkor annak feltétlenül biztos helyen kell lennie. Ha reményünk a bankban tétetett el, akkor összetörik; ha valamely nagyhatalomban, akkor elolvad; ha birtokunkban, akkor okmányainkat ellopják; ha valamely emberben, akkor a halál elrabolja; ha önmagunkban, akkor megcsal bennünket; hanemha reményünk a mennyben tétetett el, akkor ah, mily biztos helyen van az! Örvendjetek és dicsérjétek érte az Urat!
Arravaló tekintettel, hogy mily biztos a mi reményünk, azt mondja az apostol, hogy erre vonatkozólag megtámadhatatlan biztosítékaink és jogaink vannak. Azt mondja: „Amelyről már előbb hallottatok, az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”. Figyeljétek csak meg e rendkívül fontos szavakat: „az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”. Milyen beszéd által? Emberek beszéde? Az emberek beszéde hasonlatos a pusztába kiáltó szóhoz. Hanem itt az Istennek beszéde van, az a szó, mely a mennyet és földet teremtette, az a szó, mely elve van hatalommal, mely nem nélkülözi az igazságot, amely nem képes hazudni. Az üdvözítő reményről legelőször az Isten beszéde által halottatok és ez a beszéd a legjobb bizonyíték. Akként szokás mondani, hogy „szavamat adom reá!” Akként kaptátok ti is az Isten szavát reményre. Úgy-e szívesen fogadjuk el a szótartó ember szavát, - nem akarjuk talán az Isten szavát épp oly készséggel elfogadni? Isten szavát adta arra a reményre, hogy akik a Krisztus Jézusban hisznek, mindenkor megáldatnak. Nem elég-e ez?
Azután figyeljétek meg, hogy ez az „igazság, beszéde”. Tehát nem tanácsolás, a gyanítás, a valószínű következtetés, hanem a makulátlan igazság beszéde. Az én testvéreimnek az újabb iskolákból, az én bölcs testvéreimnek megvan az elragadtatásnak kieszelt, kigondolt beszéde; hanem az a beszéd, melyet az apostol prédikált, az igazság beszéde volt, valami tényleges, dogmatikus, biztos. Mi nemcsak azt hisszük, hogy az isten beszéde igaz, hanem, hogy ez az igazság beszéde. Vannak a világon egyéb igaz dolgok is, hanem az Istennek beszéde a tulajdonképpeni igazság, amely igazság mindenek felett, ami annak láttatik, mert azt mondja az írás: „az ég és a föld elmúlnak, de az év szavaim semmiképpen el nem múlhatnak”.
Jegyezzétek meg végül a harmadik főszót, „az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”, vagyis az örömhír. Ez azt jelenti, hogy ennek az örömhírnek a magva, a veleje ebben a dicsteljes reményben található. Ha az evangyéliom legjavát kivonjátok és az igazságot megtartjátok, mely ennek a kegyes örömhírnek a legbensőbb magva, akkor ama üdvös, biztos és erős reménységhez juttok, amely azután bevezet a legszenteltebb helyre. Azok részére tehát, kiknél ez a remény hiányzik, meg kellene töretnie az Isten szavának, csakhogy az Isten szava meg nem törhet; az igazságnak el kellene múlnia, csakhogy éppen az igazság az, amely megmarad természetes erejében mindvégig; az evangyéliomnak hamisnak kellene lennie, csakhogy ez lehetetlen, mert az Isten dicsősége ezen függ. Hallottátok tehát az igazságnak beszédét, mely az Evangyéliom és mily biztosítékot kívántok még? Tartsatok ki ezen, örvendjetek ennek és soha ne szégyelljétek reménységteket!
Befejezem beszédemet azon kijelentéssel, hogy igen hatalmas és befolyásos ez a remény. Testvéreim, én már mondtam, hogy ez remény az anyja és oltalmazója a szeretetnek, mert a felolvasott rész azt mondja „hallottuk a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért”. Mily nagy kegy, hogy a remény szeretethez tudja hozni az embert! Ah, ha e földön több szeretet volna!
A szeretet egy része ama erőnek, melyet a reménység áraszt reánk, igen, melyet a reménység áraszt reánk, de a reménynek van ereje egyebekre s. Ahol a reménység a szentekben ilyen hithatóan megnyilvánul, ottan prédikátorokat és egyéb hivőket is arra bírja, hogy hálákat mondjalak az Istennek. Pál apostol azt mondja: „Hálákat adunk az Istennek s a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti reményeteket”. Nem képzelek egy prédikátor részére nagyobb gyönyört, nagyobb kéjt, mint azt a gondolatot, hogy gyülekezetének összes tagjait üdvözülve megtalálja fenn a mennyekben. Alig van annyi időnk, hogy egymást valóban megismerjük és akik ismerősök vagyunk is, az Úr által szerettük meg egymást, az Úr szolgálatában működűink egymással és némelyek közülünk régi pajtások már a harcban; ah mily szép lesz ott megszakítás nélkül időzni egymással. Lehet, hogy némelyikőtök majd ott fenn a mennyei honban így szól hozzám: „Valószínűleg emlékszel arra, hogy egy vasárnap reggel a reményről beszéltél, ámbár nem sokat tudtál róla. Akkoriban azt mondtuk: „Még felét sem mondták el nekem, most azonban látjuk, hogy nem a felét, hanem még a századrészét sem mondták el nékünk. És mily boldogok voltunk akkor, hogy ama kevésben részt fogunk venni, amit tudtunk, míg most ily nagy-nagy örömben van részünk”. Igen kedveseim, mert ez a remény a mennybe visz, azért igen kedves kegyelmi ajándék és mentől többel bírunk belőle, annál jobb ez reánk nézve.
Ezenkívül, hogy a remény felőli hallásról beszélt az apostol, most elvezeti őket az imádkozásra. Ha követtek engem eme rész verseinek olvasásában, úgy meg fogjátok látni, hogy milyen örömet kívánt az apostol a kolossébelieknek. A kilencedik versben olvassuk azt, amiért az apostol imádkozott: „Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben”. Ha Jézusban hisztek és népét szeretitek, úgy menjetek a mennyei úton, ezért mondja Pál: „Kívánom, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével” és jól kívánja ezt, mert az Isten kedvében járunk, ha akaratát teljesítjük. Vajon nem hangzik-e fel imánkban: „Legyen meg a Te akaratod miként a mennyekben úgy e földön is! Íme Testvéreim, tanuljuk meg az Isten akaratát, hogy képesítésünk legyen a mennybe. Töltsük ki tanulóéveinket e földön, hogy majdan elnyerhessük polgárjogunkat az Új-Jeruzsálemben. Itt iskolában vagyunk és előkészíttetünk arra, hogy helyeinket az Isten Szentsége alatt elfoglalhassuk. Bemehetünk-e a mennybe akaratának ismerete nélkül? Feltétlenül tudnunk kell a hely törvényeit és az udvar szabályait. Életünknek ez a része kell, hogy előképe legyen az odafent való életnek és előkészítője a tökéletességnek. A hangszerek itt e földön hangoltatnak össze, mert lehetetlen, hogy a mennyekben rikácsoló hangzavarok és felhúzatlan húrok legyenek. Nem, nem, engedjétek, hogy mindezek e földön készíttessenek elő. A hárfáitokat hangoljátok össze idelent, hogy majd mikor a mennyei zenekarba juttok, helyeteket elfoglalva azonnal tiszta, csengő alaphangot adhassatok. Tegyen benneteket buzgóvá a jó reménység, hogy az Úr akaratát cselekedhessétek. Tisztítson úgy meg titeket, mint amily tiszta a Krisztus, keltse fel sóvárgástokat ama tökéletes szolgálat után, míg e földön vándoroltok.
Azt kéri továbbá az apostol: „Járjatok méltóan az úrhoz, teljes tetszésére”. Vajon nem illendő-e az, hogy ti, kik az Énokhnak mennyébe fogtok felvitetni, ugyanúgy vándoroljatok mint ő és az a biztosítékotok legyen, h egy az Úr tetszésére méltók vagytok? Ti vándoroltok az Isten jobbja felé, ahol végtelen öröm van, vajon nem akartok-e mindent megtenni, amit csak tehettek, hogy tetszésére legyetek mielőtt Őt látjátok. Te a király fia vagy fényes csillogó ruháidat még nem vetted fel, a korona még nincs a fejeden, nem kívánsz-e azért úgy járni, mint illik ahhoz, akinek oly sok dicsőség és hírnév megígértetett? Mikor a gyermek idegen országokban jár és hívják haza, akkor eszébe ötlik, hogy, mit vigyek magammal?” Mit tegyek, hogy drága atyámnak örömére lehessek, akit nemsokára látni fogok? Foglalkozzatok azzal kedveseim, hogy mit tegyetek az Isten tetszésére, mert nemsokára bementek az Ő örömébe és azoknál fogtok időzni, kik fehér ruhákat hordanak, „mert méltók arra”.
Az apostol továbbfűzve gondolatait, azt mondja „Nevekedjetek az Isten megismerésében”. Ha az Úr mellett akarok élni, akkor meg kell ismernem Őt; kutatnom kell szavát és tudnom, hogy miként jelentette ki magát; törekednem kell arra, hogy Vele és szent Fiával, az Úr Jézussal, teljes közösségben élhessek. Miként mehetek be a mennybe, ha fogalmam sincs arról, hogy ki ott a király? Vajon az ismeret nem annyira szükséges-e, mint ilyen kívánatos is? Azok, akiknek jóreménységük van, nem fognak nyugodni, amíg az Urat meg nem ismerik teljesen. Ha valaki nagy birtokot hagyományoz néked, amely messze helyen fekszik, akkor nem nyugszol addig, míg tájékozást nem nyertél a birtok helyéről, nagyságáról, környékéről és ha teheted, rögtön el is utazol oda megtudni, milyen a föld, milyen szomszédság, szóval az összes gondolataidat reá irányítod. Egyébként szárazabb dolog a világon egy gazdag ember végrendelete. Ha egy ilyen felolvasásánál jelen voltatok, akkor már tudjátok azt a folyton ismétlő módot, amely oly kedves az ügyvédeknek; hanem, ha akkor vagytok jelen, amikor az a családtagoknak felolvastatik, ha megfigyeltétek, hogy miként csillannak fel János szemei, mikor olvassák azt, hogy „János fiamnak örökségül hagyom ...” vagy miként derül ki Anna arca, mikor hallja hogy „az én drága Annámnak pedig hagyom ...”, akkor más véleményetek lesz a végrendeletről. Mindenki odafigyel, mikor hallja nevét említeni. ugyanúgy lesz azzal, kinek reménye van a mennyben, kinek része van a Krisztus nagy végrendeletében, ki érdekkel viseltetik a mennyei dolgok, iránt kívánja, hogy nevekedjen az Isten ismeretében. Még van valami, amit az apostol mond: „Minden erővel megerősíttetvén, az Ő dicsőségének hatalma szerint, minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel”. A mennyekben e elvezett reménység hatalmasan segít az élet nyavalyáit és az ellenfél üldözéseit elviselni. „Majd elmúlik”, - mondja az az ember, ki remél a mennyekben és ezért azután nincs is leverve az aggodalomtól. „Igen rossz szállás - mondja az utazó férfi, hanem, hát holnap reggel úgy is elmegyek innen”. Vajha megerősíttetnénk minden erővel a mennyekben elhelyezett remény által, mert hiszen eléggé felfogható, hogy ez a túlszárnyaló dicsőség e földi nyomorúságot - amely csak egy szempillantásig tart az árnyékba taszítja. Ragyogtassátok, tündököltessétek a ti reményteket, a ti örömötöket; figyeltessétek meg prédikátorotokkal, hogy mikor ők a mennyről beszélnek, vegyék észre rajtatok, hogy ti valóban oda törekesztek. Mutassátok meg a világnak, hogy reménységtek a mennyben van; éreztessétek meg a világiakkal, hogy hisztek a dicsőségben és reményetek van ott len hol Jézus van. Hadd csodálkozzon a világ, amikor majd látja, hogy amit egyűségnek neveztek, - hanem ami valójában igazság és őszinteség az a mennyekben elhelyezett reménység valódi tényként álljon elő. Az Úr adja ezt a Krisztusért! Ámen.