Mielőtt a katonák csarnokába lépnénk s a vérrel és sebekkel teljes fejre pillantanánk, jó lesz elmélkedni afelett, hogy ki és micsoda volt az, akit oly durván megcsúfoltak. Ne felejtsétek el az ő személyének valóságos nagyságát, mert Ő az Atya dicsőségének fényessége és az Ő lényének hasonmása. Ő magában Isten minden felett, dicsőítve az örökkévalóságban, amaz örök Ige (Szó), ki által minden teremtetett és ki által mindenek állanak. Bár Ő mindeneknek örököse és a földi királyok fejedelme, mégis Ő volt a legmegvetettebb és legértéktelenebb, „szenvedésekkel és betegséggel telve.” Az Ő feje megcsúfoltatásul körülvétetett tövissel, mint egy koronával, teste befedetett kopott bársonyköpenyeggel, egy hitvány nádszálat adtak kezébe jogar (királyi pálca) gyanánt és azután az a nyers katonacsapat szemébe bámészkodni és őt piszkos tréfával kínozni merész volt.
Tövis nyomul homlokodra, Megkékültek ajkaid, Körülötted gyilkosid Gúnyolódnak, átkozódva.
Ne felejtsétek el a dicsőséget, mellyel az előtt bírt, mert mielőtt Ő e földre jött, az Atyának ölében volt, imádva a Kerubimok és Szerafimoktól, tisztelve minden fejedelemségtől és a mennyekben való minden hatalmasságtól. Minden angyal engedelmeskedett neki, s mégis itt ül és gonoszabbul bánnak vele, mint a betörőkkel. Egy komédia célpontjává tették, mielőtt a tragédia (szomorújáték) áldozatává vált volna. Leültették őt valami széttört székre, befedték egy ócska katona köpönyeggel és megcsúfolták, mint egy színházi királyt. „A dicsőség királya
A gúnyt készséggel állva
Amellyel őt körülvevék.”
Oh’, milyen alászállásra kényszeríté őt a szeretet! Nézzétek milyen mélyre süllyedt, hogy minket esésünkből kiemeljen! Ne felejtsetek el meggondolni, hogy ugyanazon időben, amikor őt megcsúfolták, Ő mégis mindenek felett való Úr volt és megtehette volna, hogy tizenkét sereg angyal jött volna segítségére.
Ő felség volt a maga nyomorában. Bár az Ő atyja királyi udvarának fényét félretette és a Názáretbeli alacsony sorsú férfiúvá vált, mégis, ha ő akarta volna, szemeinek egy pillantása a római csapatokat megemésztette volna. Az ő hallgatag ajkainak egy szava Pilátus palotáját tetőtől az alapzatig megingatta volna. Az ő akaratára eleve nem a pokolba szállott volna az ingatag tartományfőnök ama haragos tömeggel együtt, mint régi időben Koré, Dátán és Abiram. Lásd, Istennek Fia, a mennynek kedvence és a föld fejedelme itt ül és a durva koszorút hordja az, aki testileg és lelkileg meg van sebezve. Lelkileg a szitok és testileg a folytonos fájdalom által. Királyi arca megcsúfíttatott sebek által, melyeknek vérzése szűnni nem tudott, gyenge és lassú csepegéssel, és mégis ez a legnemesebb, legdrágább arc egykor szebb volt az emberek fiainál és még mindig Immánuel, „Isten velünk” arc volt Ő. Gondoljatok minderre és ti megfényesíttetett szemekkel és érző szívvel fogtok reá tekinteni, miáltal alkalmasakká váltok szenvedéseinek közösségébe betérni. Arra gondoljatok, hogy honnan jött Ő, s annál inkább elámulni fogtok afelett, hogy olyan mélyen megalázta magát. Gondoljatok arra, hogy mi volt és mi lesz Ő, s annál csodálatosabbá tűnjék elő az, hogy Ő helyettesünkké lett.
Vonuljunk azonban az őrszobába be, hogy lássuk Üdvözítőnket, miként hordozza töviskoronáját. Nem akarlak soká feltartani a tövisek nemének fejtegetésével, melyeket hordott. A rabbinusok és növényismerő tudósok szerint úgy látszik, hogy körülbelül 20-25 különböző nemű tövises növény volt Palesztinában, s a különböző írók saját ítéletük vagy felfogásuk szerint egyik vagy másik növényt választottak ki azon különös töviseknek, melyeket azon alkalommal használtak. De minek válasszunk ki egy tövist a sok közül? Hiszen Ő nem egy fájdalmat hordozott, hanem az összeseket. Elég akármelyik tövis, sőt a tövis különös neme feletti bizonytalanság tanúságul szolgál nékünk. Lehetséges, hogy a koronába a tövisek több fajtája fonatott be, hisz nem volt nehéz az anyagot megtalálni, amint a fájdalomban sem volt hiány, hogy azon a reggelen azzal büntessék és egész életére szomorúvá tegyék.
Lehetséges, hogy a katonák a hajlékony akác vagy pedig a sittimfa ágait használták, amely nem rothadó fákból a szenthely részére sok szent asztal és edény készíttetett, s ha ezt használták töviskoronának, akkor annak jelentősége is volt. Igaz lehet az, amit a régi írók leginkább elfogadtak, hogy ez a növény a Spina Kriszti nevű lehetett, mert ez sok kis, éles tövissel bír és annak zöld levelei koszorút képeztek, ahhoz hasonlót, aminővel a fejedelmek és császárok valamely csata után megkoronáztattak. Mi azonban hagyjuk nyugton ezt a dolgot! Töviskorona volt ez amely megsebezte fejét, s neki kínt és gyalázatot okozott egyaránt, amit tudnunk teljesen elegendő. Ami kérdésünk most ez: mit látunk mi akkor, mikor szemeink Jézus Krisztust tövissel koronázva, megpillantják? Hét dolog az, ami nékem leginkább feltűnik, s ha én a függönyt fellebbentem, arra kérlek titeket, hogy velem együtt figyeljétek. Adja pedig ehhez Isten, a Szentlélek az ő isteni világát, hogy ami ámuló szemeink előtt lévő jelenet részünkre megvilágíttassék.
Az első dolog, melyet maga az esetleges figyelő meglát, anélkül, hogy mélyebben bepillantana, az, hogy itt egy szomorú jelenet van előttünk. Itten Krisztussal, a nagylelkű, szerető, szelíd Krisztussal gúnyosan és megvetően bánnak. Itten a durva katonák által nevetség tárgyává tétetik az élet és a dicsőség fejedelme. Nézzétek meg ma a liliomot a tövisek alatt, miként emelkedik ki a tisztaság a bűn közepén, mely ellenébe áll. Nézzétek itten az áldozatot a bokorban függni és ott erősen tartatni, hogy érettünk feláldoztassék, a látnok előképét megteljesítve, melyet Ábrahám Izsák helyett leölt. Ezen szomorú jelenetnél háromfélét kell megfigyelni.
Itten a kevély tömeg kigúnyolja Krisztus alacsonyságát, erőtlenségét. Mikor behozták Jézust az őrszobába, érezték azt, hogy teljesen hatalmukban van, és hogy az ő királyságra való igénye nem lehet egyéb, mint egy indító ok arra, hogy abból gúnyos tréfát csináljanak. Szegényesen volt öltözve, mert csak egy paraszt ember köntösét viselte, de vajon támasztott-e igényt bársonyra? Csendesen hallgatott, de vajon az a férfiú volt-e ő, aki egy nemzedéket fellázítani akarna? Telve volt sebekkel és sávokkal a korbácsolónak friss ütésétől, de vajon az a hős volt-e ő, aki egy hadsereget rajongó lelkesedésbe hozzon az öreg Rómának leveretésére? Ritka tréfának tűnt fel ez előttük és úgy játszottak vele, mint a vadállatok áldozatukkal; így cselekedtek ők. S én állíthatom, hogy a római harcosok ezen tréfái és
élcelődései sokban az Ő rovására estek és körükben hangos volt a nevetés. Nézzetek csak az Ő arcára, milyen alázatosnak tűnik fel! Milyen nagyon különbözik a zsarnokok kevély kinézésétől! Csak természetesnek látszott ezen nyers embereknél, hogy az Ő királyi igényeit kicsúfolják. Oly szelíd volt, mint egy gyermek, gyöngéd, mint egy nő, az Ő méltósága a nyugodt, tűrő viseletből állott, ez pedig nem volt olyan méltóság, amelynek hatalmát ezek a félbarbár emberek érezhették volna, s azért megvetéssel halmozták el. Gondoljunk reá, hogy az Úr mi érettünk vette fel magára az erőtlenséget, érettünk lett báránnyá, érettünk tette félre dicsőségét, s ennek okáért annál fájdalmasabb reánk nézve annak a látása, hogy az Ő ezen önkéntes lealázkodása annyi sok csúfságnak és gúnynak tárgya lett, holott az dicsőítésre méltó. Ő lehajol, hogy minket megmentsen, mi pedig gúnyolódunk rajta, hogy ő lehajol. Ő elhagyja trónját, hogy minket arra felemeljen, de mialatt Ő kegyelemteljesen lejön, azalatt az istentelen világnak éles kacagása az ő egyetlen jutalma. Ah, vajon bántak-e valamikor a szeretettel olyan szeretetnélküli módon? Bizonyára az a kegyetlenség, mely az ő része lett, azon tisztelethez arányítva, amelyet megérdemelt, olyan visszás volt, aminő visszásak az emberek fiai. „Megszenvedte alázatod Kevélységem, s dacomat; Édessé tette halálod
Az én meghalásomat.
A te csúf megvettetésed
Nékem tiszteletet szerzett.”
Nemcsak alázatosságát gúnyolták ki, hanem ama jogigényét is, hogy Ő király. „Ah”, ‒ mintha mondták volna ‒ „király-e ez?” Bizonyára valami ritka zsidó szokás ez, amelynek alapján ez a szegény zsidó paraszt igényt tart arra, hogy koronát viseljen. Dávid fia-e ez? Mikor fogja ő a császárt és ennek hadseregét a tengerbe hajtani, egy új államot felállítani és Rómában uralkodni? Ez a zsidó, ez a paraszt akarja-e az ő népe álmát megvalósítani és az összes emberiség felett uralkodni? Szörnyen nevettek ezen eszme felett és mi nem csodálkozunk rajta, mert az ő igazi dicsőségét nem bírták meglátni.
De kedveseim, itt van a határozó pont: Ő király volt a legvalódibb és a legmagasztosabb értelemben. Ha nem lett volna király, akkor mint csaló megérdemelte volna a gúnyt, de nem érezte volna azt oly élesen, mivel azonban ő igazán és valódi értelemben király volt, ennek folytán minden szó megsebezte az ő királyi lelkét és minden betű megsértette az ő magasztos szellemét. Ha a csaló mondásai felszínre hozatnak s a gúnynak átadatnak, neki magának tudnia kell azt, hogy ő mindazt a megvetést, mely őt éli, megérdemelte. S mit mondhat arra? De ha a menny és föld birodalma valódi Urának minden joga eltagadtatik és személye kigúnyoltatik, ez szívbe vág, s a gyalázat és rút bánásmód sok fájdalommal tölti el. Nem szomorú dolog-e az, hogy Istennek Fia, a dicső és egyedüli uralkodó így meggyaláztatik?
Nemcsak gúny volt ez, hanem a kegyetlenség még fájdalmat is csatolt ezen gúnyhoz. Ha csak az lett volna törekvésük, hogy kinevessék Őt, akkor csinálhattak volna koronát szalmából is, de ők kínozni is akarták, s azért csináltak tövisből koronát. Kérlek, nézzetek az Ő alakjára, hogyan szenved kezeik alatt. Addig korbácsolták, míg valószínűség szerint egy részecske sem volt testén, mely a csapások alatt ne vérzett volna, fején kívül, de íme, fejét is megkínozni kellett. Ah, „beteg volt a mi egész fejünk és a mi egész szívünk lehangolt”, s így büntetésében hasonlónak kellett lennie hozzánk. A mi lényünknek egy része sem volt mentes a bűntől és így az Ő lényének egy része sem lehetett mentes a fájdalomtól. Ha mi valami módon a gonoszságtól megszabadulhattunk volna, akkor Ő a fájdalomtól ment lehetett volna, de mivel mi a gonoszság piszkos öltönyét hordtuk, ami minket fejünktől lábunkig befedett, ennek folytán hordania kellett néki hason módon a gyalázat és gúny öltönyét fejének tetejétől kezdve lábának talpáig. „A menny dicső köréből
Mi vont le tégedet?
Nem más, mint nagy szerelmed; Mert látta szent szemed
Eme szegény világot, Kínokkal teljesen,
S te azt körülölelted
Híven, kegyelmesen.”
Kedveseim, mindig úgy érzem, mintha meg volna kötve a nyelvem, amikor az Úr szenvedéseiről kezdek beszélni. Tudok rájok gondolni, tudom azokat magamnak lefesteni, le tudok ülni és sírni felettük, de nem tudom, hogyan ecseteljem azokat másoknak. Láttatok-e már valamikor tollat vagy ecsetet, mely arra képes lett volna? Egy Michelangelo vagy Raphael visszariadhatna ezen kép lefestésének kísérletétől és egy főangyal nyelve megemészthető lenne ama férfiú fájdalmának visszaadásában, aki gyalázattal volt beborítva a mi gyalázatos gonoszságaink miatt? Arra kérlek, hogy inkább utána gondoljatok, mint halljatok és inkább saját szerető szemeitekkel nézzétek Uratokat, hogysem szavaimból értsétek meg azt. Én csak vázolhatom a képet, csak nyersen, szénnel rajzolhatom, s nektek kell azt átengednem, hogy színekkel fessétek ki, azután leüljetek és felette elmélkedjetek, de el fog titeket erőtök hagyni, amint az enyém elhagyott engem. Felmenni tudunk, de azokat a dombokat, melyeken át a halál félelmének vihara átvonul, által nem hághatjuk.
Miután én ezen szomorú színjáték függönyét ismét tovább húzom, egy ünnepélyes intést látok itten, mely a fájdalomnak ezen jelenetéből szelíden és megnyerően szól hozzánk. Azt kérditek, hogy mi ez az intés? Az az intés, hogy soha ugyanazt a gonoszságot el ne kövessük, amit ezek a katonák. „Ugyanazt!” ‒ mondjátok ti. „Hogyan? Mi sohasem fogunk töviskoronát fonni ezen drága fő részére.”
Imádkozom, hogy ti azt soha meg ne tegyétek, de némelyek ezt megtették és most is teszik. Azok részesek ebben a gonoszságban, akik, mint a katonái, tagadják jogait. Mai napon e világnak bölcsei foglalatosak, mindenütt foglalatosak abban, hogy töviseket gyűjtsenek, azokat egybefonják és azzal az Úrnak felkentjét verjék. Némelyek közülük ezt kiáltják: „Igen, jó ember volt ő, de nem volt Isten Fia.” Mások megtagadják az ő életének és tanának magasztos kitűnőségét. Kicsinyítik tökéletességét és ott találnak hibákat, ahol semmi hibák sincsenek. Soha sem érzik magukat szerencsésebbeknek, mint akkor, amidőn az ő személyiségét megérinthetik. Talán egy nyilvánvaló hitetlenhez beszélek itten, egy olyanhoz, aki kételkedik Krisztus személyiségében és az ő tanában, s azért panaszt emelek ellene, hogy ő Istennek Krisztusát tövissel koronázza minden alkalommal, amikor az Úr Jézus ellen keserű vádakat talál és gúnyos szavakat ejt ki az ő ügyei és tanítványai ellen. Az ő jogainak részedről való tagadása és különösen azoknak kinevetése, ismétlése ama jelenetnek, mely előttünk van.
Vannak olyanok, kik minden elmésségüket oda erőltetik és külső ügyességüket nem egyébre fordítják, mint arra, hogy az evangéliumi elbeszélésekben ellenmondásokat fedezzenek fel, vagy, hogy különbségeket erőszakoljanak ki az ő vélt tudományos felfedezéseik és az Isten igéjének kijelentései között. Elég gyakran megszúrták saját kezeiket, midőn töviskoronát nyújtottak felé és én attól félek, hogy némelyek közülük egy tövises ágyon fognak feküdni, amikor meghalniok kell. Ez lesz az ő tövisek utáni tudományos kutatásuk eredménye, amely tövisekkel ők annak az emberszeretőnek fejét akarták ütni. Jó lesz, ha nem lesz nekik a töviseknél rosszabb valamin feküdni mindenkoron, ha majdan eljön Krisztus hogy megítélje, elkárhoztassa és a tüzes tóba vesse őket, ellene elkövetett összes nyugtalankodásukért. Oh, bárcsak felhagynának ezen haszontalan és gonosz mesterséggel, a miáltal töviskoronát kötnek annak számára, aki a világnak egyedüli reménysége, akinek vallása azon egyedüli csillag, amely a nagy nyomorúság éjszakáját megvilágítja és a haldoklót a béke kikötőjébe vezeti. Már a keresztyénségnek ez idő szerinti jótékonyságáért is tisztelettel kellene a jóságos Jézust illetni. Ő tette szabadokká a rabszolgákat és a leigázottakat felemelte. Az evangéliuma a szabadságnak jegye (kártyája), a zsarnokság korbácsa és a papság halála. Terjesszétek azt és a békét, szabadságot, rendet, szeretetet és örömet fogjátok terjeszteni. Ő az emberbarátoknak legnagyobbja, az igazi emberbarát, miért álltok ellenségesen iránta ti, kik előhaladásról és felvilágosodásról beszéltek. Ha az emberek ismernék Őt, akkor megkoronáznák a tiszteletteljes szeretet gyémántjaival, melyek drágalátosabbak India gyöngyeinél, mert az Ő uralma behozza az arany korszakot és a jelenben is enyhíti az ellenkezők keménységét, miként a múlt idő nyomorúságát eltávolította. Nagyon rossz üzlet ez a lekicsinylés és megrovás, s azért kérem az illetőket, kik ebbe belementek, hogy hagyjanak fel ezen nemtelen munkával, mert ez nem méltó az okos lényekhez, romlást hozó pedig az ő halhatatlan lelkük számára.
A tövisekkel való eme koronázás egy másik módon a mi iránta való engedelmességünknek tettetes megvallásával történik. Azok a katonák egy koronát tettek Krisztus fejére, de azt nem gondolták, hogy ő király volna. Jogart adtak kezébe, de ez nem amaz erős, elefántcsontból való pálca vált, mely a valódi hatalmat jelképezi, hanem csak egy gyenge, hajlékony nádszál. Ezáltal arra figyelmeztetnek minket, hogy Krisztust a nem őszinte vallástevők megcsúfolják. Oh, ti, kik nem a ti lelketek mélységéből szeretitek Őt, ti vagytok azok, akik Őt kigúnyoljátok. De azt mondjátok: „Miáltal járultam én ahhoz, hogy Őt koronázzam? Nem léptem-e be az egyházba? Nem mondtam-e, hogy én hívő vagyok?” Oh, ha a ti szívetek nincsen helyes állapotban, akkor ti Őt megkoronáztátok tövissel, ha nem adtátok át neki a ti egész lelketeket, akkor rettenetes gúny között nádszálból való jogart dugtatok az Ő kezébe. A ti saját vallástok Ő ellene való gúny. A ti hazug hitvallomástok kicsúfolja Őt. Kicsoda kívánta tőletek, hogy az Ő udvaraiban járjatok? Ti megkáromoljátok Őt az Ő asztalánál. Hogyan mondhatjátok azt, hogy ti Őt szeretitek, ha a ti szívetek nincsen vele? Ha ti sohasem hittetek benne, ha ti soha sem tartottatok bűnbánatot, soha az Ő parancsolatainak nem engedelmeskedtetek, ha ti Őt mindennapi életetekben nem úgy ismertétek el, mint Urat és Királyt, akkor arra kényszerítlek benneteket, hogy hagyjatok fel vallástokkal, mely oly tiszteletlen Ő iránta! Ha Isten Ő, akkor szolgáljatok neki, de ha egy sem e kettő közül, akkor ne mondjátok magatokat keresztyéneknek. Legyetek becsületesek és ne fogadjátok el Őt királyul, akkor ne hozzatok neki koronát. Semmi szükség sincs arra, hogy újból megkáromoljátok Őt törzsuralommal, majmolt hódolattal és külsőképpen való szolgálattal. Oh, ti képmutatók, gondoljátok meg útjaitokat, hogy az Úr, akit ti haragra ingereltek, túl ne adjon azokon, akik ellenszegülnek.
Bizonyos mértékben ugyanazt teszik azok is, akik őszinték, de éberségüknek hiányos volta miatt az ő eljárásukkal lajtvallomásuknak gyalázatára vannak. (Azaz hitvallomásuknak nem szereznek tiszteletet.) Én mostan, ha igazán helyesen beszélek, kényszeríteni foglak ‒ minden egyest ti közületek ‒, hogy ismerjétek be szívetekben, hogy Ő (a Krisztus) elitélve áll itten, mert mindannyiszor, ahányszor mi bűnös testünknek kívánságát megtesszük, az Üdvözítő fejét tövissel koronázzuk. Vajon mi közülünk, kicsoda nem tette meg ezt? Drága fej, amelynek minden egyes hajszála értékesebb a finom aranynál, mikor mi átadtuk néked szívünket, azt hittük, hogy mi téged mindig imádni fogunk, hogy ami életünk egy hosszú zsoltár lesz a te magasztalásodra, dicsőítésedre és koronáztatásodra. De mily kevésbé értük el eszményünket! Mi fájdalmat okoztunk neked bűneinknek töviseivel. Elhagytuk magunkat ragadtatni a haragtól, úgy hogy meggondolatlanul beszéltünk ajakainkkal. Vagy pedig világiasakká lettünk és szerettünk (világiasan), ami előtted utálatosság, vagy engedtünk szenvedélyeinknek és gonosz kívánságaink szerint cselekedtünk. A mi hiúságaink, oktalanságaink, feledékenységünk, mulasztásaink és sértegetéseink a gyalázat koronáját tették fejedre, és rettegünk, ha arra gondolunk.
Oh, kegyetlen szívek és kezek, akik ilyen gonoszul bántatok a dicsővel, holott a ti mindennapi gondjaitoknak annak kellett volna lennie, hogy megdicsőítsétek őt! Vajon egy elszakadotthoz beszélek-e én, akinek nyilvános bűne Krisztus keresztjére gyalázatot hozott? Attól félek, hogy némelyek közül olyanokhoz fogok beszélni, kik egykor az élő nevet viselték, de most azokhoz számíttatnak, akik holtak a bűnökben. Ha a kegyelemnek egy szikrája bennetek van, akkor az, amit én most mondok, bizonyára szívetekbe vág és úgy fog működni, mint a só egy friss sebben és titeket a legmélyebb szívbeli fájdalomba süllyeszt. Nem cseng-e fületek, ha én meggyőződhető módon panaszt emelek ellenetek a következetlenségnek ily nemű cselekedeteiért, melyek a ti Mesteretek fejére töviskoronát készítettek. Ti megtettétek ezt, mert a káromlók száját megnyitottátok és az ellenséget megtanítottátok arra, hogy őt gyalázzák, azoknak pedig, kik hozzá tartoznak gondot okoztatok és némelyeket tántorgásba hoztatok. Az istentelen emberek hibáitokot az ártatlan Üdvözítőre hárították. Azt mondották, hogy: „Ez a ti vallástok!” Rajtatok nőttek ki a tövisek, de Ő neki kell azokat hordania. Mi következetlenségeknek nevezzük gonoszságainkat, de a világi emberek úgy tekintik azokat, mint a keresztyénségnek gyümölcseit és elátkozzák a szőlőtőt a ti savanyú szőlőtök miatt. Ők a szent Jézusnak tulajdonítják követőinek hibáit. Kedves barátaim nincs-e mindenikünknek közülünk itt oka arra, hogy odahaza maga körül tekintsen? Ha mi ezt megtesszük, akkor jöjjünk úgy, mint az a szomorú, szeretettől áthatott bűnbánó nő, és mossuk meg az Ő lábait a bánat könnyeivel, mivel megkoronáztuk fejét tövisekkel. Úgy áll előttünk a mi, tövissel koronázott Urunk és Mesterünk, mint egy szomorú látvány, amely minket ünnepélyes intésben részesít.
Ha ismét fellebbentem a fátyolt, akkor a mi megkínzott és kigúnyolt Üdvözítőnkben diadalmas kitartást látunk. Nem lehetett Őt legyőzni, diadalmas volt még a legmélyebb gyalázat órájában is.
,,Szilárd marad a szíve végig, És tűrte a gyalázatot,
A legnagyobb kínok között is
Szeretni, ah, nagyon tudott.”
Ebben a pillanatban hordozta legelőbb a helyettesítő fájdalmakat, melyek őt illetik, mert ami állapotunkat vette magára és nem vonta el magát azoknak hordozásától. Mi bűnösök voltunk, a bűnnek jutalma pedig fájdalom és halál, azért vette fel a büntetést magára, hogy mi nékünk békességünk legyen. Ő azt szenvedte akkor, amit nékünk kellett volna szenvednünk és kiüresítette a poharat, melyet az igazság számunkra készített. Visszarettent-e tőle? Oh, nem! Mikor az ürmöt és az epét ama kertben először ajkaira hozta, akkor úgy látszott, mintha az ital egy pillanatra még az ő erős szellemét is megtántorította volna. Szomorú volt lelke a halálig. Olyan volt, mint aki meg nem állhat, a belső rettegéstől ide-oda dobatott. „Atyám – mondá Ő ‒, ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem.” Háromszor kérte ezt imában, mialatt emberiségének minden része a fájdalmak légiójának harctere volt. Lelke minden oldalról előretódult, hogy a növekedő jaj elől egy kimenetelt találjon, mialatt véres verejték borította el testét. Ezen szörnyű tusa után meggyőzte szeretetének ereje az ő emberiségének gyengeségét. Ajkaihoz emelte a poharat és meg nem borzadott, hanem ivott, míg egy csöppnyi volt benne, s íme üres a haragnak pohara, az isteni harag rettenetes borának semmi nyoma sem található többé benne. A szeretetnek egy iszonyú huzamában egyszerre, s mindenkorra megitta övéért az Úr a romlást. „Kicsoda az, aki kárhoztat, Krisztus itt van, aki meghalt, igen még több, Ő, aki fel is támadt. „És azért semmi kárhoztatásuk nincs már azoknak, kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint, hanem lélek szerint járnak.”
A kitartás valóban a legmagasabb fokot érte el, miután a kínteljes gúnyt, melyet leckénk leír, elhordoznia kellett, de mégsem csüggedt el és jelzett céljától el nem állott. Elvállalta azt, s így keresztül is akarta vinni. Tekintsetek reá és lássátok meg a kínok türelmes elviselésének csodáját, amely kínok egy világot a pokolba küldtek volna, ha ő azokat helyettünk el nem tűrte volna. A gyalázaton és szenvedéseken kívül, melyek pedig a bűnt illették és amelyekkel az Atya őt sújtotta, még egy mértéken felüli bosszúságot és gyűlöletet is kellett eltűrnie az emberek részéről. Miért kellett az embereknek az Ő kivégeztetésénél összes csúfolódásaikat és kegyetlenségüket féktelenül kibocsátaniok? Hát nem volt-e az elég, hogy meghalnia kellett neki?
Élvezetet szerzett-e az ő vas szíveiknek, hogy az Ő gyöngéd érzelmét kínozzák? Miért kellett azt előszedniük, azért-e, hogy fájdalmát még mélyebbé tegyék? Ha valaki mi közülünk ilyen módon megcsúfoltatott volna, az ő akaratjának nemtetszését nyilvánította volna. Nincs itt olyan férfiú vagy asszony, aki olyan szidalom mellett, nyugodt tudott volna maradni, de Jézus a türelemnek mindenhatóságában ült itten és maga felett királyilag uralkodott. Oh, te dicső példányképe a türelemnek, imádunk téged, amikor látjuk, hogy a gonoszság nem tudta a te mindenható szeretetedet legyőzni. Tagjai ugyan remegtek a kíntól, amelyet a korbácsolás okozott neki, de mi sem könnyekről, sem sóhajokról nem olvasunk, még kevésbé pedig panaszokról vagy fenyegetésekről. Nem keres részvétet és nem kér enyhébb bánásmódot. Nem kérdezi, hogy miért kínozzák vagy pedig, hogy miért csúfolják Őt. Oh, bátor tanú! Állhatatosan kitartó vértanú! Te mértéken felül szenvedsz, de nyugodtan szenvedsz. Az olyan tökéletes testnek, mint az övé, amely bűn nélkül fogantatott, némely olyan kín iránt, melyet a mi, bűn által meggyöngített testünk érezni sem bír, fogékonynak kell lennie. Az ő gyöngéd tisztasága olyan irtózatot érzett a nyers tréfáktól, amelyet a mi keményebb lelkünk nem bír létrehozni, mégis mindent elhordozott Jézus, amint ezt egyedül Istennek Fia volt képes elhordozni. Rakásra gyűjthették a terhet, amint csak akaratjuknak tetszett, Ő azonban még annál nagyobb kitartásról tett bizonyságot, elcsüggedni és visszariadni nem tudott.
Bátor vagyok azt következtetni, hogy a türelemnek az a képe, melyet a mi Urunk felmutatott, talán a katonák közül is némelyeket megindított. Gondoltatok-e valaha arra, hogy kérdezni kellene, vajon Máté (evangélista) hogyan értesült ezen megcsúfoltatásról? Hiszen ő nem volt ott jelen. Márk is irt arról közleményt, de hát őt nem tűrték volna meg az őrszobában. A pretoriánusok sokkal gőgösebbek és nyersebbek voltak, hogy sem megtűrtek volna csarnokukban zsidókat, s így annál kevésbé tűrték volna meg Jézus tanítványait. S mert a katonákon kívül senki már ottan jelen nem volt, azért méltán kérdezhetjük: Kicsoda beszélte ezt el? Ennek szemtanútól kellett erednie. Nem volt-e talán a százados az, akiről ugyan ezen bibliai fejezetben az van írva, hogy ezt mondotta: „Bizony, ő Istennek Fia volt!” Vajon ez a jelenet nem éppen úgy indította-e őt ama kiáltásra, mint az Úr halála? Mi ezt nem tudjuk, de annyi valószínű, hogy emez elbeszélés egy szemtanútól eredt és pedig olyantól, aki részvéttel viseltetett a szenvedő iránt. Fülemnek nem úgy hangzik az, mintha ez valami közömbös szemlélőtől származott volna. Nem csudálkozom magamon, ha majdnem feltételezni bátorkodom, miszerint a mi Urunknak meggyalázott és mégis türelmes arca olyan prédikációt foglalt magában,, hogy legalább egy, aki reá pillantott, az Ő titokteljes befolyása alá került és érezte, hogy az ilyen türelem emberi türelemnél több és ettől fogva az ottan tövissel megkoronázott Üdvözítőt úgy fogadta el, mint urát és királyát. Azt az egyet tudom, hogy azon esetben, ha ti és én Jézus számára emberi szíveket megnyerni akarunk, akkor nékünk is türelmeseknek kell lennünk, és amikor minket gúnyolnak és üldöznek, mi pedig ezt zúgolódás és elégtétel szerzés nélkül elhordozni tudjuk, akkor mi olyan befolyást fogunk gyakorolni, hogy ezt még a legnyersebb emberek is megérzik és sokan meghajolni fognak.
Ha újból felemeljük a fátyolt, úgy negyedszer egy szert, egy orvosságot fogunk találni a diadalmasan szenvedőnek személyében. Csak a betegségekre mutatok, amelyeket meggyógyít. Ezek a vérrel megfecskendezett tövisek olyan növények, melyeknek értékes hírük van, melyek igen drágák a mennyei orvosi tudomány tavában, ha azok helyesen felhasználtatnak. Vegyetek csak egy tövist ebből a koronából és használjátok fel azt műtőkésnek, majd ez ki fogja ömleszteni a szenvedélyek forró vérét és a büszkeség lázát lehűti. Csodálatos egy orvosság ez a test daganatai és kínokkal teljes bűnkelevények ellen. Aki Jézust tövissel megkoronázottan látja, az undorodni fog önmagára nézni, hacsak nem összetörött szívének könnyeivel. Hiszen, a mellre helyezett tövis éneklővé teszi az embereket, de nem azon a hangon, amellyel önmaguknak kívánnak jó szerencsét, hanem azok a hangok olyanok lesznek, mint ama galambnak szava, amely az ő társa után turbékol. Gedeon tövissel tanította Sukkót férfiait, de a lecke nem volt olyan építő, mint az a lecke, amelyet mi Jézusnak töviseitől tanulunk meg.
Az a szent orvosság, amelyet a jó orvos az ő tövises koszorújában hoz nékünk, úgy működik, mint erősítőszer és erőt ád nékünk anélkül, hogy levertséget kellene tűrnünk attól, amit a neki való szolgálat gúnyban és vesztességben hoz nékünk. „Tusáimnál ki van velem? Búban vigaszt ki nyújt nekem? Bátor szívet vajon ki ad?
Ki gyógyítja meg kínomat? Tövissel koronázott Jézus.”
Ha Istennek kezdtek szolgálni és arra igyekeztek, hogy az Ő akarata folytán embereknek jót tegyetek, akkor ne várjatok ti semmiféle jutalmat az emberektől, a félreértés, rágalom és rossz bánásmódon kívül.
A világ legjobb embereiről szokás szerint a legrosszabbat beszélnek. Egy gonosz világ nem beszélhet jót a szent életről. A madarak leginkább a legédesebb gyümölcsre vágynak, az a hegy, mely legközelebb van az éghez, legtöbbször lesz meglátogatva a vihartól és a legszeretetreméltóbb jellem ellen támadnak leginkább. Azok, akiket ti megmenteni óhajtotok, nem fogják megköszönni gondoskodástokat, hanem inkább megróják azt, hogy ti beleavatkoztok. Ha ti eléjük tartjátok bűneiket, akkor gyakran rosszul fogadják intéseiteket, s ha Jézushoz hívjátok őket, tréfálni fognak a ti kéréstek felett. Fel vagytok-e készülve erre? Ha nem, akkor szemléljétek Őt, aki olyan ellenkezéseket szenvedett a bűnösöktől, hogy a ti lelketek el ne fáradjon és el ne lankadjon. Ha sikerül néktek sokakat Jézushoz hozni, akkor ne számítsatok általános tiszteletre, mert avval fognak titeket vádolni, hogy a magatok előnyét keresitek, a népszerűség után törekedtek vagy pedig valami egyéb gonosz dolgot tulajdonítanak néktek. Hamisan festenek le, megrágalmaznak, torzképeket csinálnak belőletek és az istentelen világ bolondoknak vagy pedig gazembereknek fog tartani titeket. Nagyon valószínű, hogy ha ti Istennek szolgáltak, akkor az a koronában, amelyet ebben a világban nyerni fogtok több lesz a fullánk, mint a smaragd, több lesz a tövis, mint a gyémánt. Ha fejetekre helyezik azt, hordozzátok vidáman, örömnek tartsátok, hogy Uratokhoz hasonlíttok. Mondjátok ezt a ti szíveitekben: „Nem találok tiszteletlenséget ebben a tiszteletlenségben. Az emberek vádolhatnak gyalázatos dolgokkal, de az által én meg nem gyaláztatom. Megfoszthatnak méltóságomból, de azért én nem leszek megfosztva attól. Megvethetnek engem, de nem vagyok megvetett.” A ház atyját Belzebubnak hívták és leköpték, nem tudnak rosszabbat tenni a háznéppel sem, s azért kinevetjük az ő gúnyjaikat. Így leszünk mi a megvetett Názárenusnak türelme által türelemre állítva.
De a töviskorona orvosság az elégedetlenség és szomorúság ellen is. Ha testi fájdalmat szenvedünk, hajlandókká válunk arra, hogy zúgolódjunk és fellázadjunk, de ha Jézusra gondolunk, amint őt tövissel megkoronázták, akkor ezt mondjuk: „Krisztus én nálam többet szenvedett;
Ne töltse hát panasz a szívemet.”
És ami panaszaink elhallgatnak. Restellni fogjuk betegségeinket az ő nyomorával összehasonlítani. Arra leszünk tanítatva, hogy Jézus lábainál megadjuk magunkat, ha a szenvedések által tökéletessé tett nagy példaképünket látjuk.
A töviskorona orvosság a gond ellen. Mi mindent örömmel akarunk hordozni, amit az Úr számunkra meghatározott, de nagy oktalanság az, ha haszontalan módon mi magunk fonunk magunknak töviskoronát. Mégpedig tudok egyeseket, kik ‒ amint remélem ‒ igazi hívő emberek, maguknak sok nehézséget szereznek, azon fáradván és azon igyekezvén, hogy saját munkáikat megnagyobbítsák. Gazdagság után vadásznak, rettegést szereznek magoknak, fáradnak, nyomorgatják és kínozzák magukat, hogy maguknak a gazdagság érdemét összegyűjtsék. Megsebzik magukat, hogy a világi nagyság töviskoronáját hordozhassák.
Sok mód van, amellyel mi hátunk számára vesszőket kötözünk egybe Láttam anyákat, kik gyermekeikből csináltak maguknak töviskoronákat, nem tudták őket Isten kezébe átengedni, hanem gondokkal nyomorgatták magukat, holott örülniük lehetett volna Istenben. Ismét láttam másokat, kik különféle félelemből, melyeknek semmi alapjok nem volt, csináltak töviskoronákat. Úgy látszik, mintha az ő büszkeségük volna az, hogy kínozzák, és kívánságuk az, hogy tövisekkel szúrják magukat. Oh, te hívő ember, azt mondom én neked: „Az én Uram helyettem hordá a töviskoronát, miért kelljen azt nékem is hordanom?” Ő viselte ami betegségeinket és hordozta fájdalmainkat, hogy boldogok legyünk és alkalmasak ezen parancsolat iránt való engedelemre: „Ne gondoskodjatok a holnapi napról, mert a holnapi napnak gondja van magára.” A szerető barátságnak és a gyöngéd jóságnak koronája a miénk, mi pedig akkor hordjuk ezt, ha összes gondjainkat Ő reá vetjük, aki gondot visel reánk.
Ez a töviskorona meggyógyít minket a világ minden hiú dicsőségének kívánságából. Meghomályosítja az az emberi pompát és dicsőséget mindaddig, míglen szétoszlik a füstben. Ha a pápa hármas koronáját, vagy Németország császári fejékét vagy pedig a minden oroszok cárjának birodalmi jelvényeit ide hozhatnók, mik lennének mind ezek Jézusnak töviskoronájához hasonlítva? Üljön bár a trónján akármilyen nagy ember is, lássuk csak, milyen kicsinynek néz az ki, ha mellette Jézus ül. Ugyan micsoda királyi mű van abban, amikor képesek az embereket megadóztatni, az ő munkájukból élni és mind ezért keveset viszontadni? A legkirályibb mű abból áll, hogy önzetlen szeretetből az ő összes kötelezettségeiket átvesszük és az áldásnak forrásává válunk. Elveszi ez aranyotoknak fényét, drágaköveiteknek tündöklését és a ti ruhadíszeteknek szépségét, ha látjátok, hogy a császári dicsőségnek semminemű bársonya sem hasonlítható az ő véréhez és semminemű rendjelek sem versenyezhetnek az ő töviseivel. Megszűnik vonni a lelket a pompa és fényűzés, ha a megvilágosított szem a haldokló Üdvözítőnek magasabb méltóságát megismerte.
Kicsoda keresi a kényelmét, ha az Úr Jézus Krisztust nézte? Ha Krisztus töviskoronát hordott vágyódjunk-e mi a babérkoszorú után? Magának a fékezhetetlen keresztes vitéznek, amikor Jeruzsálembe lépett és királlyá választatott, volt annyi értelme és mondá: „Nem akarok arany koronát viselni ugyanabban a városban, ahol az én Üdvözítőm töviskoronát hordott.” Minek akarjunk mi a ruganyos nyoszolyás katonákhoz hasonlóan mindazt megkívánni, ami kényelmünk és élvezetünk szerint van berendezve? Miért kellene a nyugágyakon való hintázás, ha Jézus a kereszten függ? Mire valók ezek a puha ruhák, ha Ő mezítelen? Minek ez a fényűzés, ha barbármódon bánnak Ő vele? Így gyógyít ki minket a töviskorona a hiú világi dicsőségből és egyúttal a kényelem iránti saját önző szeretetünkből. A világi dalos kiálthatja: „Fiú, gyere és koronázz meg engem rózsabimbóval!” De ez az érzéki kérelem nem a miénk. Minket ingerbe nem hozhatnak sem testi örömök, sem a kevély élet addig, míg a fájdalmak emberére nézünk. A mi dolgunk a munkálkodás és a szenvedés, míglen a király elhív minket, hogy nyugodalmában részt vegyünk.
Meg kell ötödször jegyeznem, hogy itt előttünk egy titokzatos koronázás van. Legyetek türelemmel az én sok beszédrészeim iránt. Krisztusnak koronázása jelképes volt és mély jelentőséggel bírt, mert komolyan véve, ez Ő reá nézve diadalmi korona volt. Krisztus a bűn ellen harcolt ama naptól kezdve, amidőn neki a pusztában először ellenében állott, ama napig, amidőn Pilátus tanácsházába belépett és Ő meggyőzte a bűnt. Annak tanúbizonysága gyanánt, hogy győzelmet aratott, lásd a bűn koronáját, mint diadalmi koszorút megragadva! Mi volt a bűn koronája? Tövisek. Ezek az átokból fakadtak. „Töviset és bogácskórót teremjen néked!” Az volt a bűn koronája és íme Krisztus elvette koronáját és azt saját fejére tette. Ő a bűnnek legdúsabb uralmait elragadta és maga hordta. Üdv neked te dicsteljes harcos! Micsoda, ha azt mondám, hogy ezek a tövisek, egy kőfali koronát képeztek? A paradicsom körül volt véve tövis sövénnyel, oly éles volt pedig ez, hogy senki sem tudott belépni azon, de ami harci hősünk először ugrott át a hegyes falon és az Ő keresztjének vérvörös zászlaját vitte be az új, jobb Édenbe, melyet számunkra megnyert, hogy soha többé el ne vesszen. Jézus a falkoszorút hordá, mely bejelenti, hogy a Paradicsomot megnyitotta. A küzdőnek koronája volt ez, melyet hordott, mert nem testtel és vérrel küzdött Ő, hanem fejedelemségekkel és hatalmasságokkal, s meggyőzte ellenségeit. Ez a versenyfutásnak koronája volt, melyet viselt, mert Ő a hatalmasokat megelőzte. Majd nem befejezte futását, csak még egy vagy két lépést kell tennie, hogy a jegyeket elérje. Itt széles mező van az elmélkedésre, el kell hallgatunk vele, nehogy messze menjünk. Korona volt ez, gazdag a dicsben a gyalázat dacára, melynek ez célja volt. Mi Jézusban a nyomor birodalmában lévő egyeduralkodót látjuk, az elsőt a tízezer szenvedő között. Sohase mondjad azt, hogy: „Én igen sokat szenvedek!” Micsodák a mi fájdalmaink az ő fájdalmaihoz képest? Mikor a költő a római Palatinus halmon állott és Rómának kegyetlen leromboltatására gondolt, így kiáltott fel: „Micsoda a mi fájdalmunk és micsodák a mi felületes gondjaink Immánuelnek végtelen fájdalmaival összehasonlítva? Bár csak kebelünkben elzárva tartanók a mi kicsinyes ínségünket. Jézus egyszersmind a vértanuk fejedelme. Ő vezeti a szenvedő tanúbizonyságok és az igazság hitvallóinak seregét. A kínpadon haltak-e el, a tömlöcben sínylődtek-e, vagy pedig a vadállatoknak dobattak oda? Bármint volt, azért azok közül egy sem tarthat igényt az elsőség rangjára, de ő, a hű és valódi tanú, ott áll mindeneknek élén a töviskoronával és a kereszttel. Soha sem lesz talán az a sorsunk, hogy ezen magasztos seregbe belépjünk, de ha van dicsőség, amelyért az első idők vértanúit megirigyelhetjük, akkor az az, hogy azon hősi napokban születtek, amidőn a rubinok koronáját elérni és a legnagyobb áldozatot meghozni lehetett. Gyávák vagyunk valósággal, ha ezen enyhe napokban szégyelljük magunkat, a mi Mesterünket megvallani és egy kevés gúnytól vagy pedig azoknak bírálgatásától félünk, kik magokat bölcseknek lenni gondolják. Inkább kövessük a Bárányt, ahová ő megyen, viseljük megelégedve az Ő töviskoronáját, hogy majdan országában az ő dicsőségét nézhessük.
Az utolsó szó ez: a töviskoronában egy hatalmas ösztönt látok én. Egy hatalmas ösztönt mihez? Nos, hát először Ő iránta való benső szeretetre. Láthatjátok-e Őt a töviskoronában anélkül, hogy iránta vonzódva ne éreznétek magatokat? Úgy látszik, hogy ha Ő ezen a reggelen közénk lépne és mi Őt láthatnók, a szeretetnek tolongása támadna körülötte, hogy az ő ruhájának prémjét vagy az ő lábait megcsókolhassuk.
Oh, Üdvözítő, te drága és értékteljes vagy mi nékünk! A fent lévő minden név közül a legkedvesebb. Üdvözítőm és Istenem, te mindig dicső vagy, de szemeimben sohasem vagy szeretetreméltóbb, amint mikor gyalázatos gúnnyal vagy felruházva. Egyben van mindkettő: a völgy lilioma és Sáronnak rózsája. Világosság az ő jellemének tökéletességében és vérvörösség szenvedéseinek nagyságában. Tiszteljétek Őt! Imádjátok Őt! Dicsőítsétek Őt! És énekeljen ajakatok: „Méltó a Bárány...”
Az Ő reá való pillantás ösztön a bűnbánatra. Ami bűneink tették-e fejére ezeket a töviseket? Oh, én szegény, elbukott természetem! Korbácsolni akarlak téged, mert te, Őt korbácsoltad. Érezzed a töviseket, mert te vagy oka annak, hogy ő azokat érezte. Hogyan nézhetitek lelketeknek barátját olyan gyalázatnak eltűrésében, ha a bűnnel, mely Őt átfúrta, mégis tárgyaltok vagy pedig harc szünetben álltok vele? Ez nem lehetséges. Valljuk be Isten előtt ami égető fájdalmunkat a felett, hogy Üdvözítőnknek ilyen szenvedést okoztunk, s kérjük azt a kegyelmet, hogy életünket tövisekkel keríthessük be, s ezen naptól kezdve a bűn ne tudjon hozzánk közeledni.
Arra gondolok most, hogy milyen gyakran láttam fekete tövist a bokorban, mely éllel hegyesedett ki és éppen a bokor közepén volt egy madárkának gyönyörű fészke. Miért készítette a kis teremtés itten lakását? Mert a tövisek megoltalmazzák és a kártól védik. Mikor tegnap este ezen tárgy felett elmélkedtem, arra gondoltam, miszerint kérni foglak, hogy fészkeiteket Krisztus töviseiben építsétek. Biztos hely az a bűnösök számára. Nem érhet el itten titeket sem a sátán, sem a bűn, sem a halál. Tekintsetek Üdvözítőtök szenvedéseire és meglátjátok a bűnért való elégtételt. Fussatok sebeihez! Fussatok, ti félénk, remegő galambok! Nincs másutt olyan nyugalmi hely, ahol olyan biztonságban lehetnétek. Építsétek a ti fészkeiteket ‒ újra mondom ‒ ezekben a tövisekben és ha ezt megtettétek, s Jézusban bízhattok, Őt tartván mindenben mindennek, akkor jöjjetek és koronázzátok meg fejét más koronákkal. Minő dicsőséget érdemel Ő? Micsoda elegendő az Ő számára Ha mi a fejedelmek kincstárának minden drágaságait összevennők, nem volnának arra méltók, hogy lábai alatt kavicsok legyenek. Ha hozzá hozhatnák az összes királyi pálcákat, fejedelmi ékességeket, koronákat, diadémokat és a föld összes pompáját, nem lennének arra méltók, hogy elébe a porba vettessenek. Mivel koronázzuk Őt? Jöjjetek, szőjjük össze a mi dicséretünket és a mi könnyeinket gyöngyöknek és arany gyanánt fonjuk bele szeretetünket. Ezek gyémántokhoz hasonlóan fognak tündökölni az Ő becslése szerint, mert Ő szereti a bűnbánatot és szereti a hitet. Készítsünk ma reggel koronát a mi dicséreteinkből a kegyelem babérkoronázott hősének. Azon a napon, amikor ő halottaiból feltámadott, magasztaljuk Őt! Oh, bár bírnánk ama kegyelemmel, hogy ezt szívünkbe helyezzük, azután Őt szeressük, nyelvünkkel pedig mindenkor dicsőítsük azt, aki érettünk a szégyenbe hajtotta fejét. Ámen!
Oh, fej vérből átázva, Sebekben kínosan,
Oh, fej megkoronázva
Tövissel csúfosan! Akit különben ékit A dics és tisztelet,
Most meggyalázva vagy itt, Szívből köszöntelek!
Oh kedves arc mi szörnyen
Leköpve vagy; kitől Ez a világ különben Retteg köröskörül. Mily halavány levél te Fényes tekinteted,
Mely fényességnek fénye, Megtört, ki törte meg?
Amit Uram te tűrtél, Az én miattam lett, Amit te elviseltél: Bűnöm szerezte meg.
Én nyomorult itt állok. Haragra érdemes, Irgalmadért kiáltok, Uram, oh, meg ne vess!
Oh, Jézus hála néked. Te legjobb hű barát! Halálos szenvedésed Nékem üdvömre vált.
Segíts, hogy rajtad csüngjek,
A te hűségeden!
S ha szemeim megtörnek,
Lelkem veled legyen!