Nekem úgy tűnt fel, mintha egy juhakol előtt haladtam volna, ahol a pásztorok igen szorgalmasan foglalatoskodtak. Minden igyekezetük az akol ajtajára volt irányítva. A legelő nagyon sovány és a nap hőségétől nagyon lehervasztva, némely helyen pedig alig volt különb a pusztaságnál, a víz pedig piszkos és lehullott falevelekkel fedve. A juhok csekély számban, soványan és lefogyatkozva, olyanok voltak, mintha az élet csak hálni járt volna beléjük. „Mit csináltok itt barátaim?” – kérdének egy pásztort. „Mesterünk azt az utasítást adta, hogy legeltessük juhait”, volt válasz. „Ama juhokat amonnan a dombról, ide akarjuk csalogatni, mert azok szinte az övéi.” „Miféle eszközeitek vannak az idecsalogatásra?” „Nos, nézz ide! Megaranyozzuk a kaput és az aklot abban a reményben, hogy ha majd a nap rá süt, ama juhok a kíváncsiságtól indíttatva majd idejönnek. Majd ha ideérkeznek, azután legeltethetjük őket is.” „De mondjátok csak, miért nem vezetitek ezeket a legelőre, melyek úgyis itt vannak!” „Oh, ezek már biztos helyen vannak. Ezek maguk is megkeresik táplálékukat, mi nem érünk rá még ezekre is vigyázni. Legfőbb figyelmünket a kívülvalókra irányítjuk. Ezenkívül még egy más eszközzel is csalogatjuk őket. Szépen furulyázgatunk pásztorfurulyánkkal s ekkor jönnek, hogy hallgathassanak.” „Barátaim, de a már itt levő juhok miatt vagyok gondba. Mesteretek ezt mondá: „Legeltesd az én juhaimat, de aranyozástól és muzsikálástól nem fognak jóllakni.” „Nem, nem! Az a kívülvaló juhok miatt történik. Ezeket mi legeltetjük. Nézd, itt van a legelő, amott pedig répával teli teknő.” „Ezt nevezitek fűnek? Rossz, száraz anyag. Kedves barátaim, ezeket a teknőket ki kell üríteni és mással megtölteni.” „Azt gondolod, mi ráérünk arra? Valóban még egyéb gondunk is van.” „Bizonyára, de a fődolgot nem kell elhanyagolni. Minek csalogatjátok amazokat a juhokat? Mily sorsba részesüljenek? Az éhenhalásra hívogatni ide, nem valami vonzó gondolat.” „Tehát egész időnket csak ezekre fordítsuk, amazokkal ne törődjünk?” „Semmi esetre. Csalogassátok ide azokat, de jó takarmány és tiszta vízzel, nem pedig aranyozott aklok és furulyázással. Hogy mondhassák a kívülvalók: ama juhakolnál a fű jó és zöld, a víz pedig tiszta, azok ott jobban vannak táplálva, mint mi. Menjünk oda! Higgyétek el, hogy az elveszett juhokat magunkhoz vonni a helyes mód leginkább abból áll, hogy a Mester juhainak jobban megy dolguk, mint nekik, nem a tettekkel való folytonos dicsekvésből.” „Hiszen éppen arra törekszünk. Azért aranyozzuk meg az aklokat, hogy azáltal megtévesztve, szemeiket ide fordítsák.” „Nos, ha idejönnek, akkor mit mutattok nekik? Ezt a darab puszta földet s néhány kiéheztetett juhot. Inkább tartsátok őket távol. Kedves barátaim, ti mindnyájan tévúton vagytok. Jön az a nap ‒ már közeledik – amelyben egyedül állhattok aranyozott aklaitok mögött, mert azok üresen maradnak. A juhok az éhség miatt elhalnak, vagy elcipelik lesoványodott tagjaikat valami olyan helyre, ahol még van zöld fű és ahol a forrásból élő víz csergedezik. Csak úgy van jövőtök, ha a még meglevő juhaitokat legeltetitek. Tegyétek félre festékes cserepeiteket és furulyáitokat s azonnal lássatok hozzá, hogy a vályúk megteljenek tiszta vízzel! Még van idő, de nemsokára késő lesz.”
Szükséges-e magyarázata ennek a példázatnak? Meghallgatják-e a pásztorok? A juhok nyughatatlanok, mert az éhség és fáradság kínozza őket. A pásztorok, kik az aklokkal és furulyáikkal vannak elfoglalva, nem hallják, hogy mily régóta bégetnek a bárányok.
Az igazat mondjuk-e mindannyiszor, mikor ezt mondjuk; „Hiszek Szentlélekben”? Ha úgy van, miért tartunk még ily vonzó eszközöket szükségeseknek? Nem kellene- e megelégednünk azzal, hogy bensőnkben harcolnánk a szövetség angyalával, s annak hatalmas erejébe bíznánk, „ki mindeneket magához akar vonzani”?
Hiába hallgatunk ma már a régi trombitára. Kapunk mi elég bibliai történelmet Páltól, vagy thisbiti Illéstől. Ezek az elbeszélések a 19-ik század legdivatosabb nyelvén lesznek elénk adva. Az idő nagy része a szentföld térképére lesz fordítva, célzatok a földtudomány (geologia) csudáira szinte nem maradhatnak figyelmen kívül. Ezenkívül még az a kérés lesz a hallgatókhoz intézve, hogy ezt, vagy amazt engedjék el. Azok a rettenetes mentségek! Egy gyermek, ki atyját igazolja, egy tanuló, ki mesterét mentegeti, ez valóban szomorú látvány. De ha a Magasságos küldötte, azt mondja a lázadóknak, hogy a királyi Mester valóban becsületes, szavaiban már az ésszerűség szempontjából is lehet bízni. Lehetséges-e ekkor más érzés, mint az akaratlanság, mely a keresztyéneken erőt vegyen? Parancsolatot vettetek, mentségbe ereszkedjetek? A békesség üzenetével küldve, úgy bántok el a gonosztevőkkel, mint ha azok önálló parancsolók volnának
Egyet sem találunk úgy, mint az ezelőtt volt, ezt nagyon fájlaljuk. Adjátok ismét vissza, ha azzal időtök el is telik, hogy a prédikáció előtt egy éneket mondotok, ahelyett, hogy a díszítő részre oly nagy súlyt fektettek. A megfeszített Jézus Krisztust akarjuk. Nem a tudomány lett érettünk megfeszítve, de nem lettünk a zene nevére sem keresztelve: Az Úrért és önmagunkért adjátok vissza nékünk az imádság házát, azokat pedig, kik nem akarnak imádkozni, eresszétek el, hadd menjenek el hangversenyeket hallgatni. Azt mondjátok, hogy a gyülekezet így kívánja. De mit kíván tőled Krisztus? Hogy a juhokat a hegyre vezessed, vagy, hogy azok vonjanak téged a völgybe? Hol van az öreg Nehemiás szelleme? „Nagy dolgot cselekeszem, azért nem mehetek megszűnnék e dolog, ha én attól eltávoznám, ha hozzátok mennék.” (Neh.6,3) Az igazat megmondva, némelyeknek az Isten már nem oly érdekes, ez a szomorú tégy. Olyas valamit kívánnak, mi őket jobban mulattatja. Nos, a te kötelességed-e az, hogy őket mulattasd? Vagy az-e a te kötelességed, hogy a juhokat legeltesd? Miért legyenek éppen az idősb, ‒ tapasztaltabb ‒ a szent életben előhaladottabb tagok elhanyagolva? Nem vigyázhatsz-e inkább a kevésbé zeneértőkre és a tudománynélküliekre, mint kik a hitben erősek, kik mihamarabb megunják azt a moslékot, melyet a disznók elé szoktak adni. Nem kívánunk mi semmi újat, hanem valami erősítőt. „Nem az emberi bölcsesség okoskodó beszédeit, hanem a lélek tanúságát és annak erejét.” „Élek én, azt mondja az Úr Isten… mivelhogy az én nyájam ragadományra hagyatott... pásztor nélkül, és nem keresték az én pásztorim az én juhaimat... megkívánom az én juhaimat az ő kezekből, és elhagyatom velek, hogy az én juhaimat ne legeltessék. Íme, én magam előkeresem a juhaimat, és megkeresem őket. Én legeltetem az én juhaimat és én nyugtatom meg őket, azt mondja az Úr Isten.” (Ez.34,8‒15.)