Ki tudja?

Ez volt a niniveiek utolsó reménye: „Ki tudja, talán megtér és elváltoztatja Isten a gonoszt, hogy elfordulván haragjának búsulásától, el ne vesszünk”. Jónás könyve rendkívül vígasztaló volt azokra, kik kétségben voltak koruk gonoszsága miatt. Ninive város gonoszsága épp oly nagy volt, mint hatalma. Ha közülünk valamely kishitűnek azt parancsolták volna, hogy széjjel járjon e városban, számlálja meg annak tornyait és nézze meg tiszta napfénynél a lakók gonoszságát, akkor ím így kiáltana fel: Jaj! jaj! mennyire alásüllyedt e város a bálványimádásban, a bűn oly hatalmasan vette körül, mint maga a város fala! Gondoljátok csak, ha eme nehéz kérdést intézték volna hozzánk: miként hozható e város bűnbánathoz? Miként kezdendő meg, hogy az összes lakosság a legmagasságosabbnak imádására hozassék. Ha nem volnánk megmerevedve a kétségtől, ami legvalószínűbb, akkor ott ülnénk legalább félelemtelten és gondolkoznánk a terv fölött. A várost fölosztanók misszió-kerületekre és óhajtanánk nem száz, hanem ezer prédikátort belehelyezni; ez költséget mutatna föl és mi múlhatatlanul szükségesnek tekintenők számtalan helyiség beszerzését, melyekben az Isten igéje prédikáltatnék. Helyiségeinknek mindenesetre rendkívül tágasaknak kellene lenniök; igen hamar rájönnénk, hogy ha csak egy egész királyság jövedelme nem áll rendelkezésünkre, meg sem kezdhetjük a munkát. És mégis, mit mond erre az Úr? Az úr elveti az ész ítéletét, rendszerét és tervét, melyet a test és vér szőtt össze és elhív egyetlen embert. Csodálatos vezérlete által elkészíti az embert missziójára. Először leküldi őt a tenger mélyére, azután feljön a mélységből, eme borzalmas alámerülés megedzi lelkét és tetőtől-talpig fölruházza őt hitbátorsággal.
Mi rettenthetné még a szilárd talajon azt, ki a hal gyomrából élve került elő? Belép a városba, szemei kidüllednek az éppen most feje fölött elvonuló nagy ítéletre való megemlékezés miatt és szilárd, komoly, átható és ünnepélyes szavakkal kiált: „Még negyven nap vagyon, azután Ninive elpusztul”. Óh Isten! Ez a te utad? Ez azon eszköz, mely által ama nagy eseményt létrehozod? Egyetlen ember parancsára bűnbánatra hozod Ninivet? Elégséges lesz eme sápadt embernek, ki épp most szabadult ki a tengerből - szava, hogy Ninivét fölbuzdítsa? Oh Isten a te elmentél volna tüzes szekereiden, ha a mennydörgésben szóltál volna, ha megráztad volna alattuk a földet, akkor bizonyára megrettent volna Ninive, de ezen ember nem termett ám e föladatra. Csakhogy amily magas az ég a földtől, olyan távol vannak gondolatai a mi gondolatainktól és útai a mi útainktól. Ez az egyetlen ember útra kél és szinte nyomul a nép őt hallgatni. Tovább halad; a nép növekszik. Amint megállt valamely utca szegeletén, megnyíltak a ház ablakai és hallgatták őt az emeletekről és a terek megteltek néppel amerre és ahová, ment. De ő tovább megy, mindig tovább, mígnem az egész város megrendült hatalmas szavaitól. Most a király is maga elé hivatja Jónást, és a rendíthetlen próféta itt is hirdeti Isten fenyegetését. Meg lett a hatalmas benyomás. Az egész nép hamuba és zsákba
öltözik, az ember és állat jajkiáltása fölemelkedik Istenhez. A Jehova tiszteltetik, Ninive megtér. Ah kedves testvéreim! Itt erős alapot találunk a reményhez. Mit nem tehet meg az Isten! Ne véljétek, hogy neki várnia kell reánk.” A leghatalmasabb munkát végrehajtja a legcsekélyebb eszköz által. Egy ember elégséges volna, ha Isten akarná, ez óriási várost fölrázni. Egy ember elégséges volna, egy egész nemzet megtérítésére, ha Isten úgy akarná. Igen, egy egész világrész megrendűlhetne egy ember léptei alatt. Nem volna oly magas palota, hová egy ily ember szava föl ne hatolna, nem volna a gonoszságnak oly mélységes örvénye, hol egy ilyen ember szava nem hallatszanék. A mire szükségünk van, az hogy Isten kinyujtsa hatalmas karját és ki tudna akkor ellene állni? És ha csak egy szamár állcsontot vesz is elő, mégis erősebb Sámsonnál, ekkor nemcsak halomszámra feküdnének a megsebesültek, hanem város és országszámra. Isten a leggyengébb eszközzel is leverné ezreit és millióit Ó Isten gyülekezetei! Ne féljetek semmit! Gondoljatok a férfiakra, kik néktek a múltban adott. Tekintsetek vissza Pálra, gondoljatok Augusztinusra, örvendjetek Luthernek és Kálvinnak, dicsekedjetek Whitefield és Wesley-vel és gondoljátok meg, hogy ezek is egyes emberek volta kik által Isten nagy dolgokat vitt végbe, kiknek emlékük ki nem hal, míg e világ létezik.
Bevezető beszédem eme tétovázása után, eltérek most egy kissé ez elbeszéléstől, hogy olyanokhoz szólhassak, kik bűneik miatt reszketnek és ugyanabban az állapotban leledzenek, mint a niniveiek és mint ő irgalomért esedeznek.
Három dolgot emelek ki röviden e reggeli órán
1. A niniveiek nyomorult állapotát,
2. ama gyenge alapot, melyre reményüket építették és
3. kimutathatom, miszerint nékünk nagyobb okunk van, mely bennünket imára ösztönöz és vigasztalóbb alapjaink, melyek hitünket fölébreszthetik.
Először is hát kimutatom, hogy a niniveieket közöttünk többen kép viselik, ha betekintünk nyomorúságos állapotjakba, melyben leledztek. A niniveiek éppen olyanok voltak, mint a Noé korabeliek. Ettek-ittak, házasodtak, plántáltak, építettek stb.. Az egész világ magtárjuk volt. Gazdagabbak és hatalmasabbak voltak minden népnél, mert Isten dicsően hagyta őket növekedni, úgy hogy a föld legnagyobb nemzete lett belőle. Bebölcsőzvén magukat a biztonságba, a legundokabb bűnökbe estek. Gonoszságban a sodomaiakkal vetekedtek. Ha nem is voltak olyanok, mint a mai keleti városok, de leírhatatlan útálatosságúak. De mily hamar fölébresztettek biztonságukból és meggyőzettek bűnös állapotuk felől! Amaz egy idegen embernek prédikálása fényük tetőfokáról a gyász üdvös mélyébe hozta le őket. Dicsekedésüknek most vége lett; vigasságuk hangja megnémult és elkezdének sírni és jajgatni. Miben állott panaszos helyzetük? Azt gondolom, három fölfedezésben: mért fölfedezték az ő nagy. bűneiket, aztán a megtérésre kiszabott idő rövidségét és végül a város elpusztításának rettenetes módját.
Bár tudnátok ti is ilyet fölfedezní, kík biztonságban érzitek magatokat, ti, Sionban alvók, kik nem félitek az Istent, le sem tértek gonosz útaltokról. Ismétlem ezt, csak valamely próféta szava fölriasztana benneteket és meggondolnátok bűneiteket, mert sokak és nagyok azok! Némelyek közöttünk erkölcsös életet éltek. Nevelés és üdvös korlátok által egyebek erkölcstelenségeitől visszatartóztatunk, de azért mi is kényteleníttettünk szánkat a porba tenni. Ha szíveinkbe pillantunk, látni fogjuk, hogy az a tisztátalan madarak fészke, teljes minden gonosszal és úndoksággal. Mi épp oly bűnösök voltunk szíveinkben, mint a legrosszabb emberek cselekedeteikben. Nézzetek csak testvéreim életetekre! Kicsoda ment ti (közületek az Isten elleni zúgolódástól? Ki az, aki felebarátját úgy szerette, mint ónmagát? Ki az, ki testvérére soha sem haragudott? Ki az, ki nem káromolta meg Istent szívében sohasem, ha ajakával nem tette is? Ki az közülünk, aki szemeit mindig megtartóztatta a kívánságoktól. Nem vétkeztünk-e mindannyian? Ha bűneink nyilván volnának homlokainkon írva, ki nem fedezné be homlokát, hogy elrejtse egyebek előtt bűneit? Sok ember részére üdvös lenne, ha élettörténelmének könyvét keresztül lapozgatná. Forgassátok, csak kérlek, emlékezéstek leveleit olvassátok keresztül fekete és rosszal betűzött lapjait. Ne higgyétek azt, hogy prédikátoraitok értenék a hizelkedésnek művészetét manapság szokássá vált a hallgatóságot erényesnek és jelesnek tekinteni - nem hazugság lenne ez a mindentlátó Isten előtt? Avagy nincsenek-e itt is olyanok, kik titokban bűnös életet éltek, kiket meg neveznünk nem szabad? Micsoda? Nincs köztetek fösvény? Nem kárósítja és csalja meg felebarátját senki közületek? Senki sem hamis árúcikket közületek? Nincs köztetek hazug, csaló, káromló és aki fele barátja ellen hamis tanúságot teszen? Van-e szerencsém magam elő szeplőtlen gyülekezetet látni? Nem hizeleghetek magamnak, hogy úgy van. Óh nem, a mi bűneink nagyok és undorítók. Bárcsak készek volnánk bevallani, amit tettünk! Ha a Szentlélek megvilágítja szíveinket és utunk romlását megmutatja, akkor bizonyára bánkódni fogunk é kiáltunk az Istenhez, mint azt a niniveiek tették.
Ezenkívül tudomást vettek a niniveiek napjaik rövidségéről is. „Még negyven nap vagyon és azután Ninive elsüllyed”. Hogy meg van határozva a kegyelemidő! Egész az óráig meg van állapítva, „Még negyven nap”. Mily nagy rettegés közt számlálták a napokat. „De” - mondaná valaki - „csak nem azt akarod mondani, hogy napjaink csak negyven volna?” Nem testvérek, én nem vagyok próféta; én nem tudom megmondani, hogy hány napból áll életetek; de egyet meg tudok mondani: lehetséges, hogy vannak itt, kik nem élnek negyven napot! Lehetne köztetek, kik nem rendelkezhetnek annyi kegyelmi idővel, mint a niniveiek Tegyük fel, hogy képes volnék benneteket abba a nagy városba helyezni s meg tudnám mutatni körülvevő falait s erősségeit; ha, miként Jónás rájuk mutatnék és mondanám: „Negyven nap mulya ezen város elsüllyed” ez volna részetekről könnyebben hihető, vagy ha azt mondom: „Negyven nap mulya tested a földnek adatik át?” Melyik venné mondom, inkább igénybe az elhivést? Melyik könnyebb, meghalni, vagy egy várost elpusztítani? Mi vagy egyéb óh ember, mint egy tömeg élő por? Egy féreg megölhet, egy porszem elég arra, hogy életedet elvegyen. Mi az ember életfonala? Olyan mint a pókháló. Csak álom az élet, egy gyermek lehellete tönkreteheti és egy másik világban ébredünk föl. „Negyven nap!” Ez persze még elég hosszú idő, halálod idejével összehasonlítva. Már elég sokat prédikáltam e helyen, hogy visszapillantsak azokra, e helyről odamentek, ahová minden élőnek mennie kell. Én magam is gyakran megrettentem. Vasárnap még itt láttam és már a rákövetkező kedden vagy csütörtökön azt a kérdést intézték hozzám: „Mikor tarthatja meg a gyászbeszédet ennél és ennél?” „Gyászbeszédet!?” „Igen. Gyászbeszédet, mert ekkor és ekkor meghalt.” „Mily borzasztó, hiszen még a minap itt volt!” Mondom, negyven nap még hosszú terminus, ahhoz képest, amily hamar jöhet halálod. De még ha negyven év volna is, nem elég rövid idő ez is? Ha bölcsen áttekinted magad, rájössz, hogy mily gyorsan elrepül az idő. Nem mintha éppen most lett volna az esküvőtök? Még csak tegnap volt, hogy a szép friss bimbót láttuk. Alig egy hónapja, hogy a gabonát a földből előbújni láttuk és már az aratás is elmúlt, a vándormadarak elhagytak bennünket és az ősz színkülönlegessége követi a nyár bájos zöldjét. Az évek úgy tűnnek föl most, mint hónapok, hónapok mint napok és a napok mint enyésző árnyék.
Tehát az idő rövidségének épp úgy föl kellene ráznia bennünket. Most pedig hadd fűzzem hozzá még a harmadik körülményt, mely a niniveieket megrendítette, nevezetesen a kitűzött büntető ítélet rettenetes módját. Jónás prédikálása eme hatalmas hatását kétségkivül hirdetésének sajátságos határozatlanságának róhatjuk föl. Azt mondja: „Még negyven nap vagyon és azután Ninive elpusztul”, de ki által? Azt nem mondja meg. Éppen az a határozatlan és homályos hirdetés hozta őket félelembe. És ti, kik nem békéltetek meg Istennel, vallás nélkül vagytok, Isten és remény nélkül éltek e világon; mily rettentő ítélet várakozik reátok! Ezt én nem vagyok képes ecsetelni, az írás pedig a jövendő élet felől igen határozatlan kifejezésekkel él. Jézus mondja: „És vettetnek a külső sötétségre, hol lészen jajgatás és fogcsikorgatás”; másutt úgy szól a pokolról és annak gyötrelmeiről, mint ahol az ő férgük meg nem hal és tüzük meg nem oltatik. Továbbá úgy írja le, mint „mélység” és „örök tűz”. Ah testvéreim! Mi még keveset tudunk Isten haragjáról, mely bizonyosan kiöntetik az istentelenekre, de azt eléggé tudjuk érteni, miszerint rettenetes dolog az emberi füleknek arról hallani.
Ha e jelen életben pontosan le volna írva, akkor ezen élet az örökös gyötrelem előcsarnoka volna. Nem hiszem, hogy ennek olvasását kibirnák emberi szemek. Füleink zúgnának bele, szívünk pedig elolvadna mint a viasz. Bűnös! Én csak azt mondhatom: ha újjá nem születsz, rettenetesen el fogsz veszni. Isten kivonsza fegyverét és véredbe mártja. Elűz orcája elől dörgő haragjával és villámló dühével. Szétzúz hatalmával és hevével megemészt! Gyötrelmeidnek nem lesz vége és szenvedéseidnek füstje fölmegyen örökkön-örökké. Nem hozzátok szólok most, kik az igének nem hisztek, hozzátok most nincs semmi közöm; hanem szólok tihozzátok, kik a biblia kijelentésében hisztek, kik keresztyéneknek valljátok magatokat, veletek van most dolgom. Ah barátaim! Ha hisztek e könyvnek és mégsem vagytok bűnbánók, mily rettenetes ítélet vár akkor reátok! Mily félelmes lesz reátok a halál, mily rettenetes az utolsó nap! És mindez gyorsan reátok jön. Az Isten igazsága szekerének kerekei és tengelyei forrók, a gyorsaságtól; a fekete lovak tajtékoznak a gyors futás miatt. Talán míg itt állok és beszélek bátran olyan dolgokról, melyek minden embert fölizgatván, forróvá tehetnének, talán most teszi fel a halál nyilát a kézívbe és te leszesz áldozatja s prédikációm úgy végződhetik, mint egykor Pál apostolé, mikor Eutikus az ablakon keresztül alázuhant és meghalt. Isten őrizzen ettől, de azért mindegyikünknek van oka magát az Izráel Istene előtt megalázni. Ezeket mondottam az első pontról. Ah Szentlélek, áldd meg ez igéket!
Ezek a niniveiek ám mégis megragadtak egy szívet és reményt. Mert azt mondták: „Kiáltsanak az Istenhez erősen és térjen meg ki-ki az ő gonosz útjáról és hamisságaitól, mely az ő kezökben vagyon. Ki tudja, talán megtér és elváltóztatja Isten a gonoszt, hogy elfordulván haragjának búsúlásától, el ne vesszünk”.
A második pont eszerint az a gyenge alap, melyre a niniveiek reményüket építhették. Hanem itt figyeljetek, mert szívből óhajtom, hogy ti sokkal jobb reményben ugyan, a niniveieket e példányban követnétek. Megfigyelhettétek, hogy Jónás prédikálásában nem volt hirdetve a kegyelem. Az egész egy rövid ítélet kihirdetése volt. Hasonló volt a szentsíri templom harangjához, mellyel csak akkor harangoznak, ha egy gonosztevőt végeznek ki. Az irgalmasságról sem volt benne egy szó sem. Ez a bíró kürtje volt és nem a jubileum év ezüst kürtje. Jónás arcáról nem sugárzott le kegyelem, sem szívében nem volt részvét. Dörgő követséggel jött le és dörgő módon felelt meg kötelességének. „Még negyven nap vagyon és Ninive elpusztul.” Mintha látnám Ninive királyát tanácsosai között ülni és mintha hallanám, hogy mondja egy a tanácsos urak közül: „Kevés reményünk lehet az irgalomra, mert világos, hogy Jónás irgalomról nem beszélt. Míly rettenetesen szólt Jónás! Még csak egy könny sem jött szemeibe. Meg vagyok győződve afelől, hogy Jónás Istene igen igazságos és szigorú. Ő minket nem kímél; el kell vesznünk!” De a király ezt felelte a tanácsosoknak; „Ki tudja?” Te ezt így mondod, de nem tudod bebizonyítani, ne hagyjunk föl a reménnyel mert „ki tudja?” Drága hallgatóim, az nem Jónás, aki most hozzátok szól. Hozzátok intézett szavaim inkább Ézsaiás szavaihoz hasonlók, ki azt mondja: „De jöjjetek elő és pereljünk, azt mondja az Úr: Ha a ti bűneitek olyanok volnának, mint a veres festék; fejérek lesznek, mint hó; ha pirosak volnának, mint a piros festék, olyanok lésznek, mint fehér gyapjú.” (Jón.1,18). Ah, nem tudjátok-e ti is mondani ninivei királlyal: „Ki tudja” Nem mentek- é odahaza a kamrácskába imádkozni, mert: „Ki tudja?” Nem nyitjátok-e fel a bibliát és ne kerestek-e ígéretet, mert: „Ki tudja?” Ti sem kegyelemben, sem felvéve nem vagytok Istennél, sem nem énekelhettek egykor Isten trónja körül. Egy másik körülmény, mely a niniveiket a reménytől megfosztotta, az hogy az Istenről semmit sem tudtak egyebet, valamely rettenetes hírnél mit valamely borzasztó tettéből vettek. Egy másik, a király tanácsosa közül, mondhatta talán: „Uram király, örökké élj! Jónás Istene rettenete Isten. Nem hallottad-e mit cselekedett Egyiptomban, miként veszítette el Fáraót és minden seregét a Veres-Tengerbe? És nem hallottad- e mit tett Sénakheribbel, miként őt és seregét elveszítette? Sohsem vetted még figyelembe hatalmának dörgését? Bizony, Ó nem fog irántunk sem irgalmas lenni! „De a király azt felelte: „Ki tudja?” Te nem tudod az bebizonyítani; az csak a te eszméd, „Ki tudja”:
De kedves hallgatóim, mennyivel boldogabbak vagyunk, mi a niniveieknél, mi tudjuk, hogy az Isten irgalmas.
De még egy. A niniveiek nélkülöztek még egy meghatalmazást, ami nékünk megvan. Ők sohsem hallottak a királyról. Jónás prédikált nekik, de nem volt benne Jézus. Nem mondott semmit a jövendő Messiásról - semmit a meghintő vérről - nem említette a bűnért való nagy áldozatot - és ezokáért mondhatták a király tanácsosai a királynak: „Bizony mi sohasem hallottuk, hogy a megsértett Istent valamivel meglehetne engesztelni. Hogy lehet ő igaz és egyszersmind az is, ki megigazítja a bűnöst? „Ah, ki tudja”, mondá a király és erre a gyenge „ki, tudjá”-ra bátrak lettek irgalmasságért esedezni. De, neked óh bűnös, most hirdettetik, hogy „Ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem adta Ő magát váltságul, hogy aki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen. Hogy semmi kárhoztatásuk nincsen azért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak „Jöjj ó bűnös, jöjj a kereszthez. Azt gondolom, ez téged eme kérdéshez vezethet: Ki tudja.” Ő engemet tisztára moshat és elfogadhat és még oda juthatok, hogy a leghangosabbat énekelhetem népe között: „Érettem adta életét, Ki az ő ellene valék.”
Megmutattam néktek, hogy minek kellett őt, a királyt visszarettenteni, most pedig annak okát mutatom ki, ami őt bátoríthatta. Ezek igen csekély, de mégis kielégíthető okoknak látszottak. Talán azt mondta magában a király, úgy talán tanácsosainak is mondhatta: „Uraim, egyet meg nem cáfolhatnak, t. i., hogy mi nagy bűnösök vagyunk s ha megbánjuk tetteinket és irgalmasságért esedezünk, legalább nem lehet hátrányunkra. Kárunk nem lesz benne, még ha meg sem hallgattatunk is.”
Állítanom kell, hogy ebből már gyakran meríttettek vígasztalást. De, ha ti Krisztushoz nem jöttök, ha meg nem bánjátok bűneiteket, ha bizalmatokat Ő benne nem helyezitek, akkor elvesztek. Ez egész bizonyos. Ha hozzá jöttök és tőle elutasíttattok, ezzel a jövetellel nem veszíttetek semmit. De kisértsétek meg és sokat nyertek vele, mert meg fogjátok látni, hogy el nem utasít.
Ezenkívül még azt is mondhatja a király: „Jónás nem mondta, hogy az Isten megkegyelmez, de azt sem mondta, hogy nem kegyelmez meg. Jónás szavai ezek:” „Még negyven nap vagyon, azután Ninive elpusztul,” de nem mondta, hogy végképp nem kegyelmezne meg. Ennek következtében mondotta a király: „Tehát ki tudja, ki mondhatja ezt meg? Ha valaki ezt megmondhatta volna, az Jónás lett volna. Nem haragos tekintetű ember volt-e ő? Ha lett volna leég egy dörgés hatalmában, nem-e oda dobta volna még azt is? Bizonyos” - mondotta a király, - „ha Jónás e szavaknál megállott és nem tette hozzá, hogy „nem kegyelmezek meg”, az igen jó jel. Ki tudja? Ha Jónás erről semmit sem szólt, akkor mi sem szólhatunk.”
Látod, bűnös társam, óhajtom, hogy ezt te is megfigyeld és megtartsd. Mindazáltal neked ennél még sokkal jobb és erősebb alapod van, mert számodra hirdettetik most az irgalom. Isten nem akarja, hogy valakik elvesszenek, hanem, hogy megtérésre ígyekezzenek. Az ő saját szavai ezek és nyíltan hív téged, hogy hozzá jöjj. Ő azt mondja: Aki akar, jöjjön és vegye az életnek vizét ingyen; és biztosítja néked az ő szavát: „Aki én hozzám jő, semmikép nem vetem ki.” Az üdv oly szabad minden töredelmes bűnös részére, mint a levegő, melyet belélegzünk.
Óh jöjjetek, kész minden már, Kegyelmi lakomára.
A kapuk nyitva vannak már, Mindenki megvan híva.
Te rettegéssel telt kebel, Alázott szív nézz oda fel,
S meg lész vígasztalódva.”
Rajta tehát, ha úgy meghivatol, „Ki tudja?” Jöjj, ó jöjj és kísértsd meg ezt, mert „Ki tudja?”
A legnagyobb bizalom, mely a királyt vezette - a mint hiszem - a következő gondolat lehetett. Úgy tetszik nekem, mintha hallanám őt beszélni: „Ah, ha Isten el akarna minket veszteni az ő kegyelme keresésének minden alkalma nélkül, akkor nem küldte volna el Jónást negyven nappal előbb; akkor egy napi kegyelmi időt sem adott volna. Hanem egy csapással megsemmisített volna. Haragjában a várost minden értékesítés nélkül tönkre tette volna. Mit tett Sodomával? Nem küldött oda előre intő követséget; feljött a nap és tűz szállott alá az Ő mindenható kezéből. De nem úgy Ninive; Ninive intést kapott”. Okulj ebből bűnös. Te már sok intést kaptál.
Ma is intetel, sőt szívesen hivattatol Krisztushoz jönni.
Ha nem volna az Úr hajlandó megbocsátani, elküldötte volna-e szolgáit, hogy téged intsenek és hívjanak? Ha szíve nem égne az irgalomtól, nem azt mondotta volna-e? „Hadd vesszenek el, úgy is mind bálványimádók.” Az nem csekély bizonyítéka az Isten kegyelmi szándékának, ha valakinek egy hű prédikátort küld. Ó hallgatóim, én nem szólhatok néktek nagy szólástehetséggel; nem szólhatok oly tűzzel, mint egy Whitefield, de azt mondhatom, hogy semmit el nem hallgattam előttetek, ami Isten tanácsa ... A prédikálás nem gyerekjáték. Nem lesz gyerekjáték a prédikácíó hallgatásával beszámolnotok az utolsó napon. Intettek, mielőtt az irgalmasság kapuja előttetek bezáratnék; mielőtt éltetek véget érne! Most, most, ezt jól meggondoljátok? Most vihet titeket Isten lelke térdeitekre és imára! Most adhat néktek hitet az Isten Fiának kiontott vérében, ki a világ bűneit hordozta. Gondold meg bűnös, ha elkárhozol, magad ölted meg magadat. Látod az Isten nem akarja halálodat, hanem parancsolja, hogy hozzá jöjj. Igen, ő erre kér is egyszersmind. Ő azt mondja: „Ha a ti bűneitek olyanok, mint a veres festék, olyanok lesznek mint a fehér gyapjú. „Ó csak vonhatnálak benneteket! Ó csak lánc volna ajakomon, hogy benneteket Krisztus keresztjéhez köthetnélek aranylánccal. Jertek bűnösök, mert „ki tudja?” Nem, én megváltoztatom ez igét: „Én tudom” - ha hozzá tértek, Ő is hozzátok térend.
Ez elvezet a harmadik ponthoz, t. i. ama különböző okokat kiemelni, melyek indíthatnak bennünket hogy a niniveiek példáját kövessük.
A régi uralkodóknál olyan szokás volt, hogyha egy embert gyilkosságért halálra ítéltek, láncrafüggesztették, hogy aki a kivégzés helyén mellette elmegyen, az igazság szigorát fölismerje. Én pedig azt hiszem, hogy azáltal inkább a kor nyerseségét és vadságát tapasztalhatták. Míg a láncon függés nekik a megrettentés jeléül szolgált, úgy fogom én ezt részükre megváltoztatni, hogy az minket inkább megörvendeztessen. Tetszik Istennek az ő irgalmasságát ily példákban kijelenteni, hogy a mikor rápillantunk, így szólhassunk: Ha Isten azt megmentette, miért ne mentene meg engemet is? Szükségtelen e tekintetben az ó és új testamentomi iratokra hivatkoznom. Hiszen tudjátok, hogy egy Dávid kegyelmet nyert. Hogy egy főbűnös Manassénak is megkegyelmezett, szintén tudjátok. Ami az új testamentomi okot illeti, ott van egy lator, a Tárzusbeli Saulusig. Szemeitek előtt is vannak ma itt emberek,akik valamikor olyanok voltak, mint ti, de kiknek Isten most megkegyelmezett. A sok ezer között igen sok van, aki csak csupa kiváncsiságból jön e házba. Rá tudnék mutatni olyanokra, kik 20-30 év óta más helyre nem mentek. Némelyek iszákosak voltak és házaik a nyomor tanyája volt; némelyek nyilvános személyek voltak, kik tönkre tették lelküket és testüket, azonkívül egyebeket is bűnre csábítottak. Becsúsztak e házba, hogy meghallgassák a prédikátort, ki felől oly ritkaságokat beszéltek. Figyelmük feszült. Valamely nyíl eltalálta szíveiket és azóta itt vannak. Minden dicsekvés nélkül mondom, hogy ők az én örömem és koronám és az is lesznek az én Megváltó Uram Jézus Krisztus megjelenésének napjáig. Ha hasonlók voltatok ezekhez és bánkódtok bűneitek fölött, akkor - ha ezek vallomását hallanátok, miként én hallám - sohsem kételkednétek az Isten irgalmasságában. Ha olvasnátok néhány tengerész elbeszélését, melyeket magamnak megőrzés végett feljegyeztem - kik elbeszélik, hogy sohsem léptek szárazra, ha csak paráznaság és egyéb latorságért nem; ha mindazon utálatosságot elbeszélném, melyekben némelyek az itt levők között éltek, álmélkodva így kiáltanátok föl: „Bizony, ami Urunk gazdag az irgalmasságban!” Azt hiszem, hogy ez vonhat titeket Ő hozzá. Óh, ha vannak itt olyanok, mint tudom is hogy vannak és a rettegő bűnösök mellett ülnek, kiknek bánatkönnye olynak, el ne mulasszátok megmondani nekik: „Én egyike vagyok azon embereknek, kikről Spurgeon beszél.” Az Úr tégedet megmentett, azért el ne mulassz olyanoknak kezet nyújtani, kik készek megbánni bűneiket és mondd nekik, hogy ők oda mennek, ahova te mentél és hogy nézzenek ott irgalmasság után, ahol te néztél és találtál. Továbbá még azt szeretném mondani, ha szabad önmagamról szólnom; ha ismernétek a jellemet, mely volt megtérésem előtt, egyitek se kételkednék többé az Isten irgalmassága fölött. A mikor Istenhez fordultam és bűneimet megvallottam, a pokol legelvetettebb fiának éreztem magamat. Mások dicsérhettek, de én a magam javára egy szót sem szólhattam. Ha örökös részem legmélységesebb tüzébe jutottain volna, hajszálnyival sem kaptam volna több büntetést, mint amennyit megérdemeltem. „Kinek szabad még mindezek mellett is elcsüggedni? „Ki tudja?” Jöjj bűnös, jöjj és mondjad ezt szívedben és hívjad segítségül az Urat, ragadd meg hitben Megváltódat és mondjad: „Ki tudja?” Ha nem a kereszt a te üdvöd, a pokolnak bosszúja mihamarabb elnyel. Vagy van Krisztusod, vagy semmid. Ó nem, vagy Krisztus, vagy a kárhozat! Ragadd meg hát Őt: Ki a te egyedüli és utolsó reményed. Fuss hozzá; Ő a te egyedüli menhelyed. Ha te egy ragadozó állattól üldöztetnél s futás közben megpillantanál a pusztában egyetlen egy fát, melyre fölmászhatnál, ebben a te egyetlen és utolsó reményedben mily gyorsasággal futnátok oda a te lábaid! Ha látnám, hogy futsz és eléd lépné s kérdezném: „Megállj! Hova oly sietve?” Elrohannál mellettem azzal a Megjegyzéssel: Ah! Ott az egyetlen menekülésem és reményem szétszaggattatom és elnyeletem, ha ott menekülést nem találok!” Ilyen a te mostani helyzeted. Íme a mélység ordító oroszlánja, mely téged el akar nyelni, utánnad vagyon. Menekülj a kereszthez, karold át Őt: ott van reménység; ott van biztos menhely. De ettől messze - nemcsak darabokra szaggattatol, hanem . az örök halálnak martaléka léssz.
De végül hadd mondjak még egyet a te fölbátorításodra. Gondold meg bűnös, hogy míg ez részedre igen nagy szerencse, hogy megmentetel, addig az Isten dicsőíttetik, ha téged üdvözít. Az emberek nem törődnek a költséggel, ha valami által maguknak dicsőséget szerezhetnek. Nem könnyen alacsonyítják le magukat, olyat téve, ami nekik gyalázatot hoz; ha pedig hírnév jár vele, akkor örömest teszik. Gondold meg tehát lélek, hogy ha Isten téged üdvözít, azáltal Ó dicsőíttetik. De miért is ne dicsőítenéd Őt, ha lelked megmentéséről van szó? Mikor én irgalmasságot kerestem, úgy gondoltam, hogyha Isten nekem megkegyelmezne, nincs e világon oly dolog, mit meg nem tennék érte. Inkább darabokra hagytam volna magamat vagdaltatni, mint megtagadni őtet. Egész életemen át neki akartam élni és tétetni velem mennyben, ami akar. Nem úgy éreztek-é néha, hogyha Isten megkegyelmezne, a mennyben leghangosabban énekelnétek? Nem szeretnétek-e Őt? Nem kúsznátok térdeiteken trónjához és nem vetnétek-e elébe koronáitokat, ezt mondván: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek legyen a dicsőség? Isten örvend azon, hogy a bűnöst üdvözíti, mert az drágakő az ő koronáján. Ő ugyan megdicsőíttetik igazsága által, de nem annyira, mint ima által. Selyemruhában és arany koronával fején jelenik meg, amikor bűnöst üdvözít. Vaskoronát visel, amikor megrontja őket. Az ítélet előtte idegen dolog; ezt ő balkezével teszi, de jobb kezének cselekedetei irgalmasság és szeretet. Azért az igazakat mindig jobbja felől helyezi, hogy annál készebb legyen megbocsátani. Azért jöjj lélek a Krisztushoz. Nem fogsz olyasmit kérni, mit nem szívesen adna, vagy ami zászlóját beszennyezné. Hanem olyat kérsz, ami épp oly dicsőséges Részére, „mint üdvös a te részedre. Jöjj megalázott lélek, kiálts Krisztushoz és Ő könyörül rajtad.
Egyedüli aggodalmam, mialatt zárok az, hogy azt a leggyengébb benyomást is, amit nyertetek, mire haza értek, elfelejtitek. Szabad arra kérnem benneteket, hogyha nyertetek valami benyomást, egyedül menjetek haza, ha lehet? Ha pedig kényszeríttetek mással menni, akkor keveset beszélgessetek az úton és menjetek egyenesen a kamrácskába, boruljatok le és valljátok meg bűneiteket, kérjetek irgalmasságot a Krisztus véréért és „Ki tudja?” - még ma örvendhetnek mennyben százak fölött, kik e házba tanultak meg először imádkozni- kik most jöttek oda, hogy megmondják útaikat és Istenhez térjenek. Reménylem, barátaim, hogy egy sem megy el közületek helyéről, míg imádkozom, hogy az úgy történjék és kik ezt szintén óhajtjátok, ünnepélyesen mondjatok „Áment” az ima néhány szavaira, melyeket mondani akarok: „Uram, mentsd meg lelkeinket még a reggelen. Beismerjük bűneinket; alázatosan kérjük irgalmásságodat a Krisztus véreért. Kérünk, el ne vess minket, hanem engedd, hogy végtére mindnyájan jobbodra kerüljünk. Mutasd meg itt a te hatalmadat és add, hogy sok lélek megmentessék e mai nap reggelén, a Jézusért.” (Az egész nép rámondta: Ámen.) „A ninivebeliek az ítélet napfán feltámadnak e nemzetséggel egybe és kárhoztatják ezt, hogy ők megtértek a Jónás prédikálására és íme nagyobb vagyon e helyen Jónásnál.” (Mt.12,41)