Kik tulajdonképpen az istentelenek? A nyilvános és cégéres bűnösök azon emberek, kik Isten nevét hiába veszik, átkozzák és káromolják; azok, kik a polgári és erkölcsi törvényeket áthágják, azok, kik szabadságuktól megfosztva, fogságban szenvednek? Bizonyára ezek is értendők ezalatt, de nem csupán ezekre kell gondolnunk. Jóllehet az olyan emberek a bűnösök- és csúfolókhoz (1.v.) tartoznak, mégis az emberek egy másik osztálya különösen kiemeltetik eme kifejezéssel: „istentelenek”. Dehát kik ezen istentelenek? Azok, kik Isten lételét tagadják, kik Isten iránt való kötelességeiket elhanyagolják, kik minden szent dolgot gúnyolnak és abból csúfot űznek, mitől az angyalok remegnek? Ezekre is vonatkozik az, egész határozottan, de mégsem azon emberek ezek, kikre eme kifejezés tulajdonképpeni értelmében alkalmazható. A csúfolók olyan bűnös emberek, kiknek bűnük Isten ítéletét követeli és Isten trónjához bosszúért kiált. Az emberek egy másik osztálya az, kikre az „istentelen” kifejezés vonatkozik. Kik hát azok? A válasz, kedves testvéreim, bizonyosan fájdalmas meglepetést okoz nektek. Hiszem, hogy nem sok csúfoló van itt jelen, nem sokan, kik nyilvános gonosztévőknek és bűnösöknek neveztethetnének; de mily sokan vannak azok között, kik összejöveteleinket látogatják, kik joggal az istentelenek közé számíthatók! Mit jelent ez tulajdonképpen? Vegyük mégegyszer ezen különbséget szemügyre és azután fejezzük ki teljesebben.
Néha némely embert vallástalannak nevezünk; és tényleg rosszul áll annak a dolga, aki vallástalan; de az még nem elég, ha valaki vallásos. Lehet valaki vallásos, mindannak dacára még nem istenfélő. Van sok ember, aki vallásos; a külső törvény szerint feddhetetlenek, zsidók (Fi.3,5) szerzet szerint farizeusok. (ApCsel.26,5) Nem felednek el semmi rendszert, vallási felfogásuk egyetlenegy szabályait sem hágják át és rendkívül lelkiismeretesek ájtatosságuk gyakorlásában mégis az istentelenek közé tartozhatnak; mert egész más vallásosnak és egész más istenfélőnek lenni. A dologra alaposan rátérve: istenfélőnek lenni annyi, mint Istenre nézni folyton, mindenben Őt felismerni, benne bízni, szeretni és neki engedelmeskedni. Istentelen pedig az az ember, ki napi foglalkozásában nem gondol Istenre, ki úgy él a világban, mintha nem volna Isten; jóllehet minden külsőleges istentiszteletet gyakorol, de nincs értelme annak tartalmára nézve, nem hatol be soha annak magasztos eszméibe és mélységes titkaiba. Látja a szakrámentumokat, de nem látja abban Istent; hallgatja a prédikációt, elmegy az úr házába, az ájtatossági összejövetelen meghajtja fejét, összeteszi kezét, de Isten neki nem jelenvaló és kinyilatkozott. Nem hallja szavát és nem hajtja meg magát trónja előtt. Bizonyára vannak itt sokan, kiknek meg kell vallani, hogy nem bíznak Krisztus vérében és igazságában, hogy a Szentlélek nem gyakorol rájuk befolyást, hogy nem szeretik Istent, nem mondhatják, hogy elméjük és törekvésük teljesen Istenre van irányítva. Nos, hat napig napi munkáitokkal elfoglalva és folyton dolgoztatok - az helyes, ha valaki hivatásában hű és szorgalmas - de mily sokan közületek azon egész idő alatt nem gondoltok Istenre! Ti magatoknak dolgoztatok, nem Istennek. Az őszinte mindent Isten nevében tesz, legalább is folytonos óhaja. Ha eszik, iszik vagy dolgozik, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében óhajt végezni. De ti műhelyeitekben nem gondoltok Istenre és embertársaitokkal való viselkedéstekben nem törődtök Ő vele. Úgy éltek és cselekesztek, mintha Isten nem volna e világon.
Talán ma be fogjátok ismerni, hogy lelketek Istent nem szereti. Még sohasem volt társaságtok vele. Nem kerestétek a magányt; nem gyakoroltátok az imát imakamráitokban. Az Isten gyermekei azonban nem tudnának boldogok lenni, ha Atyjukkal nem beszélhetnének. Az Isten fiainak gyakran kell a Jehova elé lépni. Azok keresik Őt teljes szívükből. Érzik, hogy Ő az ő életük, szeretetük és mindenük. Ők naponta sóhajtoznak: „Uram, vonj magadhoz; jöjj hozzám, vagy vígy engem magadhoz közelebb”. Vágyódnak Istenről többet tudni; óhajtoznak azután, hogy az ó hasonlatosságában dicsőüljenek meg; törekednek törvényei szerint élni, szívbeli óhajuk az, hogy Szentlélekkel teljesek legyenek. De a ti szívetek nem igyekszik azokra. Nincs olyan vágyatok. Az igaz, hogy nem vagytok iszákosok, nem átkozódtok és nem esküdöztök, nem vagytok tolvajok sem paráznák. Mindezekben feddhetetlenek vagytok; és mégis istentelenek vagytok, Isten nélkül éltek e világon. Ő nem barátotok; ő nem segítőtök. Szívetek sem vágyik hozzá; nem vagytok az Övéi. Nem bírjátok a „fiúság lelkét”, ki által kiálthatjuk „Abba, azaz szerelmes Atya”. (Róm.8,15) Ti ezt éppen úgy tehetitek Isten nélkül. Sőt azt érzitek, hogy az Istenre való komoly gondolat borzalommal tölt be titeket és kebletekben nem kelt kellemes érzületet.
Istentelenek vagytok. Azért figyeljétek meg, amit ma mondani fogok, mert az reátok illik. Ne nézzetek jobbra vagy balra azt gondolva: „kíváncsi vagyok rá, hogy tetszik ez az én szomszédomnak.” Kényszerítlek titeket, ne gondoljatok erre vagy arra a haszontalan vásott fickóra ki életét paráznasággal és kicsapongással tékozolja el, hanem gondoljatok önmagatokra. Ha újonnan nem születtek, ha a Szentlélekben nem részesültök, ha Istennel meg nem békültök, ha bűneitek meg nem bocsáttattak, ha nem vagytok még ma a Krisztus gyülekezetének élő tagjai, úgy a könyvben megíratott csapások jönnek reátok, (Jel.22,18) különösen azon csapások, melyekről ma komoly szavakkal beszélek. Esdek Istenhez, hogy helyezze azokat szívetekbe; hogy féljétek és keressétek a Mindenhatót, ki engedi magát megtalálni, ha teljes szívetekből keresitek Őt.
Könnyen be fogjátok látni, hogy szövegünket három részre kell osztani. Először van itt egy rettentő tagadás: „Nem úgy a (hitetlenek) istentelenek”. Arra jön egy rémítő hasonlat: „Lésznek mint a polyva”. Végül egy borzalmas jövendölés: „Mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány”.
Itt van először egy rettentő tagadás. Az olasz, arab és görög fordításban ezen hely így hangzik: „Nem úgy az istentelenek: „nem úgy” az ő felfogásuk szerint a tagadás kétszeres, megerősített: „Nem úgy az istentelenek: nem úgy”. Azt megértendő, hogy ezen tagadás mire vonatkozik, el kell olvasnunk a harmadik verset. Ott ez áll: Az igaz „olyan, mint a folyóvizek mellett plántáltatott termőfa, mely az ő gyümölcsét megadja idejekorán és amelynek levele meg nem hervad; és minden cselekedete jó, szerencsés lészen:” - „Nem úgy az istentelének, nem úgy”.
Hogy a tagadást teljesen megérthessük, ezen vers minden részét szemügyre kell vennünk. Az istentelen nem olyan mint a termőfa, ha őt egy fával egyáltalán összehasonlítani lehet, úgy egy „meghervadott, haszontalan, kétszer megholt és tőből kiszaggatott fa” (Júd.1,12), vagy ha élőfával volna összehasonlítható, úgy hasonló azon pusztai fához, melyet valaki véletlenül plántált oda, ahol nem talál táplálékot. Az kiváltképpen megjegyzendő, hogy a keresztyén egy „plántált fa”.
Ez azt jelenti, hogy különös gondviselés és ápolás fordíttatik életére és ejtődésére. Mindnyájan tudjátok, milyen különbség van egy plántált és egy vadon nevekedett fa között. A kertben plántált fát a kertész ápolja, megkapálja, megtrágyázza, tisztogatja, metszi, gondja van rá, hogy gyümölcsözzék. A fa különös ápolás és gondozás tárgya. A vadfa az erdőben, mely a pusztán véletlen fejlődött, nem örvend ápolásnak, nem törődik vele senki egy lélek sem szomorkodik, ha a villámcsapás szétzúzza; nem folyik érte könny, ha vihar vonul át rajta s leveleitől megfosztja. Senkinek sem képezi tulajdonát. Nem árnyékoz be emberi hajlékot. Senki sem törődik vele. Kiszáradhat, hiszen miért áll ott és miért szívja a föld nedvét, mikor semmivel fizet azért?
Jóllehet az istentelenek is az általános gondviselés alatt állanak, mivel mindent
Isten kormányoz, és mindenről Ő visel gondot, de az igazak felett egész különös módon őrködik. Ők „plántált fák”. Ami csak történik, mindennek javukra kell szolgálni. Az Úr az ő Istenük és oltalmuk. Isten őrködik a föld felett, hogy minden körülmények között megmaradjanak. Az ég drága kincsei, a harmat és a napfény, mely áldásosan hat reánk, s azon értékes gyümölcsök, melyeket a Nap megérlel - mind az övék. Ő vigyáz mindenre, mi őket környezi. Ha kolera vonulna is végig az országon, de egy sem halna meg, lakosai közül ha Ő azt jónak nem látja. Ha háború keletkezik, akkor védőpaizsát tartja övéi felett; ha éhínség áll be, akkor is megelégedhetnek és az éhség napjaiban is van mit élvezniök. (Zsolt.37,19) Nem valami fenséges-e tudni egy keresztyénnek, hogy még fejének hajszálai is megszámláltattak (Mt.10,30), hogy az Isten angyalai őrzik és oltalmazzák? Hogy az úr az ő pásztora, azért semmi fogyatkozása nincsen. (Zsolt.23,1). Tudom, hogy ez olyan tan, mely engem gyakran vigasztal. Jöjjön bármi ha ezen gondolatra támaszkodhatom, hogy mindenben a gondviselés őrködik felettem, miért kellene még aggódnom? Úgy nagy, mint kicsiny dolgokban, egész biztosan létezik gondviselés az Isten gyermekeinek mind egyike részére. Minden egyes fáról, melyet az Úr plántált, mondhatni „Én Úr, megőrizem azt minden szempillantásban öntözöm azt; no valaki meg ne látogassa, éjjel és nappal őrizem azt” (Ézs.27,3) igazakat nemcsak tíz szem nézi, hanem a Mindenhatónak összes szeme rajtok nyugszik. Az Úr tudja az . igazaknak útjukat (Zsolt.1,6). olyanok, mint a plántáltatott fa; nem úgy ti istentelenek, nem úgy t részetekre nem létezik különös gondviselés. Kire akarjátok vetni gondotokat? Ki a ti menedéketek a bosszúállás napján? Hol van paizsotok harc napján? Ki fog napotok lenni, ha a sötétség körülvesz titeket Ki fog vigasztalni, ha a keserűségek ostromolnak? Nincs számotokra egy örök kéz, amelyre támaszkodhatnátok. Nem dobog értetek résztvevő szív. Nem vigyáz szeretetteljes szem reátok. Egyedülvalók vagytok Egyedül! Egyedül! Mint a kaktuszbokor a pusztában, vagy mint e fa az erdő közepében, melyre egy lélek sem ügyel, míg végre eljön a idő, mikor a fejsze lesújt és a fa leesik”. Nem úgy az istentelenek nem úgy”. Ez rettentő tagadás: az istentelen nem a különös isteni gond viselés tárgya.
De menjünk tovább. Az igaz olyan, mint a folyóvizek mellett plántáltatott fa. Az a fa, mely folyóvíz mellett plántáltatott, kiterjeszti gyökereit és gazdag táplálékot kap. Az a fa, mely messze a pusztában ál szárazságoknak van kitéve; a ritkán előforduló viharos felhők, melye felette átrepülnek,, csak takarékosan adnak cseppeket a tikkasztó hőségben. Ezen fa pedig, mely folyóvíz mellett plántáltatott, szüntelen bő nedvességgel bír. Nem ismer szárazságot, sem szükséget. Gyökerei könnyen felszívhatják a táplálékot, mely ott dúsan ömlik. „Nem úgy az istentelenek, nem úgy”. Részükre nincsenek patakok, melyekből örömöt, megújulást és életet nyerhetnének. Jöjjön, aminek jönni kell, a hivő mégis mondja: „semmiben meg nem fogyatkozom”. Ha szükséget szenved, akkor a menny felé néz. Ha földi ember őt elfelejti, úgy felnéz az Istenemberre, az Úr Jézus Krisztusra. Ha a föld megindul, az ő része a magasságban van. Ha minden elpusztul, van neki öröksége, mely el nem veszhet, sem meg nem hervadhat. Nem szakadékban plántáltatott, mely kiaszik, még kevésbé pusztában, ahol csak sovány, gyorsan eltűnő harmatot kapunk, hanem folyóvíz mellett. Óh kedves testvérek, csak kevéssé tudjuk mit jelent az. Mi tudjuk mit tesz, az ígéreteket magunkba szívni és magunkhoz venni a Krisztus teljességének vizét. Mi tudjuk, mi az: élvezni a kövérséget, mely minket betölt (Zsolt.63,6). Igen, örvendhetünk kimondhatatlan és dicsőséges örömmel (1Pt.1,8); mert kincseskamránk kimeríthetetlen és gazdagságunk nem fogy el. Javainknak nincs száma. Bírjuk a legdicsőbb boldogság lepecsételhetetlen kútfejét. Abban van boldogságunk, hogy arra hagyjuk magunkat, aki sohasem hagy cserben. Folyóvíz mellett plántáltatott fák vagyunk. Ah de, nem úgy az istentelenek, nem, óh nem úgy. Napjaitokban beáll a szárazság. Mert teljes örömötök van; de mit csináltok majd betegágyaitokban, ha a hideg ráz, ha fejetek és szívetek lelki aggálytól kínoztatik, ha a halál bekopog és szemeitek megüvegesednek? Mihez kezdetek, ha a Jordán hullámzó árjába juttok? Ma még élvezitek az örömet, de hová lesznek majd akkor? Most még van vagyonotok, de mit fogtok csinálni, ha azt mind elköltitek és cserben hagy titeket; s majd akkor, ha örömpoharatok kiürül, ha a forrásból az utolsó csepp is hiányzik, mihez kezdetek akkor istentelenek? Valóban ezen tagadás teljes rémítő fenyegetés részetekre. Most élvezhettek némi örömet és vígságot, most még átadhatjátok magatokat az izgató élvezeteknek, de mihez fogtok, ha a pusztán perzselő szél átfut rajtatok: a nyomorúság viharszele? És mindenek felett mit fogtok kezdeni, ha a halál sorvasztó leheletét érezitek? Ah, hová, ah hová - hová fogtok fordulni? Ne nézzetek többé örömötökre, sem otthonias kényelmetekre. A halál órájában nem találhattok vigaszt szeretetteljes hitvesetek kebelén sem, szinte oly lehetetlen lesz vagyonotokban és kincseitekben békét találni. - És ha elmúlt életetekre pillantatok vissza, hogy milyen igazságos volt az, ha istentelenek vagytok, úgy a visszatekintésben sem találtok vigaszt, ha a jövőbe néztek, íme, ott sem találtok vígaszt annak várásában, aminek jönni kell; tehát nem marad más hátra, mint „az ítéletnek néminémű rettenetes várása és a tűznek lángja, mely megemészti az Istennek ellenségeit” (Zsid.10,27). Ah, Istentől elidegenedett barátaim, kényszerítlek titeket, gondoljátok meg jól ezt, mert ha semmi rosszabb nem léteznék, már szövegünk első mondata úgy harsog, minta kárhozat trombitája, s oly keserűséget tartalmaz, mint a jelenések haragpoharai.
Menjünk még tovább. Az igazról az mondatik: „az ő gyümölcsét megadja idejekorán. „„Nem úgy a hitetlenek, nem úgy, ők nem hoznak gyümölcsöt; vagy ha itt-ott csüng is egy-egy fürt a tőkén, az is idő után nevekedett, amikor már a nap termékenyítő melege nem érlelheti meg és azért savanyú és értéktelen marad. Sok ember beképzeli magának, hogyha egyenes (pozitív) bűnöket nem tesz, úgy minden rendben van. Prédikációm közben akarok rövid predikációt beékelni eme szövegről: „Átkozzátok Mérózt, azt mondja az úrnak angyala, szüntelen átkozzátok az ő lakosait; mert nem jöttek segítségére az Úrnak, az Úrnak, mondom, segítségére az erősek ellen.” (Bír.5,23). Tehát: Mit tett Méróz? Semmit! Megátkoztatott Méróz? Igen, elkeseredett módon. Miért? Mivel semmit sem tettek? Igen, igen; mert semmit sem tettek. „Átkozzátok az ő lakosait” azért, amit nem tettek, azért „mert nem jöttek segítségére az Úrnak… az erősek ellen.” Küzdött Méróz Isten ellen? Nem. Feltette Méróz sisakját és megragadta paizsát és dárdáját, hogy fellépjen a Mindenható ellen? Nem. Mit tett Méróz? Semmit. És megátkoztatott? Igen, rettenetesen megátkoztatott polgáraival egyben, azért „mert nem jöttek segítségére az Úrnak...az erősek ellen.” Ismételjétek magatoknak ezen prédikációt, ha hazamentek, talán, ha a felett elmélkedtek majd azt fogjátok mondani: „Méróz! Igen, én vagyok az. Nem ellenkezem Istennel, nem vagyok Krisztus ellensége, nem üldözöm az övéit, nem, sőt szeretem a szolgáit, örömest megyek házába igéje hirdetésének hallgatására. Nem volnék boldog, ha vasárnaponként:.” fel nem üdülnék a szent helyen. De mégis azon szavak rám illenek, mert nem mentem „segítségére az úrnak az erősek ellen.” Nem tettem semmit. Haszontalan henyélő vagyok. Terméketlen fa vagyok. Óh, gondoljátok meg, hogy majd megátkoztattok. Nem azért, amit tettetek, hanem. azért, amit nem tettetek. Nem azért, amit tesztek, hanem azért, amit nem tesztek. S az a rémítő átkok egyike az istenteleneken, hogy nem hoznak gyümölcsöt idejekorán. Igen, nézzetek meg többeket közülük. Mi hasznot tesznek e világon? Családotokban van főtámaszotok és életetek központja. Isten adja áldását ahhoz, hogy gyermekeiteket jól neveljétek. De mi hasznotok van Isten gyülekezetében? Rendszeresen látogatjátok évek óta az istentiszteletet és ott ültök, ahol talán más szegény bűnös megtért volna, ha helyeteken lett volna. Az igaz, hogy itt ültök és hallgatjátok a prédikációt, de mi hasznotok van abból, ha ezen prédikációk majd elítélnek titeket? Igaz, hogy a nyáj közt vagytok, de mit ér, ha fekete juhok vagytok a fehér bárányok között? Mit tesztek Krisztusért? Mennyit értek? Kövek vagytok-e ti is az Ő lelki templomában Tettetek legalább annyit, mint azon nő, ki az alabástrom edényből a kenetet Jézus fejére töltötte? Egyáltalán semmit sem tettetek érette. Táplált, felnevelt és ti semmit sem tesztek néki. „Az ökör ismeri az ő Urát és a szamár az ő Urának jászlát” (Ézs.1,3) de ti nem ismertek semmit és nem becsültök semmit. Íme, az Úr le akar ma számolni veletek, nem azért, amit tettetek, hanem azért, amit elmulasztottatok. Evangyéliumot küldött számotokra; minden vasárnap hívogatott. Könnyes szemekkel intettelek és hívogattalak titeket. Szüntelen halljátok az Igét nagy dolgokkal kínáltattok meg; fenséges kiváltságot élveztek. Isten táplál gondviselése folytán, ruház irgalmasságából, ti pedig semmit sem tesztek érte! Jó talajba plántáltattatok és mégsem hoztok gyümölcsöt. Kedves hallgatóm, kérlek téged, vedd ezt szívedre, mert ez most intelem, de ki tudja, nem-e egyszersmind átok is? Ez nem csak rossz jellemvonásod, hanem fenyegető isteni átok. Isten nélkül való vagy, azért vagy gyümölcstelen. Nem szereted Őt; azért haszontalan szolga vagy. Nem bízol Krisztusban, azért nem vagy olyan fa, „mely az ő gyümölcsét megtermi idejekorán.”
Menjünk fejtegetéseinkkel tovább. „Melynek levele meg nem hervad. „Nem úgy a hitetlenek, nem úgy. Az istentelenek leveleinek meg kell hervadni. Sok bizonyságát látom szemeim előtt annak, hogy Isten ígéreteit megtartja. Nézzetek körül magatokon, az ezüsthajú aggoknak mily nagy serege jön össze az úr napján az Ő igéje hallgatására! Többen közülük Krisztust már korán megismerték. Mivel „kimondhatatlan és dicsőséges örömet” élveztek, ha szent nevét megvallhatták, most, midőn azon korra jutottak, amikor az emberről azt szokás mondani, hogy a levelek megszáradtak és elhervadtak: náluk az nem úgy van, mert ők öregségükben is meghozzák gyümölcsüket, még jó karban vannak és virágoznak, amivel azt bizonyítják, hogy az úr hű és igaz. Lombozatuk nem hervad el, még ma is éppen oly tevékenyek Krisztus ügyéért, mint valaha s talán még tízszerte boldogabbak. Ahelyett, hogy gyümölcstelenek lennének, egészséges és érett gyümölcsöt hoznak. Ha a fiatalabb nemzedék közé kerülnek, olyanok, mint a szövétnekek a világon: vagy a képlethez visszatérve, olyanok mint a fák, melyeknek ágai a gyümölcs nemes terhe alatt meghajlik, mint az ő fejük meghajlik az évek terhe alatt. Minő kegyelem kedves testvérek, ha már a krisztusi ifjúságban részesek lettetek, és pedig azon Krisztus az, ki a mienk akar lenni egész életünkben. Az öreg Hill Rewlandot prédikálni látni, ki már a sír szélén volt, mikor Krisztus hűségéről beszélt - az valami fenséges látvány volt! Az egy bizonyság! Ez a lomb nem hervadt el. Létezett-e valaha olyan fa, mint ezek, mely zöld lombját hetven évig megtartotta és meg nem hervadt? Létezett-e valaha olyan dicső vallás, mint ez, mely az öregeket ifjakká és az ő ingadozó lábaikat örömtől ugrándozóvá teszi? S íme, ez a Krisztus vallása. Levelük nem hervad el. De ah! „Nem úgy az istentelenek, nem úgy.” Leveleitek elfognak hervadni; legkésőbb akkor, midőn meghomályosodnak az ablakon kinézők és megállanak a malomnak őrlői, (Préd.12,5) mikor a vénség beköszönt - ha a mandulafa megvirágzik és a sáska megkövéredik (Préd.12,7); akkor, ha nem előbb, meghervadnak leveleitek. Mily sokan vannak, kiknek levelük meghervadt! Jön egy hideg lehelet Istentől és az a fa, mely egykor víg és kedves volt zöld díszében, megbarnul, megszáradt s végre feketévé lesz és el kell távolítani helyéről. Már láthattunk olyanokat életünkben. Vannak emberek, kik látszólag előhaladnak a világon, gazdagok és szerencsések, becsülve vannak mindenektől; de nincs szilárd alapjuk és talajuk, nem sziklán állanak, nincs Istenük, akiben bíznának. Láttam őket kiterjeszkedni, mint a fát a tengerparton, a zsoltáríróval gyakran irigyeltem állapotukat, de „elmúlék és nem vala” (Zsolt.7,35-36); megnéztem és íme semmi nyoma sem volt; Isten megátkozta lakásukat; „Mint az álom, minekutána felébred az ember, Uram, mikor felserkented őket, az ő gondolatjukat utálatossá teszed” (Zsolt.3,20). „Miképpen elolvad a viasz a tűz előtt, azonképpen elvesznek a hitetlenek az. Isten orcája előtt” (Zsolt.68,3); „mint a bárányokban aló kövérség megemésztetnek és mint a füst, semmivé lésznek” (Zsolt.7,20) Íme ezt jelenti ez: „Nem úgy az istentelenek, nem úgy.” Igen, a tapasztalat megerősíti azt, hogy az istentelenek leveleinek el kell hervadni. Továbbá az mondatik az igazról: „minden cselekedete jó szerencsés lészen.” A jámboroknak jóllehet sokféle nyomorúságok van, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy több volna, mint a gonoszoknak. Azt hiszem, hogyha egy ember megtér azt, tapasztalja, hogy az Istenfélelem utai „gyönyörűségnek útai és minden ő ösvényei, békességnek ösvényei” (Préd.3,17); és több reménye lehet földi jólétéhez is, ha valódi keresztyén, mintha istentelen. Keresztyénalapelvek a legjobb üzletalapelvek, ha ezt beveszik az emberek. Ha valaki
üzletét jámbor érzülettel folytatja, s magát egész életében minden tetteiben azáltal vezéreltetni engedi, úgy a legjobb kilátása lehet életére, mert a közmondással élve: „Tisztesség legtovább tart”, s a keresztyénség a legnagyobb tisztesség. A tied és enyém közötti éles különbséget becsületességnek nevezik - idelent ezt úgy nevezik, odafent azonban egész másként, mert az ott nagy igaztalanság lenne. Becsületesség, a legnagyobb értelemben - keresztyén becsületesség - végre bebizonyul minden dologban a legjobb alapelvnek, s az, ki hívatásának él, kitartó szorgalommal jólléthez jut, persze ideigvaló jólléthez. De ha abban, ami után törekszik, eredmény nem is koronázza lépteit, mégis tudja azt, hogy amiben részesült, az javára fog szolgálni. Gyakran hallok keresztényeket következő módon nyilatkozni: „Íme sohase vágtam nagy üzletbe, de mégis volt annyi bevételem, hogy kényelmesen és boldogan élhettem. Nem kapkodtam nagy dolgok után, nem is éreztem ahhoz képességet és gyakran köszönöm Istennek, hogy nem ragadott el az erős ár, hanem kényszerített a part közelében maradni.” Én ezt megfigyeltem és tudom, hogy ahhoz, mint tényhez, nem fér kétely, hogy az ilyen alázatos emberek a legjobb keresztyének; ők élnek a legboldogabban, amihez kezdenek, az biztosan sikerül, mert megnyerik amit várnak, mivel várakozásuk nem fellengős, megnyerik, amire szükségük van, mivel szerén igényűek. Nem kívánnak nagy dolgokat, azért nem is kapnak üres kosarat, hanem mennek útjokon minden pillanatban az Isten gondviselésére bízva magukat és kérnek, s megnyernek mindent, ami szükséges; így amit tesznek, minden jól sikerül. De, ha minden vagyonukat elveszítenék, ha a szegénység venné őket körül, még akkor is, szegénységük mellett is éreznék, hogy a legnagyobb jónak birtokában vannak, mert Isten gazdaggá tette őket lelki jókkal, minden külső jókban való szűkölködésük mellett is. „Nem úgy az istentelenek; nem úgy.” Bármennyit örökölhet egy istentelen, legyen az sok vagy kevés, az csak kárára van. Pénzt gyűjtöget, olyan zsákba, mely tele van lyukakkal. Ha biztosítja azt, szakadozott zsákba teszi, ha kiadja, nem hoz nyereséget. Az az ember, akinek nincs Istene, nem lehet boldog. Ha kövér az a mészáros szerencséje. Ha rosszul megy neki - a sors viharának első szele már tönkreteszi. Az istentelen életében nincs semmi jó. Az élvezett édesség sem egyéb, mint csak méreg édessége. Ha jó színbe van, az is inkább megidézte szín a bujaság arcán, amely alatt sorvadás és betegség uralkodik. Lehet a hegy fűvel borított, azonban belsejében pusztító vulkánt és romboló veszedelmet rejtegethet. De az igaz minden cselekedeteiben szerencsés: „Nem úgy a hitetlenek, nem úgy.” Az bizonyos, hogy szövegünk első része nagyon komoly és kellemetlen; hogy az áldás kapui előttetek be vannak zárva, hogy az ígéretek nektek szólnak, hogy ki vagytok zárva a kegyelmi ajándékokból, melyek a jámboroknak adatnak - ezek elég okok arra, hogy minket gyászolásra indítsanak.
Most jöjjünk egész röviden a második ponthoz. Halljátok egy szempillantásig a rettentő hasonlatot. „Az istentelenek olyanok, mint a polyva.” Nem olyanok, mint a vadfa, mert abban van legalább élet, ők megholtak a bűnben. Itt még a száraz fával sem hasonlíthatók össze, mely gyökerestől kitépetett, mert még annak is van valami haszna. Ha az ár magával sodorja, a szűkölködő kiveszi a vízből, tüzet csinál belőle és elűzi a hideget. Az istentelenek még olyanoknak sem mondhatók, mint a kaktuszbokor a pusztában; mert az is használ valamit és a rideg pusztaságot egy kissé otthonosabbá teszi. Nem hasonlítanak semmihez, amiben élet van, aminek értéke van. Az van róluk mondva, olyanok mint a polyva, melyet a szél széthord. Azonnal meglátjátok, milyen rémítő ezen hasonlat, ha a képletet egy kissé megfigyelitek. Olyanok, mint a polyva. A polyva a jó magot takarja; mikor pedig a búza learatva és csűrbe takarítva lesz, csak a magnak van haszna, csak a gyümölcsöt becsülik, a polyva, mely szorosan a jó, élő búza mellett nevekedett, most feleslegessé lesz, elkülöníttetik és eltávolíttatik. Az istentelenek a polyvához hasonlíttatnak két vagy három okból. Először mivel szárazak és gyümölcstelenek. A polyvában nincs életnedv. Nem használ semmit és nem szolgál semmire. Az emberek szeretnek tőle mielőbb megszabadulni. Előveszik a szórólapátot. Feldobják a búzát a levegőbe, s a légáram a polyvát elviszi, a nehezebb búza pedig megtisztulva lehull. A polyvára fordított gondjuk abban áll, hogy az mielőbb elkülöníttessék, messze hordja a szél, mert haszontalan, nedv és erő nélkül való. A szél átmegy a búzán, a búza helyt marad, a, polyva elrepül. A feldobás után a búza megtalálja mihamar előbbi helyét és oda hull vissza, ahonnan feldobatott; de a polyva könnyű, nincs benne állandóság. Minden szellő, minden lehelet megmozgatja és elviszi. Így az istentelenek; nincs állandóságuk, könnyűek, csak olyanok, mint a redő a vízen, mint a tűzlángnyelvek, melyek egy szempillantásig tartanak s azután elmúlnak örökre. Végül hasonlíttatnak az istentelenek a polyvához, mert közönségesek és értéktelenek. Ki akar polyvát vermi? Ki törődik vele? Keleten egyáltalán nem ért semmit, nem használták semmire. Örültek, ha tűzbe dobhatták és minél előbb megszabadultak tőle, annál jobban örültek. Így áll a dolog az istentelenekkel is. Nem használnak semmit, alkalmatlanok e világra, alkalmatlanok a jövendő életre is. Ők a teremtettség salakja. Az istentelen bármit is tartson maga felől, Isten szemei előtt semmi. Függhet nyakában aranylánc, csillagot ragaszthat mellére, aranykoronát tehet fejére - mégis csak egy megkoronázott göröngy, haszontalan, sőt még rosszabb, mint haszontalan. Isten, kinek szemei előtt elvettettek, megtapodja őket lábaival a föld porában. A fazéknak van valami haszna, a cserép is használhat valami célt. Egykor Jób betegségében cseréppel kaparta magát. De mire lehet a polyvát használni? Nem ér semmit és nem törődik vele senki.
Itt látjátok, mit értek, hallgatóim, kik nem félitek Istent. Hagyjatok fel hamis biztonságokkal és törekedjetek az igazi világosságra. úgy gondoljátok talán, hogy nélkülözhetetlenek vagytok, de Isten azt mondja, semmirekellők vagytok. Olyanok vagytok, „mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Tovább nem időzöm itten, hanem inkább átmegyek a harmadik ponthoz.
A borzalmas jövendölés, mely a versben található „lesznek mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Mily közel van a polyva a maghoz! Valóságosan annak a takarója; együtt fejlődnek. Mily szorosan össze vannak kötve az istentelenek és az igazak! Sőt itt köztetek is akad olyan, ki istentelen létére egy istenfélő gyermek atyja. Ti vagytok ezen gyermeknek, mint a polyva a búzának; tápláljátok a gyermeket - kebleteken; körülfogtátok és védtétek, mint a polyva a búzát. Nem borzalmas nektek arra gondolni, hogyha bár oly közeli rokonságban vagytok Isten gyermekével, mégis az elkülönítés nagy napján örökre elválasztatol attól? A polyva nem juthat a mennybe. Tovább megyek. Te egy istenfélő anya gyermeke vagy; az ő keblén nőttel fel. Tanított téged még mikor kicsiny voltál, tanított imádkozni és énekelni „Jézus az én legfőbb jóm; Mert lett nekem Megváltóm, Vérét adta érettem
Ki a bűnben elvesztem.”
Anyád úgy nézett rád, mint örömére és vígaszára. Ő már elköltözött. Egykor az voltál neki, ami a polyva a búzának. Te ugyan azon a száron nevelkedtél, családjához tartoztál, szíve szívedig ért. Te voltál öröme és vígasza valaha. Nem hoz neked az fájdalmat, hogy ha te ezen állapotodban meghalsz, örökre elválasztva leszel őtőle? Ahol ő van, oda sohasem juthatsz. Van itten talán anya, ki már több gyermekét elveszítette azon gyermekeknek olyan volt, mint a polyva a búzának; rövid ideig anyai mellére szorította őket; most azok, mint jó gabonák, begyűjtettek a mennyei csűrbe. Ott örvendnek gyermeki szíveik, a Mindenható előtt. A hátramaradt anya ezt nem gondolja meg, mert ő maga talán - a pokol gyermeke. Ah, szegény anya, nem gondolod ezt meg? Ezen válás gyermekeidtől örök? Tetszeni fog az neked, ha te Isten nagy rostálásának napján polyvának találtatol és gyermekeidtől elhord a szél. Lehet az, hogy őket a mennyben pillantod meg - a mennyben, magadat pedig örökre elvetve? El bírod hordozni ezen gondolatokat? Szíved érzéketlenné lett? Lelked keményebb, mint az alsó malomkő? Ah, nem, az lehetetlen; az Isten népével való mostani benső összeköttetésed és az egykori biztos elválás tőlük kell, hogy megindítson téged. És ah, kedves hallgatóim, némelyek közületek szorosan egymás mellett ülnek az istenfélőkkel. Velük énekeltek és hallgattok. Külsőleg az Isten házának rendszeres látogatói vagytok - a gyülekezetben vagytok, mint a polyva a búza között. Ti vagytok a külső takaró, a gyülekezet, mely az Isten gyülekezetének belső és élő magvát körülveszi. Meg kell annak lenni, - hogy ti tőlünk elkülöníttettek? Öröm lesz az nektek, ha a szentek dicsénekeik közül az elkárhozottak sírásának és fogcsikorgatásának zajába kerültök? Az igazak nagy egyesületéből akartok átlépni az elkárhozottak és elveszettek utolsó főösszejövetelébe a pokolban? Ez a gondolat elfojtja hangomat. Ezen tárgyról nem birok hangosan beszélni. Ah, kedves testvérem, tudom, hogy ez a gondolat nekem mindig borzalmas volt. Anyám mondta egykor, midőn már sokáig imádkozott értem és azon meggyőződésre jutott, hogy reménytelen, elveszett vagyok: „Ah, fiam, ha te az utolsó nagy napon el fogsz kárhozni, úgy gondold meg, hogy anyádnak a te elkárhozásodra Áment kell mondani.” Az hozott engem életre. Az én anyámnak, ki engem szült és felnevelt, végre majd elkárhozásomra Áment kell mondani? És mégis úgy kell annak lenni! Nem mond-e a búza Áment, ha a polyva elszáll? Nem az-é a búza imája, hogy csak megszabadulhatna a polyvától? Óh igen, s ha ez az ima meghallgattatik és meglesz, akkor a búzának Áment kell ahhoz mondani, ha a polyvát elfújta a szél az örök olthatatlan tűzbe. Gondold meg, kedves hallgatóm, gondold meg ezt még egyszer. Meg kell annak lenni - azoktól, kiket szívből szerettem, búcsút kell vennem? Látnom kell, amint az egykor kedves szeretetteljes mosolygó porsátorunkat a sírnak kell átadni, s én ott állok a sír mellett utolsó búcsúzóra? Örökre elkülönítve kell azoktól lennem, kiket lelkem szeret, mivel én nem féltem Istent, az övéit nem becsültem és azért nem lehetek társ az örökségben az Úr választottaival? Hogyan, örökre elveszítettétek szeretteiteket? Jámbor apáitok anyáitok azon erős és biztos reményben tengettettek el, amely előttetek ismeretlen volt? Sohasem csatlakozhattok velük éneklésükhöz a mennyben? Nincs többé viszontlátás? A halál egy ösvény, melyen át nem vezet híd? Ah, én hiszem, hogy sokaknak közülünk megvan az az örömünk, hogy szeretteinkkel odafent összejövünk; s ha egyiket a másik után el is veszítettük, az a mi édes vigaszunk, hogy ők előrementek és mi nemsokára utánuk megyünk; ők nem elvesztek, hanem csak előrementek; test szerint eltemettettek, de lelkük a mennyben van, mi is oda fogunk menni, amidőn Megváltónk ábrázatját látjuk és boldogan gyönyörködünk az Ő fenséges szemlélésében, akkor meg fogjuk azokat is látni és bensőbb s tisztább társaságunk lesz velük, mint amilyen valaha egész életünkön át volt velük. Igen, itt egy komoly jövendölés van! Az istentelenek „mint a polyva, helyet a szél ide s tova hány.
Remélem, megfigyeltétek, hogy szövegünk borzalmas értelme nincs meztelen szavakkal kifejezve, hanem csak példázva: „lésznek mint polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Hová - hová - hová? Hol lesznek elhányva? Az ember egészséges; az ég tiszta, e világ könnye őt. Hamarosan akkora felhőt lehet látni feljönni, mint egy ember tenyere. Azonban nemsokára orkán fejlődik, habár kezdetleg csak gyenge szellő fújdogál. Az istentelen érzi a fagyasztó leheletet és megkérdezi az orvost, ki azt mondja, mihamar túl lesz mindenen. Most már itt a vihar Isten parancsol és az ember nem képes ellentállani. A szellőből lesz szél, a szélből a vihar, a viharból orkán. Elragadtatik a lélek. Sasszárnyakon az ég felé repülni fenséges; de elragadtatni e világból az istentelenek között, az borzalmas. Elragadtatni, nem a Kérubok szárnyai hanem a borzalom viharáramlatán vitetni, nem az üdvözült lelkektől az égi trónhoz, hanem akaratlan, erőszakkal erős ellenségtől megragad a romlásba. Az istentelenek olyanok, mint a polyva, melyet a szél e hord. Nem tudom, hogy bontsam ki ezen képlet teljes értelmét; e nagy vihar az embert helyéről elsodorja. Elhányatik. Most talán megtaláljátok magatok az utat tovább, mialatt még egyszer megismételem a kérdést: „Hová sodortatik? Látom, látom őt elsodortatni az él partjáról. Most már oda van.
Hozd, óh Szentlélek Isten, hozz ma bűnösöket magadhoz. Intelek titeket bűnösök, ragaszkodjatok erősen Krisztushoz. És vajha a Szent lélek segítené elő felhívásomat, hogy mélyre hasson, hadd örvendjenek mennyei angyalok azon bűnösökön, kik üdvöt nyertek és az Úr Jézus ismeretére jöttek! - Ámen.