Spurgeon, Charles

Alapígém fonalán ma a jómód veszélyeiről akarok beszélni és mivel a hallgatóságnak mindig a kisebb része tartozik a jómódúakhoz, tehát prédikációm aránylag csak kevésnek szól. Kötelességem ő hozzájuk szólni, mert aki igehirdetői tisztjénél tökéletesen megfelel, az a Szentírás minden figyelmeztetésével gondol és az éber lelkipásztor a léleknek minden állapotát kellően megfigyeli. Bár a Szentlélek képesítene tisztem igazságos eljárásában, midőn a különböző jellemű embereknek, Istennek egész tervét hirdetem. Ha a gazdagok Isten beszédét szívesen vennék, az a vagyontalanoknak hasznukra válnék, mert szerény sorsukkal megbarátkoznának és belátnák, hogyha jól ment volna dolguk, ugyanazon hibákba eshettek volna, melyeket szövegünk ostoroz. Talán sohasem ismertétek volna meg azon szent örömet és boldog békességet, mely most a tiétek, ha a jólétnek ama magaslatait elértétek volna, melyek után vágyakoztatok. Isten tudja mennyi ereje van az embernek és tudta, hogy a gazdagságnak kísérteteit nem bírnátok ki, ezért tartott meg titeket ott, ahol vagytok, nagyobb biztonságban és boldogságban, habár kevesebb jómódban.
Más emberek talán örültek az előbbi évek napsugarán, de most, hogy beborult fölöttük, tele vannak nyugtalansággal. Ezen prédikáció talán megtanítja őket eme szavakra: „Az én Istenein nem annyira a napsugarat rejtette el előlem, hanem a tüzes kemencéből szabadított ki engemet.” Ő látta, hogy az én szerencsém olyan bajokat idézett elő, melyek engem komolyan megkárosítottak volna és ezért kivont engemet hatáskörükből. A napvilág fényéből egy árnyasabb helyre ültetett, de amely lelki növekedésemnek előnyösebb. Olyanok is lehetnek jelen, kik buzgón törekednek a nagy dolgok után, ezek tanulják meg a mérséklést. Aki előre törekszik, az dicséretre méltó, de a szárnyas lovat jól fel kell kantározni és meg kell zabolázni, mert különben lovasával együtt elrepül. Vannak elégületlen szellemek, kik csekély eredménnyel nem érik be; epedve törekednek a legelső helyek után és e világ legmagasabb polcait akarják elérni. Önérzet, életüknek csillaga, talán jobban mondva balgatagságuknak bolygótüze. Ezek tanulják meg e mai beszédből, hogy nem mind arany, ami fénylik; hogy külső jólét nem teszi az embert mindig boldoggá és hogy meg lehet gazdagodni anélkül, hogy Istenben gazdagok volnánk. Szeretném a lángoló ifjú láztól forró homlokára hűsítőleg rátenni kezemet és eszébe juttatni, hogy senki sem él abból, hogy nagy vagyona legyen.
Még egy szavam van, mielőtt tovább mennék: Hoseás beszél Éfraim vagy Izraelről, a tíz törzs birodalmáról, mi pedig saját képünket láthatjuk meg azokban. Izrael az egyházat jelképezi és mégsem egészen Istennek igazi, lelki egyházát. Nem mind tartoztak Izraelhez, akik Izraelből valók voltak, mert ők test szerint egy magból valók voltak és ezért egy kevert tömeg, mely inkább a keresztyénséget valló világot ábrázolta, mint a kiválasztott keresztyén egyházat. Nos, úgy kell alkalmaznom a szöveget, amint adatott és azokra vonatkoztatni, akikre tényleg ráillik, t. i. a közös keresztyénség, a magát úgy nevező Isten népére. Ezért a mai beszédemben csak alig észrevehetőleg vonatnak a megkülönböztető vonalak az újjászületett Isten népe és a csak névleges keresztyének között. Ennek így kell lennie, mert olyan igazságról fogok beszélni, mely egy vegyes népre vonatkozik. Ti pedig annál pontosabbak legyetek az önvizsgálatban, hogy mindenki elvegye magának azt, ami az övé.
Az egész Izraelhez beszélek, legyen az lelki vagy nem lelki; azokhoz, akik Isten népének nevezik magukat, azokhoz, akik velük egyesülnek a nyilvános istentiszteletben vagy akik ezekhez számláltatnak. „Kinek füle van a hallásra, az hallja.” A Szentlélek áldja meg a hallást.
Térjünk a beszéd tárgyára.
Szövegünk első sorban a szenvedésekre való megemlékezésre mutat. Az Úr soknak mondja közülünk: „Ismertelek a pusztában, a nagy szárazságnak országában” (angol fordítás). Fontoljátok meg ezt nagyon és vessetek egy visszapillantást a múltra. Előre léptetek a világban? Megváltoztak körülményeitek? Felgyógyultatok valami nagy betegségből vagy kiszabadultatok a félelemnek mélységéből? Jó körülmények között vagytok most, van bőségesen minden és megáldott Isten a mulandó javakkal? Nézzetek csak vissza azon útra, melyen az Úrnak keze titeket vezérelt! Tekintsetek vissza az előbbi megpróbáltatásokra és a kegyelemre, mely támogatott benneteket. Némelyeknek, akiknek most jól megy dolguk, nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök, melyek a pusztaság nagy szárazságához hasonlíthatók. Oly szerencsétlenek voltak és minden vigasztalástól megfosztva, hogy el lehet mondani róluk, vizet kerestek, de nem találtak, nyelvök elepedt a szomjúságtól. Szomjúság a legborzasztóbb szenvedés, mely az embert érheti; ehhez hasonló volt némely embernek a szüksége és nélkülözése a múltban: nyomorúságosán tengődött és élete hasonló volt a folytonos halálhoz. Az Izraeliták a pusztában három napig haladtak víz nélkül; kutakhoz értek és mikor inni akartak, azt vették észre, hogy megihatatlan a víz, mert keserű. Isten népe közül nem sokan emlékeznek-e olyan időre, amikor nagyon szűken ment nekik és alig volt meg a mindennapira való, amikor jó embereiktől kértek segélyt és megcsalatkoztak? Tanács nélkül állottak, készletük elfogyott már, utolsó filléreiket kiadták, csaknem mintha életüket adták volna el. Ah, ezek pusztai napok voltak! Hasonlóak voltak ama hetek, melyeket betegségben sínylődve töltöttünk el, amikor éjjel így sóhajtoztunk: „Bár adná Isten, hogy már reggel volna” és ha eljött a reggel, akkor kifárasztott a ragyogó nap és azt kívántuk, bárcsak este lenne, hogy aludhatnánk. Talán ezek közül még egyik sem volt a mi tényleges megpróbáltatásunk, hanem sok gondok gyötörtek és nem tudtuk, kihez forduljunk tanácsért; nem láttuk magunk előtt az utat; életünknek fonala olyan volt, mint az összekuszált gombolyag és nagyon aggódtunk, hogy ki fogja azt kibontani. Sokszor fejünket két kezünkre támasztva, azt gondoltuk, hogy meg kell zavarodni, ha új gondok támadtak meg. Ez volt a nagy szárazságnak országa, egy puszta, melyben kígyók és skorpiók fenyegettek. Ne felejtsük el, hogy ezen az elhagyatott úton haladtunk. Bizonyára nem nehéz ezekre a dolgokra visszaemlékezni, mert többnyire a szenvedéseink nagyon is élénken megmaradnak emlékezetünkben, ezen élénk emlékeket fel akarom használni, hogy a múltat ismét felelevenítsem előttetek.
Ezen szomorú időknek a haszna az volt, hogy gondoltatok Istenre.
Hogyan? Ő hozzá folyamodtatok minden étkezéskor és ő benne bíztatok óráról- órára, mint az Izraeliták a mindennapi mannával. A kenyérhaja száraz volt, de édes, mert az Úr adta. Nem emlékeztek, hogy úgy látszott, mintha az üzletben minden darabokra akarna törni? Egy nagy áruház csődöt mondott emitt, amott meg egy másik ingadozott; a ti helyzetetek is veszedelmes volt, saját bukásotok egy hajszálon látszott függni. Most eszetekbe jut és megvalljátok, hogy akkor komolyan Istenhez fordultatok, mert nem volt más senki, akihez lehetett volna folyamodni. Azok voltak az imádságnak napjai! Az írásnak ama részei milyen édesek voltak, melyek jövendőmondásképen hatottak szíveitekre! Mennyire becsültétek Isten népének imádságait, akik ti érettetek imádkoztak! Vagy betegség által próbáltattál meg? Ah, akkor eszedbe jut, hogy a fal felé fordított arccal, mint Ezékiás, könnyek között imádkoztál meggyógyulásodért A fájdalomnak keserűségében kiáltottál: „Atyám, segíts, erősíts és üdíts fel engemet.” Akkor érezted, hogy Isten nélkül nem tudsz élni; azon biztos tudat nélkül, hogy van egy Isten a mennyben, kétségbe kellett volna esni. S habár nem úgy ismerted Istent, mint ahogyan szeretted volna ismerni, mégis létezett a te számodra Isten, miként Izraelnek is volt Istene, mikor az említett törzsek a pusztán által mentek és jelenlétét nappal a felhőoszlopban és éjjel a tüzes oszlopban látták.
Nyilvánvalóvá tette magát Isten a te szellemed előtt; igen, s ami még jobb, Ő ismert téged. Minő szépek ezek a szavak: „Ismertelek téged a pusztában, a vizeken és szárazföldön.” Ő nem szégyellte azt, hogy téged magáénak ismerjen és te veled érintkezzék. Azokat az erőtelen imákat, amelyeket te, ha nem lett volna oly nagy a szükséged, el sem rebegted volna, Ő mégis meghallgatta és csodálatos módon vigasztalt téged. Visszapillantva láthatod, hogyan szabadított meg. Igaz, hogy nem esett manna az égből, te a te mindennapi kenyered mégis megadatott néked. Te csodálkoztál és olyan háladatosnak érezted magad, mintha az az égből jött volna. Igen, nem adott vizet semmi szikla, hogy megitasson és mégis segítség jött olyan emberektől, akiktől azt oly kevésbé vártad, mint ahogyan nem remélnéd, hogy a sziklából forrást fogsz látni kiszökkenni. Az Úrnak keze tartott fenn téged a te nyomorúságodban és végre megszabadított belőle. Visszapillantáskor csodálatos ez a dolog és ha nem hitted volna, hogy az Ő keze van benne, akkor tökéletes rejtélynek maradt volna előtted. Erezed, hogy a te életed titka magyarázatának egyedüli útja az, hogy a Mindenható örök kezében hiszel. Ő jött segítségül és a te veszteségeid nyereségekké változtak. A teher, melyről te azt gondoltad, hogy téged összezúz, könnyen hordozhatóvá lett. Az ital, melyet halált hozónak tartottál, gyógyítónak bizonyult be. Te a pusztának éhségét felcserélted bőséggel és kellemetességgel. Mindened van, amit szíved kívánhat és a te szájad jó dolgokkal telt meg; azért tehát egy pillanatra se felejtsed el, hogy az Úr miképpen ismert el magáénak a pusztában, a nagy szárazság tartományában.
Ha visszatekintesz arra az időre, semmi olyasmit nem látsz, amiben dicsekedhetnél, mert nem annyiból állott a dolog, hogy Istent ismerted volna, hanem inkább, hogy Ő téged ismert. Te bizonyos módon imádkoztál és hittél, de az nagyon szegényes ima és nagyon szegényes hit volt; az irgalmasság mégis nagy volt és Ő magáénak ismert téged. Ismerte körülményeidet, ismerte kísértéseidet, ismerte gyöngeségeidet, ismerte szükségleteidet; igen, Ő tudott szükségednek idején segíteni másodpercnyi pontossággal. Ha 52 percig tovább várt volna a segítséggel, már késő lett volna, de Ő pontos vala könyörületességében. Sohasem jön korán, sohasem jön későn. Csodálatosan segített néked, habár egy ízben majdnem elcsüggedtél és máskor telve voltál világi érzülettel, zúgolódással és felháborodással. Ha visszapillantasz, kényszerítve vagy mondani: Ő ismert engem a szárazság tartományában, de én, én még nem is jártam hűségesen élői, hanem úgy tévedett el szívem, mint Izrael népe, mely borjút csinált Hóreben, meghajolt előtte és azt a szent helyet is, az Úrnak hegyét, ahol Jehova kijelentette magát, megfertőztette.
Az Úr ismert minket, ‒ legyen áldott az Ő neve, ‒ mikor mi egy puszta tartományban, zord vadonban voltunk és ismerete a tényleges segélyben mutatta meg magát. Nos fivéreim és nővéreim, elfelejtettétek-e az Úr jóságát a borús és homályos napokon? Ha ti ezt elfelejtettétek, Ő nem felejtette el. Az Úr gyakran szól a szentírásban Izraelnek előbbi napjairól. Ő azt mondja: „Emlékszem a kegyelemről, mellyel voltam hozzád a te ifjúságodban, mikor téged magamnak jegyeznélek, mikor engem követnél a pusztában.” (Jer.2,2) Mintha mondani akarná: „Emlékezem rá, mikor te fiatal keresztyén voltál és hajlandó voltál az én nevemért minden dolognak elvesztését elszenvedni. Reá gondolok, mikor szegény voltál és dicsérted nevemet minden darabka kenyérért, amelyet adtam néked. Emlékezem arra, mikor ama szegényes házikóban a hátsó utcában laktál és miként kiáltottál hozzám mélységes szegénységedben és könnyekkel szemeidben dicsőítettél engem, ha a te kenyered és vized nyújtatott néked.” Az Úr ezer olyan dologra gondol amelyeket mi elfelejtettünk. Az adományt nyerő ritkán emlékszik meg úgy az adományra, mint az adományozó. A hálátlanság súlyos hiba de szomorú és közönséges dolog az, hogy megfeledkezés nő ki belőle Kitűnik, hogy aki valami barátságot tanúsít más iránt, az jobb emlékező tehetséggel bír, mint az, aki ezt a barátságot élvezte. A mi gyermekeink elfelejtik azt, amit mi értük tettünk, mikor még kicsinyek voltak, de az anya nem felejtheti el mindazt, amit szenvedett gyermekéért; a félelmet és gondot sem, melyekkel a gyermek különféle betegségeinél küzdött. Az Úr mindenre emlékszik, amit értünk tett és mos az ő szolgájának szavával kiált hozzánk: „Ismertelek a pusztában, a nagy szárazság tartományában.” Azért tehát mi is gondoljunk arra.
Bizonyos, hogy mi a szenvedés idejében Istennek különös irgalmasságában részesültünk, s azért a hála köteléke csatoljon hozzá. Nem érezzük-e mi a kötelesség hatalmát? Nem akarlak titeket egyetlen szóval sem feltartóztatni, mert a ti tiszta érzületeiteket csak a megemlékezéssel kell felindítani és akkor teljes hálával lesztek az Úr iránt, aki néktek oly kegyelmesen segített. Ne vezessen-é minket nagy alázathoz, ha arra gondolunk, hogy mik voltunk? Hogy lehetnénk mi kevélyek, ‒ mi, kiket Isten a trágyadombról felemelt. Dávidot királlyá tette, de emlékeztette őt arra az időre, amidőn a szopt?tó anyajuhok után ment, miként minden más pásztorfiú. Akármily naggyá vált is Izraelben, egykor mégis az ő vagyonának összessége egy pálcából, egy parittyából és egy táskából állott. Mi közülünk való néhányunknak sem volt többje, mikor az életbe beléptek. Ez alázzon meg minket és jó lesz az alázatot és hálát egybekeverve úgy énekelni, mint Anna énekelt: „Az Úr szegénnyé tészen és meggazdagít; megaláz és felmagasztal. Felemeli a porból a szegényt és a ganéjból a szűkölködött, hogy ültesse a fejedelmek közé és a dicsőségnek székébe: mert az Úré a földnek kereksége és azoknak határt vetett.” (1Sám.2,7‒8)
Mindezt elétek hozom most testvéreim, kívánnám pedig, hogy mint egy bűvészpálcával a ti szemeitek előtt elvonultathassam a múltat. Azok a napok a kenyérnek szűkében, de a hálaérzetben gazdagok valának; kevesebb volt a ruhából, de több az Úrhoz való könyörgésből, kevés volt az arany, de nagy a kegyelem; kevés volt a jövedelem, de jelentékeny mértékben tört elő a dicséret és buzgalom. Akkor nem ittátok a kényelemnek borát és nem kentétek magatokat a fényűzés olajával, de az Úr mégis csak ismert titeket és vidámmá tette lelkeiteket. A szükség gyakran térdeitekre űzött, hogy imádkozzatok és a gyors meghallgattatás dicsőítésre ébresztette szíveteket, így tehát lelketek felüdíttetett. Ne engedjétek, hogy most ez legyen mondva: „Nem vetted eszedbe a kősziklát, mely téged nemzett és elfelejtkeztél Istenről, aki téged teremtett.”
Egy szomorú tárgyra kell térnünk: a nyomorúság élénk emlékével megvizsgáljuk azon hajlamokat, melyek a jómóddal össze vannak kötve. Reménylem kedveseim, hogy sokan közületek, Isten kegyelme által, ezen hajlamoknál erősebbeknek bizonyultak és az ár ellen úsztak, ha ez így volt, akkor valamennyinél jobban tudjátok, hogy léteznek ilyen hajlamok, mert nem kis fáradságotokba került nekik ellenállani. De hízelgőnek láttatnám, ha azt állítanám, hogy mindnyájan elkerültétek a veszélyt. Ily nagy, magát keresztyénnek valló seregben, mint az előttünk lévő, nem remélhető, hogy mindnyájan sértetlenül megmenekedtek volna a földi jólét tüzes kemencéjéből. Legalább az égésnek szaga megérzik még egy néhányon közülünk. Saját szívünk komoly megbírálásával olvassuk az igét és úgy ítéljük meg magunkat, annál is inkább tegyük azt, ha a gondviselés gazdagon megajándékozott.
Szövegünkben olvassuk: „Bő földre hozam és megelégedének, megtelének;” vagy pedig, az Izraeliták földies gondolkozásúakká váltak. Megteltek saját legelőjükön, nem pedig Istenükkel. Jóllaktak mulandó vagyonokkal és nem kívántak egyebet. Istent csináltak az ő vagyonukból. Megtöltötték vágyaikat és hajlamaikat ez életnek javaival és mit sem tudtak Istennek gazdagságairól. Bevonultak Kánaánba, ahol ették zsírosat és itták az édeset, letelepedtek megelégedetten a kegyelemnek magasabb áldásai nélkül. Nem volt most szükségük Istenre, mert hiszen nem függtek most már a mannától vagy pedig a forrástól, mely sziklából buzogott elő. Ha Isten lett volna az ő legelőjük, akkor jó lett volna megtelniök a legelőhöz képest; de ők oktalanul megkísérelték, hogy csak a kenyérből éljenek és Istennek szavát megvetették. Oh ez egy olyan rossz dolog, amibe sokan beleesnek. Gazdagodni kezdenek és a gazdagságra akasztják szíveiket.
Engedjétek meg nekem kedves barátaim, hogy visszahívjam szíve téteket az első szeretethez és a legmagasztosabb, legjobb dolgokhoz. Tudjátok-e, hogy Isten rendszerint a legtöbb földi gazdagságot azoknak adja, akik részére nincs neki szeretete. Azok, akik e föld kincseinek urai, ritkán javadalmazottjai a mennynek. Csodaszámra megy az, ha egy Szerecsenországból való kincstartó megkereszteltetik vagy egy arimathiai József magát Jézus tanítványává vallja. Az arany és az istenes élet rendesen két egymástól elütő úton halad. Azok, akik a gazdagságokban henteregnek, ritkán nyugosznak Istenben. Vajon nem úgy van-e, hogy a testi hatalmasok közül kevesen vannak kiválasztva? A világi vagyon szemmel láthatólag kevésre van becsülve Isten előtt, mert keveset ád abból gyermekeinek?és a legtöbbet a világfiak lábaihoz tölti, amint a moslékot szokás bőségben kitölteni a teknőbe a disznók számára. Azért ne becsüljétek azt nagyra, amit az Úr kevésre becsül. A ti Uratoknak és Mestereteknek nem volt semmije e világ javaiból; Jézusnak nem volt hová fejét lehajtania. Ne kívánjátok tehát azt, amit Ő megvetett.
Arra is gondoljatok, hogy a földi dolgok minősége nagyon alárendelt és méltatlan a meg nem haló lélek szeretetére. Mi van a széles szántóföldeken, ami a szívet megelégítheti? Mi van az állampapírokban, hitbizományokban, kötvényekben, aranyban és ezüstben, ami a lelket megerősíthetné, amikor elcsüggedt? Vagy a szellemet felvidámíthatná, mikor ez búskomor? A földi dolgoknak megvan a maga hasznuk és előnyük, ellenben nem mondanánk, hogy legyetek hálásak azokért. A vagyonért hálával tartozunk, mert nagyszerűen fel lehet használni Isten dicsőségére, csak ne legyünk hajlandók azt igen nagyra becsülni, mert ha azt teszitek, leszálltok azon polcról, melyet egy keresztyénnek kell elfoglalnia és úgy cselekesztek, mint a világi emberek, kik elveszik részüket ebben az életben. Istennek gyermeke mondja mindig ezt: „Rajtad kívül nincs senkim a mennyekben és ezen a földön sem kívánok egyebet, csak téged.” A szívet a birtokhoz kötni, szörnyű dolog. Vagy talán Istent akarjátok letenni uralkodó székéről és helyébe tenni a vagyont? Mennyiben különböztök akkor az Izraelitáktól, kik az aranyborjú előtt meghajoltak ezt mondván: „Ezek a te Isteneid, óh Izrael. Távol legyen tőlünk, hogy eképpen vetkeznénk, ellenben szeressük az Urat, mert javakat adott, s minél több van nekünk azokból, annál nagyobb isteni félelemben éljünk.
A földi dolgokat azért sem kell igen nagyra becsülni, mert azok eltűnhetnek szemeink elől. Hány példát láttunk nemrégen körülöttünk. Könyörüljön az Úr azokon, akik mások helytelen magaviselete miatt szenvednek. Ezeknél a gazdagság szárnyra kelt és azok, akiknek kellett volna a madarakat feltartóztatni, elsők voltak azok közül, akik elszalasztottak őket. Sokan még tegnap jómódban éltek, ma már mindentől megfosztva, nem tudják mi lesz a dologból. Te talán azt mondod: „Ez velem nem történhetnék meg. Nekem nincsenek bankrészvényeim. Összeköttetéseim mind korlátolt természetűek; nem veszíthetem el vagyonomat.” Hogy tudod te azt? Soha egy ember, végső órájáig sincs ilyen szerencsétlenségek hatásán kívül. Még nem volt ruha, melyet a moly meg ne emészthetne, vagy az idő tönkre nem tenne; nincs arany és ezüst emberi ládákban, melyet a rablók valamiképpen el ne lophatnának; tűzmentes ládák, törvényes okiratok, biztos betétek és tapasztalt okosság dacára. A gazdagság csak olyan, mint a reggeli harmat, vagy a kéménynek füstje. Biztosan tönkremennek a használatban, vigyázz, hogy velük együtt el ne merülj.
Azután pedig jusson eszedbe, ha a gazdagság nem is száll el, de te elveszíthetsz minden képességet annak élvezésére. Mit ér egy béna embernek ezer font évi jövedelem? Aki egész nap kénytelen hanyatt feküdni, mit ér annak a díszkert, a falusi birtok, Ha azokat nem láthatja? Aki szobájához van kötve, mit ér annak, ha módjában áll a világ körül utazni? Elvesztheti az ember ízlelő képességét, mit érnek neki akkor jó falatai? Elvesztheti szeme világát, mi értéke van műkincseinek? Elvesztheti hallását, mit ér neki a szép ének? A vagyon látszólag megmarad nekünk, de lelke eltávozott azon hatalommal mellyel azt élveznők. Különben milyen hamar itt kell hagyni ezen mulandó vagyont! Annak a napnak el kell jönnie, amikor el kell várnod házadtól, kertedtől, gyermekeidtől, barátaidtól és mindentől, ami tied és véged ugyanaz lesz, mint a legszegényebb emberé, aki kenyerét koldulta, t. i. „a föld földdé, por porrá, hamu hamuvá” lesz. Ezért ne ragaszkodjék a ti szívetek ilyen játékszerekhez, ezek ne töltsék be kedélyvilágotokat, mert ha ezt teszitek, akkor már egyike a legnagyobb bajoknak ért titeket, mely a jómódú ember életét megkísérti.
A legközelebbi veszély a bírvágy (vagyon, kincs utáni vágy), mert szövegünk szerint ezek az emberek kétszeresen voltak megtöltve. „Megelégedének, megtelének.” Az ő megtöltésük tehát kétszer van említve. Nem voltak avval megelégedve, hogy jó legyen dolguk, még egyszer kellett megtöltetniök. Mennyi sok ember van, aki míg szomjazott, azt gondolta, hogyha bizonyos pénzösszeget rakásra gyűjt, hát már akkor egészen megelégedett lesz, de amidőn ezt a pontot elérte, nevetett saját ostobasága felett. „Oh,” ‒ ezt mondják ezek az emberek, ‒ „ha én ezt megkétszerezhetném, megháromszorozhatnám vagy megtízszerezhetném, akkor mondanám, hogy elegendővel bírok e világból és az örök dolgokra kezdenék gondolni.” De ha mindjárt elérik ezt a tízszeres magasságot, még egy csöppnyit sem elégedettebbek. Még mindig több után vágyódnak. Hasonlók azokhoz az emberekhez, akik tengeri vizet isznak, hogy eloltsák szomjúságukat, még szomjasabbak lesznek. A világi gazdagságnak veszélye abban van, hogy az ember végtére nem lesz jobb az ökörnél, amely egy vastag agyaggal megtapadt ekébe van fogva. Mentői több lesz az ilyen emberre függesztve, annál nehezebb az ő dolga. Sok ember vagyona növekedésével csak nehezebb gondokat rak a fejére, nemhogy nagyobb élvezetet szerezne magának. Szövegünkben említett emberek, csak saját magukkal törődtek: „Megelégedtek, megteltek.” Sohasem gondoltak arra, hogy vagyonukat Istennek szenteljék. Sőt visszatartották, hogy saját magukat kielégítsék. Isten neve dicsőítésére nem gondolták, ki képességet adott vagyonuk megszerzésére vagy pedig, hogy minden egyes sikerből szárnyakat alkotva, azokon hálás szellemük a magasba emelkednék. Nem, egész lényük odairányult, megtelni és újból megtelni. Ők nem éltek a gazdagság felett, hanem neki éltek, általa és alatta, vakondok módjára a földben túrva. „Megelégedtek, megteltek.” Ah, akiket meg lehet tölteni e szegény világgal, azoknak nem lesz részük a jövendő világban, mert elvették részüket és őreájuk is kerül a sor, hogy ott lesznek ama gazdag emberrel, ki egy gyönyörűséges és örömteljes életből átment az örök gyötrelemre.
Mi következett azután? Megteltek és elhitték magukat. Isten ettől akarta megóvni az ő népét: „Hogy valami módon mikor eszel és megelégedel és szép házakat építesz és azokban lakozol; és mikor a te barmaid és juhaid megsokasodnak, ezüstöd és aranyad megsokasodik és minden jószágod megbővül. Fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved és el ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földéből, a szolgáknak házokból.” (5Móz.8,12‒14) A szövegünkben említett emberek gazdagok voltak és valaminek képzelték magukat.
A pusztában, a szárazságban Isten volt mindenük, de íme megteltek s az önhittségtől duzzadtak. Erszényök teli volt, a csűr is megtelt, földjeik messze terjedtek és ezért elhitték magukat; mintha egy férfit mérőpálca szerint, vagy tallérjai, garasai, fillérjei után lehetne megítélni. „Egy férfi azért mégis férfi,” mondta a népszerű költő, mikor azokról énekelt, kiknek se rangjuk, se pénzük. Sokan megkövérednek a jó ételektől, melyeket esznek és megmérgezik magukat vagyonuk által, míg a kevélységtől felduzzadnak és felebarátaikat lenézik. Isten gyermekei, kikkel egykor szívesen társalogtak, most „olyan nagyon műveletlenek”. Lenézik azokat, kik sokkal jobbak, mint ők, imádkozok és szentebbek, kerülik ezeknek társaságát és keresnek maguknak jó társaságot; mintha Isten gyermekeinek társasága nem volna a legjobb az ég alatt. Vannak keresztyének, kik nem a kegyelem szerénysége szerint választják meg társaságukat, hanem a mammon szerint: a szenteknek nincs annyi búzájuk, boruk és olajuk és nem lovagolhatnak olyan magas lovakon, mint a jómódú bűnösök és ezért, kik hamisan vallják Krisztust, hátat fordítanak nekik. A szegény Lázár, kit valamikor tisztelhettek, most sebektől elborítva fekszik kapujuk előtt és az ebek nyalják őt. Ők nem becsülik meg Istennek gyermekeit azoknak jelleme szerint, hanem kevés figyelemre méltatják, mert szegények. Ha a gazdagságnak csalárdsága teljesen kialakul, akkor nem létezik többé egy alázatos élet Isten előtt vagy az egyszerű isteni bizalom. Kevés vagy éppen semmi súlyt sem fektet a kegyelemre, nem keresi azt, mint egy elrejtett kincset, mert hiszen a tárházak tele vannak és talán nem elegendő ez? Most már nagyon egyformává és megszokottá válik a szellemi istentisztelet s valamit kell keresni, ami a szemnek és a testnek jobban tetszik. Az izraelita, az esztendőnek bizonyos napjain látta a templomot és akkor a legfőbb látvány egy áldozat volt, ezért a nagyok valami pompaszerűbbet követeltek, ami a szemre nagyobb benyomást gyakorol; így aztán felállították Dán és Béthelnél az ökröket, tisztelegve előttük nagy pompával és ceremóniával.
A mi napjainkban is, a láthatatlan Istennek egyszerű imádóinak igen kopár és díszítés nélküli istentiszteletük van, nincs benne semmi esztétikai (szépészeti) s ezért mennek a nagyok az állami valláshoz, mint Éfraim a Jeroboám idejében, mert ott találnak drága öltözeteket, szép zenét, a tömjénnek illatát és mindent, ami az ízlést megvarázsolja. Különben is ‒ nem mind ezen az úton haladnak az ország nagyjai? Ezért látjuk az embereket, hogy előbbi társaikat elhagyják és „az emberekét becsülik haszonra nézve”. Szívük felfuvalkodik szerencséjük mellett és Isten, az ő népe és igazsága, mind elmehetnek. Sokkal jobban jártak volna, ha gazdaságuk soha meg nem közelítette volna őket. Sűrű példákat találunk kezünk ügyében.
S mi következik azután? Az van tovább írva: „Elfelejtkezének rólam”. Az ő Istenükről elfelejtkeztek, Őt magát felejtették el, akinek mindent köszönhettek. Oh, ők sokat beszéltek róla az alacsonyság napjaiban, ha együtt voltak azokkal, akik az Ő nevét tisztelték, de most az Isten számára egy szavuk sincs. Akkor gyakran beszéltek felőle egyik a másikkal, most azonban gyéren említik, mert keveset tudnak róla az előkelő körökben. Az Úr Jézusról gyakran nem beszélnek, mert hiszen, hogy is lehetne az ácsmester fia a magas műveltségű embereknek társalgási tárgya? Nem mondom azt, hogy az itt lévők közül valamelyiknél fordul elő ez az eset, de mert a jólét hajlammal bír iránta, nem csodálnám tehát, ha némelyek ennek engednének. Azért intsétek egymást, hogy elkerüljétek ezt a gonoszt. Ne felejtsétek el, hogy egyedül Isten a teljesség s hogy a külső vagyon nélküle üresség. A külső szerencse könnyen odavezet, hogy elfelejtsük azt, miszerint ez csak burkolat és minden valódi megnyugvásnak és örömnek gyökere csak Isten lehet. A jómódú emberek könnyen elfelejtik, hogy ők nagyon hamar rájönnek majd, milyen sürgősen van szükségük Istenre. Mialatt a gazdag ember végignézi számadásait és halomra gyűjti aranyát, megpróbálhatja ugyan elfelejteni Istent, de ha magához tér és megbánja világiasságát, akkor Jézus lábaihoz fog kúszni hasonlóan az ő jószágán lévő legszegényebb szolgájához. Ha fel lesz oldozva az ő pénzszolgálatától, akkor az Úrhoz fog kiáltani, hogy jelentse ki magát neki, épp úgy, mint akkor tette, amikor napról-napra való kenyerét alig bírta megtalálni. Nem megy az testvéreim, hogy magunkat fölemeljük és úgy járjunk, mintha mi Istentől függetlenek volnánk, mert hiszen a mi létünk is csak az Ő akaratán nyugszik, mi pedig egyáltalán semmik vagyunk. Nem jól jönne az ki, ha az a prédikátor, akinek sikerei vannak, az ő hallgatóinak számával vagy pedig avval a hatalommal kérkednék, mellyel az emberek kedélye felett rendelkezik, mert tulajdonképpen ő nem egyéb, mint egy szegény bűnös, akit Isten könyörületessége megkímélt és a Krisztusért megkegyelmezett, éppen úgy, mint másokat. Az alázatos háládatosság az egyedüli biztos, igaz és vidám lelkiállapot a boldogságban. Nem láttátok-e, habár magatokban nem ereztétek is, hogy sok egyén, akinek a világban jól megy dolga, a vallást egészen elhagyá? Addig, amíg ők közepes módban voltak, remény volt számukra, de most már úgy látszik, hogy a szent befolyás körén egészen túl vannak. Nem láthattok-e másokat, amint hidegekké és világiasokká váltak? Nem akarlak kérdezni, hogy ezt a süllyedést magatokban is éreztétek-é, de nem vettétek-é észre másokon? Ők jelen szoktak volt lenni minden imaórán, de most nem találnak arra való időt; igen sokat dolgoztak a vasárnapi iskolában, de most mértéken túl vannak igénybe véve erőik a semmittevéssel. íme, miután sokkal több alkalmuk van Istennek szolgálni és több módjuk van, amellyel neki szolgálhatnának, mint azelőtt, tehát kevesebbet tesznek, mint szegényebb napjaikban. Nem ismertek-e olyanokat,
‒ nem lehet-e veletek is úgy, ‒ kik korán sem járnak az Istennel való olyan közösségben, akként, mint azelőtt? Mezítlábosan megmaradtak Istennek útján, de a selyemnadrágban eltávoznak arról. Gazdagabb idők következtek reájok, de ők nem boldogabbak, mert eltávoztak Istentől. Vajon nem megszomorító dolog-e ez s nem fogja-é ez az Urat haragra ingerelni?
Egy kérdést teszek elétek. Találtok-e Isten igéjében Istennek olyan emberére, akinek a szenvedés kárára vált volna? Nem jönnek-e mindnyájan úgy ki a nyomorúság tüzes kemencéjéből, mint Jób, sok nyereséggel? Engedjétek meg, hogy egy más kérdést tegyek. Vajon nem szabály-e az nálunk, ‒ habár annak nem kellene úgy lennie, ‒ hogy a mi szerencsénk lesz a mi kárunk? Mikor Dávid fogolymadár gyanánt kergettetett a hegyeken, dicsőítette az Urat az ő Istenét, de amikor palotában lakott, ismételten vetkezett annyira, hogy a Szentlélek különbséget tesz az ő előbbi és utóbbi élete közt, mert ez van írva Josafátról, hogy „az ő atyjának, Dávidnak előbbi útjain járt.” (2Krón.17,3) Salamon a legbölcsebb ember, aki valaha élt, nem állta meg szerencséjében a próbát. Mindene volt, amit csak kívánhatott és akkor rabolta el szívét a földi szerelem. Vegyünk egy esetet, mely a dolog mindkét oldalát adja. Lássátok, mint terjeszti Ezékiás király, Sénakhérib király levelét hittel Isten elé: ekkor mintaképül szolgál Istennek embere, kit hitből eredő imájáért irigyelni lehet. De milyen mélyen esett, mikor országa békében volt s gazdagsága megszaporodott, akkor dicsvágyó lesz és megmutatja a babilóniai küldöttségnek Összes kincseit és megharagítja ezzel az Urat, az ő Istenét. Testvéreim, sok szerencsét kívánok néktek, de sokkal inkább kívánok sok kegyelmet, hogy egy teli serleget biztos kézben tudjatok tartani, hegyen felfelé haladó embereknek kell imádkozni, hogy a magas helyeken el ne essenek. Alacsony helyzetünkben biztosan megadatik nekünk a kegyelem, mert az Úr sajnál minket, de ha emelkedünk, akkor annál szükségesebb az imádság, mert Isten ellenáll a felfuvalkodottaknak.
A harmadik pont alatt szemléljük a megtorló próbákat. Leírásom szerinti, Isten iránti háládatlanságok, a hívő embereknél biztosan kémény büntetést vonnak maga után, a hitetlennél pedig megsemmisítő ítéleteket.
Figyeljetek ide, hogy mit mond az Úr: „Azért én mint az oroszlán olyan leszek rajtok, mint a párdúc, leselkedem útjokban utánnok. Eleikbe futok, mint a medve, melynek kölykeit elvették, megszaggatom szívöket, belöket, bényelem őket ott, mint az oroszlán, a mezei fenevad elszaggatja őket”. Gyakran megtörténik, ha az embereknek szerencséjük van a világban és elfordultak Istentől, hogy rettenetes szenvedések jönnek rájuk, amilyenek itt le vannak írva, az oroszlán, párduc, medve és vadállatok képében. Az izraelitáknál különösen beteljesedett ez a jövendölés, mert Dániel 7. rész szerint, az oroszlán, párduc, medve és vadállatokhoz hasonló népek, t. i. Babilónia, Perzsia, Görögország és a Római birodalom, ezek mind hadakoztak a zsidókkal és leigázták őket. Én most nem erre fektetem a súlypontot, mintha jövendöléseket akarnék magyarázni, de nagyon feltűnő, hogy az a négy, itten felemlített állat ugyanaz, mely azután a Dániel történeteiben előfordul. Én azonban inkább a képletes magyarázatot veszem. Ezekből azt tanuljuk, hogy miként Isten az ő népére az egyik csapást a másikra küldte és nagy haragját éreztette, sokszor ugyanezt tette visszaeső hívőkkel. Isten az ő népének pásztora, ki az oroszlán elől megvédi azt, de ha elfordul tőle, akkor ő az az oroszlán, mely megtámadja őket. Ismertem gazdag névleges keresztyéneket, kiknek Isten ellenökre volt. Láttam olyanokat, akik gazdagságuk megszaporodásával szenvedéseiket is megszaporították. Fiai felnőttek a gonoszságban, feslett életben, atyjoknak vagyonát szenvedélyeik kielégítésére használták, míg az öreg ember fájdalmában haját tépte. Saját gyermekei olyanok voltak vele szemben, mint az oroszlánok. Vajon nem ismertünk-e olyan embereket, akik csak maguknak éltek s valamely rögeszmének rabjául estek, magukat szegényeknek tartották, pedig pazarság vette körül őket! Il?en búskomorság rosszabb, mint egy medve, melynek fiait elrabolták. Nem ismertünk-e milliomosokat, kik a hirtelen tönkremenés félelmétől üldöztettek, mintha Isten párducként akarna reájuk rohanni? Voltak emberek, kiket mélabús komorság annyira lesújtott, hogy nem tudtak örülni semminek: saját gondolataik látszólag összeszaggatták, mint a vadállatok és pedig, amit csak szívük kívánt, sőt még több is meg volt nekik. Mikor Isten megsokszorozta vagyonukat, nem az Ő dicsőségére használták fel azt, hanem csak magukat töltötték meg vele, akkor Isten haragjában csapásokkal sújtotta önző háládatlanságukért. Néha Isten nagy kegyelméből küldi a nagy megpróbáltatásokat az ő gyermekeire, ezáltal hazatereli magához; az oroszlán ordít, hogy Krisztushoz vezesse őket, a párducok és medvék visszaterelik őket régi álláspontjukhoz, visszatérnek Megváltójukhoz és Ő ismét becsessé válik előttük.
Ezek a vadállatok némelykor szellemi neműek. Az Úrtól küldetnek, a kétely, félelem, borzalom azokra, kiknek szívük eltért. Isten, ki velük szemben szelíd, barátságos és szeretetteljes volt, most úgy látszik ellenségük lett. Ide jutunk mi is, ha Istenről megfelejtkezünk. A Szentíráshoz fordulunk és ez fenyeget minket; térdre borulunk, de imádkozni nem tudunk; régen elkövetett bűneinkre gondolunk és ettől a gondolattól nem tudunk szabadulni; nincs békességünk Istennel, éjjelnappal nincs nyugtunk. Isten reánk bocsátja a vadállatokat mind és mi nem tudunk elmenekülni, megszaggatnak, összetépnek. Ah, Ő ismert minket a szárazságnak idejében és megsokasította vagyonunkat, de mi eltávoztunk tőle s szívünk kemény, hideg lett, ezért nem csoda, ha most elvonja tőlünk az ő vigasztalását és bűnös voltunknak rettenetes érzetét támasztja bennünk, ezzel minket lesújtva. Istennek útja a mi megmentésünk, megsemmisítésünket felhasználja üdvünk elnyerésére, mert kikerget minket saját magunkból. A mi Istenünk nem tűri, hogy övéi itt fészket rakjanak. Ez bizonyos. Mi nem e földről valók vagyunk és a mi mennyei Atyánk nem akarja, hogy beteljünk a földdel. Ha minket Jézus Krisztus által, az örök életre rendelt, akkor a halálos önzés barlangjából ki fog hozni, oroszlánok, medvék, párducok, vadállatok vagy más eszközök által és magához visz.
Megfigyeltétek, hogy az Úrnak eme dorgálásában, a bánatnak olyan neméről van szó, mely a szívet rettenetesen érinti? „Megszaggatom a szíveket”. Ez azt jelenti, hogy össze akarja tépni azt, ami szíveiket körülveszi és bezárja. Ha egy ember szereti a világot, ez becsukja szívét, körülzárja és nem hagy semmi helyet Istennek.
Áldásnak kell vennünk, ha Isten emberi szívnek burkolatát széttépi és ismét megközelíthetővé teszi az isteni igazságnak. Mily gyönyörű dolog, a szív, mint a Lidiáé, a szeretetnek szent kulcsával megnyittatik; ha elfelejtkezünk Istenről és visszaesünk, akkor a kulcslyuk bedugul és a kulcs nem nyitja a zárat. A szív elhájasodásban szenved, annyira, hogy Isten gyermekeiről is csaknem azt lehet mondani, amit e világ fiairól: „megkövéredett mint a kövérség az ő szívok”. Nem lehet hozzájuk férni, ők nem éreznek, csak kevés bennük az élet, kevés a szeretet, kevés az Isten iránti buzgóság, ezért küldi az Úr ezeket oroszlánokat, párducokat medvéket és ezek dühöngenek, darabolnak, míg utoljára a szívről letépik a burkot. Ekkor szenvedi az ember a kétségbeesés halálát; de milyen kegyelem az, hogy az Úr azután a reménységnek életére költi fel őket, amint lejjebb ezen részben a következő gyönyörű szavakat olvassuk: „A haláltól megszabadítom őket” Az Úr visszahozza szegény halott gyermekét, ad neki életet és örömet, ezután pedig tényleg az ő urának szolgálatában él.
Nos, ti bűnösök, miután Isten kegyelmét tapasztaltátok és mégsem akarjátok tőle megtanulni a szeretetet, hanem Krisztust megvetitek, tehát átadattok a veszedelemnek és oroszlánok, párducok, medvék vagy férgek, melyek soha meg nem halnak és a tűz, mely soha el nem alszik, csak halovány képei a nyomornak, mely reátok következik, azért, amiért az Urat megvetettétek. Titeket pedig hívőket, nem pusztít el egészen; de ha tőle elfordultok, akkor saját magatoknak kötitek meg a vesszőt és kiszabadítjátok a medvéket és oroszlánokat, melyeket az ketrecben tartott volna, ha az ő közelében maradtak volna. „Mikor jóakarattal vagyon az Úr valakinek útjaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi ahhoz”, úgy, hogy még a mezei állatok, a köveit is szövetkeznek azokkal, kik Isten közelében élnek. De ha ellenére vagytok, akkor is ő ellenetek lesz és elhívja oroszlánjait és ragadozó állatait, hogy titeket félelemben tartsanak és kínozzanak. Ő fog néktek adni kenyeret, hogy ne éhezzetek, de ez a kenyér keverve lesz hamuval, mígnem lelketek megutálja az ő háládatlanságát és az Úrhoz fordul. Ha időm engedné, még egy negyedik pontról beszéltem volna, de többet nem tehetek, csak azt mondhatom, hogy közvetlen szövegünkre követkéznek a kegyelemre való vonatkozások. Halljátok a következő verset: „Te magad vesztetted el magadat Izrael, mert énbennem segítséged vagyon”. Itt van segítség az eltévedt részére, aki az ő Istenét megszomorította. Olvassátok el továbbá a következő rész első verseit és segítsen a Szentlélek annak követésére: „Térj meg Izrael a te Uradhoz Istenedhez: mert elromlottal a te álnokságodban.” Vigyétek el magatokkal ezen szavakat, térjetek az Úrhoz és szóljatok hozzá így: „Minden álnokságinkat vedd el mi rólunk és légy kegyelmes mi hozzánk, és áldozunk néked a mi ajkainknak tulkaival. Meggyógyítom az ő tőlem való elszakadásukat, ingyen való nagy kedvembe veszem őket, mert elfordul az én búsulásom ő róla.” Az Úr teljesítse e beszédet Jézus Krisztusért. Ámen.

A falusi missziógyülekezet előtt Spurgeon a következőket monda: Mivel arról van szó, hogy a falusi nép között baptista-misszió alapíttassék, reménylem, hogy ti nemcsak keresztyének vagytok, hanem teljesen áthatott keresztyének és igazi baptisták. Ha valaki megtéríttetett, s nem lesz baptistává, akkor hiányzik valami még, amiről többen, kik keresztyéneknek nevezik magukat, erre vonatkozólag éppen nincsenek helyes tudatban. Ha a hívők keresztsége Jézus rendelése ‒ szava pedig mondja, hogy az, ‒ akkor mindazoknak hiányzik, kik Őt ebben engedelmesen nem követik. Ez az igaz tanítványi ismertető jel. Habár a keresztség kis dolog a Jézus Krisztusban való hithez hasonlítva, de ez egy okkal több, hogy mi végett kell ezt minden igaz tanítványnak magán végrehajtatni.
Ismertem egy fiatalembert, akinek kevés képessége, de annál nagyobb szeretete volt Üdvözítőjéhez. Ez megbetegedett s attól tartott, hogy meg fog halni. Nagy vágy volt benne az alámerítkezésre, de nővére így szólt hozzá: „Ah, Izsák, a keresztség nem fog téged üdvözíteni.” De ő csakhamar válaszolá: „Ezt jól tudom. Arra nem is gondoltam, hogy a keresztség képes lenne engemet a mennybe felkészíteni. Nem szabad előbb megkeresztelkednünk, míg határozottan nem tudjuk, hogy meg vagyunk mentve kegyelemből a Jézus Krisztusban való hit által. Egyedül az Ő érdeme által reménylünk a mennybe jutni.” „Akkor hát miért akarsz megkeresztelkedni?” „Lásd, mikor a mennybe jutok, meg fogom látni az Úr Jézust,, aki így fog szólni hozzám: „Izsák, ezt a kis lépést az én kedvemért még megtehetted volna”. Ha csakugyan így fog szólni, nem leszek, képes neki felelni.”
Persze, ha ez a dolog, amiről most itt szó van, nagyobb lenne, vagy üdvünk ettől függne, s ezt tennünk kellene, akkor az tisztán önérdek lenne. Ebben a rendelésben csak arra kér az Úr minket, hogy kövessük példáját, s mondjuk meg a világnak: „mi meghalunk”. A holtakat el kell temetni, így jutunk a merítkező medencébe, hogy a keresztségben Krisztussal eltemetkezzünk és ezt mondjuk a világnak: „Nem vagy képes többé minket hatalmadba keríteni, mert holtak vagyunk és Krisztussal eltemettetünk. A világnak megfeszíttetünk, melyhez nem fogunk többé visszatérni. A hívő részére a keresztség ugyanaz, amit Conte tábornok tett, amikor Dél- Amerikában kikötött. Bevezette seregét az országba, ahol túlnyomó sokaságú ellenséggel jutottak szembe. Ekkor elküldött egy alparancsnokot a kikötőbe, s valamennyi hajóit felgyújtotta; a néphez pedig így szólt: „Győzzetek vagy meghaltok! Visszavonulás lehetetlen!” Hasonlóképp mi is elsüllyesztjük minden hajónkat s ezt mondjuk barátainknak és ellenségeinknek: „Soha nem térünk többé vissza.” Aki meg van keresztelve, az Krisztus jelét hordja testén. Olyan, mint a víznyomat írópapírunkban, el nem távolítható abból. A megkeresztelt egyének vallomásukra szégyent hozhatnak, de keresztségüket nem lehet visszavonniuk. Fejüktől talpig rajtuk a Krisztus bélyege. Kívánnám, hogy mindnyájan helyes, mély benyomást nyernétek arról, amit keresztségünk elétek tár, hogy mi az Úrral meghaltunk és eltemettetünk. Ha valaki ezt felelné, hogy ő nem láthatja ezt, annak tanácsolnánk, vegyen szemüveget; aki pedig egy kis könyvet akar, mely többet mond a hívők keresztségéről, annak szívből ajánljuk az újtestamentumot. Az kérje a Szentlelket, hogy tanítsa őt; így majd rövid idő alatt tisztában lesz azzal.

Jézus nem keresztelte meg a gyermekeket. Az evangélisták nem közlik sehol, hogy Jézus azt mondotta volna: „Hol van a keresztapa és keresztanya?” Azt sem olvassuk, hogy elhozatta volna magának a szertartás könyvét és a keresztelő medencét. Nem, hanem: „ölébe vette őket, kezeit reájok vetvén, megáldá őket,” így bocsátotta el azokat, anélkül, hogy egy cseppet is azon tisztító elemből reájok csepegtetett volna. Ha pedig ezen cselekedete valamiképpen összefüggött volna a keresztséggel, akkor most lett volna neki alkalma a gyermekkeresztelés gyakorlására. Ezzel egyszerre és mindenkorra véget vetett volna a vitának, ellenfeleink javára. Lehetnek emberek a világon, kik amellett harcolnak, hogy a gyermekeket a keresztség által beoltsák Krisztus testébe, de aki Krisztust tiszteletben lelki vezérül elfogadja, nem fog ilyent tenni. Én, kedves testvéreim, inkább volnék néma, mintsem egy szót is szóljak Krisztusnak egy intézkedése ellen, melyet ő maga beiktatott és gyakorolt.
Ha Jézus csak egyet is ezen gyermekek közül meglocsolt volna vagy nevet adott volna a gyermek újjászületéséért, akkor ez a kérdés örökre eldöntve volna. Sokan közülünk sok sértést elkerültek és számtalan tévedést kikerültek volna, melyeket így sok jámbor ember ítélete szerint, elkövettünk. Ezeket az embereket én nagyra becsülöm és tisztelem, habár a keresztséget illető ítéletüket nem fogadom el.
Egy példából megmutatom néktek ellenfeleink gyenge álláspontját. Tegyük fel, támadna egy vallásfelekezet, mely azt tanítja, hogy a csecsemőknek adassék az
Úrvacsora. Ilyen tan már meglehetős régi korral dicsekedhetnék, mert talán már tudjátok is, hogy volt idő, amikor a gyermek-Úrvacsorát gyakorolták és ezt szintén a bibliával lehetne bizonyítani. Ha egy csecsemőnek joga van a keresztséghez, akkor nem szabad tőle elvonni az Úrvacsorát sem. Éveken át hozták a gyermekeket az Úr asztalához, de mindenféle körülmények fordultak elő, minek következtében elejtették a gyermek-Úrvacsorát. Ha valaki a mai korban ezt a tévedést megújítaná és be akarná bizonyítani, hogy a csecsemőket engedni kell, akkor ugyanannyi joggal és annyi következetes okokkal tehetné, mint a csecsemőkeresztség pártolói ezt teszik az idézett igéből. Hogy vajon a gyermekkeresztség más bibliai versekből bebizonyítható-e vagy sem, most nincs időnk megvizsgálni. De ha ez más szövegekből be is volna bizonyítható, annyi igaz, hogy a mi szövegünkből nem bizonyítható be, hogy a keresztszülők megrendelése, azoknak vallomása és állításuk, hogy a gyermekekből a keresztség által „Krisztus testének tagjai, Istennek gyermekei és Isten országának örökösei” lesznek, biblia szerinti volna. Éppen olyan könnyen bebizonyíthatnám fenti szöveggel a gyermekoltást, mint azt a szertartást, melyet az imádságos könyv „gyermekkeresztelésnek” mond. Azt merem állítani, hogy bármit be tudok bizonyítani, ha olyan bizonyító okokat szabad felhozni, mint azok, melyek bebizonyítani igyekeznek, hogy a mi szövegünkben benne van a gyermekkeresztség. A gyermekkeresztség és szövegünk között semmiféle összefüggés nincs. Szövegünknek értelme igen egyszerű és világos és a keresztelésnek gondolata bele van téve, nem pedig benne találtatott. Egy írásmagyarázó ezt mondja: „Ezeket a tanokat kicsikarták ebből a szövegből akként, ahogyan az adóhivatalnokok tönkrement emberekkel szoktak elbánni, t. i. ott, ahol tulajdonkép nincsen semmi, kényszerúton hajtják be az adót.” Soha senkit nem gyötörtek annyira, hogy fizesse meg azt, amivel nem tartozik; soha egy embert nem kínoztak úgy, hogy vallja be azt, ami soha eszébe nem jutott neki, mint ahogyan ezen szöveget kínozták és gyötörték, hogy bizonyítsa be a gyermekkeresztséget. És mégis ezeren azt kiabálják: „Nem mondta Jézus:” „Engedjétek, hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek!” Ezeknek azt válaszoljuk: „Olvassátok a szót, ahogy írva van és nem találtok benne vizet, hanem csak Jézust egyedül”.

Panaszt hallok. Az egyik ezt mondja: „Nincs erőm; vajon megkeres-é engem Jézus és fog-e reám vigyázni?” ‒ Igen, bűnös, Ő azt meg fogja tenni. Azt mondod, hogy nem tudsz hinni? És ez nyom téged. Isten segít neked erőtlenségedben. Először felsegít téged az ő ígéreteivel. Lélek, te nem tudsz hinni; de ha Isten, aki hazudni nem tud, ígéretét adja, nem fogsz-e akkor hinni? Nem vagy képes akkor hinni? Én azt gondolom, hogy Istennek ígérete, ‒ és ez biztos ‒ kénytelen meggyőzni erőtlenségedet.” Aki én hozzám jön, azt én semmiképpen ki nem vetem.” ‒ Nem tudsz-e hinni? Nézzed, az ígéretnek igaznak kell lennie. De azután ‒ mintha tudná, hogy ez nem lesz elegendő, ‒ még esküt is csatolt hozzá. Ünnepélyesebb eskü pedig soha nem tétetett, mint: „Élek én, azt mondja az Úr Isten: nem akarom a hitetlennek halálát, hanem, hogy a hitetlen kitérjen az ő útjáról és éljen! Térjetek meg, térjetek meg a ti gonosz utaitokról, és miért halnátok meg, óh Izrael háza?” (Ez.33,11) Még most sem tudsz hinni? Hogyan kételkedhetel Istenben, ha ő megesküszik? Te nemcsak hazuggá akarod tenni Istent, hanem ‒ borzalom fog el, ha kimondanom kell, ‒ még azt is hiszed, hogy Isten hamisan is tudna esküdni! Isten őrizzen attól, hogy ilyen káromkodásokat engedj keletkezni gondolataidban. Gondold meg azt, hogy aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent, mert nem hisz Istennek Fiában. Ne tedd azt! Bizonyos, hogy tudsz hinni, ha az ígéretek és eskü hitre kényszerítenek. De még több. Mintha tudná, hogy még ez sem elegendő, tehát az Ő lelkét adja néked. „Ha azért ti gonoszok lévén, tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok ád Szentlelket azoknak, akik ő tőle kérendik.” (Lk.11,13)
Bizonyos, hogy te tudsz hinni. „Ah”, ‒ mondja egynémely ‒ „meg fogom kísérelni.” Nem, nem, ne csak kíséreld meg, ‒ ez nem az, amit Isten tőled kíván. A kísérlet teljesen szükségtelen; most higgy te bűnös a Krisztusban. „Igen,” ‒ mondja ismét az egyik, ‒ „én gondolni akarok erre.” Nem, né gondolj erre, ‒ higgy, tegyed egyszerre, mert ez az isteni evangélium. Sokan közületek, akik Isten igéjének hangzása alatt itt vannak, többé ‒ amint én ezt sejtem ‒ nem kapnak más meghívást és ha a mai meghívást eldobjátok, úgy érzem lelkemben, mintha a Szentlélek mondaná nekem,
‒ hogy ti soha többé nem fogtok hallani hívő prédikációt, hanem megtéretlenek maradtok, megváltás nélkül vonultok a pokolba, ha nem hisztek most az Úr Jézusban. Nem úgy beszélek, mint ember, hanem mint Istennek egy küldötte a ti lelkeitekhez s én parancsolok néktek Istennek nevében hogy higgyetek az Úr Jézusban; most higgyetek. A ti veszedelmetekre elvetitek azt a szózatot, amely a mennyekből hozzátok kiált, mert „aki nem hisz, elkárhozik.” Hogyan akartok megmenekülni, ha ilyen nagy megmentést elmulasztotok? Ha ez élőtökbe jő, a ti utaitokba dobja magát és ha ti azt mégis elvetitek; ah, hogyan akartok hát megmenekülni? Könnyekkel akarnálak meghívni és ha tehetném, kényszerítenélek arra, hogy jöjjetek. Miért nem akartok? Óh kedves lelkek, ha ti el fogtok kárhozni, ha véleményeiteket megvalósítjátok, hogy sohasem lesz részetek a kegyelemben és hogy soha meg nem fog indítani titeket valami intelem, ‒ akkor vajon a bosszúállásnak miféle láncai fognak várni azért, hogy ennek a szeretetnek kötelékeit úgy eltépitek? A legmélyebb poklot érdemeltétek meg, mert megutáljátok a mennyei örömöket. Isten szabadítson meg titeket! Isten akar és fog megmenteni titeket, ha bíztok az Úr Jézusban. Adja néktek Isten, hogy most, ebben a pillanatban hinni tudjatok a Jézusért. Ámen.

Ennek egyik alap oka az, hogy ezáltal az isteni kegyelem korlátlan hatalma nyilvánvaló legyen. (Az Isten koronájának egyik legkimagaslóbb drágagyöngye az ő korlátlan hatalma „Könyörülök azon, akin könyörültem és kegyelmességet cselekszem azzal akihez kegyelmes voltam.” (Róm.9,15) Ha Ő a házasságtörőt, ha Ő az ő választottainak üldözőjét megmenti és üdvözíti, akkor minden embernek látnia kell, hogy ez Istennek ujja és hogy Ő szeretetét akaratának korlátlan és kifürkészhetetlen terve szerint hagyja munkálkodni. Kiválasztja a bűnösök legnagyobbikát, hogy ezzel minden embernek megmutassa, miszerint: „...akik nemtelenekek a világon és semminek állíttatnak, azokat választotta Isten és azokat, amelyek nincsenek, hogy amelyek vannak, azokat eltörülje. Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test is.” (1Kor.1,28‒29)
A másik alap oka pedig az, hogy az Ő nagy hatalmát bebizonyítsa. Oh milyen szörnyen dühöng a pokol, ha az ő hősei közül elesik egy! Ha az ő Góliátjai a földre zuhannak, milyen vadul futnak el akkor a filiszteusok. Mennyire visszhangozik a menny a győzelmi énektől, ha egy nagy bűnös az isteni mindenhatóság győzelmi jelévé válik! És hogyan beszélnek az emberek serény nyelvvel Istennek nagy erőteljes tettéről, ha az iszákos, a káromkodó, a tolvaj megmosatik és szentté válik! Minő feltűnést okozott ez Elstowban, amidőn a korcsmában nyilvánosan kérdezték: „Hiszen ismeritek Bunyan Jánost?” ‒”Óh igen, mi ismerjük őt, te azt a legényt érted, aki a kuglizóban mindig az első volt és aki az ivás mellett mindig a leghosszasabban kitartott? Igen mi ismerjük őt.” ‒ Jól van; hát azt is tudjátok, hogy ő tegnap Bedfordban prédikált? Inkább elhittem volna, hogy az ördög prédikál, mint Bunyan János! Micsoda csudálatos dolognak kell mégis az evangéliumban lenni, hogy egy olyan embert egészen és teljesen átváltoztatni képes!” És mégis igaz volt; Bunyan János pedig, ez a sörházban tanyázó ember, többet tudott a romlás mélységéről és többet a mennyei városról, mely a sötét folyónak túlsó partján fénylik, mint kortársainak legtöbbje. Isten hatalmát és korlátozhatatlanságát mutatja az, ha ilyen emberek megmentve lesznek és üdvözülnek.
Azután pedig, mily igen nagyon bizonyítja ez Istennek kegyelmét. Ha én időnként látogatásokat kaptam az üdvszomjazóktól, úgy néha többeket láttam hozzám jönni olyanok közül valókat, akik jámbor körökben születtek és neveltettek. Ezekért nekem Istent dicsőítenem kellett. De jött ám néha egy olyan is, akinek elbeszélései hajmeresztők voltak és az ő előadásával nem tudott folytatólagosan előhaladni, hanem előhozott abba sóhajt, könnyeket és zokogást, amikor azonban véget ért és minden felfedve lett, ketten ültek ott és sírtak együttesen, ‒ s alig tudnám megmondani, hogy ki sírt keservesebben? Az egyik azért sírt, hogy kegyelmet nyert, a másik pedig azért, mert benne ugyanazt a kegyelmet ismerte fel, amelyet önmagán tapasztalhatott. Óh, ha a nagy bűnösök elbeszélik tapasztalataikat, akkor ők olyan egyenesek, hímezés-hámozás nélküliek és világosak. Semmit sem fedeznek el; nem sokáig töprengnek azon, hogy mikor és miképpen lettek megtérítve, hanem éppen mellette vannak. Ezt mondják: „Óh uram, ennek Istentől kell lennie; olyan változás ment véghez én bennem, hogy egy oroszlán báránnyá, egy hollót galambbá, semmi más nem változtathatott meg, hanem egyedül csak az isteni kegyelem!” A nagy bűnösökben kinyilvánítja magát Istennek kegyelme.
Továbbá a nagy bűnösök néha azért hívatnak meg Istentől, hogy mások is oda intessenek. Ti tudjátok, hogyha valami nagy bűnös kegyelmet talál, úgy némely lélek ezt szokta erre mondani: „Óh, akkor hát még nékem is lehet kegyelmet reménylenem.” Örülök, igen teljes szívemből örülök azon, hogy volt egy Manasse, egy Dávid, egy tárzusbeli Saulus; s különösen azért örülök, hogy azok ott vannak a bibliában. Az istentelenek kikeresik maguknak a bűnös történeteket, nevetnek felettünk és ezt mondják: „Lássátok, ezek a ti szenteitek!” ‒ Ah mi már ezt el tudjuk hordozni, mert mondhatjuk: „Nem, ott az áll, hogy mik voltak ők természetes emberi voltuk szerint, de mindezek dacára, üdvözültek Istennek kiválasztó kegyelméből, mely az embert üdvözíti hit által és nem az ő cselekedeteik folytán.” (Ef.2,8‒9) Persze én azt hiszem, hogy Dávid esete ezer, sőt millió bűnbeesés között egészen egyedülálló. A botrány, melyet élete idején okozott mindenesetre igen nagy volt, de az a megszámlálhatatlan áldás, mely az ő bűnbánati zsoltáraiból minden időben és minden népbeli hívők közösségére áradt, azt a kárt, amelyet Dávid bűnesete annak idején az Isten gyülekezetének okozott, messze az árnyékba helyezi. Nem mintha ebből a bűnös számára gyalázatának enyhítése folynék ki, hanem a Megváltó részére nő ki belőle nagyobb tisztelet, hogy ahol a bűn oly hatalmas volt, a kegyelem még sokkal hatalmasabb lett. Mi ezt a foltot a világosság kedvéért, mely ebből a napból reánk sugárzik, ‒ elhordozhatjuk. Ti bűnösök, ti mindnyájan én miattam számítsátok magatokat a kisebb bűnösökhöz, ha a ti életetek soha sem mocskolták be a nagy bűnök (s én örülnék, ha ez így volna,) de legalább engedjétek magatokat idevonzatni ama tény által, hogyha egy nagy bűnös Jézushoz jön, megmosatik és üdvözíttetik. Hallottam elbeszélni, hogy mielőtt egy elefánt valami hídra lép, ormányával vagy egyik lábával megpróbálja milyen szilárd az. Meg akar róla győződni, hogy elég erős-e, mert testének nagy súlyával nem bízik semmiféle oly építkezésben, amely csak lovak vagy gyalogosok részére van szánva. S csak azután, ha a hidat megvizsgálta és elég erősnek találta, folytatja útját és az ő hatalmas, óriás teste keresztül vonul a mély folyamon. Nos tegyétek fel, hogy mi a part másik felén állanánk és abbeli aggodalmunkat fejeznék ki, hogy a híd nem bír el minket. Akkor a mi hitetlenségünk valóban felfoghatatlan volna. És így van ez, ha ti egy olyan nagy bűnelefántot, mint Pál apostol, a kegyelem hídján keresztül jönni láttok s emellett egy deszka sem recseg, a híd pedig nem is inog a teher alatt, ‒ akkor, azt vélem, ti csoportosan jöhettek és mondhatjátok: „Elbír minket, mert őt is elbírta, mi is keresztül mehetünk rajta, mert a bűnösök legnagyobbika a mennybe tudott bemenni.”

Az ember hite háromféle gátló állapotnak van alávetve. Ezekre akarnám a ti figyelmeteket terelni és megmutatni, hogy minő különböző fokozatokban jelentkeznek azok.
Az első gátló állapot a kereső hitre vonatkozik. Ennek (a kereső hitnek) ereje abban van, hogy az embert imára hajtja. És itt mutatkozik meg a balhelyzet, mert mikor kezdeni akarunk, akkor könnyen elhalasztjuk az imát. Milyen gyakran súgja az ördög az ember fülébe, hogy: „Ne imádkozzál, mert az semmit sem használ. Hiszen tudod, hogy nem jutsz a mennybe! Vagy pedig, ha az ember gondolja, hogy meghallgattatott, akkor azt mondja a sátán: „Nem kell tovább imádkoznod, megkaptad azt, amit akartál.” Vagy pedig, ha a hónapokon át tartó sóhajok és fohászkodások után sem nyert áldást, akkor ezt súgja neki a sátán: „Milyen oktalan vagy, hogy olyan sokáig esedezel a kegyelem ajtaja előtt! Tedd túl magad rajta; távozzál el! Ez az ajtó be van szögezve és reteszelve, te pedig soha nem nyersz meghallgattatást.”
Óh, drága barátaim, ha ti ennek a veszedelmes helyzetnek kitéve vagytok, mialatt Krisztust keresitek, akkor arra kérlek, hogy sóhajtsatok az ellen, küzdjetek az ellen, ne szűnjetek meg az imával. Amíg egy ember sóhajtani és esedezni tud, addig soha alá nem süllyedhet az isteni harag folyamában. Amíg ti még Istenhez kegyelemért kiáltani tudtok, addig titőletek a kegyelem vissza nem vonja magát.
Az a második gátló állapot, mely a második fokozaton lévő hívőket leginkább éri, vagyis azokat, akik Krisztusban teljesen bíznak, a jelek és csodák utáni kívánság, melyek nélkül hinni nem akarnak. Az én prédikátori hivatalom első idejében, a vidéki nép körében, leginkább olyan egyéneket látogattam meg, akik magokat igazi keresztyéneknek tartották, mert jeleket és csodákat láttak; s akkor nekem a legkomolyabb és legtiszteletreméltóbb emberek a legnevetségesebb történeteket beszélték el, hogy ezzel megerősítsék, miszerint üdvözölni fognak, mert hittek. Elbeszélték nékem körülbelül a következőt: „Hiszem, hogy bűneim meg vannak bocsátva. ‒ Miért? ‒ Lássa én lent voltam a hátsó udvarban, láttam egy nagy felhőt és gondoltam, Isten teheti azt, hogy ez a felhő szétoszoljék, ha ez neki úgy tetszik. A felhő pedig szétoszlott és én azt gondoltam, hogy a felhővel együtt az én bűneim is elvétettek, s azóta minden kételytől ment vagyok.” Én azonban ezt gondoltam: Igen, akkor különösen oka lehet a kételyre, mert ez olyan oktalan és esztelen dolog.
Bizonyos az, hogy sok ember valami különös képzelődést mohón megragad, hogy abból következtessen, hogy ő Krisztusba bizalmát helyezi. Óh kedves barátaim! Ha a ti hiteteknek nincs jobb alapja, hogy Krisztusáé legyetek, mint egy álom, vagy jelenés, akkor itt annak az ideje, hogy még egyszer elölről kezdjétek a dolgot. Megengedem, hogy voltak emberek, akik felébresztve, megvilágosítva, s talán megtérítve lettek képzelődésüknek csodálatos képei által; de ha ti magatokat szintén erre, mint Istennek kegyelmi zálogaira akarjátok bízni, ha azokat, mint a ti üdvösségtek bizonyítékait tekintitek, akkor azt mondom néktek, hogy magatokat egy üres álomra, egy csalódásra bízzátok. Éppen olyan jól lehetne néktek a levegőben várat vagy a fövényre házat építeni. Nem! Aki Krisztusban hisz, azért hisz benne mert Ő mondotta ezt, és mert ez itt Isten igéjében írva van. Nem azért hisz valaki, mért úgy, meg amúgy álmodta azt, vagy pedig egy hangot hallott, (ami talán egy rigónak szava volt), avagy mert azt vélte hogy az égen egy angyalt pillantott meg, holott az, amit látott csak különös alakú porfelhő volt. Nem; nekünk a jelek és csodák utáni kívánsággal szakítanunk kell. Ha ilyenek érnek minket, akkor legyünk értük háládatosak, de ha nem kapunk ilyeneket, akkor egyszerűen a szentírásban bízunk, amely mondja: „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek.” (Mt.12,31) Ezzel én nem akarok valakinek gyöngéd lelkiismeretét megsebezni, aki talán ilyen különös csodákban egy kis vigasztalást talált; de komolyan intelek, hogy ne bízzátok magatokat valami olyasfélére, amit álmodtatok, láttatok vagy hallottatok. Ez a könyv bizonyságnak erős szava, „melyet, hogy követtek, mint a setétségben világoskodó lámpást, jól mívelitek.” (2Pt.1,19)
Miután erről a két bal állapotról beszéltünk, a harmadikat csak éppen megérintjük. Van tehát egy harmadik, mely minket a hit és bizodalom legmagasabb fokán megütköztet és ez a megfigyelésnek hiányossága. A király udvarából való főember (Jn.4,47‒53) egészen alaposan megtudakolta a napot és órát, amelyben az ő fia meggyógyult. Ezáltal hitbeli bizodalmat nyert. De mi nem figyelünk olyan nagyon, amint kellene Istennek gondviselésére. Ami jámbor elődeink az esős idő alkalmával azt szokták volt mondani, hogy Isten az égnek csatornáit megnyitotta. Ha a mai időben esik, akkor úgy gondolkodunk, hogy a felhők párái megsűrűsödtek. Ha ők rétjeiknek szénáját kaszálták, akkor az Úrhoz esedeztek, hogy a napnak sütni parancsoljon. Mi talán okosabbaknak gondoljuk magunkat és nem tartjuk érdemesnek az ilynemű dolgokért könyörögni, mert azt véljük, hogy azok maguktól jönnek elő a természetben. Ők azt hitték, hogy minden viharban, sőt miden porfelhőben is bent van Isten. Ők minden dolognál Isten jelenlétéről beszéltek, de mi azokról úgy beszélünk, mint a természet törvényeiről, mintha törvények volnának anélkül, hogy egy valaki lenne, aki azokat végrehajtja; mintha egy titkos erő a természet összes berendezését mozgásba hozná. Mi nem érjük el a bizodalmat azért, mert nem elég szorgalmas megfigyelők vagyunk. Ha ti az előre való gondoskodónak hatalmát nap-nap mellett megfigyelni akarnátok, ha ti imáitok meghallgattatására vigyáznátok, ha valamit az Istennek állandó kegyelmi megnyilatkozásaiból az emlékezet könyvébe foglalnátok, akkor ‒ azt gondolom ‒ olyanok lennétek, mint amaz atya, aki teljes hitbeli bizodalomhoz jutott, mert megfigyelte azt, hogy ugyanazon óra, amelyben Jézus vele beszélt, egyszersmind fia gyógyulásának órája is volt.
Azért óvakodjatok ettől a három gátló állapottól; az imával való felhagyástól, a jelek és csodák utáni kívánságtól és az Isten utainak megnyilatkozása felől való közönytől.

Júdás apostol az ő levelének 20. és 21-ik versében négy keresztyéni nagy várbástyát említ; azt a négy ormot, amelyet katonasággal ellátni és szorgalmasan szem előtt tartani kell, ha e előrenyomuló ellenséget visszaverni akarjuk. A ti figyelmeteket erre négy pontra terelem, habár csak röviden fogom ezt tenni.
Júdás mondja: „Ti pedig szerelmeseim a ti szentséges hitetekbe felépítvén magatokat.” A lelki épülés igen nagy védelem a kételkedő és eretnekek támadásai ellen. Ezek a tudatlanok és állhatatlanok közt találják meg zsákmányaikat, nem sikerül pedig nekik azokat elejteni, akik az igazságban alaposan meggyökereztek. Nekünk folytonosan épülnünk kell, az evangélium nagy igazságait mind jobban tanulnunk, szeretnünk és azokban élnünk kell. Arra kell ügyelnünk, hogy az alapzat valódi legyen, mert hasztalan dolog, sőt még rosszabb, mint hasztalan, a hamis alapelveken való felépülés. A mi szentséges hitünkön kell alapulni az épületnek. Mi nekünk a kegyelem tanaiban annyira meg kell szilárdulnunk, hogy azoknak szentségét megismerjük és életünket aszerint rendezzük be. Csak egy „szentséges hit” hozhat a léleknek biztonságot és jaj annak az embernek, aki valami egyébbel megelégszik. Lássátok testvéreim; hogy mi ezen utolsó idők gonoszságait eltávoztassuk, fáradoznunk szükséges azon, hogy az igazságot mi magunk megismerni tanuljuk és rajta legyünk, hogy testvéreinket oktassuk. Személyes és kölcsönös építésnek kell buzgón végbemenni, mint ami a legbiztosabb védő fegyver a tévely behatása ellen.
A másik igen szükséges védelmi eszköz az áhítatosság. A „Szentlélek által való könyörgés” az a fegyver, mely által Istennek seregei az ellenség csapatait zavarba hozzak. A szentek imái az a hatalmas tüzérség, mellyel a mi Jeruzsálemünknek falai megvédve lesznek. A könyörgés egy löveg; az a rettenetes golyó, amely az előnyomuló ellenségre szóratik; amint ezt Senahérib tapasztalta, mikor Ezékiás imádkozott. Az imádkozásoknak azonban mélyen a lélekből kell jönniök, a Szentlélek és amaz erő által, amelyet Ő nekünk nyújtott a szívre legyenek írva. A formai, élettelen könyörgések csak kínai festett vár, de a Szentlélekben való ima egy legyőzhetetlen erőd. Ez a „kimondhatatlan esedezés” egy nehéz löveg, mely a pokol kapuit megremegteti. Nekünk szívünket Isten lelkének befolyása alá kell helyeznünk és azután állandó könyörgésben Istenhez emelnünk s akkor nem lehet félelme lelkünknek az istentelenek tévelygéseitől. Egy imádkozó gyülekezet hamar megvizsgálja a hamis próféták szellemeit és mint gonoszokat, kiveti. Nekem több hitem van az imában, mint a vitatkozásban. Tartsátok fenn jól az imaórákat, és mi a hitetlenek és csalók minden álbölcseletét kinevethetjük.
Júdás azután fontos dolog gyanánt említi meg a gyülekezet szeretetét. Ha a tagok szíve helyes állapotban van, akkor a csúfolódók és gúnyolódok keveset tehetnek ellenök. „Egymást az Isten szeretetében megtartsátok”, ‒ mert a keresztyének meleg közössége, akik az Urat teljes szívükből és lelkükből szeretik, nagyon valószínűen nem lesz legyőzve a csúfolódóktól és testies indulatú emberektől. Az Isten iránti, szeretet olyan lesz körülöttük, mint egy tüzes fal. Az álmos, elesett gyülekezetben nőnek a tévelygők, mint az efaj növény az ócska szakadozott falon; de az élet, buzgóság, komolyság, melegség eldobják ezeket a rosszaságokat, mint a veresen izzó vaslemez, mely gőzbe változtatja azokat a cseppeket, melyek reá esnek. Szeressétek Istent s akkor nem fogjátok a hamis tanokat szeretni. Tartsátok fenn a gyülekezet szívét helyes állapotban s akkor nem fordítják el a fejet, maradjon meg az Jézus szeretetében és akkor megmarad az igazságban.
A negyedik pont, amelyre ő figyelmünket tereli, a mi tündöklő várásunk; „várván” ‒ mondja ő ‒ „a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre.” Várjátok, hogy Krisztus el fog; jönni és pedig eljő meg nem érdemelt áldásokkal, melyek Istennek mi irántunk való irgalmasságát leleplezni fogják; elvárván azt, hogy mikor ő jönni fog, ez azért történik meg, hogy harcainknak véget vessen, a sátánt lábaink alá tapossa és az örök életet, melyet már belénk plántált kinyilatkoztassa és tökéletessé tegye. Krisztusnak biztos elvárásában nem fog félni az anyaszentegyház az emberek magas, felfújt beszédeitől és zúgolódásaiktól. Meg lesz neki a válasza a zsarnokok ezen kérdéseire: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” Ezt fogja majd felelni: „Íme jő az Úr az ő sok ezer szenteivel, hogy ítéletet tegyen mindenek ellen és meggyőzze azokat, akik azok közül istentelenek, minden cselekedetekről és minden kemény beszédekről, melyeket szóltak ellene az istentelen bűnösök.” Ha az egyház először fel lesz építve és azután várakozik őrtornyaiból, akkor dacolni fog a gonosznak hatalmasságaival ama győzelemben való bizodalommal, mely majd az Úr megjelenésekor végbemenni fog.

A megelőző versben Dávid ekként fejezi ki mély hódolatát Istennel szemben: „A te igédtől félt az én szívem.” Világos és tudott dolog, hogy a szent félelem a belső, igazi örömmel párosulva található meg. Első pillantásra úgy látszik, hogy a félelem és az öröm teljesen távol állnak egymástól és ennek dacára az Isten gyermekeinek tapasztalatában a kettő rendesen együtt jelenik meg. Hogy összetartoznak, azt bizonyítják ezek az idézetek is: „Sietve mentek ki a sírhoz, félelemmel és nagy örömmel.” „Boldog az, ki minden útjában félelemmel halad.” „Szolgáljatok az Úrnak félelemmel és vigadjatok Benne nagy örömmel.” Ez a két érzés hasonlít két különböző zenei hanghoz, melyek bár távol állnak egymástól, kellemes összhangot adnak, az egyik mély basszushang, a másik pedig magas szopránhang, de édesen egymásba folyva, kellemes tapasztalatot adnak az Isten gyermekei számára. Boldogító érzés: félni az Igétől és édes örömet találni benne. Bárcsak mindannyian tudnánk, hogy mit jelentenek ezek a különböző, de pompásan összevágó érzések.
Sőt mi több, veszem magamnak azt a bátorságot, miszerint megtegyem azt a kijelentést, hogyha az Ige nem kelt bennünk mély hódolatot és félelmet, akkor nem is tudunk igazán örvendeni benne. Az Igében való öröm az attól való félelem szerint adatik meg nekünk. Ha úgy vélekednék a Bibliáról ‒ aminthogy vannak ilyenek sokan ‒ mintha az egy közönséges irodalmi mű lenne, akkor bizonyára nem volna valami nagyobb örömem benne; vagy pedig ha a Szentírást csak egy bizonyos mérvben tartanám a Szentlélek által ihletve, általában pedig a tökéletlenség által előállíttatva és nagymértékben befolyásoltatva az illető kor általános világfelfogásától, tehát hacsak kismértékben viseltetném tisztelettel az Ige iránt, akkor ‒ ennek megfelelően ‒ az én örömem is csak csekély lesz benne. Az ember ‒ igen természetesen ‒ jobban örvend az aranynak, mint az agyagnak, mert az arany értékes és amint növekedik az arany értéke, akként emelkedik az embernek az ebből eredő öröme is. Minél magasabbra értékeljük tehát a Szentírást, annál nagyobb lesz az örömünk, különösen ha látjuk, hogy annak vonatkozása van reánk. „A te szavad igen tiszta, ezért örvend benne a te szolgád.” Ha az Igazságnak csalhatatlan szava lesz a világosságunk, mely soha tévútra nem vezethet és a mi pajzsunk, mely megment minden tisztátalan salaktól, akkor el leszünk árasztva attól az örömtől, melyet a Szentírás fakaszt bennünk és követni fogjuk a zsoltáríró kifejezéseit, amennyiben először így szólunk: „A te Igédtől félt az én szívem”, utána pedig: „Gyönyörködöm ? te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.”
Figyeljétek meg kedves barátaim, Dávid örömének megnyilatkozását, a szavakat, melyek az ő katona voltát, harcos létét elárulták. Ez az alapul vett vers teljesen megfelel egy katonának: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.” Ez egy oly kijelentés, mely a katonák köréből lett véve, mikor az ellenség legyőzése után a zsákmányt szétosztják maguk között. Ez a kifejezés azonkívül igen természetes is, amely Dávidról letükröződik. Dávid harcos volt már ifjúkorától kezdve és tudta saját egyéni tapasztalatából, hogy mit jelent a zsákmány szétosztása; ezért nem ment messze, mikor példát keresett, hanem önön életének tárházából hozta elő azokat. Rendkívül örvendek, ha az emberek úgy imájukat, mint Istent dicsérő magasztalásukat saját, keresetlen szavaikban adják elő. Megfigyeltem, hogy mikor egy hajós-ember megtér Istenhez, mily keservesen keresi össze azokat a szavakat; melyek ‒ véleménye szerint ‒ szükségesek ahhoz, hogy az ember helyesen imádkozzék; mihelyt azonban helyes felfogáshoz jut, felhagy ama törekvésével, hogy beszédében irodalmi magasságú kifejezéseket használjon, hanem elkezd úgy imádkozni, mint egy „vén tengerész.” Ha a tartózkodás kötelékeitől megszabadultok, akkor teljesen, minden más szemponttól eltekintve, szabadon szolgálhattok az Úrnak. Mihamar tapasztalni fogjátok, hogy lelketek a „nagy vizeken szabadon kering.” így kell lenni egy katonánál is; ha határozatlan kijelentéseket hallotok tőle, akkor nem tudjátok, hogy katonával vagy polgáremberrel van-e dolgotok; de engedjétek őt csak a tűzbe, hagyjátok, hogy megnyilatkozzék őszintén és akkor a szavai minden bizonnyal el fogják árulni; harcok és harci kiáltások fognak feltűnni beszédében. Ezért szeretem a Dávid szavait hallgatni, mikor szíve örvend az Úr Igéjében, mint olyan, aki nagy nyereséget talált, mert ez az ő eredeti beszédmódja és hozzáillik egy harcoshoz. Ne fosszátok meg a természetes kifejezésektől imátokat; imádkozzatok olyan szavakkal, amily szavakat használtok beszédeitekben is. Megtaníthattok egy pár madarat néhány dallam elfütyülésére és örülhettek, meg csodálkozhattok is ezen; de nincs olyan mesterséges dallam, mely kedvesebb volna nekem, mint egy pacsirta fütyülése, melynek vad dallama teljesen és egészen az ő eredeti megnyilatkozása. A betanított madarak művészi dallama lehet lebilincselő és csodálatos, sőt mindenesetre különös, de természetellenes. A madár természetes füttye, az igazságnak hű kifejezője, ellentétben azzal a kis dallal, melyre nagy fáradsággal tanították meg. Szégyenletes dolog, ha emberek az Istennel kényszerített vagy művészies módon akarnak beszélni, holott sokkal hasznosabb és szebb, ha eredeti társalgási módjuk szerint szólnak Hozzá. Ha földmívesek, iparosok vagy munkások vagytok, ne szégyelljétek magatokat, hogy beszédmodoraitok elárulja foglalkozástokat. Ha katonák vagytok, imádkozzatok úgy, mint katonák; engedjétek, hogy saját Énetek megnyilatkozzék, mikor Isten előtt álltok, mert az Úr az Igazság és neki nincs szüksége arra, hogy különböző intézkedéseket tegyetek jelenléte előtt.
Minekutána elöljáróban ezeket mondottam, figyelmesen megtekintjük Dávid örömét Isten szava felett, mely öröm hasonlít egy katona öröméhez, aki nagy zsákmányt talál. Az ilyen túláradó öröm nem idegen a mi szemünk előtt és ezért egész otthonosan érezzük magunkat a felolvasott szövegben.
Engedjétek legelőször is megjegyeznem, hogy ezt a nagy örömet ama tény szüli, hogy egyáltalán létezik e földön Isten Igéje.
Ez a tény rögtön bebizonyosodik, mihelyst úgy tekintünk az Írásra, mint az Isten megnyilatkozásaira. Minekutána a világban ide-oda hányattatva, az Istenség után kutatunk, igazán nagy öröm egy oly könyvet találni, amelyben az egy igaz és élő Isten felfedezi magát azok előtt, akik bepillantanak abba. Valóban nagy nyereség egy ember részére felfedezni azt, hogy nem hagyták őt a homályban és a ködben úttalan utakon bolyongani, hanem Isten felgyújtotta a napot, miszerint az igaz- szívűek helyes világosságban járjanak és mindent tisztán meglássanak. Ismétlem, hogy az Isten megnyilatkozásainak megpillantása igen nagy felfedezés, mely felett az] ember méltán örvendhet, mint „az, aki nagy nyereséget talált.” Mert kedves barátaim, lehetséges volna az is, „hogy nincs isteni nyilatkozás, kivéve az Istennél. Pál apostol nagyon helyesen mondja, hogy senki sem tudhatja, mi van az emberben, ha nem ismeri azt a lelket, amely uralkodik annak teste fölött. Nem lehet egy emberi megismerni, mielőtt elő nem hoz valamit belsejéből, azaz, ki nem jelenti magát. Szükséges az ember számára, hogy beszéljen vagy cselekedjen, mert máskülönben nem ismerik meg. A főeszköz, amely által egy ember megismertetheti magát, a szó. „Beszéd a lélek ismertetője.” Ha egy férfi őszinte és igaz, akkor beszédje oly ablak lesz, melyen át bepillanthattok a lelkébe. És ugyan azonképpen ‒ mondja az apostol ‒ amint egy ember szívét csak maga a szív tulajdonosa ismerheti, azonképpen senki sem tudhatja, hogy mi van az Istenben, egyedül az Isten Lelke. Az isteni gondolatok mindaddig rejtve vannak az Isten szívében, míg; az Isten Lelkének úgy tetszik, hogy nyilvánosságra hozza azokat; ennélfogva feltétlenül szükséges, hogy legyen kinyilatkoztatás, mert kutatás által senki sem találhatja meg Istent. Ezek a leírt szavak az Isten megnyilatkozásai és ha Isten Lelke reá tükröződik, akkor meglátjuk ezekben magát az Istent, mint egy tükörben. Micsoda áldás az részünkre, hogy Isten Lelke még mindig népével van és bizonyságot tesz az Ige mellett. Mily nagy vigasz számunkra az, hogy a bizonyságnak e szavait bírjuk, amelyekben Isten hozzánk oly érthetően, tisztán és kétséget kizáró módon szól. Aki eme megnyilatkozásnak erejét a saját lelkében érezheti, az tényleg örvendhet, mint „egy olyan, aki nagy nyereséget talált.”
A mi nagyrabecsülésünk a Szentírás iránt azonban nemcsak ez egy okból fakad, hanem értékeljük azért is, mert igen alkalmas vezetőnk ez életben. Gyakran jövünk olyan helyzetbe, mikor nem tudjuk, merre vegyük utunk irányát. Eléggé kényelmetlen dolog, mikor kérdezgetnünk kell, ismét és újra kérdezni. Belsőnkből minduntalan feltámadnak a kérdések: „Mit? Miért? Hogyan? Merre?” és ha nem kapunk reá feleletet, szinte szenvedünk emiatt. A tudatlanság öl. Mily felséges és vigasztaló tudat, hogy ilyen esetekben odafordulhatunk a Szentírás lapjaihoz, ahol megkapjuk a szükséges útbaigazításokat. Ez a könyv megmondja nekünk az igazságot és felhív, miszerint kövessük azt; megtanít a bölcsesség útjára, az értelem ösvényére és megadja az alapot, hogy miként járjunk azokon. Ha alávetjük magunkat az Isten Szellemének, akkor meghalljuk, amint szava felcsendül a könyv lapjai közül; „Ez a helyes út, erre haladjatok”. Amily örömmel üdvözli egy eltévedt vándor a rengeteg erdőben az erdészlak ablakából előtörő fénysugarat és remél onnan egy vezetőt, olyan örömmel üdvözöljük mi a Szentírást, mikor felcsillan fénye előttünk a minden oldalról beborító sötétségben. Amily nagyra becsüli egy hajókapitány a maga térképét és iránytűjét, mikor künn van a tengeren, oly nagyra értékeljük mi az Úr törvényét. Ide-oda vettetve az élet tengerének hullámai által, szemünk vágyva és sóvárogva lesi az égi fényt, az Isten világosságát.
Ha rá volnánk bízva a mi vaksötét értelmünkre vagy okosságunkra, akkor mihamar sikeresen a saját vesztünkbe botorkálnánk; de az Istentől adott ige által ‒ mint vezetővel ‒ megvan a biztos ösvényünk és örömmel járunk ezen. Az út, amelyen haladjunk, szilárdan meg van határozva és mi bizalommal járunk rajta, tudva, hogy: „Boldogok, akik tántoríthatatlanul járnak az úton, az Úr útjain”. Mindennapi énekünk az lesz: „Vezetsz a te útadón, járok veled boldogan”. Boldog az az ember, aki ily biztos vezetőt talál.
Ha mélyebben foglalkozunk avval a szóval, mely Istentől ered, akkor meg fogunk győződni arról, hogy ez biztos záloga a kegyelemnek. Gondoljátok csak meg, hogy milyen szavak azok, melyek Istentől valók; mennyire megnyilvánul bennük a szeretet, kegyelem és a nyájasság. Nem akarom elpazarolni időmet azzal, hogy e különösen nagy és magasztos ígéreteket felsoroljam néktek, mert ‒ mint remélem
‒ ezek úgyis mindennapi táplálékotokat képezik. Tudjátok nagyon jól, hogy miket ígért néktek az Úr. Ellenben eszembe jutott egy gondolat, mely érdemes a felemlítésre; ezek az ígéretek az Isten Szava által megerősíttettek. Ez helytelen gondolat, mert ezek közül minden egyes az Isten Szava. Ha egy férfi a szavát adta valamire, akkor ‒ feltéve, ha ez a férfi őszinte, becsületes ember ‒ minden további kételkedés ki van zárva. Lekötötte a szavát és ez elég. És ugyanaz az eset áll fenn az Úrnál, aki a maga igaz, becsületes szavát, melyet soha meg nem szeghet, kötött le, amely szó örökké fennáll. Boldogok azok, akik hajlandók arra, hogy Istent szaván fogják és akik készpénznek veszik minden egyes ígéretét; mert amit az Úr mond, azt kétségen kívül megtartja. Ha valaki megragadta azt az ígéretet, mely a megbocsátásról, az imameghallgatásról, a szent kegyelemről, a napi gondokról, az áldásról, a vigasztalásról vagy az örök dicsőségről szólt, akkor tényleg örvendhet, mint az, „aki nagy nyereséget talált”. Az ígéretben elrejtve, jelen van az áldás; a Szó a hívő lélek részére már az elért dolgok lényege. Azt, amit Isten ‒ aki nem tud hazudni ‒ elrejtve ad nekünk, az már maga az, amit kérünk.
Figyeljétek meg továbbá, hogy a Szentírás ‒ ha az Isten Szavának erejével jön hozzánk ‒ az Istennel való társalgásunknak a kezdete. Azonnal meg fogjátok érteni, hogy mihelyt az Úr szól egy emberhez, a társalgásnak egy bizonyos módozatát megkezdte vele. Lehet, hogy az Úr süket füleknek beszél, de még akkor is nagy kegyelem és megalázkodás az Isten részéről, hogy egyáltalán beszel az emberekkel, különösen azokkal, illetve azokhoz, akik vonakodnak Őt meghallgatni; ha azonban tényleg az Isten hangját veszitek észre Szavában, ha befurakodik lelketekbe a kísérő Szentlélek ereje által, mi marad akkor más a számodra, minthogy felelni az Úrnak és Őt ismét szólani hagyni? Ez a Biblia mondja azt: „Mikor felserkensz, beszélget te veled.” (Péld.6,22) Ez mennyei szó az Isten részéről, mellyel földi vándorlásunk minden napján foglalkozni kellene. Isten ezt és amazt mondja az igében és az imában, hitben és jó cselekedetekben válaszolunk mi neki. Aztán ismét Ő szól, mi pedig felelünk neki. Ha egyedül vagytok és társalgásba akartok lépni Istennel, akkor ezt valószínűleg imával fogjátok megkezdeni. Tegyétek ezt. Néha azonban meglepve veszitek észre, hogy nem tudtok imádkozni. Rendben van; ne is kíséreljétek meg. Szóljatok így: „Nagyon szeretnék érintkezésbe lépni Istennel, mivel pedig én nem tudok vele beszélni, tehát hallgatni fogom őt”. Vedd elő a Bibliát, olvass belőle egy zsoltárt vagy más felemelő részét az írásnak és minekutána így Isten beszélt, a társalgás közöttetek megindult. Isten Szavai olyan szavakat hoznak elő belsőtökből, amelyekkel a Legfelségesebbekhez szólhattok. Ha még nem tudtok hozzá szólani, akkor olvassatok újra, míg végre a ti szellemetek érintkezésbe lépett az Örökkévalóval. Micsoda megfoghatatlan, megérthetetlen boldogság az, hogy Isten mindegyikünkkel szóba áll; velem is, szegény, méltatlan, bűnös teremtményével! Mily nagy kitüntetésre jutott az ember, hogy egy szót kapott a Királyok Királyától! Mily sokan vannak, akik nagy áldozatokra volnának képesek, csakhogy egy uralkodóval beszélhessenek, itt pedig az uralkodók fejedelme van, aki naponként szól hozzánk, hacsak készek vagyunk arra, hogy füleinket odahajtsuk nyájas szava hallására. És ez a kezdete egy oly társalgásnak, amely végigtart az egész életen és a tökéletesség fokára emelkedik az örökkévalóság honában.
Előfordul néha, hogy egész különös módon örvendek az Isten Igéjében, még pedig olyankor, mikor ez az Ige eszköz arra, hogy hasznomra váljék. Mily gyakran fordul elő, hogy szorongva keresek valamely alkalmas szöveget prédikációm részére! Feltámad bennem a kérdés: „Miről beszéljek a népnek? Milyen hírrel lépjek eléjük? Mivel tápláljam a gyülekezetet?” Ez egy igen nehéz kérdés, különösen ha valaki már huszonnyolc esztendeje szolgál egy gyülekezetben. Végül aztán valamely hely különös erővel nehezedik a szívemre. Megtaláltam! Milyen örömet érez ilyenkor a prédikátor szíve! Nem volt talán olyan harcos, mely boldogabb lett volna, még ha a zsákmánynak nagy halmazát nyerte volna el.
Találtok valakit, akinek lelke nagyon lehangolódott; szeretnétek egy alkalmas szót mondani neki és ezért imádkozva keresgéltek az Írásban, míg a legalkalmasabb vers feltűnik, mellyel aztán meg tudjátok vigasztalni a bánatos szívűt. Nem éreztetek-e nagy örömet, hogy az Írás így hasznotokra volt a jó cselekedet végrehajtásában? Nem voltatok-e hajlandók e régi görög filozófussal együtt felkiáltani: „Megtaláltam! Megtaláltam!” Nem akartátok-e ez? kihirdetni és tudtára adni nemcsak egynek, hanem legalább ötvenezernek? Oh igen, tudom, hogy örvendtetek úgy, mint az „aki nagy hogy nyereséget talált.”
Láthatjátok tehát, hogy egész határozottan létezik egy melyet az az ember érez, aki elfogadja az Isten Szavát, ‒ mely abból a tényből fakad, hogy birtokában vagyunk az Isten Igéjének, mely úgy érkezik hozzánk, mint az Isten megnyilatkozása, mint egy csalhatatlan vezető ez életen át, mint az isteni kegyelem záloga, mint az Istennel való társalgásnak kezdete és mint eszköz különböző hasznos dolgok elérésére. Mindezen dolgok felől még sokkal többet mondhatnánk, de az idő nem engedi meg, ezért kérlek, kövessetek engem a legközelebbi ponthoz. Bárcsak a Szentlélek vezetné itt a lelkünket!
Vegyük fontolóra másodízben, hogy a hívő lélek öröme igen gyakran abból ered, hogy küzdenie kell azért, hogy valamit elnyerhessen. Olvassuk ismét a szöveget. „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talál”. Izzadtságtól, portól, piszoktól beborítva, sebektől vérezve, fáradt és kimerült a harcos, miután az ellenséget leverte, de azért törtet előre, hogy átvegye részét a nyereségből és azután erőt és örömet nyer a győzelemből. Voltatok már így az Isten igéjével? Én már küzdöttem érte, harcoltam és ha új ütközet vár reám, nem akarok kitérni előle. „Tapodj meg óh én lelkem, minden erőt!” (Bír.5,11)
Küzdenünk kellett bizonyos tanok mellett, mielőtt hozzánk értek volna. Bizonyos tanokat a könyvekből megtanulni nem elégséges. Az ilyen tanulás lehet hasznos és szükségpótló, de biztos mód valamely hittétel megtanulására az, ha ezt tüzes vassal égetik be a lelkünkbe. Hallottam, hogy hallgatóim nagy része azt mondja rólam: „Ez az ember nagy határozottsággal beszél.” Nem is tudom ezt megváltoztatni. Miért szóljak bizonytalan, rezgő hangon olyan dologról, amely felől feltétlen bizonyossággal vagyok? Ha nem volnék biztos, ha nem volnék meggyőződve a magam álláspontjának helyességéről, akkor hallgatnék. Nem volna bátorságom idejönni és beszélni olyan dolgokról, melyek lehetnek is igazak, meg nem; nem merném a ti időtöket és gondolataitokat ennyire elfecsérelni. Az evangyéliom tanait nemcsak az Isten Igéjében találtam meg, hanem megkíséreltem és megpróbáltam azokat személyes tapasztalataimban is és azok olyan hatalmas erővel munkálkodtak a lelkemben, hogy beszélnem kell úgy, mint csak tudok. Azokról a dolgokról, melyekről beszélek, annyira meg vagyok győződve, mint saját magam létezéséről; sőt tényként állíthatom, hogy ezek egy részét képezik az én egyéniségemnek, mert ezekben van az életem, reménységem, örömem és erőm.
Meg vagyok győződve beszédem helyességéről, mert belsőm igazat ád nékem. Ha egy ember nem beszél legjobb tudása, belátása szerint, őszinte lélekkel, ki fog hinni szavainak? Együgyű emberek fogják szemére vetni a szónoknak, hogy igyekezzen először ő maga meggyőződéshez jutni, mielőtt másokat akarna befolyásolni. A legkevésbé sem kételkedem Isten jelenlétében. Ti igen? Ha igen, akkor semmi esetre sem lesztek Isten prédikátorai. Nem kételkedem abban, hogy szent fia vérének megvan az az ereje, hogy bennünket fiaivá tegyen. Ti igen? Ha igen, akkor ne legyetek keresztyén tanítók mert kijelentéstek összes súlya az ellenkező oldalra esik. A hit sokkal több alattomos sebet kap a tántorgó lélektől, mint attól, aki nyíltan bevallja hitetlenségét. A hitetlenség magjai sohasem válnak az evangyéliom örömeivé, mert az emberek megmentetnek a hit által, de soha senki sem menekült meg a hitetlenség miatt. „Megismertük és elhittük azt a szeretetet, mellyel Isten viseltetett hozzánk.” „Mivelhogy hiszek, azért beszélek.” De miképp nyerjük el a bizalmat? Úgy, hogy kiküzdjük magunknak. Elénk tűnik egy tan az Isten szavaiból, a szív felszólal: „Úgy látszik, hogy ez a tanítás az Igéből való, tehát hinnem kell benne.” Csakhogy rögtön rá feltámad a testi értelem és felsorakoztatja az akadályok tömkelegét, mire aztán a büszke emberi természet visszahökken az igazság elől, mely oly kevéssé felel meg az ízlésének. Ezekkel a dolgokkal küzdenünk kell. A hitnek elő kell hoznia imában az Isten gyermekeinek minden eshetőségét és így szólnia: ,,Légy csendben; hallgass, míg Isten beszél. Fogadd el Istent igaznak és tekints minden emberre, minden eshetőségre és minden feltevésre, mint egy-egy hazugságra, mielőtt Isten bármely szavát el nem fogadnád.”:
Ez az a győzelem, amely után törekedünk, az a diadal, melyet a hit arat Isten igazságosságáért. Egyik kétség feltámad a másik után, majd; újra meg újra egy, éppen úgy, mint mikor egy sötét odúba hirtelen bevilágítanak erős fáklyafénnyel és egy raj denevér egymás után igyekszik riadtan elmenekülni. Csapkodva szállnak el és a világosság átveszi a maga szerzett birtokát.
Vannak olyan lelkek, akiknek egy ideig kétségekkel kell küzdeniök, sokszor egész tömeg különféle megpróbáltatással. Ne csodálkozzatok, ha néha szinte a vérig is kell küzdenetek, míg lelketek vérzik, de örvendjetek, mert ha egyszer így győzelmet arattok, akkor nem fogtok többé kételkedni és az igazság annál inkább felségesebb lesz előttetek. Elnyertétek az igazságot úgy, hogy harcoltatok érte és ezért szóljatok így: „Ez az én nyereségem, melyet senki sem vehet el tőlem.” A Dávid óriásának lehullt a feje. Dávid nem ijedt meg tőle; nem ő maga sújtotta-e le?
Nem hajított-e hozzá egy kődarabot, mely a filiszteust homlokon találta? Így tehát, ha valakit ezer kétség gyötör is a küzdelem közepette, de végül mégis egy bizalomteljes hitet nyer, akkor örvendjen mint egy olyan, „aki nagy nyereséget talált.”
Milyen küzdelem folyik néha egy ígéret miatt! Nem volt még ilyenben részetek? Találok egy áldás teljes ígéretet az Írásban, mely rendkívül jól illik az én helyzetemre és mely igen nagy vigasztalásomra válik nekem. De szabad-e felhasználnom a magam helyzetére ezt? A rossz a szellem azt mondja: „Természetes, hogy nem.” Eltaszít bennünket tőle. De a mi gyenge, ingadozó reménységünk biztosít róla, hogy ez igen jó volna a számunkra. Számtalan kétségeskedő képzelődések nyugtalanítanak, míg végre a lélek utolsó erőmegfeszítéssel megragadja az Ígéretet és minden eshetőség ellen elkészülve, erősen tartja azt. Kiűzzük a kanaánitákat, bárha vasszekereik vannak és elfoglaljuk birtokaikat. Akkor örvend egy ember az ígéretnek, ha ezer veszély között is hisz benne és tapasztalta annak igazságát. Úgy érzi, hogy saját fegyverével, nyilával, élete veszélyeztetésével vette ki e zsákmányt az amoniták kezéből, az most már teljesen az ő tulajdona és úgy örvend neki, mint az, „aki nagy nyereséget talált.” Helyes dolog, hogy azt a helyet, ‒ amelyet saját magatok megtapasztaltatok ‒ aláhúzva megjelölitek a bibliátokban, írjatok az oldal szélére P. és T. betűket, amelyek értelmezzék azt: „Próbáltam és Tapasztaltam.” Jelöljétek meg azt a helyet egyéni ismertetőjelekkel, amely rajtatok beteljesült, mint amely újabb bizonysága az Isten igazságosságának. Vajha az, amit tintával írunk az Isten Igéjébe, azt az Úr kegyelme a szíveinkbe írná be. Bárcsak mindenki saját maga tapasztalná az Isten ígéreteinek beteltét, hogy az általános Ígéretekből egyéni ígéretek lennének.
A legnehezebb küzdelmek gyakran a szabályok miatt vannak. Isten utasított például, hogy ezt vagy azt cselekedjük, a testi kényelemszeretet azonban így szól: „Hagyd ott azt a szabályt!” ‒ az önzés pedig azt mondja: ,,Ez a parancs igen megalázó, eredj el tőle!” Csakhogy ha tudsz önmagaddal szemben is küzdeni és viaskodsz mindaddig, míg lelked így szól: „Gyönyörködöm a parancsaidban, melyek kedvesek nekem!” ‒ akkor az örömed igen nagy lesz! Milyen megfoghatatlan nagy öröm lesz, ha önmagadat legyőzöd. Micsoda boldogság lesz legyőzni a környezetet, egyéni tulajdonságaidat, érzéseidet úgy, hogy végül odajutsz, miszerint azokat a szabályokat kedveled, melyek nemrég még terhedre voltak. Mennyire szereti a hívő a törvényt, ha már lázadozó akaratát legyőzte, indulatát lesújtotta, büszkeségét megalázta, könnyelműségét elűzte és magát teljesen az Úr szavának adta át. Oh Szentlélek, nyújtsad nekünk ezt az örömet.
Igen heves a küzdelem gyakran a büntetések felett. Meglehetős sokat harcoltam már miattuk. Bele-belesivított egy hang a fülembe: „Istennek ez a büntetése igen szigorú; az Írásnak ez a szava igen kemény.” Egyes testvéreink állandóan tartanak maguknál egy kis radírgumit és a kemény szavakat kivakarják a lapokból. Bárhol látják, hogy Isten haraggal lép fel a bűnösök iránt, azonnal avval ijesztgetnek, hogy hagyjunk abba minden reményt. Sok kitanult módozattal bírnak, hogy a kellemetlen igazságokat elsimítsák. Ha esetleg úgy találom, hogy az én lelkem itt ellentmond az Írás valamely részének, akkor így szólok önmagamhoz: „Nincs igazad, mert másként nem mondanál ellent az egész világ Bírójának.” Ha nem tudom beleegyezésemet adni az Isten igazságába, akkor nem jut eszembe az Írást megváltoztatni, hanem saját szívemet vádolom mindaddig, míg nem hajol meg Isten igazsága előtt. Megkísérlem, hogy szívemet olyan állapotba hozzam, hogy képes legyen így szólani: „Ha a lelkem Isten mellett volna, akkor én is így felelnék a hitetleneknek. Ez kell, hogy igaz legyen, máskülönben a Jehova nem beszélne így a; emberekkel.” Ha ennyire egyértelműek lesztek Istennel, akkor örvendeni fogtok, mint valaki, aki nagy nyereséget talál, mert bízni fogtok abban, hogy a legnehezebb kérdésre kegyelmes feleletet nyertek és a legsúlyosabb nehézségekből édes szabadulást. Igyekezzünk megtalálni mindenben az Isten véleményét és örvendezni ebben. Szokjatok hozzá az iszonyú kifejezésekhez, hogy mint Dániel, biztosan érezzétek magatokat az oroszlánbarlangban. Most már nem nehéz nekem, hogy higgyek az Örök bűnhődésekben, mióta biztos vagyok benne, hogy az Írásban szó van róluk; a nehézségek, ezektől szabadulni, isteni dolgok és ezt át is engedem Neki, amennyiben teljesen meg vagyok győződve róla, hogy minden, amit cselekszik, egy vagy más módon, de feltétlenül egybe van fűzve igazsággal és szeretettel. Küzdelem nélkül nem nyugszunk meg a Szentírás homályos részeiben, ha azonban egyszer már viaskodtunk értők, akkor édes megnyugvással fogadjuk el.
Még valamit azon szavakból, melyeket Krisztus jelentett meg. Nem fogjuk addig megismerni Krisztust, míg hasonlók nem leszünk ahhoz, ahogy elképzeljük őt. Ha Krisztus szeretetreméltó, akkor ezt a szeretetreméltóságot nem fogjuk megérteni addig, míg bizonyos mérvben mi magunk is szeretetreméltók leszünk. Akiknek tiszta a szívük, azok meglátják a tiszta és szent Urat, mert minden ember azt lát, azaz helyesebben úgy lát, amilyen ő maga. A tiszta szívűek azért látják olyannak az Urat, mint senki más, mert szívük hasonlít az Istenhez. Ha a mi értelmünk olyan lesz, mint a Krisztusé, akkor teljesen meg fogjuk Őt érteni. Ha a mi isteni példaképünk jellemében észreveszünk valami olyast, amit nem értünk, akkor alázattal és imával igyekezzünk azt elérni. Okvetlenül hasonlítanunk kell Jézushoz; és ha ezt elértük, akkor végtelen boldogsággal fogjuk keblére hajtani fejünket.
Vannak Istennek gyermekei, akiknek harcot és elkeseredett tusát kellett megvívniok lelki meggyőződésükért és még csak egy lépésnyire sem tudtak előhaladni anélkül, hogy ember-ember ellen küzdve ne viaskodtak volna azok ellen, akik örökségüket el akarták rabolni. Isten, mintegy a szövetségnek látható jeléül adta Izraelnek a Kánaánt és mégis mindannyian tudunk arról a számtalan ellenségről, amely elfoglalta azt a földet. Mennyi különféle nép volt az; nem akarlak titeket fárasztani a nevek felsorolásával, oly sok és gyűlöletes volt az a nép, mely a hívőt öröksége részétől el akarta foglalni. Hallottam róluk azt a kifejezést: „Körülvettek engem mint a méhek; miként a méhek, úgy rajzottak köröttem,” ‒ de mégis hozzáfűzte ezt: „De az Úrnak neve megszabadított az ő fullánkjaiktól.” Bárcsak az lenne a felfogásunk, hogy az Írás minden egyes szava a mi örökségünk és
úgy örvendenénk felette, mint valaki, „aki nagy nyereséget talált.”
Fordítsuk most figyelmünket a harmadik gondolat felé, amely teljesen különbözik az előbbiektől. A hívő lélek öröme néha abban rejlik, hogy tud örvendeni az Úr Igéjének, anélkül, hogy harcolnia kellene érette. Nem vagyok teljesen biztos, hogy a szövegben harcról van-e szó vagy csak szükségképpen van feltéve, bár ez nagyon valószínű. Dávid így szól: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mintáz, aki nagy nyereséget talált,” mintha vele történt volna az, ami a bélpoklosokkal Samaria kapuja előtt, akik nagy ámulattal látták, hogy az egész út, amelyen haladtak, drága ruhákkal és arany, meg ezüst ruhákkal van telehajigálva. Egy ujjukat sem mozdították meg a harcban és mégis nagy zsákmányt találtak; mint az a férfi a példabeszédben, ki mikor a mezőn foglalatoskodott, kincset talált a földben elrejtve. Sohasem törekedett kincset keresni, de mégis nagy öröme volt, mikor megtalálta. Isten határtalan kegyelme folytán megtaláljuk az Igét, még ha nem is keressük, ama ígéret szerint, mely így szól: „Megtalálnak engem azok, akik nem keresnek.” Nem tapasztaltátok-e soha, hogy mit jelent ez és nem örvendtetek-e, mint valaki, „aki nagy nyereséget talált?”
Az Úr igéje gyakran olyan, mint egy talált nyereség és nem olyan, amelyért harcolunk. Az ígéret ott fekszik előttem az úton, megtalálom és a kegyelem törvénye szerint az enyém lesz, mert megtaláltam. Itt van előttem, az Isten Lelke megjelenti nékem és elveszem anélkül, hogy engedelmet kérnék ezért, mert a kegyelemből eredő áldások szabadon állnak mindazok részére, akik ezt el akarják fogadni. A mi jogunk, hogy megjelenjünk a Szeretet vacsoráján abból a tényből fakadt, hogy Isten megnyitott előttünk egy ajtót és mi meghíva, belépünk. Micsoda boldogság!
Ez a zsákmány valakinek feltétlenül igen sokba kerülhetett, bárha mi ingyen jutottunk hozzá. Ha nem is harcoltunk mi érette, mégis volt valaki, aki harcolt érte egykor. Micsoda rettenetes harc volt! Emlékezzetek csak Gethsemánéra és Golgotára! Milyen boldogság bírni azt a nyereséget, melyet Jézus hátrahagyott részünkre mint egész életének eredményét! Nem tűrtük a nap hevét a szőlőhegyen, nem sajtoltuk a mustot és mégis isszuk a bort. A jót mi ingyen kaptuk meg, de neki sóhajokba, könnyekbe, véres izzadságba és életébe került. „Ez a Dávid zsákmánya.” Pillantsatok csak a földre és meg fogjátok látni a győző lábainak nyomát. Itt volt, itt járt a megfeszített, minden ellenségünket legyőzte és ezt a zsákmányt hátrahagyta nekünk, szegény teremtményeknek, hogy közöttünk kiosztassék.
Nagy ez a zsákmány; benne van a pokol és a halál minden zsákmánya; minden, ami Ádámtól kezdve rablott jószág volt, most mind elvétetett a rablótól. Élet, világosság, béke, öröm, szentség, halhatatlanság, égi otthon, ‒ ezt mind visszahozta a mi hősünk, aki az erőstől elvette a zsákmányt és az elfogottakat szabadon bocsátotta. Testvéreim, mi örvendünk, mikor az Ige felséges kincseit megpillantjuk, mint a Jézus Krisztus zsákmányát, melyekért ő küzdött és aztán nekünk elosztott. Micsoda öröm támad a szívünkben, ha meggondoljuk, hogy milyen ellenségeket győzött le az Úr, hogy ezeket a zsákmányokat megnyerje nekünk; a bűn meggyőzetett, a halál leveretett és a pokoltól elvétetett a rablott zsákmány; legelkeseredettebb ellenségeink szétszórattak és fejük ékes koronáját összetörte az, aki az asszony magva volt, az Isten Messiása.
Ha az Írásnak valamely helye éneklésre hangol, akkor énekeljetek vele az Úrnak; ha olvasás közben valamely vers bűnbánatra indít, akkor emlékezzetek vissza mindig arra a helyre. És ha a hallgatásnál valamely rész úgy érinti a szíveteket, mint egy ostor, akkor megfogjátok érteni, amit Dávid is érzett, mikor azt mondta, hogy lelke úgy örvend az Isten Igéjének, mint az, aki valamely szerencsés, boldog dolog következtében „nagy nyereséget talált”.
Beszédem negyedik része képezi a fő tárgyat és ezért kérem összes figyelmeteket, mert csak rövid időig időzhetek emellett. Öröm fakad a mi számunkra abból az egyszerű tényből, hogy a Szentírásra mint nyereségre tekinthetünk. Öt pontban fogom néktek ezt megmutatni.
Elsősorban nyereség számunkra a tudatlanság megszűnése. Bármily harc vagy küzdelem kezdetén kétséges, hogy ki lesz a győztes; addig, míg a küzdelem tart, az eredmény még függőben van; de rögtön megtudjuk, hogy ki nyerte meg a harcot, mihelyst láttuk, hogy a győztes már osztogatja a zsákmányt. Nincs ezentúl már kérdés, a harcnak vége. Áldott az az ember, aki az Írásban nyereséget talált a maga részére oly értelemben, amely az ő tudatlanságát megszüntette és némi bizonyosságra vezette. Minden gondolkodó ember némi bizonyosságra törekszik és ezt vagy azt az alapot foglalja el zsinórmérték gyanánt. Feltétlenül szükséges, hogy valami biztos alapot találjunk vagy legalább is higgyük, hogy találtunk, mert máskülönben a legszánandóbb emberek volnánk a földön.
Ha egy ember nem talál valamely hibátlan mértéket rajta kívül, akkor megkísérli, hogy ezt saját magában felfedezze és így lesz a saját maga pápája: és nyugodtak lehettek, egy pápa itt az országban éppen úgy tévedhet, mint egy pápa Rómában. Nem adok két garast sem a kettőnek csalhatatlanságáért és ha még saját magamat is hozzáveszem, az érték még akkor sem emelkedik egy fillér erejéig. Ha egy férfi a tapasztalataiban odáig jutott, hogy meg tud bízni az Isten Igéjében, vagy ha a Szentlélek által hatalmasan bepecsételtetett az a lelkébe, akkor elérte küzdelmeinek a végét; eloszthatja a zsákmányt, mert így szól: „Mert megismertük
és elhittük azt a szeretetet, amellyel Isten viselkedik velünk.” Természetesen jönnek majd emberek, akik ezt mondják: „Nagyon tévedsz.” A mi feleletünk ez; „Bárha mindenki a saját lelkében meggyőződést szerezne. Lehet, hogy soknak nincsen semmi biztonsága, nekünk azonban van.” Ha egy férfi azt mondja valamely orvosságról, hogy az kuruzslószer, ehhez joga van; mert mindenkinek joga van a?saját véleményét kinyilvánítani, ami azonban másra nem kötelező. „Ez tévedés ‒ szól egy másik ‒ mert már több ízben beteg voltam és eme orvosság által minden egyes alkalommal meggyógyultam: nevezzétek ám kuruzslószernek, ha akarjátok, az én számomra azonban nem az, mert jó hatásáról meggyőződtem.” És így van, ha egy ember az Isten Lelkének segítségével az Ige hatalmát saját magában érezte, akkor szólhat így: „Nem akarom ezt a harcot újra végigküzdeni, mert meggyőződtem az Írás igazságáról.” Az ilyen ember biztos a dolga felől. Bárcsak adná az Isten, hogy mindenkinek megvolna ez a biztonsága. Milyen borzasztó volna az örök ködben ide-oda támolyogni, a végtelen káoszban vergődni út vagy útmutató nélkül; egyik oldalon éjszakát, a másikon vaksötétséget találni, jobb felől tévedést, bal felől kétségbeesést. Micsoda áldott üdvösség tudni, hogy Isten szeret engem, én szeretem Istent, Krisztus megszabadított engem,, bűneimet elvetette és mindezt érezni lelkemben, megerősítve a Szentlélek bizonysága által. Ez jelenti azt az örömet, melyet érzünk a tudatlanság megszűnte fölött, melynek úgy örvendünk, mint az, ki a zsákmányt szétosztja.
A legközelebbi gondolat, mely a zsákmány képében rejlik ez: az ellenfél gyenge minden erősebb támadásra. Mert miközben a zsákmányt szétosztjuk, valószínűleg felvetődik ez a gondolat: „Az ellenség kétségkívül itt lesz rövid idő múlva, de nem tudja nehéz tüzérségét ellenünk irányítani, mert megsemmisítettük azt.” Lőszerkészlete bizonyára elapadt,, mert raktárai a mi kezünkbe kerültek és nem rendelkeznek már zsákszámra aranypénzzel, hogy hadi szükségleti cikkeiket kiegészítsék, mert ezek már a mi zsákmányaink lettek. Meggyengítettük az ellenséget. Vajon nem foglaltuk-e el erősségeit, nincsenek-e a mi kezeinkben várai? Felemelhetik ugyan ismét a fegyvert, erejük azonban fogytán van.” Ha az ember megbízik az Írás csalhatatlanságában, akkor gyengíti a hitetlenség hatalmát és erősíti saját hitét. Boldog az az ember, ki megbízik Istenében. Micsoda öröm mondhatni: „Tudom, kiben hiszek és biztos, vagyok benne, hogy Ő meg tud engem oltalmazni mindama napig,” vagy együtt szólni a vakon született emberrel: „Egyet tudok, azt, hogy vak voltam és most látok.” Ha az Isten országának jóságát ízleltük és éreztük, akkor feljebb emelkedünk a tények ismeretében és a gyanakodást, meg a művészi magyarázást mélyen magunk alatt hagyjuk. Az örömnek egy része fekszik itt a zsákmány elfogadásában; reméljük, hogy ezután kevésbé háborgattatik a szívünk, kisebb veszély fenyeget az értelemtől és nem hányattatik úgy a lelkünk. Az ellenség szarvai letörettek és immár nem okozhatnak olyan károkat, mint azelőtt.
Azután a zsákmány szétosztásánál mindig előtűnik a győzelem érzelme, éppen úgy, mint az Isten Igéjébe vetett hitnél. Miközben az Úr drága bizonyságát erősen megragadjuk, győzelmet aratunk a kétségek, félelmek és nyugtalanságok fölött. Győzelmet érzünk akkor is, mikor szenvedélyeinket és kívánságainkat letiporjuk és engedelmeskedünk az Úrnak parancsai végrehajtásában. Ha az, ami egykor nehéz és lehetetlen volt, most könnyű és kellemes lesz, akkor örvendhetünk a diadalnak, melyet ellenségünk fölött arattunk Ha az alázatosság és az engedelmesség szelleme minden cselekedetünkben megnyilvánul, akkor nagyobbat tettünk, mintha egy erős várost foglaltunk volna el. „Az a győzedelem, mely diadalt aratott e világon, a mi hitünk.” Vajha minél többel bírnánk belőle és erőről-erőre haladva, hősiesen küzdenénk az Úr nevéért.
A zsákmány szétosztásánál részünk lesz nyereségben, gyönyörben és dicsőségben. Nem akarom a háborút igazolni, az eseményeket megérteni, mert ezt gyűlöli a lelkem. A rablás, fosztogatás és erőszakoskodás, melyeket a bitorlók megengednek maguknak, undok cselekedetek. Az emberek gonoszabbul viselkednek az ember ellen, mint az ördög. Semmiféle más szerencsétlenség nincs, mely a népekre zúdult, mint a háború iszonyatossága. Felhasználom beszédemben ezt a példát, melyet a háború eredményezett, de ‒ ha tudnám ‒ elátkoznám magát a tényt. Az emberek abban a véleményben vannak, hogy a zsákmány szétosztása dicsőség. Idézzük fel emlékünkben a régi Rómát és nézzük meg azt a tömeget, mely a Via Lacrán szorong, mikor a győztes hősök a Via Appián jönnek, hogy diadalkocsijaikon a Capitoliumra hajtsanak. A házak tetőzetét és az utcasarkokat egészen elfoglalta a nép, hogy egy Scipiót (római hadvezér) vagy egy Július Caesart. (Róma első császára) lásson felvonulni foglyaival és zsákmányaival együtt. Éljeneztek és kiabáltak, míg rekedtek nem lettek és míg meg nem részegedtek a sok „spolia opima” (fényes hadizsákmány) látásától, mely a felvonulásban volt. Így ítélkeztek az emberek a háború fosztogatásai felett. Napóleon is úgy akarta megdicsőíteni magát, hogy Parisban összegyűjtötte mindazt a kincset és műremeket, melyeket Európa különböző városaiban elrabolt. Mert a legtöbb diadalmi jelvény nem más, mint ellopott javak vagy amelyet lopott javakból vásároltak. Ha azonban elfoglaljuk a Szentírást, akkor olyan zsákmányt nyertünk, mely felségesebb, mint a királyi kincsek, olyan zsákmányt, melyhez igazságos és becsületes módon jutottunk. Ha képesek vagyunk azt mondani, hogy az a mienk, amit Isten megjelentett, akkor nagyobb gazdagságunk van, mint aminőt egy zsugori csak álmodni tudna és ha ezt képesek vagyunk minden támadás ellen megoltalmazni, akkor az, amit hiszünk, a mi dicsőségünkre fog válni és tiszteletet szerez nekünk, tiszteletet hitünknek és mély hódolatot Annak, aki mindenható Lelke által bennünk a hitet életre keltette.
És végül, a zsákmány nyugalmat és békét jövendöl, amit jósol az Isten Szava is a mi hitünknek. Mikor a rómaiak megverték és teljesen feldúlták Carthágót, akkor azt mondták: „Sohasem fogjuk azt ismét megengedni, hogy egy második Hannibál Róma kapui alá jöhessen vagy Carthágó hajói Itália partjait rettegtessék”. Legyőzték leghatalmasabb ellenségüket, mikor annak otthonát teljesen szétrombolták és kifosztották és immár örömmel üdvözölték a hosszú békeidőt. Ezt az örömet érzik azok is, akik elfogadták az Igét. Ha hinni tudjuk, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket és szenvedett értük a keresztfán, akkor nem fogunk többé nyugtalankodni vétkeink miatt. Ha hinni fogjuk, hogy mennyei Atyánk, mindig csak a legjobbat cselekszi az övéivel, akkor a szomorúság, sóhajtozás, félelem és aggodalom mihamar el fog hagyni. Nyugodni fog minden hívő, mert tapasztalni fogja, hogy a leggonoszabb dolog is javára fog válni. Ha hinni fogjuk, hogy Jézus meghalt és halottaiból feltámadt, akkor meg fog szűnni a haláltól való félelem. Mivel megismertük e szavak jelentőségét: „Aki Bennem hiszen, még ha meghal is él”, ‒ ennélfogva a halálnak nincs semmi hatalma már rajtunk.
Az isteni ígéretek elsajátítása, ‒ amiként a harcos bejelenti részét a zsákmányra ‒ biztosíték számunkra avégett, hogy az ütközet már elmúlt. Nyugodtak és csendesek lehetünk immár. Milyen üdv és milyen boldogság ez! Mennyire szeretném, hogy minden egyes jelenvaló hívő lenne először Jézusban, a testté lett Igében, azután pedig az írott Igében; és hogy nemcsak hinnétek, hogy mindez igaz, hanem alkalmassá is tennétek magatokat, mint a harcos a zsákmányra. Boldogok és áldottak lennétek akkor és örömetek olyan lenne, mint az aratók öröme vagy mint azoké, akik a zsákmányt szétosztják. Isten adná, hogy ez így legyen, a Jézus Krisztusért. ‒ Ámen.

Habakuk próféta nagy fájdalommal tapasztalta, hogy olyan korszakban él, amelyben az igazi vallásosság nagyon szomorú állapotban volt. A nép nagy része elfordult az élő Istentől volt ugyan egy Istent félő csoport is az országban, az istentelenség és a bálványimádás azonban igen erősen el volt terjedve a nép között. Isten ezért sújtotta a népet az ő ítéletével és megjelentette e prófétának, hogy a káldeusok betörése az országba nagyon közel van A próféta ezért tele volt aggodalommal hazájának a jövője miatt, mer látta ennek bűnös állapotát és tudta, hogy mi következik ebből. Habakuk jövendölésének könyve úgy is kezdődik avval a könyörgéssel: „Uram meddig kiáltok még?” Lelke iszonyodott és irtózattal volt eltelve népének bűnei miatt, szíve pedig megtörött, mikor az Úr által megparancsol büntetést látta. Isten minden egyes szolgájának meg kellene így törni lélekben, ha látják, hogy az Úr nevét ennyire megszentségtelenítik és okuk van arra, hogy az Úr haragjától féljenek és másokat féltsenek. Mert egy ember, kinek szívében nincs valódi irgalmasság, nem lehet a Isten embere.
De mégis, Habakuk egy olyan ember volt, aki erős hittel rendelkezett, ez pedig igazán szerencse a nehéz időkben, mert ha a hitre szükség van szép, derült napokban, akkor sokkal inkább szükségünk van rá, mikor a vihar tombol; és ha az igazaknak a hit által kell élniök, mikor a hajnal meghasad, mennyivel inkább kell abból élniök, ha az árnyékok már a homályba nyúlnak be. Azok, kiknek oly lágy szívük van, hogy embertársaik bűnei felett sírni tudnak, szükségük van erős szívre is, hogy hűen megálljanak Isten mellett.
Ez a név: Habakuk, azt jelenti, hogy széleskörű; ő róla pedig nagyon helyesen, igazán mondhatjuk, hogy egyike volt azoknak, aki az ígéreteket távol látta, mégis hitte és megértette azokat. Hozzáerősítette, odakötötte magát Isten jóságához és megnyugodott azon. Az ő jövendöléseinek olvasásánál meglep bennünket az a mód, hogy miként adja elő nekünk Isten jelenlétét. Igen jól megválasztotta könyvének címét, mikor azt írta oda: „A teher, melyet Habakuk próféta látott vala”, mert ahogy előadja eme megfigyeléseit, ez az élénkség a legjobban bizonyítja, hogy ő egy magasabb rendű „látó”. Látja, hallja, tudja, sőt érzi az Isten jelenlétét és nyugalomra, csendre inti a földet. Látja az isteni utakat a kiválasztott nép történetében és érzi, mint hatol be a lábaiba rothadás és mint remegnek tagjai.
Istent nagyon meglátta és Isten utai nagyon nyilvánvalók lettek lelki szemei előtt. Ehhez járult még, hogy hite épp oly erős volt, mint amily mély és őszinte volt hódolata. Habakuk próféta jövendöléseiben találjuk meg azt a csodálatos evangyéliomi kifejezést, amelyről Pál apostol sok prédikációt mondott: „Az igaz ember hitből él”; továbbá ez a jövendölés az, amelyben a hitnek azt a figyelemreméltó elszántságát találjuk meg, mikor az elképzelhető legrosszabb körülmények közt így szól: „Mert a fügefa nem virágzik és semmi gyümölcs nem lészen a szőlőkben, megcsal az olajfának munkája és a mezők élést nem teremnek, kivesz a juh az akolból és nem leszen ökör az istállóban. Én pedig az Úrban örvendezek és vigadok az én szabadító Istenemben.” És így, kedveseim, igen jó lesz részünkre, ha minél nagyobb mérvben megvan bennünk Habakuk szelleme, hogy megalapozva és megerősítve legyen bizalmunk az Istenben. Ilyen körülmények között, bármily komor legyen is a jelen és sivár a jövő, mégis minden csüggedéstől mentek leszünk, amennyiben arra vetjük magunkat, akinek utai örökkévalók. Az Ő tanácsai régi idők óta oly nagyszerűek és dicsőek, hogy Benne kételkedni egyet jelent avval, hogy megtagadjuk Őt? az Ő lénye pedig annyira változhatatlan, hogy csak a legegyszerűbb igazságot cselekszünk akkor, ha az ő kegyelmére számítunk.
Abban a bibliai részben, melyet ma reggelre választottam, három pontot találok, amelyeknél hosszasabban szándékozom időzni. Az első: a próféta félelme: „Uram, hallám a Te fenyegető beszédedet és megrettenek”. A második: a próféta imája: „Uram, a te munkádat az esztendőnek közepette elevenítsd meg, az esztendőnek közepette”; és a harmadik pedig: a próféta indokolása: „jelentsd meg irgalmasságodat, haragodban irgalmasságodról emlékezz meg”, egybefűzve a fejezet egyéb részeivel, amelyben megtaláljátok, hogy mit tett Isten már a régi idők óta Izraellel.
Először tehát a próféta imájára akarom terelni figyelmeteket. „Uram, hallám a te fenyegető beszédedet és megfélemlék”. Ez a félelem szent félelem; nem az iszonyatnak vagy a bűnnek a félelme, hanem a hódolatnak, a tiszteletadásnak a félelme. Vessétek csak össze ezt az előbbi résznek a 20. versével: ,,Az Úr pedig az ő szentséges templomában vagyon. Hallgasson előtte mind az egész föld. Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek”. Minden teremtménynek csendben kellett maradnia és azután, ebben az ünnepélyes csendben hallotta a Jehova hangját és megrettent. Lehetetlen, hogy halandó emberek teljesen tudatában legyenek az Isten jelenlétének, anélkül, hogy ne telnének meg hódolattal. Feltételezem, hogy ez az érzés nem volt annyira lenyűgöző például Ádámban az elesés előtt, mert nem ismerte a bűnt, de valószínűleg ő is érzett valami ünnepélyest, mikor az Úr a nap leszállta után átment a kerten. Ha mindjárt valami gyermekies tisztelettől eltelve is, de mégis a bűn nélküli ember hátramaradt teljesen a felséges jelenlét miatt. Az ember bűnbeesése óta, bármikor és bárhol lettek is megajándékozva azzal a keggyel, hogy rejtett dolgokat megláttak, egyben rögtön mély hódolat fogta el őket.
Sok igazság volt abban a régi hagyományban, hogy nem volt senki, aki Istent látta volna és életben maradt volna; mert a jelentéktelenségnek, a semmiségnek egy olyan érzése fogja el az embert az Isten jelenlétének tudata által, hogy képtelennek érzik magukat arra, hogy az áldásnak ezt a súlyát el tudnák hordozni. Ézsaiás azt mondja: „Jaj nékem, el kell vesznem, mivelhogy a királyt, a Seregeknek Urát látták az én szemeim”. Dániel így szól: „Semmi erő nem maradt én bennem”. Ezékielnél ezt találjuk: „És mikor ezt megláttam, arcra borulék”, míg János így ír: „és minekutána Őt megláttam, leestem az Ő lábai elé, mint egy holt”. Tudjuk jól, hogy mit mondott Jób: „Az én füleimnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” Az angyalok, akik a létrán fel és alá jártak, befödték arcukat, mikor Istenre pillantottak és mi, kik a létra lábainál fekszünk, mit tehetünk mást, mint az atyákkal együtt szólhatunk: „Mily rettenetes ez a hely!” Bárha ez az elképzelhető legnagyobb áldás, mégis félelmetes dolog Isten kegyencének lenni. Áldott volt az asszonyok között a szűzanya, akit Isten oly nagy kegyelemben részesített, de éppen ez áldás miatt lett róla előre megmondva: „Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr”. Áldott volt az a férfiak között, akivel az Úr úgy beszélt, mint a barátjával, de sok szenvedéseken és nagy félelmeken kellett ezért keresztülmennie. Nem adatott meg oly gyenge teremtményeknek, amilyenek mi vagyunk, hogy Isten előtt megállhatnánk, még ha a Róla lesugárzó fény Krisztus közbelépése által nem vakít is annyira, hogy a prófétával együtt ne mondanánk: ,,Rettegem pillantásodat”.
,,Kicsoda ne félne Tőled, óh nemzetek királya?”
Habakuk mély hódolata Isten előtt csak növekedett ama „beszéd” által, melyet hallott: „Uram, hallám a te fenyegető beszédedet és megrettenek.” Ez a „beszéd” mint „prédikálás”, „tanítás” tétetett alkalmassá az evangyéliom számára, amelyről Ézsaiás így szól: „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak?” Csakhogy természetesen az értelmet inkább az összefüggésben kell keresnünk, ez pedig odavezet bennünket, hogy a „prédikálás” arra vonatkozik, amit Isten az ő választott népéért cselekedett, mikor Páránból kihozva, a földet folyók által felosztotta és a pogányokat haragjában összemorzsolta. A próféta tanulmányozta Izrael népének a történetét és meglátta az Isten kezének működését e történet minden egyes fejezetében, a Vörös-tengeren és a Jordán folyón való átkeléstől kezdve, egész a pogány népek kiűzetéséig és a törzsek elhelyezkedéséig a Kánaán földjén. Meghallotta az Isten beszédét Izrael népének a történetében, lelkének a csendjében; látta az Úr cselekedeteit, mintha azok ismét megismétlődtek volna és rettegéssel, meg alázattal telt meg a szíve, mert látta, hogy bár Isten igen nagy türelemmel viselkedik népével szemben, bűneivel szemben mégis haragra gerjedt és bár vétkeit igen sokszor megbocsátotta, mégis megbüntette őket és álnokságuk felett nem tekintett el egyszerűen. A prófétának eszébe jutott, mint büntette meg az Úr Izraelt már a pusztában, mikor egész nemzedéket hantoltatott el vándorlásuk alatt; és hogy miként sújtotta őket a Kánaánban, mikor egyik zsarnok után a másik zsarnok alá vetette és mélyen megalázta őket. Emlékezett azokra a súlyos és nehéz ítéletekre, melyekkel az Úr sújtotta népét, mikor elfordulva Tőle, idegen isteneket keresett fel. Az egész történeten át, mely Istennek és népének szövetségéről szólt, ott látta végighúzódni azt a lángoló felírást: „Én, Jehova vagyok az Úr és én féltékeny Isten vagyok”, ‒ ezért kiáltott fel a próféta: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek”.
Valószínűleg volt oka Habakuk prófétának, hogy aggódását megmagyarázza és pedig azt az aggódását, mely az Isten csendes beszédéből származott, amely nem volt az emberek nyilvánosságának szánva, de amelyet a próféta később szavakba formálva, könyve első részében feljegyzett. A káldeusok reátámadnak Izrael népére, „egy kegyetlen és vakmerő nemzet, amely rettenetes és iszonyatos, lovai serényebbek a párducoknál és gyorsabbak az estvéli farkasoknál.” Ezek rohantak reá Juda nemzetségére, „mint a zsákmányra éhes saskeselyű” és Habakuk, már előre látta lélekben, mint pusztul el az egész ország a vad harcosok lovainak patája alatt, mint visznek el fejedelmeket és főembereket a rabságra, mint lesz az Úr kertjéből sivár pusztaság és mint fosztja meg az erőszak Libanon erdejét is ékességétől. A félelem, eme rettenetes veszély láttára, remegővé tette a prófétát és nem volt elegendő könnye, hogy megsirassa a káldeusok által okozandó szenvedéseket. Ha tehát kedves testvéreim, az Úr odavezérli szolgáit, hogy őrhelyükről alápillantva, a múltból meg tudják állapítani a jövendőt, akkor nekünk is van okunk a félelemre. Ha látjuk azokat a büntetéseket, melyekkel Isten sújtotta a bűnös népeket a múltban és ebből a valószínű jövendőt a jelenben megállapítjuk, akkor elbágyad szívünk a félelem miatt, hogy az Úr azt a bűnös népet, amely között mi is lakunk, meg fogja büntetni. Mert hiszen van okunk aggódni önmagunkért is, mivelhogy mi is bűnösök vagyunk.
És így, amint nyilván láthatjuk, a próféta félelme három okból állt. Először mély hódolatából, amely befolyásolva volt az Úr jelenléte által, aki a mi bűneinket nem szívesen látta, azután abból az. aggodalomból, hogy mint megsemmisítő tűz fog egyszer népére csapni és őket elpusztítani. Második oka a próféta félelmének abból a további aggodalomból állt, amely az Isten útjainak nyíltságából látható, melyek Mózesnek jelentek meg és Izrael gyermekeinek bűnös viselkedéséből következtek, azaz hogy a tévelygő népet újra meg fogja büntetni. A harmadik oka a félelemre azokból a dolgokból állott, melyek árnyékukat már előre vetették a jövőre, hogy az Úr azokat a büntetéseket, amelyekét oly ünnepélyesen adott a próféta tudomására, véghez fogja vinni és a káldeusokat bízza meg azzal, hogy úgy bánjanak az ő népével, mintha tengeri halak volnának, amelyek a kivetett hálóba fennakadnak és ennek következtében elpusztulnak.
Miközben ezt a három pontot összefoglalom, továbbmegyek a próféta félelmének különös okára, amely fölött könnyen elsiklunk, de a szövegben világosan előtűnik. A próféta tele volt aggodalommal a társadalmi és állami élet ama folyamata miatt, melyben akkor a nép élt. Ha helyesen olvasom ezt az imát, akkor a nép elérkezett „az esztendő közepére” vagy másképpen történetének közepe tájára. Habakuk prófétai működése nem esett az első időkre, mikor még Mózes és Sámuel mondtak jövendőt, sem pedig az utolsó időkre, amelyben mi élünk, amikor a világ vége eljövendő. Az ő jövendölése valószínűleg a Krisztus eljövetele előtti 600 évre esett, úgy éppen az emberiség történetének a közepe tájára, ha ez a történet egy hetet alkotna ki évezredekből, aminthogy sokan vannak is, akik hiszik ezt. Ami pedig különösen az izraelita népet illeti, ez már messzire eltávozott attól a naptól, mikor „Efraim még gyermek volt”; most életének közepét járta, mikor mindenből a lehető legjobbat kellett volna előállítania. A hős-korszak már elmúlt és a cselekedetek szürke ideje elérkezett, amelyben „a népek tűzre építenek, és hiába munkálkodnak a nemzetségek” (Hab.2,13), ezért könyörög a próféta forró szeretettel: „Uram, a te munkádat az esztendőknek közepette elevenítsd meg, az esztendőknek közepette, mondom, jelentsd meg irgalmasságodat”. A vonatkozás magunkra abból a tényből ered, hogy mi mint gyülekezet szintén elértük „az esztendőknek közepét”. Mint hajósok immár az óceán közepén járunk, némelyiknél több, másoknál kevesebb esztendeje, hogy eltávoztunk a parttól és a vitorlákat felvonva, más hazába igyekszünk. Ami a szolgálatunkat illeti? amelyet személy szerint viszünk végbe, ebben valószínűleg az esztendőnek közepén vagy a vége felé járunk. A természeti törvények szerint nem igen várhatjuk, hogy még sok évet érjünk el és nem is vagyunk oly balgák, hogy erre nagyon számítanánk; ami azonban gyülekezeti viszonyainkat illeti, mindenesetre elérkeztünk az életnek közepéhez.
Testvéreim, az „esztendők közepé”-nek megvannak a maga sajátságos veszélyei és ez vezette arra a prófétát, ‒ miként bennünket is ‒ hogy így imádkozzék: „Uram, a te munkádat az esztendők közepette elevenítsd meg”. Az ifjú kornak megvannak a maga veszélyei, felettünk azonban már elmúltak; az aggkornak szintén megvannak a maga fogyatkozásai, ezt a kort azonban még nem értük el; a mi dolgunk az, hogy azon veszélyek ellen könyörögjünk segítségért, amelyek az élet közepén érik az embert. Az életnek közepe úgy az egyesek, mint a gyülekezetek számára a legsajátságosabb veszélyeket rejti magában.
Nem figyeltétek-e meg, hogy a régebbi időszakok miként múltak el mindnyájan, még teljes virágjukban, mielőtt még nagyobb kort elértek volna? A paradicsombeli állapotnak, a tökéletesség korszakának ideje alatt a nap lehanyatlott, mielőtt még dél lett volna. A pátriárkák időszaka aránylag igen rövid ideig tartott és az emberiség óriási számához képest meglehetős kevesen voltak azok, akik évszázadokat hordtak a vállukon, mivel az emberek eme hosszú idő alatt annyira begyakorolták magukat a bűnbe, hogy az ár megindult és elsodorta a hosszú életet, mielőtt még alkonyodott volna. Azután jött a zsidó állam a maga bíráival, királyaival és alig olvastuk, hogy Salamon egy fényes hajlékot emelt az Isten nevének dicsőítésére, máris tudomásul kellett vennünk, hogy evvel Izrael el is érte dicsőségének legmagasabb fokát és tekintélye azóta folytonosan hanyatlik. Ugyanígy volt ez a keresztyén gyülekezettel az első századokban. Olyan jól kezdődött minden, mi akadályozta hát? Teljes erőben és virágzó egészségben volt, mikor az oroszlánokkal és a tüzes lángokkal dacolt és a császártól nem függött. De nem sokáig tartott ez az állapot, mert jött Konstantin császár, aki rátette kezét az egyházra és a keresztyénség beteg lett „a király vétke miatt” (angol közmondás), amely betegség azóta állandóan sorvasztja az Anyaszentegyházat. Ez a betegség ‒ miként a rák ‒ egyenesen a szívet támadta meg, tisztátalanná tette a lelket, úgy hogy ez ahelyett, hogy az Úr mennyei arája lett volna, tisztán és hűen megtartva a Úr Jézus számára, a földi királyok piszkos szeretője lett. Életének középső része a sötétség korszaka volt, amelynek rémes árnyéka még most is a népek fölé vetődik. Úgy látszik, mintha ez nem felelne meg az élet közepének; ami azonban a kegyelem csodája. A reggel eljön ragyogó sugarakkal, fényes harmatcseppekkel, sokáig azonban nem tart, mert a sugarak mind forróbbak, perzselőek lesznek, a földek eltikkadnak, vagy pedig sötét lesz a felhők miatt és a dicsőség napja beborul. Ez mindenesetre elegendő ok az aggodalomra annak, aki a felebarátjait szereti, aki az Isten féltékenységét ismeri és népének gyengeségét tudja. Attól fél, hogy a hűséget feladja, első szeretetét elhagyja és az Úr ezért haragudni fog, a világító lámpásokat elhelyezi helyéről és a népet sorsára engedi. Óh Urunk, édes Istenünk, ne engedd, hogy ilyesmi legyen a te gyülekezeteddel ezen a helyen.
Mik a veszélyei a középkornak?
Először: van valami báj és kellem minden új vallási mozgalomban, mely azonban néhány év alatt elmúlik. Emlékszem még nagyon jól, mikor még a „kilenc világ- csoda” közé számítottak bennünket és a mi kritikusaink azt jövendölték, hogy a mi művünk önmagától fog ossz omlani. Azt mondták, hogy ilyen felbuzdulások már régebben is voltak, el is múltak és hogy egyik a másik után ‒ miként szappanbuborék ‒ fog a semmiségbe szállni. Mindenesetre bármit mondjanak is a kritikusok és a csúfolódók ‒ tudjuk, hogy akkor egy életünk, egy akaratunk volt és ebben örvendtünk és végtelenül boldogok voltunk. Az ifjúi üdeség bizonyára eltávozott és kézenfekvő a veszély, hogy az erő is eltávozhat. Kaptam egy levelet egy kedves lélektől, amelyben azt írja, hogy minden újonnan megkezdett munka egy bizonyos idő múlva élettelennek látszik és figyelmeztet arra, hogy az első keresztyén gyülekezetnél is megvolt ez a tünet. Attól tartok, hogy ennek a jámbor írónak a megfigyelésében van valami szomorú valóság. Igen sokan vannak, akik igen tüzesen, nagy szorgalommal kezdenek meg valami munkát és lassanként lehűlnek egészen a semmittevés fagypontja alá. Efölött szomorkodhatunk ott, ahol megtörtént és tarthatunk tőle, ahol még nem történt meg, mert ez a dolgok természetes következménye. Kedves testvéreim, nagyon kérem az Urat, hogyha az, amelyet „espirit de corps”-nak (a test szelleme) neveznek elhagy bennünket, akkor az „esprit de Dieu” (az Isten szelleme) megmaradjon nálunk, vagyis hogy a Lélek által hűen megtartassunk, mely bennünket mindnyájunkat egyesít a Krisztus Jézussal.
Az előrehaladás a középen azért is nehéz, mert a dolgok aki már megszokottak, köznapiak lesznek, melyek azelőtt még feltűnőek és figyelemreméltók voltak. Ha nem fordult volna oly gyakran elő, nem is gondoltam volna reá, hogy az ifjúság kellemével együtt más felbuzdulások is elmúlnak. Remegünk attól, ha megtudjuk, hogy olyanok, kik azelőtt hatalmasok voltak az imában, most lanyhákká válnak; hogy azok, akik sok áldozatot hoztak, most úgy gondolkoznak, hogy már eleget hoztak; és hogy azok, akik az Úrnak feláldozták magukat, azt vélnék, hogy akkor igen nagy hangon beszéltek és hogy nem akarják ezt tovább így folytatni. Szomorú volna, ha gyülekezeti tagok, akik nagy szeretettel voltak eltelve az emberek miatt és igen jó vadászai voltak az Úrnak a bűnösök után, most hirtelen azt gondolnák, hogy ezt a megfeszített munkát nem bírják el és másoknak engedik át, hogy munkálkodjanak az Úrért. Ah, egy igen gonosz nap az, mikor az elégedetlenség szelleme elfog bennünket, de ez is egy veszélye az esztendők közepének.
Mindig aggódom attól, hogy az. Istenben való egyszerű bizalom, amelynek birtokában voltunk kezdetben, egyszer eltávolodik tőlünk. Igen sokszor megesik a vallásos mozgalmaknál, hogy ha az emberek gyengék, csekélyek, megvetettek és kevés számúak és bíznak az Istenben, akkor általa megerősödnek és éppen gyengeségük lesz az erejük. Ha ellenben elbizakodnak erejükben, akkor éppen ez lesz az oka bukásuknak. A mi büszke, felfuvalkodott természetünknek hajlama az, hogy az Istenben való gyermekies bizalommal felhagyunk és elég balgán, saját magunkban bízunk. Az Isten nem a sokak vagy a kevesek által ment meg és ha mi csak egy pillanatig is kérkednénk a számunk nagyságával, akkor megszomorítanánk az Isten szellemét, aki szent haragjában feltétlenül eltávozna tőlünk. Ettől jobban kell aggódnunk, mint minden más dologtól. Kedves testvéreim, felséges és dicső dolog gyengének lenni, hogy az Isten ereje megnyugodjék rajtunk; felséges dolog szegénynek, csekélynek és megvetettnek lenni, hogy az Úr ilyen törékeny eszközöket vegyen és ezek használata Neki dicsőséget szerezzen. Ellenben szomorú és lesújtó bűn, hogyha akkor, mikor az Úr gyülekezete jó állapotban van, megkeserítjük az Isten szellemét Önbizalmunkkal és Neki okot adunk arra, hogy áldott segítségét megvonja tőlünk.
Egy másik veszély keletkezik abból, hogyha büszkék vagyunk elvégzett munkánkra. Ha az emberek elkezdenek Krisztusért dolgozni, akkor mihamar belátják, hogy Nála nélkül nem tudnak semmit sem véghezvinni és azért bizalommal Istenhez fordulnak, hogy erőt nyerjenek Tőle; az Úr meg is hallgatja ezeket az alázatos fohászokat és nagy dolgokat tesz általuk. Csakhogy, ha mi valami jó dolgot teszünk, akkor hajlandók vagyunk így szólani: „Mi már elnyertük a babérkoszorút. Elviseltük a fáradtságokat, eltűrtük a nap forróságát, most tehát megpihenhetünk.” Ez rendkívül akadályozza az előmenetelt. Ha egyszer azt gondoljuk, hogy már eleget tettünk, akkor bizonyára nem fogunk semmit sem cselekedni azután. Talán ismeritek azt az elbeszélést, mely egy festőről szól, aki palettáját összetörte, ecsetjét letette és azt mondta feleségének, hogy nem fog többé festeni, mert a művészi alkotóképesség elvétetett tőle. Mikor felesége megkérdezte, hogy mikor jutott e szomorú tény tudomására, azt válaszolta: „Az utolsó festmény, melyet befejeztem, megvalósította az én eszményképemet, teljesen meg vagyok elégedve vele és ezért biztosan tudom, hogy azt a tehetséget, hogy mint festő alkossak valamit, teljesen elvesztettem.” A dolog tényleg úgy van, hogy csak addig vagyunk alkalmasak a Krisztus szolgálatára, amíg azt hisszük, hogy semmit sem tettünk, sőt a legelején vagyunk kitűzött célunknak. Azok, akik nagyobb dolgok után vágyódnak, azok még nem merültek ki; a veszély azonban abban rejlik, ha valaki azt mondja: „Elvégeztem a mai napi munkámat. Lelkem, pihenj nyugton.” Igen sokan vannak azok, akik nem találnak ebben semmi gonosz dolgot és úgy tesznek, mint a könnyelmű vadász-emberek, akik akkor fekszenek le pihenőre, mikor a vad egészen közel van.
Van azután egy tapasztalatból táplálkozó büszkeség, amely igen könnyen ejt a hatalmába úgy egyeseket, mint egész gyülekezetet és mely úgy beborítja azt, mint a fát a moha. Azt mondják: „Mi már nem vagyunk fiatal, tapasztalatlan, tudatlan emberek, mint egykor voltunk, nem sebesülünk meg a kísértések miatt és nem tévedünk el a tudatlanság miatt; nem, mi kétség kívül egészségesek vagyunk a hitben és tiszták maradunk életünkben egész végig”. A testi biztonságérzés az, amely a legsikeresebben okozza a visszaesést; ezért kell arra gondolnunk, hogy mi „az esztendők közepette” vagyunk.
Mindezeken kívül azt gondolom, kedves testvéreim, hogy minden keresztyénnek tudnia kell azt, hogy ha egy ideig előhaladtunk a tevékenységben, akkor utána igen hamar elfog a fáradtság érzete. Az Úr megígért segítsége nélkül igen hamar bágyadtak leszünk és el is veszünk abban a hosszú futásban, amely elénk van szabva. Az erős munka lanyhaságot, a szenvedés pedig türelmetlenséget okoz. A kegyelemre azért van szükségünk, hogy ezeket a természeti hátrányokat kedvezően befolyásolja. Ha a természetes erők elfogynak, akkor kedélyünk mihamar lelohad és panaszkodni fogunk, hogy a küzdelem igen erős, a munka keserves és ebbe igen könnyen illeszkedik bele a változatosság érzete, ha nem vittük végbe mindazt, amit vérmes reményeinkkel terveztünk. Alig tudunk örvendeni valaminek, hogy megtörtént, oly sok az, amit még meg kell tennünk. Ha a szív ily fáradt, akkor a lélek még távolabbi és nehezebb megerőltetéseket lát és ez az élet középesztendeit rendkívül nehezekké teszi a Sion felé törekvő vándorok számára. Megvan bennünk a hajlam, hogy restek legyünk az Úr országának szolgálatában, tekintettel arra, ami megtétetett, habár be is kell ismernünk, hogy ez csak igen kevés. A Sátán nagyon jól fel tudja használni a mi gyengeségünket saját előnyének kihasználására, hogy bennünket könnyelművé tegyen, ha csak lehet; ezért őrizkedjetek az ő tőreitől.
Ha éveken keresztül állottunk őrt a falakon, állandóan készenlétben, akkor megvan az eshetőség arra, hogy a mi éberségünk egyszer csak lankadni fog. Ha sok éven át folyton csak ellenkezést tapasztaltunk, akkor feltódul az a gondolat, hogy balgaság továbbra is ilyen különálló életmódot folytatni, ellenben sokkal helyesebb a korral haladva, együtt úszni embertársainkkal. Akkor majd megszólal gúnyosan az ellenség: „Ugyan ki vagy te és mit eredményezett bizonyságtételed, járatlan utakon történt haladásod és szigorú életmódod? Mindaz, amit eddig elvégeztél, az túlságosan elég. A világ még mindig bűnben hever és a tudatlanság uralja az embereket. Hagyj fel a további hiábavaló küzdelemmel, mert úgysem tudsz győzelmet aratni.” Az esztendők között, mikor a fáradtság és a szükség egyaránt terheli a szívet, megvan az eshetőség arra, hogy a pokoli befolyás eredményre jut; ezért, testvéreim, bocsássunk egy hatalmas imát fel a mi szabadító Istenünkhöz: „Uram, a te munkádat az esztendők közepette elevenítsd meg!”
Az előbbiekben jellemeztem néktek a próféta félelmét, most másodszor pedig arra akarlak felhívni, hogy tekintsétek meg a próféta imáját: „Uram, a te munkádat elevenítsd meg”. Habakuk első könyörgése megújításért esedezik. Így gondolkozik: „Uram, onts belénk új életet. A te műved friss, eleven élettel kezdődött meg, de minden, ami körülveszi, arra törekszik, hogy elveszni hagyja, ezért Uram, elevenítsd meg újra, adj neki egy második születésnapot és adjad belé az első szeretetnek erejét és lelkesedését. Könyörgünk Hozzád, adj nekünk egy új pünkösdöt; és adjad mindazokat a lelki adományokat, melyek a tüzes nyelvekhez tartoznak. Eleveníts meg újra bennünket. Segíts meg, hogy képesek legyünk újra elölről kezdeni a munkát”. Ez a könyörgés úgy gondolom, a lehető legbölcsebb, mely prófétai ajakról származhat. Használjuk mi is ezt. Uram, dacára, hogy már sok-sok éve összejövünk ezen a helyen, engedd, hogy oly frissen jöjjünk össze ismét, mintha most kezdenénk meg utunkat. Adjad vissza a mi ifjúi lelkesedésünket, hogy megtegyük ugyanazt, amit akkor, sőt még többet. Engedd, hogy a kor előhaladása dacára, ifjúi üdeségünket megtartsuk, hogy járhassunk a Te utaidon fáradság nélkül, mivel a Te lelked elevenített meg bennünket. A mi egész életünk Tőled függ; óh lehelj reánk még egyszer.
És ez az élet ‒ ha jól megértem ‒ egyenesen az Úr népére fog eljönni, elevenítsd meg a te munkádat. Mi az Isten műve? Az Isten műve, az Isten népe; mert mi mindnyájan ő művei vagyunk. A valódi megújítás kell, hogy először az Ő gyülekezetét hassa át. Minden gyülekezetben nagyon sok olyasmi van, ami nem az ő munkája és nem is kérjük, hogy ezt elevenítse meg, ‒ ellenkezőleg, ez vesszen ki teljesen ‒ hanem ahol van valami, ami az ő munkája krisztusi értelemben, mint őszinte ima, hit, reménység, szeretet, odaadás, akkor kiáltsunk Hozzá alázatosan: „Uram, elevenítsd meg a te munkádat!” Csak egyedül élő szentek azok, ‒ a szó szoros értelmében ‒ akik megelevenedésre képesek; azokat tudjuk csak megújítani, akikben egyszer már volt élet. Óh, Uram, elevenítsd meg a te népedet!
A próféta úgy véli, hogy mindnyájunknak szüksége van a megújulásra, vajha adná ezt az Úr most nekünk, hogy ha esetlég itt-ott ősz hajszálat pillantunk meg (Hós.7,9), mégis az ő szent Lelke által fiatalok legyünk. Ha a mi életünk folyója apadóban van, bárcsak megilletné az Úr a titkos forrásokat és bennünket ismét elárasztana szent buzgalommal. Igen nagy szükség van tehát arra, hogy az esztendők közepette a veszélytől megmeneküljünk, hogy megújíttassék az életünk.
A próféta azonban az Úr művének megújulását érti úgy népe által, mint népében. Vajha élő Lelket hozna az Úr minden ő munkájába. Mert higgyétek el, borzasztó látvány egy holt gyülekezetet látni. Láttam egyszer egy ilyent, de még most is irtózom attól a látványtól. Emlékszem, hogy akkor egy kápolnában beszéltem, ahol a gyülekezet nagyon elzüllött és az épület is majdnem olyan volt, mint egy koporsó, bárha tömve volt azon az estén. Az énekesek hosszan elnyújtott hangokkal, lassan egy halotti éneket énekeltek, míg a gyülekezeti tagok mint a némák ültek a helyükön. Nagyon nehezen kezdtem el beszélni, a prédikáció sehogy sem ment, úgy tűnt föl nekem, mintha holt lovakat kellene hajtanom. A prédikáció után két diakónust láttam, a gyülekezet oszlopait, amint a sekrestyeajtó szárnyaira támaszkodtak, közönyösen, szinte unatkozva; megkérdeztem: „Önök a diakónusai ennek a gyülekezetnek?” Bólintottak a fejükkel és biztosították, hogy ők az egyedüli diakónusok, amire ezt mondtam, hogy ezt úgy is gondoltam. Magamban elgondoltam azután, hogy mikor őket megláttam, azonnal megértettem különböző dolgokat, melyek előbb még talánykényt lebegtek előttem. Itt egy holt gyülekezet volt, amely hasonlított ahhoz a tengeren járó régi hajóhoz, melynek egész legénysége holt volt; a diakónusok, tanítók, prédikátorok, gyülekezeti tagok, mind- mind holtak voltak és az életnek csak látszatát viselték. Az Úr oltalmazzon meg bennünket ilyen állapottól. Hogy pedig ilyen helyzetbe ne kerüljünk, bárha ez könnyen lehetséges, ahol szívből jövő tisztelet helyett megszokottság uralkodik és élet helyett holt dolgok ismétlése, meg unalmas egyhangúság, ‒ ezért kell kiáltanunk: „Uram, elevenítsd meg a te művedet!”
Kéri továbbá a próféta, hogy az Úr jelentse meg magát: „Az esztendők közepette jelentsd meg irgalmasságodat”. Ha az Úr megelevenít bennünket, akkor képesek leszünk az ismeretre. Nem gondolta-e ebben az imában, hogy az Úr jelentse meg, hogy ez a mű nem az ő sajátja-e? „Elevenítsd meg a te munkádat!” ‒ nehogy az emberek azt mondhassák: ,,Ez csak egyszerű felbuzdulás volt, mely a népek lelkét egy pár évig izgatottságban tartotta”, ‒ hanem kénytelenek legyenek beismerni, hogy itt az Isten ujjai működtek és működnek. Óh Urunk, különösen a mi művünkben jelentsd meg a világnak, hogy ez a Te műved, amelyet el nem hagysz.
Indíts bűnbánatra ismét sokakat, építsd a Te egyházadat, szaporítsd a Te népedet, sokasítsd meg az örömöket, ontsd ki Szentlelkedet a Te bizonyságtevőidre, hogy sokan magasztaljanak Téged. Óh Urunk, tedd meg ezt!
De én azt gondolom, hogy igazi gondolata az: jelentsd meg magadat! Az esztendők közepette jelentsd meg magadat, óh Jehova Isten; jelentsd meg a te megmentő hatalmadat a gyülekezetnek. Jelentsd meg a te Egyszülöttednek a személyét és áldozatát, akiben a kegyelmed és bosszúd oly csodálatosan egyesült. Jelentsd meg a te Szentlelkednek hatalmát, aki a bűnök között átvezet, azután vigasztal, miközben a bűnösöket a kereszthez vezeti. Jelentsd meg saját magadat, óh örökkévaló Isten, hogy miként vonod a kebledre az elveszett fiút, miközben a szeretet csókját leheled reá és nagy lakomát rendezel visszatérésének az örömére. A próféta különösen az után vágyódott, hogy Isten az ő népe között meglátható legyen és a többek között ugyanez a mi szívünknek kívánsága. Kedves testvéreim, haszontalan és hiú gondolat az, hogy emberi gondolatból, beszédből, énekből valami jó származzék, ha Isten nem működik közre abban. Okvetlenül kell, hogy valami természetfeletti erő működjék közre, máskülönben az emberek sohasem fognak a sötétségből a világosságra jönni vagy a halálból az életre feltámadni. Mit ér a gyülekezet, ha Isten nem jelenti meg magát abban?
A próféta nem tudta elmulasztani, hogy ne kérje az Urat még arra, hogy tegye meg az ő egyházával azt, amit a régi időkben megtett érette. Az imént olvastuk el az egész fejezetet, mily csodásán szép költemény ez! Sajnos, mi csak nagyon közönséges módon tudjuk az érzéseinket egybefoglalni és azt visszaadni. Emeljük ki a prófétával együtt először az Isten dicsőségét. „Befogá az egeket az ő dicsősége és dicséretével rakva van a föld. És az ő fényessége olyan volt, mint a napnak világossága és ő mellette az ő szarvai; és abban rejtetett el az ő erőssége”, így néztek Jehovára és a mi imánk pedig ez: „Uram, jelentsd meg magad ismét ilyennek. Bontsd ki újból a te dicsőségedet. Nyújtsd ki azokat a kezeidet, amelyek előtt a te hatalmad jár. Rejts dicsőséget a megtérésbe és az emberek megmentésébe, hogy a sokaság lássa, mily felséges az Úr a mi Istenünk.”
Figyeljétek meg, hogy miként szól a próféta Isten hatalmáról, ellentétben az ő ellenségeivel. A midianiták reá támadtak Izrael népén oly nagy számban, hogy ‒ miként a sáskákat ‒ meg se lehetett olvasni; számukat. Az Úr azonban megverte és megsemmisítette őket teljesen Hallgassátok csak, miként szól a próféta legyőzetésükről: „Láttam a Khusán sátorainak romlását, a Midián földjének kárpitjai reszkettek” És tényleg, elpusztulnak ezek, ha Jehova megjelent, hogy megverje őket. A mi imánk tehát az, hogy az Úr dicsősége úgy tündököljék gyülekezete között, hogy a hitetlenség és a babonaság hatalmasságai rettegjenek jelenléte által. Bepillantottam sátraikba és láttam, hogy mikén sokasították meg bálványaikat és Isteneiket; bepillantottam kárpitjaik alá, amelyekben a testi bölcsesség büszke és fennhéjázó szavait hangoztatták Isten ellen és szívem ezt mondotta: „Engedjétek, hogy az Úr népe között lakjék, hogy hatalmát megjelentse, mint a régebbi időkben és akkor ezek a sátrak romlásba mennek és teljesen megsemmisülnek.” Ezenkívül a próféta úgy látja, hogy az egész természet alá van rendelve Isten gondviselésének, ezért úgy énekel: „Avagy a folyóvizek ellen gerjedett-e fel a te haragod, Uram? Vagy talán a tenger ellen, amikor ülnél a te lovaidon és szabadító szekereiden?” Ha Isten az övéivel van, akkor minden az ő oldalán van, a mennyei csillagok küzdenek értük és a nem szunnyadó bölcsesség megbecsülhetetlen tanácsok; ad nekik. „Azoknak, akik Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vannak.” És mindez az ő népének megmentése érdekében történt. Fáraó és minden lovai belefulladtak a tengerbe, de mikor Jehova eljött, hogy megmentse népét, akkor a tenger hullámai nem bírtak diadalmaskodni felettök: „Átmentél a tengeren, lovaiddal együtt, nagy tömeg vizeken keresztül”. Nem látjátok a lovakat és kocsikat a tenger közepén áthaladni mialatt az örökkévaló Király kinyújtja ostorát, mindkét oldalra, hogy népét megoltalmazza? Mindezek csak jelképes beszédek, a valóság azonban messzire túlhaladja a költészetet. Isten együtt lehet az övéivel és elhagyhatja őket, ha azonban velők van, akkor felemeli szarvaikat dicsősége és méltósága által és az igazság, mely megoltalmazza őket, olyan mint egy zászló, mely diadalmasan lobog, jelképezve az állandó győzelmet. Az Úrba kell tehát vetni bizalmunkat imáinkban és az arcát kell keresnünk hittel, miközben felfohászkodunk szíveinkben: „Uram, elevenítsd meg a te munkádat!”
Harmadszor tekintsük meg most a próféta indokait, amennyiben azok reánk is vonatkoznak.
Az első ok ez volt: „Uram, ez a te műved; azért elevenítsd azt meg”. Ugyanilyen módon imádkozunk mi is: „Uram, ha ez a mi munkánk, akkor szüntesd meg; ha egy embernek a műve, akkor semmisítsd meg, ha azonban a te műved, akkor elevenítsd meg”. Vajon nem mondottuk-e a lelkünknek, hogy nem beszélünk semmit és nem hiszünk semmit azonkívül, amit Isten az írásban kinyilatkoztatott, sőt egy hajszálnyit sem fogunk az ellenség állásaihoz közelebb kerülni, hogy az ő tudományát és gondolkozásmódját elsajátítsuk? Nem így van-e? Átvettük a mi atyáinktól a régi zászlót és azt magasan lobogtatjuk, az Isten kegyelméről szóló tant prédikáljuk, amelynek magja és csillaga Krisztus a felfeszített, aki minden hívő embernek a közbenjárója. Ez volt a mi egyetlen tárgyunk, a mi főtémánk úgy a prédikálásban, mint a tanításban mindenkoron. Ha tehát ez nem a te igazságod, Urunk, akkor semmisítsd meg saját magadért és ne engedd, hogy tovább is kövessük ezt; ha ellenben ez mégis a te igazságod, akkor nyomd rá a te ismertetőjeledet itt és minden helyen, ahol az Úr Jézus neve hirdetve lesz. Ez a legjobb föllebbezés. „A te műved ez, Urunk. Mi nem tudjuk ezt megtenni, nem is akarjuk megpróbálni, ha azonban a tied, Urunk, akkor neked meg kell tenni, és ezt hisszük alázatos hittel.”
A legjobb indok azonban az az egy, amelyet a próféta megemlít: „Haragodban emlékezzél meg irgalmasságodról”. Ez egy olyan megnyugtatás, amely reá illik mindegyikünkre. Irgalmasság, irgalmasság. Jogod van mindkettőt sújtani, úgy a pásztort, mint a nyájat egyaránt, de irgalmazz, óh Urunk! Elveheted a mi világosságunkat, sötétségben és homályban hagyhatsz bennünket, de óh nagy Isten, haragodban emlékezz meg irgalmasságodról! Bár Te nagyon jól látod a szívek hidegségét, egyeseknek a hűtlenségét, akik Téged megvallottak és ezért átengedheted a Siont a pusztulásnak, de Urunk, emlékezz meg a te irgalmasságodról! Gondolj reájuk Uram, hisz ismered őket; a kegyelem egyike a te legjellemzőbb tulajdonságaidnak, amely igen drága nekünk. Gondolj arra a kegyelemre, mikor a te népedet kiválasztottad és szövetségre léptél vele. Gondolj a kegyelemre a szövetségnek ama jelében, amely által egyszülött fiadat átadtad a halálnak. Gondolj arra a sok kegyelemre, amelyet tanúsítottál velünk a megpróbáltatások és keserűségek sok esztendeje alatt; gondolj a kegyelemre és éreztesd velünk még türelmedet, nem azért, mintha valami jóság volna rajtunk vagy bennünk, ami a te szeretetedet megérdemelné, hanem a te irgalmasságodért. A te saját szabad, gazdag, korlátlan kegyelmedért, a te irgalmasságodért elevenítsd meg a te munkádat az esztendők közepette.” Ez egy igen jó indok, fékezzünk csak érvényesíteni.
Még egy jó indokot találunk Habakuk próféta könyvében éspedig: „Sok csodálatos dolgot míveltél már óh Urunk, újítsd meg azokat az esztendők közepette.” Meghallgattad eddig a mi imánkat, hallgasd meg azokat az esztendők közepette, óh hallgasd meg. Megsegítetted és diadalra vitted a gyengét az erős ellen, hallgass meg bennünket újra, óh Urunk. Uram, a legnagyobb bűnösöket odavezetted a Jézus lábaihoz; cselekedd meg ezt újra! Ez a mi imánk, a mi könyörgésünk. Mindazoknál a csodálatos dolgoknál a pusztában, mikor a te népedet vezetted, ellenségeit megverted és szétszórtad, mikor a sziklák vizet harmatoztak és az egek kenyeret hullajtottak, a kegyelem minden csodájánál, melyet népedért tettél a régi időkben, mivel a te néped még ma is itt van, kérünk, „elevenítsd meg a te művedet az esztendők közepette”.
Ezzel zárni fogok és megjegyzem még, hogy a próféta, minek-utána imádkozott és az indokokat érvényesítette és lelke megnyugodott, leült és három dolog maradt előtte, melyek megmaradtak lelkében. Mialatt előpillantott a jövőbe, meglátta a káldeusok sisakjának a fényét és ijesztő fegyvereiknek a csillogását. Látta, amint az egész ország pusztasággá változott át és megfigyelő helyéről alápillantva látta, hogy a fügefák nem virágoznak, a szőlőfürtök nem hoznak gyümölcsöt, az olajfák kiszáradnak, a tehenek nem bőgnek, a juhok csengője megnémult és az éhség az egész országot befödte és így szólt: „Uram, jöjjön mindaz, aminek jönnie kell; a te utaid ellenben örökkévalók és bármilyen sűrű legyen is a sötétség, a te akaratod mégis teljesedett. Te még soha nem szenvedtél vereséget és még soha nem hagytad el népedet; ezért akarok örvendeni az Úrban és vigadni az én szabadító Istenemben.” Őszintén kívánom, vajha mindnyájan olyan helyzetben volnánk, hogy így imádkoznánk. Olyan emberek, akik állítólag sokat tudnak a jövőből, biztosítanak arról, hogy rettenetes napok fognak reánk következni. Legyen úgy; de semmi esetre sem kell megrettennünk, mert az Úr uralkodik. Bízz az Úrban, kedves testvérem, maradj meg mellette és még örvendezni fogsz az Ő nevében. Ha a rettenetes eseményekre iszonyú dolgok következnek, a mi menedékünk egyaránt az Úr; ha az egek leszakadnak, az Egek Ura áll; ha Isten nem tudja gondját viselni az övéinek az ég alatt, akkor felviszi őket az ég fölé, ahol Vele együtt lesznek mindörökké. Ezért, ami benneteket illet, maradjatok nyugton, mert bizonyára fel fogtok támadni a nap végén, mikor a harsona szól.
És azután feltámadt a második dolog, amely Habakuk lelkében megmaradt. Ha az Isten mindezeket a dolgokat megtette régidők óta és képes azokat most is megtenni, akkor megújítom az én művemet, dacára az alácsüngő felhőknek, mert „az Úr Isten az én erősségem és olyanná teszi az én lábaimat, mint a szarvas lábai ‒ mint a sziklákon szökellő zerge lábai ‒ és magas helyekre vezet el engem.” Óh milyen hálásaknak kell lennünk, hogy az Úrban való bizalmunk és erősségünk ilyen nagy lehet. Benne vagyunk az esztendők közepében, de ha bizalmunk van Istenben, akkor minden rendben megy. Haladni fogunk előre és miközben kötelességünket betöltve, hegyekre és dombokra lépünk fel, nem félünk attól, hogy lábaink téves helyre lépnek. Isten nélkül elesünk, de ha Isten velünk van, akkor lábaink mindig szilárdan állanak. Az Úr megoltalmazza övéinek lépéseit és ha az istentelenek a sötétségben csendben meghúzódnak, akkor majd nyilván meglátjuk az Isten erejét.
Mikor azután úgy érezte, hogy Istenben mindig megbízhatunk, bármi történjék is és hogy Ő őszintén megtartja azt, amit ígért, ‒ mit mond még a próféta? Hazament otthonába foglalkozása után és mi volt az ő foglalkozása? Megmondja a próféciájának utolsó kitételében, amely nem is annyira tétel, mint inkább befejező szavai az imájának. „Akkor is hálaadó dicséretet éneklek vigasságtevő szerszámokban.” úgy látszik mintha ezt mondaná: „Az én egyedüli kötelességem az, várni és énekelni addig, míg az angyalok értem jönnek és felvisznek a Királyok Királya elé.” Minden, amit cselekednem kell, egyedül az, miszerint meg legyek győződve arról, hogy biztos helyen vagyok az örökkévalónak a kezeiben. Én pedig
Jóságod vágyom énekelni, Amíg a nyelvem ép lesz, Örömnek áldozatját tenni, Míg élet van szívemben bent. S ha nem lesz erő ajkamon, Dicsérni fog majd sóhajom.

Az alapul vett bibliai vers szerint minden kérésünket, kívánságunkat úgy imádságban, mint könyörgésben a Mindenható Isten trónja elé kell hoznunk. Ha az ima és a könyörgés közti különbséget meg akarjuk határozni, akkor úgy vélem, hogy ima alatt az általános Istentiszteletet és általános szükségleteink felemlítését kell értenünk, míg könyörgés alatt bizonyos kívánságok és sajátságos kérések teljesítését kérjük. Elő kell hoznunk az általános imádságot, mely minden szentnek a közössége, de ehhez hozzá kell fűznünk bizonyos meghatározott kéréseket, melyekre a mi egyéniségünknek van szüksége. Dicsőítenünk kell Istent imáinkban, mert minden hívőnek imádnia kell Istent és azután keressük az ő ajándékait, melyeket könyörgésünk kinyilvánításával nyerünk el az Úrtól. Ne helyezzétek figyelmen kívül a magasztal ásnak ezt a másik formáját. Van az imában igen nagy mértékben általánosság és Isten oltalmazzon attól, hogy eme általánosság ellen szóljunk, különösen pedig addig, amíg ebben Istennek őszinte dicsőítése nyilvánul meg, csakhogy nekünk szükségünk van több meghatározott, egyedül bennünket érdeklő könyörgésre, amelyekkel Istent egy vagy más dolgokban felkeressük, egyenesen és tisztán megvallva azt, amiért esedezünk. Hallunk imákat az imaórákon, mely imákban igen gyakran mindenért és mindenkiért esedeznek, de nem igen halljuk, hogy valamely különös megnevezett személyért vagy dologért imádkoznának, holott az imádkozónak szeretete és igazi óhaja leginkább az ilyen meghatározott dolgokért való könyörgésekben nyilvánul meg. Vegyünk csak példát Ábrahámtól, aki mikor az Urat imádta és Neki tiszteletét tette, ezt nemcsak általánosságban cselekedte, hanem saját egyéni dolgaiért is könyörgött, mert például egyik alkalommal esedezett a megígért örökösért, egy másik alkalommal pedig kiáltott Sodomáért. Mikor Illés a Kármel-hegy tetején kiáltott az Úrhoz, nem könyörgött általánosságban a Mindenhatónak áldásaiért, hanem különösen esőért esedezett, esőért bizonyos helyre és időre. Tudta, hogy mire fordítson figyelmet és ezért állhatatosan megmaradt a tárgynál és győzelmet is aratott. És így kedves barátaim, sok szükséges dolgaink vannak, melyek elég nyomósak és súlyosak arra, hogy külön is meghatározzuk őket, ennélfogva szükséges, hogy ezeket a dolgainkat tisztán az Úr elé hozzuk, várva buzgó várakozással az isteni feleletet, amely ha késik is, de nem múlik.
Az a pont, amelyre a ti figyelmeteket irányítani akarom, ez: akár általános ima vagy különös könyörgés az, amellyel az Úr elé jövünk, mindegyiket „hálaadással tárjuk fel Isten előtt”. Imádkoznunk kell mindenért és minden imádságunkat hálaadással kell egybekapcsolnunk. Ebből azután következik az, hogy szívünknek mindig telve kell lennie hálaadó indulattal; mert ha szüntelenül kell imádkoznunk, akkor világos, hogy állandóan készen kell lennünk arra, hogy az Úrnak hálát mondjunk. Ugyanúgy kell szólnunk, mint ahogy a zsoltáríró: „Dicsérni akarlak Uram, amíg élek; felemelem kezeimet a Te dicsőségedre.” Életünk állandó alapelve és vezérlő szelleme legyen hálaadás, szeretet, tiszteletadás és magasztalás a mindenható Isten iránt.
Igen nagy figyelmet kell fordítanunk az imádkozásnak a hálaadással való összekapcsolására. Minden kérésünket és minden könyörgésünket köszönettel és magasztalással kell összefűznünk. Ha az ima bár a mélységből tör is elő, mégis be kell vonni szárnyait a hálaadás ezüstjével. És ha az ima bár a halál pitvara előtt hangzik is föl, mégis ama pár utolsó szóban, melyeket a remegő ajkak még el tudnak rebegni, úgy a hálaadás, mint a könyörgés szavainak benne kell lennie. A törvény azt mondja: „Minden fohászkodásodban hálaadás is legyen”. Van egy jó közmondás, mely így hangzik: „Mindent a maga idején”; de a jelen alkalommal ellent kell szólnom eme közmondásnak és azt mondani, hogy jó két dolgot egy időben véghezvinni, ha ez a két dolog ima és hálaadás. Ez a két szent folyó egy közös forrásból fakad, még pedig az Életnek ama szelleméből, mely bennünk lakik; igen helyes tehát, ha folyásukban egybeolvadnak és ugyanegy alkalommal nyilvánosságra hozzuk őket. A könyörgés és a hálaadás annyira egymás mellett, egymásba olvadnak, hogy igen nehéz volna egyiket a másiktól elválasztani; akár csak két rokon festékszín, úgy olvadnak össze. Egy zsoltár lehet ima és magasztalás vagy mind a kettő; és lehet egy más felhívás, mely valószínűleg ima, de mint hálaadást is használhatjuk, holott voltaképpen mind a kettő. Úgy tudom, hogy ez az örömteljes szó: „Hozsánna!” minden keresztyén nép nyelvébe átment. Már most mi ez: ima? Igen, mert így lehet alkalmazni: „Gyógyíts meg, Uram!” De vajon nem magasztalás ez? De igen, mert ezt is jelenti: „Üdv néked!” ‒ és arra lett használva, hogy Dávid fiát magasztalják vele. Addig, míg e földön élünk, sohasem szabad megkísérelnünk, hogy valamilyen különbséget tegyünk az ima és a hálaadás között vagyis hogy dicsérjünk anélkül, hogy imádkoznánk és imádkozzunk anélkül, hogy dicsérnénk; hanem minden imával és minden könyörgéssel egybe kell kapcsolnunk hálaadásunkat és így tárni kérésünket az Úr elé. Eme felséges dolgoknak a keveréke csodálatos és bámulatra méltó. Emlékeztetnek engem az Énekek Énekének egy versére, ahol a királyról van szó, aki kocsijában „feljő a pusztából, minta füstnek oszlopa, mirhától, tömjéntől és patikáriusnak minden jó indulatú porától illatos”. Itt a myrrha az ima és a tömjén a dicséret. És így adta a füstölő-szerszám a szent sátornak az ima jó illatú szagát, mely a szentséget betöltötte, de ezzel egybe volt kötve a kiválasztott gyökereknek kedves illata, melyek a magasztalást jelezték. Az ima és a magasztalás olyan, mint a két Kerubim a szövetségládán, melyeket sohasem szabad egymástól elválasztani. Az imának abban a mintájában, melyet a Megváltó adott nekünk, mikor azt mondta: „Ti azért így imádkozzatok”, vagyis a Miatyánkban, a kezdetben sokkal több a magasztalás, mint a kérés, mert így szól; „Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved!” És a vége ennek az imának szintén dicséret, ahol ezt mondjuk: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen”. Dávid, ez a nagy tanító és mintaképe a gyülekezetnek az Isten dicsőítésében, aki ugyanegy időben Izraelnek költője és prédikátora volt, rendkívül törekedett arra minden egyes zsoltárában, ‒ még akkor is, mikor lelke aggodalommal volt tele, ‒ hogy kérését dicsérettel kösse egybe. Vegyük csak például azt a zsoltárát, melyet akkor mondott el, minekutána vetkezett Bethsabével. Ekkor ‒ gondolnánk mi ‒ a sok sóhajtozásnál, fohászkodásnál és sírásnál talán egészen elfelejtette vagy legalább is félelmében nem mert hálát mondani, mert kedélye egészen a harag alatt volt és mégis, mielőtt befejezné a zsoltárt, mely úgy kezdődik: Könyörülj rajtam én Istenem!” ‒ már így is szól: „Uram, nyisd meg az én ajkaimat, hogy hirdesse szájam a e dicséretedet.” És nem képes az utolsó sort leírni, anélkül, hogy ne kérné az Urat, miszerint építse meg Jeruzsálem kőfalait és hogy hozzá ne fűzné ezt az ígéretet: „Akkor kedvesek lesznek előtted az igazságnak áldozatai, az égő és egész áldozat; akkor a te oltárodon áldoznak tulkokkal”. Nincs szükség arra, hogy feltartsam magam ilyen példák felsorolásával, mert tudjuk, hogy Dávid egyszerre gyújtja meg az áldozati tüzet az ima és a magasztalás lángjánál. Néha lehangoltan kezdi meg énekét, szomorú hangokat hozva elő húrjából, de majd emelkedik hangja mind magasabbra és vidámabbra, hasonlóan a pacsirtáéhoz, mikor a felhők közé emelkedik. Ha hárfáján a hangok kezdetben bánatosan, szomorúan szólnak is, de nem tudja sokáig megállani, hogy ujjai meg ne pengessék azokat a jól ismert húrokat, melyek az Isten magasztalására és dicsőítésére valók. Van egy hely és pedig a 18. zsoltár 3. verse, ahol úgy látszik, Dávidot ugyanaz a gondolat fogta el, amelyet ma belétek akarok préselni. „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó és megszabadulok ellenségeimtől.” Olyan állapotban volt, hogy így kiáltott fel: „A halál kötelei vettek körül és az istentelenség árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körül; a halál tőrei fogtak meg engem.” Mikor nagy szükségben volt, akkor akart az Úrhoz kiáltani, azaz imádkozni; csakhogy ő nem úgy nézett fel Istenére, mint akihez csak imádkozni kell, hanem mint olyanra, akit magasztalni szükséges. „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretreméltó” ‒ szól és azután, mintha csak az volna a feladata, hogy bennünket megtanítson arra, hogy a magasztalás és a könyörgés egymással változatlanul egybe vannak kapcsolva, amint ezt magam is be akarom néktek bizonyítani mai napon, hozzáfűzi a mondat első részéhez ezt: „...és megszabadulok ellenségeimtől.”
Ha tehát ezt a jó szokást, a magasztalást az imával egyesíteni, megtaláltuk az ótestamentomi szenteknél, akkor jogunk van arra, hogy ezeket sokkal inkább elvárjuk az újtestamentomi hívőktől, akik fényes világosságban egész új okokat találnak a magasztalásra. Nem akarok azonban néktek más példát adni, mint azt, amelyet az apostol e szövegben megadott nekünk. Nem mondja-e az apostol az előttünk felolvasott szövegben, hogy azt cselekedjük, amit nála látunk, mert az ő élete megegyezik a tanításával? Figyeljétek csak meg, hogy mily gyakran kezdi meg leveleit a fohászkodás és a hálaadás keverékével. Keressétek csak ki a rómaiakhoz írt levelének első részét és nézzétek meg a 8. és 9. versben a magasztalásnak és a kérésnek ezt az érdekes keverékét: „Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van; mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az ő Fiának evangyéliomában, hogy szüntelen emlékezem felőletek imádkozásaimban...” Itt azt olvassuk: „Hálát adok az én Istenemnek” és: „szüntelen emlékezem felőletek imádkozásaimban.” Ez a rész nem volt úgy megírva, hogy tekintettel lett volna mai előadásomra. Pál apostolnál egészen természetes volt, hogy Istennek hálát adjon akkor, mikor imádkozik. Nézzük csak meg a kolossébeliekhez írt levél; első részének
3. versét: „Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén.” Ugyanígy olvashatjuk a tessalónikabeliekhez írt első levél 1. részének 2. versét: „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban.” Olvassátok még el a Timótheushoz írt 2. levél 1. részének 3 versét: „Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgéseimben éjjel és nappal.” És ha ez más levelekben így van, akkor éppen nem csodálkozunk, ha ugyanezt találjuk meg a filippebeliekhez írt levél 1. részének
3. és 4. versében: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén.” De különben nem szükséges nékem, hogy a ti figyelmeteket Pál apostol leveleire kényszerítsem, mert például igen figyelemreméltó a mi Filippiben történt, hogy Pál és Silás, mikor a börtönbe vetették őket, ott elkezdtek énekelni és fennhangon dicsőítették az Istent, úgy hogy összes fogolytársaik mind hallották. Mindezekből világosan kitűnik, hogy Pál állandóan azt cselekedte maga is amit másoknak ajánlott. Ő maga sohasem imádkozott anélkül, hogy egyben hálát nem adott volna; vagyis amit Isten egybefűzött, azt sohasem akarta szétválasztani.
Mindezeket bevezetésként előrebocsátva, felhívlak benneteket, hogy figyelmesen és imádkozva tekintsétek meg legelőször is az alapokat a hálaadásra az imádságban; másodszor a bűnös következményeket, melyek abból erednek, ha ezeket elmulasztjuk; és harmadszor az eredményt, melyeket akkor nyerünk el, ha állandóan figyelünk létezésére.
Tehát először vannak okok, melyek megmagyarázzák a hálaadásnak egybekapcsolását az imával. A dolog természete hozza ezt magával. Kedves testvéreim, van igen sok okunk arra, hogy mindenkor hálásak legyünk. Nem úgy jövünk imáinkban Istenhez, mintha soha egyetlenegy fillért sem kaptunk volna Tőle és nem úgy kiáltunk Istenhez, mint az éhenhalásra kárhoztatott foglyok valamely sötét börtön mélyéből. Nem úgy kérjük az Istent, mintha soha semmi kegyajándékot nem fogadtunk volna el Istentől és nem is volna kilátásunk arra, hogy valamit valamikor kapjunk; hanem éppen ellenkezőleg, úgy jövünk Istenhez, mint akik már számtalan sok jó adományt nyertünk el Tőle, úgy jövünk hozzá, mint aki gazdag az irántunk való nyájasságban, aki kész arra, hogy jó ajándékokat adjon és arra vár, hogy kegyelmes legyen velünk. Nem úgy jövünk az Úrhoz, mint a rabszolgák egy szívtelen és lelketlen zsarnokhoz, hogy egy kis irgalmat kérjenek Tőle, hanem ahogy gyermekek fordulnak egy szerető atyához, várva tőle ingyen kegyelméből való jó dolgokat. A hálaadás az igazi és az egyedüli helyes indulat, ahogy nekünk az Úrhoz kell jönnünk, aki bennünket napról-napra elhalmoz kegyelmi ajándékaival. Gondolkodjatok azon csak egy kissé, hogy mi mindenféle indokaitok van a hálaadásra az imában!
Az első indok az, hogy imára múlhatatlanul szükségtek van azon célból, hogy egy elmúló, véges teremtmény a véghetetlen Alkotóval beszélhessen, hogy egy bűnös lény a háromszor szent Jehovánál meghallgatásra találjon. Már tulajdonképpen az a tény is méltó a hálaadásra, hogy Isten az imát elrendelte és bennünket biztat arra, hogy ezáltal közeledjünk Hozzá; és hogy ezenkívül mindent előkészített arra, ami e szent gyakorlatra szükséges. Felállította a kegyelem székét, amelyet vérrel meglocsolt, azután adott nekünk egy főpapot, aki örökké él és szüntelen esedezik érettünk; nekünk adta még ezenfelül a Szent Lelket, aki minden gyengeségeinket segíti és bennünket megtanított arra, hogy úgy imádkozzunk, ahogy szükséges. Minden el van készítve és Isten egyedül csak arra vár, hogy Hozzá jöjjünk és kezéből kérjük az ajándékot. Az Úr nemcsak kinyitotta az ajtót és meghívott arra, hogy lépjünk be, hanem megadta a helyes szellemet is arra, hogy miként közeledjünk Hozzá. Az imádkozásnak kegyelmi ajándéka kiöntetett a mi fejünkre és bennünk a Szentlélek által működésnek indult. Mily áldás már maga az is, hogy mi nemcsak úgy találomra próbálkozunk meg az imával és hogy nem reménytelenül jövünk Istenhez, kétségeskedő félelemmel, hogy talán meg sem hallgat bennünket, hanem, hogy az Úr elrendelte az imát, mint az egyedüli összekötő kapcsot a menny és a föld között, amit a legünnepélyesebb módon meg is erősített. Az ima fel tud kúszni a mennyekbe, mert maga az Isten készítette el számára a lajtorját és állította oda az egyszerű Jákob fejéhez, úgy, hogy ez a fej, ha mindjárt párna gyanánt köveken nyugodott is, mégis békében pihent. Nézzétek csak, a lajtorja másik végén maga az Úr áll, mint az ő szövetségének hű megtartója, elfogadja a mi könyörgéseinket és válaszul elküldi szolgáló angyalait a mi imánkra. Hát ne magasztaljuk ezért az Istent?
Dicsérjük a mi Istenünk nevét, kedves barátaim, különösen azért, mert ti és én még mindig élünk, imádkozni tudunk és imádkoznunk szabad. Lehetünk bár nagy szomorúságok közt, de mégis Isten kegyelméből van, hogy nem semmisültünk meg egészen. Ha megkaptuk volna azt, amit megérdemeltünk, akkor most nem volnánk abban a helyzetben, hogy imádkozzunk és Hozzá könyörögjünk. De szolgáljon a mi vigasztalásunkra és Isten dicsőítésére, hogy még mindig kiálthatunk Hozzá alázatos szívvel: „Uram, légy irgalmas nékem, bűnösnek.” úgy is felkiálthatunk, mint a fuldokló Péter: „Uram, segíts meg, mert elveszek.” Miként Dávid, szintén képtelenek lehetünk arra, hogy a templomba felmenjünk, de imában mindig bátran fordulhatunk az Úrhoz. Az elveszett fiú elvesztette vagyonát, örökségét, de nem azt a jogát, hogy atyjának szívéhez forduljon. Bár a disznóknak őrizője volt, de azért még mindig ember volt és nem vesztette el a képességét arra, hogy kívánságaival és kéréseivel előálljon. Lehet, hogy ő elfelejtkezett atyjáról, de atyja nem felejtkezett el róla; bármikor felkelhet és hazamehet atyjához, annak szíve mindig kész arra, hogy megtérését örömmel fogadja. Ezért mondjunk hálát Istennek, hogy ő soha sem mondta: „Hiába keresitek orcámat, nem fogjátok megtalálni.” Ha feltámad bennünk az a vágy, hogy imádkozzunk és ha mi kevés, alig pislogó kis reménységgel viseltetünk Isten kegyelme iránt, ha szívünk mindig Isten és a szentség után vágyódik, bár elvesztette erejét arra, hogy hű bizalommal imádkozzék, akkor legyen bennük forró hála és köszönet Isten iránt, hogy még mindig imádkozhatunk. Az ima utáni vágyban és akaratban megvan az a lehetőség, hogy végtelen áldások részesei lehetünk; akinek kezében vannak az ima kulcsai, az meg tudja nyitni a menny kapuját, igen, annak egyenes bemenetele van az Isten szívéhez. Ezért adjatok hálát Istennek az imáért.
És azután, kedveseim, eltekintve az imától és attól a jogtól, hogy azt szabadon gyakorolhatjuk, van még más okunk is a hálaadásra és pedig, hogy sok és nagy kegyelmi ajándékokat vettünk el Isten kezéből. Nem úgy jövünk Istenhez, áldását kérni, mint akik még soha ez életben tőle semmit sem élveztek volna. Ha soha semmi különösebb kegyet nem élveztem volna, még akkor is ‒ hála legyen nagy nevének ‒ elég okom van, hogy hálát adjak Neki, míg élek e földön. Azután gondolnunk kell arra, hogy bármilyen nagy dolgokat szándékozunk is kérni, mégsem lehetséges, hogy csak félakkora áldásokat is kérjünk mint azok, amelyeket már elnyertünk, ha tényleg Isten gyereeke vagyunk. Ha keresztyén vagy, akkor életed a Krisztusban van. Kenyere és ruhát kérsz Tőle? Az élet sokkal több, mint ezek. Te elfogadtad már Krisztust, mint a tiedet és Krisztus, ki az övéit mindig oltalmába vette, nem fog tőled megtagadni semmit. Felteszem azt a kérdést, hogy egyáltalán van-e olyan kegyadomány, melyet a Jézus Krisztusban nem nyertünk volna el? Nincs és ezért mondjunk állandóan köszönetet és hálát a mi Jótevőnknek, azért, ami már birtokunkban van, mialatt állandóan új áldásokért esedezünk. Ne legyen ez így? Ne töltsön-e meg bennünk a legnagyobb hálaérzet és ne nyilvánuljék-e meg ez a mi imáinkban is? Ha bizonyos tekintetben üres kézzel jövünk az Úrhoz, akkor más tekintetben soha nem szabad Előtte üresen megjelennünk, hanem az áldozatok kövérit hozván, magasztaljuk és dicsérjük az Urat.
Gondolnunk kell azután arra is: Ha Istenhez a szükség idején jövünk és gondolunk sok jótéteményeire, melyeket velünk a múltban tett és ezeket megköszönjük, akkor szükséges megbíznunk Benne arra nézve, hogy jelenlegi nyomorúságainkat Ő tudja. Meg fogjátok győzni imátokban Istent, ha nyomorúságos helyzeteteket ilyen megvilágításban tekintitek meg: „Uram, tudom, hogy próba alatt vagyok, kérlek, szabadíts meg ebből, de közben dicsérlek téged; mert bár nem tudom ennek a „miért”-jét, de biztos vagyok abban, hogy a te szeretetednek van valami része benne; ezért, ha kérlek is arra, hogy szabadíts meg tőle és ha tehernek is tartom, de mégis dicsérlek érte Téged, mert tudom, hogy nékem csak üdvömre válhat és így kész vagyok eltűrni addig, míg ezt szükségesnek tartod.” Nem igazi, kedves példája- e ez egy imának? „Uram, nagy fogyatkozásom van, gondoskodj te rólam; ha azonban ezt nem tennéd, akkor sokkal jobb nekem szükségben lennem és így magasztalnom Téged az én fogyatkozásomért, miközben újra kérlek, hogy gondoskodj rólam. Dicsekedem az én gyengeségemmel, még ha kérlek is, hogy erősíts meg engem. Diadalt aratok az én nyomorúságomon és dicsérlek érte Téged, bárha ezalatt kérlek, hogy segíts meg engem ez állapotomban és szabadíts meg abból.” így imádkozni fenséges dolog; így imádkozni és ily módon hálát adni értékesebb, mint az Ofirból való arany.
Továbbá, kedveseim, mikor térden állva imádkozunk, úgy tűnik fel nekünk, hogy akkor, mikor imáinkban Istent dicsérjük, az ima sokkal hamarább talál meghallgatásra. „Alázattal hajtom meg magamat ismét Te előtted, Uram, hogy kérjek tőled áldást, mielőtt azonban ezt teszem, köszönöm, hogy oly sokszor meghallgattál engemet. Tudom, hogy meghallgatsz engem mindenkor, ezért jövök Te hozzád ismét és újra, hogy kérjelek Téged. Az én hálaadásaim egész különös kérésekre hajtanak és bátorítanak arra a bizalomra, hogy nem bocsátsz el magadtól üresen.” Tudod-e, hogy sok oly dolog, melynek ma birtokában vagy és amelyekben ma örömet lelsz, az ima meghallgatásának az eredménye? Kedvesek néktek, mert ‒ miként Sámuel, kit az ő anyja „Istentől kért”-nek nevezett ‒ ezek is mintegy feleletét képezik a ti fohászkodásaitokra. Ha az adományokat így kapjátok, akkor kettős az örömötök benne, nemcsak azért, mert jók, hanem mert bizonyítékai annak, hogy Isten kegyelmes velünk. Avagy talán, bár Isten olyan sokszor meghallgatott és mi magunk is bizonyíthatjuk ezt, mégis panasszal és elégedetlenséggel imádkozzunk? Ne fogjon-e el bennünket őszinte öröm, valahányszor a kegyelem trónjához közeledünk, bizonyos elragadtatás, mely a múlt derűs emlékeiből visszamaradt?
Imádkoznunk kell hálaadással, miközben magasztaljuk az Urat azért az áldásért, amelyet kérünk Tőle. Szeretném, ha a hitnek eme szép és magas erényét meg tudnók tanulni. Mikor legutóbb a mi kedves barátunkkal, Müller Györggyel beszéltem (az angol nagy árvaházak alapítója ‒ a ford.) bámulatba ejtett engem, mikor elmondta, hogy ennyi vagy ennyi hónapja vagy éve imádkozott valamilyen áldásért és egyben magasztalta is érte az Urat. Hálát adott az Úrnak, mintha már el is nyerte volna kérése tárgyát. Még akkor is, mikor valakinek a megtéréséért imádkozott, ugyanakkor elkezdte a hálaadást az illető megtéréséért; úgy emlékszem,, hogy ő mondta el, hogy egy esetben harminc évig imádkozott valamiért, és még mindig nem ment teljesedésbe, mindazáltal nem szűnt meg az egész idő alatt magasztalni és dicsérni az Istent, mert tudta, hogy imája teljesedésbe fog menni. Hitte, hogy kérése teljesülni fog és ezért dicsérte is egyben Azt, akitől kért. Mit gondoltok, haszontalan ez? Mily sokszor tapasztaljuk az embereknél is, hogy már előre hálásak. Ha egy szegény embernek megígéritek, hogy házbérét esetleg kifizetitek, akkor rögtön elkezd köszönetet mondani, bár még egy fillért sem vettetek elő tárcátokból. A mi embertársainknak van annyi bizalmuk bennünk, hogy előre is köszönetet mondanak, ilyenformán nekünk ugyancsak kötelességünk az Úrral ugyanezt tenni. Ne volnánk-e hajlandók arra, hogy istennek egy pár hónapra vagy esetleg egy pár évre előre bizalmat élveznénk, ha bölcsessége bennünket várakozásra int? Ez az a mód, ahogyan nála a győzelmet kivívhatjuk. Ha imádkoztok, akkor higgyétek, hogy az áldásokat meg fogjátok kapni és ha hiszitek, akkor meg fogjátok kapni. Az írás azt mondja: „Legyen a ti hitetek szerint.” Mint egy férfi aláírása egyenlő értékű az ő pénzével, ugyanúgy egyenlő értékű Isten ígérete az ígéret betöltésével. Vajon a mennyei papírpénzek nem egyenlő értékűek ugyanolyan készpénzzel? Magasztaljuk az Urat azért, hogy olyan feltétlen biztonsági érzetet nyújt az ima meghallgatására nézve. Az soha sem fordulhat elő, hogy hálát adunk az Úrnak valamilyen dologért és aztán úgy érezzük magunkat, hogy félre vagyunk vezetve. Meg van írva: „Valamit kértek imáitokban, hittel kérjétek?és meg fogjátok nyerni.” És ezért biztosak vagyunk abban, hogy a hitből történt hálaadás soha sem fog szégyent hozni annak fejére, aki ezt megteszi.
Még csak annyit ‒ és azután már nem akarok a hálaadásnak emez okáról beszélni ‒ természetes dolog testvéreim, hogyha az Úr nem is hallgatja meg rögtön imáinkat, azért mégis jó, feltétlenül jó, ha Őt szeretjük, akár megteszi, akár nem. Akkor is magasztalnunk kell Őt, ha nem is válaszol nekünk és szeretnünk, ha kívánságainkat elutasítja. Mily forrón kell egynémelyikünknek hálát mondania, hogy nem hallgatta meg az imájukat, mikor tudatlanságukban gyermekies kedéllyel szégyenletes dolgokat kértek Tőle. Áldott legyen az Ő neve, hogy fülét irántunk való szeretetből bezárta. Imádjuk Őt akkor is, ha várakozni hagy bennünket az ajtajánál; dicsérjük Őt elutasító feleleteiért és magasztaljuk, ha valamit megtagad mi tőlünk. A hit áldja az Isten szeretetét, mert tudja, hogy legkeményebb viselkedése is csak szeretetét bizonyítja. Nem vagyunk olyan szánandó teremtmények, hogy dicsénekünket az időjárástól tegyük függővé vagy más ilynemű dolgoktól. Áldott legyen az Úrnak neve, mert neki igaza van, még ha népének szándékait teljesen keresztül is húzza; nem akarunk szemrehányást tenni neki, mint értelmetlen gyerekek a gondozóiknak, ha nem teljesítik balga szívük minden egyes kívánságát. Még ha büntet, sújt bennünket, még akkor is bízzunk Benne, sokkal inkább tehát, ha kéréseinket elutasítja. Kérjük Tőle a mindennapi kenyerünket és ha ezt megvonja tőlünk, mégis dicsérjük Őt. A mi magasztalásunk nem függ attól, hogy milyen választ ad a mi kérésünkre. Ha az aratás rosszul sikerült és a föld semmi termést nem hozott, ha a nyájat elhajtották a karámból és a tehenet az istállóból, akkor mi mégis örvendeni akarunk az Úrban és vigadni a mi szabadításunk kősziklájában. Óh Szentlélek, emelj fel bennünket a kegyelem emez állapotára és tarts meg abban bennünket. Mindazoknak pedig, amiket most beszéltem, a tartalma ez: Minden helyzetben és minden szükségünkben forduljunk imáinkban Istenhez, de adjunk egyben hálát is Neki. Miként József szólt a testvéreinek: „Nem látjátok meg addig az én arcomat, míg testvéröcséteket magatokkal nem hozzátok” ‒ ugyanúgy szólhat az Úr is nekünk: „Nem látjátok meg arcomon a kedvező beleegyezést, míg hálaadást nem hoztok magatokkal.” Töltsétek meg imátok ezzel a hálaadással; szórjátok szét a hálaadásnak derűs sugarait mindenfelé; és ha egybegyűltök imára, ne felejtsetek el az Úrnak énekelni új éneket, zsoltárokat és magasztaló, dicsőítő énekeket.
A második részben beszédemet ugyanarra a pontra vonatkoztatom, amelyben, azt igyekszem bebizonyítani, hogy a hálaadás hiánya imáinkban milyen bűnöknek az okozója.
Először és leginkább a hálátlanság bűnébe esünk. Mindig csak fogadjunk el újabb és újabb adományokat és soha sem mondjunk érte köszönetet? Aristoteles (híres görög bölcs) nagyon helyesen jegyzi meg: „Egymás kölcsönös megajándékozása két személy közt nagyon szükséges a barátság fenntartására”, ‒ mivel pedig mi Istennek semmi egyebet nem adhatunk, ?int csak hálaadást, legyen a mi hálánk igen gazdag. Ha nem tudjuk felajánlani az Úrnak a föld termését vagy a gyümölcsét, akkor ajánljuk fel szívünk és ajkaink háláját. Nincs okotok hálát adni? Miként tudtok akkor még különböző adományokat várni? Nem záródnak-e össze önkénytelenül is az adakozó kezek, ha a hálátlanság útban áll? Ne legyen soha egy köszönő szavunk Annak, akitől minden áldás ered? Akkor még az istentelenek is jogosan megvethetnek.
Azután nagy önzésre vallana az, ha az imát nem kötnénk egybe a hálaadással. Helyes volna-e, hogy állandóan csak magunkra gondolunk, újabb és újabb jótéteményekért esedezünk és soha Jótevőjüket nem dicsérnénk? Vajon a fösvénység undok bűnét lelki dolgokba is be akarjuk-e vinni és csak egyedül saját lelki üdvünkre akarunk gondot viselni? Soha sem akarunk foglalkozni Isten dicsőségével? Ne lenne egy gondolatunk sem, hogy az Úr nagy és dicső nevét magasztaljuk? Isten oltalmazzon, hogy ilyen alacsony és szűkkeblű gondolkozásba essünk bele! Az egészséges hálaadást és dicséretet szorgalmasan kell gyakorolnunk, mert ez az egyedüli óvszer arra, hogy az önzés rozsdája beborítsa imánkat.
A hálaadás azután megóv attól, hogy imáinkban a hitbeli szegénységet eláruljuk; mert egynémely ima a valóságban inkább a hitbeli szegénység elárulása, mint a gyakorlat az Istenben való bizalomra. Ha a szenvedésekben, melyekben benne vagyok, magasztalom Istent azért, amit el tudok tűrni, akkor ezáltal az én hitem nyíltan látható lesz. Ha akkor, mielőtt az adományt elnyertem volna, már hálát adok érte Istennek, akkor ezáltal teljesen kitűnik az én hitem. Vagy olyan a hitünk, hogy csak akkor zeng, mikor süt a nap? Nem tudjuk az Urat magasztalni akkor, mikor beáll az est, mint a fülemüle. Hasonlít a mi hitünk a fecskékhez, akik elhagynak bennünket télnek idején? Olyan a hitünk, mint az a virág, amelynek szüksége van melegházra, mert máskülönben nem marad életben? Azt hiszem, nem; ellenkezőleg ereznünk kell, hogy Istent magasztalni és dicsőíteni tudjuk akkor is, mikor a külső körülmények inkább sóhajtásra, mint imára késztetnek bennünket.
Istent nem magasztalni a mi imáinkban feltétlenül önfejűséget árul el, azonkívül pedig, hogy hiányzik bennünk az a készség, hogy az Úr akaratának alávessük magunkat. Szükséges-e, hogy minden a mi akaratunk szerint történjék? Vonakodni a dicsérettel nagy illetlenség és azt tanúsítja, hogy haszontalan gyermekek akarunk lenni, ha urak nem lehetünk A saját akaratnak a kivitelét az imában hasonlítani tudom egy ismerős kis gyermekhez, aki igen buzgó volt imájának elmondásában, de voltaképpen engedetlen, rosszalkodó és nyűge az egész háznak. Édesanyja azt mondta neki, hogy úgy gondolja, csak puszta farizeuskodás az egész imája. Mire a gyermek így válaszolt: „Nem, anyám, ez csakugyan nem így van, mert én kérem Istent, hogy téged és atyámat odavezessen, hogy meg ne szeressétek az én viselkedésemet, nehogy esetleg ti is így tegyetek.” Nagyon sokan vannak, akik azt óhajtják, bárcsak az Úr jobban szeretné az ő viselkedési módjukat; nekik azonban nincs szándékuk olyan viselkedést tanúsítani, amilyent az Úr óhajt. Gondolkodásuk, cselekvéseik Isten ellen irányulnak, nem akarják magukat alávetni az Úr akaratának és ezért nem is igyekeznek dicsőíteni az Úr nevét. A hálaadás az imában egy alázatos, engedelmes, odaadó lelket igazol, ahol pedig ez hiányzik, ott joggal tételezhetünk fel önzést, dacosságot és akaratosságot. Az ilyen lélek azt mondja: Istennek meg kell tenni ezt és emezt, máskülönben nem fogom szeretni. Milyen gyermekies felfogás! Milyen neveletlen gyermekek ezek! Valószínűleg használna nekik egy suhintás a vesszővel. Azt mondja az egyik: Nem hiszek többé az Isten jóságában, mióta elvette tőlem az édesanyámat.
Ismertem egy embert, kinek leánykája már a sír szélén volt; mikor meglátogattam, felkért, hogy ne beszéljek a halálról, „mert ‒ úgymond ‒ nem hiszem, hogy Isten olyan kegyetlen volna és elvenné egyetlen gyermekemet.” Mikor biztosítottam arról, hogy a gyermek pár nap múlva feltétlenül meghal és kértem, ne ellenkezzék az Isten akaratával, állhatatosán megmaradt ellenkezése mellett. Imádkozott, de imájában nem tudta Istent dicsérni és nem csodálható, hogy teljesen elcsüggedt, nem talált sehol sem vigaszt, mikor gyermeke meghalt, ami előrelátható volt. Később már alázatos lett, beleegyező az Úr akaratába, de ez az ellenkezés sok keserűségébe került. Az ilyen szembeszállás Isten akaratával nagyon szomorú és sajnálatraméltó dolog. A megalázkodás, az odaadás úgy száll be a szívbe, mint egy angyal, felüdíti a lelket és ha elfogadjuk, megvigasztalja a lelket. Imádkozhatunk a gyermek életéért, de egyben meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ezt a drága életet eddig is megtartotta és úgy a gyermeket, mint minden más dolgot a mi Atyánknak kezébe kell tennünk és így szólni: „Ha mindent el is veszel tőlem, mégis dicsérni akarom a Te nevedet, óh hatalmas Uram!” Ez egy olyan ima, amely kellemes Istennek, mivel nincs benne az önakaratnak savanyú kovásza, ellenkezőleg meg van sózva a hálaadás sójával.
Feltétlenül szükséges, hogy hálaadást keverjünk bele imáinkba, máskülönben attól kell tartanunk, hogy lelkünk nem jut összhangba az isteni akarattal. Emlékezzetek csak arra kedves barátaim, hogy az ima nem változtatja meg az Isten akaratát; sohasem volt az imának az a rendeltetése, hogy ilyen módon megkíséreljen valamit. Az ima az Örökkévaló végzéseinek az árnyéka. Isten akar valamit és ezért úgy intézkedik, hogy szentjei is akarjanak és ezt az akaratukat imában fejezzék ki. Az ima az angyalok szárnyainak a szellője, amelyek az áldást hozzák. Meg van írva: „Örvendj az Úrban és megadja szívednek kéréseit”. Nincs megírva, hogy minden Jánosnak és minden Péternek megadja szíve kívánságát, hanem szükséges, hogy először örvendjenek az Úrban és ha szívük örömet talál az Úrban, akkor világos, hogy Isten és ők ‒ amennyire lehetséges ‒ ugyanegy vonalon állnak, ugyanegy irányban haladnak és akkor teljesedni fog szívük kívánsága, mert ez a kívánság ugyanaz lesz, amit az Úr is kíván nekik. A jellem, ugyanúgy mint a hit, az ima diadalmas hatalma alá van vetve. Nem értem ezalatt a bűnösnek az imáját, mikor kegyelmet keres, hanem az istenfélő lélek mindennapi imáját. Vannak olyanok, akik nem imádkoznak úgy, hogy diadalmasok lesznek, mert a bűn gyengévé tette őket és Isten ellenkező irányban halad, mert ők másfelé vették útjuk irányát. Aki az Isten arcának fényességét elveszítette, az egyben az imának hatalmából is sokat elveszített. Alkalmasint nem gondoljátok, hogy minden izraelita felmehet a Karmel hegy tetejére és ott imájával a menny ablakait megnyithatja, mint Illés tette. Nem, annak az izraelitának először Illéssé kell válnia, mert csak egy igaz, mindenkor Istenhez hű embernek az imája az, amely sokat tehet; ha a szívetek és az Úr összhangba kerülnek egymással, akkor tudunk imádkozni és imáinkban győzni. Mit mondott az Úr: „Aki én bennem megmarad és az én szavaimat megtartja, az valamit kér, megadja neki az én mennyei Atyám”. Kétség nélkül sokan vannak, akik elvesztik imaerejüket, mert életükkel szomorítják az Urat és nem járnak az Ő kedve szerint. Vajon meghallgatja-e egy atya gyermekének szavát, hogy azután ismét kivonja magát atyjának felügyelete alól? Az engedelmes, szófogadó, kedves gyermek, aki semmit sem kíván, aki nem tartja igaznak magát, ez az, akinek kérését meghallgatják és szívesen teljesítik; igen, sőt mi több, az ilyen gyermeknek megelőzitek a kívánságát és mielőtt szólna, már teljesítitek is. Vajha mi a nagy Istennek ilyen gyermekei lennénk.
Harmadszor vegyük fontolóra azokat a következményeket melyek abból erednek, ha az imát egybefűzzük hálaadással. A hálaadásnak egybefűzése az imával mindenekelőtt békét eredményez. „...hanem az imádságtokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Ezt a békességet, ezt a tudott nyugalmat, ezt az isteni higgadtságot, melyet úgy határoz meg az Írás hogy „az Isten békéje”, ezt nem lehet csak ima által megnyerni, hanem az imával egybekötött hálaadással. Vannak emberek, akik imádkoznak, amivel feltétlenül jó dolgot cselekszenek, mivel azonban nem keverik össze imájukat hálaadással, nyugtalanok lesznek és nagyobb aggodalommal jönnek ki kamrájukból, mint ahogy bementek oda. Ha bekevernének imájukba hálaadást, akkor ezzel megnyernék Isten áldását és szívük nyugalmat találna. Ha a mi kegyelmes Urunkat azokért a fájdalmakért magasztalnók, amelyeket most el kell tűrnünk; ha hálát adunk neki azért az adományért, amelyre szükségünk van, úgy mintha már meg is kaptuk volna; ha megfogadjuk magunkban, hogy Őt dicsérni fogjuk, akár megad valamely dolgot, akár nem és megtanuljuk a megelégedettséget, bármilyen helyzetben vagyunk is, akkor „az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a mi szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban”. Testvéreim, ha ti a léleknek ezt az isteni nyugalmát értékelitek valamire és ha lelketek állandó üdeségét meg akarjátok őrizni, úgy kérlek arra, vegyítsetek hálaadást imáitokba.
Ha hálaadást kevertek imáitokba, akkor azt fogjátok tapasztalni, hogy szívetek meleg lesz és hajlandó az imádságra. Azt hiszem, hogy soknak van ilyen tapasztalata, akik a rejtett, magányos tiszteleteket kedvelik, hogy alkalmas időben nem tudnak imádkozni, mert szívük kemény, hideg és üres. Ne hozzatok elő gépies és kényszeredett imákat szívetekből, testvéreim, hanem vegyétek elő az énekeskönyvet és énekeljetek. Ha az Urat dicséritek azért, amitek van, akkor úgy fogjátok találni, hogy köves szívetek meglágyul és ajkatok önkéntelenül megnyílik. Bátorságot fogtok nyerni arra, hogy az Úrral küzdelembe bocsátkozzatok, mert emlékezni fogtok arra, amit már kezeiből elfogadtatok. Ha egy üres kocsit kellene felemelnünk valamely bánya feljáratánál, akkor ez meglehetős nehéz feladat volna; de az a munka meglehetős könnyen vitetik véghez a bányászok egészséges értelme által. Egy tengelyre van felerősítve az üres és a teli kocsi és mialatt az üres kocsi feljön, a teli kocsi lemegy. Hasonlóképp, ha szívetek tele van dicsérettel az elfogadott javakért, akkor engedjétek fel kívánságaitok üres kocsiját és meg fogjátok látni, milyen könnyű dolog imádkozni. Hideg és érzéstelen imák mindig lenyomják a kedélyt és ha oly egyszerű eszközzel, mint kérni az Urat, hogy fogadja el hálaadásunkat, szívünket fel tudjuk melegíteni és megújítani, akkor viseljünk gondot arra, hogy ezt meg is tegyük.
Azt hiszem, azután, hogyha valaki elkezd hálaadással imádkozni, akkor igen közel van ahhoz, hogy az áldást megnyerje. Isten ideje, hogy benneteket megáldjon, elérkezett hozzátok, mihelyt elkezditek Őt imádni és dicsőíteni. Istennek van meghatározott ideje arra, hogy velünk kegyelmét éreztesse és nem fogja a mi kívánságunkat betölteni, mielőtt annak ideje el nem érkezik. Ez az idő pedig akkor fog megérkezni, mihelyt elkezditek az Urat dicsérni. Nézzétek meg a példát Krónikák második könyve 20. részének 20. verséből. Jósafát kiment, hogy egy igen nagy sereggel ütközzék meg, figyeljétek meg, hogy miként szerezte meg a győzelmet. „És reggel felkészülvén kimenének a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megálla Jósafát és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban és szerencsések lesztek. Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá ...” ‒ kiket? Harcosokat? Főembereket? Nem, ezt már mind megtette, hanem „előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenséget szerze Ammon fiai és a moabiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Judára jövének és megverettetének.” A győzelmet megnyerték, mihelyt elkezdtek énekelni és dicséneket zengeni. Minden bizonnyal fogtok választ nyerni imátokra, ha hálaadástokat fokozzátok imáitokban és könyörgéstekben; legyetek meggyőződve erről.
A mi hálaadásunk meg fogja mutatni, hogy várakozásunknak van alapja, hogy várakozásunk célját elértük és annak most már csak örvendetes vége lehet. Előfordul, hogy néha nem vagyunk alkalmas állapotban, hogy valamely áldást elnyerjünk, ha azonban megadjuk helyesen a dicséret hangját, akkor Isten bizonyára teljesíteni fogja kívánságainkat. Egy ember jött egyszer a prédikátorhoz és azt mondta: „Ön azt mondja, hogy mindenkor imádkoznunk kell?” „Úgy van, minden bizonnyal.” „Én pedig már egy éve imádkozom, hogy a vallás vigaszát megnyerjem és sem örömet, sem lelki megnyugvást nem érzek; sőt valójában sokkal több kételkedéseim és félelmeim vannak, mint azelőtt.” „Úgy van, ‒ szólt a prédikátor ‒ mert ez a természetes következménye egy önző imának. Jöjjön csak, kedves barátom, térdeljen le velem és próbáljon még más módon imádkozni: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet: Jöjjön el a te országod!” És most menjen haza, imádkozzék így és igyekezzék betölteni e pár szavas imádságot és meg fogja látni, hogy nemsokára megnyeri a vallás vigaszát.” Igen sok függ az ily cselekedettől; ha azt kívánjátok, hogy Isten megdicsőíttessék és törekedtek őt dicsőíteni, akkor az Istenfélelem igazi öröme lesz majd imátok áldott eredménye.
Az áldást okvetlenül meg fogjátok nyerni, mihelyt hálát adtok érte az Úrnak. Mert biztosak lehettek benne testvéreim, hogyha köszönetet küldtök fel, mert Isten meghallgatta imáitokat, akkor győzelmet arattatok az Úr felett. Tegyük fel, hogy megígértétek egy szegény asszonynak, hogy holnap délben ebédet fogtok adni neki. Lehet, hogy elfelejtitek ezt holnapra, ami nincs kizárva; de mondjuk, hogy ez az asszony másnap elküldte kis leányát egy kosárral, hogy hozza haza az ebédet, akkor
‒ úgy gondolom ‒ meg fogja kapni azt, sőt még ha az a szegény lélek egy levelet is mellékel, melyben köszönetet mond a ti nagy jóságtokért, akkor lehetséges volna- e, hogy így szóljatok: „Kedves gyermekem, ma nem adhatok semmit sem néked, jöjj el máskor”? Meg tudnátok ez tenni? Nem, mert ha semmi sem volna a szekrényben, akkor hozatnátok valamit, mert az az asszony annyira bízott bennetek, hogy már előre megköszönte az adományt, mielőtt még megkapta volna. Nos, bízzatok meg Istenben, ugyanúgy. Az Úr nem vonja, nem vonhatja vissza szavát testvéreim. Hívő ima megtartja, hívő dicséret pedig megköti Őt. Ha ti, kik tulajdonképpen mégis csak gonoszok vagytok, nem másítjátok meg, amit már egyszer megígértetek, ‒ különösen ha ennek az ígéretnek már úgy örvendenek, mintha megnyerték volna ‒ akkor bízhattok abban, hogy a jó Isten sem fogja egy ígéretét sem megmásítani. A meghallgattatás ideje minden bizonnyal elérkezett, meri az azért való hálaadás megtölti szíveteket? Gondolkodjatok csak e felett.
Ha képesek lesztek ily módon imádkozni, akkor sok áldást fogtok ilyképpen elnyerni a magatok és az Úr gyülekezete részére is.
Hanem úgy gondolom, hallok valakit hallgatóim közül így szólani: „De én nem tudok így imádkozni! Nem tudom, hogy hogyan kell imádkoznom. Bárcsak tudnám, mit tegyek. Én egy szegény, nyomorult bűnös vagyok. Nem vagyok képes hálaadásomat könyörgéseimmel egybekapcsolni.” Kedves lélek, ne gondolj erre éppen most. Nem annyira hozzád szólok most, mint inkább az Isten népéhez. Néked éppen elég, ha ezt mondod: „Uram légy irgalmas nékem, bűnösnek.” És merem állítani, hogy egy ilyen imában hálaadás van. Ha így imádkozol, akkor nem közvetlenül, hanem közvetve magasztalod az Istent, mert magasztalod az Isten igazságát, kegyelmét, amennyiben Hozzá fordulsz. Mikor az elveszett fiú hazatért és kérését megkezdte atyjához, míg ezt mondta: „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam,” akkor ebben a beismerésben valóban dicsérte atyja jóságát, amelyre saját magát érdemtelennek érezte. Néked azonban nem kell éppen most foglalkozni ezzel a dologgal, hanem elég, ha Jézust megtalálod és Benne az örök életet. Menj el és érvényesítsd a magad számára Jézus szolgálatát és vesd magad az Isten szeretetére és kegyelmére; ő nem fog elutasítani. Azután pedig, ha Őt megtaláltad és megismerted, viselj gondot arra, hogy hálaadásod és köszöneted megmentésedért soha meg ne szűnjék. Még akkor is, mikor szegény, éhes és szomjas vagy, magasztald a te megmentő Urad és mondjad: ,,Ez a szegény az Úrhoz kiáltott és az Úr meghallgatta őt; és mert az Úr hozzám fordította füleit, azért dicsérem Őt, amíg élek.”
Isten áldjon meg titeket a Jézus érdeméért. Ámen.