Az ember hite háromféle gátló állapotnak van alávetve. Ezekre akarnám a ti figyelmeteket terelni és megmutatni, hogy minő különböző fokozatokban jelentkeznek azok.
Az első gátló állapot a kereső hitre vonatkozik. Ennek (a kereső hitnek) ereje abban van, hogy az embert imára hajtja. És itt mutatkozik meg a balhelyzet, mert mikor kezdeni akarunk, akkor könnyen elhalasztjuk az imát. Milyen gyakran súgja az ördög az ember fülébe, hogy: „Ne imádkozzál, mert az semmit sem használ. Hiszen tudod, hogy nem jutsz a mennybe! Vagy pedig, ha az ember gondolja, hogy meghallgattatott, akkor azt mondja a sátán: „Nem kell tovább imádkoznod, megkaptad azt, amit akartál.” Vagy pedig, ha a hónapokon át tartó sóhajok és fohászkodások után sem nyert áldást, akkor ezt súgja neki a sátán: „Milyen oktalan vagy, hogy olyan sokáig esedezel a kegyelem ajtaja előtt! Tedd túl magad rajta; távozzál el! Ez az ajtó be van szögezve és reteszelve, te pedig soha nem nyersz meghallgattatást.”
Óh, drága barátaim, ha ti ennek a veszedelmes helyzetnek kitéve vagytok, mialatt Krisztust keresitek, akkor arra kérlek, hogy sóhajtsatok az ellen, küzdjetek az ellen, ne szűnjetek meg az imával. Amíg egy ember sóhajtani és esedezni tud, addig soha alá nem süllyedhet az isteni harag folyamában. Amíg ti még Istenhez kegyelemért kiáltani tudtok, addig titőletek a kegyelem vissza nem vonja magát.
Az a második gátló állapot, mely a második fokozaton lévő hívőket leginkább éri, vagyis azokat, akik Krisztusban teljesen bíznak, a jelek és csodák utáni kívánság, melyek nélkül hinni nem akarnak. Az én prédikátori hivatalom első idejében, a vidéki nép körében, leginkább olyan egyéneket látogattam meg, akik magokat igazi keresztyéneknek tartották, mert jeleket és csodákat láttak; s akkor nekem a legkomolyabb és legtiszteletreméltóbb emberek a legnevetségesebb történeteket beszélték el, hogy ezzel megerősítsék, miszerint üdvözölni fognak, mert hittek. Elbeszélték nékem körülbelül a következőt: „Hiszem, hogy bűneim meg vannak bocsátva. ‒ Miért? ‒ Lássa én lent voltam a hátsó udvarban, láttam egy nagy felhőt és gondoltam, Isten teheti azt, hogy ez a felhő szétoszoljék, ha ez neki úgy tetszik. A felhő pedig szétoszlott és én azt gondoltam, hogy a felhővel együtt az én bűneim is elvétettek, s azóta minden kételytől ment vagyok.” Én azonban ezt gondoltam: Igen, akkor különösen oka lehet a kételyre, mert ez olyan oktalan és esztelen dolog.
Bizonyos az, hogy sok ember valami különös képzelődést mohón megragad, hogy abból következtessen, hogy ő Krisztusba bizalmát helyezi. Óh kedves barátaim! Ha a ti hiteteknek nincs jobb alapja, hogy Krisztusáé legyetek, mint egy álom, vagy jelenés, akkor itt annak az ideje, hogy még egyszer elölről kezdjétek a dolgot. Megengedem, hogy voltak emberek, akik felébresztve, megvilágosítva, s talán megtérítve lettek képzelődésüknek csodálatos képei által; de ha ti magatokat szintén erre, mint Istennek kegyelmi zálogaira akarjátok bízni, ha azokat, mint a ti üdvösségtek bizonyítékait tekintitek, akkor azt mondom néktek, hogy magatokat egy üres álomra, egy csalódásra bízzátok. Éppen olyan jól lehetne néktek a levegőben várat vagy a fövényre házat építeni. Nem! Aki Krisztusban hisz, azért hisz benne mert Ő mondotta ezt, és mert ez itt Isten igéjében írva van. Nem azért hisz valaki, mért úgy, meg amúgy álmodta azt, vagy pedig egy hangot hallott, (ami talán egy rigónak szava volt), avagy mert azt vélte hogy az égen egy angyalt pillantott meg, holott az, amit látott csak különös alakú porfelhő volt. Nem; nekünk a jelek és csodák utáni kívánsággal szakítanunk kell. Ha ilyenek érnek minket, akkor legyünk értük háládatosak, de ha nem kapunk ilyeneket, akkor egyszerűen a szentírásban bízunk, amely mondja: „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek.” (Mt.12,31) Ezzel én nem akarok valakinek gyöngéd lelkiismeretét megsebezni, aki talán ilyen különös csodákban egy kis vigasztalást talált; de komolyan intelek, hogy ne bízzátok magatokat valami olyasfélére, amit álmodtatok, láttatok vagy hallottatok. Ez a könyv bizonyságnak erős szava, „melyet, hogy követtek, mint a setétségben világoskodó lámpást, jól mívelitek.” (2Pt.1,19)
Miután erről a két bal állapotról beszéltünk, a harmadikat csak éppen megérintjük. Van tehát egy harmadik, mely minket a hit és bizodalom legmagasabb fokán megütköztet és ez a megfigyelésnek hiányossága. A király udvarából való főember (Jn.4,47‒53) egészen alaposan megtudakolta a napot és órát, amelyben az ő fia meggyógyult. Ezáltal hitbeli bizodalmat nyert. De mi nem figyelünk olyan nagyon, amint kellene Istennek gondviselésére. Ami jámbor elődeink az esős idő alkalmával azt szokták volt mondani, hogy Isten az égnek csatornáit megnyitotta. Ha a mai időben esik, akkor úgy gondolkodunk, hogy a felhők párái megsűrűsödtek. Ha ők rétjeiknek szénáját kaszálták, akkor az Úrhoz esedeztek, hogy a napnak sütni parancsoljon. Mi talán okosabbaknak gondoljuk magunkat és nem tartjuk érdemesnek az ilynemű dolgokért könyörögni, mert azt véljük, hogy azok maguktól jönnek elő a természetben. Ők azt hitték, hogy minden viharban, sőt miden porfelhőben is bent van Isten. Ők minden dolognál Isten jelenlétéről beszéltek, de mi azokról úgy beszélünk, mint a természet törvényeiről, mintha törvények volnának anélkül, hogy egy valaki lenne, aki azokat végrehajtja; mintha egy titkos erő a természet összes berendezését mozgásba hozná. Mi nem érjük el a bizodalmat azért, mert nem elég szorgalmas megfigyelők vagyunk. Ha ti az előre való gondoskodónak hatalmát nap-nap mellett megfigyelni akarnátok, ha ti imáitok meghallgattatására vigyáznátok, ha valamit az Istennek állandó kegyelmi megnyilatkozásaiból az emlékezet könyvébe foglalnátok, akkor ‒ azt gondolom ‒ olyanok lennétek, mint amaz atya, aki teljes hitbeli bizodalomhoz jutott, mert megfigyelte azt, hogy ugyanazon óra, amelyben Jézus vele beszélt, egyszersmind fia gyógyulásának órája is volt.
Azért óvakodjatok ettől a három gátló állapottól; az imával való felhagyástól, a jelek és csodák utáni kívánságtól és az Isten utainak megnyilatkozása felől való közönytől.
Lekció
Jn 4,47-53