Ima és hálaadás

Az alapul vett bibliai vers szerint minden kérésünket, kívánságunkat úgy imádságban, mint könyörgésben a Mindenható Isten trónja elé kell hoznunk. Ha az ima és a könyörgés közti különbséget meg akarjuk határozni, akkor úgy vélem, hogy ima alatt az általános Istentiszteletet és általános szükségleteink felemlítését kell értenünk, míg könyörgés alatt bizonyos kívánságok és sajátságos kérések teljesítését kérjük. Elő kell hoznunk az általános imádságot, mely minden szentnek a közössége, de ehhez hozzá kell fűznünk bizonyos meghatározott kéréseket, melyekre a mi egyéniségünknek van szüksége. Dicsőítenünk kell Istent imáinkban, mert minden hívőnek imádnia kell Istent és azután keressük az ő ajándékait, melyeket könyörgésünk kinyilvánításával nyerünk el az Úrtól. Ne helyezzétek figyelmen kívül a magasztal ásnak ezt a másik formáját. Van az imában igen nagy mértékben általánosság és Isten oltalmazzon attól, hogy eme általánosság ellen szóljunk, különösen pedig addig, amíg ebben Istennek őszinte dicsőítése nyilvánul meg, csakhogy nekünk szükségünk van több meghatározott, egyedül bennünket érdeklő könyörgésre, amelyekkel Istent egy vagy más dolgokban felkeressük, egyenesen és tisztán megvallva azt, amiért esedezünk. Hallunk imákat az imaórákon, mely imákban igen gyakran mindenért és mindenkiért esedeznek, de nem igen halljuk, hogy valamely különös megnevezett személyért vagy dologért imádkoznának, holott az imádkozónak szeretete és igazi óhaja leginkább az ilyen meghatározott dolgokért való könyörgésekben nyilvánul meg. Vegyünk csak példát Ábrahámtól, aki mikor az Urat imádta és Neki tiszteletét tette, ezt nemcsak általánosságban cselekedte, hanem saját egyéni dolgaiért is könyörgött, mert például egyik alkalommal esedezett a megígért örökösért, egy másik alkalommal pedig kiáltott Sodomáért. Mikor Illés a Kármel-hegy tetején kiáltott az Úrhoz, nem könyörgött általánosságban a Mindenhatónak áldásaiért, hanem különösen esőért esedezett, esőért bizonyos helyre és időre. Tudta, hogy mire fordítson figyelmet és ezért állhatatosan megmaradt a tárgynál és győzelmet is aratott. És így kedves barátaim, sok szükséges dolgaink vannak, melyek elég nyomósak és súlyosak arra, hogy külön is meghatározzuk őket, ennélfogva szükséges, hogy ezeket a dolgainkat tisztán az Úr elé hozzuk, várva buzgó várakozással az isteni feleletet, amely ha késik is, de nem múlik.
Az a pont, amelyre a ti figyelmeteket irányítani akarom, ez: akár általános ima vagy különös könyörgés az, amellyel az Úr elé jövünk, mindegyiket „hálaadással tárjuk fel Isten előtt”. Imádkoznunk kell mindenért és minden imádságunkat hálaadással kell egybekapcsolnunk. Ebből azután következik az, hogy szívünknek mindig telve kell lennie hálaadó indulattal; mert ha szüntelenül kell imádkoznunk, akkor világos, hogy állandóan készen kell lennünk arra, hogy az Úrnak hálát mondjunk. Ugyanúgy kell szólnunk, mint ahogy a zsoltáríró: „Dicsérni akarlak Uram, amíg élek; felemelem kezeimet a Te dicsőségedre.” Életünk állandó alapelve és vezérlő szelleme legyen hálaadás, szeretet, tiszteletadás és magasztalás a mindenható Isten iránt.
Igen nagy figyelmet kell fordítanunk az imádkozásnak a hálaadással való összekapcsolására. Minden kérésünket és minden könyörgésünket köszönettel és magasztalással kell összefűznünk. Ha az ima bár a mélységből tör is elő, mégis be kell vonni szárnyait a hálaadás ezüstjével. És ha az ima bár a halál pitvara előtt hangzik is föl, mégis ama pár utolsó szóban, melyeket a remegő ajkak még el tudnak rebegni, úgy a hálaadás, mint a könyörgés szavainak benne kell lennie. A törvény azt mondja: „Minden fohászkodásodban hálaadás is legyen”. Van egy jó közmondás, mely így hangzik: „Mindent a maga idején”; de a jelen alkalommal ellent kell szólnom eme közmondásnak és azt mondani, hogy jó két dolgot egy időben véghezvinni, ha ez a két dolog ima és hálaadás. Ez a két szent folyó egy közös forrásból fakad, még pedig az Életnek ama szelleméből, mely bennünk lakik; igen helyes tehát, ha folyásukban egybeolvadnak és ugyanegy alkalommal nyilvánosságra hozzuk őket. A könyörgés és a hálaadás annyira egymás mellett, egymásba olvadnak, hogy igen nehéz volna egyiket a másiktól elválasztani; akár csak két rokon festékszín, úgy olvadnak össze. Egy zsoltár lehet ima és magasztalás vagy mind a kettő; és lehet egy más felhívás, mely valószínűleg ima, de mint hálaadást is használhatjuk, holott voltaképpen mind a kettő. Úgy tudom, hogy ez az örömteljes szó: „Hozsánna!” minden keresztyén nép nyelvébe átment. Már most mi ez: ima? Igen, mert így lehet alkalmazni: „Gyógyíts meg, Uram!” De vajon nem magasztalás ez? De igen, mert ezt is jelenti: „Üdv néked!” ‒ és arra lett használva, hogy Dávid fiát magasztalják vele. Addig, míg e földön élünk, sohasem szabad megkísérelnünk, hogy valamilyen különbséget tegyünk az ima és a hálaadás között vagyis hogy dicsérjünk anélkül, hogy imádkoznánk és imádkozzunk anélkül, hogy dicsérnénk; hanem minden imával és minden könyörgéssel egybe kell kapcsolnunk hálaadásunkat és így tárni kérésünket az Úr elé. Eme felséges dolgoknak a keveréke csodálatos és bámulatra méltó. Emlékeztetnek engem az Énekek Énekének egy versére, ahol a királyról van szó, aki kocsijában „feljő a pusztából, minta füstnek oszlopa, mirhától, tömjéntől és patikáriusnak minden jó indulatú porától illatos”. Itt a myrrha az ima és a tömjén a dicséret. És így adta a füstölő-szerszám a szent sátornak az ima jó illatú szagát, mely a szentséget betöltötte, de ezzel egybe volt kötve a kiválasztott gyökereknek kedves illata, melyek a magasztalást jelezték. Az ima és a magasztalás olyan, mint a két Kerubim a szövetségládán, melyeket sohasem szabad egymástól elválasztani. Az imának abban a mintájában, melyet a Megváltó adott nekünk, mikor azt mondta: „Ti azért így imádkozzatok”, vagyis a Miatyánkban, a kezdetben sokkal több a magasztalás, mint a kérés, mert így szól; „Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved!” És a vége ennek az imának szintén dicséret, ahol ezt mondjuk: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen”. Dávid, ez a nagy tanító és mintaképe a gyülekezetnek az Isten dicsőítésében, aki ugyanegy időben Izraelnek költője és prédikátora volt, rendkívül törekedett arra minden egyes zsoltárában, ‒ még akkor is, mikor lelke aggodalommal volt tele, ‒ hogy kérését dicsérettel kösse egybe. Vegyük csak például azt a zsoltárát, melyet akkor mondott el, minekutána vetkezett Bethsabével. Ekkor ‒ gondolnánk mi ‒ a sok sóhajtozásnál, fohászkodásnál és sírásnál talán egészen elfelejtette vagy legalább is félelmében nem mert hálát mondani, mert kedélye egészen a harag alatt volt és mégis, mielőtt befejezné a zsoltárt, mely úgy kezdődik: Könyörülj rajtam én Istenem!” ‒ már így is szól: „Uram, nyisd meg az én ajkaimat, hogy hirdesse szájam a e dicséretedet.” És nem képes az utolsó sort leírni, anélkül, hogy ne kérné az Urat, miszerint építse meg Jeruzsálem kőfalait és hogy hozzá ne fűzné ezt az ígéretet: „Akkor kedvesek lesznek előtted az igazságnak áldozatai, az égő és egész áldozat; akkor a te oltárodon áldoznak tulkokkal”. Nincs szükség arra, hogy feltartsam magam ilyen példák felsorolásával, mert tudjuk, hogy Dávid egyszerre gyújtja meg az áldozati tüzet az ima és a magasztalás lángjánál. Néha lehangoltan kezdi meg énekét, szomorú hangokat hozva elő húrjából, de majd emelkedik hangja mind magasabbra és vidámabbra, hasonlóan a pacsirtáéhoz, mikor a felhők közé emelkedik. Ha hárfáján a hangok kezdetben bánatosan, szomorúan szólnak is, de nem tudja sokáig megállani, hogy ujjai meg ne pengessék azokat a jól ismert húrokat, melyek az Isten magasztalására és dicsőítésére valók. Van egy hely és pedig a 18. zsoltár 3. verse, ahol úgy látszik, Dávidot ugyanaz a gondolat fogta el, amelyet ma belétek akarok préselni. „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó és megszabadulok ellenségeimtől.” Olyan állapotban volt, hogy így kiáltott fel: „A halál kötelei vettek körül és az istentelenség árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körül; a halál tőrei fogtak meg engem.” Mikor nagy szükségben volt, akkor akart az Úrhoz kiáltani, azaz imádkozni; csakhogy ő nem úgy nézett fel Istenére, mint akihez csak imádkozni kell, hanem mint olyanra, akit magasztalni szükséges. „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretreméltó” ‒ szól és azután, mintha csak az volna a feladata, hogy bennünket megtanítson arra, hogy a magasztalás és a könyörgés egymással változatlanul egybe vannak kapcsolva, amint ezt magam is be akarom néktek bizonyítani mai napon, hozzáfűzi a mondat első részéhez ezt: „...és megszabadulok ellenségeimtől.”
Ha tehát ezt a jó szokást, a magasztalást az imával egyesíteni, megtaláltuk az ótestamentomi szenteknél, akkor jogunk van arra, hogy ezeket sokkal inkább elvárjuk az újtestamentomi hívőktől, akik fényes világosságban egész új okokat találnak a magasztalásra. Nem akarok azonban néktek más példát adni, mint azt, amelyet az apostol e szövegben megadott nekünk. Nem mondja-e az apostol az előttünk felolvasott szövegben, hogy azt cselekedjük, amit nála látunk, mert az ő élete megegyezik a tanításával? Figyeljétek csak meg, hogy mily gyakran kezdi meg leveleit a fohászkodás és a hálaadás keverékével. Keressétek csak ki a rómaiakhoz írt levelének első részét és nézzétek meg a 8. és 9. versben a magasztalásnak és a kérésnek ezt az érdekes keverékét: „Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van; mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az ő Fiának evangyéliomában, hogy szüntelen emlékezem felőletek imádkozásaimban...” Itt azt olvassuk: „Hálát adok az én Istenemnek” és: „szüntelen emlékezem felőletek imádkozásaimban.” Ez a rész nem volt úgy megírva, hogy tekintettel lett volna mai előadásomra. Pál apostolnál egészen természetes volt, hogy Istennek hálát adjon akkor, mikor imádkozik. Nézzük csak meg a kolossébeliekhez írt levél; első részének
3. versét: „Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén.” Ugyanígy olvashatjuk a tessalónikabeliekhez írt első levél 1. részének 2. versét: „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban.” Olvassátok még el a Timótheushoz írt 2. levél 1. részének 3 versét: „Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgéseimben éjjel és nappal.” És ha ez más levelekben így van, akkor éppen nem csodálkozunk, ha ugyanezt találjuk meg a filippebeliekhez írt levél 1. részének
3. és 4. versében: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén.” De különben nem szükséges nékem, hogy a ti figyelmeteket Pál apostol leveleire kényszerítsem, mert például igen figyelemreméltó a mi Filippiben történt, hogy Pál és Silás, mikor a börtönbe vetették őket, ott elkezdtek énekelni és fennhangon dicsőítették az Istent, úgy hogy összes fogolytársaik mind hallották. Mindezekből világosan kitűnik, hogy Pál állandóan azt cselekedte maga is amit másoknak ajánlott. Ő maga sohasem imádkozott anélkül, hogy egyben hálát nem adott volna; vagyis amit Isten egybefűzött, azt sohasem akarta szétválasztani.
Mindezeket bevezetésként előrebocsátva, felhívlak benneteket, hogy figyelmesen és imádkozva tekintsétek meg legelőször is az alapokat a hálaadásra az imádságban; másodszor a bűnös következményeket, melyek abból erednek, ha ezeket elmulasztjuk; és harmadszor az eredményt, melyeket akkor nyerünk el, ha állandóan figyelünk létezésére.
Tehát először vannak okok, melyek megmagyarázzák a hálaadásnak egybekapcsolását az imával. A dolog természete hozza ezt magával. Kedves testvéreim, van igen sok okunk arra, hogy mindenkor hálásak legyünk. Nem úgy jövünk imáinkban Istenhez, mintha soha egyetlenegy fillért sem kaptunk volna Tőle és nem úgy kiáltunk Istenhez, mint az éhenhalásra kárhoztatott foglyok valamely sötét börtön mélyéből. Nem úgy kérjük az Istent, mintha soha semmi kegyajándékot nem fogadtunk volna el Istentől és nem is volna kilátásunk arra, hogy valamit valamikor kapjunk; hanem éppen ellenkezőleg, úgy jövünk Istenhez, mint akik már számtalan sok jó adományt nyertünk el Tőle, úgy jövünk hozzá, mint aki gazdag az irántunk való nyájasságban, aki kész arra, hogy jó ajándékokat adjon és arra vár, hogy kegyelmes legyen velünk. Nem úgy jövünk az Úrhoz, mint a rabszolgák egy szívtelen és lelketlen zsarnokhoz, hogy egy kis irgalmat kérjenek Tőle, hanem ahogy gyermekek fordulnak egy szerető atyához, várva tőle ingyen kegyelméből való jó dolgokat. A hálaadás az igazi és az egyedüli helyes indulat, ahogy nekünk az Úrhoz kell jönnünk, aki bennünket napról-napra elhalmoz kegyelmi ajándékaival. Gondolkodjatok azon csak egy kissé, hogy mi mindenféle indokaitok van a hálaadásra az imában!
Az első indok az, hogy imára múlhatatlanul szükségtek van azon célból, hogy egy elmúló, véges teremtmény a véghetetlen Alkotóval beszélhessen, hogy egy bűnös lény a háromszor szent Jehovánál meghallgatásra találjon. Már tulajdonképpen az a tény is méltó a hálaadásra, hogy Isten az imát elrendelte és bennünket biztat arra, hogy ezáltal közeledjünk Hozzá; és hogy ezenkívül mindent előkészített arra, ami e szent gyakorlatra szükséges. Felállította a kegyelem székét, amelyet vérrel meglocsolt, azután adott nekünk egy főpapot, aki örökké él és szüntelen esedezik érettünk; nekünk adta még ezenfelül a Szent Lelket, aki minden gyengeségeinket segíti és bennünket megtanított arra, hogy úgy imádkozzunk, ahogy szükséges. Minden el van készítve és Isten egyedül csak arra vár, hogy Hozzá jöjjünk és kezéből kérjük az ajándékot. Az Úr nemcsak kinyitotta az ajtót és meghívott arra, hogy lépjünk be, hanem megadta a helyes szellemet is arra, hogy miként közeledjünk Hozzá. Az imádkozásnak kegyelmi ajándéka kiöntetett a mi fejünkre és bennünk a Szentlélek által működésnek indult. Mily áldás már maga az is, hogy mi nemcsak úgy találomra próbálkozunk meg az imával és hogy nem reménytelenül jövünk Istenhez, kétségeskedő félelemmel, hogy talán meg sem hallgat bennünket, hanem, hogy az Úr elrendelte az imát, mint az egyedüli összekötő kapcsot a menny és a föld között, amit a legünnepélyesebb módon meg is erősített. Az ima fel tud kúszni a mennyekbe, mert maga az Isten készítette el számára a lajtorját és állította oda az egyszerű Jákob fejéhez, úgy, hogy ez a fej, ha mindjárt párna gyanánt köveken nyugodott is, mégis békében pihent. Nézzétek csak, a lajtorja másik végén maga az Úr áll, mint az ő szövetségének hű megtartója, elfogadja a mi könyörgéseinket és válaszul elküldi szolgáló angyalait a mi imánkra. Hát ne magasztaljuk ezért az Istent?
Dicsérjük a mi Istenünk nevét, kedves barátaim, különösen azért, mert ti és én még mindig élünk, imádkozni tudunk és imádkoznunk szabad. Lehetünk bár nagy szomorúságok közt, de mégis Isten kegyelméből van, hogy nem semmisültünk meg egészen. Ha megkaptuk volna azt, amit megérdemeltünk, akkor most nem volnánk abban a helyzetben, hogy imádkozzunk és Hozzá könyörögjünk. De szolgáljon a mi vigasztalásunkra és Isten dicsőítésére, hogy még mindig kiálthatunk Hozzá alázatos szívvel: „Uram, légy irgalmas nékem, bűnösnek.” úgy is felkiálthatunk, mint a fuldokló Péter: „Uram, segíts meg, mert elveszek.” Miként Dávid, szintén képtelenek lehetünk arra, hogy a templomba felmenjünk, de imában mindig bátran fordulhatunk az Úrhoz. Az elveszett fiú elvesztette vagyonát, örökségét, de nem azt a jogát, hogy atyjának szívéhez forduljon. Bár a disznóknak őrizője volt, de azért még mindig ember volt és nem vesztette el a képességét arra, hogy kívánságaival és kéréseivel előálljon. Lehet, hogy ő elfelejtkezett atyjáról, de atyja nem felejtkezett el róla; bármikor felkelhet és hazamehet atyjához, annak szíve mindig kész arra, hogy megtérését örömmel fogadja. Ezért mondjunk hálát Istennek, hogy ő soha sem mondta: „Hiába keresitek orcámat, nem fogjátok megtalálni.” Ha feltámad bennünk az a vágy, hogy imádkozzunk és ha mi kevés, alig pislogó kis reménységgel viseltetünk Isten kegyelme iránt, ha szívünk mindig Isten és a szentség után vágyódik, bár elvesztette erejét arra, hogy hű bizalommal imádkozzék, akkor legyen bennük forró hála és köszönet Isten iránt, hogy még mindig imádkozhatunk. Az ima utáni vágyban és akaratban megvan az a lehetőség, hogy végtelen áldások részesei lehetünk; akinek kezében vannak az ima kulcsai, az meg tudja nyitni a menny kapuját, igen, annak egyenes bemenetele van az Isten szívéhez. Ezért adjatok hálát Istennek az imáért.
És azután, kedveseim, eltekintve az imától és attól a jogtól, hogy azt szabadon gyakorolhatjuk, van még más okunk is a hálaadásra és pedig, hogy sok és nagy kegyelmi ajándékokat vettünk el Isten kezéből. Nem úgy jövünk Istenhez, áldását kérni, mint akik még soha ez életben tőle semmit sem élveztek volna. Ha soha semmi különösebb kegyet nem élveztem volna, még akkor is ‒ hála legyen nagy nevének ‒ elég okom van, hogy hálát adjak Neki, míg élek e földön. Azután gondolnunk kell arra, hogy bármilyen nagy dolgokat szándékozunk is kérni, mégsem lehetséges, hogy csak félakkora áldásokat is kérjünk mint azok, amelyeket már elnyertünk, ha tényleg Isten gyereeke vagyunk. Ha keresztyén vagy, akkor életed a Krisztusban van. Kenyere és ruhát kérsz Tőle? Az élet sokkal több, mint ezek. Te elfogadtad már Krisztust, mint a tiedet és Krisztus, ki az övéit mindig oltalmába vette, nem fog tőled megtagadni semmit. Felteszem azt a kérdést, hogy egyáltalán van-e olyan kegyadomány, melyet a Jézus Krisztusban nem nyertünk volna el? Nincs és ezért mondjunk állandóan köszönetet és hálát a mi Jótevőnknek, azért, ami már birtokunkban van, mialatt állandóan új áldásokért esedezünk. Ne legyen ez így? Ne töltsön-e meg bennünk a legnagyobb hálaérzet és ne nyilvánuljék-e meg ez a mi imáinkban is? Ha bizonyos tekintetben üres kézzel jövünk az Úrhoz, akkor más tekintetben soha nem szabad Előtte üresen megjelennünk, hanem az áldozatok kövérit hozván, magasztaljuk és dicsérjük az Urat.
Gondolnunk kell azután arra is: Ha Istenhez a szükség idején jövünk és gondolunk sok jótéteményeire, melyeket velünk a múltban tett és ezeket megköszönjük, akkor szükséges megbíznunk Benne arra nézve, hogy jelenlegi nyomorúságainkat Ő tudja. Meg fogjátok győzni imátokban Istent, ha nyomorúságos helyzeteteket ilyen megvilágításban tekintitek meg: „Uram, tudom, hogy próba alatt vagyok, kérlek, szabadíts meg ebből, de közben dicsérlek téged; mert bár nem tudom ennek a „miért”-jét, de biztos vagyok abban, hogy a te szeretetednek van valami része benne; ezért, ha kérlek is arra, hogy szabadíts meg tőle és ha tehernek is tartom, de mégis dicsérlek érte Téged, mert tudom, hogy nékem csak üdvömre válhat és így kész vagyok eltűrni addig, míg ezt szükségesnek tartod.” Nem igazi, kedves példája- e ez egy imának? „Uram, nagy fogyatkozásom van, gondoskodj te rólam; ha azonban ezt nem tennéd, akkor sokkal jobb nekem szükségben lennem és így magasztalnom Téged az én fogyatkozásomért, miközben újra kérlek, hogy gondoskodj rólam. Dicsekedem az én gyengeségemmel, még ha kérlek is, hogy erősíts meg engem. Diadalt aratok az én nyomorúságomon és dicsérlek érte Téged, bárha ezalatt kérlek, hogy segíts meg engem ez állapotomban és szabadíts meg abból.” így imádkozni fenséges dolog; így imádkozni és ily módon hálát adni értékesebb, mint az Ofirból való arany.
Továbbá, kedveseim, mikor térden állva imádkozunk, úgy tűnik fel nekünk, hogy akkor, mikor imáinkban Istent dicsérjük, az ima sokkal hamarább talál meghallgatásra. „Alázattal hajtom meg magamat ismét Te előtted, Uram, hogy kérjek tőled áldást, mielőtt azonban ezt teszem, köszönöm, hogy oly sokszor meghallgattál engemet. Tudom, hogy meghallgatsz engem mindenkor, ezért jövök Te hozzád ismét és újra, hogy kérjelek Téged. Az én hálaadásaim egész különös kérésekre hajtanak és bátorítanak arra a bizalomra, hogy nem bocsátsz el magadtól üresen.” Tudod-e, hogy sok oly dolog, melynek ma birtokában vagy és amelyekben ma örömet lelsz, az ima meghallgatásának az eredménye? Kedvesek néktek, mert ‒ miként Sámuel, kit az ő anyja „Istentől kért”-nek nevezett ‒ ezek is mintegy feleletét képezik a ti fohászkodásaitokra. Ha az adományokat így kapjátok, akkor kettős az örömötök benne, nemcsak azért, mert jók, hanem mert bizonyítékai annak, hogy Isten kegyelmes velünk. Avagy talán, bár Isten olyan sokszor meghallgatott és mi magunk is bizonyíthatjuk ezt, mégis panasszal és elégedetlenséggel imádkozzunk? Ne fogjon-e el bennünket őszinte öröm, valahányszor a kegyelem trónjához közeledünk, bizonyos elragadtatás, mely a múlt derűs emlékeiből visszamaradt?
Imádkoznunk kell hálaadással, miközben magasztaljuk az Urat azért az áldásért, amelyet kérünk Tőle. Szeretném, ha a hitnek eme szép és magas erényét meg tudnók tanulni. Mikor legutóbb a mi kedves barátunkkal, Müller Györggyel beszéltem (az angol nagy árvaházak alapítója ‒ a ford.) bámulatba ejtett engem, mikor elmondta, hogy ennyi vagy ennyi hónapja vagy éve imádkozott valamilyen áldásért és egyben magasztalta is érte az Urat. Hálát adott az Úrnak, mintha már el is nyerte volna kérése tárgyát. Még akkor is, mikor valakinek a megtéréséért imádkozott, ugyanakkor elkezdte a hálaadást az illető megtéréséért; úgy emlékszem,, hogy ő mondta el, hogy egy esetben harminc évig imádkozott valamiért, és még mindig nem ment teljesedésbe, mindazáltal nem szűnt meg az egész idő alatt magasztalni és dicsérni az Istent, mert tudta, hogy imája teljesedésbe fog menni. Hitte, hogy kérése teljesülni fog és ezért dicsérte is egyben Azt, akitől kért. Mit gondoltok, haszontalan ez? Mily sokszor tapasztaljuk az embereknél is, hogy már előre hálásak. Ha egy szegény embernek megígéritek, hogy házbérét esetleg kifizetitek, akkor rögtön elkezd köszönetet mondani, bár még egy fillért sem vettetek elő tárcátokból. A mi embertársainknak van annyi bizalmuk bennünk, hogy előre is köszönetet mondanak, ilyenformán nekünk ugyancsak kötelességünk az Úrral ugyanezt tenni. Ne volnánk-e hajlandók arra, hogy istennek egy pár hónapra vagy esetleg egy pár évre előre bizalmat élveznénk, ha bölcsessége bennünket várakozásra int? Ez az a mód, ahogyan nála a győzelmet kivívhatjuk. Ha imádkoztok, akkor higgyétek, hogy az áldásokat meg fogjátok kapni és ha hiszitek, akkor meg fogjátok kapni. Az írás azt mondja: „Legyen a ti hitetek szerint.” Mint egy férfi aláírása egyenlő értékű az ő pénzével, ugyanúgy egyenlő értékű Isten ígérete az ígéret betöltésével. Vajon a mennyei papírpénzek nem egyenlő értékűek ugyanolyan készpénzzel? Magasztaljuk az Urat azért, hogy olyan feltétlen biztonsági érzetet nyújt az ima meghallgatására nézve. Az soha sem fordulhat elő, hogy hálát adunk az Úrnak valamilyen dologért és aztán úgy érezzük magunkat, hogy félre vagyunk vezetve. Meg van írva: „Valamit kértek imáitokban, hittel kérjétek?és meg fogjátok nyerni.” És ezért biztosak vagyunk abban, hogy a hitből történt hálaadás soha sem fog szégyent hozni annak fejére, aki ezt megteszi.
Még csak annyit ‒ és azután már nem akarok a hálaadásnak emez okáról beszélni ‒ természetes dolog testvéreim, hogyha az Úr nem is hallgatja meg rögtön imáinkat, azért mégis jó, feltétlenül jó, ha Őt szeretjük, akár megteszi, akár nem. Akkor is magasztalnunk kell Őt, ha nem is válaszol nekünk és szeretnünk, ha kívánságainkat elutasítja. Mily forrón kell egynémelyikünknek hálát mondania, hogy nem hallgatta meg az imájukat, mikor tudatlanságukban gyermekies kedéllyel szégyenletes dolgokat kértek Tőle. Áldott legyen az Ő neve, hogy fülét irántunk való szeretetből bezárta. Imádjuk Őt akkor is, ha várakozni hagy bennünket az ajtajánál; dicsérjük Őt elutasító feleleteiért és magasztaljuk, ha valamit megtagad mi tőlünk. A hit áldja az Isten szeretetét, mert tudja, hogy legkeményebb viselkedése is csak szeretetét bizonyítja. Nem vagyunk olyan szánandó teremtmények, hogy dicsénekünket az időjárástól tegyük függővé vagy más ilynemű dolgoktól. Áldott legyen az Úrnak neve, mert neki igaza van, még ha népének szándékait teljesen keresztül is húzza; nem akarunk szemrehányást tenni neki, mint értelmetlen gyerekek a gondozóiknak, ha nem teljesítik balga szívük minden egyes kívánságát. Még ha büntet, sújt bennünket, még akkor is bízzunk Benne, sokkal inkább tehát, ha kéréseinket elutasítja. Kérjük Tőle a mindennapi kenyerünket és ha ezt megvonja tőlünk, mégis dicsérjük Őt. A mi magasztalásunk nem függ attól, hogy milyen választ ad a mi kérésünkre. Ha az aratás rosszul sikerült és a föld semmi termést nem hozott, ha a nyájat elhajtották a karámból és a tehenet az istállóból, akkor mi mégis örvendeni akarunk az Úrban és vigadni a mi szabadításunk kősziklájában. Óh Szentlélek, emelj fel bennünket a kegyelem emez állapotára és tarts meg abban bennünket. Mindazoknak pedig, amiket most beszéltem, a tartalma ez: Minden helyzetben és minden szükségünkben forduljunk imáinkban Istenhez, de adjunk egyben hálát is Neki. Miként József szólt a testvéreinek: „Nem látjátok meg addig az én arcomat, míg testvéröcséteket magatokkal nem hozzátok” ‒ ugyanúgy szólhat az Úr is nekünk: „Nem látjátok meg arcomon a kedvező beleegyezést, míg hálaadást nem hoztok magatokkal.” Töltsétek meg imátok ezzel a hálaadással; szórjátok szét a hálaadásnak derűs sugarait mindenfelé; és ha egybegyűltök imára, ne felejtsetek el az Úrnak énekelni új éneket, zsoltárokat és magasztaló, dicsőítő énekeket.
A második részben beszédemet ugyanarra a pontra vonatkoztatom, amelyben, azt igyekszem bebizonyítani, hogy a hálaadás hiánya imáinkban milyen bűnöknek az okozója.
Először és leginkább a hálátlanság bűnébe esünk. Mindig csak fogadjunk el újabb és újabb adományokat és soha sem mondjunk érte köszönetet? Aristoteles (híres görög bölcs) nagyon helyesen jegyzi meg: „Egymás kölcsönös megajándékozása két személy közt nagyon szükséges a barátság fenntartására”, ‒ mivel pedig mi Istennek semmi egyebet nem adhatunk, ?int csak hálaadást, legyen a mi hálánk igen gazdag. Ha nem tudjuk felajánlani az Úrnak a föld termését vagy a gyümölcsét, akkor ajánljuk fel szívünk és ajkaink háláját. Nincs okotok hálát adni? Miként tudtok akkor még különböző adományokat várni? Nem záródnak-e össze önkénytelenül is az adakozó kezek, ha a hálátlanság útban áll? Ne legyen soha egy köszönő szavunk Annak, akitől minden áldás ered? Akkor még az istentelenek is jogosan megvethetnek.
Azután nagy önzésre vallana az, ha az imát nem kötnénk egybe a hálaadással. Helyes volna-e, hogy állandóan csak magunkra gondolunk, újabb és újabb jótéteményekért esedezünk és soha Jótevőjüket nem dicsérnénk? Vajon a fösvénység undok bűnét lelki dolgokba is be akarjuk-e vinni és csak egyedül saját lelki üdvünkre akarunk gondot viselni? Soha sem akarunk foglalkozni Isten dicsőségével? Ne lenne egy gondolatunk sem, hogy az Úr nagy és dicső nevét magasztaljuk? Isten oltalmazzon, hogy ilyen alacsony és szűkkeblű gondolkozásba essünk bele! Az egészséges hálaadást és dicséretet szorgalmasan kell gyakorolnunk, mert ez az egyedüli óvszer arra, hogy az önzés rozsdája beborítsa imánkat.
A hálaadás azután megóv attól, hogy imáinkban a hitbeli szegénységet eláruljuk; mert egynémely ima a valóságban inkább a hitbeli szegénység elárulása, mint a gyakorlat az Istenben való bizalomra. Ha a szenvedésekben, melyekben benne vagyok, magasztalom Istent azért, amit el tudok tűrni, akkor ezáltal az én hitem nyíltan látható lesz. Ha akkor, mielőtt az adományt elnyertem volna, már hálát adok érte Istennek, akkor ezáltal teljesen kitűnik az én hitem. Vagy olyan a hitünk, hogy csak akkor zeng, mikor süt a nap? Nem tudjuk az Urat magasztalni akkor, mikor beáll az est, mint a fülemüle. Hasonlít a mi hitünk a fecskékhez, akik elhagynak bennünket télnek idején? Olyan a hitünk, mint az a virág, amelynek szüksége van melegházra, mert máskülönben nem marad életben? Azt hiszem, nem; ellenkezőleg ereznünk kell, hogy Istent magasztalni és dicsőíteni tudjuk akkor is, mikor a külső körülmények inkább sóhajtásra, mint imára késztetnek bennünket.
Istent nem magasztalni a mi imáinkban feltétlenül önfejűséget árul el, azonkívül pedig, hogy hiányzik bennünk az a készség, hogy az Úr akaratának alávessük magunkat. Szükséges-e, hogy minden a mi akaratunk szerint történjék? Vonakodni a dicsérettel nagy illetlenség és azt tanúsítja, hogy haszontalan gyermekek akarunk lenni, ha urak nem lehetünk A saját akaratnak a kivitelét az imában hasonlítani tudom egy ismerős kis gyermekhez, aki igen buzgó volt imájának elmondásában, de voltaképpen engedetlen, rosszalkodó és nyűge az egész háznak. Édesanyja azt mondta neki, hogy úgy gondolja, csak puszta farizeuskodás az egész imája. Mire a gyermek így válaszolt: „Nem, anyám, ez csakugyan nem így van, mert én kérem Istent, hogy téged és atyámat odavezessen, hogy meg ne szeressétek az én viselkedésemet, nehogy esetleg ti is így tegyetek.” Nagyon sokan vannak, akik azt óhajtják, bárcsak az Úr jobban szeretné az ő viselkedési módjukat; nekik azonban nincs szándékuk olyan viselkedést tanúsítani, amilyent az Úr óhajt. Gondolkodásuk, cselekvéseik Isten ellen irányulnak, nem akarják magukat alávetni az Úr akaratának és ezért nem is igyekeznek dicsőíteni az Úr nevét. A hálaadás az imában egy alázatos, engedelmes, odaadó lelket igazol, ahol pedig ez hiányzik, ott joggal tételezhetünk fel önzést, dacosságot és akaratosságot. Az ilyen lélek azt mondja: Istennek meg kell tenni ezt és emezt, máskülönben nem fogom szeretni. Milyen gyermekies felfogás! Milyen neveletlen gyermekek ezek! Valószínűleg használna nekik egy suhintás a vesszővel. Azt mondja az egyik: Nem hiszek többé az Isten jóságában, mióta elvette tőlem az édesanyámat.
Ismertem egy embert, kinek leánykája már a sír szélén volt; mikor meglátogattam, felkért, hogy ne beszéljek a halálról, „mert ‒ úgymond ‒ nem hiszem, hogy Isten olyan kegyetlen volna és elvenné egyetlen gyermekemet.” Mikor biztosítottam arról, hogy a gyermek pár nap múlva feltétlenül meghal és kértem, ne ellenkezzék az Isten akaratával, állhatatosán megmaradt ellenkezése mellett. Imádkozott, de imájában nem tudta Istent dicsérni és nem csodálható, hogy teljesen elcsüggedt, nem talált sehol sem vigaszt, mikor gyermeke meghalt, ami előrelátható volt. Később már alázatos lett, beleegyező az Úr akaratába, de ez az ellenkezés sok keserűségébe került. Az ilyen szembeszállás Isten akaratával nagyon szomorú és sajnálatraméltó dolog. A megalázkodás, az odaadás úgy száll be a szívbe, mint egy angyal, felüdíti a lelket és ha elfogadjuk, megvigasztalja a lelket. Imádkozhatunk a gyermek életéért, de egyben meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ezt a drága életet eddig is megtartotta és úgy a gyermeket, mint minden más dolgot a mi Atyánknak kezébe kell tennünk és így szólni: „Ha mindent el is veszel tőlem, mégis dicsérni akarom a Te nevedet, óh hatalmas Uram!” Ez egy olyan ima, amely kellemes Istennek, mivel nincs benne az önakaratnak savanyú kovásza, ellenkezőleg meg van sózva a hálaadás sójával.
Feltétlenül szükséges, hogy hálaadást keverjünk bele imáinkba, máskülönben attól kell tartanunk, hogy lelkünk nem jut összhangba az isteni akarattal. Emlékezzetek csak arra kedves barátaim, hogy az ima nem változtatja meg az Isten akaratát; sohasem volt az imának az a rendeltetése, hogy ilyen módon megkíséreljen valamit. Az ima az Örökkévaló végzéseinek az árnyéka. Isten akar valamit és ezért úgy intézkedik, hogy szentjei is akarjanak és ezt az akaratukat imában fejezzék ki. Az ima az angyalok szárnyainak a szellője, amelyek az áldást hozzák. Meg van írva: „Örvendj az Úrban és megadja szívednek kéréseit”. Nincs megírva, hogy minden Jánosnak és minden Péternek megadja szíve kívánságát, hanem szükséges, hogy először örvendjenek az Úrban és ha szívük örömet talál az Úrban, akkor világos, hogy Isten és ők ‒ amennyire lehetséges ‒ ugyanegy vonalon állnak, ugyanegy irányban haladnak és akkor teljesedni fog szívük kívánsága, mert ez a kívánság ugyanaz lesz, amit az Úr is kíván nekik. A jellem, ugyanúgy mint a hit, az ima diadalmas hatalma alá van vetve. Nem értem ezalatt a bűnösnek az imáját, mikor kegyelmet keres, hanem az istenfélő lélek mindennapi imáját. Vannak olyanok, akik nem imádkoznak úgy, hogy diadalmasok lesznek, mert a bűn gyengévé tette őket és Isten ellenkező irányban halad, mert ők másfelé vették útjuk irányát. Aki az Isten arcának fényességét elveszítette, az egyben az imának hatalmából is sokat elveszített. Alkalmasint nem gondoljátok, hogy minden izraelita felmehet a Karmel hegy tetejére és ott imájával a menny ablakait megnyithatja, mint Illés tette. Nem, annak az izraelitának először Illéssé kell válnia, mert csak egy igaz, mindenkor Istenhez hű embernek az imája az, amely sokat tehet; ha a szívetek és az Úr összhangba kerülnek egymással, akkor tudunk imádkozni és imáinkban győzni. Mit mondott az Úr: „Aki én bennem megmarad és az én szavaimat megtartja, az valamit kér, megadja neki az én mennyei Atyám”. Kétség nélkül sokan vannak, akik elvesztik imaerejüket, mert életükkel szomorítják az Urat és nem járnak az Ő kedve szerint. Vajon meghallgatja-e egy atya gyermekének szavát, hogy azután ismét kivonja magát atyjának felügyelete alól? Az engedelmes, szófogadó, kedves gyermek, aki semmit sem kíván, aki nem tartja igaznak magát, ez az, akinek kérését meghallgatják és szívesen teljesítik; igen, sőt mi több, az ilyen gyermeknek megelőzitek a kívánságát és mielőtt szólna, már teljesítitek is. Vajha mi a nagy Istennek ilyen gyermekei lennénk.
Harmadszor vegyük fontolóra azokat a következményeket melyek abból erednek, ha az imát egybefűzzük hálaadással. A hálaadásnak egybefűzése az imával mindenekelőtt békét eredményez. „...hanem az imádságtokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Ezt a békességet, ezt a tudott nyugalmat, ezt az isteni higgadtságot, melyet úgy határoz meg az Írás hogy „az Isten békéje”, ezt nem lehet csak ima által megnyerni, hanem az imával egybekötött hálaadással. Vannak emberek, akik imádkoznak, amivel feltétlenül jó dolgot cselekszenek, mivel azonban nem keverik össze imájukat hálaadással, nyugtalanok lesznek és nagyobb aggodalommal jönnek ki kamrájukból, mint ahogy bementek oda. Ha bekevernének imájukba hálaadást, akkor ezzel megnyernék Isten áldását és szívük nyugalmat találna. Ha a mi kegyelmes Urunkat azokért a fájdalmakért magasztalnók, amelyeket most el kell tűrnünk; ha hálát adunk neki azért az adományért, amelyre szükségünk van, úgy mintha már meg is kaptuk volna; ha megfogadjuk magunkban, hogy Őt dicsérni fogjuk, akár megad valamely dolgot, akár nem és megtanuljuk a megelégedettséget, bármilyen helyzetben vagyunk is, akkor „az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a mi szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban”. Testvéreim, ha ti a léleknek ezt az isteni nyugalmát értékelitek valamire és ha lelketek állandó üdeségét meg akarjátok őrizni, úgy kérlek arra, vegyítsetek hálaadást imáitokba.
Ha hálaadást kevertek imáitokba, akkor azt fogjátok tapasztalni, hogy szívetek meleg lesz és hajlandó az imádságra. Azt hiszem, hogy soknak van ilyen tapasztalata, akik a rejtett, magányos tiszteleteket kedvelik, hogy alkalmas időben nem tudnak imádkozni, mert szívük kemény, hideg és üres. Ne hozzatok elő gépies és kényszeredett imákat szívetekből, testvéreim, hanem vegyétek elő az énekeskönyvet és énekeljetek. Ha az Urat dicséritek azért, amitek van, akkor úgy fogjátok találni, hogy köves szívetek meglágyul és ajkatok önkéntelenül megnyílik. Bátorságot fogtok nyerni arra, hogy az Úrral küzdelembe bocsátkozzatok, mert emlékezni fogtok arra, amit már kezeiből elfogadtatok. Ha egy üres kocsit kellene felemelnünk valamely bánya feljáratánál, akkor ez meglehetős nehéz feladat volna; de az a munka meglehetős könnyen vitetik véghez a bányászok egészséges értelme által. Egy tengelyre van felerősítve az üres és a teli kocsi és mialatt az üres kocsi feljön, a teli kocsi lemegy. Hasonlóképp, ha szívetek tele van dicsérettel az elfogadott javakért, akkor engedjétek fel kívánságaitok üres kocsiját és meg fogjátok látni, milyen könnyű dolog imádkozni. Hideg és érzéstelen imák mindig lenyomják a kedélyt és ha oly egyszerű eszközzel, mint kérni az Urat, hogy fogadja el hálaadásunkat, szívünket fel tudjuk melegíteni és megújítani, akkor viseljünk gondot arra, hogy ezt meg is tegyük.
Azt hiszem, azután, hogyha valaki elkezd hálaadással imádkozni, akkor igen közel van ahhoz, hogy az áldást megnyerje. Isten ideje, hogy benneteket megáldjon, elérkezett hozzátok, mihelyt elkezditek Őt imádni és dicsőíteni. Istennek van meghatározott ideje arra, hogy velünk kegyelmét éreztesse és nem fogja a mi kívánságunkat betölteni, mielőtt annak ideje el nem érkezik. Ez az idő pedig akkor fog megérkezni, mihelyt elkezditek az Urat dicsérni. Nézzétek meg a példát Krónikák második könyve 20. részének 20. verséből. Jósafát kiment, hogy egy igen nagy sereggel ütközzék meg, figyeljétek meg, hogy miként szerezte meg a győzelmet. „És reggel felkészülvén kimenének a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megálla Jósafát és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban és szerencsések lesztek. Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá ...” ‒ kiket? Harcosokat? Főembereket? Nem, ezt már mind megtette, hanem „előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenséget szerze Ammon fiai és a moabiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Judára jövének és megverettetének.” A győzelmet megnyerték, mihelyt elkezdtek énekelni és dicséneket zengeni. Minden bizonnyal fogtok választ nyerni imátokra, ha hálaadástokat fokozzátok imáitokban és könyörgéstekben; legyetek meggyőződve erről.
A mi hálaadásunk meg fogja mutatni, hogy várakozásunknak van alapja, hogy várakozásunk célját elértük és annak most már csak örvendetes vége lehet. Előfordul, hogy néha nem vagyunk alkalmas állapotban, hogy valamely áldást elnyerjünk, ha azonban megadjuk helyesen a dicséret hangját, akkor Isten bizonyára teljesíteni fogja kívánságainkat. Egy ember jött egyszer a prédikátorhoz és azt mondta: „Ön azt mondja, hogy mindenkor imádkoznunk kell?” „Úgy van, minden bizonnyal.” „Én pedig már egy éve imádkozom, hogy a vallás vigaszát megnyerjem és sem örömet, sem lelki megnyugvást nem érzek; sőt valójában sokkal több kételkedéseim és félelmeim vannak, mint azelőtt.” „Úgy van, ‒ szólt a prédikátor ‒ mert ez a természetes következménye egy önző imának. Jöjjön csak, kedves barátom, térdeljen le velem és próbáljon még más módon imádkozni: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet: Jöjjön el a te országod!” És most menjen haza, imádkozzék így és igyekezzék betölteni e pár szavas imádságot és meg fogja látni, hogy nemsokára megnyeri a vallás vigaszát.” Igen sok függ az ily cselekedettől; ha azt kívánjátok, hogy Isten megdicsőíttessék és törekedtek őt dicsőíteni, akkor az Istenfélelem igazi öröme lesz majd imátok áldott eredménye.
Az áldást okvetlenül meg fogjátok nyerni, mihelyt hálát adtok érte az Úrnak. Mert biztosak lehettek benne testvéreim, hogyha köszönetet küldtök fel, mert Isten meghallgatta imáitokat, akkor győzelmet arattatok az Úr felett. Tegyük fel, hogy megígértétek egy szegény asszonynak, hogy holnap délben ebédet fogtok adni neki. Lehet, hogy elfelejtitek ezt holnapra, ami nincs kizárva; de mondjuk, hogy ez az asszony másnap elküldte kis leányát egy kosárral, hogy hozza haza az ebédet, akkor
‒ úgy gondolom ‒ meg fogja kapni azt, sőt még ha az a szegény lélek egy levelet is mellékel, melyben köszönetet mond a ti nagy jóságtokért, akkor lehetséges volna- e, hogy így szóljatok: „Kedves gyermekem, ma nem adhatok semmit sem néked, jöjj el máskor”? Meg tudnátok ez tenni? Nem, mert ha semmi sem volna a szekrényben, akkor hozatnátok valamit, mert az az asszony annyira bízott bennetek, hogy már előre megköszönte az adományt, mielőtt még megkapta volna. Nos, bízzatok meg Istenben, ugyanúgy. Az Úr nem vonja, nem vonhatja vissza szavát testvéreim. Hívő ima megtartja, hívő dicséret pedig megköti Őt. Ha ti, kik tulajdonképpen mégis csak gonoszok vagytok, nem másítjátok meg, amit már egyszer megígértetek, ‒ különösen ha ennek az ígéretnek már úgy örvendenek, mintha megnyerték volna ‒ akkor bízhattok abban, hogy a jó Isten sem fogja egy ígéretét sem megmásítani. A meghallgattatás ideje minden bizonnyal elérkezett, meri az azért való hálaadás megtölti szíveteket? Gondolkodjatok csak e felett.
Ha képesek lesztek ily módon imádkozni, akkor sok áldást fogtok ilyképpen elnyerni a magatok és az Úr gyülekezete részére is.
Hanem úgy gondolom, hallok valakit hallgatóim közül így szólani: „De én nem tudok így imádkozni! Nem tudom, hogy hogyan kell imádkoznom. Bárcsak tudnám, mit tegyek. Én egy szegény, nyomorult bűnös vagyok. Nem vagyok képes hálaadásomat könyörgéseimmel egybekapcsolni.” Kedves lélek, ne gondolj erre éppen most. Nem annyira hozzád szólok most, mint inkább az Isten népéhez. Néked éppen elég, ha ezt mondod: „Uram légy irgalmas nékem, bűnösnek.” És merem állítani, hogy egy ilyen imában hálaadás van. Ha így imádkozol, akkor nem közvetlenül, hanem közvetve magasztalod az Istent, mert magasztalod az Isten igazságát, kegyelmét, amennyiben Hozzá fordulsz. Mikor az elveszett fiú hazatért és kérését megkezdte atyjához, míg ezt mondta: „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam,” akkor ebben a beismerésben valóban dicsérte atyja jóságát, amelyre saját magát érdemtelennek érezte. Néked azonban nem kell éppen most foglalkozni ezzel a dologgal, hanem elég, ha Jézust megtalálod és Benne az örök életet. Menj el és érvényesítsd a magad számára Jézus szolgálatát és vesd magad az Isten szeretetére és kegyelmére; ő nem fog elutasítani. Azután pedig, ha Őt megtaláltad és megismerted, viselj gondot arra, hogy hálaadásod és köszöneted megmentésedért soha meg ne szűnjék. Még akkor is, mikor szegény, éhes és szomjas vagy, magasztald a te megmentő Urad és mondjad: ,,Ez a szegény az Úrhoz kiáltott és az Úr meghallgatta őt; és mert az Úr hozzám fordította füleit, azért dicsérem Őt, amíg élek.”
Isten áldjon meg titeket a Jézus érdeméért. Ámen.